Kampec dolores LXXI. – Tömjénbalett

Miután Béla nem tudott vallást alapítani a rigók számára, mert ők sokkal szabadabbak voltak annál, mintsem valamely halál ellen való kábítószert vegyenek magukhoz, hogy az egész nyüves életüket megülje a rettegés és az ájtatos tömjén szaga, sőt, szartak az egészre magunk köt szólván, amit Béla felemelt ujja is bánt, midőn prófétálása közben egyikük nyúlós, szürkés gipsszel megtisztelte, és még inkább, miattuk hősünk reményteli megvilágosodása orra eséssel végződött, így mutatva fityiszt a szakrális hókuszpókoknak és helyre állítva a világ folyását, Béla megsértődött, akár egy dagadt óvodás.

Kamaszlányok lelke kúszott belé valahonnan, és már majdnem azt mondta a méretes és öblös káromkodás után, amibe beleremegtek a csillagok és a duplagyűrűsök otthonkája, hogy örihari. Ezt akarta a rigók képébe vágni, és, ahogyan csordogált az orra vére, magára nézett a kocsma ajtajából, fenséges skizofréniájában megduplázódott, s ahogy az egyik dűtötte az ajtófélfát, látta ám, hogy a másik ott térdel vérző orral, madárszaros ujjakkal, és szemében a kezdődő téboly józansága csillog. Nos, ezen a ponton a két Bélák magukhoz tértek a téli álomból, eggyé váltak megint, és így, közösen gondolták azt, hogy a rigókkal majd cseresznyeéréskor cserélnek eszmét legközelebb, de akkor nagyon.

Így indult volna útjára a józan robot. Indult volna, ha ez az egész kifestőkönyv, vagy elsőáldozó szűzleányok imádságos könyve lett volna, de egy olyan világban, ahol Woland mester napi vendég, és általában a mókás kedvű Behemót vezényli az előadást, nos, ilyen helyen nem várható kegyelem, és ezt Béla is megtapasztalta. Amint újra egy lett és meg bírt mozdulni, bevánszorgott a kocsmába, megmosta az arcát és rigószaros ujjait, majd kitörölte a madarakat a szeméből, hogy egy fröccs hűvöse után visszatérjen a halandók közé, és bár ne tette volna. A téli, reggeli Nap vízszintesen sütött a világra, csíkokat rajzolt Béla arcára és a légyszaros falra, amitől olyan lett minden, hogy látszott, kár volt felébredni.

Ebben a talmi fényben nézegette Béla a megszokott teret, és hirtelen nem tudta, mi változott meg, mitől kezdett el szűkölni kölyökkutya módján, és hosszú percek teltek el, míg rájött, hogy a két közmunkás sziluettje hiányzik, ahogyan ők szoborrá dermedve, a szentháromságból szentségtelen és romlott ötöst formáztak már örök időkre, akár egy, a dolgozó népet majmoló, elcseszett szocreál festmény. És a festményszerűség hiánya volt az, ami zavart okozott az erőben, mert az örök közmunkások mozogtak teljesen váratlanul, de nem sertepertéltek és vakargatták az avart, hanem, hokedlin ülve diót törtek, pucoltak, mint valami elátkozott hamupipőkék. Zsákszámra állt mellettük a cucc.

Béla a fröccsök urára nézett sokat kérdezőn, de ő csak megvonta a vállát, és kijelentette, hogy elmúltak az ünnepek. Hősünk csak lesett rá kínos tompasággal, és ennyit bírt kipréselni magából: – El. De nem ennyire. – Miután így megállapította, hogy minden változhat ugyan, de a hülyeség örök, indult, hogy szétnézzen a bambaság birodalmában, amely megingathatatlan volt, és úgy ékelődött az anyaföldbe, mint valami megtestesült szutyok. Kilépett a szélbe, és akkor jött rá, hogy utoljára akkor szagolta a téli tavasz illatát, amikor öregember-mentésen volt egy zűrös éjszakán, ami ugyan pár napja volt csupán, de már rég belepte a mocskos idő friss hordaléka, amely most újólag halmozódott, és épp a szeme előtt, mint egy kérlelhetetlen homokóra halk zizgése.

Már épp belemerült volna rossz szokásának engedve a tér és idő soha ki nem fürkészhető rejtelmeibe, amikor képen csapta a közmunkások diótörő kalapácsának zaja, a csonthéj röpködésének sivítása, amitől az a megmagyarázhatatlan, de igazolható érzése kerekedett, hogy egy tébolyda kies udvarába gyalogolt bele, és nem is kellett csalódnia. Lányos szendeségében már azt tételezte, hogy a kék plakátok ideje lejárt, de most újra látta a munkásokat ilyeneket ragasztgatni, és egyáltalán nem érdekelte már, mi is áll rajtuk, mert az unalomig tudta, és abból is sejtette, hogy az egész falu összes népe, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek, de még a kis dömperisták is a liberójukban olyan képpel közlekedtek az Isten szent ege alatt, mint fújó bikák, csak a vasvella hiányzott a kezükből.

