blogin.hu

Nagy huncut ez az Orbán Viktor és az ő rendszere. Permanensen csak a győzelmek éltetik, ezért mindenre képes, ferdíteni, hazudni, elhallgatni, de ismerjük a sánta kutya legendáját, egyszer úgyis minden kiderül. Huncut Orbán a pénteki szeánszon a Kossuthon nagy hangon bejelentette, hogy ezer alá csökkent a kórházban ápolt covidosok száma, és hallottuk, ahogyan a nyála mindeközben a szájpadlásához klaffan, a felszopó kisasszony pediglen becsurrantott a gyönyöröktől. Átjött a mikrofonon és éteren át a csöpögés. Mindenki benyelte az adatot, még Orbán saját MTI-je is, reggel tele lett az éter meg a szájber hogy hurrá megint, Orbán lekardozta mind a vírusokat.

Ezt a tévképzetet egyébiránt ő is erősíti úgy, hogy szó szerint kimondja, amióta kamusörözött a teraszon. Azóta vannak ezek a diadalok. A vírust már el is felejtette, százezerével szórja szerte a világban a vaccinákat, mert a lélegeztetői már senkinek sem kellenek, súlyos milliókért rohadnak egy raktárban, de így is termelve a pénzt valamelyik cimborának. Ma azonban nem a tolvajlással hanem a hazugságok módszertanával foglalkozunk, a valóság szájunk íze szerinti ábrázolásával Goebbels papa műhelyéből, szinte tankönyvileg. Hogy miért hitte az összes magyari sajtómunkás, ezer alatt van a kórházban ápolt covidosok száma, annak egy furfangos mondat volt az oka.

„Kilencszázkilencvenkilenc beteget ápolnak kórházban lélegeztetés nélkül, és százhuszonegyen vannak lélegeztetőgépen.” Ebből jött elő az ezer alatti diadal, pedig, ha a duci, oder csontos és göcsörtös ujjainkon összeadogatjuk, akkor azt kapjuk, hogy mindösszesen ezeregyszázhúsz beteget ápolnak kórházban, akik közül százhuszonegyen lélegeztetőn vannak. Az egész kaján játszadozás azért volt, hogy százhúsz beteget elsumákoljanak a kórházból, és ki lehessen mondani a bűvöket: ezer alatt. Mintha nem lenne totálisan mindegy Másrészt pedig, ha alaposan értelmezzük ezt az összetett mondatot, akkor fura dologra jutunk.

Azt kapjuk, hogy kilencszázkilencvenkilenc beteg nem lélegzik a kórházban, így ők előbb-utóbb annak rendje és módja szerint megfulladnak. Továbbá az a százhuszonegy, aki lélegeztetőn van, nincs is kórházban. Ebből is kitetszik, fölösleges játszadozni az adatokkal, mert abból csak a kavarodás van. Mennyivel egyszerűbb nyunyó néni módszertana, aki, amikor még megvolt az operatív törzsös magas hivatala, inkább nem mondott semmit, és „jobb szövegeket” kerestetett a beosztottjaival. Akkor sem sikerült, és mint kitetszik, most sem. Nehéz dolog, ha mindig győzni kell az embernek, főleg, ha akkor is, amikor veszít. Akkor a legnehezebb.

Egyszer végre szembe kellene nézni a valósággal, s ahelyett, hogy Gyurcsány szidásával foglalkoznánk testületileg és milliárdokért, meg kellene tanulni a szállóigévé vált mondatot, miszerint elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. És éppen a legfajsúlyosabb tételnél, a halottaknál. Maga huncut Orbán jelentette ki abban az időben, amikor kevés halottja volt, és nem sejtette, mennyi sok lesz, hogy ő a sikert ezek számában méri. Amikor nagyon sok lett belőlük, akkor más győzelmi mutatót talált, hogy a valóságot feledni lehessen. A valóság viszont makacs dolog, az ott van visszavonhatatlanul, és momentán harmincezret mutat. Hogy ennyien haltak meg a vírustól kies hazánkban.

Nem emlegettem volna fel, ha nem jött ki volna épp tegnap – amikor a vázolt módon csökkent ezer alá a kórházban ápoltak száma – a lesújtó adat, hogy világelsők vagyunk a lakosságarányos halálozásban. Az aranyérmet a százezer lakosra jutó háromszáznégy halottal nyertük el, szólnak a fanfárok, hajra Magyarország, hajrá magyarok és jobban teljesít. Ezt az adatot a BBC adta ki, amely forrás szerte a világon a megbízhatóság maga. Mi viszont tudjuk, csak liberális fészek az is, azoknak sem mutatja az utat senki, nem mondják meg, mit mondjanak, s ez ide vezet. Jönnek elő itt a lehangoló dolgokkal, miközben soha ennyien nem házasodtak Magyarországon, mint most.

Mért nem ezekkel az örömökkel foglalkoznak, madárfüttyel és a nyugdíjasok zsebében hagyott milliárdokkal. Rétvárinak ezek csak jelenthetnek. Viszont ezzel az adattal egyszer azért szembe kellene nézni. Mert tudjuk. Tudják a gyászoló családtagok, rokonok, ismerősök, szomszédok és utcabéliek, tudja mindenki. Huncut Orbán is tudja, csak nem akaródzik kimondani, mert elvész a választás, odalesz a hatalom, kő kövön nem marad, leomlanak Jerikó falai. Megkérheti Orbán Nagy Ferencet, hogy dúdolja a fülébe a slágert életének abból a szakaszából, amikor csótány volt és nem patkány. Mert aztán lélegeztetés nélkül ápoljuk a kórházban, amitől meglilul a delikvens feje.

Munka alapú társadalomban élünk, vagy mi a bánat, aki nem dolgozik, ne is egyék, ámde, aki nem eszik, az ne is dolgozzék. Ehhöz képest tette közzé a KSH az adatait, miszerint a 15-24 évesek munkanélküliségi rátája 12,5 százalék. Tudjuk, hogy jobban teljesít, nade ennyire azért nem kéne. Mindemellett ebben az adatban nem a százalék a mellbevágó igazán, hanem a korosztályi besorolás, hogy olyanok vannak benne, akik nem választhatnak, nem választhatók, nem házasodhatnak, egy horrorra a moziba be nem ülhetnek a korhatárok miatt, s ha iskolába járnának, szülői engedély kellene ahhoz, hogy osztályfőnök bácsi elvihesse őket kirándulni vagy múzijomba.

