Kategória: wssz

Színházsirató-magunksirató

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere tegnap bejelentette, hogy eladta az ördögnek a város mindkét színházát. Megszületett a szerződés ugyanis Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkárral – tehát Orbán Viktorral –, hogy a kedves vezetőnek a minisztériumon keresztül jogköre lesz a kinevezésekben, vezetői megbízásokban, felmentésekben, vezetői megbízások visszavonásában, fegyelmi eljárások megindításában és a fegyelmi büntetések kiszabásában is. Orbán Viktor ezért az adófizetők pénzéből nagy kegyesen a Weöres Sándor Színháznak háromszáz-, a Mesebolt Bábszínháznak ötvenmilliót fizet évente. Ennyi volt az ára színházaink függetlenségének, és ennyit fogadtunk el – fogadott el – dr. Nemény András polgármester, hogy egy nem is olyan hosszú álom véget érjen.

Mennyit élcelődtünk azon, hogy volt olyan fideszes helyi képviselő, aki a színház próbafolyamát akarta ellenőrizni, és a repertoárt a saját képére szabni, hát, most már erre nem lesz szükség, eggyel föntebbről intézik a dolgot ugyanis. Emlékszünk Jordán Tamás újbóli kinevezésére annak idején, amikor a fideszes fiúk – élükön Eperjessel – akarták kiszórni őt a színházból, és a mostani polgármester, mint hamvas ellenzéki, háta mögött a városban Jordánért zajló tüntetéssel elérte, hogy a budapesti fideszesek ne pofázzanak bele a város színházának ügyébe. Most pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy kékszegélyű kistányéron adta át nekik. Hogy itt Alföldi, Valló, Jeles és a többiek többet rendezni nem fognak, az borítékolható, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház azt a rangot, amit eddig kivívott, elveszíti az szintén bizonyos.

Mint ahogyan az is, hogy ezzel a kiárusítással a WSSz NER-kompatibilis, Trianon-sirató, nagymagyarkodó, sámándobos operettszínház lesz a jövőben, épp olyan, amilyet annak idején a próbafolyamot ellenőrizni óhajtó fideszes képviselő óhajtott, s akin annak idején emiatt mennyit röhögtünk. Dr. Nemény András polgármester elkótyavetyélte a város két legfontosabb kulturális intézményét, viszont mentségére felhozható, hogy mást nem tehetett. Illetve tehetett volna, ha kerít valahonnan háromszázötven millió forintot. A városnak az iskoláihoz már nincs köze, színházaihoz sem, dr. Nemény András polgármesterként lassacskán annyit tehet csupán, hogy kinyittatja és bezáratja a játszótereket, mert a csúszdák fölött még van rendelkezési joga. Ez is valami, az önállóság illúziója legalább.

Mindemellett a sajtótájékoztatón, ahol a színházak kormányzati einstandja bejelentődött, dr. Nemény András polgármester abbéli bizalmának adott hangot, hogy a színházak kapcsán Szombathely önkormányzata és a magyar kormány közt nem lesz gond az együttműködéssel. Ha az együttműködés alatt a térdre, kutyába füttyentésnek való engedelmeskedést tekintjük, akkor biztosan nem. Ezért nem tudjuk mire vélni ezt a polgármesteri bizakodást, mintha nem ismerné, vagy nem akarná ismerni annak a hatalomnak a természetét, amellyel most szerződést kötött. Ez az a hatalom, amelyik pár hete elszedte tőle a parkolási bevételeket, s ez az, amelyik bármikor ráteheti a kezét az iparűzési adóra is, így gazdasági fenyegetéssel folytatja ideológiai térhódítását. Mert a színházak lenyúlása erről szól.

