blogin.hu

Simonka Györgyöt ismerjük. Tele vannak vele a lapok. Ő az, akit sok, sokrengeteg pénz miatt fogtak perbe, ami per lassacskán folydogál, a politikai történések ütemének megfelelően. Ezt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi homofób törvény szavazásának idejére Kövér házelnök-pedellus kikérte őt a bíróságtól, hogy meg tudja nyomni a gombot. Nem véltük, hogy Kövér házelnök-pedellus ilyen gondos apukaként működik, ír a bíróságnak, akárha osztályfőnök volna a tekintetes bíróság, miszerint a képviselő fideszes családi esemény miatt nem megy iskolába (bíróságra). Fogalmunk nem volt arról, hogy ezt így lehet, bár a porbafingó magyari bávatag állampolgárnak nagy valószínűséggel nem. A haza minden előtt.

Simonka interjút adott, ami azt sugallja, hogy ő egy ma született báránnyal egylényegű, szegény, mint a templom egere, olcsó inget hord, és még bankkártyája sincsen. Mintha jelentene ez bármit is, de így építgeti az imázsát visszafelé, a nagy hatalmú szinte élet-halál ura kiskirályságtól halad az egészen apró szürke egér felé, de a bűnösök általában látványosan összemennek a lebukás után. Míg viszont előtte meg óriási a pofájuk, de ez már lélektan, vagy kriminológia. Amit Simonka saját bőrét mentendő elmesél, az teljességgel érdektelen, ámde érdekes kitételek találhatók benne Lázár Jánossal kapcsolatban, amiből az szűrődik le elsőként, hogy ezek ketten nem szeretik egymást, ezen túl pedig az elejtett szavakból lelepleződik minden.

Ha én ügyész volnék és nem poltos, akkor Simonka szavait egyrészt beismerő vallomásként, másrészt Lázár elleni feljelentéskét értékelném. Simonka csak beszél, és észre sem veszi, hogy minimális logikai készséggel ez szűrődik ki abból, amit mond, még csak különösebben okosnak sem kell lenni hozzá. Lázár odaszúrt párt-, és eszmetársának, miszerint Simonka Békés megyében kezdte a pályafutását és ott is fejezi be, illetve a bíróságon. Ez, akárhogyan is nézzük, egy felpántlikázott selyemzsinór, viszont nem tudható, hogy a maffia hierarchiájában neki van-e joga ilyet küldeni, de nagy valószínűséggel nem. Ugyanakkor ezzel egy kalap alatt ki is mondta Simonka bűnösségét, ha nem is bizonyította be. Mindenesetre érdekes tényállás.

Simonka viszont erre riposztként azt felelte, ő pedig regényt tudna írni Lázár Jánosról, úgyhogy, ha valakinek csöndben kellene maradnia, az éppen ő. Mármint Lázár. „Miről beszél – tette még hozzá – úgy csinál, mintha a holdról jött volna, és nem vett volna részt azokban a dolgokban, amiket most szid”. Tekintetes ügyészség és bíróság, ezekből fakadóan a magam szerény eszközeivel rámutatnék arra, hogy ez itt a vallomás és feljelentés egyben, csak tessenek Simonkának papírt és ceruzát adni, hogy írhassa azt a regényt, ami minden bizonnyal bestseller lenne vagy lesz. Még továbbá azt is hangsúlyozom, hogy ezek szerint Simonkának tudomása van bizonyos bűncselekményekről, amelyekről állampolgári kötelessége beszámolni.

Csak oda kellene hatni, hogy ezt meg is tegye. Ellenben ami ebben az egész lehangoló történetben számunkra mégis örömteli, az az, hogy látjuk a rezsim végét, mikor is ezek a saját bőrüket mentendő elkezdenek dalolni a másikról. Egy pacsirtakert lesz kies hazánk, csak győzzük hallgatni az énekeket. Ezt is meg lehet közelíteni történelmi távlatból, utalva „a forradalom felfalja saját gyermekeit” tézisre, profánabbul viszont csak arra emlékezni, hogy a patkányok mindig elkezdenek menekülni a süllyedő hajóról. Ismerjük Salamon Bélától a „ha én egyszer kinyitom a számat” effektust, ugyanakkor csöndben, ámde aggódás nélkül rámutatunk, lehet rosszul lenni a rendőrautó hátsó ülésén, és osztrák nyugdíjasok is közlekednek a NER országútjain. Mert az élet ilyen kegyetlen.

Momentán nem tudjuk, hogy szerda este a német-magyaron a müncheni Allianz Arena milyen színekben tündököl majd, vagy tündököl-e egyáltalán. A magyar kormányon és a magyar „B” középen – amely halmazok nagy vonalakban megegyeznek – kívül szinte mindenki szivárványosra álmodja, üzenni kívánva azt a nagyvilágnak, nem értenek egyet a magyar „B” közép homofóbiájával. Ez a tulajdonság, a rasszizmus és homofóbia a két budapesti mérkőzésen is megnyilvánult, az UEFA vizsgálódik is az ügyben.

Nem először, a magyar pályákon bevett szokás a huhogás, banánozás, indul a vonatozás, a magyar „B” közép ilyen káposztaszagú, de önmagának megfelel. Elégedett magával ebbéli nívójában, és nem szereti, ha beleszólnak a tajparaszt kultúrájába. Egy futballmeccs, vagy akármely sportesemény ma már – és elég régóta – egyáltalán nem sportesemény. Ha jól emlékszünk, éppen Orbán és a sleppje az, amelyik vallássá, nemzeti identitássá, a felsőbbrendűség szimbólumává tette a sportsikereket.

