Ide lőjetek

Megszületett a szuverenitásvédelmi törvény. Orbán a Brüsszelből sugárzott pénteki szózatában foglalkozott vele, és többek között kijelentette, „már nem gurulhatnak dollárok a magyar baloldal zsebébe”. Ezt ő győzelemnek tartja, mint ahogyan azt is, hogy ezzel párhuzamosan az ÁSZ szarrá bünteti az összes ellenzéki pártot, amelyeknek így semmi pénzük nem marad kampányra. De még talán működésre sem. Egyszerűbb lett volna betiltani őket, mint ahogyan a kefebajszos előd tette, de a XXI. században és Európa közepén ez macerás.

Meg nem is vetne túl jó fényt a rezsimre a direkt tiltás. Bár az Unió mostani működését elnézve még így is megkapná a pénzecskéket, hogy neki meg legyen miből nyomatni a kretén propagandát, a maradékot pedig ellopni. Így megy, ez ilyen. Az Unió nyomorával azonban máma nem foglalkozunk, megvan nekünk a saját bejáratú bajunk épp elég, köztük ez az aljas törvény és annak összes folyománya. Mert ne feledjük, ez nem csak a pártokra, hanem mindenkire (sajtóra, civilekre) is kihegyezett, hogy be lehessen fogni a szájukat.

Van pár orgánum, amelyik úgy gondolta, hogy ad azért magára az alakuló vérzivatarban, és közös állásfoglalást adott ki, hogy nincsen ez így jól. Tiltakozik ellene a maga elhaló hangján, amit amúgy egyre kevésbé hallani a harci zajok közepette, de akiben a szakmából és a morálból még valami megmaradt, annak ezt meg kellett tennie. Nincsenek túl sokan, ezt jegyezzük is meg gyorsan, így és éppen ezért majd a nem is olyan távoli jövőben könnyű lesz őket egyesével levadászni mind, és kitenni a falra a trófeát a Népszabadságé mellé.

Vadászidény következik minden bizonnyal, hiszen azt már nagyon régen megállapítottuk, hogy a rendszer jellegénél fogva és a történelmi tapasztalatok, mondhatni szükségszerűségek miatt egyre agresszívebb, mert ez kell a fennmaradásához. Ezért is született ez a törvény, nem másért, csak meg kell látni a lehangoló összefüggéseket. Egyébiránt a Magyar Lapkiadók Egyesülete is állásfoglalást adott ki az inkriminált törvény tarthatatlanságáról, amire válaszul az Orbán seggében melegedő Mediaworks és KESMA meg kilépett onnan.

Ezek, akik uralják a magyar médiapiac majdnem egészét, könnyen vannak, tömi őket a Fidesz hirdetésekkel, és nincsenek ráfanyalodva a piacra. Ha onnan kellene élniük, már régen éhenhaltak volna, mint ahogyan Mészáros cégei is azonmód állnának fejre a közbeszerzések nélkül, ami szintén sokat megmutat a NER jellegéből. De ez ma épp mellékszál. Vissza kell térnünk ugyanis Orbán pénteki mondókájához, ami a most előadottak fényében válik igazán érdekessé és fenyegetővé, de nem a félelem, hanem a tisztánlátás miatt foglalkozunk vele.

Mert abbéli elégedettsége után, amit afölött érzett a kedves vezető, hogy a baloldal zsebébe már nem gurulhatnak a dollárok, arra is felhívta a figyelmet a maga ordenáré módján, hogy „Akik a törvény ellen szólalnak fel, azok egyfajta önfeljelentést tesznek, most a zsoldosok tiltakoznak, de nem is az volt a cél, hogy nekik tetsszen a törvény.” – Nem is tetszik, de nem ez az érdekes, hanem az első fele, miszerint, aki kinyitja a száját, már ellenség és büntethető. Már fel sem kell jelentenie őt Budai Gyulának, elég az, ha megszólal.

Így állunk itt tehát a mellünkön széthúzott inggel Orbán felé fordulva, s azt kérve tőle, hogy oda lőjön, és innentől fogva rajta múlik, hogy mikor húzza meg a ravaszt. Meg fogja, ha azt kívánja az érdeke, efelől egy szemernyi kétségünk nincs, és ezen a ponton újólag föltehetnénk a kérdést, milyen rendszer ez, de ez is fölösleges. Már a kérdésben benne van a válasz, csak ezt közölni kellene a nagyvilággal is, hogy tisztában legyenek vele. Bár tisztában vannak, és mégis olyanok a reakciók, mint amilyet az Uniótól tapasztaltunk épp most és épp ezután.

Kezd kiteljesedni, amit Orbán 2010-ben elkezdett abbéli óhaja után, hogy csak egyszer kell győznie, de akkor nagyon. És beigazolódott Vaclav Havel jóslata is, aki azt jövendölte, ha ez az alak hatalomra kerül, akkor Isten óvja még Európát is. Itt ülünk ennek a jóslatnak a közepén, s voltaképp tehetetlenül. Mert mondhatjuk Orbánnak, húzd meg a ravaszt, cseszd meg, áldozatunk hiábavaló lesz, sőt, értelmét veszti mindaz is, amit eddig tettünk. Együtt fogunk megdögleni, de ez sem igazán vigasz, hanem maga a szomorú valóság.

Orbán és az ő bátor képviselői

Csütörtökön este történt valami, jelesül, hogy Orbán nem vétózta meg Ukrajna EU-s csatlakozásának megkezdését, de nem árt, ha visszamegyünk az időben az értelmezésért. Nem sokat, egy napot csupán, amit a kedves vezető idehaza, éspedig a parlament falai között töltött. Szerdán még arról tajtékzott a bátor képviselői előtt, hogy olyan isten nem létezik, ami intelmei vagy utasításai szerint ő meg ne vétózná az Unió ukránokat a soraiba hívó kezdeményezését.

Konkrétan hazaárulóztak emiatt Orbán bátrai. Még egy határozati javaslatot is megvitattak ezek a merészek, hogy majd azzal a szütyőjében keljen útra a vezérük, maga mögött érezve abban a messzi Brüsszelben a képviselők – akik pedig a magyar nemzet közös akaratának hordozói – erős felhatalmazását, hogy szembeszálljon az ottani elvetemültekkel. Még egy utcai harcosnak is jól jön az ilyen segítség, hiába hordoz a hátán tucatjával lipsiket.

Így kelt útra a kedves vezető, és azzal a lendülettel felejtette el még azt is, amit a saját képviselőinek ígért. Alighanem azért, mert megérezte a pénz édeskés szagát akárha vér, és tudjuk, az ilyesmi milyen hatással van az effélékre. Egyszerűen megborul az agyuk, és mennek az orruk után. Elég volt Orbánnak annyit mondani ott a messzi Brüsszelben a szavazás előtt, hogy menjen ki a teremből, nehogy megzavarja a procedúrát, mert képes lenne rá.

