Szabó, Szita, Vikidál

A koszos körmű Káslernek, az EMMI-nek és nem utolsósorban a történelemhamisító Schmitt Máriának büdös Szabó István filmrendező. Életét, emberi minőségét minősíthetetlennek, erkölcstelennek és megengedhetetlennek nevezik, Oscar-díját mellékterméknek, ami semmit nem nyom a latban, ha a nagy egészet vizsgáljuk. Szita Károlynak, Kaposvár immár örökös polgármesterének Búvópatak-díja van, vele nincs baja a Fidesznek, pedig ő is besúgó volt, mint Szabó. A relativizálás nem szerencsés, az viszont, hogy a Fidesz harminc éve akadályozza az ügynökakták nyilvánosságra hozását, már baj, mert ilyenek fakadnak belőle.

A hónap végén a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával életműdíjjal tervezi jutalmazni Szabó István filmrendező pályáját. Erre kezdett el óbégatni Schmitt, az EMMI pedig védte a renomét, hogy ehhez nekik semmi közük, mert, mint indokolták: „Emberi viselkedése, tekintettel az önként vállalt múltjára, minősíthetetlen. Alkotótársak, művészek elárulása, besúgás eredményeként elért előnyszerzés, erkölcstelen és megengedhetetlen.” – Szabó „Képesi Endre” fedőnéven 1957 és 1963 között a II/5-ös ügyosztálynak jelentett, hogy mentse magát, jelentései annyira nem ártottak senkinek, hogy, amikor kipattant a dolog, még a jelentettek is kiálltak mellette.

Voltaképp eldönthetetlen, hogy egy életmű, amely előtt szinte az egész világ főhajtással adózik, hogyan viszonyul ahhoz a bűnhöz, amit azért követett el valaki, mert élni akart és dolgozni. Szinte biztosra vehető, hogy az országnak egy Oscar-díjjal kevesebbje lenne a bűn nélkül, de az erkölcsi megítélés nem az EMMI és pláne nem Schmitt Mária dolga. Főleg úgy, hogy amikor például Kiss László úszóedzőről kiderült a szexuális erőszak, Schmitt Mária körei védték az edzőt azzal, hogy az régen volt, és az edző adott annyit az országnak, hogy el is lehetne feledni azt a kis erőszakot. Pedig ő tönkretett egy életet szó szerint, míg Szabó például Jancsóról irkált annyit, hogy a hatalom számára ártalmatlan bohóc.

Egészen ironikus Schmitt álszent ordítása és az EMMI elhatárolódás annak fényében, hogy az általuk szervezett, a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünneplő, a Hősök terén tartott koncertre előadni hívták azt a Vikidál Gyulát, aki szintén jelentett annak idején. Igaz, neki Nagy Feró bocsátott meg személyesen, ami többet nyom a latban, mint a Szabó mellett kiálló több száz színész, rendező és filmes ember. Olcsó lenne az én kommunistám, a te kommunistád, az én ügynököm, a te ügynököd kettősséggel előhozakodni, de adja magát a D209-es épp, azaz Medgyessy, akiből mekkora cirkusz volt annak idején, ma pedig Orbánnal cimborál, sőt, kitüntetést kap tőle.

Egyszerű volna mindkettejük jellemtelenségéről értekezni, de csak azért kerültek a mai történetbe, hogy összevessük a Szabó elleni ordítással, a konklúzió levonását pedig a nyájas olvasóra bízzuk. Szita Károly viszont azért lép színre nálam, mert ő még csak be sem vallja, hogy „Krakus” néven jelentett, súlyosbító körülményként 1980-tól, amikor nem az életéért kellett ezt tennie, egészen 1989-ig, ami után meg fideszes lett, és még tagadja is, hogy spicli volt, sőt, hazafias megfontolásból. Igaz, a kedves vezető sem emlegeti a KISZ-es múltját, Kövér sem, hogy MSZMP alkalmazott volt, egyáltalán, a zárt akták miatt mindenkiről annyi derül ki, amennyit az aktuális hatalom és hatalmi játszmák megengednek és szükségesnek tartanak.

Ezért tart itt az ország, ahol. Itt nem léteznek cezúrák, nem nézett szembe senki a fasiszta – olykor náci –, kommunista múltjával, folyik át egyikből a másikba. Ugyanaz az ember így lehet nyilas keretlegény és ávós briganti, kommunista partizán meg klerikális próféta, s innen már nem is meglepő, ha Orbán liberálisból konzervatív, ebből keresztény fasiszta lesz. Itt stabil elvei senkinek – vagy nagyon keveseknek – vannak, s akinek meg igen, az előbb utóbb okádva mászik fel az elefántcsont-tornyába. Ha van magyar DNS, aminek Orbán a fő hordozója mint tudvalévő, akkor az a jellemtelenséget örökíti nemzedékről nemzedékre, ahogyan az a fentiekből is kiderül. Ennyi a különlegesség mibennünk Európa közepén.