Minden kisebbrendűségben szenvedő diktatúra sajátja ez a gondolkodás. Ezért tenyésztették az NDK-s atlétanőket, és Rákosi is szívesen takarózott az Aranycsapattal, ahogyan Orbán is tenné ma azzal a különbséggel, hogy neki nincs aranycsapata. Ilyen van neki, akiket mostanában láthatni, és amelyik fellépni készül az Allianz Arenában, legyen az bármely színű is szerda este. Ha szivárványos lesz, azzal nem a gyöpön szaladgálókat minősítik, ők azt nem is látják odabent.

Kívülről lesz szivárványos, ha lesz, nem kevesebbet és többet üzenve, mint amit Markus Sröder bajor kormányfő mondott róla, miszerint az „társadalmunk szabadságának jele”, s ezért nagyon támogatná. Ez a Sröder ez CSU-s, keresztény, őt is megbabonázta tehát a baloldal, vagy csak normális. Mindenesetre normálisabb Szijjártónál, aki viszont azt habozta az ő szájával, hogy rendkívül káros és veszélyes, amikor összekeverik a sportot a politikával. De azt is mondta: az aréna beszínezése a magyar törvényhozásba való beavatkozás.

Nem, nem az egyáltalán, hanem véleménynyilvánítás róla. Ám még csak azt sem mondja, jó avagy rossz, színeket tesz rá, ami a szabad világnak kedves, Szijjártót viszont felettébb zavarja. Az eszünkbe sem jut, mi volna a vélemény, ha egyszínű narancssárga volna az épület, vagy, ha nem lenne színe egyáltalán. Ha így lesz, és az UEFA nem engedi a pingálást, akkor másnap majd azt halljuk, hogy győzött a normalitás, holott csak senki nem akar cirkuszt, senki nem szeretne vitatkozni a sötétséggel.

Mert velük nem is lehet. Most épp az van megint, hogy jönnek szembe az autópályán a magyar kormánnyal és a Fidesszel, mindenki szembe jön ezerrel, csak úgy lobog Szijjártó taraja. De a főnöke is kifejtette épp vasárnap az egy-egyes diadal napján, hogy egész Európa elromlott, és csak ő maradt meg szabadságharcosnak, akinek az a küldetése, hogy rendet tegyen ebben a globalista-librális kuplerájban, ami javítás irányát a homofób törvényük is mutatja.

Ha és amennyiben tehát kiszínezik azt a nyüves arénát, akkor nem sportról beszélnek, hanem Orbánról. Ez a gesztus egylényegű egy őt a redvásba küldő publicisztikával, csak elegánsabb. Viszont egyiknek sincs semmi értelme abból a szempontból, hogy megváltozni ettől semmi nem fog. Orbán és a Fidesz marad ugyanaz a fasiszta söpredék, mint eddig, csak nagy nyilvánosság előtt kell szembesülniük azzal, mi a véleménye róluk a civilizált világnak. Megértjük, ha ez fáj, de tetszenének nem fasisztának lenni. Máris nem lenne színes az a nyüves stadion.

Ehhez képest Szijjártó azért képes beszéddel emlékeztette a németeket a náci múltjukra, midőn még így szúrt oda: „A sportnak és a politikának az összekeverése rendkívül káros, történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez rossz. Ha valakik, akkor a németek ezt egészen biztosan jól tudják.” Tudják, bizony, és szembe is néztek vele. De azért Szijjártónak érdekességként megjegyzem, az 1936-os berlini olimpián egyik árja sem huhogott Jesse Owensnek, míg vasárnap Budapesten Mbappénak a magyar decens úri közönség meg igen. Akkor most ez hogy?

Ha az ember öregecske, izmai lazulnak és a füle is lekonyul, sőt, a lyányok se nagyon pisálnak érte állva már, meg egyáltalán semmi dolga a világban, akkor mindent megtesz, hogy létezését igazolja. Ha ilyet lát anyám fia, Heideggerre gondol merengve, eszébe ötlik a sein és dasein különbözősége, szembenállása mintegy, a jelenvalólét és egzisztencia finomságaival bíbelődik, majd pediglen rápillant Deutsch Tamásra, hallgatja őtet, és elmenvén az élettől a kedve, szétnéz merengve, biccent és nem remél. Nem tudni, Deutsch Tamás mivégre van ezen a földön, ő sem tudja, és szerencsétlen módon a pofázásában leli meg létezésének okát és indokát.

Pofázik is. Mást sem csinál, mert egyébhez készsége és képessége nincsen, ahogyan Vejnemöjnen hitt és bírt a szavak csudálatos erejében, játszott Vejnemöjnen ujja, harsogott a hárfa húrja, ha jól emlékszem, de kipcsakok ilyet nem ismernek. Mindezzel csak azt mutattam volna meg, hogy és ugyan Deutsch Tamás beszél erősen és minduntalan, ámde értelme vagy veleje annak, amit mond, nemigen van. Ilyen luk a gödörből, fiú a bárból bekokózva, fogd meg a söröm lényegében. Még mindig a magyari-franszia meccsnél tartunk mint utózöngéknél, mert ez olyat mutatott meg nekünk, amit ugyan tudtunk, csak ilyen töményen meg nem tapasztaltunk mindezideig.

