Kategória: választás

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Még egy utolsó sóhajtás

Mivelhogy azon a héten, amelynek az utolsó napját tapodjuk ma, tehát ezen, ami most van nekünk, megint történt jó csomó olyan esemény, amely miatt egy normális ország miniszterelnöke, kormánya és pedellusa nem egyszer, hanem százszor lemondott volna, és ezen a megkurtított reggelen még mindig azt olvassa az ember, hogy Orbán így, Orbán úgy, és az egész bandája amúgy, szóval még mindig két pofára verik a nyálukat, amitől az ember gyerekének felfordul a gyomra, tehát emiatt úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Nem Richárd módján, vértől csöpögő kezekkel, hanem, hogy egy napra feledve hivatásomat, amely ez: üsd, ahol éred, és minden önfényezés nélkül, de azért vállon veregetve mégis, beírom az ellenőrzőmbe, hogy feladatát, ha nem is hibátlanul, de a tőle elvárható szorgalommal végezte el. Mert ez itt drágáim, amióta forradalmárnak álltam, és beköltöztem a lövészárokba, azóta az ezerkétszázötvennyolcadik (azaz: 1258) dolgozat, amely azt a célt szolgálja, hogy szétrúgjam az Orbán valagát, és ez már döfi.

Ha azt veszem, hogy minden írással három órát foglalkoztam (nem ennyit, többet), akkor egyszerű szorzással azt kapom, hogy háromezer hétszáznegyvennégy (azaz: 3744) órát töltöttem az utóbbi években a frontvonalon – kaptam is, még a jó édesanyám is mindent érte, mi kapható -, ez pedig barátok közt is uszkve és kábé százötven nap szünet nélküli Orbánon való gondolkodás – alvás, evés meg cigi nélkül, hát csoda, hogy belefárad az ember? Nem úgy, hogy verejtékező homlokát törölgeti, hogy énédesistenem, elaláélok, hanem hogy jé, tényleg?

És tényleg, a rohadt életbe. Bár nem érdemel ennyi figyelmet ez a ganaj, voltaképp bolhafingnyit sem érdemelne, ha nem ő lenne az, aki szétcsesz egy országot, és pokollá teszi a benne élők napjait. Így kiemelt érdeklődésem, ha érthetetlen is, de legalább megmagyarázható. És az is igaz, hogy annyi trágyát, amennyit ez az alak szolgáltatott, száz istállóban sem lelhetni, és még midig nem fogy ki belőle. Itt, a célegyenesben is mindig újabb mocskok buknak föl az árból, hogy az ember belezavarodik, melyikhez nyúljon, hová kapjon, mert teljes pompájában mutatná be a tündöklő szarkupacot, és ez lehetetlen feladat.

Mondom hát magamban, ahogy felriadtam az éjszaka közepén, ami az állítósdi miatt szinte az eleje volt neki, hogy na, Kázmér, nézz szét a világban, mi örömök történtek benne három óra alatt, amíg te csorgó nyálakkal horkoltál, és semmi se történt benne. Egyetlen új pitypang nem nyílt ki, hogy megénekelhesse a ’zember, ellenben ezidő alatt is osztódással szaporodtak a sajtótájékoztatók, reagálások, nyilatkozatok, hogy tényleg és őszinte szívvel értem meg azon polgártársakat, akiknek nem a kula tanulmányozása a hivatása, hogy legyintenek, és azt mondják félhangosan: haggyámá!

És mégis, az a meglátásom, illetve javasolásom, ha élhetek ilyennel a legyintő polgártársak irányába, hogy tessenek még egy hetet kibírni, ennek leteltével pedig elbattyogni egy fülkébe, ikszelni egy jóízűt, és lehetőleg csakis ne a fideszgenyákra, mert ez a feltétele annak, hogy az elkövetkezendő munkás években, midőn a romjaiból újjá kell építeni az országot, ne sorosvíz folyjon a csapból és migráncs-szellemek lengjék be a levegőeget, hanem mondjuk madárcsicsergés meg vízcsobogás. Ilyet szerettem volna mára magam is, de hajnali ötkor átmásztam a piacra. Hát, nem összeokádták lelkes fiatalok az éj folyamán a bejáratot? Debizony.

