blogin.hu

Drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, jóltevőnk. Aszt kéri a fécbukkon, mongyuk el véleményünket az esőről mi, hastagok. Bisztosan elgépelte eggyetlen jóltevőnk, asztán vastagot akart volna írni, hogy mi hasonlóan molettek vagy inkább eröss csontozatúak mongyuk el gondolatainkat az égi áldássról a jóisten seggedelmével eggyetlen jóltevőnk. Május van, amikor a népi bölcsesség szerint aranyat ér az égi áldás miniszterúr elnökúr, hogy nyőjjenek a vetések, gabnák, zőccségek, meg a gyömölcsös. Hogy nyőjjön a nemzeti zőccség, mer láttam ugyanitt a fécbukkon Varga miniszterasszony urat, hogy spárgát pucót, ami lobogóval vót általkötve, tehát hajrá magyareső, hajrá magyarok.

De drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, ahogyan közzé teszi a felhívását, hogy mongyuk el a véleményünket az esőről, mi hastagok, hát, megy ott a képen fedetlen fővel a szakadó magyaresőben. Ejnye miniszterúr elnökúr, hát nem vigyáz a drága egésségére, ahogy ott fedetlen fővel dolgozik érettünk az esőben, hát mér nem hív a békemenetből valaki esernyős asszonyokat, akik ott szokták védeni az esernyőjükkel a komunistáktó a demokráciját, a keresztényesset, hogy mostan kardozás helyett tarcsák a drága feje fölé asztat az esernyőt, mermég fölfázik nekünk a magyaresőben. Mer drága miniszterúr elnökúr mégse gabna vagy zőccség, hogy nyőjön ez esőtől és gyarapoggyék.

Legszivessebben magam sietnék rohannák oda, hogy esernyőt tarcsak érettünk gondoktól terhes drága feje fölé, de messze van miniszterúr elnökúr, úgyhogy legalább a hátitáskáját tegye a fejire vagy egy acskót, amibe a reggelije vót csomagóva. És aszt előbb szorgosan megenni mind, a szalonnát, kalbászt, rá egy kis házi kisüstit, mer kell az energija az érettünk való dolgozáshoz. Aztán az acskó a fejre. Másfelőlmeg, ha belegondolok, hogy a Gyurcsányira esik az eső, szakad rá, minda zég, és ronggyá ázik a Gyurcsányi meg mind az összes komenyista, sorosbérenc, brüsszelita talpnyaló, idegenszívű zsoldos, akkor derül az én öreg szívem és mosolyog.

És kérem az Urat, hogy öncse rájuk mind az összes vizét a dézsájábú, mossa el űket a föld színérű mind. De maga drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr az acskót ne feledje. Mindeközben, ahogyan itt filozófálgatok, bugyog föl a kanális, mer nem bírgya enyeni a sok vizet. Ömlik ki belölle szarral elegyest, hömbölög a víz és bucskáznak a habok a gátakon, lukakon. Mer, drága miniszterúr elnökúr, a mi sorosista polgármesterünk nem csinyátassa meg az utat, aszongyahogy nincsen rája pénz, hát hova teszi a sok pénzet, biztos a saját zsebibe, ugye. Ehagyta a városunkat a jóisten amióta nem keresztényi polgármesterünk van, szép városunkat megüli a romlás azóta erössen.

Ugyhogy aszt mondom most már, maga, miniszterúr elnökúr mennyen fel a magas erkélyére, vigyen magával párba éllő lényeket minda Nojjé, asztán mossa el az özönös víz a sorossokat, vigye őket a szarral elegyest a pokol bugyraiba le, hogy így megpucolódván a világ gyöjjön el a mennyeknek országa, ahol a talpaink majd egymásra lépnek drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, jóltevőnk. Az én kérges talpam és a maga bársonyos talpa, ahogyan érinti egymást az esőben, hát, beleborzongok a gyönyörökbe. Futkorászik a hideg a hátamon, vagy csak egy légy, mer ezeknek teljessen emegy az esze, amikor odakint esik és szakad. Rohangának, dönögnek.

Zárásképpen és bisztatásul, hogy amikor az a zsiráffos Karácsonyi asztat monta magáról miniszterúr elnökúr, hogy maga kicsialacsony, akkor most vágjon visszahogy, na ugyehogy, akkor most az eső későbben éri el magát, mint annak a magasban ingadozó fejit, és míg az már szarrá ázik, maga pont rá tudja húzni az acskóját a saját fejire, és úgy mutattya neki a fityiszet, hogy boldog karácsonyt Karácsonyi, hát hol, az acskód, seholse nincsen, cseszed, míg mi nevetünk csak az acskónk alatt, úgyhogy hajrá magyareső, hajrá magyarok. Hát, ennyit vélekedek én az esőről, hasonlóan hastag, mint maga, ez ez eső ez sohase ér véget, minda a fudballéjszaka. Imádom magát, miniszterúr, elnökúr, jóltevőnk, egyetlenes örömünk.

Szép dolog az emlékezet, ám nem mindegy, mire emlékszik az ember, s pláne hogyan. Ez az első tétel. A második pediglen Störr kapitány apukájának intése kisfia felé még annak kapitánnyá válása előtt, tehát klottgatyás korában, miszerint: légy nagyvonalú. Mert ilyen készség nélkül élni nem lehet. Efféle habitus híján átharapjuk embertársunk torkát, kinyomjuk a szemét, s ami rosszabb, egy pokol lesz az életünk, midőn lovaglunk az értelmetlenségeken. Mint most a DK-s Szabó Zoltán, aki Karácsony Gergely azon mondatára, miszerint ő mondta ki a parlamentben először Simicska Lajos nevét, szuszogva nekiállt sürögni, hogy nem is, nem is, hanem ő.

