Szükségem van a motorodra

Nagyot ment tegnap doktorminiszterelnök elvtárs, egész délelőtt sziporkázott szinte. Először kibukott belőle az őstulok, hogy az írek a térdepléssel provokálták a szofisztikált magyari szurkolókat, mert a magyari lélek az olyan, hogy csak isten, haza, szerelem előtt térdepel, különben állva döglik meg. Állva pisál, ilyen a büszke kipcsak DNS-e neki, s ha sok volt a kumisz, állva szarik is be. Térdepelnek ezek az írek, buzik ezek csezmeg. Ennyit erről. Másrészről arra a sajtóeseményre, amelyen kérdezni lehetett őszentségét, egynémely orgánumokat egyszerűen nem engedtek be.

S amikor megkérdezték doktorminiszterelnök elvtársat, hogy akkor ez most hogy, mintegy boldogkarácsonyt receptre működve fingta oda, hogy nem ő szervezi a sajtóeseményt. Perszepityu. Ez a másik. Viszont tovább haladva a gyönyörökben azt is megtudhattuk, hogy doktorminiszterelnök elvtárs is jogosult az szja visszatérítésre. Arra, amit szavazatszerzési megfontolásokból fog osztogatni jövőre a gyerekeseknek (ha olyanok lesznek a számok), hogy az idén befizetett szja-t egy ikszért visszaadja, ha az apuka hoz magával egy másik apukát is.

Kérdezték tőle tehát ilyen kukacoskodó sajtómunkások, akik valami véletlen nyomán elébe járulhattak, hogy akkor ő is kap-e ilyen visszatérítést, mire doktorminiszterelnök elvtárs: persze, van olyan korú gyereke, aki után jogosult. Tudjuk, bérből és fizetésből él ő is, a járvány megviselte, mint mindannyiunkat. Ezt a fejezetet én most tovább nem is ragoznám, mindannyiunknak megengedem a kurvaanyázást, jámborabbaknak a lárifári miniszterelnök úr sóhajtást, mint Gyurcsány annak idején a tévében. Viszont nem mindenki senyvedett a kórtól, voltak, akik egyenesen jól jöttek ki belőle.

Például a Lölö, a pénztáros. Ő ugyanis arra ébredt tegnap, hogy kies hazánk leggazdagabbja immár, nem véletlenül duruzsolnak körülötte az eladósorban lévő lyányok. Lölö a járvány alatt is gyarapodott, ő nem tudja hogyan, Isten áldásával meg a szorgalommal és a Cukorhegyit pipáló eszével. Kiszámolták, akiknek ehhez volt késztetése, hogy ez a Lölö ha aludt, ha a szépet tette az Andinak vagy csak simán bátorak volt, óránként kétmillióval gyarapodott. Egyszerűen tehetetlen a pénzeső ellen, elárasztják őtet a sokrengeteg forintok.

No most, doktorminiszterelnök elvtárs erről a jelenségről is megnyilvánult, előadta, hogy ez a mesebeli folyamat csak a magyar költségvetésnek jó, sok kereset, sok adó, amíg azt Lölö fizeti, baj nem érheti. Aztán itt fordul át a történet horrorba, hogyha én sokpénzű magyari ember volnék Orbánnak nem tetsző ábrázattal, akkor futnék, rohannék, hogy lobogna a hajam, és csattognának a fogaim a szélben. Sok itt a baloldali pénzes ember. – Nézett rá a gazdagok listájára doktorminiszterelnök úr.

Ennyit vont le belőle, és szomorkás-veszélyesen megjegyezte: „Messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól.” Ilyenkor az embernek eszébe jut a médiaegyensúly története, annak kialakítása, felrémlik benne a Népszabadság sorsa, ránéz Bige László nyomkövetőjére annak lábán, és mindent megért. „Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra”, ugrik be a Terminátor szerzési metódusa, és így összegezve előttünk áll doktorminiszterelnök elvtárs, mint a Keresztapa maga. Előttünk áll a NER gazdasági programja.

Elszedni ezektől, odaadni a mieinknek saját lábon állásra és Habonynak százhatvan milliós órára. A „messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól” a lopás programjának jelmondata, és a használati útmutató ehhez: folytatjuk. Ennyi a Fidesz és doktorminiszterelnök elvtárs a pőre valójában valami ótvaros bunkósággal megfejelve, kifütyölöm a térdeplő írt, hogy körbe érjünk az írásműben. Szép napunk volt tegnap a nagy nyüzsiben, hogy merészen a Kossuthon kívül is megnyilvánult doktorminiszterelnök elvtárs. Máris tökön szúrta magát. Vagy minket.

Pápahajtogatós

Örvendjünk, testvéreim, Viktor testvér találkozni fog mégis csak Ferenc atyával. Hogy letérdepelteti-e aztán őtet, hogy imádkozzék kedvére a csuhájában, azt nem tudjuk. Miként azt sem, hogy mindeközben huncutul kikacsint-e Iványi atyára, aki a gyermekeit részeltette a keresztség szentségében, manapság azonban a NER-ből kitaszított pária. Ebben a három mondatban annyi aljasság és képmutatás van, ami maga is elég a pokolra jutáshoz, nagy szerencse, hogy Viktor testvér ilyesmiben nem hisz. Mert ha igen, akkor már rég meghasonlott volna az ő kis lelke.

Miben hisz, aki nem hisz? – Tette fel a kérdést könyvének címében Umberto Eco, amely kiadvány Carlo Maria Martinivel, Milánó érsekével folytatott nyílt levelezését tartalmazza olyan dolgokra keresve benne a választ, hogy miben látja a nem hívő a Jó fénysugarát? Mi készteti a hitetlent az erkölcsös életre? Lehet-e fundamentuma Isten nélkül az erkölcsnek, és más ehhez hasonló cuki kurvaságok. Megfordítva a dilemmát, magunk Orbánra gondolva annak szentelnénk egy kötetnyi nyílt levelezést, hogy mi készteti a hívőt az erkölcstelen életre, illetve hihet-e a gonosz.

Érdekes napokon vagyunk túl egyébiránt pápa-ügyileg. Ferenc atya a kommunikációban keresztényellenestől magyargyalázóig bezárólag volt minden, s ahhoz képest, hogy az Ötös Számú Tagkönyv szerint ő csak egy demens, vén marha, a NER egész gépezete erősen dolgozott, hogy elkészülhessen az a kép, amit majd jövő tavasszal a bávatagoknak mutogatni lehet bizonyítandó keresztény ország mivoltunkat, s egyben a kedves vezető erős hitét. Ferenc atya egyébiránt ebben a kontextusban egy rocksztárhoz hasonlatos, akivel szelfizni az orgazmus maga.