Arról nem szól az azóta kikerekedett sikertörténet, milyen érzés volt egyedül kisompolyogni, amikor minden szem a távozóra vetült olyan gondolatokkal, hogy de jó, végre elhúzza a valagát, és lehet dolgozni. Milyen érzés lehet mégis totálisan magányosan csak Putyinra és a pénzre gondolva elhagyni a termet, ezzel támasztva alá a rólunk kialakult képet, hogy egy utolsó ganyé vagyunk, akinek perkálni kell, hogy ne csesszen mindent szét.

Viszont nem Orbán nyomorát szeretnénk most megénekelni, hanem a parlamenti bátrakét, akiket a főnökük akkor köpött képen, amikor elindult kifelé az ülésteremből. De eltelve egy nap sem találkoztunk egyetlen felhorgadt fideszistával, a zajos kiáltozással, hogy Orbán egy nap alatt árulta el őket, ami után el kellene gondolkozniuk, kik is ők és mire vannak tartva a karámban. Mit gondolnak ezek a bátorak vagy gondolnak-e egyáltalán valamit is.

Ilyenről nincsen tudomásunk, mert nem hallottunk egy reakciót sem. Mindebből pedig az vonható le, sikeres volt Orbán lobotómiája, amit ezeken alkalmazott, hogy tudat és akarat nélküli bábbá tette őket. Mindezek után arra kíváncsiak lennénk, milyen lehet így élni, belenézni tükörbe, a gyerek szemébe, vagy siratni az elveszett, lobogó ifjúságot, amikor a földet akartuk a sarkaiból kiforgatni, és így lett belőlünk egy szarhalom.

A legérdekesebb azonban, hogy Orbánnak még tervei vannak ezzel az arc nélküli masszával, mert tegnap már zsebben érezve a pénzt, kinyílt az elsompolygós csipája, és azt fejtegette, az ukránok EU-s csatlakozását még hetvenötször meg tudja akadályozni, majd a parlament elvégzi neki ezt az elvtelen és mocskos munkát. Minősíthetnénk itt újólag Orbánt, és a viselkedését, amikor eljött a pénztártól, de mégis inkább a képviselőkre volnánk kíváncsiak.

Hogy mit szólnak ehhez is, szólnak e valamit, és féltik-e a lábuk közét, mert Orbán most fejtette ki, hogy az ő farkukkal fogja verni a csalánt, és csípni fog. Mind a százharmincöt bátorakra, mit gondolnak a jövőről, miközben Orbán nyála csordogál az arcukon. De semmit nem fogunk megtudni tőlük, nincsen mondanivalójuk sem a társadalom, de már saját maguk számára sem. Ám nincs mit sajnálni rajtuk, utálni sem, mert az ember nem érez egy moszat iránt semmit.

Így vagyunk az agytörzsi lényekkel, akik viszont sajnálatosan a rájuk ruházott hatalom (szavazás) erejével teszik tönkre az életünket. Mert már régen túl vagyunk azon, hogy Orbánt tartsuk egyedül bűnösnek, mind az. Ez a putriból induló és a legfelső körökig terjedő mintegy hárommillió agyhalott, aki terrorizálja a többit, a többséget, minket. Mert valami különös ok miatt hagyjuk. Azt kellene megtudni, mi ez az ok, és miért van így.

Brüsszel 2023

1938-ban, Münchenből hazatérvén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök a reptéren lobogtatott egy papírdarabot, amelyiken aláírásukkal az akkori „nagyok” odaadták Hitlernek Csehszlovákia egy részét. A szerencsétlen és naiv Chamberlain a béke zálogául tekintett a papírfecnire, hogy ezzel jóllakatta a szörnyet, és akkor már minden rendben is lesz. Aztán tudjuk, mi jött utána, keserves volt a lecke, de a jelek szerint nem tanultak belőle a demokráciák. Képtelenek rá.

2023-ban Ursula von der Leyen, vagy akárki más a hivatalból ugyanígy eltelten örülhet, hogy odaadta a pénzt Orbánnak, aki ettől és emiatt nagy kegyesen elállt vagy eláll a vétójától, ami így egészen világosan mutatja, hogy nála nem elvekről van szó, hanem pénzről. Ugyanakkor azt is, hogy az Unió képtelen megfékezni őt, aki belülről akarja szétrohasztani, vagy, mint mostanában pedzegeti, a maga képére formálni azt, szétbarmolni mindent, amit évtizedek alatt nagy fáradsággal felépítettek.

A Fidesz reakciói egészen undorítóak erre a hírre, hatalmas győzelemnek élik meg az Unió gyengeségét, ami voltaképp igaz is. Hiszen újólag bebizonyosodott, hogy az elvtelen aljasság nagyobb erő a becsületességnél, hogy a folyamatos gáncsoskodás egy idő után nem elviselhető, világosan kitetszik, hogy az ilyennel kezdeni nem tudnak mit. S bár Orbán most egyedül lévőnek látszik, nagyon könnyen kerülhet mellé még egy-két hasonszőrű alak, így a fentiekből fakadóan győzni fognak, a józanság pedig veszíteni.

Így hiába hallani most olyan hangokat, hogy úgy lettünk cserben hagyva, mint ’56-ban, ez egyszerűen nem igaz, mert nem külső hatalom, hanem saját magunk ástuk meg a sírunkat. De, hogy egy háromszázmilliós közösség sem tud mit kezdeni azzal a veszedelemmel, amit mi szabadítottunk rá, az nagyon sok mindent megmutat a demokráciák erőtlenségéről, és azokról a játszmákról, amelyek a nagy egész helyett a pillanatban merülnek el, mert még mindig képtelenek belátni, hogy a saját vesztük felé gyalogolnak.

Orbánnak ez olyan jelzés ugyanis, ami számára azt a bizonyosságot erősíti meg, hogy mindent megtehet. Navracsics, sőt, a levitézlett Varga Judit is csűrdöngölnek itt, hogy mindent teljesítettek, amit az Unió a demokráciadeficit felszámolására nekik előírt, de tudjuk, nem. Maximum papíron, sőt, ha csak egyedül a most elfogadott szuverenitásvédelmi törvényt nézzük, már ez az egy elég volna, hogy ne kapjanak egy fillért sem. Mégis kapnak, és ez mindent elmond a világunkról. Momentán Ukrajna fontosabb.

