A rokkantak arculverése

A magyar fideszkormány, plusz KDNP 2011-ben elvonta a rokkantnyugdíjak egy részét. Olyan bájosan, ahogyan csak a fideszkormány, plusz KDNP (a továbbiakban aljas rohadédok) tudja. Mégpedig keresztényileg, hogy a rokkantnyugdíjakat állapotjavulásra hivatkozva úgy csökkentették akár ötven százalékkal is, hogy a nyugdíjas tényleges fizikai állapotában javulás nem következett be. Emlékszünk a NER történetének erre a fejezetére, amikor az első társadalmi csoportot hagyták az út szélén. Illetőleg nem is, inkább belerúgták az árokba. De a társadalom nagy többsége „nem vagyok rokkantnyugdíjas” felkiáltással rendezkedett be a saját túlélésére, s amikor ő került sorra, érte sem ejtett egy csepp könnyet sem senki.

De ez organikusabb, majdhogynem néplélektani probléma (lásd Kertész Ákos), és ezen a szép nagyszombaton nem azért gyűltünk össze, hogy önmagunkat ostorozzuk, hanem, hogy az aljas rohadékok gazságát bemutassuk megint és mint máskor is, mindig és egyfolytában. Úgy mellékesen jut eszembe, mutatok pár Boris Vian regénycímet, és mindenki válassza ki a szívének kedveset, mi ötlik fel benne, ha mondjuk Semjént látja – mert főszereplő lesz ő máma – a galeriből. Íme a címek: “Tajtékos napok”, “Venyigeszú és a plankton”, “Köpök a sírotokra”, és végezetül “Öljünk meg minden rohadékot”. Ennyit az irodalomról közbevetőleg. De nézzük inkább a nagybüdös életet, ami minket felemészt, illetve naturálisabban, fölzabál, mint valami húsevő baktérium.

Mivel az aljas rohadékok ritkán hoznak olyan törvényt, amely megfelel a humánusan bevettnek, másképpen fogalmazva megfelel az európai normáknak, mert ők ilyen kipcsakok, nos, ez a törvény a még amúgy legyalult Alkotmánybíróságnak is sok volt. 2018-ban mondták ki a talárosok, hogy ez a törvény alkotmánysértő, mert nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Így az aljas rohadékok 2019. március 31-ig kaptak határidőt, hogy megszüntessék az alkotmánysértő helyzetet, ami természetesen nem történt meg, hisz mint nagyon jól tudjuk, a törvényeket nem szeretik betartani, az ítéleteket vonakodnak végrehajtani az aljas rohadékok. Az ítélet arról szól köznapian, hogy a rokkantaknak ki kellene fizetni azt a pénzt, amit nem fizettek ki nekik.

Sok év, sok pénz, a vadászkiállítás meg rohadt drága. Mert hogy, hogynem, fölbukkan nekünk a sztoriban Semjén rohadék is, aki éjszakánként terjeszt be mostanában mindenféle aljas törvényjavaslatokat, mint ahogyan most is, mint ahogyan ebben az esetben is. Mégpedig azt, hogy a rohadékok nem kártalanítják teljes körűen a rokkantakat, hanem odadobnak nekik egyszeri ötszázezer forintot, holott jóllehet, az eltelt évtized alatt milliókkal lopták meg őket. Egészen profánul arról van szó, hogy vagy elfogadják az ötszázezer forintot, amit meg is kaphatnak nagy duzzogva, vagy még akár évekig is várhatnak, hogy hozzájuthassanak az alkotmánysértő módon tíz éven át elvont rokkantsági járandóságukhoz.

Ha viszont nem fogadják el az ötszázezer forintot, ki kell várniuk, míg egy újabb felülvizsgálattal megállapítják, hogy egészségi állapotukban történt-e változás a 2012 előttihez képest. Ha a vizsgálat eredménye az lenne, hogy az érintett fizikai állapotában nem történt javulás, akkor újra megállapítanák a korábbi rokkantsági nyugdíjuknak megfelelő összeget, és utólag a korábban elvont különbözetet is megkapnák 2012. január 1-jéig visszamenőleg. Summázva: ha az érintettek nem fogadják el az egyszeri ötszázezer forintot, és nem mondanak le az Alkotmánybíróság döntése alapján őket megillető kompenzációról, akkor még évekig is várhatnak arra járandóságra, amit 2012. január óta alkotmánysértő módon elvettek tőlük.