Hogy viszont ez a cirkusz kialakulhatott Ferenc atya magyarországi kiruccanása miatt, az maga a Vatikán, másképpen Vatikánvárosi Állam jellegéből fakad, ami maga az anakronizmus, ahol az állam kizárólag az egyház szolgálatában áll, Ferenc atya pedig pápai minőségében egyházi és állami vezető is egyben. Így, amikor Magyarországra ékezik, és nem akar találkozni Viktor testvérrel, akkor államfői kötelezettségszegéssel vádolják, és mondja neki az Ötös Számú Tagkönyv durci-aljasan, hogy nem muszáj ám jönnie. Magyarra fordítva, Ferenc atya bekaphatja a Tagkönyv izéjét.

Másrészről Ferenc atya a hitet képviseli, ebbéli minőségében pedig ódzkodása Viktor testvértől teljességgel érthető. Mert és ugyanis a hit és annak folyományai magukban hordoznak bizonyos erkölcsi minimumokat, ilyenek azonban Viktor testvérben nyomokban sem találhatók. Nem véletlenül – s ebben a megközelítésben némileg jogosan, ha hibásan is – emlegette a valahai munkásőr Bencsik a pápa megbocsátási kötelezettségeit, s már ebből is kitetszik, milyen iszonytató katyvasz van itt hittel, hitetlenséggel és kereszténységgel, hogy minden csak árnyképek a falon.

Én bírom Ferenc atyát. Nem pápaként, hanem emberként csípem a búráját, mert tetteiben és olykor gondolkodásában is megmutatkozik a kétség, a helyesről való gondolkozás, ahogyan ez a vacillálás is mutatta, hogy találkozzon vagy ne találkozzon a gonosz magyar hangjával. És bár elbukott dilemmájában, s a KESMA győzelemként harsogja, hogy na, ugye, a pápa haverkodik a kedves vezetővel, mindannyian tudjuk, hogy ez csak protokolláris és államfői kényszer. Ha nem, akkor csalódnom kellene Ferenc atyában, viszont soha nem tudok meg semmit a valóságról.

Ha pedig emiatt más kiábrándultak elküldenék az anyukájába Ferenc atyát, azt vegyük figyelembe, hogy ő nem magyar forradalmár, és magyar választást sem tud nyerni. A találkozni, nem találkozni dilemma már eleve a fölvetüléssel jelzés volt azoknak, akik hajlandóak gondolkozni, a többieknek meg magunk közt szólván úgyis teljesen mindegy. Mindenesetre mókás volt látni a NER remegő buzgalmát, hogy ez a randi összejöjjön, s azt a tévhitet is, hogyha sikerül valami miatt, akkor minden a legnagyobb rendben van. Nem, egyáltalán, csak a cirkusz folytatódik, de ennek is vége lesz egyszer.

Zárásképpen utalva még Eco dilemmájára, miszerint mi készteti a hitetlent az erkölcsös életre, Füst Milán mentoromat hívom segítségül, aki ezt már rég elmesélte nekünk azt mondva, hogy a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. És ehhez képest Buddhában testvéreim, Ferenc atya is maga a romlás, Viktor testvérünkről nem is beszélve. Ilyképp, hogy az atya jön, nem jön, kivel találkozik és kivel nem, az a bávatagok bulvárcsemegéje. Ennek ellenére és ehhez képest szórakoztató volt látni a NER kepesztetését, hogy létrejöjjön. Szerencsétlen valláskupecek.

Tudsz focizni?

Új igazgatója van a Karinthy Színháznak. Üde és harmatos, de nem biztos, hogy meg tudja védeni Bástya elvtársat a sprickoló tömegektől, bár túl nagy veszélyek nincsenek. Bástya elvtárs ugyanis színházba nem jár, mert ott nem árulnak szotyolát. Hogy Berettyán Nándortól egyszer majd kérnek valamit, vagy már kértek is, illetve, hogy már erre sincs szükség, azt tudni nem lehet. Ugyanis, hogy a huszonnyolc éves ember miért került a színház élére, nem egészen világos, viszont a hogyan, az nyílegyenes. Elmondása szerint a zöldségestől battyogott haza, amikor csörgött a telefonja, és kereste őt Szabó László, a Teátrumi Társaság főtitkára.

Hősünk először azt hitte, focizni hívja, ehelyett azonban igazgatni invitálta a Karinthyba. A fiatalember pedig kezében egy szatyor krumplival, rábólintott. Mi mást is tehetett volna, merengett még hősünk huszonnyolc évének minden romlott ártatlanságával, „hát kit nevezzen ki, engem ismer”. Világos. Bár és ugyan kiderült, hogy a Karinthyban még életében nem járt, darabot ott nem látott, igazgatási, gazdasági tapasztalata nincsen, csak Vidnyánszky-tanítvány. Ez a bizonyság arra tehát, hogy ideológiailag kellőképpen képzett, másra pedig a magyar színházi világban manapság szükség nincsen. Igaz, nyüves életünk egyéb területein sem kell a hűségen kívül egyéb készség.

Berettyán képességeivel annyira tisztában van a NER, hogy pályázatot írnia nem kellett, elmélkedni, mi az anyám valagát akar kezdeni egy színházzal, azt sem kellett. Azt hitte, focizni hívják, de inkább igazgatónak, az is jó. Seckojedno. „Azért az tudja az ember, hogy nagyjából mi van” – ezzel a munkaprogrammal vág neki az igazgatásnak, ami körülbelül annyi, mint a „folytatjuk” vagy a „boldog karácsonyt”, amit lefordítok, ha nem lenne egészen világos: mindenki bekaphatja. Innentől pedig nézhet akármilyen ártatlan szemekkel az ifjú Berettyán, tárhatja szét a karjait, hogy mit tehetett volna mást, mégis az esett meg vele, hogy huszonnyolc évesen a NER hamm, bekapta.