Ez teljes mértékben érthető, csak azt nem látják be a tehetetlen Unióban, hogy a kis tüzet ezzel eloltották, de megágyaztak egy még nagyobbnak, s ha nem is elvtelenek, de nagyon-nagyon gyengék. Majd később kiderül, hogy ez történelmi szükségszerűség vagy sem, de az a távolság az időben, ami erre lehetőséget ad, egyben a végórákat is jelentheti. Mert ugyan hiába mondják az egyesek nagy hangon, hogy Orbán nem való közéjük, a jelek szerint sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják. Megakadt a torkukon.

Hogy ez mireánk milyen hatással lesz, az teljesen érdektelen, az országon belül Orbán eddig is azt csinált, amit csak akart, de most pénze is lesz hozzá. Amit vagy ellop, vagy betömi az összeomlani készülő költségvetés lyukait, ez egyre megy. Nagy könnyebbséget kapott, amivel majd vissza is fog élni. Megerősítést nyert, hogy az az aljas zsarolás, ami eddig is az eszköze volt, eredményes, és minden további nélkül folytatható, sőt, ha ilyen egyáltalán lehetséges, még nagyobb lesz az arca, még hangosabb lesz és még kártékonyabb.

Ezzel a döntéssel az Unió nem bennünket hagyott cserben, mert az már nagyon régen megtörtént, hanem saját magát. Nem először, és vélhetően nem is utoljára bizonyította azt, jelenlegi formájában nincs felkészülve egy benne lévő fekély kezelésére. S ha most Chamberlainként azt hiszi, megmentette a békét, ugyanúgy csalódni fog, mint a brit akkor, de késő lesz minden. Mi pedig azzal a tudattal nézhetünk a sorsunk elé, hogy mi vagyunk az Unió Szudétavidéke, amit a szörny megkapott játszóhelyül.

Kettő darab Orbán

Mint tegnap is mondtuk, pörögnek a harci dobok, akárha rosseb. Mindemellett, amikor ezek hangzavaráról újólag mesélnénk kicsit, jegyezzük meg, benne van a pakliban, hogy hamarosan nem tehetünk ilyesmit, mert elvisz minket a nagy, fekete autó. Elfogadták ugyanis – ahogyan ez borítékolható volt – a szuverenitásvédelmi törvényt, amely laza és megengedő fogalmazásával mindenkire alkalmazható, akinek nem tetszik a képe, nagy a pofája, lekókad a füle, zöld a szeme, vagy nincsen rajta sapka.

Voltaképp ezzel teljesedett ki az a folyamat, amelynek az eleje az az Orbán sziporka volt, miszerint ő soha nem vetemedne arra, hogy elhallgattassa a más véleményen lévőket. Ha akkor ezt mondta, most sem tenne másként, csak a törvény készült el. De erről az ország nagy része nagy valószínűséggel nem is hallott, és ez az a réteg, amelynek nem is fog hiányozni a normális sajtó, mert eddig sem fogyasztott olyat. Most, hogy a diktatúra újabb lépcsőfokot lépett a totális felé, megint csak az a forgatókönyv, mint eddig mindig.

Akiben még pislákol valami józan ész és morális tartás, illetve valami kis felelősséget érez az ország sorsa iránt, közleményeket ad ki, protestál és felszólít, miközben a fideszisták dörzsölik a tenyerüket, hogy ez is megvan, mégsem lett nagyobb baj. Mint ahogyan többet már nem is lesz, a tiltakozások elülnek, a törvény működni kezd, még jobban fogy a levegő, aminek már most is híján vagyunk, és a nap vidáman fog sütni a temetésünkön. De mégis csak a dobokról akarunk mesélni, amelyek püffögése sok mindent megmutat.

Pénzekkel, azok ellopásával, immoralitással, hazugsággal és más cuki kurvaságokkal, amelyek a NER velejét alkotják, már nem igazán foglalkozunk, ehelyett arra szeretnénk rámutatni valami utolsó segélykiáltásként, hátha valaki mégis felébred alapon, hogy ma már ott tartunk, nem is fél óra elteltével állítanak egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat, hanem egyidőben mondanak valamiről gyökeresen eltérőt, hogy már erre sem kell figyelniük. Két Orbánunk van, a főnök, a Viktor, és a csinovnyikja, a Balázs nevű.

Ők ketten adták elő a mutatványt, amelynek a végösszege valami olyan korlátok és fékek nélküli aljasság, ami unikum, illetve a mai viszonyok között hungarikumnak mondható, de az elnevezés teljesen mindegy. A nagyobbik (rangban és súlyban) Orbánnal a Mandiner készített interjút, és az ukrán EU-s csatlakozás, illetve az ennek kapcsán belengetett vétó kapcsán a kappanhangú azt mondta: „Vannak pénzügyi kérdések és alkuk, meg vannak szakpolitikai és elvi jelentőségű ügyek, ezeket nem szabad összekeverni, én sosem követtem el ezt a hibát”.

Hogy jól értsük, és ne félre, itt azt adta elő, hogy sohasem pénzért vétózott és zsarolt, hanem az elvei miatt, ami állítás dupla hazugság, ugyanis elvei egyáltalán nincsenek, és mindig is a pénz kellett neki. Ezt mindenki tudja, ő is, mi is, a Mandiner is, mégsem kérdeztek rá, hogy miért hazudik. De nem is ez, mert megszoktuk már, hanem a másik Orbán ezzel párhuzamosan, és az ő mondandója. Kérem, ehhez mindeközben képzeljék a dobokat, ahogyan azt verik, Ukrajna alkalmatlan az uniós tagságra, nem jár neki pénz, ezért a szarkavarás.

Nos tehát, a másik Orbán, a Balázs nevű éppen akkor, amikor a főnöke az elveiről értekezett, azt találta mondani a Bloombergnek: „Magyarország nyitott az ukrajnai segély vétójának feladására, ha az EU feloldja a pénzei befagyasztását”. Nem nekünk rossz, Orbánnak lesz az, ahogyan mindezek után az uniós csúcson az emberek szemébe kell néznie. Nem a sajnálat mondatja velünk, hanem a vegytiszta kíváncsiság, az az érdekesen delikát, hogy akkor mi lesz ennek a vége, kap pénzt vagy elküldik a francba végre már.

Két kimenetel, de egyik sem jó nekünk. Hiszen, ha az Unió elkövette eddig azt a hibát, hogy fölhizlalt a kebelén belül egy fasiszta rendszert, azt lebontani már nem áll módjában. Orbán pedig így vagy úgy hazatérve, pénzzel a zsebben győzelmi mámorban, vagy üres bukszával és idegesen, de a végeredményt tekintve e szempontból érdektelenül, mert a rendszert etetni és építeni kell. Így, ha valamikor azt mondtuk, ezek egyre vadabbak, ezután még inkább azok lesznek, amit mutat itt a nagy, ádventi törvénykezés is.