Most azt látjuk teljesen megsűrűsödve, hogy a maffia, és annak összes tagja Orbánból csírázott és bimbózott ki, létezése (sein) vele szervesen összefügg, hogy ők addig vannak, amíg a gazdatest, nélküle pedig belehullanak a semmibe. Innen érthető, ha el nem nézhető is Deutsch meccs utáni pofázása, amellyel a világra szóló egy-egyes diadalt, mint a Fidesz, Orbán és értelemszerűen így saját maga létének okát és indokát mutatja be. Hogy mintha ami bizonyság arra, hogy életük nem értelmetlen (dehogynem), és minden igazolható, megmagyarázható ezzel az egy-eggyel. A tíz éves NER igazolásává vált ez a nyomorult döntetlen.

Ez pediglen valahol végtelenül lehangoló. Deutsch Tamás saját létét igazolandó irkálja, hogy „Szerintük pazarlás a foci támogatása (és most csak a legfinomabb megfogalmazást idéztem), szerintünk fontos közös ügyünk a magyar futball fejlesztése. Szerintük »stadionstop«, szerintünk Puskás Aréna (is)! Szerintük »szar a magyar foci«, szerintünk szép volt, fiúk! Szerintük »kurva ország«, és »el lehet menni Magyarországról«, szerintünk hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok! Másnap. Ennyi” – Ezt írta az öregecske donhuan, és érezzük belőle, magyarázatanak szánja minden mocsokra, mint amikor a tréner megpaskolja a tanítványt, lám, megérte vért pisálni az edzésen.

Hát, nem. Furcsán kétszínű ez az élet. Mert mi lett volna, mi történt volna, ha a labda gömbölyű lévén másképpen pattan azon a meccsen egyszer, s nem világra szóló diadalos döntetlen lett volna a végkimenetel. Minden – stadion, Gyurcsány, kurva ország és a többi – netán új fénytörést kapott volna, és Deutsch Tamás vajon akkor bocsánatot kért volna az eltelt tíz évért? Nehezen hihető gondolat, mégis ugyanakkor látjuk a diadalos döntetlen falat kenyér voltát, és mindettől így egyben megcsömörlünk erősen. Ugyanakkor buddhai irgalommal és minden élő iránti alázattal, de mégis megvetően legyintve konstatáljuk, ha egy futball-döntetlen az élet célja, akkor már nincs értelme semminek sem.

Na, ugye – mondta mindezzel Deutsch Tamás és az összes többi is. Mindebben azonban az a kiábrándító, ha megkérnénk szépen, mutasson valami mást is, semmit nem lelne a tarisznyában. És ez teljesítménynek kevés. „Én nem tudom, ki vagyok?/ Vagyok-e éltem-e, élek?/ Valakinek neve vagyok,/ Vagy örököse egy halott/ Szomorú nevének?” – mondhatná Deutsch Adyval, ámde nem mondja. Deutsch tényleg nem tudja, mivégre van a világban (dasein), ideje soha nem is volt, és az is már régen lejárt. Nézzük sajnálkozva, mert jobb sorsra érdemes sem volt soha, most pedig csak egy paca Orbán foltos, trottyos öltönyén. Egy vegytisztítás végez vele, és mind ilyen. Egy döntetlen az életük, most ebben lubickolnak. A többi pedig néma csend.

Tegnap az egész Kozmoszt megrengető, egy-egyes diadalt arattunk a fransziák fölött, ami ékesen bizonyítja, hogy a pacal jobb a csigánál. Trianon azonmód elveszett, a medve sem játék többé egyáltalán, és különben is, hol vannak ezek Európa DNS-étől. Tehát nem futballról lesz szó, ez itt a tömény ontológia vértől iszamos világa, maga a permanens szabadságharc, valamint kisnyúl. Mert micsoda napunk is volt hajnal hasadtától napnyugodásig, amikor a helyen, ahol élek, tülkölődő géperejű járművek haladtak, ami arra utalt, hogy házasulandókat visznek körbe a városban.

Ez ilyen helyi folklór, hogy hurcolják a béjemvével a menyasszonyt, és nyomják a dudát cefetül, mindenkinek mutatva illékony és képlékeny boldogságukat. A szájak ilyenkor mosolyra húzódnak, és a galambok a verebekhez ülnek csókolódzani. Ám nem Novák nacsasszonynak tetsző frigyre utalt a tegnapi tülkölődés, mert a béjemvében nem hamvas menyasszony ült fátyolba burkolózva, hanem félmeztelen, viszont egészen részeg polgártársak, ordibálván, hogy hajrámagyarok. Mintha Fidesz taggyűlésre igyekeztek volna, és itt kezdődik a történet, amit most elmesélek.

A net fura világa megzavarodott tegnap. Bárhová nyitott az ember, az ötvenes évek szűk levegője posszant az arcába a negyvenesek iszonyával elegyest. Együtt dobbanó magyari szívekről volt mód olvashatni, hős fiainkról, elszánt tekintetekről, küzdésről, harcról. Folyt a csapból is a meccs várása, ahogyan a szurkolók is gyülekeztek a téren, hogy együtt vonuljanak a stadionba feledkezni. Mint tudjuk, és ahogyan tegnap is volt ez, Trianon kínja, a szlovákok kurvaannya – hogy ez hogyan –, a szőröstalpú románok egyként szerepeltek az elveszejtendők listáján

Pedig, mint mondtam, a fransziákkal játszottak hős fiaink. Mindebből is látszik, hogy minálunk, ahogyan a kedves vezető is meghirdette, a láblabda vallás, és sajátságosan ezzel együt egyben nemzeti traumákra gyógymód. Igazságtételi bizottság, valamint karikás ustor, ahogyan a Tenkes kapitánya ugráltatja vele a labancokat, míg Buga Jakab pedig eltelten mosolyog a Kövér-féle bajsza alatt. És a dolgok már körbe is értek. Európa nekünk nem dirigál, ahogy a meccset remegve várván a kedves vezető délelőtt meghirdette a szabadságharcot újra tökösen és mokányul.