Mintha nem volna teljességgel mindegy, ki vette a szájára Simicska előbb bűnös vagy szent nevét. Vannak a rögös életben lényeges és lényegtelen dolgok, ez épp nem az, s ilyen hozzáállással a DK-s Szabó Zoltán csupán egy aktatologató csinovnyik, bár nem ismerem a habitusát, de ezek után már nem is kell. Tegnap olvastam több dolgozatot is, nyilatkozatokat, komoly, megfontolt véleményeket magukat okosnak hívő emberektől, hogy Orbánnal tárgyalni nem lehet, a Karácsony-féle „selymes fordulat” halálra van ítélve. Most álljak neki hőbörögni, hogy tíz éve magyarázom ugyanezt, hogy enyém az érdem, kérem a simit a buksimra? Ugyan. Ülök a dombon és nézgelődök.

Szabó előbb simicskázott mint Karácsony, én előbb fasisztáztam mint akárki, ettől még nem kérek repetát a habos kakaóból, és nem is visítozom, hogy én voltam a hős, mert minek. Störr kapitány apukájának intése a nagyvonalúságról azt jelenti, hogy képes legyinteni az ember, enélkül csak fontoskodó, nyüzsgölődő manus lesz, aki tolakszik a sorban, és a végén a legzsírosabb falatot akarja. A dolgok így kezdődnek el, hogy elveszünk az értelmetlen részletekben, aminek elborzasztó voltáról az én drága szomszédom tesz tanúbizonyságot napra-nap, aki odáig jutott, hogy képtelen elmondani mi történik vele, vagy mit szeretne, hogy történjen.

Az, hogy egy órára valahová elmegy, öt perces értelmetlen történetté válik, valahogyan így: az egy órási temetői bussza menek az Irénhöz, tudod, akinek a férje a tanácsná dógozott régebben, a hugának a lánya meg pincér, de a kocsma már bezárt, három unokája van az Irénnek ilyen jól ivós nő volt de már nem iszik, na az egy órási temetői bussza megyek hozzá, ismered az Irént, ilyen csöcsös volt régen. Nem, nem ismerem, nem mondta, hogy Simicska. És elrémülten látom, hogy a nagy ellenálló felhorgadásban mindenki ilyenné válik, s ami baj ennél nagyobb, kockás füzetben tartják számon az érdemeket, ki, hol, miért és mennyit simicskázott. Nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Mondom, hogy légy nagyvonalú. Bölcs ember volt Störr kapitánya apukája, csakhogy ő volt az is, aki a halálos ágyán összegezte az életét és viszonyát a világhoz, valamint az abban lakó emberekhez ekképp: „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon – mondta, és csendesen elhunyt.” – Vonja meg a mérleget Störr kapitány apukája Milán bácsi csudaregényében (A feleségem története), és az életből levont tapasztalatokat is ebbe a kupacba rakja. No de, eddig az elbocsátó szép üzenetig is el kell jutni, ami viszont csinovnyik lelkülettel nem megy. És ők vannak többen, mennek a bussza az Irénhöz, aki jó ivós csöcsös volt valaha. Így nem lesz egy órára odaérés.

Miheztartás és elgondolkodási feladat kijelöléséül Hábi Szádi bölcsességét mutatom: „Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.” – Szeretném ezt a forradalmárok figyelmébe ajánlani ahelyett, hogy Karácsony angolját kutatják, és versenyeznek azon, ki mondta előbb: Simicska.

Érdeklődve figyelem, ahogyan a nemzeti fiúkról és lányokról olykor lecsorog a pátosz, és itt maradnak nekünk a fönnakadt szemeikkel csupaszon és ostobán. Röhejes, amit előadnak, ami kezdődött nagyon rég az egy a tábor egy a zászlóval, folytatódott a hajrá Magyarország, hajra magyarokkal, erre rápakolódott a malomkeréknyi kokárda, a véget nem érni akaró éjszaka, ahogyan a talpaik egymásra léptek Nélküled, a bocskai meg a Dunán ringatózó korona, az alaptörvény asztala és a mimagyarok. Most meg már Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára – ahogyan egyetlenünk citálta a Himnuszt a maga egyszerű módján a kantáros rövidgatyájában, ülj le Viktorka, egyes.

Orbán Viktor a pénteki Kossuth-szeánszon idézte a Himnuszt, mint aki ezt is tudja, aztán mégsem. Hibázni mindenkinek szabad, legfeljebb röhejes lesz, hogy nem okosabb, mint egy ötödikes. Úgy pedig különösen, hogy a fentebb fölskiccelt nyálcsorgató nemzeti pátosz közepette az ország miniszterelnöke nem tudja hazájának himnuszát, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, fogd meg a szotyolám. Nem akarnám én ebbéli hiányosságait felróni minielnök elvtársnak, de ami nem megy, nem kellene erőltetni, például verseket citálni és országot vezetni, járjon inkább meccsre, az megy, az testhez álló. Viszont kitetszik a sorozatos kudarcokból, hogy minielnök elvtárs egy nemzeti színű lufi.