Mert mint akiknek annyira sürgős, átalakították a választási rendszert is Budapesten, amit egy hónapja még nem gondoltunk volna, de a szuverenitásvédelem sem fordult meg még a leghagymázasabb álmainkban sem, tehát kitetszik, ezek mindent megtehetnek, és meg is tesznek. Közben pedig azt magyarázzák, megfeleltek a jogállamisági kéréseknek, így semmi akadálya, hogy a pénzeszsák megnyíljon. Ha nyílik, ha nem, az is mindegy, a rendszer önjáróan működik, és csak a saját súlya alatt roskadhat össze. Az ember hangja meg nem hallatszik az égig. Még a szomszéd szobáig sem jut el.

Mit ér a magyar, ha kárpátaljai?

Egyre zajosabban peregnek a harci dobok, Szijjártó már majdnem be is szakította. Mert és ugyanis uniós csúcs következik, ahol a fő téma Ukrajna csatlakozása és a neki szánt támogatások, amiről már konzultál is a kedves vezető a nemzettel. Ám nem várja meg az összesítést, mit is akar az ő népe ebben a tárgyban, mert a parlamentben ma készülnek elfogadni egy határozati javaslatot arról, hogy nem.

Nem mintha a magyar országgyűlés bármiféle határozati javaslatának valami következménye lenne, mert jogilag irreleváns. Éppen ezért foghatjuk föl a cirkusz részének, ami a bávatagoknak játszódik, akik ott ülnek a konzultációs ívvel e kezükben, és a megoldáson törik a fejüket. Innen is kitetszik azonban, hogy a kedves vezető nagy ívben kakál az ő népére, annak is a véleményére, mert ez a játék egészen másról szól. Mégpedig Putyin laffadt valagáról.

Egyébiránt informális csatornákon már megkérték Orbánt, hogy próbáljon meg viselkedni ezen az uniós csúcson, de, hogy ez mit jelent pontosan, azt nem lehet tudni. Mert eddig is mindig a közös asztalra pisált, és ezután is ezt fogja tenni. A reakciók változhatnak, amit majd meglátunk, de sok jóra ne számítsunk ebben a tárgyban, mert az Unió olyan, amilyen. Megbénítja a demokrácia, ami mindig is a hátránya volt a diktatúrákkal szemben.

Ezt mutatja nekünk a történelem. Ma azonban felszólal a magyar parlamentben ő felcsúti felsége is, fölösleges megnézni és meghallgatni, csak az a mocsok fog a száján kifolyni, mint ami eddig. De maradva a szimbolikánál, ő be is fogja szakítani a dob bőrét, aztán röpcsire száll, mint kölyökkora óta szokásában van, és indul a klubba összetörni a porcelánt, efelől kétségeink ne legyenek. Került azonban egy kis maszat a propellerbe, de lehet, ez csak számunkra érdekes.

Ott van ez az Ukrajna, benne meg a magyarok, akikért eddig – legalábbis szavakban – a kedves vezető, s így természetszerűleg a komplett Fidesz szíve szakadt meg. Miattuk haragudtak állítólag az ukránokra, a nyelvükért aggódtak, meg, hogy a harctéren folyik a vérük. Igaz, őket senki meg nem kérdezte, mit is akarnának, mert akarata ebben a tárgyban is kizárólag Orbán Viktornak lehet, aki szerint Ukrajnát az Unióba fölvenni tilos.

Nos, ehhez képest tettek közzé a kárpátaljai magyarok egy nyílt levelet magyarul és ukránul is, hogy mindenki megértse, és mindenkihez eljusson, akit érint. Ebben a levélben pedig azt fogalmazták meg, szeretnék, ha Orbán nem tenne keresztbe országuk uniós csatlakozásának, s ha Orbánban lenne lelkiismeret, illetve ebben az ügyben a Putyinén kívül is lenne szabad akarata, akkor hallgatnia kellene idegenbe szakadt véreire.

Viszont nem fog. Mert ahogyan láttuk, a kerítésen belül élő magyarok sorsa és véleménye egyáltalán nem érdekli, és ugyanígy fog történni a kárpátaljaiakkal is, mert ők sem számítanak, ők csak pántlika a propaganda kalapján, hogy megalkossunk egy csudálatos képet. Ebből fakad, hogy Orbán Brüsszelben őket (is), illetve saját magát (is) fogja képen köpni, de semmi nem fog történni az ég egy világon. Mi több, elkezdenek majd csordogálni a régen várt eurók.

Az egy dolog, hogy ez az ügy és az ebben rejlő ellentmondás engemet érdekel, de az volna még, hogy kit rajtam kívül. Ki áll neki dolgozni azon, hogy az üzenet, miszerint Orbánnak a kül-, és a belhoni magyarok sorsa is teljesen érdektelen, következésképp rá szavazni öngól, ezt majd ki magyarázza el itt meg ott. Vélhetően senki, viszont ezen a ponton az is érdekes lesz, mindezek után lehet-e ukránokat utaztatni a magyar szavazásokra.

Vagy ott is annyira sötét az átlag, mint itt, mert az emberiség úgy nagyjából nemzettől függetlenül egyforma. Ez a jövő zenéje várható harmóniákkal, de az egész buli végső kimenetele felől csütörtök estére okosabbak leszünk, ha szebbek nem is. Várnánk egyébként kormányunk, a külügy (Szijjártó és főleg Menczer professzor) határozott állásfoglalását a külhoni magyarok kérésének ügyéről, de azt leshetjük.

Mintha semmi nem is történt volna, de a magam részéről sejtek valamit. Ezt a nyílt levelet az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség tette közzé, róluk pedig ki fog derülni, hogy sorosbérencek, akik romlásba akarják dönteni honfitársaikat, akiket viszont Orbán megvéd. Nem lesz uniós tagság, pénz se fegyverre, és ekkor fog eljönni az ukrán Kánaán Putyin formájában, és akkor Orbánnak jó lesz. Nagyon.

Kétoldalú tárgyalások a pampákon

Nézi az ember a kosárlabda meccset a tévében, hogy megfeledkezzen legalább szűk két órára erről a mocskos világról, és akkor persze, hogy a képibe tolják a szünetben a szokásos egy perc gyűlöletet. Mert hülye volt meg nem eléggé gyors, és nem kapcsolt el villámkézzel más csatornára, ahová nem ér el a Fidesz keze. Igaza van Hadházy képviselőnek, aki szinte már monomániásan hajtogatja, a propagandagépezetet kellene porrá zúzni Orbán legyőzésének első feltételeként, és sajnálatosan állapítjuk meg, álmodozni lehet.