Így történt, hogy nem pántlikával a hajukban várták a kikeletet, hanem zűrös galeri módján, úgy kivetkezve magukból, és özönlöttek a templomba a harangszónak engedelmeskedve, ahol a dohos szürkeségben mint valami szirén, várta őket a bádogbános, hogy megegye a lelkület. Béla is belekerült az áradatba, és azon kapta magát, hogy ott ül a duplagyűrűsök között, hallgatja a kajla kalapjaik alól kisivító éneket, de nem nevet rajta, mint kölökkorában, mert már nincs min. A bádogbános pedig a szószéken cimborálva az ördöggel a kék plakátokról mesélt, amitől hülye fények gyúltak a hívek szemében, és Béla ezt megunva menekült a napsütésre, ahol látta, hogy a sekrestyés, mint valami elfuserált Luther, hirdetményt szögez az ajtóra, hogy választások lesznek.

A papír éppen megfért a felhívás mellett, amely arra buzdított, hogy ne etesd az éhezőket, és illett is hozzá, így Bélában elhatalmasodott a tehetetlen düh, de nem állt meg a téren, nem düllesztette ki a mellét, és nézett végig a fuldokló házakon, hogy akkor most ők megküzdenek egymással, mert nem volt egy Julien Sorel egyáltalán.

Gulyás et. a mi Malevicsünk

Kazimir Szeverinovics Malevics a maga idejében eljutott odáig a festészetben, ahonnan már nem lehetett tovább haladni, de visszafelé sem volt út. Bele is halt Sztálin apánkba, illetve abba, hogy jókedélyűen betiltották.

Ez a jóember a múlt század elején végigfestette a naiv, posztimpresszionista, divizionista, expresszionista, kubista és futurista irányzatokat, hogy elérkezzen a saját hangig, amelyet szuprematizmusnak nevezett el, végterméke pedig, a fokozhatatlan, a non plus ultra, a „Fehér alapon fehér négyzet” című kompozíció.

És akkor jön itt Gulyás frakcióvezető et. nekem a színekkel. Ez még az ünnepcunami alatt-közben böfögődött ki belőle, ahogyan védte a hazát csak úgy laza ujjgyakorlatként, megállapítva, hogy a német sajtó őszinte és leplezetlen gyűlölettel tekint az ő – megafidesz – értékeire.

Ezek, mint azt minden nagycsoportos tudja, a keresztény gyökerek, a nemzetállam dicsősége (magyar élettérrel terhesen), meg a család fideszista eszménye, amelyben jelzálog eltörléséért szülnek a nők a vak komondor árnyékában.

A ’zemberről az ilyenek már leperegnek, hiszen viaszkos vászonná vált a lelkünk a vérzivatarban. Viszont mindig akad olyan momentum, egy kis firnájsz, ami miatt érdemes azért horkantani egyet, amikor fecseg a felszín.

Gulyás et. úgy véli, vagy azt mondták neki, vélje úgy, hogy azért gyűlölik őket leplezetlenül, mert azok balosok meg zöldek, és nem azért, mert amúgy tenyérbe mászós pofájuk van. Ezt nem képesek fölfogni, rúgkapálnak meg evickélnek, és a nagy igyekezetben mindig alámerülnek a ganyéba.

Gulyás et. az őket ért bántásokat annak tudja be, hogy (sic) „a német sajtó nem olyan sokszínű, mint a magyar, ez a szomorú helyzet”. Ekkor jutott eszembe ez a Malevics, aki azért tagadta meg a színeket, meg festett össze-vissza lebegő tárgyakat, mert azt érezte, mint mindenki azon a századelőn, hogy minden egész eltörött.

Ilyeneket okoz a NER is, és ennek a lenyomata, hogy Gulyás et. a szürke valamelyik árnyalatát gondolja szivárványnak, miközben a több néven megjelenő Völkischer Beobachterükről beszél.

Most már egészen komolyan el kell gondolkozni azon, ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak csinálják a fesztivált? Végül is, egyik sem jobb a másiknál, annyi megengedés van a delírben, ha valóban debilek, akkor egy kis szánalom kijár a megvetés mellé, ha csak jól megfontolt, előre eltervezett gyilkosság zajlik, akkor a büntetési tételnek is ennek megfelelőnek kell lenni.

Ez a Gulyás is úgy néz ki a szemüvegében, mint egy okostojás, aztán mégis hülyeségeket beszél. Az ilyen kósáknémetszilárdok nem tételek ebben a játékban, ők a zsinórmérték, a kérdés az, hogy az összes egytálétel-e.

Viszont attól nekünk egyáltalán nem lesz jobb, hogy értelmet keresünk ott, ahol olyasmi nincsen. És ez, drága polgártársak, még fokozódni fog áprilisig, vagy addig, amilyen időpontra a halak nagy barátja majd datálja nekünk a választásnak csúfolt újabb színjátékot.