Ahhoz viszont, hogy munkanélküliek legyenek, már elég nagyok. És itt áll előttünk a NER a maga pőre valójában, amiben így a szívünkre téve a kezünket, ma már totálisan mindegy, hogy annak vezére és ura mennyire trottyos, vagy a pörköltszaftos képe ocsmány-e vagy csak visszataszító. Mert ezek itt, akik 15 évesen munkanélküliek, a gyerekeink, akiknek a sajátunknál különb sorsot szántunk, ámde nem lesz nekik, mert a utcán ténferegnek ahelyett, hogyha későn is, de megpróbálnák megtanulni az ABC-t meg az egyszeregyet. Ezt a létállapotot nevezik kilátástalannak, és ezt nyújtja a kedves vezető az ő szeretett népének, a népe gyermekeinek. Meg a CSOK-ot.

Családok-évés csattogó zászlókat a hidakon. Novák Katalin tenyérbe mászó mosolyát. Abban az időben, amikor Adynak fájt a szerb komitácsi szíve is, a gyermek idesapjával ment ennyi idősen gabnát aratni az uraságnak, meg terelgetni a ludakat. Még korábban véres törzsi szertartással férfivá avatták, és indulhatott krokodilra vadászni. Most, bármily fura is, Orbán oktatási rendszeréről mesélek. Tankerületekről, hittanról, testnevelés és lövész órákról, meg arról, hogy akinek már ez is sok, a rendszer tizenhat éves korában kihajítja az utcára, majd börtönbe viszi két ellopott kakaóscsiga miatt. Amit itt egy összetett mondatban előadtam, az egy szociológiai tanulmány.

S egyben vádirat. Pedig csak egy aprócska megbújó sor egy adathalmazban, miközben „Az egyházi iskolák az emberi személyiség teljességét látják és szolgálják, a test, a szellem és a lélek összetettségében és egységében” – mondá Semjén Zsóti egy pillanatra kinézve a vértengerből, leszállva a lováról és elengedve a döglött szarvas agancsát. És mit adott át, miközben ekképp ömlött belőle a nyúlós pátosz? Vívótermet az iskolában, csezmeg. Egyházi iskolában, egészítsük ki ezzel a jelzővel az intézmény bemutatását, hozzá téve, hovatovább másfajta már alig is van kies hazánkban, ezek pedig módszertanukban fideszista pártiskolák. Kis, elcseszett orbánkatonákat nevelgetnek.

Sok kis Rétvári lesz a gyermekeinkből, ha meg nem, tizenhat éves munkanélküli. Ez itt társadalomtörténeti tanulmány volt egyház és állam kapcsolatáról, erősen gondolva a francia felvilágosultakra, illetőleg a mi Kalapos Királyunkra, aki szegény, halálához közelítve megzakkant, és mindent visszavont, ami előre mutatott volna. Vannak ilyen tragédiák nemzetünk életében. Voltaképp permanens elbukások sorozata a történelmünk, amiben most az Orbán nevű uralkodó az, aki visszalöki száz évvel a sorsunkat, vagy távolabb, még a polgárosodás előtti időbe. Ilyen sok minden jut az ember eszébe, amikor meglát egy KSH adatot, ami iszonyatokat rejt.

Rengeteg ilyen adat van még, ezernyi szám és grafikon, görbék és nyilak. Viszont, ha ebből a tengerből kiválasztjuk az egyet, aki voltaképp még gyerek, de olyan nyílegyenes a sorsa a hajléktalanság vagy a börtön felé, mint amilyen jó volna, ha Orbáné lenne, amit megérdemel. Mert arra kell jutnunk mindezek végén, hogy a potrohos nem csak a pénzünket lopja el, hanem az életünket is, illetőleg a gyermekeinkét, ami talán a legnagyobb bűn. Én már annyiszor mondtam, hogy gondolkozzatok el a leírtakon, és már annyi mocskot mutattam meg az eltelt évek alatt, hogy partja sincs. De most mégis: képzeld magad elé a tizenhat éves, munkanélküli, kitaszított kölköt. Több nem kell.

Tegnap nem lehetett úgy KESMA lapra nézni, Orbán tévére kapcsolni és Orbán rádiót hallgatni, hogy azokból ne Gyurcsány neve látszott, hallatszott, olvasódott volna. Tele volt az éter és mind az összes nyomdagépek Gyurcsánnyal, minden fideszista feje és szája, egy Gyurcsány volt a világ, és vélekedésem szerint lesz is még jó ideig. Május 26. volt, évfordulója az őszödi beszédnek, amiről a nagyvilág csak ősszel szerzett tudomást. De tegnap az összes fideszista megemlékezett az anyukájáról, akinek Gyurcsány kilövette a szemét, az apukájáról, akinek letépette a körmét, egyáltalán, az a csoda, hogy valaki még életben van közülük, aki mindenki hős forradalmár volt annak idején.

Ami tegnap történt – függetlenül Gyurcsánytól, Őszödtől, mindentől – egy szóval írható le hiány nélkül, és ez az undorító. Kálomista filmes-fideszes műalkotást készített nyolcszáz millióból szándékai szerint: „Számomra mindennél fontosabb, hogy át tudjunk adni a következő generációnak valamit abból, amit mi átéltünk, és amit azóta is elég ügyesen próbálnak elsikálni.” Ennek a filmnek innen fogva a keletkezésében, úgymond a fogantatásában van az eredendő bűne. Nem akar itt senki semmit elsikálni, a NER fennállása óta halljuk ugyanezt, Kálomista szándéka a megbízás alapján az uszítás, még egyszer kijelentve, teljesen függetlenül Gyurcsánytól és Őszödtől.

Ez az uszítás pedig olyannyira fontos a Fidesznek és végül az eredőnél Orbánnak, hogy a film előzetesét motoros futárokkal küldték ki a szerkesztőségekbe, hogy lehessen kórusban csaholni. Kálomista kijelentette, ha Gyurcsány beperelné a film miatt, áll elébe, mindent bizonyítani tud. Nem tudom, mit kell vagy kellene bizonyítani, mi szerepel a filmben, az viszont e tudás nélkül is egyértelmű, hogy Kálomista műalkotása egy bűncselekmény terméke, mikor is közpénzből végeznek pártpropagandát. Kálomista filmje egyenértékű egy M1 híradóval, egy kossuthos felszopó interjúval, Kálomista ezért egyszer majd nagyon szégyellni fogja magát.