Nem lesz egyszerű ez az egész dolog, innen is látszik.

Lakásügyek

Ott ácsorgott szerencsétlenül és teljesen elveszve a városházán papa, mama, gyerekek (kettő, majszos), csupa szív, szeretet, és nem tudtak mit kezdeni magukkal egyik lábukról a másikra álltak, mígnem megszánta őket egy szőke, kontyos kisasszony, és érdeklődött, mit is óhajtanának.

– Kit keresnek? – Kérdezte ez a kontyos.

– A lakásosztályra mennénk. – Volt egészen bátor a keszeg formájú apa, a család feje.

– Harmadik emelet, tízes ajtó, Kovács kartárs. – Ennyit bökött oda a kontyos.

Beszálltak tehát a liftbe ezek négyen, a majszosak, az apjuk meg az anyjuk, és elindultak a nagy utazásra. A harmadikon kilökte őket a lift, és ott ácsorogtak a tízes ajtó előtt, amely áthatolhatatlan akadályként tornyosult előttük, toporogtak, mígnem a keszeg családfő bátorságot nem vett, hogy tegyen valamit.

– Nem kéne kopogni? – Kérdezte bánatos szemű asszonyát, a majszosak meg olyan riadtan néztek, mint a rabságban született gorillakölykök.

– Kopogjál már! – Sutyorogta sürgetőn a bánatos szemű, ezért a család feje reszketegen megkocogtatta az akadályt, hogy alig is lehetett hallani, de odabent mégis észlelték.

– Tessék. – Hallatszott odabentről, mire a keszeg családfő résnyire kinyitotta az ajtót, és négy fej jelent meg Kovács kartárs szemei előtt. Egymás alatt az összes: papa, mama, gyerekek.

– Parancsolnak? – Érdeklődött Kovács kartárs, és nem is volt szigorú, mint más végtelen hatalmú ügyintézők.

– Lakásügyben érdeklődnénk. – Jött ki egy szuszra a családfőből, hogy azonmód meg is könnyebbült tőle.

– Jöjjenek talán be. – Invitálta őket nyájasan Kovács kartárs.

Bejöttek, hunyorogtak a földöntúli fényben, a kölkek szutykosak voltak, a nagyobbak alig is bírtak állni a lábukon, de az asszonka volt inkább észnél, és úgy oldalba bökte az urát, hogy az felszisszent.

– Mondd már! – Így ösztökélte a keszeget, aki el is kezdte, és még hang is jött ki belőle csudálatosan.

– Öt éve adtunk be igénylést – kezdte a keszeg -, érdeklődnénk, hogy van-e kilátás kapni valamit?

– Ne is folytassa. – így kovács kartárs – Momentán nincsen lakásunk.

– De – bátorodott fel a keszeg – a szomszéd tízemeletes panel szinte teljesen üresen áll.

– Meglehet, meglehet. – volt engedékeny Kovács kartárs – de azokat a központ utasítása szerint visszabontjuk, hogy élhetőbb legyen. Legalábbis erről volt szó. Tudja, hat emeleteset faragunk belőle, azt hiszem.

Lekonyultak teljesen a két felnőttek, a majszosak meg csak néztek szemre és fejre, mert semmit sem értettek, mit is értettek volna. Az anya azonban rutinos volt, és elővette az ősi asszonyi trükköt, bőgni kezdett, és az ilyesmit Kovács kartárs nehezen viselte, mert jó ember volt.

– Mondok én maguknak valamit, de jöjjenek közelebb. – Ezt sutyorogta.

A gyerekeket a székekhez terelték, és odahajoltak a kettők, papa meg a mama ehhez a Kovács kartárshoz, egészen a szájához, de ez ennek nem volt elég.

