Bukj föl az árból

Az a bűbáj van most gyerekek, hogy, mint ismeretes, a Petőfi Irodalmi Múzeumban erőtér van, hogy zúg-csattog rosseb módján vagy aeternitatis. Irodalmi erőtér Demeter nertárs delírje szerint, hogy bemegy oda a vézna, szemüveges, pattanásos kis költő, és páncélban, paripán, haja lobogva, tízkilós nemzeti eposszal a hóna alatt, Attila tragédia-trilógiával és Orbán családregénnyel (A kőbányász istentől való gyermeke) tér ki onnan, talpai egymásra lépnek és kokárda van a lukában, valamint négy gőgicsélő kis magyar. Meg egy vak komondor.

A PIM-ben Esterházy, Kertész bábukat, Spiró figurákat hajingálódnak a tatamin, püfölik őket a szorítóban, dárdákat döfnek beléjük rituálisan, és fölgyújtják azokat könyveikkel elegyest hamuig egészen. Viszont-ellenben Szabolcska Mihály ércből való szobrát emelgetik, meg Vass Albertot olaszi márványból, illetve Tormay Cécile-t bronzaranyból, amitől izmaik megfeszülnek az agyukban, párhuzamos sávokba rendeződnek a neuronok és rend lesz a világban, nemzeti, mély és kérlelhetetlen rend szöges csizmák csattogásával a térköveken.

Így újul meg irodalmunk, születik világra a liberális hamuból, friss módon ábrázolva az újszülött világot, ahogyan az eke is új barázdát szántott Solohovnál a kozák falu szocialista átalakításakor, hogy még Sztálin elvtárs is elégedetten böfögött. Orbán elvtárs is böfög, zsíros a szája neki a pacaltól, ámde nem olvas. Ennek az összes gondját erre a Demeterre hagyta, aki roskadozik a terhek alatt, és újságírókat is tenyészteni óhajt az új világ hiteles ábrázolásához és is. Újságírói erőtér is lesz a PIM-ben, ösztöndíjjal, paripa, fegyver, mert pénz az van dögivel.

És itt kezdődik el minden. Ez a világ teremtésének kiinduló aktusa, az első nap, maguk a csillagok. Mert ez a Demeter azt mondta, ha a palánta elszánt keresztényileg, tud alanyt és állítmányt egyeztetni már az ösztöndíjából, bekezdéseket sorolni, egy, kettő, mennyi, akkor némi alaki gyakorlat, menetelés, éneklés, pitypang-ábrázolása nyíláskor és talpak egymáshoz érintése után kieregeti őket az életbe. A vérzivatarba, hogy énekeljék meg, amit látnak nemzetileg és keresztény módon, dübörgő jobban teljesítést és letaglózó sikereket.

Áll a slapaj hát az életben, annak is a közepén, benne a zúgásban, csattognak körötte a metrók, négyes, ötös, hatos, mind az összes metró robog erősen, labdák szállnak az égen, családok éve zászlók lobognak a hidakon, kórházak zárnak be, hajléktalanok pokróca ég, minden térkő, csupa térkő, amikor a szemben lévő szökőkútból kiemelkedik akárha Poszeidón, rég elsüllyedt U-boot, sellő vagy leveli béka Berki Krisztián maga. Csorog róla a víz, vasalt heréi villognak, és belemondja a levegőégbe, hogy főpolgármester leszek meg katona.

Vadakat terelő juhász valamint. Fölbukik az árból, megijeszti a slapajt a heréje éle, a vasalás csillogása, arcának ősidős vonalai, fölfújt izmai, elméje derengése. Ott áll a slapaj előtt enmaga, az élet, és a zárt osztály, hogy a slapaj el is menekül, fut, szalad. Zamárdiig rohan lányos zavarában, ahol migráncsozva vernek embereket, rúgják le a veséjüket nekik, mert futballisták is a karate kölkek, az élet féltett gyermekei, császárai, az erős, nemzetféltő vadbarmok, akiknek épülnek a stadionok, fütyöl a madár és kel föl a Nap kizárólag és csakis.