Maga a film azonban csak nyolcszáz milliós kiegészítő kellék a tegnapi csaholáshoz. Már egy év sincs a választásokig – ha lesz olyan az elhúzódó vészhelyzetben –, a tegnap pedig csak egy kampánynap volt ennek szellemében. Voltaképp ilyesmit várhatunk gátak nélkül változó tartalommal és főhőssel, bugyogni fog a szar az eljövendő időben. Ez volt a nyitány, aminek érezhető felvezetését láttuk az elmúlt hetekben, amikor a ellenzéket cuzammen terelték be Gyurcsány mögé, mindenki az ő embere és mindenki az ő kottájából játszik. Így lesz majd Őszöd és a szemkilövetős sztori rávetítve Karácsonytól Fekete-Győrig mindenkire. A kampány közepén ülünk, amit a Fidesz közpénzből fizet.

Nem a stadionok itt a nagy tétel és nem az egyéb lopások, hanem a propagandára fordított pénz, ami, ha összeadnánk mind az összeset – közmédia, KESMA, tévé-, és rádióadók, kék plakátok, hirdetőoszlopok, tankönyvek meg papok és még ki tudja mi nem – olyan elképesztő összeget kapnánk, ami a GDP nagyon komoly százalékát teszi ki. Súlyos ezermilliárdokat. A tegnap arra volt jó, hogy megmutassa, mire megy el ez. Kinevezték Gyurcsányt az ellenzék vezérének, és tegnap egy suhintással próbálták meg lefejezni. A legnagyobb baj azonban az, hogy Orbánnak közel tizenkét év kormányzás után egyáltalán nincs mondanivalója.

Voltaképp egy tömény elmúltnyolcévezés volt az elmúlt nap, ez a film is, ami meglehetősen lehangoló szellemi teljesítmény, stílusában pedig, mint már kifejtettem, undorító. Ott tartunk a választásokhoz – ha egyáltalán – közelítvén, hogy egy eltátott szájat látunk, ami szünet nélkül üvölti: Gyúúúrcsááány. Ez egyébiránt kontraproduktív is bír lenni, de ez sem érdekli őket, az igazi eredője ugyanis nem egyéb, mint az a tévés vita, ahol Orbán volt a felmosórongy, s amibe belebetegedett. Ennek a betegségnek a terméke, amiben élünk. Permanens bosszúban Gyurcsány ellen, önkormányzatok ellen, voltaképp a másképp gondolkodó – tehát a többség – magyarság ellen. Ezért is volt az egész olyan, mint egy delírium. Súlyos és nehéz.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy van nekünk itt egy vizsgálandó jelenségünk, ami nagy általánosságban azt mutatja, aki fideszista, annak előbb-utóbb fura, delejes képzetei támadnak. Maga az állapot – amiben a többség leledzik – nem tudható, hogy ok, avagy okozat, mi van előbb, a degeneráció vagy a fideszizmus. Nem látjuk, melyik fakad a másikból, feltétele-e a fideszizmusnak a debilitás, vagy a narancslátás okozza a romlást, ez még tudományos vizsgálat tárgya kell legyen. Mindenesetre legújabban itt áll előttünk Reviczky Gábor, aki saját bevallása szerint rezeg. Belsőleg és titokzatosan.

No most, nem szép dolog élcelődni embertársunkon, akinek jól láthatóan elment az esze, s ha dakota törzsfőnökök volnánk, nem is tennénk. Ám az a kényszerítő erő dolgozik itt, hogy muszáj megmutatnunk, mivel állunk szemben, hiszen maga a hatalom teszi kirakatba gyermekét, akit jól megfizet, cserébe ő pedig hülyét játszik. Vagy az is. Mondom, hogy kifürkészhetetlen a tyúk és tojás ebbéli esete, de J. A. polgártárs sorainak örök igazságát segítségül híva – „kit anya szült, az mind csalódik végül” – képzeljünk el saját sort Orbán, szülés, hülyeség összefüggésekben, és máris minden világos lesz.

Módszertanilag és az olvasó szempontjából fölvetődhet még, hogy ez a Kázmér nem tudna-e hasznosabb dolgokról irkálni, tehátsőt megmutatni a rendszer romlottságát és bűneit. De higgyék meg neki, ez a kis szöszögés legalább úgyannyira mutatja a hatalmas bajokat, mintha azt írná nagy erővel, hogy az Orbán kurvannya. Azt is teszi rendszeresen, de nem lehet a permanens üvöltés állapotában létezni, mert megfájdul az ember állkapcsa a kitátott szájtól, kiszárad a szája, és beletelepednek a vírusok, akiket amúgy Orbán már lekardozott. Ez a mesteri átkötés azért volt, mert hősünk is vírusozik.

Így térünk a tárgyra végre, megjegyezve azt, kár érte, valaha kiváló színész volt. Mint ahogyan voltak itt remek rendezők, zenészek, vagy épp csupán tanárok vagy földművesek a nagy, nemzeti bekattanás előtt, ami után viszont egy a táborrá és zászlóvá váltak. Cipollájuk megtette a hatását alaposan, kóvályognak a fura világban, reszketnek erősen Sorostól, Brüsszeltől, Gyurcsánytól, Karácsonytól, migránstól, részeges bölcsészektől, színészpalántáktól és szivárványszínűre pingált flaszteroktól is. Rohannak Orbánhoz, hogy óvja őket karja, öle, térde, ha már J. A. polgártárs, ugye.

No most, legújabban Reviczky Gábor színművész elvtárs mutatta meg nekünk a saját valóságát, miután ojtakozási reklámarc lett, és előtte is már számos alkalommal nyalta a vezér valagát. Mindez, amit lázárosan Reviczky előad a maga pőreségében, egyáltalán nem volna érdekes, az ember legyintene, szegény ember, megvan a maga baja. Ámde ő a NER arca immár, hivatkozási alap, zsinórmérték, akire a csámpás bávatagok mutathatnak, hogy na, ugye, a művész úr is megmondta. S hát, meg, bizony. Minden különösebb kommentár nélkül mutatom, így is minden pénzt megér.