Háttal feloldozás

Tudja valaki milyen ital dukál árulás, besúgás és gerinctelenség feledésére? Én nem igazán. Talán pálinka? Kevert? Fröccs? Kőbányai? Vagy révbe érvén Chivas Regal? Nagy Csótány Ferenc ismeri a titkot, mert elmondása szerint megitták, amit ilyenkor kell, és most már nincs akadálya annak, hogy egy színpadra álljanak Vikidál Dalos Gyulával a rendszerváltást ünnepelni, s egyben hamis szobrot faragni Orbánnak. Azért ehhez pofa és gyomor kell.

Újszülöttek számára: Vikidál Gyula 1981 és 1986 között Dalos fedőnéven volt pártállami besúgó, erre ittak feledésig a Csótánnyal, így hárult el minden akadály a holnapi koncert elől, aminek mit ád Isten és a NER, “Szabadság” a neve. A Csótány a házigazdája, és azért ez így elég mókás, de milyen más is lehetne, ha ódzkodunk a siralmas jelzőtől meg a röhejestől is. Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de léteznek el nem évülő bűnök. Gerébnek sem bocsátottak meg soha.

Sőt, ha belegondolunk, a NER kompatibilis manusok, akik esetleg olvasnak még Pál utcaiakat – nem sok lehet, de tegyük fel -, szívük mélyén úgy vannak vele, Gerébnek el kell pusztulnia. Ezzel szemben az ő kommunistájuk jó kommunista, a pártrovatvezető most harcos, komcsizó újságíró, az ifjú gárdista nemzeti érzelmű főszerkesztő, a besúgó pedig prédikátor. Végzetesen összekeveredtek itt a dolgok, s hovatovább már csak az ocsú maradt.

Egyébként ez a Vikidál Dalos azért is különösen delikát manus, mert már 1990-ben a Fidesz csapatában futballozott Orbán jobbján. Tudom, mert ellenem játszottak. Az ismeretség lehet, megvolt a III/III-as ügyosztályról, ahogyan egymás mellett álltak sorban egyetlenünkkel a jelentésükkel. Vikidálról kiderült, most vedelhet miatta a Csótánnyal, Orbánból miniszterügynök lett, és a pártja nem engedi, hogy megtudható legyen róla az, ami. Minden papírt elzártak ugyanis.

Lehet, már le is darálták. Így, ilyen munícióval örüljünk a holnapi “Szabadság” koncertnek a kerítések mögött. Látva, hogy a cezúra elmaradt, és talán ennek köszönhetően is vagyunk ugyanott, mint harminc évvel ezelőtt. Semmi nem változott, csak öregebbek lettünk és a fülünk lekonyul amellett, hogy méteres szőrszálak nőnek belőle. Összefoglalva: szarrá ment az életünk, a gyerekeinké is, az unokáinkét pedig épp most rohasztják el.

A pártállami besúgó feredőzik a dicsben a színpadon, élteti a hasonszőrű miniszterelnökét. Így jár az, aki nem néz szembe a múltjával, a kollektív tudatalattijában pedig ott fortyog a gőgös nacionalizmus a fasizmussal, nácizmussal elegyest kommunizmussal fűszerezve, és ilyen szar jön össze belőle, mint a NER. És az eszméket feledve nézzük, mi materializálódik belőle, mit mutat a mellékelt fénykép.

Egy padsort mutat Velencén. A tó partján ott sárgállik a kurva sok műanyag ülő alkalmatosság háttal a víznek, hogy az elpihenő embert ne zaklassa fel a tó, a rajta zajló élet, siklások és sikkantások, pancsolások és fulladások. Ehelyett a part kihalt pusztaságát ajánlja fel szemlélődésre, amit rendezett sorban lehet abszolválni, katonásan, egy ütemre, gondolatok és ingerek nélkül, amik ártalmasak az egészségre, ahogyan a túlzott agyi tevékenység is.

Elmerenghetünk azon, mit akart mondani a költő, amikor ezt megálmodta. Talán a bús, magyar sorsot akarta mondani a költő, ahogyan a pöttyös seggű organizmusok ott rohadnak meg a padon. Bármi történhet a tavon, ők meredten bámulják a kiégett füvet maguk előtt a térkövekkel. Mindeközben eltelik a nyamvadt életük, és holtan fordulnak le az anyaföldre, még csak ki sem kell végezni őket, mint Josef K.-t, akinek szintén az volt a bűne, hogy nem kérdezett.

Kevés találóbb szimbólum született, mint ez a széksor, ha alkotója nem erre gondolt, akkor is. Mert a költő, aki megálmodta a csodát, csak a közbeszerzésre koncentrált, mindeközben a rongy emberek fürödnek a fényben, a jómunkásemberek élete pedig elfolyik, mintha soha nem is lett volna. Bálint György – akiről újságíróiskolát neveztek el valaha, s nem tudom, ez megvan-e még, mert szükség már nincs rá – azt tanította a világ összes slapajának, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk.