Így kezdődött a meccs várása. A trianonos vonulással a főváros utcáin és terein, szelfizéssel, ahogyan a bukott focistát, akinek diplomata útlevele is van, adogatták kézről kézre, mosolyogtak kicsik és nagyok, és mindenki beleállt a színjátékba, mintha itt valami nagy dolog készülne, és nem is futballmeccs. Mind az összes ellenzéki politimókusok is felöltötték ezt a nagy, hamis gúnyát, mert vagy ők is degeneráltak, vagy pediglen, mert nem merték magukra venni a nem magyarság ódiumát, amit könnyen megkaphatott volna, aki nem óbégatja fönnakadt szemekkel, hogy hajrámagyarok.

Ilyen forradalmár azonban egy sem akadt. Mindenki belesétált a kedves vezető redves utcájába, amiből is kitetszett, hogy ez a meccs nem tegnap délután háromkor kezdődött, hanem minimum tíz éve. Illetve voltaképp egyfolytában ez a meccs van, csak tegnap hágott a tetőpontjára, amikor is kitetszett, hogy más tényleg nem kell a népeknek. Cirkusz. Megkapták. Boldogok. És senkinek már föl sem tűnt, hogy a tegnap már nem a csapatról szólt, mert az csak ürügy volt. Reggeltől néztem a híreket minden fórumon, ahonnan meccsbe csomagolva Orbán Viktor patakzott.

Készülődött, buzdított, megérkezett, szelfizett, bevonult, megtekintett, szurkolt, elélvezett. Minden egyéb csak díszlet volt, és ebben az összes sajtótermék, az összes ellenzéki politikus tevőlegesen bűnös részes volt. Ők is ünnepelték az egy-egyes diadalt, hogy szó ne érje a ház elejét. Mindenki lement kutyába. Tényleg ez a nemzet DNS-e, mert egy sem akadt, vagy, ha igen, akkor nem hallatszott a felhorgadás, hogy az élet máshol van, csessze meg. Tülkölnek, mint a násznép, boldogságtól alélva ordítanak. Vagy csak én nézem egyedül a barlangból a hosszú esőt.

Mert az élet ott van, hogy Münchenben szivárványra világított stadionnal akarják fogadni fasiszta hazánk aranylábú fiait. És az élet ott van, hogy a helyen, ahol élek, és amerre járnak a tülkölődő, diadalittas szurkolók, elbontották a padokat, hogy a hajléktalanok ne zavarják ezt a földöntúli boldogságot. Bálint György mondta annak idején intésül ujját felemelve, hogy az nem újságírói teljesítmény és érdem, ha a társadalom arcába köpünk. Rossz hírem van, Gyuri bácsi: sajnos az, ha hozzánk már hűtlenek lettek a kellő mélységű és súlyú szavak. Mert olyanok már nincsenek is.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma rajzolni fogunk. Nem tudom, miért jelentette be előre, máskor is szoktunk rajzolni, és nem készülődünk hozzá két napig, pappir, kréta vagy ceruza, és már rajzolunk is. Akkor szokunk rajzolni, amikor az Ibojnéni csöndet akar vagy esik az eső, vagy már nem bir velünk eggyáltalán. Amikor rajzolunk, akkor csönd szok lenni, még a Pityu se hüjéskedik, és a Kisböske se nyafog, hogy éhes. Rajzolásból még soha, semmi rossz nem eredt, minden gyereknek kidugva a nyelve, ahogyan erössen koncentrálódnak a sárkányokra meg a kirájfikra és a kirájlányokra, akiket meg kell menekitteni a fogságukból mindig.

Mentünk reggel rajzolni hát, de még előtte együnk, monta az Ibojéni, és annyira izgatott volt, hogy nagyon, de nem tuttuk, hogy mért. A Kisböske úgy evett, mintha soha nem is kapott volna enni, csakis itt, de mindig is így eszik, kakaós volt még a füle is neki, a dadus csak nevetett, amikor megérkezett a papbácsi meg a képviselő bácsi is. A Pityu monta, hogy na ők is rajzolni fognak máma, de nem, mert kiderült, hogy csak nézik, ahogyan rajzolunk, és főleg aszt, hogy mit. Mer amikor a dadus elrakotta a tányérokat, és kitörűte a Kisböske füliből a kakaócsigát, akkor monta az Ibnojnéni, hogy családot rajzolunk máma, hogy kinek milyen is az, van neki-e apuja, vagyhogy mennyi.

Meghogy van kutya-e vagy macska, hányanis vannak a családba és micsinának úgy általába. Eszt monta az Inbojnéni, hogy eszt rajzoljuk le neki szépen, ahogy tuggyuk. Rajzóta mindenki az anyukat meg az apukat a gyerekekkel, fogták egymás kezét vagy vicsoritottak a rajzon az apuk meg az anyuk, ahogy szokunk mindig ijeneket rajzolni általába. A Kisböske azt rajzóta hogy ának a réten az apuva, anyuva, virág volt meg fa meg bokor a képen és egy szivárvány az égen, keresztbe az egész lapon, beborittotta az egész eget a szivárány, ahogy átak alatta a rajzon a Kisböske meg az anyuja meg az apuja. Szép kép volt, de a képviselő bácsi fölvisitott tölle.