„A legfontosabb az, hogy valamiben higgyen az ember, mert az erősíti az önrezgését. A pandémia alatt az emberiséget elárasztotta a félelem, ami a legveszélyesebb dolog. Ebben az állapotban az ember önrezgése öt hertz, a boldog emberé ötven hertz. Tudományos kutatások nem mutatják ki, de nekem meggyőződésem, hogy az emberek azért kapják el a koronavírust, mert a félelem miatt alacsony az önrezgésük. Pedig a ’betolakodónak’ húsz hertz fölött már esélye sem lenne.” – Szívcsakrák is vannak, alufóliasisakok, szíriuszok és mindenféle elképesztő dolgok a világban.

Ezt csak én tettem hozzá kajánul, de még folytatom, mert van másik. Azt is olvashatni, hogy tavaly március 11-én, amikor a kormány kihirdette a veszélyhelyzetet, az volt az első dolga, hogy feszületet tett ki az ajtajára, ezáltal – ahogy mondta – meghívta Jézust az otthonába. „Megígértem neki, hogy itt mindig szeretet fogja várni. Megkértem, hogy védje meg a családomat. És bizony azóta sem fertőződött meg a családban senki.” Vannak folyományok. Mert az a tévképzet él a talpasokban jó ideje, hogy mindenféle színészek, zenészek, papok, meg a többi organizmusok, értelmes emberek.

Ideje volna leszámolni ezzel az ideával, és akkor nem kellene naponta azon csodálkoznunk, ki mindenki okosnak, műveltnek, mérvadónak gondolt ember áll a diktátor oldalára. Sokáig azt hittük, van az a pénz. Egyébként van, de mint Reviczky példája is mutatja, az egy a tábor sokaságának más oka is van, és ez jól láthatóan a debilitásból fakadó tiszta hit. „A világon két dolog végtelen: a világegyetem, és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” – mondta volt állítólag Albert Einstein, és nem azért volt igaza, mert Einsteinnek hívták. Ez, kedveseim, az Univerzum igéje, menjetek békével.

– Hova, hova? – igyekezett szuszogva az ifjú párhoz a macskaköveken egy férfi. Az ifjú pár meglepődött nagyon, mert jól láthatóan esküvő volt a séta célja, lévén a lányon földig érő menyasszonyi ruha, kezében csokor, és a fiatalember is fess volt nagyon. Öltöny, virág a lukban, ilyenek. Megtorpant a pár, ez az alak meg nyomult feléjük trottyos gatyában, szedte a tömpe lábait.

– Most lesz a… vagy volt? – kérdezte, mintha nem jutna eszébe az esküvő szó, vagy tilos volna azt kimondani valami tabu miatt, csak utalni rá, vagy, mint Isten borzalmas nevét sziszegni csaupán magánhangzók nélkül. SKV: valahogy így, de a fiatalok elértették.

– Most lesz – mondta a vőlegény.
– Most megyünk – erősítette meg a menyasszony, és kínosan mosolygott.
– Összekent pörköltszafttal a kisunokám – jelentette be a köpcös egészen váratlanul.
– Van ilyen – nyugtatgatta a vőlegény, de a bámészkodó tömegből, ami kialakult, még kihallatszott: Nahát.

Ez felbátorította a köpcöst, s ahogyan támadta le rohanvást a fiatalokat, még további baleseteket kezdett sorolni, nehogy azt higgyék, Jézus jött el hozzájuk megint más alakban, hanem, hogy a nép egyszerű gyermeke ő is, ezt a képzetet igyekezett kelteni, amire nagy szükség volt.

Egy komplett filmgyár kísérte a köpcöst ugyanis, operatőr, világosító, hangosító, rendező és asszisztens, a stábban ott volt még Habony és Rogán. Nem látszott ugyan, de a csatornafödőket lehegesztették előző éjszaka, az ablakokban napszemüveges, kopasz emberek üldögéltek, és az utca mindkét végén szűrték a járókelőket. Ha valakinél síp volt, be nem jöhetett, egyesek pedig azt suttogták, hogy fél órája a Hadházyt teperték le a tévétől kölcsönkért biztonságiak, mert dudálni akart a triciklijére szerelt hajókürttel, de ez csak szóbeszéd volt, urban legend vagy valami ilyen.

A köpcös viszont kepesztetett egyszerűnek lenni, és elkezdett hülyeségeket beszélni, amikről azt hitte, ilyen az élet a váron kívül, panelekben, amire halványan emlékezett, ahol a panelprolik laknak.

– Nem borotválkoztam – tett rá egy lapáttal. A fiatalok hümmögtek.
– Lehugyozott a kutyám – néztek csak rá, a stáb pedig elkezdett feszengeni, a rendező mutogatta a kézcsókot, hogy az jön, de a köpcös belemelegedett.
– Lehányt az asszony – mondta kappanhangon, a pár nézett meredt szemekkel, a stáb mutogatta a kézcsókot, amit aztán észrevett. Elkapta a menyasszony kezét, rábukott, hogy földig ért a hasa, és mellélehelt. Még szerencse, mert az orrából áttetsző takonycsík indult a föld felé. A pár indult volna, de még szórakoztatni akarta őket.

– Szaros a gatyám – jelentette ki a házasulandóknak ábrándos, véreres szemekkel, s mint aki nem bírja abbahagyni, mondta még tovább.
– Lúdtalpam van – bökte még ki. S mivel a stáb érezte, hogy félrement a forgatókönyv, az elképedt fiatalokat kezdték elterelni a szokatlanul megnyílt köpcöstől, de a rendező érezte, hogy ebből nem tud kihozni semmit, így egy papírra firkantott valamit, amit az asszisztens a félnótás főszereplő kezébe nyomott, hogy olvassa. Sikerült neki, és a távolodó fiatalok után kiáltott:
– Éljen az ifjú pár.

A rendező megnyugodott, hogy van egy kerek nyersanyaga, kijelentette, ennyi, elégedetten felsóhajtott, de elszörnyedve vették észre, hogy hősük önjáró lett, a kordonon kívül keres még partnereket újra, s amikor teljesen megzavarodva egy nyugdíjas pár után eredt, és elfelejtve a szövegkönyvet nekik ordibálta, hogy szaros a gatyája, csak úgy harsogott a tér, nem volt mit tenni. A rendező beleordított a megafonjába, kimondta a varázsszót, hogy aszongya.
– Gyurcsány.