Messzire repült Orbán Viktor a hét végén, el egészen az argentin pampákig, mert úgy van az, hogy tán még a Marsra is utazna, ha a marslakók ura fasiszta briganti lenne, úgyannyira vágyja ő ezeknek a szagát. Szóval így jött el az egy perc gyűlölet, amely „diplomáciai nagyüzemről” meg „kétoldalú tárgyalásokról” tudósított a földgolyó másik feléről, amelyeket Orbán Viktor folytatott a tévéből jövő hang szerint a „nemzetközi baloldal” elleni összefogást építve. Mint annak világméretű és központi alakja, meghatározó figurája.

Advent van, annak az ideje, amikor Orbán az „ember, most jövök a templomból” szavakkal utasítja el a kérdéseket. De mindezt csak azért érdemes megemlíteni az ájtatos keresztény trutymóban, mert a friss és ropogós argentin elnök, ez az amúgy láncfűrésszel hadonászó Javier Milei azt mondta Ferenc pápáról nem is olyan rég, hogy „szemét kommunista”, amivel kellene valamit kezdeni a mi első emberünknek, de apróságok őt nem érdeklik, amikor a jobboldali világuralom gőzös álma a tét, természetesen a csúcsán ő maga.

Az egy perc gyűlölet szerint kétoldalú tárgyalások folytak még a diplomáciai nagyüzem alatt Bolsonaro volt brazil elnökkel, akinek az ég egy világon semmilyen politikai funkciója nincs, és egyhamar nem is lesz. A két alak támogatásáról biztosította egymást. Ott járt még Santiago Abascal, a spanyol Vox párt elnöke, akivel szintén Európa meghódításáról egyeztetett a mi kis virtigli fasisztánk, s aminek az egy perc gyűlölet oly nagy figyelmet szentelt. Nem egyébért, mint, hogy a bávatagokban kialakuljon az Orbán, mint világpolitikai tényező kép.

És ne feledjük persze Zelenszkijt sem, akit ez a láncfűrészes nagy valószínűséggel szintén meghívott a beiktatására, de vele nem kétoldalú megbeszéléseket folytatott, hanem úgy ölelte a keblére, mint valami rég nem látott kedves cimborát vagy szívbéli barátot. Ebből látjuk, hogy a sztori nem olyan egyenes folyású, mint ahogyan itt nekünk tálalva van, amit Orbán médiája azzal a huszárvágással oldott meg, s itt az Origo nevű tudományos szaklapot idézzük: „Zelenszkij Argentínáig repült Orbán után”. És ismét itt van a hazudott világ közepe imázs.

Egyébként az ukrán és a magyar össze is futott, és elég morcos találka volt ez a képek alapján, sőt, a portugál nyelvű tudósítások azt mesélik, hogy miközben Zelenszkij épp a szemével szúrná át Orbánt, azt kérdi tőle nem kétoldalúan, miért nem ítéli el Putyin barátja invázióját. Az meg csak hab a tortán – nekünk -, hogy egy bizonyos Sabrina Ajmechet nevű politikus hölgy – a láncfűrészes csapatából – Zelenszkijjel fotózkodva azt írta Twitterére, hogy ő (mármint az ukrán) a „legtökösebb ember a földön”. Érdekes dolgok ezek.

Mindez azonban csupán cirkusz, egy beiktatási bohózat, csak az vele a baj, hogy mi, akik innen nézzük az ő tálalásukban, azt szűrhetnénk le, ha nem lennének más forrásaink, hogy Orbán elröpült a messzi országba, ahol mindenkinek csak az volt a vágya, hogy vele fotózkodjon, vele beszélje meg a világ folyását, holott rossebeket. Mindezzel azonban az a baj, hogy Mária néninek – vagy kosármeccs lévén Kiss Józsefnek – nincsenek más forrásai, vagy, ha lennének, nem érdekelné, és az Orbán a világ ura képet kapja a képibe bele.

Viszont ez sem oszt és szoroz már, csak altámasztja Hadházy igazát, hogy ezzel a propaganda-gólemmel kezdeni kellene valamit, mert úgy elhülyíti az alattvalót, hogy hovatovább úgy érzi, a seggét sem tudja kitörölni Orbán segedelme nélkül. És az ilyenekkel nehéz értelmesen beszélni. Illetve lehetetlen teljesen. Íme, hölgyeim és uraim, mire nem elég egy kosárlabda meccs félideje, ami viszont nekem épp arra elég volt, hogy még egy löketet kapjon a formálódó gyomorfekélyem vagy infarktusom, ami majd egy ilyen alkalommal legközelebb elvisz.

Az ukránok sapkája

Ukrajna, illetve az ukránok közeledve az EU csatlakozáshoz, teljesíteni igyekezve annak feltételeit, törvényt hoztak a korrupció ellen, és visszaadták a nemzetiségeik (köztük a magyarok) nyelvhasználati jogait. Az oroszokét nem, jegyezzük meg gyorsan, ami a jelenlegi helyzetben, miszerint módszeresen pusztítják az országukat, talán érthető, mert ilyen világot élünk. De megszületett a Fidesz reakciója is minderre.

Ehhez kiindulási pont lehet Orbán tegnap bemutatott útmutatása a maffiatagok számára, mint emlékezhetünk: „Mi, európaiak nem vagyunk hajlandók teljes jogú tagként elfogadni Ukrajnát”. Voltaképp ennek kiegészítése, folyománya mintegy az ukrán két új törvényre adott reakció a párt két szellemi nagyságától (Hollik, Menczer), mert a főnök épp Argentínában építi a jobboldali világuralmat, s benne az ő vezető szerepét.

Várjuk majd a beszámolót, milyen géppel utazott és milyen minőségben, mennyiért. Illetve tudjuk azt is, az egyik alvezér, a Szijjártó nevű meg biztosan el van foglalva a roratéjával, ezért nem nyilvánult még meg a maga eszelős módján. Ugyanakkor bármit mond is Hollik és Menczer, abban biztosak lehetünk, azt nem saját kútfőből teszik, hanem szigorúan ellenőrzött módon, azaz, félig-meddig hivatalosnak tekinthetően. És ez elég nagy baj, ha látjuk, miket deliráltak.

Hollik hosszabban értekezett, ebből fakadóan több borzalmas dolgot mondott, de nem volt bennük semmi új voltaképp. Dolgozatának címe is az volt: „Négy érv, hogy mi miért mondunk nemet Ukrajna EU-csatlakozására”. Azt nem tudni, hogy mindezt papíron adták ki neki felolvasandó, vagy a kiskátéból maga dolgozott, a végeredmény azonban amennyire röhejes, annyira tragikus is, tehát nem árt bővebben megismerni.