A szombathelyi polgárok pedig, akik annak idején kimentek a térre az ő direktorukért, aki Jordán volt, most nem mennek a színházukért, ami egy és ugyanaz. Amit Jordán Tamás felépített nekik az eltelt bő egy évtized alatt, a szemük előtt fog szétrohadni, mert a tegnap bejelentett szerződés erről szól. A Weöres Sándor Színház elvesztette ártatlanságát, és ehhez dr. Nemény András tartotta a gyertyát, ezen nincs mit szépíteni. Természetesen mindezek után lesznek majd az egyrészt-másrészt hangok, meg a mit tehetett volna szegény megjegyzések, amit értelmezni én nem tudok. Mert ugyanis azt látom, hogy az a forradalmi hevület, amivel a szombathelyi új többség annak idején letarolta a Fideszt, hogy egy ország szurkolt neki, mára odalett. Huss, beesett Orbán széke alá, s onnan integet, hogy megmentette a színházat. Hát, nem.

TTT…TESCO újság

„És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.”
(JA)

Pártunk, következésképp kormányunk megint a kiskereskedelmet akarja megrendszabályozni egészen elképesztő módon. Olyképp, mint Sheldon Leonard vécéhasználati szokásait, aki a dresszírozás előtt akkor ment pisálni, amikor csak eszébe jutott, akár az állatok, és nem a napirendnek megfelelően. Aztán megszokta az értelmetlen rendet, a kijelölt időben csorgatott, és a fütyölés szabadságát sem sikerült soha kivívnia.

Sok-sok baromságot tartalmaz a törvénnyé emelni kívánt normaszöveg, egy passzus azonban különösen fölkeltette a figyelmemet, amely arról szól, hogy korlátoznák a reklámköltéseket, és a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek nettó árbevételüknek csak a fél százalékát költhetnék ilyen célra, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Azt is előírná a javaslat, hogy csak sajtótermékben jelenhetne meg szupermarketek reklámja, vagyis betiltanák a külön reklámújságokat.

Ez, amennyire nevetséges, annyira félelmetes is egyben, és nem azért, mert a mindenféle „maszek” kiadványok határoznák meg a napi olvasni valómat, hanem, mert Pártunk megint olyanba készül belepofázni, amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Az ilyen terelgetések a diktatúrák bájos jellemzői, előírják, hogy az ember – a bolt – mire költheti a saját pénzét, és mire nem, valamint odahat, hogy az alattvaló mit gondoljon a világról, és ezen belül is róla, a kormányzó erőről. Meg a Sorosról, ezt el ne feledjük.

Ezen túl ez az indoklás is édes, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Jelezném, hogy a magyar társadalom döntő többsége eddig is meglehetősen tudatosan választott, mindent megtett, hogy a lehető legolcsóbb élelmet szerezze be, mert erre predesztinálta őt a sorsa, meg a pénztárcája vékonysága legfőképp. A minap is, a nemzeti COOP-ban állt mellettem egy néni, és elborzadva nézte a tejfölök brutális árát, és amikor megmutattam neki egy viszonylag olcsóbbat, hálálkodva kapta ki a kezemből.

Ennyit a test tudatos táplálásáról, viszont nem csak farháttal él az ember. Sajtótermékekben hirdetni kötelezően, ennek a rezsim számára több hasznos folyománya is lehet. A lappiacon immár jószerivel nincs olyan újság, amire ne tették volna rá a mocskos kezüket, így ez a kötelezvény csak a haveri pénztárcákat gyarapítaná megint csak, hogy Orbán kitalált világát még alaposabban gyömöszkölhessék az alattvalók megtépázott tudatába, és, mielőtt még mindezt bővebben megvizsgálnánk, nézzük meg futólag, mit is kínál a Józsiknak a leigázott média.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve. A polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait, nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Itt tartunk most épp, amikor pedig az utca forrong, ami fölhorgadás elsősorban azért alakult ki, mert a népeknek, akik képesek még rálátni a valós világra, elegük lett a hazugságokból, valamint abból, hogy nem hagyják őket hovatovább gondolkozni sem. A CEU csak a gyutacs volt, minden további történés az egyre inkább orwelli hatalom ellen irányul. Az 1984 szellemében átformált média-világról már meséltem, de nem esett szó az MMA gyalázatos működéséről, amely intézmény meg a harminc éve már elfeledett „TTT” világát hozta vissza.

Újszülöttek és elsőáldozók kedvéért elevenítsük föl ezt a jóravaló mechanizmust. Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika terméke volt, Magyarországon a kifinomult változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól működött.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. Azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok képzőművészek, iparművészek, zenészek, előadók, írók, költők, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a „Tiltott” kategóriába.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a „Támogatott” művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen, az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.

