Éppen akkor, amikor a második vihar lecsapott az utcára, a dörgés majdnem beszakította az ablakot, a villámok pedig olyan fényeket rajzoltak a szoba falára, mint huszadrangú horrorokban szokás, és a víz bokáig érve hömpölygött a flaszteren dinnyehéjat, használt kotont meg döglött verebeket sodorva magával, de föltűnt Noé bárkája is a sarkon, tehát formálódott egy jóképű apokalipszis, nos, a monitoron éppen akkor jelent meg a jövő.
Hogy mi vár rám, az vibrált rajta olyan mélységes melankóliába taszítva, amilyet csak a hozzám hasonló magányos mániákusok érhetnek meg, ahogyan csorog a házfalakon a mocskos eső. Egy homo, aki a politikából és a politikáért él, azt delirálta, hogy az elkövetkezendő négy évben Orbán Viktor Mihály a világgazdasági válság ellen fog küzdeni népe érdekében olyan vehemenciával, mint tette ezt hosszú időkig a migráncsokkal, amelynek már learatta a hasznát, így új tamtamot kell lelnie, és a válság lesz az.
Úgy vélte ez az ember, hogy most 2022-ig ezt fogjuk hallgatni, erről születnek kék plakátok, és erről konzultál majd a népekkel a vezér keblére ölelve mintegy őket, és éppen azért, hogy meglegyen az újabb négy éve neki, amelyben szórakozhatik az országgal, degenerált bárgyúságba taszítva a maradékot is. Hogy ez fog a csapból is folyni, ezt lengette be ez a politikás ember, és én hiszek neki, mert mért ne hinnék. Nem azért mert olyan okos lenne, hanem, mert minden szart el lehet már képzelni itt.
Dörrent még egyet búcsúzóul a mennybolt, és az eső, mintha mindegy volna, el is állt. Most, hogy megtudtam, mit óhajt kínálni nekem magyar hazám, el kellett dönteni, hogy akarom-e, meg, hogy érdemes-e, leginkább ezt. S mindezért nem a lelkem éjfeketeségébe kellett leszállnom, hiszen szünet nélkül abban leledzek, hanem ki kellett nézni a kerek világra, fölmérni mintegy, mivel óhajt ő csábítani, hogy maradjak még benne a csalfaságában.
A vihar elvonulván sarkig tártam az ablakot, és nem hűs fuvallatt akarta kivinni a szobából a cigaretta ingó füstjeit, hanem dögletes hőség esett be rajta olyan sűrű levegővel, amelyben vizisíztek a legyek meg a szúnyogok. Elmesélem hát, milyen az utca, ahol lakok. Most, a vízözön után annak összes mocska ott hömbölög a flaszteren megállva olyan pocsolyákban, amelyekre soha nem süt a Nap, és hetekig úgy maradnak.
Göcsörtös aszfalt az egész. Egy fa, egy bokor nincsen rajta, zöld csupán a flaszter repedésein keresztül levegőért könyörgő gazok formájában mutatkozik. Balra a szocreál lakótelep kontúrja lebeg, jobbra a piac mocskos otthona. Mindent az utolsó ötéves terv idején fabrikáltak ide, az aszfaltot még előtte, ezt talán az ávó fekete Pobjedái s tapodták, bennük a mára keresztény harcossá vált polgártársakkal. Még érezni a szagukat.
Nemzeti illatuk van, frissen töltött kolbász és futballabda elegye, tömjén, okádás meg gerozán. Harminc éve ugyanilyen kilátástalan volt ez a vidék, csak a beton vált repedezettebbé azóta, a házak omladozóssá, a benne lakók pedig roskatag, utalványért megvehető álomgyilkosokká. Semmi nem változott, telt az idő, és minden enyészett lassan, könyörtelenül, aztán ide jutottunk.
Másfajta jelszavak csattognak a fejünk felett, ennyit, és csak ennyit érünk, de még abban sem ringathatjuk magunkat, hogy majd. Bár, én majdnem beleestem ebbe a hibába, de pofán csapott a szomszéd. Nem szó szerint, csak az érdeklődésével, hogy ki az a hatvankét éves ember, akinek a halálhírét olvassa, és én rávágtam, hogy apám öccse lehet. De nem, szúrt belém a bizonyosság.
Úgy gondolkodok, mint a kisgyerek, és másik, tőlem távol lévő korosztályt temetek, csak aztán rájön az ember, hogy ez az én időm, nem az apámé, a kaszás tehát itt csapkod. Mert hát az unokatestvérem ez a halott, akivel annak idején, kölökkorunkban az erdőn kószáltunk szamócát szedve és békát gyilkolva szarvasbogár roppantása által, úgyhogy voltaképp én vagyok a hír az újságban, csak másik alakban.
Ilyes döbbenetekkel néztem ki a gőzölgő, párolgó pocsolyákra, amelyek közül több az első fagyokat is megvárja, hogy hanyattesés miatti rettegést okozzon, és abban az állandóságban, amit ezek jelentenek, benne volt minden, amit adott ez az ország annak a korosztálynak, amelyet most oly bőszen elkezdett elbocsátani, s amelynek tagja vagyok magam is.
Ha csalás nélkül és könnyedén nézünk körül, akkor semmit sem, csak az örökös majd ígéretét, a ha majd nagy leszel, megérted gyalázatát, s ím, nagy vagyok. Itt, annak az utcának a közepén, amelyre rá sem néznek, itt ülök töltelékként az összes lakókkal együtt, akiknek az a hivatása, hogy létezésükkel legitimálják az ilyen Orbánok, Gyurcsányok, Hornok és Antallok működését, akik magukra hagyták nem ezt az utcát, de a várost és az országot is.
Most meg hallgassam, hogy megint megmentenek? Ugyan mitől és ugyan minek? Mit szeressek én őbennük, és mit szeressek ebben az országban? Jó, hát szenvedni azt lehet benne, ami hasznos, mert fogékonnyá tesz a zenére, irodalomra, de zászlót lobogtatóan, ünneplősen, alélósan imádni ezt a masszát minek és miért? Ugyan már, legyünk felnőttek, és várjuk férfiasan a halált, meg úgyis jön a következő vihar.