– Márpedig a kekeckedő és aljas hírszerkesztésnek és hírírásnak tovább itt helye nincs. Az a mértéktelen gyűlölet, torzítás, ami eddig folyt, véget ér, megváltoztatjuk a tematikát, a nyelvezetet és az irányultságot is. – ilyennel köszöntött be az új vezérigazgató-helyettes, miután fokhagymafüzérrel, feszülettel és ájtatos énekekkel kiűzték a szerkesztőségből az ördögfattya újságírókat, operatőröket, vágókat, de még Micikét, a titkárnőt is, aki nem átallott kávét főzni a sátánnak magának. Meg persze a portás sem maradhatott.
A portásokat mindig elsőként teszik utcára, nem tudni, miért.
Ott állt a maradék néhány újságíró, akit még nem rúgtak ki, miután a régi-újak átvették a hatalmat, és körbehugyozták az épületet, mintegy jelezve a birodalom kiterjesztését a tisztogatások után. Aki maradt, illetve maradhatott, gyűszűnyi méretűvé aszott össze két óra alatt, miközben előttük járt föl s alá Ottó, akiről mindenki tudta, hogy valamikor munkásőr volt, ezt a habitusa és az esze is mutatta. Most azonban bocskaiban, kokárdával a mellén dudorászta a Székely Himnuszt egyfolytában, és szidta a tizennyolc évesek kommunista kurvaanyát meg a homokos fejüket.
– Rend lesz itt, fegyelem. – ezt hajtogatta, járt föl s alá az ősz hajával meg bajuszával, és a karikás ustora nyelével csapkodta a csizmája szárát. Békaszemei vérben forogtak, és jól hallhatóan röfögött. Azok ott, vele szemben, ha lehet, még jobban összementek, kettő maga alá is vizelt, de ez nem tűnt fel egyáltalán, mert a birtokba vevő, beavatási rítus nyomán amúgy is, csorgott a falakról a húgy, mint a vöröslő fájdalom, és eláztatta a feliratot: “A hír szent, a vélemény szabad”. A betűk aljáról kis patakok indultak a padló felé, amelyen csattogott Ottó csizmája, hallani lehetett, hogy nemrég vasaltatta újra.
– Nézzenek ki az ablakon! – így förmedt rá a szerencsétlenekre, akik a fejüket el se fordítva, a szemük sarkából figyelték csak, ahogyan vigasztalanul zuhog, a szélben derékig hajoltak a fák, kis híja volt csak az apokalipszisnek.
– Mit látnak? – csattant fel Ottó, csak úgy éles volt a hangja, mint az ustoré a csizmája szárán.
– Esik. – ezt mondta az egyik halálra válva, s bár ne tette volna. Az ostoros ember úgy ordította el magát, mint ahogyan a magyar népmesés rajzfilmekben a hétfejű sárkányt ábrázolni szokás Szabó Gyula hangján, rezgett az ínyvitorlája, és a gyomra mélyén felvillant a reggelije cafatokban.
– A kiskutya vérvörös, rozsdás faszát esik. Hétágra süt a Nap, dolgozó népünk hűsöl a habokban, sört iszik és fogja a felesége meg négy gyereke kezét. – ilyeneket ordítozott, és azok ott vele szemben csak nézték a csordogáló feliratot. Ottó követte a tekintetüket, s meglátva a mondatot a falon, odacsapott egyet az ostorával, hogy csak úgy fröcsögött, és elordította magát.
– Kuss legyen! – pedig senki meg sem szólalt – Ezután nem az az igaz, amit maguk a kancsal szemükkel látnak, vagy a kajla füleikkel hallanak. Ki ez itt? – ezt a kérdést szögezte nekik, és a szíve fölül elővett egy fényképet, amely egy dagadt embert ábrázolt trottyos gatyában, zavaros tekintettel. Az egyik teljesen fölöslegesen és nagy merészen szólni akart, de az ostoros ember nem engedte, megint ordított, pedig erre semmi szükség nem volt.
– Ez itt egy szőke herceg hófehér paripán. – vérben forgott a teknőc szeme, zihált, mintha készülne rosszul lenni, így ordította újra.
– Ki ez itt? – ott álltak vele szemben a szerencsétlenek, és nem tudtak megszólalni, de nem is kellett, mert egyáltalán nem várt tőlük választ, odacsördített az ostorával a talpuk alá, hogy alig is bírtak elugrani, és hangjában olyan utálattal, ami jelzőt nem is ismer, odaböffentette.
– Mossák le ezt a szart! – rámutatott a csordogáló feliratra, aztán elcsattogott vasalt csizmájában végig a folyosón, csak úgy visszhangzott. És a fölirattal csoda történt, a betűk önálló életre keltek, alakították magukat, mígnem új alakot öltve ott állt az új igazság, aminek meg kellett felelni: “A hír szenny, a vélemény rohad” – Álltak ezek ott vödörrel a kezükben, és nem tudták, akkor most mossanak-e vagy sem. De kérdezni sem mertek, így hát maradtak ott, úgy, mint valami avas panoptikum, a fejük fölött meg elrepült egy üvegszamovár.