– Közelebb, még a falnak is füle van. – Invitálta őket Kovács kartárs, és leharapta a papa füléből kikonyuló szőrt, aztán úgy szólalt meg, hogy a száját ki sem nyitotta.

– Nyolcadikán szavazzanak az ellenzékre. – Ez jött ki a gyomrából neki.

– Mi van? – értetlenkedett a keszeg – Mit mond? – És Kovács kartárs előadta a nagy titkot.

– Nem néznek maguk tévét, nem olvasnak újságot? – a szülők feje ingott – Hidvégi elvtárs, valami főmufti odafent, tegnap nyilatkozta le, ha Soros György jelöltjei nyernek a választásokon április 8-án, akkor megkezdik a bevándorlók betelepítését az üresen álló lakásokba. Ne legyen semmi kétségünk, hogy ha az ellenzék lehetőséghez jutna, akkor habozás nélkül megkezdenék a betelepítéseket a választásokat követően. Ezt mondta Hidvégi elvtárs.

– És? – Értetlenkedek a szülők.

– Mit nem lehet ezen fölfogni? – jött most már ki a béketűrésből Kovács kartárs – Maguk az ellenzékre szavaznak, azok nyernek, kilencedikén azt mondják, hogy afgánok, tizedikén megvan a lakás. A húsvétot már ott tölthetik.

– Tényleg? – Kérdezte bambán a családfő.

– Tényleg. – Válaszolta Kovács kartárs, és furcsán csillogott a szeme.

Aztán hálálkodtak a négyek, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, lesuhantak a lifttel, és a keszeg papa nagy boldogságában mindenkinek fagyit ígért.

– De hát, tél van. – Ellenkezett volna a bánatos szemű asszonyka.

– Tudom, sapka, sál. – Ezt mondta a család feje, és ezen vitatkozva nem látták, hogy Kovács kartársat már mentősök kísérik, és nem tud nekik viszlátot inteni, mert hátul gombolós fehér ing van rajta.

A pezsgő pihen

Hódmezővásárhely után a második rendszerváltásban reménykedő közösség euforikus hangulatba került, ami teljesen érthető, viszont felelőtlen lélekállapot. Elvonja ugyanis a figyelmet arról, hogy az embernek még mindig hasogat a háta. Ezért azt követeli a megfontolás, hogy gyömöszköljük vissza a pezsgő dugaszát, akármilyen kellemesen hangzót pukkant is.

Április messzire van, és már tegnap is feltűnt, hogy az a média, amelyből kies hazánk lakosságának zöme kizárólagosan tájékozódik, milyen sokat mondóan hallgat arról, hogy a gazdája kapott egy méretes maflást. Egészen kora délutánig tartott a kábult állapot, utána viszont maga a megváltó jelölte ki a követendő sormintát, és még több munkát vizionált, ami tudjuk, mit jelent őnála.

Kampány címszó alatt a mi szalonfasisztáink eddig sem voltak másra képesek, mint, hogy gátlástalanul folyt belőlük a takony, ez pedig már nem fog megváltozni a hátralévő néhány hétben. Következésképp a téboly turbó fokozatba kapcsolódik, és a Fidesz-től megszokott gátak nélküli és parttalan őrjöngés bájos ideje jön el.

Több szempontból is kívánatos tehát, hogy a forradalmárok megőrizzék a józan eszüket. Mindjárt az elején például nem ártana egy felmérés, vagy legalább belegondolás abba, hogy a falvakban élő polgártársak legalább hallottak-e arról, hogy Hódmezővásárhelyen esetleg történt is valami, és most egyáltalán nem viccelek. Nem az informálódás restsége miatt, hanem, mert hiányzik hozzá a forrásuk.

