Kategória: választás

Mindenki hülye

Hoppál képviselő jó katona. Nem egy Borkai, aki méltatlan a sárga mezre, hanem az a harcos, aki a bajban is kitart az utolsó töltényig, majd belegyalogol az ellenséges ágyútűzbe. Hoppál képviselő megfejtette Budapest bukását, a fővárost a butaság és irigység buktatta meg vélekedése szerint. Hogy mit irigyeltek az ellenszavazók, azt nem lehet tudni, ám, mivel buták voltak, minden bizonnyal Hoppál képviselő eszét, esetleg a szépségét.

Ő egyébként ezzel lazán lehülyézi a nem Tarlósra szavazókat. Ezzel sincs gond, ők is, mármint a karácsonyisták is ezt gondolják az ellenérdekelt félről, sőt, aki meg nem ment el szavazni, arról közösen gondolják ugyanezt. Ez a rendszertani besorolás országos szinten is érvényes. Már eleve az volt a vélekedés, hogy csak az ostobák szavaznak a Fideszre meg az gyengeelméjűek, ha megfordítva is működik, akkor bízvást állapíthatjuk meg, hogy egy nagy tébolyda az ország.

Ez sem újdonság, rengetegen érzik így már évek óta, csak még az volt a bizonytalan, ki az ápolt benne, s ki az ápoló. A jelek szerint, s Hoppál képviselő szíves felfedezése nyomán az is hülye, aki nem rájuk szavaz, a többiek szerint meg vica versa, tehát mindenki hülye. Indiáni szempontból – akik tisztelték az eszementeket – áldott állapotban van kies hazánk, keresztényi szemmel pedig ez maga a Mennyország, mert, mint ismeretes a lelki szegényeké ez a jutalom.

Közkeletű ez a félreértés Máté 5:3-12 nyomán (Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa), amit mindenki úgy értelmez, hogy a félkegyelműek eleve a megváltás állapotában leledzenek. Nem erről van szó, és ezt elsősorban az überkeresztények miatt emlegetem föl, hogy mért nem részesülnek kegyelemben majd, ha eljön annak az ideje, és mért emészti majd őket a gyehenna tüze, és más ilyen cukiságok.

Mert, ahogyan a szegény, nincstelen ember teljes mértékben rá van utalva mások szeretetére, jóságára, irgalmára, úgy a lelkiségünkben nekünk is teljesen a Jóistenre utaltan érdemes élnünk. A lélekben szegény mindent Istentől kér, mindent Istentől remél, mindenben Istenre számít, minden dolgát Isten elé viszi. Semmit nem tulajdonít magának, amit elér; nem önmagában bízik, nem magára büszke, nem magával elégedett, ha valami sikerül.

Ennek ellentétpárja a lelkiekben öntelt. Az ilyen ember önmagára büszke, ha valami sikerül; mindent saját magától vár; amit elért, azt magának tudja be. Olyannyira önelégült, hogy nem nagyon marad hely a lelkében a hálára Isten iránt. Az ehhez kapcsolódó ígéret, miszerint övék a mennyek országa (mármint a lelki szegényeké), azt jelenti, hogy a lelkileg Istenre utaltságban élő embereké a mennyei királyság, a mennyország, vagyis Isten uralmának birodalma.

Ilyen egyszerű, nem a hülyék üdvözülnek, hanem a jámborak, következésképp fideszes egy sem. Ez nem matematikai, hanem teológiai logika, hiszen a makáriosz szó, amely a lelki szegényekre utaló görög eredeti, áldottat, szentet, üdvözültet jelent, tehát nem vidámot vagy elégedettet. Így és ennyire hülyék a Tarlósra – és mind az összes hasonszőrűre – nem szavazók, ez a kereszténydemokrácia diszkrét bája. Más kérdés, hogy az ezzel kurválkodóknak fingja sincs ilyesmiről, de ez az ő nyomoruk.