Milyen igaz. Viszont arra nem okítják a slapajt, mi van akkor, ha ezzel szemben folyamatosan az ő arcába köpnek. Bálint György is munkaszolgálatban halt meg nagy szelídségében, miközben korának Csótányai és Dalosai – mint ezek is – bokát csattogtatva, igenis kegyelmes úr, ilyenek, élik/élték vidáman a nyamvadt és elvtelen, gerinctelen életüket. Ez okozza, hogy egyre nehezebben tartom magam tanár úr bölcs útmutatásaihoz, mert lám, ő is mire ment vele. Körben forgunk a trágyában száz éve.

Adhatol ám két forintot

Ez a mondat, amely olyan mély nyomot hagyott nyamvadt kiskamasz életemben, hogy ötven év múltán is ott ingál a lelkemben, akár az úttörővé felkenés, tehát, mint iszony, és mégis méltó arra, hogy címmé váljon, mint azt látni tetszenek.

Az úgy volt boldogult úrfikoromban, hogy moziba ment a ’zember a föss, új orkándzsekijében, és akkor a sorban állás közepén elébe penderült egy jól fejlett másik emberkölyök-példány, maszatos ajkakkal. Aztán a képünkbe tolta szenvtelenül ezt az alig bővített alany-állítmányi viszonyt, nem kis riadalmat keltve persze harmatos szívében a ’zembernek.

Még csak felszólító módba sem rakta hangsúlyilag és hanglejtésileg, teljesen hiányzott belőle az Einstand pátosza és nyers ereje, mint amikor mintegy testmozgásként ruházzák meg az embert indulatok és érzelmek nélkül, hogy ledolgozzák a parizeres zsömlét.

Jeles kollégák már bemutatták Orbán tarháló csekkjének színét és visszáját, énbennem viszont ez az akció madeleine-ként fungál mintegy, mint föntebb tapasztalni lehetett. És egyben a déja vu érzése is elborít, hogy Orbán és a koszos képű tarháló a moziban egy és ugyanaz volna, és nem is tévedek nagyot, azt hiszem.

Ez a csekk, ez minden aljassága mellett, amely a ki a magyar – az iskolába menvén a járda peremén, oder a turulokkal táncoló -, a leplezetlen kampány, és még sok miden mellett elsősorban az éthoszról szól, amije a levél írójának nincsen egyáltalán – szenvtelenül üt -, és még, hogy hát, avas szagú parasztudvar-lelke van a szignálójának.

Meg még Kádárról, amely benne újjászületett. A krumplileveses a kommunista szombatokkal kovácsolta táborát, ez meg itt levelekkel. Ott sem folyt munka, itt sincs szükség a pénzre. A lelkek lerablása folyik, ami folyamat racionálisan már le nem írható, mert a félelem iszonytató mámorát ülteti a szívekbe.

Az enyémbe – és sokakéba – ugyan nem, de gondoljunk csak bele a közszolgába, aki elfelejt sorban állni a sárga papírjával a postán, és hirtelen leépítések lesznek a dolgozójában. És már levesre sem telik, sem kenyérre, fröccsre meg, hogy csináljon ricsajt, pláne nem. Mert ezek mindent tudnak a halandóról.

Miniszterügynök úr, akit hamvas ifjúságában megérintett a hármas ügyosztály szele, csak úgy, mint például Vikidál cimbijét, aki biztosan küld neki dellát, s aki, amikor a kétforintos dalát visítozta, szolidan jelentett erről-arról. Egyébként ez tök mindegy, csak a nyamvadt két forint miatt ugrott be, mert rohadtul gőzölög a teám, benne a tébolyult múlttal, ami itt van újra.

Zavarodott vagyok, mert annyi mindent elmondtam már, és annyi sokat akarok is még, de a gumiszobáról nem lehet tudományos értekezést írni. Kies országunk jelenlegi elvarázsolt állapota maximum versben vagy zenében fejezhető ki adekvátan, így nem is sikerül mindig.

Nekem sem, mert az nem írás, ha az ember felordít, hogy elmennek ezek a bánatos picsába. Kihüvelyezni, elemezni pedig a totális őrületet nem lehet, mert úgy vagyunk, mint a „Nagy Lebowski” zűrös hőse, aki a füvek és a fehérorosz bódulatából szemlélte a világot, és mégsem látta szürreálisabbnak, mint amilyen valójában volt.

Ilyen hely ez a miénk is, minden mákony ellenére a végsőkig csupaszítva, ahol a szívek szállodájának ura és parancsolója népe elé áll maszatos képpel, és minden külön értesítés helyett a képibe nyomja sunyin a tutit, adhatol. Ennél töményebben nem lehet lefösteni az orbánizmus romlottságát, csak nem tudható, mire megyünk az így megszerzett mérhetetlen tudással.