Ha mindezt fölmértük, mindjárt nem olyan Barbie-ízű a fagyos keddünk, és az az akadály, ami ez ügyben a rendszerváltók előtt tornyosodik, szinte leküzdhetetlennek tűnik. Sok évnyi munkát nem lehet pár nap alatt pótolni, viszont a baj attól még ott van. Az egész ország, de különösen a kistelepülések környéke megszállt területként funkcionál, és lehet, úgy is kéne kezelni.

Én például arról is álmodtam, mi lenne, ha például röpcsiről röplapokat szórnánk a népek közé. Vagy ilyen cirkuszi hangszórós kocsival is lehetne téríteni a polgárokat. Nem hiszem, hogy akármelyik eszköz is törvénybe ütköző volna, ellenben kellően váratlan és szokatlan ahhoz, hogy hatásos legyen. De most annak ellenére, hogy már biztosan nálam van a bölcsek köve, az ujjam mégis csak belelóg a bilibe.

Közvetlenebb a veszedelem viszont, ha arra figyelmezünk, a CÖF már megint gyalogolni készül. Egyenest bele az ellenzék képibe, és félő, a túlfokozott hangulatban módját ejtik annak, hogy rendkívüli, szükség vagy akármilyen állapotot léptessenek életbe valami inzultus miatt. Mindenre képesek, mint az 2006-ban is kiderült, és ezen kívül is számos veszély mutatkozik, hogy ne legyen ennek jó vége.

Különben sem habostorta az élet, mert ugyan Hódmezővásárhely megmutatta a győzelem egyetlen lehetséges receptjét, és a kezdeti lelkesedésben úgy is tűnt, végre megjön a pártok esze, így együttműködési készség kezdett kirajzolódni, délutánra már megint jöttek a hangok, hogy ki kivel nem és sohasem. Ebből már nem tudunk kikecmeregni sehogy, és itt állunk megint magunkban.

Én kérek elnézést, hogy kekeckedek, de tegnap egész nap ezen morfondíroztam, hogy akkor most jó nekünk, vagy sem. Abból a szempontból mindenképp, hogy valami fény megpislant a végtelen alagút végén. Ámde, amint a szomszéd Józsi egyszerű és jámbor arcába belenéztem, aki megint azzal volt elfoglalva, hogyan teljen neki az aznapi fröccsre, és minden más történés kívül esett a világán, mindjárt előttem volt a valóság. Ez pedig mélyebben szar, mint gondolnánk.

Lesz még rosszabb

Bármennyire lehangoló ezt így belátni, de az a ganyé, amelyben most szügyig ücsörgünk, még nem a legalja. Lesz még rosszabb. Mégis, azt sem árt tudni azért, hogy mindaz, ami velünk megtörtént és történni fog, nem lehetett másként, bár ez csekély vigasz a bajokra. Mert determinisztikus világban élünk, és állítólag a teremtő adott nekünk ugyan szabad akaratot is, de semmire sem mentünk vele. Az mit sem ér ugyanis, ha lepattan a falról.

Sőt, ha alaposabban forgatjuk, belátható, hogy Orbán is szükségszerű termék, akit egyéni ösztönei, az imperialista pszichológia, valamint megalázott és megszomorított nemzetének történelme állított elő. Ez hozta el felemelkedését, és ez okozza majd bukását is, de addig sokat fog szenvedni, és még többet mi, a lenézett és eszköznek használt massza. És nemcsak az ellene lázadók, hanem a birkái is, csak ezt ők még nem tudják. Következésképp nekik lesz rosszabb, nagyobb baj viszont, ha azt is belátjuk, hogy ettől viszont nekünk nem lesz jobb.

Ez csak profán ténymegállapítás, hogy ők fognak pofára esni és nem a magunkfajta homelesszek, amikor a vezér orra bukik, és a faragott kép porba hull, de addig munka van. Mindenekelőtt a túlélésé. A legfőbb lenne viszont, hogy ezen a tavaszon, amikor minden jel szerint az utolsó alkalom mutatkozik arra, hogy a szavazófülke magányában lehet leváltani, és nem csúzlival meg bugylibicskával kell elkergetni a zsarnokot, erre megtegyük a kísérletet. Sajna, egyelőre úgy tűnik, nem fog menni. Pedig lenne mód rá, ha valahogyan föl lehetne ébreszteni az évszázados szalonnazabáló bárgyúságból a népeket.

