– Pityukaaa! Pityukaaa! – így ordított ki a férfi az ablakon hadarva és elnyújtva egyben a szót, ami így hangzott inkább mégis: – Pigyugaaa! – de ez végül is mindegy, a lényeg, hogy egy tíz éves forma gyereknek szólt az üvöltés, aki az ablak alatti téren ücsörgött egy padon, a lábát lógázta és olvasott. Könyvet olvasott a gyerek, bármi furcsa is ez ebben a világban, még a szája is mozgott a belefeledkező örömökbe, ahogy eggyé vált a hőssel vagy hősnővel, s vitte őt a szöveg messzi vidékekre, ismeretlen tájakra és nagy kalandokba bele. Újra ordított a férfi aztán, mert az első nem ért célt.
– Pigyugaaa! Tedd má’ le azt a kurva könyvet, mer’ málé lesz a szájad. Eriggy focizni a többiekkel. – ezt mondta még a férfi kifelé az ablakból, ahogy ült ott atlétában, kezében újság, szívében rémület és szűkölés a szemében. Délelőtt volt, hétfő volt, délutános műszak előtti idő, amikor a legnehezebb.
– Ne kiabálj István. – hallatszott a konyha mélyéről egy szelíd, női hang – Hadd olvasson szegény gyerek.
– Ne olvasson, nem nézik jó szemmel, az újságban is benne van. – rázott egy Magyar Nemzetet a férfi, akárha porrongyot, hogy csak úgy zizegett, de a nő nem értette az egészet.
– Mi van? – csodálkozott.
– Az van – magyarázott a férfi az újságot rázva és mutogatva -, az van, hogy azt írják, az egyik Momentumos csaj, valami Cseh Katalin átlag felett élő világpolgár, fesztiválon volt, a Velencei-tónál padon ücsörgött, tengernél e-könyvet olvasott.
– Mi az az e-könyv? – kérdezte a nő.
– Honnan tudjam? – indulatoskodott István – Könyv, könyv, nem nézik jó szemmel. Meg az ücsörgést sem.
– És?
– A gyerek olvas és ücsörög. Ráadásul padon. Maga a fertő, mi lesz így, világpolgár? – elmélkedett, s mert a gyerek rá sem bagózott, elbődült még egyszer.
– Pigyugaaa, hozd már ide azt a rohadt könyvet, oszt futkorásszál, vagy akármi. Hozd már, amíg szépen vagyok. – nyomatékosított még. A gyerek odaballagott az ablakhoz, benyújtotta a könyvet, az apja meg a kezébe adott egy labdát, hogy eriggyen. Állt a gyerek szerencsétlenül, nézegette a labdát, toporgott kilátástalanul, mint akitől elvették a játékát, de az apja már nem foglalkozott vele.
– Húsvétra kapta azt a rohadt futballt, egy karcolás nincs rajta. – méltatlankodott, és a könyvet forgatta – Mi a szar ez? Harry Potter. Honnan a francból van ennek ilyenje?
– Biztos kölcsön kapta. – nyugtatgatta a nő, de kevés eredménnyel.
– Ne kapja kölcsön. Fodbalozzon, ahogy a többi. Mi lesz így, részeges bölcsész, vagy momentumos? Látod, ez a Cseh is lopja a napot, fesztiválozik, olvas, lábat lógat, honnan az anyám valagából van ennek erre pénze? Velencei-tó, pláne tenger. E-könyv. Csak tudnám, mi a szar az az e-könyv. – meglóbálta a Harry Pottert – Biztos ez is az. Harry, meg Potter. Hol élünk?
– Mi a bajod István? Csak ült és olvasott szegény. – jött a csitítás.
– Ne üljön meg ne olvasson. Látod, hogy az veszélyes, ha az újság is írja, nem tetszik nekik.
– Kinek? – érdeklődött a nő.
– Hát, nekik. – suttogta a férfi, és a fejével ki-, és felfelé mutogatott, valami messzi, ismeretlen veszedelem felé.
– Csak egy gyerek. Olvas. – mondta a nő, de semmire sem ment.
– Ismered a szomszédokat. Még majd megkapjuk, hogy világpolgárt, bölcsészt, momentumost nevelünk, pláne liberálist. Nem akarom elveszteni a munkám. Fodbalozzon a kölök, járjon hittanra, legyen egyszerű és szerény, mint a miniszterelnök úr is. Látod, akármit is ehetne, de mindig babot ebédel. Te mit főzöl?
– Egy kis pörköltöt.
– Meg vagy te őrülve? Hétfőn pörköltöt? Nem vagyunk mi nagyságos uraimék.
– De a Pityuka azt szereti.
– Ne szeresse azt a kurva pörköltöt, még azt mondják, a Soros pénzel, hogy állandóan húst zabálunk.
– Hülye vagy te, István. – kezdte elveszíteni a türelmét az asszony.
– Nem vagyok hülye, csak olvasok a sorok között. Egyszerűen kell élni, könyv, láblógatás, pörkölt nem fér bele. Se a nyaralás. Tényleg, hol vannak a tavalyi képek?
– Nem is nyaraltunk.
– De strandon voltunk.
– És?
– Tépd szét a képeket, égesd el. Csak az elsőáldozós maradjon, meg amikor meccsen voltunk a Pityukával, az. Sohase lehessen tudni.
– Mit nem lehet tudni?
– Semmit se lehet, hagyj már békén. – itt tartott, amikor élesen megszólalt a csengő, hogy összerezzentek már, de csak a szomszéd Irén volt az, hogy kölcsön kérjen egy kis olajat.
– Nincs nekünk olyanunk. – szűkölt István, miközben a kezével takargatta a könyvet, a bűnjelet, a gyerek bambán nézett be az ablakon, kezében a labda, és terjengett a légben a pörkölt csábító illata.
– Csak egy kis maradék, újrarottyantjuk, még karácsonyról tettük el, a polgármester úr adta a húst. – így szűkölt István, mert már semmit sem értett.
Irén azonban meglátta a könyvet, és megkérdezte, hogy tetszik Pityukának, mert ő adta kölcsön szegénynek, annyira elárvult volt ott a padon. Ekkor tört össze István teljesen, nézte a Magyar Nemzetet, és csak motyogott maga elé.
– E-könyv, Velencei-tó, pad, tenger, Momentum.
– Mi baja van? – kérdezte Irén gyengéden.
– Nem tudom – felelte az asszonyka -, talán megszúrta a nap.
És ebben maradtak aztán.