Visszatérve azért még a víziónkhoz, miszerint a kollektív és közös lehülyézés mit takar, képzeljünk el egy birodalmat, ahol a csecsszopóktól az aggokig mindenki degenerált, azzal az elválasztó különbséggel, hogy folyik-e már a nyála, tehát imbecillis, debilis vagy idióta. Most, ha körülnézek, ez a Bosch-fajta vízió nem is áll annyira messze a valóságtól, és még az is igaz, hogy nem a mennyekben, sokkal inkább a Pokolban érzi magát az ember.

Minden klappol tehát, viszont bohózat nincsen csattanó nélkül, ami az, hogy Tarlós meg kijelentette, szereti őtet a Jóisten, hogy ilyen körülmények között nem nyert. Tessenek elengedni a felelősséget tőlem, hogy ezen megint nekiálljak morfondírozni, hogy ki a hülye, aki kire szavaz, s emiatt ki nyer és ki veszít, mert egészen elképesztő megállapítások jönnének ki belőle. Maradjunk annyiban, legyen elég annyi nekünk, hogy Hoppál képviselő okos. S ha így van, bajunk már nem eshetik.

Fair play

Meghalt Mohács fideszes polgármesetere, egy borospincében találták holtan. Szomorú dolog. Abadonna rosszkor vette le a szemüvegét, más szemszögből a Teremtő Isten alkalmatlan időben szólította magához, tekintet nélkül a magyar választásokra, és legfőképpen a Fideszre. Kiderült, van hatalmasabb dolog a világon a totyakos fiatal demokratáknál, ami vérlázító felismerés, de egyben megnyugtató is. Rosszkor halt meg Szekó József, akit a pártja újólag elindított a polgármesteri címért.

Úgy halt meg, hogy törvény szerint már nincs kit a megüresedett helyére állítani, ott maradt hát a ringben Csorbai Ferenc az ellenzéki sarokban azzal a különösséggel, ha csak egy ember is rá szavaz, nyer. Más nem játszik ugyanis, a törvény betűje szerint pedig ilyen extrém esetben ez a forgatókönyv. Szar ügy fideszi szempontból. Hogyan is nyugodnának bele azonban a fideszfiúk abba, hogy az élet – illetve a halál – megtréfálta őket, és a saját maguk által alkotott törvény rájuk üt vissza.

Nem voltak elég alaposak, kiskapu maradt arra, hogy más is nyerjen, mint ők, mert semmi sem tökéletes. Felteszem, ha volna rá idejük – ami hála Istennek nincs -, megszületne a lex Mohács, aminek az lenne a veleje, hogy a választáson akkor is a Fidesz győz, ha el sem indul. Itt még nem tartunk, de hamarosan tarthatunk, addig is azonban a fiúk visítanak. A nép mögé bújnak szokás szerint, hogy több ezer mohácsi ember kereste meg őket kétségbe esve, s ugyanazzal.

„Elfogadhatatlannak tartják a kialakult helyzetet, amely szerint Csorba akár egyetlen szavazattal is polgármester lehet jelen körülmények között, vagyis ha az lesz, akkor pozícióját etikátlanul szerzi majd meg.” Nyilván. A mohácsi választópolgárok biztosan a választási törvénnyel kelnek és fekszenek, a kisujjukban vannak a szabályok és paragrafusok, s amint a Fidesz jelöltje meghalt, egyből az ötlött az eszükbe pisálás közben, mi lesz most, mi történhetik.

És ott álltak tömött sorokban a helyi Fidesz iroda előtt, mintha cukrot osztanának, kifejezni aggodalmaikat, hogy mi lesz velük így, milyen keserve az életnek. Ja, nem. Megengedő vagyok azonban, és azt mondom, ennyi hazugság még belefér, veszett már több is Mohácsnál (bocs), de ehhez képest nem tudható, mit akarnak a fideszfiúk igazán. Mert aláírásokat gyűjtenek az „emberek akaratának kinyilvánítása és érvényesítése érdekében.” Ez csudálatos duma, mégsem tudható, mit takar, hogy mit is óhajtanak.