Nem kellett több, a köpcös meghazudtolva hatalmas gyomrát, tömpe lábait és éltes korát, úgy lőtt ki, mint a gyalogkakukk, pörgött a lába és porzott, s csak egy csíkot húzva maga után rohant föl az erkélyére, annak is a sarkába. Nagy Feró várta ottan barátilag, és elénekelte neki a nyolc óra munkát meg a pihenést, hogy megnyugodjon.

Van enek a mi minielnökünknek egy utánozhatatlanul tapló stílusa, amelyik a sörfoltos kocsmaabroszra könyökölve, a kik ezek bazmeg öntudatával kötözködik az emberekkel, de kizárólag, ha nem tudnak visszaütni. Különben függöny mögé bújik. Van itt az utcámban is egy ilyen alak pár házzal arrébb, de nyarakon a nyitott ablakon át hallani, ahogyan betölti az öntudata a világot. Mikor hallgatom őt is háttérben a madarakkal, érzem belőle a butaság rettenthetetlen erejét, amire hosszú elmélkedéseim során megalkottam a terminus technicust, miszerint gyomorból bunkó a manus. Remélem mindeközben érezzük a fokhagymaszagot, ami eddig Németh Szilárdból áradt a legerősebben, de pénteken Orbán Viktor is szaglani kezdett.

Nem most először, viszont áthatóan. A gyomorból bunkó polgártárs az utcámban rendelkezik hallgatósággal, másképpen nem ordítana. Állnak a komoly férfiak körbevéve őt, figyelve a mindenről meglévő, megrendíthetetlen véleményét, és tátva a szájuk. Orbánnak mindehhez egy rádió áll rendelkezésre. Ketten ülnek a hangszigetelt stúdióban az alákérdező-felszopó bábuval, akin érezni péntekenként a húgyszagot, amint bevizel attól, hogy egy légtérben lehet a félistennel. Innen fakad a kedves vezető mérhetetlen öntudata. Még valamikor régen Gyurcsány próbált vele értelmesen beszélgetni, amitől annyira megszédült, hogy azóta is kóvályog, Gyurcsánnyal kel, fekszik, álmodik, és hangszigetelt, TEK által védett stúdiókból üzenget neki.

Hogy visszajelzést nem kap, hogy nincs ott egy baráti kéz, amely pofánverné őt szembesítve az élettel, egyre inkább elszemtelenedik, ahogyan a pártja, és a médiája is. Ezek úgy beszélnek már nemcsak politikai ellenfeleikről, de az egész világról is, mintha a hegyeket és óceánokat a seggükből rángatták volna elő. Úgy megszokták a saját, gyomorból bunkó hangjukat, hogy azt hiszik, másból sem áll a világ, mint őket tátott szájjal hallgató alattvalókból. Ezzel a metódussal csicskáznak, komcsiznak, liberálisoznak, Orbán asszonyságozik, közjószágozik, professzor uraimozik. Egy komplett téeszcsé a manus, és most pénteken nekilátott bohócozni, mert tudta, hogy nem lehet neki visszaütni. Jakab Péter ismert magára Orbán szavaiból bohócként.

Őt Kövér pedellus tízmillióra ítélte, mert ficsúrnak nevezte, Orbán viszont azt mondta róla, „ügyesen vet bukfencet és jól csinálja a cigánykereket”, illetve, hogy nem kell őt komolyan venni. Ha ez így van, akkor nem értjük, pedellus haverja miért bünteti szénné, talán azért, mert mérhetetlen öntudattal úgy véli, megteheti. És valóban, a rendszer jellege szerint ők azt csinálnak, amit csak akarnak, mindenkibe beletörlik a szaros csizmájukat, amíg velük szemben csak az alákérdező-felszopó mosolyog. Ez a csürhe mentalitás mérhetetlen öntudattal elegyest, mert a kedves vezető még azt is megjegyezte a szeánszon: „nem kell komolyan venni a bohócokat sosem”. Tévedni tetszik, nagyméltóságú úr, de nagyon.

A bohóc nem az a kategória, ami a felcsúti búcsúból gőzök mentén felrémlik. És még csak nem is udvari bolond, mint váruraknak volt harcos időkben, s mint amilyen akármelyik fideszcsicska Holliktól Nagy Ferencig az erkélyen szórakoztatva az uraságot. A bohócság egy melankolikus létfilozófia, a kívül állás és felülemelkedés bölcsessége megfejelve Gogollal, mint emlékezhetünk, miszerint „mit röhögtök, magatokon röhögtök”. Ekképpen amikor Orbán azt hiszi, hogy valakit bohócnak nevezve megsért és jelentéktelennek minősít, akkor csak azt bizonyítja, mennyire gőgösen ostoba. Ott tartunk egyébiránt vele már, mint Bud Spencer filmjében az egyik tapló, akinek öt perc alatt alakult ki az eposzi jelzője, miszerint „bunkó vagy Bugsy”.

Hatvanmillió forintot szán kormányunk az Alaptörvény ünneplésére, mivelhogy tíz éve fogadták el azt. Igaz, kilencszer már módosították, így egy-egy változatra úgy kábé nyomorult hatmillió jut, ez pedig a fiúknál (akiknek fütyijük van) és a lányoknál (akiknek meg puncijuk) maximum egy tonhalas szendvicses szolid bulira elég ismerve az áraikat – vadászati kiállítás, vizes vb és a többi -. Az Ovizsaru örökzöldje azért került bele a szövegbe, mert az egyik módosítás szerint az apa férfi, az anya nő. Ezt fogják ünnepelni a fiúk és a lányok Varga Judit felügyelete alatt, lesz tudományos konferencia, az Alaptörvény értékeit bemutató tanulmánykötet, emlékplakett és ünnepi bélyeg is.