Áll a slapaj a Zamárdiban, hordják szét a Balatont körüle, viszik a nerhuszárok vödrönként, rohad le a tó, rúgják a migráncsok veséjét, de ebből nem bukik föl egy Berki se, Lölö tűnik elő meg a vej, a nemzeté, a slapaj menekül, de nem gyön a vonat, kétszáz percet késik, zúg az egész rohadt Magyarország, csattog a síneken, zakatol majd közéjük esik. A slapaj elsírva magát mondaná az Úrnak, hogy ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra, de ilyet ő nem ismer, se a Cécile ilyet nem írt, se az Albert, mert ebben semmi erő, csak a szépség.

Hüppög hát a slapaj, sírdogál-kesereg, keresi az alanyt meg az állítmányt, de nem leli, hiába, egyik sem passzol a másikhoz, hibás a csomag. Ám a Demeter bácsi segít, elébe teszi Novák elvtársnő örömeit, hogy mennyi babaváró van már. Egyenként ünneplik ezt, minden újabb babavárónál járja a csárdást Novák elvtársnő, s akkor a slapaj elnyugodik, az erőtér óvó kebeléből passog kifelé, hogy lesz szöveg, babák lesznek benne, sok baba többes számú állítmánnyal. Berki heréje éle meg csillog, akárha kard, és üvegszamovárként elhúz a fejük fölött az ötös metró maga, fakockával ékelve az ajtaja.

Újságírás: Magyarország nem Amerika

Jó lesz nekünk. Jó lesz nekünk, mert az amerikai külügyminisztérium megtanít minket újságot írni, és ez nem vicc. Ha nem lennék kétségbe esve, akkor jót röhögnék, és nemzeti meg mindenféle szakmai öntudattól fűtve azt mondanám – igaz csak magamban -, hogy az amerikai külügyminisztérium szórakozzon a jó édes anyukájával, és tanítsa meg újságot írni a kelet-texasi bávatag nénikéjét, aki azt hiszi – ha egyáltalán tud róla -, hogy Kanada az ő egyik tagállama, a Föld lapos, és a négerek tejeskávét izzadnak.

A fölhorgadás után azonban nézzük, hol is élünk. A nagyságos amerikai külügyminisztérium Közép- és Kelet-Európai Újságíró Ösztöndíjprogram címmel pályázatot írt ki hétszázezer dollár értékben. Aki elnyeri a kegyeiket, egy vagy két hónapra elmehet a nagy vízen túlra digitális médiát és oknyomozó újságírást tanulni. A szerencsések pedig, akiknek megmondják a tutit a jenkik, hazatérvén kitörölhetik a seggüket a lehengerlő ismereteikkel, majd azzal a lendülettel föl is fordulhatnak. Ennyi a várható haszna a dolognak.

Mindannyian néztünk már nyálas-hülye amerikai filmeket, amelyekben a hős újságíró rácuppan a sztorira, hetekig, hónapokig keres, kutat, utazgat, konspirál, majd előáll a nagy leleplezéssel, hogy ezek szennyezik a bölények szent földjét. A hős újságíró könnyek közt a mennybe megy, a gonosz pediglen elnyeri méltó büntetését. Nos, ilyen tényfeltárás biztosan van, sőt, ilyet mi is tudnánk, ha a nagy egybesült államokban élnénk. Sajnálatos módon azonban – más szemszögből pedig örömökkel – mi itt héderezünk a Kárpátok alatt.

Itt pedig sajátos földrajzi, történelmi, kulturális és diktatórikus viszonyok miatt az amerikai típusú hős újságírás nem üzemel, ilyennek itt esélye sincs, mégpedig több okból sem. Itt hullaszag van és nem a szabadság üde levegője. Itt az újságíró, ha nekilátna hetekig, hónapokig keresni, kutatni, utazgatni, konspirálni, hogy előálljon a nagy leleplezéssel, előbb dögölne éhen, mintsem leírná az utolsó bekezdést. Ilyen típusú újságírást a magyar újság eltartani nem tud, mert nincs pénze hozzá.

Az az újság – ha nagy ritkán akad még ilyen – amelyik hajlamos a nagy leleplezésekre, az életéért küzd, villanyszámlára gyűjt meg villamospénzre, nem konspirációra, mert nincs hirdető, aki eltartsa. A hirdetőket ugyanis megfenyegették. Ha ilyen újságokban szerepelnek, Mészáros Lőrinc fingért-húgyért megveszi őket, vagy meglátogatja a NAV, az ÁNTSZ vagy a TEK, letarolják őket, beszántják és a helyüket sóval hintik meg miheztartás végett. Ez a magyar ugar ugyanis, és nem a Times Square.