Sem az emberek, sem a mögéjük búvó Fidesz. Felteszem, azt tartanák ideális állapotnak, ha az egyedül maradt ellenzéki jelölt szépszerével belátná, ha a Fidesz jelölt élne, úgyis ő győzne, így a sportszerűség jegyében visszalépne, hogy legyen meg a nép ismeretlen akarata. Vagy nem tudom, mi a szándék, a kísérő mondat viszont mindent elmond a fideszcsürhéről: „tiszta, fair keretek között, az emberi méltóságot és a becsület normáit is betartva választhassanak polgármestert”.

Mi van? – Kérdem a legmélyebb tiszteletlenséggel. Emberi méltóság? Becsület? Fair keretek? Valahogy úgy tűnik, a fiúk nincsenek tisztában a szavak jelentésével. A méltóság, az nem tudom, mit keres itt, egy választásnak nehezen van méltósága, egy embernek is bajosan, nekik meg pláne. Ezen túl becsület? Mondja ezt az a Fidesz – másra nem is utalva -, akinek egy tagja Egerből idáig hallatszóan jelentette ki, aki egy rossz szót is szól rájuk, az ellenség.

Akkor háború van, baszki, bár ezt elég régóta érezzük. Mindemellett van abban valami mókás, ha valaki megérte az elmúlt éveket, és egy szövegkörnyezetben hallja a Fidesz, becsület, méltóság, s nem utolsó sorban a fair szavakat, mintha ez egy futball meccs lenne, vagy pediglen futóverseny. Hát, nem az. Ezen kívül is, a fair play szép dolog, de arra kevesen emlékeznek, a jólelkű ember plecsnit kap, a győztes viszont pénzt, paripát fegyvert. A sportban is.

Hát még az életben. Így hát, sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem tudható, mit akar a Fidesz Mohácson az aláírásgyűjtéssel, hacsaknem cirkuszt. Azt leginkább, s ami az egészben a legröhejesebb, fairségről beszél, amikor az egyetlen fair megoldás az lenne, ha kijelentené, így jártunk, és belenyugodna abba, ez a hajó elment. Ilyenre azonban ezek képtelenek, és az “ellenségtől” várnak gesztusokat, hogy győzhessenek. Hát nem csodálatos ez az élet? Ja, nem.

Pocsolya

Tegnap volt a demokrácia nemzetközi napja. Ilyen, az ENSZ által kijelölt ünnep, megemlékezés, figyelemfelhívás vagy pediglen mementó immár. Ebben a nyüves országban senkinek eszébe nem jutott szót ejteni róla, nem, mintha hiányzott volna, de azért mégis. Másutt se nagyon gyújtottak örömtüzeket, a levegőt sem ünneplik, amiért van, ha meg nincs, akkor nincs ki ünnepeljen fulladásos elhunyás okán, belőle kifolyólag. Egyébként azt sem tudjuk, mi fán terem ez a különös szó, hogy demokrácia.

Széplelkek pipával a szájukban, selyemsálban és szemüvegben, romkocsmák mélyén ábrándoznak róla, pontokba szedik, meghatározzák jellemzőit, összetevőinek arányát, mennyi liszt, hány tojás, majd kinéznek a légyszaros ablakon, hogy mennyit látnak belőle, és sóhajtanak. Mari néni azt a szakállast küldi be a tanácsházára, mert fess ember, keresztény, meg adott kolompért, a Viktor, az meg küldi az utalványt. Plébános urunk is elmondja, kit szeret az Isten, az a szemüveges azt ígérte, lesz járda, a garbós meg azt, hogy minden lesz.

Hogy a tyúkláb kilója, aranyom? De hasogat a lábom máma. Ez az élet, nem ám a pluralizmus, a fékek meg az ellensúlyok, hanem, hogy a sarkon megkúr egy turbános. Itt állunk a szingularitás küszöbén, ez a Musk már építi egybe az agyunkat mindenféle gépekkel, boltba menet, reggel hatkor meg úgy kongatták a közelben lévő nyüves templom harangját, mintha Szűz Mária újra terhes lenne, várná a csokot meg a családi autót, hogy beférjenek az ácsszerszámok. Mondjuk, majdnem kitörött a lábam egy gödörben, az utcámban rohad szét a flaszter ugyanis.