Valószínűleg elírták a számot. Ilyesmire hatmilliárd körül szoktak szánni a megvalósulásig folyamatos kiegészítő áremelkedéssel, de momentán nem a pénz a lényeges, hanem az ünneplő hevület és szándék. 2011. április 18-án történt meg a gyalázat, amit most ünnepelni akarnak és fognak is, ekkor fogadták el az Alaptörvényt, amiről senkivel nem egyeztettek, vitára, megfontolásra nem bocsátották, fölhatalmazást a megírására senkitől nem kaptak, rajtuk kívül más nem szavazta meg. Éppen ezért Vörös Imre volt alkotmánybíró az új országgyűlés egyik első feladatául azt határozta meg, hogy meg kell állapítania az Alaptörvény és az önkényuralmat kirívóan biztosító törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisségét.

Ezen túl sok ünnepelni való nincs. Vörös Imre – volt alkotmánybíró – egyébként le is vezeti az Alaptörvény alkotmányellenességét kifejtve azt is, hogy elfogadása bűncselekmény volt, a Fidesz alkotmányellenes puccsot hajtott végre vele, mert a “hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenységen” túl, a “hatalom erőszakos megszerzésére és gyakorlására és birtoklására irányuló tevékenység” is tetten érhető benne. Összefoglalva: alkotmányellenes puccs történt Magyarországon, ezért az Alaptörvény és a Fidesz egypárti diktatúrája közjogi értelemben érvénytelen. Így az Alaptörvényt a választási törvénnyel együtt meg kell semmisíteni, sőt, az ellen föllépni állampolgári kötelesség is. Mégpedig a következők miatt (szintén Vörös Imrétől).

A kormánypárt és a kormányfő megszegte az Alkotmányra tett esküjét azzal, hogy visszaélve a népfelségtől csak a kormányzásra kapott felhatalmazásával azt a jogállami demokrácia felszámolására, a szétválasztott hatalmi ágak központosítására, olyan átideologizált alkotmányozásra használta, amivel egy új rendszert, egy autokratikus (érthetőbben diktatórikus) rendszert hozott létre. Mindezzel megvalósították az Alkotmány 2.§. (3.) bekezdésben meghatározott, “a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység” tényállását. Ez nem más, mint Alkotmány elleni puccs, más szóval államcsíny, vagyis bűncselekmény. És mindezt szándékoznak ünnepelni a fiúk és a lányok, igaz, csak nyomorult hatvanmillióból.

Ha nagyon mocsadék akarnék lenni, akkor javasolnám az ünnepség fényéért felelős Varga Juditnak, hogy díszvendégnek hívja meg a mű szerzőjét is, aki nem más, mint Szájer József az ismert körülményekkel. Igaz, nem ő írta bele az apa férfi, az anya nő kitételt, de a nyálas keresztényezést igen. Aztán csúszkált az ereszen mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Egyébként már ez is, az Alaptörvényben megfogalmazott pátoszok és a szerző ezzel szöges ellentétben álló életvitele és gusztusai is mutatják, mekkora ordas kamu az egész, hogy ünnepelni rajta egyáltalán nincs mit. De láttunk mi már koronaúsztatást a Dunán, van nemzeti emlékező gödrünk is, és voltak szent szánkók a téren. Minden hazugság, amihez hozzáérnek.

Az Alaptörvény is. S ha már az ünneplés. Nem volna itt ennek az ideje, hiszen a kedves vezető bejelentette azt is, hogy legyőzte a járványt. Ez vagy így van, vagy nincs, majd az ősz eldönti. Viszont minden hadvezérek a győztes csata után számba szokták venni annak az árát, összeszámolják a diadal áldozatait, és biccentenek egyet feléjük legalább. Nekünk harmincezer van, Orbán viszont egyáltalán nem foglalkozik velük, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Ünnepli az Alaptörvényét, s ha másért nem, már csak ezért is gusztustalan volna ez az egész. Hozzáadva viszont a fentebb elmesélteket, egyenesen köpnivaló. De hát, mit is várhatnánk egyebet egy maffiától, amelyik ellopott egy komplett országot. Ezt. Ez a lényegük.

Szijjártó Péter, a diplomácia doktora és vaccinaítész mostanság egyre többször fedezi fel rosszallólag, hogy „politikai támadás” zajlik valami ügye, a Fidesz, a kedves vezető és az egész nyüves világ ellen, amiben él. Milyen más zajlana, tehetnők fel a kérdést a kocsma pultjára könyökölve s megjegyezve egyben, az volna ám a delikát, ha másmilyen támadást diagnosztizálna, úgymint karikás ustor, fokos vagy egyenes kasza. Azt a stációt bízvást nevezhetnénk akár felkelésnek vagy forradalomnak is, amiben lenini terminológiával az alul lévők nem tudnak a régi módon élni. Koncolások jönnének aztán, lámpavasak, tehát a politikai támadásnak úgy kellene örülni, mint egy falat kenyérnek. Ennyit a történelemről.

Morfondír viszont azon van, miért zavarja a „politikai támadás” a politikust. Mivel Szijjártó generikusan futsalos, és az az ámokfutás, amit külügyesként végez, ebbéli determinációkból fakad, helyette kell elméláznunk a fura világon, amiben él. Hogy politikai támadásnak nevezi Szijjártó a bőséges kurvaanyázást, az erős eufemizmus, viszont annyiban mégis politikai, hogy nem tekerik ki a nyakát. Az ellenfeleknek ugyanis volt gyerekszobája, és sajnálatosan még mindig abban a tévhitben leledzenek, hogy ezekkel bármi ügyet is el lehet rendezni a gentlemen’s agreement mentén, de erősen tévednek. A zamatosabb kérdés, Szijjártó miért csodálkozik azon, hogy cselekedeteik és eszméik helyességét kétségbe vonva támadásokat kell elszenvednie.

Ilyen csodálkozás csakis abból fakadhat, hogy a megtámadott abban a meggyőződésben leledzik, bármit tesz, mond, intézkedik vagy sem, az maga a tökéletesség, kifogást találni azon nem lehet, s ezen a ponton következik aztán, ha bárki akármit szólni mer ellenükben, az csak romlott bűnöző lehet. Ez az önmagunk tökéletességébe vetett hit számos aljasság eredője egyébként, ez vezet el oda, ahol Magyarország jelenleg épp tart, hogy mi tudjuk, mi a jó a népnek, s aki ezt kétségbe vonja, az hazaáruló. Emlékezzünk Virág elvtársra: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” – Ezek tehát ugyanazok.