Etorzút a feje neki, ahogyan ordittott, hogy ez meg mi az anyám térgye kalácsa, hogyan kerül az oda, és a Kisböske monta, hogymer süt a nap. A papbácsi mondogatta, hogy a jóisten rajzóta oda, de a kisböske monta, hogy nem a jóisten, hanem ő. Na, erre a papbácsi is mérges lett, hogy jár-e a Kisböske meg az anyuja a templomba, meg áldozott-e elsőt vagy másodikat, hogy jár-e hittanra, és ekkor kezdett a Kisböske szája görbülni lefele, hogy folytak a könnyei a kakaós arcán meg a száján, és hüppögött, és a képviselő bácsi monta neki, hogy hívják az apád, mire a Kisböske, hogy apu. Itt lett minden tótágas megin, mint mindig általába.

Az Ibojnéninek monta a képviselő bácsi, hogy ennek még következményei lesznek, hogy itt a kölkek, így monta, kölkek, csak úgy rajzolgatnak mindenféle szivárványokat, hogy mi ez az erkölcsi fertő, mi folyik itt, hogyan nevel az Ibojnéni mibennünket a keresztényi életre, még lövészetet se tartott soha. Nem tuttam, hogy a puska a keresztényi élet kelléke, de eszt az Ibojnéni se tutta, úgyhogy ő is bömbölni kezdett, mint a Kisböske, és ettől a lányok rákezdték mind, az egyik a szoknyája alá dugta a rajzot, mer ő is szivárányt rajzolt, és most félt, hogy kiderül, ki az apuja. Csak a dadus nézett az ajtóból erősen, és pittyedt volt a szája neki.

Eközben odakint elát az eső, mer eddig esett, zuhogott, még dörögött is, de mostan kisütött a nap, gőzölt az udvar meg a homokozó. A timpanoni emlékművünkön csatakossan és tépetten lógott a zászló, fölötte pedig az égen először alig látszódva, de aztán erősen rajzolódva egy szivárvány volt az égen. Beterittette az eget a házak fölött, pont, mint a Kisböske rajzán és a gyerekek kiabátak, hogy szivárvány, szivárvány, csak úgy harsogott, a dadus nevetett, a képviselő bácsi meg nekiát cibáni a függönyt, hogy ne lássuk, de letépte a karnist, az ráesett a fejére, a papbácsi hányta a keresztet, én meg gondótam, na, vár a dömperemmegyek.

És akkor Debrecenben, elkerítve, mint valami nyáj a karámban, plusz fekete fóliával takarva a kíváncsi tekintetek elől, Napóleon elbődülte magát a bávatag, bátor százharminchármaknak: ugye nem akarjátok, hogy Mr. Jones visszajöjjön, ugye, azt nem szeretnétek? És ezek százharminchárman kórusban bégették, hogy azt nem akarjuk egyáltalán. Mert és ugyanis kihelyezett frakcióülést tart a Fidesz Debrecenben, és így, elkerítve, lefóliázva hallgatják a kedves vezetőt, hogy mi a teendő, akárha Lenin apánk, és a legfőbb feladat ez: megakadályozni, hogy Mr. Jones visszajöjjön a farmra.

Mint megtudtuk, ha visszajön, megemeli az adókat, különösen a családok adóit, megdrágítja a rezsit megint, és ajtót nyit a migránshordák előtt, hogy jöhessenek magyar szüzeket erőszakolni és a elvenni a munkánkat úgy, hogy egyáltalán nem tisztelik a kultúránkat. A Fidesznek már eddig is kiváltképp infantilisen aljas volt a kommunikációja, amivel az egy a tábor tagjait tartották rettegő vigyázállásban, most azonban Debrecenből egészen különös hangok hallatszanak a fólia alól. Ilyenek, hogyha visszajön a Gyurcsány, akkor elszedi a magyari népek pénzét, és megtoszatja őket.

Mahomet nagy négerekkel vagy ravasz arabokkal. Három fő veszedelem van a kedves vezető szerint: a járvány, amit lekardozott már, a migráncsok meg a Gyurcsány. Mi ezt tudjuk, de nem mindenki van ezzel tisztában – mondta még –, ilyképp kiadva a jelszót a gyurcsányozásra, és gyurcsányoztak is. Ahogyan kirajzottak a fólia alól, ahány csak megszólalt a bátrak közül, fröcsögött belőle a Gyurcsány. Ezt találták ki, ez lesz tavaszig. Eddig is elég elviselhetetlen volt ez az ország a Fideszből áradó feudálfasizmus miatt, s ha erre még sikerül rápakolni a ganyét – márpedig sikerül –, az lesz a tébolyda maga.

Itt, a debreceni óbégatásban derült ki a Fidesz választási programja, ami már annyit sem tartalmaz, hogy folytatjuk. Lecsupaszodott a vár védelmére. Innen nézvést érti az ember a Gyurcsány-filmet, a CÖF Gyurcsány-vándorkiállítását, amiről eddig netán az lett volna feltételezhető, hogy a dolgok véletlenül egybeestek. De nem ezek szerint, azok már a nagy terv részei voltak, amihez most kiadták a jelszót, és a fiatalabb korosztály számára nekiláttak átírni a közelmúltat. „Gyurcsány osztja a lapokat, a választás pedig arról fog szólni, hogy a véres, erőszakos, megszorító politika visszatér-e.” – Ezt Kocsis Máté mondta.