A két szélső pont között helyezkedtek el a „Tűrt” kategóriába tartozó alkotók. Sokan a „Tűrt” és „Tiltott” besorolás között ingáztak, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett. A kádári diktatúra felpuhulása következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszer összeomlásáig megmaradt. És most újra itt van nekünk, midőn Orbán et. zilált tudata visszatért a KISZ-titkári origóhoz.

Legújabb elfajzott hajtása az az ötlet – amiből minden bizonnyal törvény lesz -, hogy a színházak igazgatóit meghívásos alapon neveznék ki. Ehhez újólag fölelevenítem a szombathelyi Weöres Sándor Színház kapcsán nemrégiben lezajlott botrányos eseményeket, amikor is egy Fidesz-es városatya túl nehéznek találta a repertoárt, egy másik pedig arról értekezett, hogy a kormányt bíráló darab miatt kellett idő előtt távoznia a nézőtérről. Nos, a jövőben ők hívják majd meg a nekik tetsző igazgatókat, a jelenkori Aczélok. Ha ebbe az egész delíriumba őszintén belegondolok, nekem kurvára fog hiányozni az a TESCO újság, holott évek óta nem láttam egyet sem. Szar egy hely lett ez a magyar nemköztársaság.

Útban a lelki szegénységhez

A szombathelyi színházbotrány kellős közepén fölszólamlott az egyik Fidesz-es városatya, és előadta abbéli kifogását, hogy őnéki a WSSz repertoárjából az Ivanov túl nehéz, ezért könnyebb darabokat javasolt színre állítani, hogy jó legyen, nagyon. A városatya főorvos amúgy, amely állapot nem tételezi, hogy az élet mélyebb értelmét keresse, ellenben jól mutatja, hogyan taszítja demenciába az országot a rendszer.

Így. Amióta a talpaink egymásra léptek, és jelszavak irányítása alatt élünk, egyre többek számára válik túl nehézzé az Ivanov, és oktatási rendszerünk elzüllesztése is arra utal, hogy a NER számára az ilyen főorvosok az ideálisak, de még jobb, ha betanított munkát végző robotok az alattvalók, akik menekülnek a bonyolultságoktól, és a Párt irányelvei szerint szervezik nyomorult életüket. Ez gyalázat, de egyszerű hatalomtechnikai okai vannak.

A liberális azért is válhatott szitokszóvá, mert ez rakoncátlan elme. Kérdez, vizsgálódik, matat, és nem elégszik meg a hatalom nyújtotta csukaszürke egyenvilággal. Lám, a Kétfarkúak járdafestései is rendszeresen rendőrért kiáltanak, mert egyre több a házmester, akiknek gyanúsak a színek, mindenféle zsibongó alakok, akik rendetlenséget hoznak a bejáratni kívánt monotóniába, a mindent fölzabáló betontengerbe.

Az elhülyített emberen sokkal könnyebben abszolválható Noam Chomsky tízparancsolata, amelyet naponta tapasztalhatunk a bőrünkön, s amelyek az alábbiak:

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

A lelki szegénységről a Magyar Katolikus Lexikon is egészen elképesztő dolgokat állít, íme: a lelki szegénység erény, mely arra tesz készségessé, hogy döntéseiben az ember a lélek szempontjaira figyeljen. Kísérő erényei az egyszerűségre törekvés, valamint a pozitív tartalmú igénytelenség és közömbösség. A lelki szegény ember nem érzékenykedő, nem sértődékeny, nem terheli felesleges ötleteivel, túlzott kreativitásával és aggályaival a környezetét, nem követelőző. A lelki szegénységre tudatosan nevelni kell!

Ennyi, drágáim, és nem több. Főorvosunk, és minden egyes hívő tökéletes példája és alanya az elbutításnak, és ő olyan ötven éves lehet. Borzadva képzelem el tehát, mi lesz itt, ha felnövekszik a NER által tenyésztett generáció. Csárdáskirálynő a köbön, hogy maradjunk azért a színháznál, ha már onnan indultuk. El vagyunk veszve, azt hiszem.