Pontokba szedte ez a drága ember a tudnivalókat, amelyek közül az első máris fölöttébb érdekes, mert mintha Ukrajna létét kérdőjelezné meg, és mintha ezt is hallottuk volna már régebben a főnök szájából, ez pedig a következő: „Ukrajna háborúban áll, ezért sem a határai, sem a lakosságszáma nem meghatározható”. – Nem tudom, érezzük-e ennek a primitív aljasságát, hogy Putyin se mondhatta volna szebben.

Sok minden lenne mondható erről a mondatról, elég legyen annyi, Ukrajnának megvannak az orosz hódítás előtt elismert határai, Hollik tehát ezeket nem ismeri el. A többi mellékszál, illetve ebből fakad, ám ennyi is elég, hogy kiiratkozzon az európai gondolkodásból, ahová, mint nyugati ember az ukránokat a főnöke be sem engedné. S bár ez egy katyvasz, de nagyon súlyos tartalmú trutyi, amihez kultúrembernek köze nem lehet.

De ezek barbárok, így a többi Hollik-állítás sem meglepő. A második pontja az, hogy „Ukrajnában lábbal tapossák a kisebbségi jogokat” ez pedig arra utal, hogy nem elégséges az új ukrán nyelvtörvény, illetve nem tudjuk, mi lehet még a baj. Valószínűleg Hollik sem tudja, csak ki volt adva neki, hogy beszéljen. A harmadik pont is ilyen, ez pedig a pénz miatti rinyálásról szól, amit szintén hallunk már jó ideje.

Nemzeti konzultálunk is róla, következésképp biztosan hazugság, de nézzük, mit mond erről Hollik. Szerinte Ukrajna már most több pénzt kapott az Uniótól, mint Magyarország, Horvátország és Szlovénia együtt, ami lehet, de amely országokat emleget, azoknak ezzel semmi baja. Egy árva szavuk sincs emiatt, csak nekünk, és azt is sejtjük, miért. Ezt is Orbán kezdte az Uniónak címzett kérdésével, miszerint „hol a pénz”?

Erről tudjuk, az a baja, hogy nem az ő zsebében, és azt is tudjuk, nem az ukránoknak adták, mint azt a Fidesz közkeletűen hazudja, hanem egyszerűen parkolópályán van bizonyos jogállami kifogások miatt, amin ezerrel dolgoznak. Bár nem táncolnak úgy, ahogyan Brüsszel fütyül, ami mellékszálnak tűnik most, de látjuk, mégis ide tartozik. Megjegyzendő, sem a szlovéneknek, sem a horvátoknak ilyesmi gondja nincs.

Hollik tehát – illetve a Fidesz – maga mellé rángatta őket a trutymóba. De az ilyesmi sem újdonság. Ahogyan Hollik következő pontja sem, ami az, hogy Ukrajna csatlakozása milyen sokba kerülne, és nettó befizetővé tenné Magyarországot, ami egészen egyszerűen nem igaz. Mindebből azért kitetszik, lehetne bármily makulátlan is az ukrán európai pedigré, mi mindenképpen találnánk rajta kifogást. Hogy van sapkája vagy nincs. Illetve: csak.

Ebből pedig az vonható le, hogy mi ezt semmiképp nem akarjuk, s ezt a nem akarást sem a Karmelitában, hanem a Kremlben döntötték el. Csak az a baj, hogy ezt egyre világosabban látja mindenki, Tusk pedig, aki nemsokára Lengyelország élén lesz Orbán engesztelhetetlen ellenfele, ki is mondta: Orbán Putyin kottájából játszik. Nem csoda, hogy ezek után egyetlenünk Argentínába röpült szövetséges után kajtatva.

Menczert ígértünk még, és szállítjuk is, bár nagy nóvumot tőle mindezek után ne várjunk, meg kell elégednünk a pitiáner aljassággal. Azt mondta a bukott sportriporterből Szijjártó bohócává avanzsált organizmus, hogy ez az ukrán nyelvtörvény nekik így nem elég. Tehát megint a sapkát, illetve annak hiányát fedezhetjük fel indoklásként, amiből szintén csak egy fakad, semmi nem jó nekünk, ami Putyinnak nem tetszik. Azaz a gond maga Ukrajna léte.

Más következtetést mindebből levonni nem lehet, ez azonban tragikus. Nem azért, mert ezek tapló dúvadak, hanem azért, mert a rossz oldalra álltak, a barbárságot választották a civilizáció helyett, és ezzel Magyarország jövőjét sodorják veszélybe. Illetve tehetjük már ezt az egészet múlt időbe is. A jövőnk már nem is veszélyben van, hanem eldőlt. Nem Hollik döntötte el, csak mutatja hol járunk. Valahol rohadt messze Európától, egy mellékvágányra félretolva.

Orbán, ukránok közt az európai

Macron meghívta magához Orbánt, hogy valamiképp a lelkére beszéljen, ne legyen már olyan dúvad itt, Európában, és ne akarja szétbarmolni az egész öreg és szerencsétlen földrészt Putyin gusztusa szerint. Macron naiv. Illetve tán ismeri azt az alakot, akit meghívott, és azt hitte, tesz még egy utolsó kísérletet vele, mint Chamberlain 1938-ban Münchenben Hitlerrel, aminek ismerjük a végét. Az Orbán-Macron találkozó folyományait meg majd ezután fogjuk.

Elöljáróban annyit, nem sikerült megállítani Arturo Uit, vagy nem is akarják igazán. Ez az alaphelyzet. Az viszont már a folyomány, hogy Orbán amerre jár és kel a nagyvilágban, mindenhol csepegteti a bűzös eszméit, mert mindenhol alkalmat adnak rá neki. Ezért olykor jó pénzt fizet a magyar proletárok bukszájából, sokszor pedig a naiv újságírók önerőből szólítják meg, mert vagy egyetértenek vele, vagy annyira dúvad a manus, hogy hozza az olvasót.

Így vagy úgy, de mindig kerül arra mód, hogy a Fidesz elnöke lejárassa Magyarországot. Nem kell sok ehhez, elég, ha csak megszólal, mint ahogyan most is. Nem tudni, amúgy valaki is Európában fölkapta volna a fejét a mostani kijelentésére, ha nem, az a mentségük lehet, nem ismerik J. A. polgártárs Thomas Mann üdvözlése című versét, annak is azt a részét, hogy „…lesz, aki csak éppen/ néz téged, mert örül, hogy lát ma itt!/ fehérek közt egy európait…”

Innen indulunk el, ez a mi kályhánk máma, valamint az erre rímelő, de annak tartalmával épp ellentétes, s amit Orbán mondott a bávatag francia sajtómunkásnak: „Mi európaiak nem vagyunk hajlandók teljes jogú tagként elfogadni Ukrajnát”. Ez nagyon-nagyon súlyos mondat, éspedig több szempontból is. Ennek megvilágítására szentelünk most pár kósza sort, amelyek végén reményeink szerint a nyájas olvasó is annyira elborzad, mint az, aki írta.