Itt ért véget további színészi karrierje, s bár mondhatja azt majd később, hogy akkor még nem tudta a békaembereket meg az üregbőrt. De, tudta. Ha meg nem, akkor tényleg csak arra alkalmas, hogy a téren a fiúkkal focizzon. Viszont igazgatni fog a jelek szerint minden erkölcsi kétség nélkül, és épp ez az, ami miatt a későbbiekben nem tudjuk majd sajnálni őt, amikor továbbra is ténfereg majd a világban, de senki nem hívja majd telefonon – kezében egy szatyor krumpli – sem igazgatni, sem focizni, sem sehová. Ez az ő egyéni nyomora lesz, mostani tündérmeséje pedig, amely Pelikán gátőr karrierjére hajaz, a NER bűzös, urambátyám világának lenyomata.

„Hát kit nevezzen ki, engem ismer”, ebben minden benne van Orbántól lefelé, a miniszterektől indulva a biztonsági őrökig, megfejelve Rácz Zsófiával, aki Novák Katalin oldalán fut hasonló karriert, mint ez a gyerek a Vidnyánszkyén. És nem értik, mi a baj ezzel. Az már csak hab a tortán, hogy ebben a történetben is előkerült a futball, ami tevékenység a NER szervező erejének tűnik: Látott már színházat? Nem. Focizni tud? Igen. Jó lesz igazgatónak. – Ez a filozófia. Ezt hívják kontraszelekciónak, és máris előttünk áll például Németh Szilárd, mint a hadtudományok doktora és velőspacal szakértő egy személyben, bográcssisakkal a fején.

Félni nincs mit, „legyetek bátorak”, hogy például Mészáros Lőrincet idézzük az alomból, aki is mennyire sikeres a szakmájában, amit strómannak neveznek az OKJ-ben. Berettyánnal egyébként a Partizán készített interjút, onnan származnak ezek a bennfentes információk, de mégsem ez az unikum. Hanem az, hogy ez a Berettyán tiszta szívvel válaszolgatott, és föl sem merült benne, hogy az interjú azért készül vele, mert amibe keveredett, az nem komilfó, sőt, egyenesen vérciki. Ilyesmi eszébe nem jutott, hanem naiv bávatagon válaszolgatott a kérdésekre, amiből így együtt az derült ki, nem tartja furcsának a vele történteket, viszont ennél nagyobb szegénységi igazolvány már nem is kell. Üdvözöljük az új igazgatót.

Megvetésen innen és túl

Lehet, hogy szegénységi bizonyítvány, de ma reggelig nem tudtam, hogy Kocsis Máté a bátor valamennyik frakcióvezetője a parlamentben. Illetve nem érdekelt, hogy micsoda. Föltűnt, hogy a szükségesnél többet ordibál, de ezt betudtam a lojális túlbuzgóságnak vagy hitnek. Mindig vannak ilyenek, akiknek be nem áll a szájuk, akkor is beszélnek ha szükség arra nincs, illetve, ha az ég egy világon semmi értelme nem mutatkozik. Ez utóbbira Deutsch a legjobb példa, ő általában nem tudja, mit pofázik, de be nem áll a szája. No most, hogy ez a Kocsis frakcióvezető, az abban a tudósításban tűnt fel, amely arról számolt be, miféle hadat üzent ez a Kocsis fontosságának összes tudatában Jakab Péternek.

Jakab Kövér pedellussal háborúzik kilátástalanul és most már életre-halálra, de egyenlőtlen feltételekkel. Jakab egyet szól, Kövér kikapcsolja a mikrofonját, és a nyakába sóz pár milliót büntetésként, amit a népek aztán összedobnak neki. Ezért Jakab, mint akinek veszteni valója nincs, egyre merészebb, legutóbb már egyenesen Kövér bajuszát, nyakkendőjét, munkastílusát dicsérte. Még nem tudni, mennyit kóstál ez, de lehet semennyit, mert Kövér nem érti az iróniát, és azt véli, egy nagy fordulattal Jakab egyenesen rajong érte vagy szerelembe esett irányába, a buli tehát zavarok nélkül folyik tovább. És ebbe az idillbe rondított bele Kocsis, mint frakcióvezető.

Neki sincsenek érzései, mint az akcióból kitetszik. Mint kifejtette, a frakciója is büntetni fogja Jakabot, mégpedig azzal, hogy amikor megszólal, testületileg kivonulnak. Tudom, hogy ez nem így működik, de a metódus ez után az lehetne, hogy Jakab nyomja a gombot, mint a süket a csüngőt, vagy jelentkezik a padból kiesve, hogy tanító bácsi, szólani, akarok, aztán a bátrak frakciója libasorban, élükön Kocsis Máté frakcióvezetővel járkálna ki-be, mint egy részeg lakodalomban vonatozik okádva a násznép. Aztán jönne a kacsatánc. Eltelten nézegetném még ezt a képzeletbeli filmet, de a hedonizmusnak is van határa, még a végén az ereszen kell menekülnöm a hajnalban, fekete Pobjedával érkező TEK elől.

Kocsis frakcióvezető azonban húszra még lapot húzott, és föltette a pontot a dülöngélő Í-re, kijelentve: „De még az is komoly vita tárgya nálunk, hogy az alpári vagdalkozása egyáltalán megvetésre érdemes-e”. Ez nagyon ott van, csak ismerősnek tűnik. Mert emlékezzünk, hogy Vang Ven-bin kínai külügyi szóvivő a budapesti utcaátnevezési akcióról ekképp nyilatkozott: „Az efféle viselkedés még csak megvetést sem érdemel.” – No most, ebből az tűnik ki, hogy Kocsis frakcióvezető odavan a kínaiért, de nem pálcikával zabálja, hanem két marokkal tömi. Nem kell ide a Fudan ideológiai nevelése, a jelek szerint a kínai szófordulatok már mennek, a gondolkodás pedig régóta ugyanaz.

Kocsis frakcióvezető elszólása beszédes, és egyáltalán nem látszik véletlennek. Olybá tűnik ezek szerint, hogy akkor a kínaiakkal közösen most az lesz a minősítési szint, hogy a Fideszen kívül állók méltóak-e arra, hogy megvesse őket a szentséges maffia, vagy pediglen már arra sem. No most, azt nem tudjuk, hogy a Momentum utcai kampánya során a pultjukhoz köpés, a Dobrev-gyűlésen gázpisztollyal fenyegetés a megvetésen innen van vagy már azon is túl, hogy mire lehet számítani a kínaiak által meghonosított kategorizálás után, de sok jóra nem. Igaz, eddig sem volt habostorta az élet. De azon túl, hogy a kínai és fideszkommunisták így egymásra találtak az ellenzék-karakterológiában, más is van itt.