Tartalom nélküli forma, nagyhangú és kiüresedett senki. Nem először, próbál versekkel operálni, a legemlékezetesebb az volt, amikor Szabó Lőrinc szerelmes versét – „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom” – elborzasztó kommunista terrort vizionálva a sorokba idézte. Így jár, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, kommunisták, brüsszelek, gyurcsányok, sorosok. Ez is egy szint és világlátás, ha egy falusi párttitkáré is. Ők is szokták mondogatni az ünnepeken nyomatékot kívánva adni ostobaságuknak, hogy „ahogyan a költő mondja”, „nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell”, és ezzel minden április negyedikén vagy november hetedikén megvolt az ünnep fénye.

Orbán lelke az övüké. Megvan a kalapja hozzá, és csak azért nem integet dísztribünről, mert még kifütyülné a szeretett népe, dudálna neki vagy festene a flaszterra jachtparkolót, de diktátorok a valósággal találkozni nem szeretnek. Ülnek a Kossuth stúdiójában, és a jön ki belőlük lelkük éjfekete tartalma, ábrándjaik és hazugságaik, pitiáner ostobaságuk, a népek pedig elalélnak a gyönyöröktől. Már, akinek vannak ilyen hajlamai, de akad bőséggel belőlük. Az, hogy belehibáz egy versbe a kedves vezető, szót sem érdemelne, ennyit tud, ez a szintje, de, azért, hogy a Himnuszt nem tudja, az necces. Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára.

Meg kellene Kérni Káslert, hogy ezt is legózza össze neki. Mindebben a sűrűben azért meg kőne kérdezni a nemzetvezetőt, hogy ki a magyar vagy mi a magyar, netán a nyelvet sem ismerő, disznóólba bejelentett ukrán, mert neki ez a nívó talán megteszi, nekem viszont egyáltalán nem. Ott tartunk egyébként és immár, hogy karikatúra lett az ország a nagy nemzeti öntudtában, egy Ludas Matyi lapjain tengetjük a napjainkat élünkön egy vezérmagyarral, akiben valami ködök vannak, hogy volt valaha egy ország, aminek az élire került, de elveszejtette. Egészen lehangoló képet mutat Orbán szellemi és testi valójában, voltaképp ő is csak egy karikatúra már.

Nincs mondanivalója a számunkra, de nem azért, mert mindent elmesélt volna már, hanem, mert soha nem is mondott semmit. Harminc éve handabandázik, magyarázza a magyarázhatatlant illiberalizmussal és kereszténydemokráciával, jövőképe nincs és nem is létezett, látszatai voltak, hogy ne ő nyerje a legtöbbet, tartalom nélküli nemzeti pántlikája volt, üres pátoszok, voltaképp egy csicsásan csillogó látszatvilág, amiben semmi sincs. Vákum. Mára véget nem érő, tartalom nélküli monológ a manus, akit a százmilliárdokért fönntartott médiája tart életben, anélkül elpukkan, mint egy rossz szappanbuborék. És az összes csinovnyikja ugyanilyen. A pőre hatalmukon kívül semmik. Lehangoló.

Új világrendről sokan ábrándoztak már az emberiség gyalázatos történelme során Rómától kezdve Berlinen át Moszkváig. Van, amelyik Waterlooval végződött, mások főbe lőtték magukat a bunkerben vagy a saját húgyukban fetrengtek stroke után, mert nem mertek benyitni hozzájuk, sokféle véget értek tehát az új világrendről való ábrándozások. Ismert nevek is csatlakoztathatók az efféle delíriumokhoz, elborzasztó nevek, nade, hogy Szijjártó? Ő is, bizony. Mert V4-ezett, és ott ábrándozott ilyesmiről, hogy a gazdi utasítására vagy saját kútfőből, az nem tudható, az eredmény ugyanolyan lehangoló így is, úgy is. Mindenképp.

A járvány miatt és után jön létre ez az új világrend a futsalos elképzelésében, viszont egyáltalán nem részletezte ennek mibenlétét, csak kijelentette, hogy van, illetőleg lesz. Hogy a nap süt másként vagy a csillagok ragyognak furábban, arról sem adott számot, az új világrend Szijjártó elképzelésében abban manifesztálódik, hogy a V4-ek a német ipar legnagyobb beszállítói már most is, és de még mennyire, hogy azok lesznek ezután. Mit mondjunk, nem egy cézári vízió, de mit várhatna az ember egy olyan alaktól, aki mostanában vakcinailag képezte ki magát, hogy drága minta rosseb, semmit nem tudni róla, akkor jöhet, özönölhet ránk rohadni, mint a lélegeztetők.

Egy kufár ábrándozik nekünk új világrendről, így a víziója sem meglepő, hogy szállítsunk be a németeknek. Erre jutott a V4-ekkel. Lapogatták egymás hátát, vagy ez csak Szijjártó monológja, az nem derült ki, hát tehetünk mi arról, hogy már semmit sem hiszünk? Viszont kiugrott a nyúl a bokorból vagy beleugrott a majom a vízbe gusztus szerint, amikor mintegy fenyegetve csillogtatta meg a szemüvegét a futsalos, hogy aszongya: „Magyarország soha nem fog hozzájárulni semmiféle globális minimumadó bevezetéséhez”. – Ezt is az új világrenddel kapcsolatban emlegette, mert a lényeg mindig a részletekben rejtezik.

Ha nem tudnánk, akkor elmesélem, hogy olyan ábrándok vannak a dekadens nyugaton, hogy úgy tartanák otthon azt az ipart, amire Szijjártó habzatja a nyálát, mint érdeme (BMW, Audi és társai), hogy mindenütt egységesen alacsonyan adóztatnák meg ezeket a multikat, azért, hogy ilyenekkel ilyen Magyarországok és V4-ek ne tudják elcsábítani őket. Erre visítozta Szijjártó et., hogy ehhez Magyarország soha nem járul hozzá, ergo azt szeretné, ha a magyari rabszolgák, akiknek a jogait a multik szája íze szerint szabták meg, ezután is dolgozzanak a német sorokon, miközben ő veri a mellét a munka alapú társadalomról.