Innen fakad aztán a Fidesz azon csudálkozása is, hogy a balnak nevezett ellenérdekelt oldal a hatalom megragadására tör. Szájtátva nézik, hogyan jönnek ezek ehhez, mit képzelnek, hogy kétségbe vonják a tökéletességet, és erre Kövér pedellus ténykedése az eleven bizonyíték, aki szerint a parlament, s abban az országgyűlés valami templomban zajló mise volna, ahol a liturgiát és prédikációkat pisszenés nélkül lehet csak hallgatni, de az sem nagy baj, ha reszkető áhítattal. Innen nézvést érthető az is aztán, hogy a bátor százharminchármak, de az utolsó narancsbőrű takarító is a földtől tíz centire elemelkedve közlekedik. Pedig ehhez Marqueznél Nicanor atyának is meg kellett innia egy bögre forró csokoládét legalább.

Visszatérve azonban még a „politikai támadás” mibenlétére, ezzel a minősítéssel egyben a mocskot is elkenik. Mert azt a képzetet akarják kelteni, nem ontológiai a baj velük, nem az, hogy csalnak, lopnak, hazudnak, és maga a létezésük is az emberiség, s ezen belül a magyarság ellen való vétek. Hanem csak ilyen kis politikai piszkálódások vannak csupán, szóra sem érdemes – de inkább elítélendő – ünneprontások a permanens gyönyörökben. Viszont az nem világos, hogy Szijjártó ezt valóban így is hiszi-e, hogy ez-e a meggyőződése neki. Mert, ha igen, az egyrészt lesújtó, másfelől tragikus. Mert ez eredményezi majd a hatalomhoz való oly görcsös ragaszkodást, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

Előnye viszont, ha mindezt sikerül ilyen következetesen végiggondolni, hogy mindezek után belátható, itt nem politikai küzdelem lesz az elkövetkezendő szűk egy évben, s majd aztán, hanem véres háború életre-halálra. Ha olyan ábrándokkal élünk, hogy korrekt, becsületes és jogszerű lesz az úgynevezett választásnak nevezett rendszerváltónak szánt aktus, akkor már most minden elveszett. Mert és ugyanis glaszékesztyűben és sportszerűen, jogszerűen és jámboran nem legyőzhető a törvényt nem ismerő, feltüzelt horda, amelyik ráadásul meg van győződve létformája, s ebből fakadólag a saját maga felsőbbrendűségéről. És akkor még az ellopott ezermilliárdokhoz való görcsös ragaszkodással nem is számoltunk.

Széll Bernadett megkérdezte Müller Nyunyó Cecíliát, kies hazánkban milyen metódus szerint számolják a vírus halottait. Erre a szakmainak tűnő érdeklődésre Müller Nyunyó Cecília egy Orbán interjút küldött el feleletül a képviselőnek, beárazva mintegy önmagát és az egész elcsesződött Magyarországot. Most már egészen biztos, hogy nem köztársaságot. Elgondolkozott erősen Müller Nyunyó Cecília, milyen válaszaik vannak erre a kérdésre, melyek a jobbak és a még annál is jobbak emlékezve Hadházyra, és arra jutott, abból baj nem lehet, ha elmegy egészen a gyökerekig, minden titkok tudójáig, a rend fundamentumáig, aki maga az írás és a világosság, tehát a kedves vezetőig.

Mondja meg ő, így Müller Nyunyó Cecília megfelelve a hivatal élén álló bábu megalázó de jól tejelő követelményének. Az igazság és Széll képviselő pedig be is kaphatja. Ez a gondolatmenet. Várjuk az Orbán összest piros bőrkötésben, ami minden polcon ott áll majd, s ha bárki-akárki kétségek közte vergődne, mennyi kétszer kettő, csak felütné az írást, és megkapná a választ, de ugyanígy arra is, hogyan kell föltörni a tojást, és milyen irányban töröljük ki a seggünket. Müller Nyunyó Cecília voltaképp ezt tette. Azt mutatta be, hogy ő voltaképp nincsen is. Hogy csillog a szemüvege a lámpafényben, az káprázat csupán, hogy a kisdedeket az ablakban szellőztessük, az is az Orbán összes egy fejezete.

Voltaképp mindent elmondtam, elmeséltem az egész életünket ezzel. De annak, aki vár még a sajátjától valamit, úgy gondolja, hogy lesz még tavasz és lágy kenyér, vagy szeretné a keblére vonni az unokáját ahelyett, hogy a gyermek az ablakban levegőzne akárha valami tömött dunna, azt tanácsolom, hasson oda, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége legyen. Hogy minek is, azt már hosszú évek óta mondom. És ez most csupán kérdésekben manifesztálódik, miszerint miért nem lehet tisztességesen válaszolni egy parlamenti képviselőnek, sőt, akár egy mezei állampolgárnak is? Mi ez a pökhendi, ugyanakkor szolgalelkű hozzáállás? Mi ez a hazug, kioktató, fölényes terelés, tagadás, nem válaszolás?

Mindezek a kérdések egyszersmind válaszok is azonban, mert előttünk áll a folyamat, ahogyan a krumplibogár kifejlődik a rezsimben. Alig egy éve is még azt sem tudtuk, hogy ez a Müller Cecília egyáltalán a világon van, csakhát, a járvány a felszínre okádta őt. Ott állt előttünk a kezdetekkor ilyen nagyanyós stílben, köntösben és szavakkal, hogyha arról, amiről mondania kellene valamit, mondani semmit nem tud, akkor gügyögjön nyunyókról, jóságos nagyapákról és nagy családi ölelésekről, hogy elvegye az iszonyatot a halállal való szembenézéstől. Ám mire harmincezren túl is estek életük befejező aktusán, Müller Nyunyó Cecília álcája lehullt. Hazudozik és terel.

Minden fideszhitű átesik ezen, az összes eleveszíti a személyiségét, és föloldódik Orbán Viktorban. Ez nem felmentés, hanem keserű ténymegállapítás, a fideszisták szellemi, erkölcsi, érzelmi leépülésének értelmezése. És ez a morális és esztétikai nihil megüli ez egész országot, annak minden szeletét, belopózik a mindennapokba, az agymosott zombihorda irányítja az országot. Viszont annak, akinek valami kis szép-, és jóérzéke megmaradt, ilyen országban élni nem lehet. Ahol egy szakmai kérdésre egy képviselőnek egy propagandainterjú linkjét küldik válaszul, az az ország elveszett. Nagy gonoszan azt is kérdezhetném Müller Nyunyó Cecíliától, tud-e pisálni Orbán útmutatásai nélkül.

