Emil bácsi unokája háromkirályok volt az oviban, és délután megmutatta a nagypapának, hogyan is, mert ő volt az, aki a mirhát vitte a kisdednek vagy a szűznek. Viszont erről szó sincs sehol, hogy akkor ki kapta az ajándékot, megkínálta-e a szent család a vendégeket bejglivel vagy töltött káposztával. Tehát fölhívnánk Kásler sámán figyelmét a történetírás eme homályos pontjára, úgy is, mint a magyarságkutatás kecsegtető területére. De most ez mindegy épp, máma Emil bácsi hős, az ő lapjai íródnak a végtelenség számára.
Ügyes volt a kis Karcsi, gyakorlottan vitte a mirhát, s amikor a család megállapította, hogy ebből a gyerekből még frakcióvezető lesz, „akárki meglássa”, hazamentek a legények, viszont a papírkorona az ott maradt Emil bácsinál véletlenül. Ott hömbölgött, ahogyan kikísérte a családot, a fia családját, akik beszálltak a családi autóba, amit Novák Katalin harcolt ki a magyarságnak, s így nekik is. Mindebből kitetszik, hogy történetünk hőse úgy illeszkedett a NER-be, akárha dugó a demizsonba vagy egér a lukba.
Ezért is van az, hogy elbeszélésünk Thomas Mann higgadt hangnemében folyik, úgy festjük le a történéseket, mintha Hans Castorp lázas szemei előtt játszódna a mese, amit ő eltátott szájjal figyel, s nem csak azért, mert nem szelel az orra. Ahogy észrevette Emil bácsi az elárvult papírkoronát a hokedlin, szaladt volna a családi autó után, hogy kisunokám, itt hagytad a játékod, de a családi autó már huss, messzire járt, hetedhét vidéken, de leginkább egy lerohadt úton, viszont utolérhetetlenül mindenképp Emil bácsi számára, mert vacakolt a térde már.
Nézegette az elárvult koronát, ami szép aranyra volt festve. Takaros egy darab volt, és Emil bácsi valami mély kíváncsiságtól és unalomtól hajtva fölpróbálta, hogy milyen háromkirályok lenne belőle az oviban. Jó állt neki, azt meg kell hagyni, kölcsönzött az ábrázatának valami bárgyú méltóságot, debil büszkeséget és kataton bölcsességet, mint aki a sínek közé esett. Járt-kelt a koronában, és el is feledte, hogy a fején van, így ment át a boltba zsömléért meg kifliért, mert parizer az volt otthon. Hülyén méregették az utcán, furán a boltban.
Hazaúton nem különben, és észre sem vette, hogy a szemközti ablakból Horváth úr, aki párttitkár volt a régi átkosban, ebben az újban meg kántor a sarki plébánián, lefényképezte, mert ilyen házmester természete volt neki. Komoly, géppel írt fénykép lett belőle. Másnap reggel Emil bácsi meglátta magát a helyi lapban, ott volt a fényképe fején a koronával, kezében zsömlével és kiflivel, alatta pedig egy dörgedelmes cikk hazaárulásról és keresztényüldözésről, bevándorláspárti elhajlásról, hogy ahogyan kinyitotta, fröcsögött a lapok közül a nyál.
Olvasta magáról a kacifántos eszmefuttatást, ült a hokedlin, amelyen tegnap a korona felejtődött, amikor is és ahonnan a bajok elkezdődtek, elindult útjára a világvége úgymond. Mozgott a szája, ahogyan némán olvasta a vádiratot szent királyaink, a kereszténység, a haza meggyalázásáról, hogy lám, hová vezet a sorosista globalizmus, a liberális féktelenség, hogy már semmi sem szent. Íme, a fejlemény, hogy kies városunkban alig is jutott hatalomra a bukott baloldal, máris elszabadult a gátak nélküli fertő, megkezdődött a nemzet sírba hanyatlása.
A cikk írója, aki „Népi Figyelő” aláírással jegyezte a dörgedelemet, feltette, hogy az ilyen alakok a „Nélküled” alatt is ülve maradnak, sőt, nevetgélnek, Trianont semmibe veszik. Befejezésül a sorkatonaság és a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazta, és Szűz Mária figyelmébe ajánlotta a bűnöst, arra kérve, bocsásson meg neki. Ebből látszott, hogy a szerző nincs otthon a dogmatikában, de azért rázta a füstölőt, mint valami rumbatököt. Emil bácsi megrökönyödött, de, s ez a legérdekesebb, belegondolt, hogy igaza van a cikk írójának, és mélyen elszégyellte magát. Így megy ez.