Ha valaki vagy valami már megvetésre sem érdemes vagy méltó, ezzel magát a létét vonjuk késégbe, vagy minősítjük nálunknál alacsonyabb rendűnek. Ilyen morállal nem volt bűn a zsidók kiirtása, mert a nácik nem tekintették őket embernek. S ha most azt vetik a szememre, hogy az előbb kommunistáztam, most meg nácizok, döntsem már el, mit is akarok, arra csak azt felelem: ezt. Mindkettőt, hiszen a fideszgondolkodás és fideszideológia nem egylényegű, hanem a sok mocsokból kiválogatja és eggyé forrasztja a legrosszabbakat és legaljasabbakat. Ez sem új, tíz éve mondom, csak mindig érkezik bizonyság rá, s ami a legrosszabb, Kocsis frakcióvezető fel sem fogja, hogy most ezt tette. Pedig ezt.

Megvetésen innen és túl

Lehet, hogy szegénységi bizonyítvány, de ma reggelig nem tudtam, hogy Kocsis Máté a bátor valamennyik frakcióvezetője a parlamentben. Illetve nem érdekelt, hogy micsoda. Föltűnt, hogy a szükségesnél többet ordibál, de ezt betudtam a lojális túlbuzgóságnak vagy hitnek. Mindig vannak ilyenek, akiknek be nem áll a szájuk, akkor is beszélnek ha szükség arra nincs, illetve, ha az ég egy világon semmi értelme nem mutatkozik. Ez utóbbira Deutsch a legjobb példa, ő általában nem tudja, mit pofázik, de be nem áll a szája. No most, hogy ez a Kocsis frakcióvezető, az abban a tudósításban tűnt fel, amely arról számolt be, miféle hadat üzent ez a Kocsis fontosságának összes tudatában Jakab Péternek.

Jakab Kövér pedellussal háborúzik kilátástalanul és most már életre-halálra, de egyenlőtlen feltételekkel. Jakab egyet szól, Kövér kikapcsolja a mikrofonját, és a nyakába sóz pár milliót büntetésként, amit a népek aztán összedobnak neki. Ezért Jakab, mint akinek veszteni valója nincs, egyre merészebb, legutóbb már egyenesen Kövér bajuszát, nyakkendőjét, munkastílusát dicsérte. Még nem tudni, mennyit kóstál ez, de lehet semennyit, mert Kövér nem érti az iróniát, és azt véli, egy nagy fordulattal Jakab egyenesen rajong érte vagy szerelembe esett irányába, a buli tehát zavarok nélkül folyik tovább. És ebbe az idillbe rondított bele Kocsis, mint frakcióvezető.

Neki sincsenek érzései, mint az akcióból kitetszik. Mint kifejtette, a frakciója is büntetni fogja Jakabot, mégpedig azzal, hogy amikor megszólal, testületileg kivonulnak. Tudom, hogy ez nem így működik, de a metódus ez után az lehetne, hogy Jakab nyomja a gombot, mint a süket a csüngőt, vagy jelentkezik a padból kiesve, hogy tanító bácsi, szólani, akarok, aztán a bátrak frakciója libasorban, élükön Kocsis Máté frakcióvezetővel járkálna ki-be, mint egy részeg lakodalomban vonatozik okádva a násznép. Aztán jönne a kacsatánc. Eltelten nézegetném még ezt a képzeletbeli filmet, de a hedonizmusnak is van határa, még a végén az ereszen kell menekülnöm a hajnalban, fekete Pobjedával érkező TEK elől.

Kocsis frakcióvezető azonban húszra még lapot húzott, és föltette a pontot a dülöngélő Í-re, kijelentve: „De még az is komoly vita tárgya nálunk, hogy az alpári vagdalkozása egyáltalán megvetésre érdemes-e”. Ez nagyon ott van, csak ismerősnek tűnik. Mert emlékezzünk, hogy Vang Ven-bin kínai külügyi szóvivő a budapesti utcaátnevezési akcióról ekképp nyilatkozott: „Az efféle viselkedés még csak megvetést sem érdemel.” – No most, ebből az tűnik ki, hogy Kocsis frakcióvezető odavan a kínaiért, de nem pálcikával zabálja, hanem két marokkal tömi. Nem kell ide a Fudan ideológiai nevelése, a jelek szerint a kínai szófordulatok már mennek, a gondolkodás pedig régóta ugyanaz.

Kocsis frakcióvezető elszólása beszédes, és egyáltalán nem látszik véletlennek. Olybá tűnik ezek szerint, hogy akkor a kínaiakkal közösen most az lesz a minősítési szint, hogy a Fideszen kívül állók méltóak-e arra, hogy megvesse őket a szentséges maffia, vagy pediglen már arra sem. No most, azt nem tudjuk, hogy a Momentum utcai kampánya során a pultjukhoz köpés, a Dobrev-gyűlésen gázpisztollyal fenyegetés a megvetésen innen van vagy már azon is túl, hogy mire lehet számítani a kínaiak által meghonosított kategorizálás után, de sok jóra nem. Igaz, eddig sem volt habostorta az élet. De azon túl, hogy a kínai és fideszkommunisták így egymásra találtak az ellenzék-karakterológiában, más is van itt.

Ha valaki vagy valami már megvetésre sem érdemes vagy méltó, ezzel magát a létét vonjuk késégbe, vagy minősítjük nálunknál alacsonyabb rendűnek. Ilyen morállal nem volt bűn a zsidók kiirtása, mert a nácik nem tekintették őket embernek. S ha most azt vetik a szememre, hogy az előbb kommunistáztam, most meg nácizok, döntsem már el, mit is akarok, arra csak azt felelem: ezt. Mindkettőt, hiszen a fideszgondolkodás és fideszideológia nem egylényegű, hanem a sok mocsokból kiválogatja és eggyé forrasztja a legrosszabbakat és legaljasabbakat. Ez sem új, tíz éve mondom, csak mindig érkezik bizonyság rá, s ami a legrosszabb, Kocsis frakcióvezető fel sem fogja, hogy most ezt tette. Pedig ezt.