Első szempontunk a kipcsak vérünk, és a türk valagunk, mint Orbán eddigi magyar mitológiája, de oly nagyon, hogy épp ezzel párhuzamosan a szerbeknek azt hadoválta, hogy kis sziget vagyunk Európa közepén mások számára értehetetlen nyelvünkkel. Tiszta fajúak, akik másokkal nem keverednek, mi a XXI. században is a nyereg alatt puhítjuk a húst, és hátrafelé nyilazva lődözzük a lipsiket, ami maga az őskáosz, de egyáltalán nem európai jellegzetesség.

Hogy türk, kipcsak, mongol meg olykor japáni vérünk a piros pöttyel a seggünkön mikor vált ős-európaivá, arról a történet nem szól, de senkit nem is akarnak felvilágosítani, mint ahogyan nem is lehet. Ugyanekkor az is érdekes, hogy melyik volt az a pont, amikor Orbán az ős ellenség Európából valónak vallja magát, s innen, mint egy Übermensch tekint az Untermensch szlávokra (lásd ukránok), s itt ezen a ponton vagyunk ott 1938-nál, de teljesen.

Mindemellett az is érdekes innen nézve, mi az álláspont akkor a kárpátaljai magyarokkal, akik ezek szerint szintén nem európaiak, nem valók abba a közösségbe, amelynek képzelt magas lováról most Orbán tekint a határon túliakra, s ha volna lelkiismerete, és akadna, aki elszámoltatja, most kellene a szemükbe nézni. A miénkbe se ártana, de mi erről a luxusról már rég lemondtunk. Illetve igényünk sincsen rá egyáltalán ezen a trágyadombon.

Nem először bizonyosodik be, hogy Orbánban búvópatakként náci vér csörgedez, vagy, ha nem, mert ezt ő és a sleppje is tagadja, csupán a terminológiáját veszi onnan, ha arra szottyan kedve és úgy tartja az érdeke (élettér, kevert fajúság és a többi). De senki nem mondja neki, hogy ezt azért nem kellene, mert évszázados szaga van. Ugyanakkor látjuk az egész mozgatórugóit, ami nem egyéb, mint az orosz érdekek szolgálata, de ennek igazi okát nem ismerjük.

Ugyanakkor az is világos már, hogy ebben meddig bír elmenni a manus. A falig. Mindemellett az is egyértelmű, hogy Orbán be akar vonulni a történelembe, olyan alakként, mint akinek súlya van a világpolitikában, és ehhez sem rest bármilyen aljas eszközt felhasználni. A lényeg a hírnév, a nagy ember nimbusz, s hogy épp ezt úgy lehet elérni, ha lassacskán irtóznak tőle, az se nagy baj. Neki. Az viszont igen, hogy mi is vele mozgunk. Mi vagyunk, aki őt megválasztjuk újra meg újra, s ennek a mocskát már soha nem mossuk le magunkról.  

Rorate, aranyapám, rorate

Petminiszter olyan tripet nyomott a képünkbe tegnap, hogy még máma is tátva van tőle a szájunk, sállal fölfogatva az állunk leesés ellen. De ez se túl sokat segít. Megszoktuk tőle a hajnali bejelentkezéseket, például Moszkvából jumbósapkában folyóparti futkorászásról, reptéri megérkezésekről maciban, ilyenek. Tegnap viszont Afrikában celebráltatott különmisét magának egy bizonyos Ebenezer atyával, hogy le ne késse a saját különgépét.

A sztori, amit a bávatagok arcába nyomott ezerrel, Orbán nyomán úgy is leírható lett volna, hogy ember, most megyek a templomba, Petiminiszter azonban bővebb lére eresztette a trutymót, hogy még az is meghengergőzzön benne, aki nem is akar igazán. Mondom, egészen szürreális a sztori, ezért elmeséljük először a saját szavaival, majd pedig hozzá tesszük a jegyzeteinket, hogy teljes legyen a mi, és nyájasaink öröme is ezen a hideg téli napon.

Aszongya Petiminiszter a képhez írva, miközben egy fekete pappal parolázik, hogy: „Hétkor indul a repülőgépünk Csádba, így korábbi misére volt szükségünk, mint ahogy az itt szokásos. Ebenezer atya készséggel állt a rendelkezésünkre: reggel hat órakor csak a magyar delegációnak celebrálta a misét, hogy ne maradjon ki egyetlen rorate sem az adventi időszakban.” – A fotón a futsalos testhez simuló pólóban parolázik Ebenezer atyával.

Látszik még a védjegyévé vált jellegzetes frizura (kakadu), amit viszont hiányolunk a képről, mert Petiminiszter itt is olyan, egy hetvenezres cipő a kézből, mondjuk, vagy sóhajtás amiatt, mert mise közben nem lehet egyszerre kocogni is. Vagy ki tudja, neki tán ez is megoldható. Ha már a magyar külügy gépezete azon dolgozott Ghánában, hogy Szijjártó roratéja csorbát ne szenvedjen, mert különban röpül az összes csinovnyik a francba.

Monologizálhatnánk itt a hit bensőséges voltáról, hogy ez csak cirkusz, de akkor ki kellene térnünk egy másik, épp ezen a regelen fogant képre, amelyen Novák Sándorpalota a Mátyás templomban fotóztatta magát, és rajta keresztül eljutnánk magához Orbánhoz, aki kicsit korábban köpte szembe az újságírókat azzal a hárítással, „ember, most jövök a templomból”, hogy ezek szerint permanensen megüli őket az ál-ájtatos nyavalygás.

Mondjuk, Szijjártó épp ezen a képen nem úgy néz ki, mint akinek a mély hittől fönnakadtak a szemei, egyáltalán az a különös, hogy rorátézik itt nekünk, amit neki minden körülmények között be kell tartania. Mert nem úgy emlékszünk az ifjúkorára, mint akit az asztal körül kergettek, ha adventi időszakban nem ment minden hajnalban misére, ugyanis a fogalom ezt a kötelmet jelenti. Mise Szűz Mária tiszteletére és Jézus eljövetele utáni vágyakozásra.

Minden egyes reggelen több héten át. De elnézve Petiminisztert, ez nem az ő műfaja, sőt, tovább menve, életvitele sem engedi, vagy csak túlságos áldozatok árán. Mert tudjuk, hogy állandóan röpköd meg úton van, tehát innentől fogva élénken figyeljük, melyik hajnal éri őt valami muszlim ’isztán végződésű országban, vagy arab földön, ahol amúgy katolikusokat vacsorálnak nagy előszeretettel és rendszeresen.