S ha most a nyájas olvasó fölhorgadna erősen, hogyan jövök én ahhoz, hogy egy idős nőről így beszélek, vegye figyelembe, hogy egy báburól van szó csupán, s hogy azzá vált, arról ő tehet. Ugyanilyen bábok Varga, Novák, Szijjártó és mind az összes az utolsó fradista biztonsági őrig, akikből Orbán folyik. Müller Nyunyó Cecília viszont ahhoz is fáradt és tehetségtelen, hogy a saját gondolataiként adja elő, amit a Párt előírt a számára. Legyint tehetetlen kétségbeesésében, és elküldi az interjú linkjét, hogy Orbán majd elmondja, amit akar, s ugyan neki kellene, de még erre is alkalmatlan. Müller nem tett egyebet, mint leleplezte a rendszert. Tudtuk amúgy. Nem köszönjük meg, csak a tárgyalásig eltesszük a bizonyítékot.

Ha azt mondom, Rétvári Bence, akkor a jó hírek jutnak eszembe, meg egy oldalra fésült hajú, szemüveges alak, akinek személyisége egyáltalán nincsen. Így ránézvést az ő tízóraiját szokták megenni az iskolában, tornaórán hozzá vágják a labdát ahogyan áll ott klottgatyában és atlétában, és akkor azt hiszem, mindent elmondtam róla. Hat évesen megkapta a választékot a hajába, ilyen volt az elsőáldozós és bérmálkozós fotóján, így nősült és így fogják eltemetni. Rétvári a szemüvege és a lenyalt haja, a Párt sem bízott rá konfliktusokat, vasárnaponként szokott mise előtt vagy után örömöket bejelenteni, hogy kinek miért lesz jó, mi teljesít jobban vagy legjobban.

Ha olykor nem osztana krumplit, semmi nyoma nem lenne a világban, csak egy villanás, amit a szemüvegén megbucskázó napsugár okoz, de egy pillanat ez is csak. Ha az ember senki, de valaki akar lenni, tényező úgymond, fajsúly a világban, az frusztráló lehet, megeszi a lelket, hogy a végén toporzékolni kezd, toppog és hisztizik a sarokban. Ha az embert utálják, az nem jó. Ha kiröhögik, az sem igazán. Ha meg semmibe veszik, levegőnek nézik úgymond, az pokoli. Rétvári viszont ezek közül választhat, szeretni senki nem fogja, tisztelni sem, és most már meg sem hallgatják. Mint tegnap a parlamentben, ahol olyasmire vetemedett, mint előtte még senki.

„Megtenné, hogy rám néz? Négy perce beszélek önnek!” – mondta Rétvári Bangónénak (MSZP), így mindaz, amit föntebb elmeséltem szemüvegről, lenyalt frizuráról és elkobzott tízórairól, ekkor vált valósággá, mert Rétvári eddig csak egy paca volt, aki viszont ím, öntudatra ébredt és figyelemre vágyik, hogy igazolja a létezését. Próbál kikecmeregni Beckett világából, ahol a szavak már szinte jelentés nélkül csattannak, és a hősök cél nélkül téblábolnak a világban. Rétvárit a pártja és önmaga lavírozta ebbe a létállapotba, hogy tíz éve nem figyel rá és rájuk senki, mert tíz éve nem mondanak semmit. Tíz éve borítékolható, hogy bármely kérdésre a válasz pár szóban megadható.

Soros, Gyurcsány, baloldal, boldog karácsonyt. Tíz éve mondják értelem nélkül ugyanazt, tíz éve nem válaszolnak semmire. Tudod, Sheldon – mondja az Agymenőkben Penny – sokszor van úgy, hogy látom, mozog a szád, de egyáltalán nem hallom, mit mondasz. Rétvári nem Sheldon, Bangóné sem Penny, a helyzet viszont ugyanaz. S ha már Beckett, akkor Rétvári akárha Estragon vagy Valdimir, eljátszotta a jogait, hogy valaki egyáltalán figyeljen rá. Látom, hogy mozog a szád, de nem hallom, amit beszélsz. Ám föltevődik a kérdés, hogy ez a Rétvári miért most óhajtotta annyira, hogy Bangóné csüggjön az ajkain, ezt már soha nem tudjuk meg, de voltaképp nem is érdekes.

Csak nézzük, ahogyan egy pillanatra öntudatra ébred, látjuk, ahogyan fontosnak akarja érezni magát, és sajnálnánk is, hogy rúgkapál a figyelemért, viszont a sajnálathoz való jogát is elveszítette. Előttünk áll a bátor százharminchárom jövője, akik azzal, hogy a gazda kijelölte őket bábunak, elkezdték fontos embernek érezni magukat, pótolhatatlannak, viszont abban a pillanatban, amikor ebből kiesnek, nem lesznek bátor százharminchármak, életük olyan üressé és értelmetlenné válik, mint Rétvárinak, amikor tornaórán a fejéhez vágták a labdát, és elvonult pityeregni a sarokba. Így múlik el a világ dicsősége, így pukkan ki a lufi, és így nem fogják a helyüket lelni a világban.

Ülnek majd hónaljig húzott mackónadrágban, és sóhajtoznak, milyen hangos a fiatalok zenéje. Ez lesz, és örülnek majd, ha nem ismerik fel őket. A képzelt Olimposzról kerülnek a lét peremére, és Rétvári sikolya, miszerint „megtenné, hogy rám néz”, ennek az érzete, az első találkozás a nagybüdös semmivel. Nem érdemel és nem érdemelnek irgalmat, ez, amit most elmeséltem, csak egy állapotfelmérés, a helyzet leföstése úgymond, maga a szánalmasan röhejes valóság, ahogyan Rétvári figyelemre, hogy úgy ne mondjuk, szeretetre vágyik, de nem kapja meg, mert nem érdemes rá. Nézzük, ahogyan rúgkapál, s mert bódhiszattvák vagyunk, inkább fütyörészünk. Mint Bangóné.