A magyar sajtópiac emiatt tényfeltáró újságírókat eltartani nem tud, becsületeseket is egyre kevésbé és alig. Propagandistákat igen, pártmunkásokat is, ők azonban nem tényfeltárnak, hanem tényt ferdítenek és hazudnak. És még ehhez tartozik, illetve ebből fakad, alig akad lap már a legyalult palettán, amelyik, ha születne ilyen nagy leleplezés azt közzé is tenné. És van még két dolog itt, amelyek tán a leglényegesebbek.

Minálunk az a nagybüdös helyzet, hogy tényfeltárni alig is kell, mert leplezetlenül, a képünk előtt megy a mutyi és a lopás, a nagyközönség naponta tucatjával találkozik vele, és ez egyáltalán nem rendíti meg, mondhatni le sem szarja. Vidáman éli tovább a nyamvadt életét, a bűnözőkre szavaz, sőt, rajong értük. És ami a legfontosabb, ha történik leleplezés – és naponta igen -, annak következménye nincsen. A politikus és az őt korrumpáló gazdasági szereplő nem megy börtönbe, hanem belevigyorog a társadalom arcába.

Mondhatnám azt is, hogy minálunk tényfeltárni fölösleges időtöltés. Nincsenek következmények, hiányzik a jogi, kulturális és erkölcsi háttér, mert ez nem bejáratott demokrácia, hanem avítt feudalizmus. Az a kiváltságos állapotunk nekünk, hogy mi értjük amerikai barátaink gondjait, ők azonban egyáltalán nem a miénket. Ha az amerikai külügyminisztérium idejönne, elborzadna, és nem tanulmányi kirándulásra cipelné az itteni sajtómunkást, hanem adna neki egy lapot, ahol dolgozhat.

A második világháború után nagyon klafán működött a Marshall-terv, amely azért jött létre, mert belátták, az európai demokrácia legnagyobb ellensége a szegénység, ez a táptalaja a bimbózó kommunizmusnak. Nyugaton le is törték a veszedelmet, nálunk azonban máig itt maradt. Ami terv két évvel ezelőtt létezett, hogy ugyanígy hétszázezer dollárral a független magyar vidéki médiát támogatnák, az lett volna a magyar újságírás Marshall-terve, ezt viszont felejtették.

Ez a kirándulósdi szart sem ér. Sőt, hogy elővegyem az önérzetemet, nekem a jenki ficsúr csak jelenhet, engemet ne tanítgasson, ne mutogassa, hogy ez itt a számítógép, s ha ezen megírod, hogy Orbán lop, egyből szép lesz a világ. Mint föntebb bemutattam, nem lesz az. Az amerikai külügyminisztérium tehát bebizonyította, vagy halovány fingja sincs arról, mi folyik ebben az országban, vagy, ha igen, egyáltalán nem érdekli. Huszonnyolcadikáig lehet jelentkezni kirándulni hozzájuk. Én maradok, nem megyek innen sehová sem.

A hír szenny, a vélemény rohad

– Márpedig a kekeckedő és aljas hírszerkesztésnek és hírírásnak tovább itt helye nincs. Az a mértéktelen gyűlölet, torzítás, ami eddig folyt, véget ér, megváltoztatjuk a tematikát, a nyelvezetet és az irányultságot is. – ilyennel köszöntött be az új vezérigazgató-helyettes, miután fokhagymafüzérrel, feszülettel és ájtatos énekekkel kiűzték a szerkesztőségből az ördögfattya újságírókat, operatőröket, vágókat, de még Micikét, a titkárnőt is, aki nem átallott kávét főzni a sátánnak magának. Meg persze a portás sem maradhatott.

A portásokat mindig elsőként teszik utcára, nem tudni, miért.