Szijjártó félelme, ha másutt is kinyalják a multi valagát, akkor huss, csak megmossa a haját és már indul is, ő pedig itt marad a magyari rabszolgákkal, akiknek nem tud munkát adni. Még Mészáros sem, sőt, az összes nemzeti nagytőkése sem, mert ők ahhoz nem értenek. Közbeszerzés, az igen, dolgozni viszont menjen a magyari ember a német gyárba. Ennyit a víziókról. A NER-nek ennyi van a tarsolyában, összeszerelünk, míg a világ, s még hét nap. Egészen lehangoló víziók ezek, de csodálkozni nincs mit, eddig sem volt sokkal több, ám mindezt új világrendnek beállítani merész vállalás, ha nem is egyedi. Ha azt mondom, Parragh, talán megértjük ezt.

A bukott csempeárus, és a futsalos, mint a magyar gazdaság irányítói, de folyathatom Káslerrel, aki az egészségügyet dönti romba, a műélvező bankelnökkel, Varga fogalmazóval mint az igazságügyek megcsúfolója és így tovább, és így tovább, s mindennek az ormain a futballbolond, narcisztikus, hatalommániás Orbán, és már előttünk is áll a NER kudarca, illetve a saját nyomorunk. A rezsimnek egyszerűen nincs mondanivalója a világról, mert azon kívül, hogy a lehető legtöbbet el akarja lopni belőle, nem érti. Ha munka van, minden van, böfögte a kedves vezető, ami ilyen XIX. századi munkásmozgalmi ábrándozás.

Ez viszont a XXI., ami kétszáz évvel később van. Eljárt a vén fiatal demokraták fölött az idő. Kádár alatt szocializálódva tőle el sem nagyon szakadva tértek meg ugyanoda azzal a toldással, hogy lopnak. De többet kínálni nem tudnak, fogd a csavarkulcsod és eriggy dolgozni. Ha nem lennének aljasak, már emiatt el kellene zavarni őket, mert a kifosztáson kívül mást nem tudnak kezdeni az országgal, de még a képük is tenyérbemászó. Csak mi akarunk a németek beszállítói lenni, más takarodjon a rabszolgamunka közeléből. Ez Szijjártó új világrendje, és ez eléggé lehangoló, de legalább már ezt is tudjuk.

A maffia most épp a bérlakásaitól akarja megfosztani az önkormányzatokat törvényi erővel, mégpedig úgy, hogy töredékárért adatná el velük. Aki ért ehhez – és aki nem – azt mondja, a cél az, hogy az ilyen ötös számú tagkönyvek fillérekért vehessék meg a bérleményt, illetve, hogy a ner-lovagok, oligarchák, csókosok és fekete napszemüvegesek fölvásárolhassák azokat. A haszon a maffia szempontjából kettős, újabb tökönrúgás az önkormányzatoknak, illetve a hiénák kielégítése. Az viszont, hogy ez az akció szintén a hozzáértők – és otusiderek szerint is – a hajléktalanok számát növeli, a Fidesznek édesmindegy, hiszen mint tudjuk, maga a fogalom hiányzik a szótárukból.

S ha mégis akad utcán élő polgártárs, márpedig akad, az kizárólag rendészeti probléma vagy esztétikai kérdés. Az én városomban is annyira zavarta a belváros fideszista önkormányzati képviselőjét a hajléktalanok padon ücsörgése, hogy inkább leszedette azokat – mármint a padokat –, így az ügyet meg is oldotta. Ennyit jelent a Fidesznek egy ember élete, vagy ennyit sem. Míg a járványban a halottakat azért úgy ahogy megszámolják, a homelessek még csak egy számot sem érnek, mert nincsenek is. Minderről már sokat diskuráltunk, és semmi sem változott, ideje volna tehát a kezünkbe venni a sorsunkat, nem csak a Fidesz által irányítottan elszenvedni azt.

Az én városom fuldoklik a nyomorúságban a maffia szemétsége miatt, az elvont pénzekből egy petákot sem kapott vissza, holott mosolyogva tárgyaltak róla miniszteriális szinten. Képek jelentek meg a helyi sajtóban, amelyeken jámbor polgármesterünk magával Gulyás Gergellyel egyeztet arról, mennyi sok pénzt ad vissza a Fidesz abból, amit jogtalanul elvett. Aztán egyszer csak meglátta az újságban, hogy semennyit sem. Mindig csodálkoztam, hogy ez az én polgármesterem meddig játssza a Fidesz által ráaggatott szerepet, szerepel díszletként képeken, ahol a maffia bemutatja, lám tárgyalunk vele, aztán képen köpi.

Ez a technika. Mindennel és mindenkivel ezt játsszák, önkormányzatok, egyetemek, boldog és boldogtalan csak díszlet a fideszcirkusz színpadán, és előbb-utóbb nem ártana azt mondani, elég. Úgy tűnik, ez a lakásügy volna az, amikor a pohár túlcsordul, és míg a jámbor polgármesterek a polkorrektség örve alatt sóhajtoznak, és mondogatják, jajj, mi lesz velünk, más forgatókönyv is van, illetve lehetne. Ki más, mint a partizán Hadházy képviselő mondja nekik: „Arra bátorítom az önkormányzatokat…tagadják meg a jogszabály végrehajtását”. Illetve drámaibban: „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket, most az önkormányzatokon a sor”.