A boltban meg, az maga a csoda. Állunk a felvágottasnál hárman, két nő előttem, meg én, a hitetlen. Az első négy szelet parizert kér olyan halkan, hogy látszik, azt is szégyelli, a világon van. Aztán műsorként, vagy a maga megnyugtatására elrebegi, hogy ennyi kell a kiflijéhez, azt viszont nem vett. Jól túljárt az imperialisták eszén, most aztán nézhetik, ahogyan az ország dübörög, a jómunkásemberek meg két pofára tömik benne az ungarische coopos párizsit, ami környezetkímélő módon fűrészporból és gépzsírból készült, élelmiszer-színezékkel pirosítva.

A második nőnek fülig ér a szája, már a reggeli ködökben olyan harsány, mint egy körfűrész, és beleordítja a légbe, hogy húsz deka valamit kér. A tatának lesz, nem baj, ha a vége belekerül, majd azt mondja neki, az az eleje. Lenyűgöző gondolatmenet, nézőpont kérdése minden és meggyőződésé, a szart is el lehet adni pudingnak, már kezdem érteni a fideszistákat. Fölnyerítek a boldogságtól, az eladó lány rémülten néz, mi van itt, olyan bávatagság van a szemében, hogy mindent meg lehetne tenni vele, talán még azt is, hogy beszervezzük forradalmárnak.

A pénztárral szemben van az újságos pult, ott szerzik be a népek a napi szellemi betevőt. Rakják ki a pénztárosnak a kincseiket, Bors, Blikk, olykor Nemzeti Sport, és a helyi Mészáros termék, hogy megnézhessék benne, ki halt meg. A celebek csöcse, Dzsudzsák csülke és Jolán néni elhunyta a szellemi betevő a kolbász végével vagy elejével gusztus szerint. Hogy a demokrácia halott, vagy soha el sem kezdődött, innen a boltból nézvést mindegy is teljesen. Mindenki megtalálja a maga apró boldogságát vagy boldogtalanságát, amit nem a hatalom okoz, hanem a fia vagy az anyósa. Esetleg a menye.

Nem Orbán a hülye, hanem a postás (rendőr, vasutas), Brüsszel nincsen, csak a tanácsházi ügyintéző a szemét. A szomszédban él Misi, aki tán ötvenes agglegény, iszik és mindig az esőt szemléli. Új munkája van, önjáró fűnyírón dogozik, ez az ő BMW-je. Minden reggel elmegy a dolgozóba, majd fél óra múlva nagy hangon, dübörögve hazapöfög a kaszálójával, leparkol cél nélkül. Látszik, hogy dicsekszik, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Most neki mit magyarázzon az ember? Semmit se magyaráz.

Amerre ő jár-kel a kaszálójával, minden rogyásig van a fideszista plakátokkal, mert itt van ez a választás. Ahogy Mihály kormányozza a komoly gépezetet a füveken, csak ezt látja, ez vésődik a kevéske agyába. A boltból kijövők is ezt látják tatyójukban a négy szelet parizerrel vagy a kolbász elejével-végével, mellette a Blikk. A demokrácia nemzetközi napja? Ugyan már, királylány. Két napja esett, de az utca árnyékos oldalán még ott vannak a pocsolyák, bár már süt a nap. Viszont Sartre-tól tudjuk, van, amikor úgy süt, hogy nem érdemes kikelni az ágyból. Most nézem, úgy süt-e.

Buszon

K. József, köztisztasági menedzser a hét végén nem tudott eljutni a kertjébe. Többször is próbálkozott, de végül Felcsút meccsen kötött ki, pedig esze ágában sem volt odamenni. Úgy történt, hogy szokás szerint fölkelt a rigókkal, együtt fütyölt velük és énekelt, mert ilyen vidám természetű köztisztasági menedzser volt ő. Amikor az utcát sepregette, akkor is fütyörészett mindig, boltba menet is, fürdés közben is, hogy az agyára ment olykor Arankájának, aki pedig angyali természetű asszonyka volt, de ami sok, az sok.