Ott állt a maradék néhány újságíró, akit még nem rúgtak ki, miután a régi-újak átvették a hatalmat, és körbehugyozták az épületet, mintegy jelezve a birodalom kiterjesztését a tisztogatások után. Aki maradt, illetve maradhatott, gyűszűnyi méretűvé aszott össze két óra alatt, miközben előttük járt föl s alá Ottó, akiről mindenki tudta, hogy valamikor munkásőr volt, ezt a habitusa és az esze is mutatta. Most azonban bocskaiban, kokárdával a mellén dudorászta a Székely Himnuszt egyfolytában, és szidta a tizennyolc évesek kommunista kurvaanyát meg a homokos fejüket.

– Rend lesz itt, fegyelem. – ezt hajtogatta, járt föl s alá az ősz hajával meg bajuszával, és a karikás ustora nyelével csapkodta a csizmája szárát. Békaszemei vérben forogtak, és jól hallhatóan röfögött. Azok ott, vele szemben, ha lehet, még jobban összementek, kettő maga alá is vizelt, de ez nem tűnt fel egyáltalán, mert a birtokba vevő, beavatási rítus nyomán amúgy is, csorgott a falakról a húgy, mint a vöröslő fájdalom, és eláztatta a feliratot: “A hír szent, a vélemény szabad”. A betűk aljáról kis patakok indultak a padló felé, amelyen csattogott Ottó csizmája, hallani lehetett, hogy nemrég vasaltatta újra.

– Nézzenek ki az ablakon! – így förmedt rá a szerencsétlenekre, akik a fejüket el se fordítva, a szemük sarkából figyelték csak, ahogyan vigasztalanul zuhog, a szélben derékig hajoltak a fák, kis híja volt csak az apokalipszisnek.

– Mit látnak? – csattant fel Ottó, csak úgy éles volt a hangja, mint az ustoré a csizmája szárán.

– Esik. – ezt mondta az egyik halálra válva, s bár ne tette volna. Az ostoros ember úgy ordította el magát, mint ahogyan a magyar népmesés rajzfilmekben a hétfejű sárkányt ábrázolni szokás Szabó Gyula hangján, rezgett az ínyvitorlája, és a gyomra mélyén felvillant a reggelije cafatokban.

– A kiskutya vérvörös, rozsdás faszát esik. Hétágra süt a Nap, dolgozó népünk hűsöl a habokban, sört iszik és fogja a felesége meg négy gyereke kezét. – ilyeneket ordítozott, és azok ott vele szemben csak nézték a csordogáló feliratot. Ottó követte a tekintetüket, s meglátva a mondatot a falon, odacsapott egyet az ostorával, hogy csak úgy fröcsögött, és elordította magát.

– Kuss legyen! – pedig senki meg sem szólalt – Ezután nem az az igaz, amit maguk a kancsal szemükkel látnak, vagy a kajla füleikkel hallanak. Ki ez itt? – ezt a kérdést szögezte nekik, és a szíve fölül elővett egy fényképet, amely egy dagadt embert ábrázolt trottyos gatyában, zavaros tekintettel. Az egyik teljesen fölöslegesen és nagy merészen szólni akart, de az ostoros ember nem engedte, megint ordított, pedig erre semmi szükség nem volt.

– Ez itt egy szőke herceg hófehér paripán. – vérben forgott a teknőc szeme, zihált, mintha készülne rosszul lenni, így ordította újra.

– Ki ez itt? – ott álltak vele szemben a szerencsétlenek, és nem tudtak megszólalni, de nem is kellett, mert egyáltalán nem várt tőlük választ, odacsördített az ostorával a talpuk alá, hogy alig is bírtak elugrani, és hangjában olyan utálattal, ami jelzőt nem is ismer, odaböffentette.

– Mossák le ezt a szart! – rámutatott a csordogáló feliratra, aztán elcsattogott vasalt csizmájában végig a folyosón, csak úgy visszhangzott. És a fölirattal csoda történt, a betűk önálló életre keltek, alakították magukat, mígnem új alakot öltve ott állt az új igazság, aminek meg kellett felelni: “A hír szenny, a vélemény rohad” – Álltak ezek ott vödörrel a kezükben, és nem tudták, akkor most mossanak-e vagy sem. De kérdezni sem mertek, így hát maradtak ott, úgy, mint valami avas panoptikum, a fejük fölött meg elrepült egy üvegszamovár.