Hadházy, aki most is épp a saját törvényszegése miatt uborkákat kötözget közmunkában, megteheti, hogy az ellenállás keményebb hangját üsse meg. Minden erkölcsi alapja megvan hozzá, viszont nagyon magányosnak tűnik forradalmi hevületében. Azonban be kell, illetve kellene látni, másképpen nem megy. Nem tartható az a metódus, hogy a maffia folyamatosan küldözgeti az ágyunkba a levágott lófejeket, mi pedig mindezek után közös fotón mosolygunk velük, mint akik együttműködnek a haza felvirágoztatásában. Tíz éve megy ez, ennyi ideje bábozza a demokráciát Orbán, és adja el a nagyvilágnak keresztényi köntösben a diktatúrát.

Mindent ellopott már, és mindent szó nélkül lophatott el. Ami a parlamentben folyik, az csak lárifári, ahogyan szerencsétlen Gyurcsány viszonyult hozzá a televíziós vitában, amiben ugyan legyőzte, és itt büszkén emlegeti is a szurkolótábora, és mire ment vele. Erre, ami most van, a letarolt, kifosztott, elhülyített, reménytelenül csodálkozó országra, amelyik csak mondogatja, hát ezt is lehet? Igen, mindent lehet. „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket” – mondja Hadházy, és magányosan kötözgeti az uborkát. Mindenki másnak meg ott van a véres lófej a dunna alatt. Mindenkinél megjelenhetnek a szemüveges alakok, hogy megvenném a cégedet vagy vinném a lakásodat. Mert ez Magyarország, ezzé lett a hazátok.

Most képzeljük el, midőn Semjén Zsolt tiltakozásul az ellen, hogy Hadházy táblát emel a kedves vezető ábrázata elé, miszerint „Muszáj hazudnia, mert túl sokat lopott”, fogná magát, kipattanna az ülésterem közepére, és valami észveszejtő népi táncba kezdene, hogy még Kövér pedellusnak is tátva maradna a szája. Ott csűrdöngölne Semjén Zsolt, járna a lába, haja repkedne a légben, annyira tiltakozna ő, de szép is lenne… Nem ment el az eszem, csak olvastam egy hírt messzi vidékről.

Ez azt mondja nekünk, hogy kiutasították szerdán az új-zélandi parlament ülésterméből Rawiri Waititit, a Maori Párt társelnökét, miután hagyományos maori harci táncot, hakát mutatott be tiltakozásul az ellenzéki Nemzeti Párt „rasszista retorikája és propagandája” ellen. Hogy értsük, a Maori Párt a kormányzó erő, és az ellenzék kekeckedése miatt kezdett bele a hakába Waititi bácsi, ezért asszociáltam Semjénre, mint aki szintén így tiltakozhatna ahelyett, hogy a gazdája azt mondja, „boldog karácsonyt”.

Így igazán kifejezhetné a magyar kormányzó erő nemzeti elkötelezettségét a globalista internacionalisták ellen. A helyzet is hasonló itt, mint a távoli vidéken. Waititit nem először küldték ki az ülésteremből: februárban azért kellett távoznia, mert visszautasította, hogy nyakkendőt viseljen, azzal érvelve, hogy az nem képezi a hagyományos maori viselet részét, és “gyarmati ruházat”. Mi pedig, ahogyan békemenetekről tudjuk, nem leszünk brüsszelita gyarmat, és látjuk, hogy Semjén máris ott van, ahol ez a Waititi.

Viszont akkor tényleg nem ártana következetesnek lenni, azaz, bő gatyában, dolmányban és karikás ustorral a kézben járni-kelni a nagyvilágban, ha már annyira nemzeti ez a cirkusz. A mi nagyjaink azonban csak a bocskaiig jutottak el, azt jelezve ezzel, hogy a nemzeti jelzőjük egyáltalán nem a népről szól, hanem csakis a “felsőbb” rétegekről, és máris előttünk van az Úri muri és a Rokonok világa, viszont a Rózsa Sándoré meg nem. Ebből is kitetszik, hogy mindenből minden kikövetkeztethető, semmi sem magában álló véletlen.

Hanem ez a haka. Ez a harci tánc. A legutóbbi kosárlabda világbajnokságon is az új-zélandi válogatott minden meccs előtt ezzel riogatta az ellenfeleket. Ott toppogtak és ordibáltak a pályán, és az ellenfél valószínűleg meg is rémült. Viszont mindenki elverte őket, mert az élet nem habostorta. Illetőleg jó őrizgetni a hagyományokat és szép is, de a jelek szerint mindennek gyakorlati haszna nincs, mert az embert kiküldik a parlament ülésterméből, még, ha kormánypárti képviselő, meg pártelnök, akkor is.

Viszont, hogy Új-Zéland mennyivel inkább nyugat, az mutatja, hiába a kőkorszaki tánc, mégis évszázadokkal járnak kies hazánk előtt, mert a mi országgyűlésünkben nem, hogy kizavartak volna akármely kormánypártit, még csak figyelmeztetést sem kapnak a bátor százharminchármak. Az ellenzék meg nem győz fizetni a kikapcsolt mikrofonja mellett. Mindemellett tényleg érdekelne, mit kapna büntetésül Semjén, ha táncra perdülne, viszont nagy valószínűséggel ilyen örömöktől tartanunk nem kell egyáltalán.