Viszont azért nem árt fölkészülni arra, ami jön vagy jöhet, amihez a kulcs, ha megnézzük, hogyan jutottunk ide, a trágya közepébe Európa közepén. Az utolsó ihletett pillanat ebben az elátkozott országban a farzsebes-fésűs németek kiengedése és a vasfüggöny szimbolikus átvágása volt, minden, ami utána következett, egy-egy grádics addig a gyalázatig, ami harminc év alatt létrejött, és képtelenség szabadulni tőle már. Az ősbűn megtörtént, amikor a narcisztikus fiatalembert, akinek mása sem volt, csak az egója, tűzközelbe engedték.

A szaroscsizmás suttyó labdarúgni akart, ez tehetség híján nem ment. És számunkra rosszkor volt rossz helyen, hogy ezzel a kvalitással a világmegváltás elcseszett idejében a politikába kavarodott, ugyancsak hasonló tálentummal. Viszont egy bulldog elhivatottságával, és már az indulásnál bevallott céllal, hogy a Kádár-rendszerrel nem az a baj, amilyen, hanem, hogy nem ő ül a közepén. Harminc évnyi rombolás után elérte, hogy az álom valóra váljon, és most ugyanott tartunk, mint amikor elindult, azzal a különbséggel, hogy ő nem fog jószántából félreállni, és ennek az oka a szerzés.

A javak olyan habzsolása, amit az elcseszett gyerekkor magyaráz az indulásnál, ha fölmentést nem is ad. És azt kell belátnunk, ahogyan ez elhatalmasodott rajta, azóta egyenesen járja a diktátorok és diktatúrák jól kikövezett egyed-, és törzsfejlődését, és innentől minden determinált, mert már rég átlépett a Rubikonon. Nem a pénz elvesztése a tét, hanem az élete, mert tisztán látszik, hogy porba hullása után a börtönt nem kerülheti el. Az egész országot úgy behálózta a bűn, amit már nem lehet eltüntetni egy hosszú bájtok éjszakájával, mindent nem lehet ledarálni ugyanis. Egy élő bizonyíték az egész tetves hon a macskaköveivel meg a stadionjaival együtt.

Nem veszíthet tehát, már csak és csupán ezért sem. Ha mégis megtörténne, nem adná át a hatalmat, és képes lenne polgárháborúba lökni az országot. Ha győz, ami viszont egyre biztosabb, akkor szintén a diktatúrák önfejlődésének megfelelően egyre vadabb lesz, ahogyan mind többet veszíthet. Ebből visszaút nincsen, és én kérek elnézést, hogy ilyen kilátásokkal szórakoztatom a nagyérdeműt ahelyett, hogy barbie-rózsaszínbe andalítanám, de ez van, polgártársak. Egyébként ezt is a Gyurcsány cseszte el, amikor 2006-ban nem záratta rács mögé a demokratikus államrend megdöntésének kísérlete vádjával, ami máig megáll amúgy.

Viszont most már cseszhetjük. Mert a demokratikus államrendet ugyanúgy megdöntötte, csak az eltelt nyolc évben nem kellett elővennie a tankját, amit alkalom adtán, ha az irhája úgy kívánja, viszont megint kihoz a garázsból, csak most már nem a csürhe, hanem a TEK segedelmével. Én nagyon sajnálom, hogy ilyenekkel kellett előállnom, csak rohadt hosszú volt az éjszaka, és járt a szutykos agyam. Mindemellett, ha valakinek van valami épkézláb ötlete, hogyan lehet ebből az egészből ép ésszel és ép bőrrel kikecmeregni, akkor azt kitörő örömmel fogadom. Ennyit ígérhetek.