Hajnal hasadtával K. József kipattant az ágyból, kávét főzött, meghúzta a kisüstis üveget, hogy belerázkódott, kenyeret zsírozott hagymával és folpackba tekerte, egy kétliteres colás üveget megtöltött kétszer hét hármassal, de még előtte ellenőrizte a bor és a szóda minőségét egy laza fröccsel. Öltözött, fütyölt, hogy erőt merítsen még, újólag slukkolt a kisüstiből, és csókot lehelve Arankája álomittas arcára, indult a buszra, amely majd a kertbe röpíti őt, hogy dolgozgasson, fütyörésszen, termelje a répát és a paprikát Arankája konyhájára.

Nem szokott ennyi busz állni ilyenkor az állomáson, és ennyi népek sem soha. Olyan nyüzsgés volt, mint valami piacon, meg hangzavar is. K. József nem tudta mire vélni a tömeget, de fütyörészve nem törődött vele, hanem odabaktatott az ötös számú buszállóhoz, ahogy mindig, fölszállt rá, ahogy mindig, és aztán megdöbbent, ahogyan még semmikor sem. Tömve volt a máskor üres járat, izzadságszag, levegőtlenség ülte meg, hogy K. József, pedig nem volt kényes típus, közel állt ahhoz, hogy rosszul legyen. Aztán mégsem lett, és ettől a szégyentől őt az ámulat mentette meg.

Ezek nem magyarok voltak, nem magyarul beszéltek, hanem oroszul vagy afféle nyelven. Ezek nem kertbe indultak, és K. József nem tudta, hová indulnak ezek, megkérdezte hát a sofőrt, hová megy a járat. És a sofőr is csodálkozott, hogy magyar szót hall, de meg is örült neki, és végtelen meg angyali türelemmel magyarázta el, hogy ezek ukránok, és szavazni viszi őket. Ha akar, jöjjön ő is szavazni – mondta K. Józsefnek – az szavaz itt, aki csak akar, s ha jól tudja, pénz is jár érte. A köztisztasági menedzser azonban paprikát akart kapálni, leszállt tehát.

Keresett másik buszt, talált is, csurig az is. Talán csak sikerül, gondolta, de ezen is bűz, de másfajta, s amint fölszállt, ordításban törtek ki a buszosok, hogy bratanki, dva bratanki, ezt üvöltözték, és ittak, vodkával kínálták a menedzsert, de neki ilyenhez kedve nem volt egyáltalán. Megkérdezte ezt a sofőrt is, hogy mi van itt, és azt a választ kapta, hogy ezek itt lengyelek, és nagygyűlésre mennek. K. Józsefnek már egyáltalán nem volt kedve fütyölni, mert csak Arankája járt a fejében és az elárvult paprikák, akiket a dudva meg a muhar fenyeget.

Új busz után nézett hát megint, talált is hamar, ebben meg gyerekek csivatoltak és tej meg büfiszaguk volt. K. József már meg sem lepődött, amikor kérdésére, hogy hová lesz a menet, azt a választ kapta, ez a járat Felcsútra indul meccsnézőbe, ha akar, tartson velük. A menedzser meghúzta a colás üveget, és megadva magát, de még azért érdeklődött, melyik járat mehet a kertjébe, amire azt a választ kapta, egyik sem. Innen uram – mondta a pilóta – vagy szavazni megy, vagy nagygyűlésre, vagy meccsre. Sehová máshová, mert minden más járatot töröltek. K. József bánatosan gondolt Arankájára, és a meccses buszt választotta, ha már elindult.

Így történt, hogy K. Józsefné, Aranka idén nem tud majd lecsót eltenni, mert a paprikát fölverte a dudva, a muhar meg a gaz. És kacagó szél fütyörészett a palánták fölött.