Ellenben élénken emlékszünk, amikor a nagy győzelem miatt a gazdával együtt dalra fakadtak, amiben benne volt az eljövendő szüret feletti boldogság. S mint látjuk, a puttonyok már tele, túl is csordulnak, de még mindig hordják bele az anyagot. És a baj ez. Illetve az, hogy az ötmillió lakosú Új-Zéland mintegy nyolcszázötvenezer lakosa a maori népcsoporthoz tartozik. Nagy részük szegénységben, anyagi bizonytalanságban él, és szociális problémákkal küzd. Waititi képviselő értük aggódtában hakázott, nem másért.

No most, láttunk-e olyat, hogy mondjuk Farkas Flórián a szegénységben, anyagi bizonytalanságban és szociális problémákkal küzdő cigányság érdekében táncra perdült volna a parlamentben. Nem igazán. Meg sem szólalt, illetve inkább ellopta a pénzüket. Mindez is mutatja, hogy Új-Zéland rohadt messze van. Mert lehet itt röhögnünk a kőkorszaki táncot járó vademberen, de még ebbéli viselkedésében is európaibb, mint a mi akárhány magyar honatyánk, és azért ez már egy szint. Viszont ide jutottunk.

Nyunyó néni tegnap az operációsok aktuális beszámolóján melankóliába került. Megszólította immár az óvodásoknál idősebb korosztályt is gratulálva nekik, hogy mennyire ügyesen aktívak az oltakozási buzgalomban, s egyidejűleg fölhívta a nagyközönség figyelmét a „felemelő élményekkel” való töltekezésre. Ezek a „felemelő élmények”, s főleg az azokkal való „testi-lelki töltekezés” mutatják ki az utat a pandémiából. Ez már maga a szakralitás, spirituális hókuszpók, midőn a felemelő élmény materializálódik, anyagi formát ölt az eszme, amivel aztán testileg töltekezni lehet.

Hogy ez aztán velőspacal vagy egy krigli sör, az attól függ, hogy Németh Szilárd vagy Orbán Viktor Mihály eszméje testesül-e meg, bár az utóbbinál a szotyolára szavaznék inkább. Értem én, hogy a tisztifőorvos nem alanyi költő, aki a Parnasszusról ereszkedik közibénk, hogy elénk tárja lelkének gyönyörű tartalmát, de akkor ne is akarjon annak mutatkozni, hogy pátosszal vonjon be egy olyan sajtótájékoztatót, ahol azt jelentik be, ma már százan se haltak meg, szüret. Nem az, az egy is sok, de valahogy sikerré kell generálni a huszonnyolcezer halottat.

Az a szándék látszik a kommunikáción ilyen pátosszal töltekezve, hogy annak már vége, spongya rá, átúsztuk a tajtékos folyót, s mindezt feledendő „felemelő élményekkel” töltekezzünk testileg és lelkileg. Kezdünk ott tartani, hogy a mögöttünk hagyott iszonyú év meg sem történt, rossz álom csupán, amit egy kis vigalom feledtet. Ezért mondom, hogy Nyunyó néni melankóliába esett, nekiállt búcsúzkodni a mögöttünk hagyott időtől olyan hangulatban, mintha annak vége lenne egészen, csak hát, tavaly is ez volt tavasz és ősz között, aztán hová jutottunk.

Az elkenést az is mutatja, hogy Nyunyó néni dicsérte a középiskolásokat, milyen hazafiasan aktívak az oltásra való jelentkezésben. Hogy a kétszázezerből nyolcvanezer már regisztrált, s annak is a nyolcvan százaléka már időpontot is foglalt. Nehéz érteni a felhőtlen örömöt, mert utána osztva-szorozva ez annyit tesz, a korosztálynak egyharmadát oltják most be, az összes többi pedig, amikor nyáron töltekezik a felemelő élményekkel ugyanúgy beszlopálhatja a vírust mint most. Úgyhogy én nem csűrdöngölnék Nyunyó néni helyében.

De tudva azt, a választási kétharmad is milyen metódussal jön ki, érthető a lehengerlő többség fölött érzett boldogság, de ennek így rossz vége is lehet, ám ne legyen. Mint ahogyan annak is, ha meglesz az ötmillió beoltott, akkor totális heppi szakad az országra, de és ugyanakkor a másik ötmillió meg egyáltalán nem lesz beoltva, magában hordozva a negyedik hullám lehetőségét. A járványtól búcsúzni tehát korainak mutatkozik, főleg ilyen pátoszos, töltekezős hangulatban. Jobb volna akkor inkább a nyunyókáknál maradni.

Azért is, mert az óvodások beérik azzal, a nagyobbacskák viszont szeretik tudni, mi történik velük. S ha azt ilyen Nyunyó nénik mondják el nekik a „nincs erre valamilyen jobb szövegünk” tükrében, akkor nagy valószínűséggel csorbát fog szenvedni az igazság, és elvész a valóság, mint Neriában általában mindig. És ez a Nyunyó néni hívta föl tegnap a figyelmet arra is, hogy „amit kérek önöktől, az a felelős hírfogyasztás”. És ezt konkretizálta is, miszerint „fontos, hogy senki se engedjen teret a deprimáló híreknek, amelyek nem engedik felszabadulni a lelküket”.

Értjük. Ez a világ a lehetők legjobbika, ami rossz van az nincs is, és Mary Elizabeth Frye versét idézve „Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs is halál”. A költő természetesen teljesen másra gondolt, mint amit a rezsim sugallani akar, főleg annak fényében, hogy Nyunyó néni még azt is elmondta: „tervezetten, előre kijelölt időben” természetesen mindenki tájékozódhat. És akkor ilyeneket hall majd, mint amit most ő előad. Összegzem azért: ne hepciáskodj, mi elmondjuk, amit akarunk, ezen kívül don’t worry be happy – Bobby McFerrin halkan felsikolt, mi pedig azt mondjuk, anyád.