Protisrácok és mindenféle kommunisták

A hét végén szerkesztési dolgozóm volt, ami azzal az irgalmatlan feladattal jár, hogy át kell nézni, foglalkozni kell minden olyan hírrel és írással, amire amúgy az ember köznapokon rá sem nézne, mert elokádná magát. Ilyenkor azonban gumikesztyűben muszáj, mert ki olvasna prostisrácokat amúgy, ha nem szorítanak pisztolyt a fejéhez, akkor sehogyan sem, és innen nézvést egészen elképesztő, hogy valakinek ez az élete. Másrészt pedig olyan őszinte is az érdeklődés, mint Amynek az Agymenőkben, aki, amikor látta, hogy Rajes szelektív némasága egy korty sörtől megszűnik, kijelentette, úgy felvágná az agyát, hogy megnézze, mi játszódik le benne.

Így vagyok én is. Ez a dolgozat, ami elibém került, azt mutatja, hogy a szerzője hiszi és tudja meggyőződésből, amit leírt, tehát nem szórakozik, azaz, a baj nagyobb, mint gondolhatnánk. Úgy összegezhetném az írásmű velejét, hogy a kínai kommunista jó kommunista, mert pragmatikus, akivel Orbán Viktor antikommunista helyesen boltol, míg ellenben Karácsony az rossz kommunista, mert hülye. És még az is megtudható volt, hogy az a sok ezer ember, aki tüntetett a Fudan ellen, nem egyéb, mint Karácsony kommunista frakciója. No most, úgy logikailag, ha a frakció tízezer ember, akkor mekkora lehet a párt, azaz, ki van többen, ha már idáig jutottunk.

A prostisrácokat nem az eszükért szeretjük, illetve azért sem, a pökhendi stílusuk miatt – amellyel az egész nagy Univerzumot a seggükből rángatták elő – pedig kifejezetten megvetjük, de erről már szólt mese. Most a gőzök, amelyek gomolyognak a prostisrác elvtárs fejében, azok az érdekesek, mert ezekből az jön elő, hogy a kínai kommunista az kapitalista kommunista, míg a nyugati kommunista meg, mint amilyenek mi vagyunk (meg Karácsony), viszont igazi kommunista kommunisták, akik azért titkolják, hogy maoisták, mert majd emiatt akarják kiirtani a polgári elemeket, ha hatalomra kerülnek. Kristálytiszta vonalvezetés.

Mondom, akkora káosz van a prostisrác elvtárs fejiben, hogy tényleg ráférne egy Amy-féle vizsgálat, viszont kétségtelenül hatásos. Mert a lap azzal is kedveskedik nekünk, hogy a Facebook kommenteket is kimásolja. Nem linkkel irányít oda, mint az a nyugati kommunistáknál szokásban van, hanem odakopizza, s ezzel mintegy a műalkotás részévé emeli a saját hülye olvasóinak véleményét is. Én nem szoktam minősíteni, de aki a Fudan elleni tüntetéstől odáig jut, hogy Rajkot is a kommunisták ölték meg, tehát nagy valószínűséggel ezért is Karácsony a hibás, akkor az embernek csak elakad a szava.

Ez a kommunistázás azért is delikát, mert az impresszumban meg Stefka szerepel lapigazgatóként, aki tudna mesélni ezt-azt Kádár valagának nyalásáról, bár a művelet ízélménye hasonló lehet, mint amikor Orbánnal teszi ugyanezt. De ezt is tudtuk eddig is, maradjunk a dolgozatunknál, amely szerzője fogalmazását így indítja: „Nekem még véleményem sincs a Fudan Egyetemmel kapcsolatban; ez tipikusan olyan ügy, amelynek a gazdasági és egyéb hatásai annyira bonyolultak, hogy jobb azt a szakemberekre hagyni.” Fasza, mondhatni, tehát fingja sincs, miről irkál, csak forgatja a kereplőt.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, vagy valami ilyesmi, és ilyen felütés után egyáltalán nem meglepő az sem, hogy Karácsonnyal még az is a baj, hogy miután felavatta az évtizedekig kínai börtönben szenvedő Hszie Si-kuang püspök utcáját, ami miatt a kínai külügy megvetésre sem méltó organizmusnak titulálta, nos, tessenek megkapaszkodni, az a baj, hogy Karácsony szerint a kínaiak nem üldözik eléggé a keresztényeket. A prostisrácok annyira ostobán primitív, hogy foglalkozni sem kellene vele, viszont, hogy mégis, annak az az oka, hogy az ilyen szellemi táplálékkal élők járnak gázpisztollyal Dobrevet riogatni.

És most tűnődjünk el azon, hogy kies hazánk jó részének efféle szellemi táplálék jut a KESMA sok száz nyomdaipari termékéből, ezen a nívón van az M1, a Kossuth rádió, és mind az összes, amit a baloldali médiatúlsúly kiegyenlítésére einstandoltak, és mindjárt megértjük, miért van ilyen sötétség az országban. És csak úgy elgondolkozásilag iderakom a prostimocsok konklúzióját is: „Most az amerikai kommunisták a menők, csak velük lehet bármit is közösen csinálni. Ők pedig arabokat és egyéb afrikaiakat küldenek és a CEU-t, nem kínaiakat. Ja, és a Karácsonyt. Hát ez van.” – Ja, meg az, hogy Karácsony rasszista, mert a kínaiakat a sárga színük miatt nem szereti. Tényleg beszarás.

Egy óvodás naplója 23. – Timpanon

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy ünneplősbe jöjjünk, mer ünnepülünk a tavaly fölállított timpanoni emlékműné, amit a Béla bácsi éppittett, akit azóta se láttam. Eltűnt a Béla bácsi a nagy járványba, nem hallottuk, hogy ojtakozott volna, se azt, hogy nem, senki nem tudja, mi van a Béla bácsival. De az emlékező timpanoni oszlop ott áll, lóg rajta a zászló, egy kicsit koszos, egy kicsit szakatt, de a miénk. Összetartozunk nemzetileg, aszonta az Ibojnéni, azért kell ünneplősbe jönni, hogy itt lesz megin a papbácsi celebrálódni, meg a képviselő bácsi is, aki labdát szok hozni meg vinni minket migráncsnézőbe.

Az apu is morgott az ünneplős miatt, az anyu is, hogy minek ez ennek a szegény gyereknek, hagynák őt játszani nyugottan, de ezt az apunak mondta csak sugva, hogy én azér büszkén és szépen menjek timpanont ünnepelni, de nem tudom az mi is. Tavaly, amikor a Béla bácsi állíttotta föl a rudat, valami csók a Magyarországról meséltek, meg tragédia, meg ilyenek, kíváncsi vagyok most mi lesz, sirunk-e vagy zokogunk majd nagyon, hogy vesszen timpanon. A Pityu rövidnadrágba jött, pedig hideg is van, a Kisböske meg már a reggelit kereste, ahogyan bejött a zoviba, mindig azt keresi, mit neki timpanon, enni akar egyfolytába.