Biankó hűtőmágnes

Mókás egy hely ez a mi országunk, főleg így választások idején. Ilyenkor összesűrűsödik benne az élet, és kicsapódik az esszenciája, amely a téboly maga, diliház karneváli jelmezben. Lázár János is járta Hódmezővásárhely utcáit, ide-oda becsöngetett, és hűtőmágnest osztogatott a szerencséseknek. Ez két szempontból is delikát. Egyrészt, alapos listája lehetett ennek a Lázárnak, mert biztosan nem kockáztatta, hogy egy morcos polgár a pofájára vágja az ajtót, vagy valami gyalázatosabb dolgot műveljen vele.

Emellett is elég röhejes azonban, hogy, mint kiskölkek húsvéti locsoláskor, járja a várost áldozatokra lesve. Ennél lejjebb nincsen. Azért elsősorban, mert a baráti lakásokba csöngetés nem egy vaszisztdasz, az csak cirkusz, mert teszem azt, ha valami magamfajtához csöngetne be, hogyan járhatna akkor, hogy lekonyulna a füle, és csak annyit is érne. Tehát, röhej az egész, pofon a szarnak, viszont bizonyítéka újólag annak, hogy ilyen országban élni nem nagyon érdemes, hacsak nem egy barlangban vagy fa tetején, hogy békiben hagyják az embert.

Aztán ez a hűtőmágnes is, amelyet megkaptak ugyan, de olyan ígéret fejében, hogy a Fideszre szavaznak. És, ha mondjuk, vasárnap valami csoda és megfontolás miatt mégis másra kerülne az a nyüves iksz, akkor visszavinnék a mágnest Lázárnak, hogy ők nem méltók rá? Mondjuk, mágnest osztogatni biankó módon nem egy nagy kockázat, de nem tudjuk, mi áll azon a mágnesen, ugye. Olvastam, láttam vagy hallottam valahol, hogy a hűtőmágnes a legszemetebb ajándék, amit nyaralásból visszatérve barátainknak adhatunk.

Ez arra figyelmezteti őt szünet nélkül, hogy mi milyen csudás messze vidéken héderezetünk, míg ő viszont itthon rohadt a NER örömei között. Lázár mágnese nem tudom, honnan ered, lehet, Habony hozott sok-sok ibizásat, s azt osztogatja. Ez arra is inti a megajándékozottat, hogy vigyázzon a szájára, míg, ha egyszerűen csak Fidesz logó van rajta, az is alkalmas ugyanerre. Mindenesetre röhejes ajándék vagy szerelmi zálog, de öltek már a történelem során kevesebbért is, lehet, ezért is fognak, mert sajnálatos módon késztetés az van rá.

És amíg Lázár mágneseket osztogatott, Orbán viszont kitartóan hazudott tovább, mint a vízfolyás, éppen úgy. Most jelesül azt, hogy az Unió elveszi a gazdák pénzét, s a migránsoknak adja. Ilyenek jönnek elő belőle teljesen koordinálatlanul, hogy emiatt a magyar gazdáknak nemet kell mondaniuk a bevándorlásra, és ennek is annyi értelme van legalább, mint a hűtőmágnesnek. Se több, se kevesebb. Járják az országot még két napig, ott lesznek minden kilométerkőnél lehetőleg minél nagyobb blődségekkel, hogy kibírni már alig is lehet.

Védekezni úgy lehetne ellene, mint Fülöp úr tette még kölökkoromban, amikor anyámék háza töviben minden éjjel megállás nélkül rakodták a kavicsot baromi hangos gépekkel. Fülöp úr pedig egy szerelmes éjszakán, miután meglocsolta a bátorságát, kiállt a negyedik emeleti ablakba, és beleordította az éjszakába az összes kínját, akárha Frédi vagy Béni, hogy aszongya: a kurva anyátok, alunni akarok! Akkora hangja volt, hogy egyből leálltak a gépek.

