Régebben, amikor volt még újságírás meg újság, és voltak történetek is, nem csak ilyen csatazaj, trombita hangja meg ágyúdörej, arra intették és oktatták az újságot író embert az öregek, hogyha egy mesét – ami máma sztori – elkezdett, akkor azt vigye is végig a megnyugtató vagy felkavaró lezárásig. Tisztelje meg az olvasót és magát is azzal, hogy nem hagy levegőben egy sorsot, egy drámát vagy örömöt sem, mert mindennek van vége, vagy lesz egyszer. Sőt, már az iskolában is úgy oktatták a kis hugyosokat, hogy a fogalmazás szerkezete a klasszikus bevezetés, tárgyalás befejezés, kivéve, ha az idő nem lineáris, de ilyenekkel Kiss Pista 5. b. osztályos tanuló nem foglalkozott. És ma sem törődik vele, illetve nem tudható, a mai Kiss Pisták mivel törődnek egyáltalán.
Ilyen kényszerűségek, késztetések és becsületbeli ügyek okán nekem ma itt Varga Judit mindjárt miniszter nacsasszonnyal kellene foglalkoznom. Hiszen két napja elkezdtem mesélni a róla szóló bajaimat, hogy miért felkavaró, ha ő miniszter lesz, illetve, hogy miért illeszkedik a NER-be mégis, hogy szükségszerű termék ő, ha gyalázatos is. Mert mit ád a jóisten, kiderült, hogy a leendő miniszter nacsasszony annak ellenére, hogy milliós jövedelme van neki, a férjének meg pláne, tehát együtt nekik kurva sok milliós havi jövedelmük van, mégis a köz segíti a kis családot havi háromszázezerrel. Ennyi lakhatási támogatást kap a leendő miniszter nacsasszony az igazság nevében, amitől az embernek fölfordul a gyomra. Szóval ilyenek vannak, s ha ebbe szügyig merülünk, abból Buddenbrook ház lesz, holott a népek egyperceseket is alig olvasnak.
Mit tegyen hát az ember a Varga Judittal, illetve a Varga Juditokkal, akik a NER színe virágai, és annyian vannak, mint hercegkisasszonyok a burgban, s ha az egyiknek a nyomába szegődik az ember, akkor elvész a nagy egész. Mert az van, az ilyen leendő miniszter nacsassszonyok, a cimboráik és a rajongóik naponta olyan mennyiségben állítják elő a hulladékot, hogy egyenként vizsgálni már terméketlen és haszontalan is, hiszen a NER alattvalók sem külön csomagolva, hanem ömlesztve, összekeverve és ledarálva fogyasztják, mint a disznó a moslékot. Bár, s milyen beszédes is ez, olyat az Unióban malac nem is kaphat egyáltalán. Ilyen esszencia nekünk a héten, mintegy szimbóluma s egyben végterméke is a bús magyar sorsnak, hogy Orbán szól a VOLT-on rogyásig.
Ebben minden benne van, Varga leendő miniszter nacsasszony, s az is, hogy a neki havonta juttatott háromszázezer lakhatási közpénz mellett akad olyan roma család, akinek ötezer forint tartozás miatt kikötik a vizét negyven fokban, és Iványi Gábornak kell itatnia, hogy szomjan ne pusztuljon. De, hogy ez mikor kezdődött, hogy ide jutottunk a szarhalom közepébe moslékkal a szájunkban, az nehezen kihüvelyezhető. Hogy akkor-e, amikor Orbán disznót üdvözölt mi van röfi csatakiáltással, az újratemetésen, vagy, amikor az apja gyerekkorában gyakta, hogy akkor tört-e el a gerince, vagy már a fogantatáskor defektes volt, senki sem tudja, és nem is fogja soha.
Vagy akkor pecsételődött meg a sorsunk, amikor Horthy fehér lovon beügetett az életünkbe, hogy a szelleme újra megjelenjen a VOLT-on de Kim Dzsongunnal turbózva, vagy hogy miként jutottunk idáig, hogyan romlott el minden, meg már sohase tudjuk. Mert annyi minden mesélni való lenne csak egy nap rothadásáról is, a korrupciós jelentés blokkolása, annak kijelentése, hogy az otthonápolási díj emelésére nincs pénz a büdzsében, de a közmunkások választási lefizetésére meg lesz, hogy az ember szíve megszakad már az ilyen töredékektől is és szép lassan megáll. Szóval arra kell jutnunk itt a végén, hogy tényleg nincsenek már történetek, napi pofán vágások vannak, ami külön-külön is annyira fáj, hogy egyben már nem is. Elbambítja az embert. Le vagyunk győzve tehát, győzelem, ha van.