Ezzel nem azt akarjuk jelezni, hogy kételkednénk Petiminiszter őszinte hitbéli buzgóságában (de), hanem azt, hogy a világ számos pontján nem lehet találni vigyorgó Ebenezer atyákat, mert fölfalták őket a benszülöttek, így nem tudnak Szijjártó lelkének megsegítésére sietni. Messze még a karácsony, hosszú még az advent, amikor a roratét tartani kell. Várjuk tehát szeretettel minden egyes napról az úti beszámolókat, hogy meg ne hasonoljunk.

Illetve arról is szeretnénk tudni, ha épp keresztényüldöző országban vigyorog külügyminiszterünk, akkor bizonyára, akárha Svejk, összehajtható tábori oltárt is visz magával, hogy el ne kelljen kárhoznia, hozzá egy atyát vagy bádogbánost, meg ministránsfiút is a zsebében, hogy a mise minden körülmények között megtartható lehessen. Ezek nélkül nem érvényes a sztori, és kételkedni kezdünk Petiminiszter igaz hitében.

Bár bevallva az őszintét, ehhez nem is kell ekképp lebuknia, mert amúgy is tudjuk, hogy ócska színjáték az egész. Ahogy épp jönnek a templomból vagy mennek oda, esetleg ülnek a misén olyan pofával, mint akik azt sem tudják, hol vannak. Ez így megy, de vigaszunk is van, mégpedig az, ha van az az Isten, akit ezek hazudnak, és igaz a világa, akkor az egész hazug csürhe a pokolban fog pörkölődni az idők végezetéi. Mi pedig eltelten mosolygunk.

Orbán kereskedik

Uszkve – kis föllel – huszonegy milliárd forinttal tartozik a magyar állam (vö.: Fidesz) a Pfizernek Covid-vakcinákért, amit nem akar kifizetni, holott az árut megkapta. Már a megrendelés is mesébe illő történet, ugyanis ezek uniós közös beszerzésű oltóanyagok voltak, amelyből Orbán először nem kért, mert tele volt a spájz orosz-, és kínai löttyel. Csak, amikor bebizonyosodott, hogy azok nem mindenkinek adhatók be, szó szerint visszakönyörögte magát a közös buliba, és innen kezdődik el a történet.

Nem is az alapsztori az érdekes, hanem a magyar állam (FideszOrbán) indokai és kommunikációja, illetve az a mód, ahogyan amúgy a járványt mindeközben kezelték, és mégis ide jutottak. A vakcinákért azért nem akar fizetni a magyar fél, mert (sic) azok közös uniós beszerzését korrupció gyanúja lengte körül, erre a vásárlásra őt elmondása szerint rákényszerítették (lásd: visszakönyörgés), illetve, mert a dumájuk szerint abban az időben az orosz-ukrán háború kiürítette a kincstárat, mert minden pénzt a menekülőkre költöttek.

Szó szerint az írták a Pfizernek, hogy „sajnálatos módon az ukrajnai konfliktus gazdasági és társadalmi következményei nehéz helyzetbe hozták az Ukrajnával szomszédos államokat, így Magyarországot is, hiszen el kell látnia a háború elől hozzájuk menekülőket”. – Ez nagyon szépen hangzik, csak sajnos, tudjuk róla, hogy ordas hazugság, ahogyan az is, amikor Szijjártó azzal hőbörög, hogy kies hazánk másfél millió ukránt menekültet fogadott be, mert az országon való gyors áthaladás is befogadásnak minősül ezek szerint.

Idézünk még a Kormányzati Tájékoztató Központ szövegéből is, amit a propagandasajtó számára kiadtak, ami ez: „az Európai Bizottságban a Pfizer-beszerzéseket a korrupció gyanúja lengte körbe, nyilvánvaló, hogy ezeket a vakcinákat feleslegesen nagy mennyiségben rendelték meg és kényszerítették a tagállamokra”. Az elébb az ordas hazugság kifejezést használtuk, most sem tehetnénk egyebet, így hát ezúttal hallgatunk, hogy maradjon jelzőnk a továbbiakra is. Mert fel kell idéznünk a magyar járványkezelés pár aspektusát.

Előtte azonban még annyit, hogy annak idején a Pfizer felajánlotta a szegény, koldus Magyarországnak, heti részletekben is fizethet, de azt állították, annyira nyomorult az eklézsia, hogy erre sem futja. No most, ha egy államnak nincsen huszonegy milliárd forintja, ott elég nagy a baj, de, ha belegondolunk, mindeközben mi folyt az országban, akkor rá kell jönnünk, ennek a nemfizetésnek egészen más okai voltak. Illetve csak egy hatalmas, hogy ezen a bolton nem lehetett senkinek sem meggazdagodni a sleppből.

Mert emlékszünk még abból az időből a fürkészésekre és portyázásokra, illetve azok eredményére is. Minden különösebb részletezés nélkül egy tétel, az azóta is raktárban porosodó, s azokért háromszáz milliárdot minden további nélkül kifizetett lélegeztetők ügye, a kínai, orosz vakcinák, maszkgyártógépek, amikre mind jutott, s csak azért, mert azok nem szigorú, uniós elszámolású boltok voltak, és le lehetett szedni belőlük a sápot. Így megy ez minálunk, és eltelve nézegetjük az Unió, mint korrupcióval átitatott intézmény meséjét.

Úgy nagyjából itt tartunk most, amikor lehet, már kellene valami új oltóanyag, mert a kór mindenféle új variánssal kopogtat, ilyen körülmények között azonban kétes vállalkozás azoktól beszerezni, akiknek nem fizettünk, s akikkel perben állunk. Igaz, még akkoriban szó volt saját oltóanyaggyárról is, amivel mi leszünk a vakcinák fura urai, de ilyen gyár nincs sehol, és nem is lesz már soha. Viszont ezen a jogcímen is lehetett pénzeket zsebre tenni. Hogy mennyit, ki és hogyan az sem tudható meg ebből a távolból

Lehangoló történet azzal az untig ismert tanulsággal, hogy a magyar államnak (FideszOrbán) az ország lakossága a legutolsó gondja. Az első mindig is a haverok zsebének megtömése, majd az ehhez kapcsolódó hazudozás, és innen nézve világos, miért halt bele a járványba negyvenezer honfitársunk, akinek jó része megmenthető lett volna, ha akkor is nem a lopás járt volna a fideszfejekben. De, hogy ehhez képest megy a rinyálás, nincs pénz kifizetni a megkapott vakcinákat, ez nem mindennek az alja, hanem valami annál is borzalmasabb.