Viszont odasétált az egyik markoló kezelője, és csendesen Fülöp úr képébe mondta az igazat: te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ekkor lett csend. És a történelmi példabeszéd arra int minket, nem biztos, hogy annak van igaza, aki a leghangosabb. Igaz ez Orbánra, és rám is természetszerűleg. Mert azzal például kezdeni semmit nem tudok, hogy már a győri járási kormányablak mosdójában sem tudják kitörölni a seggüket az ügyfelek, mert nem futja klozettpapírra. Pedig az erre szánt pénzt nem vette el az Unió és nem adta a migránsoknak, és mégis valahol máshol van.

Ez minden biankó mágnesnél jobban mutatja nekünk, kire nem szabad szavazni. De foglalkoznak ilyennel a népek? Egyáltalán nem. Csak örülnek a szaros mágnesüknek, és itt a vége. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nemlétező köztársaság elnöke akkor, amikor mindenki a választásokon rugózik, egy méhkas az ország, pecázgat csendben, és bávatagon a horgászat fontosságáról értekezik. Ilyen uniós dolgokról szava nincs, Strachéról nem mesél. Itt az élet úgy zajlik, hogy a polgár megkapja a mágnesét, pecázik, Orbán pedig zavartalanul lop tovább. Sok értelme nincs így ennek az egésznek. Mindmegdöglünk tehát.

Kirándulás a kerítéshez

Drága Tecám!

Gondoltam, még a vasárnapi választások előtt beszámolok Neked a nagy élményről, ami ért engemet, hogy te is megerősödhess a hitedben ezekben a vészterhes időkben, amikor gyönyörű hazánk, ez a sokat szenvedett kis ország áll a vérzivatarban, és Miniszterelnök Urunk a gyarmatosító Európa segítsége nélkül, egyedül veri vissza a tengernyi migránsok rohamát, és magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozik érettünk és unokáink jövőjéért. Hogy áldja meg őtet a Jóisten és a kedves családját is tengernyi örömökkel.

Polgármester Urunk szervezett egy kirándulást a határra, hogy láthassuk, mi mindent tesz érettünk az áldott Orbán Viktor, hogy foglaljuk imába az Ő nevét. Az egész falu jönni akart mind, hiszen a földeken munka nincs, föld sincs, ott támolyognak az utcában, meg a kocsmában támasztják a pultot reggeltől estig. Szóval csak a férfi dalárda jöhetett, meg a hímzőszakkör tagjai, gondolhatod, milyen izgalom töltött el, mert, mióta az Uram, a drága Kálmán itt hagyott engemet, mert fölrobbant a mája, azóta olyan magányos vagyok.

Busszal mentünk, mi, az asszonyok és a férfiak. Nincs messze a határ, de négyszer robbant le a szegény jármű, nem csoda, öregebb lehetett mint én. Olyan fekete füstöt okádott, mint egy egész égő erdő, de nem szólhatunk egy szót sem, Polgármester Urunk saját maga fizette az utat, mert mindig csak ránk gondol. Krumplit is osztott, húsvétkor sonkát, a szerencsétlenebbeknek közmunkát, kinek mire van szüksége. Egy kérése van csak, szavazzunk mindig rá és a Fideszre. Azt mondta, be is jön velünk majd egyesével a fülkébe most vasárnap, meg az ősszel is, és megmutatja, hová kell rajzolni az ikszet.

De messzire szaladtam, drága Tecám, vissza a kiránduláshoz! Nos, készítettem az útra egy kis szendvicset, margarinos zsemlét, meg teát termoszban, nagy igényem nekem már nincsen ugyanis. Hoztam imádságos könyvet és rózsafüzért óhaj vagy baj esetére, a szenteltvizem elfogyott, de gondoltam, arra tán szükség sem lesz a határon, mert a tomboló migránshordákat távol tartja majd a kerítés és hős rendőreink. Úgy képzeltem, mintha állatkertbe mennénk, a rács egyik oldalán mi, a másikon “azok”, és talán még az is ki lesz írva, hogy tilos etetni őket.