Gulyás et. eme delikát megnyilvánulása arra int minket azonban, hogy legfőbb feladatunk a tavaszt várván a józan ész megőrzése és ápolgatása, mert a téboly olyan töménysége várható, amelyet nehéz lesz higgadt elmével átvészelni.

Nekem megvan a stratégiám: majd káromkodok, meg fütyörészek.

A KDNP tagok erkölcsi moratóriuma

Ezt ugyan nem hirdették meg a Krisztus nevével kurválkodók, csupán belőlük fakad, mondhatni ez a lényegük, hogy stopot hirdetnek mindenféle morálnak. Ez sem tudatos, mert annyi közük van csupán a krisztusi éthoszhoz, hogy a seggükből trombitálnak a böjti szelek, lelkükben azonban orbáni sötétség lakozik, szájukon pedig ennek az Istennek az igéje szivárog elő.

Ennek tette tanúbizonyságát most újra és már megint Harrach Péter a bájos és sajátos negatív mosolyával, amikor meghirdette az álságot a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról, amely április végéig tartana az elesettek segítésének szeszével, és választási csavarként józan értékeléssel.

A frissen utcára pakolt ember virágos jókedvében nem biztos, hogy rájuk szavazna, másrészt meg lakcím nélkül szavazati jogát is elveszítené. Nem úgy, mint külhoni honfitársaink, akiknek még az ikszet is segítenek odarajzolni a megfelelő helyre, ha kétségei volnának.

Viszont a kerítésen belül, miután a voksolási procedúra lezajlott, már pakolhatják is ki a cuccost az utcára, hiába sivalkodik az állam-, illetve csak szavazópolgár. Viszonylagos jólétére (ugyan, de mindegy) addig van szüksége a hatalomnak, aztán csendben vagy átkozódva, esetleg zokogva mehet a lecsóba, mert szerepét betöltötte, további élete szükségtelen és felettébb terhes.

A választási csalás után kiderülhet, hogy minden hazug, mindent szabad, amely jelmondatot ugyan Nietzsche kiáltotta a légbe Isten halála kapcsán, mégis megáll a mi ájtatos manóink esetében, hiszen számukra soha meg sem született. Azt mondja most ez a Harrach-vigyori, hogy a kilakoltatási probléma átfogó megoldása a választások után esedékes (japersze). Hinni neki kevéssé lehet, már eddig is volt rá hét és fél évük, de nem történt semmi, és soha nem is fog.

Ami van momentán: kinek zsák krumplit kínálnak, hogy pofán köpje magát, kinek meg, azt, hogy pár hónapig még lesz fedél a feje fölött. Aztán az özönvíz. De eszükbe sem jutna, hogy kezelni kéne az okot, ami kormányzást feltételezne. Helyette ilyen ördögtől való mouche-okkal takarják el a gyalázatot, a másik eretnek, Rétvári folyamatos győzelmi jelentései mellett.

Semjénről már ne is beszéljünk. Szalonkától borított tudata arra elég, hogy az Orbán által kibocsátott Befehleket végrehajtsa, s mindebben hű társa a milliárdokkal kitömött magyar katolikus egyház, amelynek papjai – kevés kivétellel – a mammon reményében tagadják meg a keresztényi értékeket és saját pápájukat is. Ez Orbán keresztényi Magyarországa és megvédendő kultúrája.

Visítanak, mint a vett malac, hogy üldözik a keresztényeket, mi több, itt, minálunk pedig gúnyolják és lenézik őket. Az föl sem merül, hogy nem a jámbor Bözsi néni a kifogások tárgya, hanem ők maguk, akik ezt az egész Horthyra hajazó cirkuszt csupáncsak manipulációra használják hamis hittel leöntve. Mindez persze egyáltalán nem nóvum, s ha még ehhez hozzátesszük Balog Embertelen permanens ámokfutását, aki ugyan nem csapattag, csak eszmetárs a sötétségben, egyből kirajzolódik, mi a baj ezekkel.

Nincsen hitük, erszényük van, és ilyen útravalóval szívatják azokat a szerencsétleneket, akik valami különös módon az egyetlen teremtő és megváltó Istenben hisznek. Meg a többit, aki a tisztánlátás miatt nem engedheti meg magának az elvakultság luxusát, és ezért ateista libsibolsi, amiről senki nem is tudja, mi a jó franc lehet, de jól hangzik azért, lehet rá böfögni a mocskot.

Az aluljárók népében – akik szintén nem árják, sőt inkább homelessek – több krisztusi érték van, mint ezekben együttvéve és négyzetre emelve. Ők az utolsó falatjukat, mocskos takarójuk másik felét, és tablettás boruk utolsó csöppjét is megosztják sorsosaikkal. Április harmincadika után számuk Harrachnak is köszönhetően jócskán szaporodni fog. Számos (nagyon sok) honfitársunk még az otthon melegéből újra győzelemhez segíti a maffiát, ám másnap a fedél huss, el is száll a fejük fölül, mintha soha ott sem lett volna.

Keresztény. Meg demokrata. Ja.