Ezzel rajzolódott ki a komplett ív, a kép, amely Gyurcsányt a népet sanyargató, közéjük lövető, őket kardlapoztató, a nemzet vagyonát ellopó, gázárat emelő, nyugdíjat elvevő diktátornak ábrázolja, majd Karácsonyra mutat, és kijelenti, ezek ugyanazok. Egy most húsz éves választó tíz volt Gyurcsány idején, emléke róla nincs, épp most rakják belé, és mindezek után kérdi majd Napóleon, hogy ugye, nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones? Mint kitetszik, túl vagyunk az 1984-en, az Állatfarmnál járunk most, egyik idillibb mint a másik, ide jutottunk.

Itt tartunk. Ez már nem is a pőre jelszavak, ez már az artikulálatlan ordítás szintje, és sajnálatosan sokan vannak, akiknek ez éppen elég. Jön a Gyurcsány, menekülj vagy üss. Efelé trenírozza a híveket a Fidesz jól kivehetően, s ez ellen polkorrekten megnyilvánulni már nem lehet. A tavaszra elemi ösztönök lesznek, életvédő harcok, ezzel a tempóval a tavaszra nagy valószínűséggel polgárháború lesz, mert ugyan talán választásokon a rezsim legyőzhető, de a hatalmat átadni soha nem fogja. Ez a világos vonalvezetés már most, Debrecenben ez lett meghirdetve, nem több, nem kevesebb.

„Fegyelem, elvtársak, vasfegyelem! Ez most a jelszavunk. Egyetlen hibás lépés, és ránk tör az ellenség. Mert azt ugye nem akarjátok, elvtársak, hogy Jones visszajöjjön?” – Ezt Napóleon mondta az állatoknak az Állatfarmban, de mondhatta volna Orbán is Debrecenben a bátor százharminchármaknak. És voltaképp mondta is. Tulajdonképpen ezt mondta. És az ostoba százharminchárom meg szajkózza utána, és észre sem veszik, milyen szánalmasan hülyék. A butaság összes bátorságával élnek, és elárasztják az országot a primitív bunkóság szűk, áporodott levegőjével. Ez a Fidesz.

Az ember két napig nem figyel, nem csüng a híreken, mert csüngeni nem tud, és egyből arra érkezik vissza, hogy csurig van restanciával. A NER olyan ütemben okádja a megírni valót mocsoktól kabaréig bezárólag – illetve ezek elegyét –, hogy tényleg nem tudja, hová is nyúljon. Legyen akkor a CÖF megint, mint kimeríthetetlen tárháza az ostoba hülyeségnek és a bicskanyitogató aljasságnak. Az MVM félmilliárdjával, és még ki tudja menyivel kistafírozott Fidesz segédcsapat épp megalapoz egy polgárháborúnak, illetve előkészít pár támadást késsel, pisztollyal ellenzéki gyülekezéseken vagy villamoson békésen SZFE-s maszkban utazó állampolgárok ellen.

Csizmadia László, miután az ellenzéki provokációkra válaszul soha nem látott méretű békemenetet delirált, most tovább megy. Mielőtt azonban vele együtt mennénk tovább mi is, állapítsuk meg azt, hogy az ellenzéki provokáció maga a puszta létezés. Csizmadiát zavarja az a nyolcmillió magyar, aki nem a kedves vezetőre szavazott, helyünk itt nekünk nincs, szűk a Kárpát-medence neki, itt erről van szó már, nem egyébről. Fölütöm azért az alaphangot, amikor elmesélem, hogy tévé és net híján az ember olvas leginkább, most például két napom volt Pelevint tanulmányozni. Egy csoda a manus, viszont nem akarom dicsérgetni, mert ki vagyok én, ráhagyom ezt másra.

Tehát Viktor Pelevin „A Metamor Szent Könyve” című regényéről olvashatni a könyvem fülszövegévben, ahol egy bizonyos Lev Danyilkin méltatásában azt írja: ”A regény nagy kérdését így lehet megfogalmazni: mit tehetünk egy olyan országban, amelyet váll-lapos farkasemberek irányítanak? Vagy más szóval: hogyan lehet élni egy olyan országban, amely sehonnan nem repül sehová…” – Mindezek után ébredtem én Csizmadiára, és olvasván újabb uszítását olyan otthon éreztem magam, mintha Pelevin regényéből léptem volna elő. Csak egészen sajnálatosan ez itt nem irodalom, hanem a valóság, ami még a regény világánál is szürreálisabb.

El fogunk pusztulni, ha ez így megy tovább, és hagyjuk, hogy így menjen. A Fidesz kormányzásának tizenegyedik évében Csizmadia László a CÖF nevében kihirdette, hogy megalapítják a „Civil Igazságtételi Bizottságot”, amellyel a „balliberális országfosztás nyomába erednek”, felállítják az „erkölcsi gyóntatószéket” a „szellemi honvédők akaratára”, amivel „elégtételt biztosítanak a nemzet polgárainak”. Hogy mi? Kérdezzem a hökkenés hangján, főleg akkor, amikor a balliberális oldal rendszerváltás óta elkövetett bűneinek feltárásáról olvasok, és azt, hogy bemutatják, „az országgyűlési választások előtt és után a szociálliberális kormányzás és hálózata miként herdálta el az állam és az adófizetők vagyonát”.

Ennek a fele sem tréfa, és momentán azzal sem foglalkozom, ki ez a Csizmadia, illetve ki volt a rendszerváltás előtt, azzal sem, hogy kik ülnek a Fidesz soraiban ugyanabból a korszakból. Sőt, figyelmen kívül hagyom azt a még súlyosabb tényt, hogy ki és mikor herdálja a nemzet vagyonát, s legfőképp mire, mert ezt mindannyian tudjuk. Hanem Csizmadia és a CÖF hangnemére fókuszálok, a leplezetlen uszításra, ami kitüremkedik belőle. S mivel azt is tudjuk, hogy saját kútfőből a végletekig csinovnyik lelkületű és halálig lojális Csizmadia semmit ki nem talál, semmit meg nem hirdet, az is sejthető, hogy a polgárháborús uszítás a lehető legmagasabb szintről ered.