Odaértünk nagy izgalommal, olyat éreztem, mint amikor először láttam meg a Balatont drága Kálmánommal még ’57-ben. Mert volt ott kerítés ugyan, fényes, magas, éles, egy rendőr is, de migráns az egy sem. Nem rázták a rácsot, nem vicsorogtak, és nem kiabáltak, hogy allah meg akbár, mert nem voltak sehol. Polgármester Urunk el is mondta, hogy ravaszok nagyon, mert mindig máshol vannak. Ha odamennénk, ahol most vannak, akkor meg itt lennének, ezért lehet őket csak a tévében nézni. Javasolta is, hogy az M1-et figyeljük, talán még a TV2-őt, mert azok hitelesek.

A rendőr mutatta meg nekünk a kerítést, szerencsétlen, mert hiába beszélt arról, milyen hosszú, milyen magas, meg, hogy mennyibe került ez szegény Orbán Viktornak. Arra nem emlékszem, hogy ő is a saját zsebéből építette-e, de arra igen, hogy Európa nem fizeti ki, hogy mi itt védjük őtet. Szoktak-e itt lőni a barbárokra? Ezt kérdezte a Lajos, aki már az úton is azzal dicsekedett a negyedik sör után, hogy ő még a Kádár alatt volt határőr, ott, ha egyet tüsszentett valaki a határon, már cafatokra is lőtték, és az aknák is hasznosak voltak. Ezt mondta, és fitymálta a kerítést.

Polgármester Urunk fel is írta őtet egy kis füzetbe, hogy majd leshet a következő krumpliosztáskor, hogy megjegyzi az ilyen lázító alakokat. De ez a Lajos már részeg volt nagyon, hencegett a határőr múltjával, azt mondta, olyan volt, mint valami Rambo. Ezt nem tudom, ki lehet, de ezt ordibálta. Aztán, egyszer csak egy bokorból előugrott egy nyuszi, és ez a Lajos engemet maga elé rántott pajzsul, mintha lőnének rá. Aztán szégyellte is magát nagyon, de mi jót nevettünk, főleg a rendőr és Polgármester Urunk, aki ezután nem győzte hangsúlyozni, hogy na, ugye.

Ácsorogtunk még egy darabig, hívogattuk a migránsokat, Polgármester Urunk müezzint játszott egy fa tetején, de sehol semmi. Visszaindultunk hát, drága Tecám, de neked bevallom, engemet a kerítés már egyáltalán nem izgatott. Amióta Kálmánom itt hagyott, férfi engemet nem érintett, s ahogy ez a Lajos a nyúl ellen pajzsként emelt maga elé, úgy éreztem magam, mint egy süldőlány, meg is hívtam mellém egy margarinos szendvicsre, de elaludt. Furcsa bizsergést éreztem az ágyékomban, s inkább elmondtam öt miatyánkot.

Hazafelé nem robbant le a busz, így Polgármester Urunk, mint valami idegenvezető, a mikrofonba belemondta Orbán Viktor hét pontját, megénekeltette a dalárdát, és abban a reményben búcsúzott, hogy vasárnap személyesen találkozunk a szavazófülkében, tollat majd ő hoz. Ez a Lajos is felébredt az út végére, s mivel előre letudtam a penitenciát, meghívtam egy kis diólikőrre, és örömmel el is jött, csak kerülővel, hogy meg ne lássa a falu. A többit a képzeletedre bízom, drága Tecám, de most nem is ez a lényeg, hanem a vasárnapi szavazás. Remélem tudod, hová teszed az ikszet, Miniszterelnök Urunkra, csakis.

Ölellek: Erzsó

Egy zsák labda

Orbán Viktor Mihály, mint az szokás vagy késztetés a bűnözőknél, visszatért a tett helyszínére. Míg március utolsó és április első napjaiban szavazatszerzési, most köszönetnyilvánítási szándékkal járja a kerek világot, s úgy vélte, az elhíresült óvodai látogatás ért neki annyit, hogy ezúttal egy zsák labdával meg focikapukkal fejezze ki háláját a kis hugyosoknak a kétharmadért.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis kétsorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Eriggy!

Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.