De most nem kapott, mert az Ibojnéni reggeli helyett bekapcsolta a rádiót, ahol a miniszteri bácsi beszélt, a zelnökúr, minielnök. Ilyen furcsa volt a hangja neki, mintha valami fazék alól jönne, határozott meg túlozott, néha aszt monta, baloldalgyurcsány, semmit nem értettem, a Pityu turta az orát, a Kisböske meg szipogott, hogyő éhes, az Ibojnéni meg monta neki, hogy csönd legyen, mer nem hallja a miniszteri bácsit a fazék alól. A dadus mérges volt, az ajtóba állt, hogy mikor jön a képviselő meg a papbácsi, de asztán egyik se jött, mer fontossabb dolguk akadt, ugyhogy kimentünk a homokozóhoz, hogy akkor most ünnepülünk, de csak álltunk ott kukán.

Az Ibojnéninek kellett volna mondani valamit, hogy nem jött a képviselő meg a a papbácsi, de csak állt ott, elkeszte, hogy timpanon, de nem tutta befejezni. Aszonta az Ibojnéni még, hogy nemzet, meghogy haza, asztán meg nemzeti, meg megint, hogy haza. Átunk ott, unatkosztunk, a zászló szakattan lógott, asztán aszonta az Ibojnéni, hogy énekejjük el a himnuszot, de nem tuttuk elénekeni, meg ő se. Próbát valamit, de csak ilyen recsegés jött a torkából meg sipolás, a Pityu turta az orát, amikor az Ibojnénit lekakáta egy madár, hogy fröccsent neki a vállán, és akkor esírta magát meg nekiát vonaglani, hogy a dadus bevezette meg leűtette, hogy nyugoggyá meg Iboj.

Nem tuttuk, hogy akkor vége-e van az ünnepnek, vagy még állani kell a rudná, és nem is tuttam, ez mi vót, mi is akart lenni, egyáltalán mi ez a timpanon, mér vagyok én fehér ingbe, meg a többiek is, éhes vótam, a Kisböske még inkább, a többiek meg elkesztek szépen lassan mozgolódni meg sivitozni, a Pityu már nem turta az orát, hanem fogott egy lapátot a homokozóba a rud alatt, és nekiát várat épitteni hat toronnyal az oldalán. Az Ibojnéni kisirta magát és magához tért annyira, hogy aszongya, akkor tiszteleggyünk a zászlónak legalább, de már mondhatta, mer mind az összes gyerekek futkorásztak már, visittottak, ojan hangos zavar volt, hogy érteni se lehetett, hogy monta a dadus, mégis itt van a pabácsi.

Róla a Kisböskének eszébe jutott a templom meg a denevér, a kalimpáló lábu bugyogós nénik, és már nem volt éhes se, hanem mintha megülte volna valami, sikittva futkorászni kezdett, hogy jujj, és ordittott. A papbácsi csak át a rud alatt a homokozóba, az Ibojnéni mosolyogott sirva, a dadus meg legyintett, hogy mindig ez van. Már mindneki aszt ordibáta, hogy timpanon, fölrugták a Pityu homoktornyát, az elkeszte üldözni a rugdósót, megin az vót, mint mindig van, hogy gondolom, vára dömperemmegyek, de nem találtam sehol. Vesszen timpanon, gondótam, hogy elvitte a dömperemet, koszos lett a fehér ingem, és elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.

Orbán, a mester

Rossi futballkapitánynak nagy valószínűséggel vége van. Lesz ez a három meccse az Eb-n és csomagolhat a jóisten hírével, mert bár ugyan még ki sem kapott, nem is győzött, ámde csalódást okozott a kedves vezetőnek. Ilyet pedig nem illik. Pontosabban nem szabad. Rossi kapitány ugyanis a nemzeti naugye és ez az éjszaka soha nem ér véget csapatunkba nem válogatta be legfrissebb láblabdás üdvöskénket, a Szoboszlai nevűt. A Szoboszlai nevű üdvöske fél éve meccset nem játszott, pályára nem lépett, s bár tényleg ügyes, de sérült, így pedig rohangászni bajos. A valósággal történő ilyen szembesülés viszont szokatlan a kedves vezető számára.

Egy sérülést nem lehet statisztikával elhazudni, egy sérülésnek nem böfögheti, oszt jónapot, a sérüléssel szemben a kedves vezető tehetetlen. Mondhatná neki a názáreti módján, hogy kelj föl és járj, de Szoboszlai nem kelne föl és nem járna, pláne nem rohangászna a kedves vezető gyönyörűségére, aki viszont most módfelett csalódott: „Nem vagyok nagyon boldog, mert végre felemelkedett a világ labdarúgásának égboltjára egy magyar csillag, de a kapitány úgy döntött, hogy nem szerepelteti. Most morózusabb, rosszkedvűbb vagyok, hogy Szoboszlai nem játszik, ez mindent átértékel.” – Jelentette ki pénteken a Kossuthon, amiből kitetszik, hogy a baj nagy.

Mármint a kedves vezetővel vannak hatalmas gondok, mert ez a tempó egészen különös. Direkt nem mondom ki, milyen országokban szoktak belepofázni politikusok a válogatott összeállításába, mert úgyis tudjuk. Emellett pedig figyeljük meg a kedves vezető szóhasználatát: labdarúgás égboltja, magyar csillag, morózus vagyok, akárha egy másodvonalbéli sportújságíró, mint a kedvence, az NSO főszerkesztő Szöllősi, de az a bajok egy másik vetülete. Rossi futballkapitánynak azért van vége, mert tönkretette a kedves vezető életét. Nem egy-két meccset vett el tőle, hanem a létezés értelmét, amiben a redvás közel hatvan éve kicsúcsosodott volna.

Ezért született voltaképp. Fölépítette magának a pénzünkből a nagy stadiont, százmilliárdokat pumpált a pénzünkből a hobbijába, ott ülhetett volna szotyit zabálva, körültekintve, hogy ez mind az övé. A bamba szurkolók, a stadion és a Szoboszlai. Rossi kapitány egy orgazmust vett el tőle, ezért kell mennie, és nem azért, mert három vereséggel fog búcsúzni a csapata. Viszont így fog, s akkor jön majd, hogyha a Szoboszlai játszott volna, akkor nemzeti láblabdás csapatunk egyenesen meg is nyerte volna azt a nyüves Eb-t. A kedves vezető intő és értő szavai ellenére Rossi kapitány nem rakta be a Szoboszlait, kikaptunk, na, ugye.