„Védjük a létformákat, mint emberi méltóság, szabadság, család, nemzeti közösség. Vannak olyan politikai irányzatok, melyek ezeket támadják, ezeket szét akarják szedni, ennek ellen kell állni.” – Ezt Magyarország kormánya mondta Orbán képével reklámozva, tehát Orbán mondta. Ez állítólag magyarul van, de ötödikben a tanár néni megdolgoztatná a piros ceruzáját olvasva a fogalmazást, és ezen túl ez a betűhalmaz liberálisbuzizik. Ennyi a szándéka. Ezen túlmutatva azonban, és legyintve amiatt, hogy az ősi mélymagyarok nem tudnak magyarul, még értelme sincsen semmi sem. Tényleg, valaki elmesélhetné, mert hülye vagyok, mi az a „nemzeti közösség”, mert ugyan tudom, mit akar mondani a költő, ámde mégsem azt mondja egyáltalán.

Tehát a nyelv, és legfőképp a létforma. A létforma kiinduló tételként a testet öltött anyag. Ha valaki a meccsen szotyolát köpköd, az nem az, a szabadság pedig elvont idea volna, mint ahogyan a „nemzeti közösség” is, és sorolhatnánk mi minden nem létforma, amit a kedves vezető bamba képe mellé irkált a központi propagandaüzem. Nem kellene ennyire harsányan reklámozni: nézd, milyen hülye vagyok, egyben szomorúan téve hozzá, az ég egy világon semmi jelentősége nincsen, ha mi látjuk, a bajt, de a rajongóknak így is megteszi. Nem rajongóként azonban az ember tudja, hogy amit Orbán egyszerű ábrázata mellé irkált a magas propagandahivatal, az mekkora ökörség, egyben szomorúan jegyezve meg, hogy ilyesmire költeni százmilliárdokat maga a bűn.

Nos akkor elmesélem Rogán Antalnak, mint a magyar propagandaüzem atyjának, hogy a létformáknak egyes titkos és magasztos tanítások szerint hét szintje van, mégpedig az ásványi, a növényi, az állati, az emberi, a félisteni, a spirituális és az eredeti léttudatosság szintje. És most nézzünk rá a kedves vezetőre mindezek után, aztán tegyük be az egyik skatulyába. Ezek a szintek egyébként a jóga szentírásokban lelhetők fel, megjegyezve azt, hogy ezek szerint 8.400.000 létforma van az Univerzumban, de a család ebből a sokból egyik sem, se a „nemzeti közösség”. De vannak más szent tanok is, éspedig a buddhizmus, amelyik csupán hat létformával dolgozik, de mit ád a sors, azok egyike sem például a család, és a többi, a dolgozatban emlegetett cukiság.

Mint már mondtuk, a létforma a testet öltött anyag, a buddhizmus szerint viszont hat létsík létezik, ahol ez megtörténhetik, éspedig az istenek (dévák) világa, a félistenek világa, az emberek világa, az állatok világa, az éhes szellemek világa és a pokol világok. Mindezek után pedig újólag nézzünk rá a kedves vezetőre, mert mondom, veszélyes dolog, ha az ember fizimiskája mellé ökörségeket irkálnak a tudatlan és ostoba beosztottjai. Ezeket a létsíkokat a karma tanából vezeti le a buddhizmus egyébként, azaz, eszerint egy lény – mint a kedves vezető – a karmájának (a cselekedetei okozta lenyomatok) hatására kerül egy-egy létsíkra, mindegyik világ a karma egy-egy síkjának felel meg. Ennyit a családról és a nemzeti közösségről.

Hogy tovább keserítsük a mélymagyarokat, az is írva vagyon a szent iratokban, hogy „A létforgatag (szamszára) bármely síkjára is szülessünk, abban biztosak lehetünk, hogy ott töltött életünk állandótlan, mulandó. A halál és újjászületés örökös körforgása ezzel ellentétben szüntelenül meghatározza sorsunkat. Következő testetöltésünk helye nagyban attól függ, hogy cselekedeteinkkel milyen karmát halmozunk fel jelenlegi életünkben.” S ha már itt tartunk, Buddha bácsi arra tanít, hogy minden szenvedésnek (az emberi világ szintjén) három gyökere van: a sóvárgás, az elutasítás vagy gyűlölködés és a nem tudás, a szenvedés nélküli léthez pedig a sóvárgás, elutasítás és a nem tudás megszüntetésén keresztül vezet az út.

Mindezek után tudom, hogy az a legfőbb kérdés, mi lesz az ebéd. Sőt, azzal is tisztában vagyok, mennyire értelmetlen volt mindezeket elmesélnem, amikor csak arra szerettem volna rámutatni, milyen baromságokkal etetik ezek a népeket. De ami a legnagyobb baj, sem önmaguk, sem pedig a népek észre sem veszik, csak részeges bölcsészek és veszélyes filozopterek, akiknek viszont nincsen helyük a munka alapú társadalomban. Ilyen buddhások, jógások, de elkeserítő módon krisztusosok sem játszanak a képletben, mert ezek keresztények, amihez elég megszenteltetni a húsvéti sonkát, és fönnakadt szemekkel, pátoszosan sóhajtozni mindenféle szentségekről. Ezeknek hithöz közük nincs, de mint példánk sajnálatosan mutatja, a gondolkodáshoz sem. Narayana, polgártársak, narayana.