Orbán mindig mással végezteti el a mocskos munkát, és a függöny mögül figyel. Csizmadia és a CÖF ezzel a szervezkedéssel leképezi azt, mi vár az országra, ha a Fidesz veszít. A híveket, a debileket, a kopaszokat már most trenírozzák arra, hogy a nemzetvesztő balliberálisoknak a hatalmat át nem adjuk, mert az a nemzet végét jelenti. S míg most, ebben az állapotában Csizmadia felhívása annyi, mint a füttyszó volt hajdan a teherautón várakozó SA tagoknak, egy vesztes választás után ez felhívás a kockakövek feltépésére és a Kossuth-tér széthugyozására. Mondhatnám legyintve, hogy ezt tudják, de ez ennél több. Ez felhívás a háborúra, a csapatok készenlétbe helyezése, erre kellett két nap után visszajönnöm. Még huszonnégy óra, és tankok lettek volna az utcán, ahogyan lehet, lesznek is.

Mészáros Lőrinc tegnap arra ébredt, hogy karcsú és okos. Hasa leapadt, tokája eltűnt, ráncai kisimultak, a frizurája sem volt kevésbé felcsúti, és ami a legfeltűnőbb, legszokatlanabb, hogy úgy ne mondjuk, szinte csodaszerű, összefüggő mondatokban beszélt, amelyeknek volt eleje, közepe, vége, sőt veleje is. Ezen úgyannyira elámult mindenki, hogy hinni sem akarták. Fekete-Győr, az egyik hitetlen például egyenesen szópárbajra hívta, egy élő beszélgetésre, csak úgy barátilag kávé mellett, hogy hallhassuk is, amit leírva látunk, hogy Mészáros Lőrinc tud beszélni bizonyosan, mégpedig értelmesen.

Az Index, amely orgánum lassan, de biztosan halad az elorigósodás felé, interjút közölt a gázszerelővel de bevallva azt, hogy írásban diskuráltak. Ez annyit tesz, megküldték a kérdéseiket, majd írásban megkapták a válaszokat, így semmi bizonyság nincs arra nézvést, hogy a gázszerelő nem puskázott, urambocsá, hogy más írta helyette a dolgozatot. Mert emlékszünk még a saját kútfőből előadott buzdítására, miszerint „legyetek bátorak”. Nyelvtanárok, mint magam is voltam egykoron, az ilyen hibákból sok mindenre tudnak következtetni, akárha a pszichiáterek, de most inkább nem írom le a diagnózist, mert anélkül is tudjuk.

Egyébiránt mindenki csodálkozott Mészáros szellemének hirtelen kivirágzásától, a HVG például egymás mellé tette a hajdani és a mostani teljesítményét, hogy ámuljunk, és ámultunk is erősen. Nem is oly rég a gázszerelőnek ilyenekre futotta: „Mindenki a maga sikere kovács, ez bárki legyen, azt gondolom, tehát mindenki, mindenki, tehát kell hozzá, hogy valamire vigye, vagy valamire ne vigye, ahhoz is kell ám nagyon sok minden, tehát ez lehet pozitív vagy negatív.” Ez nagyon ott van a szeren, úgy nagyjából Kósa kupakjainak szintjén, és ebben a közegben, mintegy a Kósából fakadva nem is csodálkozott senki, mert ezt várta. Mi mást várhatott volna.

Tegnap az Indexnek viszont már így mesélt a csudálatos gazdagságról: „Aki egy kicsit is járatos az üzleti életben, az tudja, ezek vagyonbecslések, nem készpénzállományról van szó.” Ez jól kivehetően nem ugyanaz az ember, vagy épp nem is az egyáltalán. Rossz nyelvek egyenesen arra gyanakodnak, hogy Rogán propagandaminisztériuma áll mögötte, vagy voltaképp azzal beszélgetett az Index, de ezt ellenőrizni nem lehet. Jogos tehát Fekete-Győr kávéra és baráti, nyílt diskurzusra invitálása, hogy derüljön ki, Mészáros most is olyan, mint amikor bátorak volt, vagy már agyat ültettek beléje.

Ez utóbbi kevéssé valószínű, így erősen feltehető, hogy ez az egész csak színjáték és manipuláció, egyszerűbben hazugság, ami nem volna meglepő, csak fölbukik az emberben a miért. Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden. Innentől minden csak feltételezés, de erős a gyanú, hogy a Fidesz, míg az ellenségnél a karaktergyilkosságot játssza hosszú évek óta és nagy sikerrel, itt ellenkező előjelű buzgalmat mutat, és kezdi fölépíteni a bábját. Hogy legalább azt ne lehessen mondani rá, mint eddig, miszerint ez a bugris azt sem tudja, hol van, még beszélni sem tud. És ilyenek.

Arcot kell adni a strómannak, mintha tudná, mi történik vele és körülötte. Olybá tűnik, hogy úgy farigcsálják és szabogatják, ahogyan Pelikán gátőrt készítették fel a tárgyalásra, ami vizsgán aztán mégis megbukott. No most, Mészáros így megbukni nem fog, szobrot faragnak belőle, helyette válaszolgatnak, ami arra szolgál, hogy igyekeznek elhitetni, a mérhetetlen gazdagodás mögött ha nem is teljesítmény, de legalább némi gondolat áll. Mégis tudjuk, hogy egyik sincs. Innen nézvést még a várkonyis szerelem is kérdéses, ez is a felépítendő karakter része. De ez már egy komplett összeesküvés-elmélet a részemről, úgyhogy ugorgyunk.