És akkor most arról, hogy miért nem rakta be. Rossi és Szoboszlai is elmondták, túl veszélyes lenne fél év alatt tétmeccs nélkül, egy súlyos sérülésből frissen felépülve pályára küldeni őt. Fiatal még, pályára léphet kis mázlival a következő tizenöt évben minden egyes válogatott meccsen, ha viszont a 2021-es Eb-n csak egyszer is rosszul lép, oda az egész karrierje. Ezt egyébként a kedves vezető is tudja, megírta neki a Nemzeti Sportban a Szöllősi nevű ölebe. Általában pedig ezzel a sajtótermékkel a kezében szokott közlekedni, így tehát joggal tehetjük fel a kérdést, hogy akkor most mi van? Mit nyüszög a kedves vezető, miért üzenget a Kossuthon Rossi kapitánynak.

Egyáltalán, milyen ország az, ahol a miniszterelnök a közszolgálati (?!) rádióban a futballcsapat összeállításával foglalkozik, meg hogy „mindent átértékel”, hogy ez a Szoboszlai nem rohangászik a gyöpön. Mit értékel át, kérdem a legmélyebb tiszteletlenséggel, kinek lesz ettől jobb vagy rosszabb az élete, esetleg föltámadnak a halottaink? „Nincs alku, én hadd legyek boldog…” – írta J. A. polgártárs, igaz, teljesen más kontextusban, viszont a kedves vezetőn ugyanezt a dacot látjuk. Ő egyszer megálmodta, hogy a magyarországi Eb-n a magyar stadionban a magyar Szoboszlai látványára pökködi a szotyolát, s most ebbéli álmai odavesztek.

Pedig még az ojtakozást és az ország nyitását-zárását is ehhez a gyönyörhöz igazította. Most pedig durcizik, hogy Rossi kapitány nem akar kettétörni egy bimbózó futballkarriert azért, hogy neki tíz percig jó legyen. Hallatlan, Rossi futballkapitánynak nagy valószínűséggel vége van. Pláne úgy, hogy Szijjártó külügyér meg azért pikkel rá, mert országos cimboráját, az amúgy a magyar másodosztályban is csak csetlő-botló Dzsudzsákot is kihagyta, akinek pedig diplomata útlevelet is adott. Már megint az a rohadt szakértelem áll szemben a hittel. Viszont ebből az egész sztoriból csak egy dolog derült ki: apu elégedetlen a kapitánnyal, mert másképp fütyöl. Nem lesz ennek jó vége.

Jönnek szembe, mindenki szembe jön

Varga igazságügyis valamikor tegnap délelőtt elkezdett sípolni, mint az összenyomott gumikacsa. Boszorkányüldözés, politikai játszma, ugyan már – és hasonlókat sípolt egy bírósági ítéletre, s ha gumikacsaként lett volna karja, keze, akkor felmutatta volna hatalmas középső ujját, kifejezve véleményét, miszerint az Európai Bíróság be is kaphatja. Varga Judit beosztása szerint igazságügyminiszter, akinek a NER-ből fakadóan ilyen a viszonya a joghoz. Ambivalens, képesebben kifejezve: le van szarva, ha nem a NER-nek megfelelően működik.

Láttuk és tapasztaltuk már, hogy a magyar állam/kormány, a neki nem tetsző ítéleteket egyszerűen nem hajtja végre, így mintegy kívül és felülhelyezi magát törvényen és jogon, miközben toporzékol, foglalják neki írásba, mi az a jogállam. Varga igazságügyis friss sípolási kényszere azért támadt, mert az Európai Bíróság elutasította a magyar kormány keresetét, miszerint az Európai Parlament szabálytalanul fogadta el kétharmaddal a Sargentini-jelentést, és indította meg ezzel egyidejűleg kies hazánk ellen a hetes cikk szerinti eljárást.

Ez pedig azóta is olyan gőzerővel robog, hogy Orbán nem győzi ellopni az uniós pénzeket mindeközben. Ez a szál azonban ma csak mellékdal, most az a fő örömünk, hogy miért jön mindig mindenki szembe azon a rohadt autópályán, és manapság egyre sűrűbben. Mindenki hülye, csak kipcsak, illiberális nemzetünk tudja a helyes irányt. Ahogyan jönnek szembe, villogtatnak és dudálnak nekünk, mi csak eltelten göcögünk, hogy rohannak a szakadék felé, mint mindenki rajtunk kívül ezer éve. Ennyi történelmi kitekintés azonban éppen elég nemzeti nyomorunkról.

Most aktuálisan azonban az a beszédes, mi a baja velünk azoknak, akik boszorkányüldözik keresztényi kormányunkat. Mindössze az alábbi tizenkét témában merültek fel aggályok: az alkotmányos és választójogi rendszer működése, az igazságszolgáltatás függetlensége, korrupció, adatvédelem, szólásszabadság, akadémiai szabadság, vallásszabadság, gyülekezéshez való jog, egyenlő elbánáshoz való jog, kisebbségek. Tehát úgy cuzammen az egész nyomorult életünk. S ha ezeknek a részleteit is fölfejtenénk, micsoda cifra kupleráj rajzolódna ki, de úgyis érezzük napra-nap.

Amivel most folytatom, az olybá tűnhet, mintha nem tartozna ide, aztán mégis kiderül, dehogynem. Szintén tegnap megszólalt a kínai kommunisták külügyminisztere a budapesti utcaátnevezésekről. Mint ismeretes, Karácsony Gergely főpolgármester és Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester néhány napja döntöttek úgy, hogy a Fudan Egyetem budapesti terjeszkedésére válaszolva a dalai lámáról, az üldözött ujgurokról, Hongkongról, valamint egy meghurcolt kínai katolikus püspökről neveznek el utcákat.

No most, a Vang Ven-bin nevű kommunista erre úgy reagált, hogy a két polgármester még megvetést sem érdemel. Ennek a megjegyzésnek a hangsúlyából az tetszik ki, ha jogában állna, a kínai kommunista a két polgármestert a Kossuth-téren lövetné főbe, megengedőbb hangulatában kiegyezne egy átnevelő táborral is. Ha úgy vesszük, a kínai kommunista Magyarország területén fenyeget magyarokat Orbán Viktor által jóváhagyottan, még tán eltelten göcögnek is ezek ketten, hogy majd megmutatják ennek a kis biciklistának a kínaiak és magyarok közös istenét.