Mint azt nagyon jól tudjuk, hiszen velük együtt utaztunk, Svejk és kedves barátai – az egyéves önkéntes, valamint Jurajda, az okkultista szakács – módszeresen bántották szóval a rájuk felügyelő katonát, mert mindannyian tudták, mint ahogyan mi is, hogy a monolit hatalom legnagyobb ellenfele a humor, az, hogy nevetségessé válik. A fogdavagon mikroklímájában a felügyelő katona volt egy személyben minden hatalmak szobra, akit először külsejében kezdtek ki a romlott hármak, és ő elkövette azt a hibát, hogy felvette a kesztyűt eljutva végül vereségében oda, szótlanul kellett tűrnie, hogy Svejk a képébe dörgöli, akkor sem szólhatna egy szót sem, ha pézsmapocoknak nevezné. Mert mi kivetni valót találhatni egy pézsmapocokban, ugye.

Itt jutunk el az alaptézishez, miszerint szabad-e fölhúzni az orrunkat, ha bárki-akárki a külsőnkön élcelődik, vagy nem is élcelődik, csak csupán tényszerűen megállapítja, milyenek vagyunk. Aki tudja, hogy hibákkal terhesen él, ilyesmivel nem törődik, lepereg róla mintegy. Ahogyan például Sheldon hallgattatta el az anyján fogást találni próbáló Rajest és Wolowitzot a képükbe dörgölve, ő tisztában van a mamájával, aki vallási fanatikus, Dr. Pepper függő és egy kicsit nagy a feje. Erre a két gonosz nem tudott mit mondani, ezért kezdték ki Sheldon Mimóját, de az már egy másik történet. Ez a miénk az, hogy érdemes-e a külsőnket ért bírálatokkal foglalkozni, ha tudjuk, a lényeg máshol van, és teljesen mindegy, hogy például lekonyul-e a fülünk vagy sem.

És persze, hogy Karácsonyról és Orbánról beszélek, meg erről a cirkuszról, ami folyik napok óta, hogy a főpolgármester azt állította a diktátorról: alacsony és kövér. Azt nem mondhatta, hogy sudár jegenyefa, mert csak rá kell nézni. És Karácsony még csak azért sem hibáztatható, hogy a kettejük közti különbséget ebben vonta meg, hogy mármint ő pedig magas és sovány. Ez még polkorrekt beszédnek is felfogható, mert, ha a valós véleményét adta volna elő, már a Kossuth téren lobogna a máglya, rajta Karácsony, akinek Semjén feszülettel a kezében próbálná megmenteni az eltévelyedett lelkét, miközben lengene a légben az égett hús szaga. Így most csak egy zsiráfhoz hasonlítják a hívek, ami buzgalom egészen elképesztően infantilis, de erre futja.

Mint ahogyan röhejes ugyan, de a maga nemében elrémisztő az eset folyományaként elkezdődő szimpátia-zabálások sora is. Ott tartunk, mint a kokárdánál, hogy akkor aki velük volt, az viselte, most pedig szintúgy a hordába tartozás szimbóluma lett zsírtól tocsogó ételekkel fotózkodni. Az ügyben viszont még nem szólalt meg a nemzet dagadtügyi szakértője, Norbi, aki eddig mindenkit kikezdett a külseje miatt, vagy felajánlotta, hogy lefogyasztja a neves túlsúlyosakat. És az sem jutott egyik fideszistának sem eszébe, hogy azt mondja, hát, a Maradona is milyen mokány volt és mégis zseni a pályán, s ha jobban belegondolunk, észben is hasonló készségekkel rendelkezett. Viszont futballozni tudott, ami a mi fiunkról nem állítható.

És itt érkeztünk el a főhőshöz egészen, aki előttünk áll fejéről a glória lekerülve, dagadtan, trottyos gatyában és véreres szemekkel, szétcsúszva immár egészen. Az eltelt tíz évben látványosan esett szét a manus, s innen nézve nem az az érdekes, hogy mekkora a gyomra, hanem, hogy a szétmálló, bomló organizmus miként mutatja a benne lakozó romlott lelket. Nem genetikusan kövér, mert az apja is milyen szikár kőbányász, hanem a gátakat nem ismerő, féktelen habzsolás miatt, hogy nem tud magának parancsolni, tehát gyenge. Orbán dagadtsága a jellembéli hibák következménye. Ne mi nyerjük a legtöbbet, a bankszámlát el lehet tüntetni, a tokát nem, a dagadtság a romlottság mutatója, ezért leleplező.

A rajongóknak mégsem ezért fáj, hanem, mert azt hiszik, olyasmin gúnyolódnak, amiről a gazda nem is tehet. Dehogynem. Ugyanakkor az is benne van ebben a históriában, hogy számukra így tökéletes. A Willendorfi vénusz is a maga korának szépségideálját mutatja, mint ahogyan néhány afrikai törzsben a kövérség a gazdagság szimbóluma, és akkor a NER-ben eljutottunk immár a kőkorszak civilizációs nívójához, de ez csak egy gondolatkísérlet a körülöttünk tomboló téboly megmagyarázására. Egy írást elkezdeni és befejezni a legnehezebb, most is alig bírom abbahagyni, mert annyi ága-boga volna még ennek a képtelen történetnek, hogy soha nem lenne vége. Mint ahogyan nincs is, ezért írom immár közel egy évtizede folyamatosan. Mára viszont ennyi jutott.