Ugrunk is, és azt látjuk, ahogyan Mészáros majd az esküvőn újjá születve előttünk áll, fiatalon, gazdagon és okosan. Viszont Pygmalion csak a színpadon létezik. Az Index interjújából kilóg a lóláb, mint Mészáros szájából eddig a kapanyél, és csak remélni tudjuk, egy kis idő után nem közgazdász professzorként, eddig titkolt egzisztencialista filozófusként és kivirágzott alanyi költőként mutatkozik majd, aki ráadásul csellózik is. Mindennek van határa, az ilyen szintű gazdagodást magyarázni és alátámasztani azonban semmivel sem lehet. Pedig a Mészárossal megkezdett színjáték erre szolgál. Semmi másra.

Nagyot ment tegnap doktorminiszterelnök elvtárs, egész délelőtt sziporkázott szinte. Először kibukott belőle az őstulok, hogy az írek a térdepléssel provokálták a szofisztikált magyari szurkolókat, mert a magyari lélek az olyan, hogy csak isten, haza, szerelem előtt térdepel, különben állva döglik meg. Állva pisál, ilyen a büszke kipcsak DNS-e neki, s ha sok volt a kumisz, állva szarik is be. Térdepelnek ezek az írek, buzik ezek csezmeg. Ennyit erről. Másrészről arra a sajtóeseményre, amelyen kérdezni lehetett őszentségét, egynémely orgánumokat egyszerűen nem engedtek be.

S amikor megkérdezték doktorminiszterelnök elvtársat, hogy akkor ez most hogy, mintegy boldogkarácsonyt receptre működve fingta oda, hogy nem ő szervezi a sajtóeseményt. Perszepityu. Ez a másik. Viszont tovább haladva a gyönyörökben azt is megtudhattuk, hogy doktorminiszterelnök elvtárs is jogosult az szja visszatérítésre. Arra, amit szavazatszerzési megfontolásokból fog osztogatni jövőre a gyerekeseknek (ha olyanok lesznek a számok), hogy az idén befizetett szja-t egy ikszért visszaadja, ha az apuka hoz magával egy másik apukát is.

Kérdezték tőle tehát ilyen kukacoskodó sajtómunkások, akik valami véletlen nyomán elébe járulhattak, hogy akkor ő is kap-e ilyen visszatérítést, mire doktorminiszterelnök elvtárs: persze, van olyan korú gyereke, aki után jogosult. Tudjuk, bérből és fizetésből él ő is, a járvány megviselte, mint mindannyiunkat. Ezt a fejezetet én most tovább nem is ragoznám, mindannyiunknak megengedem a kurvaanyázást, jámborabbaknak a lárifári miniszterelnök úr sóhajtást, mint Gyurcsány annak idején a tévében. Viszont nem mindenki senyvedett a kórtól, voltak, akik egyenesen jól jöttek ki belőle.

Például a Lölö, a pénztáros. Ő ugyanis arra ébredt tegnap, hogy kies hazánk leggazdagabbja immár, nem véletlenül duruzsolnak körülötte az eladósorban lévő lyányok. Lölö a járvány alatt is gyarapodott, ő nem tudja hogyan, Isten áldásával meg a szorgalommal és a Cukorhegyit pipáló eszével. Kiszámolták, akiknek ehhez volt késztetése, hogy ez a Lölö ha aludt, ha a szépet tette az Andinak vagy csak simán bátorak volt, óránként kétmillióval gyarapodott. Egyszerűen tehetetlen a pénzeső ellen, elárasztják őtet a sokrengeteg forintok.

No most, doktorminiszterelnök elvtárs erről a jelenségről is megnyilvánult, előadta, hogy ez a mesebeli folyamat csak a magyar költségvetésnek jó, sok kereset, sok adó, amíg azt Lölö fizeti, baj nem érheti. Aztán itt fordul át a történet horrorba, hogyha én sokpénzű magyari ember volnék Orbánnak nem tetsző ábrázattal, akkor futnék, rohannék, hogy lobogna a hajam, és csattognának a fogaim a szélben. Sok itt a baloldali pénzes ember. – Nézett rá a gazdagok listájára doktorminiszterelnök úr.

Ennyit vont le belőle, és szomorkás-veszélyesen megjegyezte: „Messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól.” Ilyenkor az embernek eszébe jut a médiaegyensúly története, annak kialakítása, felrémlik benne a Népszabadság sorsa, ránéz Bige László nyomkövetőjére annak lábán, és mindent megért. „Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra”, ugrik be a Terminátor szerzési metódusa, és így összegezve előttünk áll doktorminiszterelnök elvtárs, mint a Keresztapa maga. Előttünk áll a NER gazdasági programja.

Elszedni ezektől, odaadni a mieinknek saját lábon állásra és Habonynak százhatvan milliós órára. A „messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól” a lopás programjának jelmondata, és a használati útmutató ehhez: folytatjuk. Ennyi a Fidesz és doktorminiszterelnök elvtárs a pőre valójában valami ótvaros bunkósággal megfejelve, kifütyölöm a térdeplő írt, hogy körbe érjünk az írásműben. Szép napunk volt tegnap a nagy nyüzsiben, hogy merészen a Kossuthon kívül is megnyilvánult doktorminiszterelnök elvtárs. Máris tökön szúrta magát. Vagy minket.