Az egyetemet, ami miatt a cirkusz kirobbant, senki nem akarja Orbánon és a kínai kommunistákon kívül, de ezeket ilyen apróságok nem érdeklik. Már ott tartanak, hogy bírósági ítéletre sem várva dózerolnak le házakat a Fertő tónál, jelezve ezzel, hogy kívül és felül állnak jogon és törvényen. Erre rímel bezárva a kört Varga igazságügyis Európai Bíróságnak való beintése is, miszerint dugják föl maguknak az ítéletüket. Mindeközben pedig országunk miniszterelnöke kínai kommunistákkal szövetkezik saját állampolgárai ellen. Bár tudjuk, az ellenzéki városok lakosai is magasról le vannak szarva.

Kiteljesítve azonban induló képünket, hogy mindenki szembe jön az autópályán, az csupán egy állapot, az azonban nem egyértelmű, mi hová is haladunk olyan bősz-kitartóan. Ahogyan most a dolgok kinéznek, a nagybüdös semmibe. Jog, törvény és rend nélküli őskáosz felé, ahol már csak egyetlen rendező elv marad, a szerzésé, ha úgy tetszik, a lopásé. Minden ennek rendelődik alá, most már teljesen világos. Visznek mindent, amit pedig nem lehet, a nevükre íratják. Ez az egyetlen törvény, aminek folyományaként egy kínai kommunista arcul köpi a főváros főpolgármesterét. Most már itt tartunk.

Légy jó mindhalálig

Csütörtök van, tegnap meg szerda volt, tehát a hét harmadik napja, azaz innen nézvést már majdnem a fele, máshonnan pedig alig telt el belőle valami. Ehhöz képest megtudtuk, hogy a NER „krémje” közül ki dolgozott ügyesen, verte kenterbe a Zuckerberget, volt nála sokkal okosabb, szerette őtet a jóisten, ahogyan a gázszerelő delirálta az üzleti sikerek feltételeit annak idején. Nos, Rákay Philip közel négyszázmillió forintos hasznot termelt a cégével, Szijjártó-Nagy Szilvia (külügyminiszterné) cége közel háromszáz milliárd adózott eredmény produkált, Sarka Kata és Rogán Cecília egyik cégének nyeresége közelíti a hatszáz milliót.

Sokan vannak még, akikre másképpen süt a nap, szerdáig ezen a héten ennyi került nyilvánosságra azzal a különös jelenséggel, hogy a képződött nyereségből senki nem fejleszti a céget, hogy letarolja a világpiacot, hanem úgy szedik ki a pénzt, mintha nem lenne holnap. Ez, ami immár a saját számlán csücsül, tisztára van mosva, rá lehet fogni, hogy izzadságos, kétkezi munka eredménye. Zuckerberg azonban olyat tényleg nem tud, mint a Sarka-Rogán páros, akik elképesztő hatékonysággal dolgoznak. Olyat egészen ritkán lát a közgazdaságtan, hogy az árbevétel több mint nyolcvan százaléka profittá válik, de nekik ez is sikerült. Sarka Kata for president – vagy nem.

Mégsem velük foglalkozunk máma, mert ők csak hab a tortán, Várkonyi Andrea ugyanis mindent visz. Még ki sem bimbózott a szerelme igazán, de már fial, dönti a lóvét zsákszám. Hogy, hogynem, amikor randizgatni kezdett a gázszerelővel, akkor érezte múlhatatlan szükségét, hogy céget kell alapítania, mert másképpen élni tovább nem tud és nem is lehet. Vannak ilyen kényszerek az emberben, ha nem az éjjeliszekrényre kéri a pénzt. Nos, a menyasszony cége fennállása első négy hónapjában százhuszonhét milliós árbevétel mellett közel ötvenhárom millió adózott eredményt ért el, tehát ő is hatékony, mint a rosseb, tisztára Rogánné és a társa. Született pénzügyi zseni ez mind.

Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy Várkonyi cége a gázszerelő jótékonysági programjait menedzseli, sarkosan – és nem sarkásan – fogalmazva a szegényeken gazdagszik, s mint kitetszik, alaposan. Eddig azt szoktuk meg, hogy a nincsteleneknek szánt pénzt elisszák és kaviározzák, mint ahogyan Orbán szegényügyise, az elhíresült Hegedűs Zsuzsa tette. Most már a pénz továbbítása is jó bolt, le lehet szedni a sápot, mintha lélegeztetőgép vagy kínai vakcina volna. Mi tényleg élhetetlenek vagyunk, mert fogalmunk sincs, milyen elképesztő fedősztorikkal lehet pénzhez jutni. Igaz, nem is vagyunk Mészáros Lőrinc menyasszonya, de gyomrunk sem lenne hozzá.

Mindemellett és legfőképpen a világ boldogabbik felében mindenféle jótékonykodást nonprofit alapon művelnek. Nem azért, mert így illő, hanem, mert így tisztességes. Adakozáson nem gazdagszunk meg, ha Istennek tetszően akarunk élni, ha becsületesek vagyunk, s ha nem színjáték az életünk. Egészen egyszerűen azt is megkérdezhetnénk, hogy a jótékonyság koordinálásából kivett több mit ötven milliót a friss üzlet-, és menyasszony miért nem hagyta a rendszerben, hogy további jókat lehessen vele tenni. S hogy nem így történt, az arra bizonyíték, itt nem a szegények segítése, hanem a pénz Lőrinctől Andihoz forgatása az igazi szándék.

Sikerült, mint kitetszik, de azzal a folyománnyal, hogy az ember, ha eddig nem hányta volna el magát a NER legfrissebb szerelmespárjától, most óhatatlanul megteszi. És az a kérdés, mennyi sokan szeretik még ennyire és ilyen módon egymást a NER-ben, hány ilyen üzleti modell működik még, amilyet a Zuckerberg tényleg elképzelni sem tud, hogy a semmiből lesz valami, s pláne munka nélkül. Ez az igazi unortodox gazdaságpolitika és közgazdaságtan, a tehetségtelen senkik mennybemenetele, akiknek képessége csak a lojalitás, a továbbiakat pedig a tizennyolcas karika miatt inkább nem részletezem. Ez a rendszer, akárha Róma hajdan, megérett a pusztulásra. – Szeretettel várjuk a barbárokat.