Mert és ugyanis, ha a rokkantsági ellátásra szoruló nem fogadja el az állam által most felajánlott ötszázezer forintos kompenzációt, akkor újabb állapotfelmérés vár rá, amit neki kell kérelmezni 2022. június 30-ig, és a Semjén rohadék által jegyzett törvénytervezet szerint a felülvizsgálatot majd csak 2023. június 30-ig kell elvégezniük az orvosi bizottságoknak. E mocskon túl a szokásos késedelmi kamatról, az infláció figyelembe vételéről szó sem esik a Semjén rohadék által benyújtott szövegben. Az ilyesmit a köznyelvben – hogy a Józsi is értse – zsarolásnak szokták nevezni, hogy vagy elfogadod a morzsát, vagy pediglen megdöglesz. Íme az aljas rohadékok újabb keresztényi gesztusa szeretett népük felé. És a 133 ezt is megszavazza majd.

Viszont a vadászkiállítás nem véletlenül jutott az eszembe pár sorral előbb, ha így ránézésre demagógnak is tűnik. Az arra elcseszett pénzből lehetne kártalanítani a rokkantnyugdíjasokat, míg a más értelmetlen szarságokra elszórtból és pláne az ellopottból fel lehetne virágoztatni az egész nyomorult országot. De, mint kitetszik, az aljas rohadékoknak ilyen a fejében meg nem fordul, eszébe nem jut, s ha jutna is, elhessegetik. Je suis rokkantnyugdíjas, je suis meleg, je suis színinövendék, je suis roma, je suis menekülő, je suis az egész nyüves ország. Amíg ez nem lesz meg, és csak az internet miatt világítanak a népek a telefonjaikkal, az aljas rohadékok azt csinálnak, amit csak akarnak. Nem olyan nehéz ezt belátni, és mégsem megy. Boldog húsvétot.

Rendezett sorokban

Valamikor kollégiumi nevelő is voltam halványuló emlékeim szerint. Nohát, az volt ám a móka és kacagás. Így visszanézve, akárha Hans Castorp a hóviharban, én is elmondhatnám, hogy „sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan ész terén, mindent tudok az életről”. Mert ha ugyan nem is varázshegyen, de egy kis dombocskán állott az épület, ahol laktunk mi a fiúkkal, külön az iskolától és a nagyüzemszerű igazi kolesztól. Vacsorázni, meg reggel iskolába úgy kellett leballagni, át az utcákon, keresztül a csábos külvilágon, és hát, az én kedveseim úgy vonultak mint a kamaszfiúk, azaz, akár valami disznócsorda vagy legalábbis egy hömbölgő hódító hadsereg.

Egy bazi nagy naplóban kellett dokumentálni, mit is csinálunk mi ott fönt a dombon, és az ilyen utakat a suliba úgy rögzítettem az utókornak és az igazgató bácsinak, hogy rendezetten, fegyelmezetten, jól fésülten, frissen és illatosan, szolidan, mozgalmi dalokat dudorászva haladtunk a reánk váró étkezésre vagy felemelő iskolai feladatok elvégzésére. Azt mégsem tűrte volna a napló, hogy az én drágáim bagóztak, csajokról dumáltak ordenáré stílben, és minden olyat elkövettek, amit kamaszfiúk el szoktak úgy általában. A napló mást mutatott, és mindenki boldog volt: igazgató bácsi is, hogy komoly nevelő munka folyik a dombon, és a fiúk is.

Mert nem nyektették őket, amikor egyébként semmi rosszat nem tettek. Jó gyerekek voltak amúgy, de megvoltak a domb szabályai, mit lehet, mit nem, és soha nem lépték át a Rubicont. Csakhát az a napló. Ami arra való volt, hogy elfödje az igazat, és úgy mutassa a világot, mint valami idilli kifestőkönyvet, amelyben az élet olyan, akár decens illemórákon vagy vecsernyén a lebukó nap csalfa fényeinél. Permanens és általános, ész és érzelem nélküli bambaság tükröződött belőle, amit azonban így követelt meg a rendszer. Minden bizonnyal azt is tudtuk a rendszerrel, hogy egymás képébe hazudunk, az élet pedig máshol van, nem a bazi nagy naplóban.

Ilyen képzetek ültek meg, amikor tegnap az operatív törzs termelési jelentését olvastam halottakról és haldoklókról, vezérünk héroszi munkálkodásáról, a vírussal küzdésről, kard ki kard, és hát a rohadt nagy győzelmekről szünet nélkül. Egészen pontosan ezt írta a törzs: „Az oltási program rendben, ütemezetten zajlik, Magyarország a második az uniós oltási ranglistán.” Ettől a rendtől meg ütemezettségtől szálltam vissza én a koleszba, illetve annak naplójába és az útjainkhoz a fiúkkal az iskolába, mert egyértelmű volt, hogy ilyen nyelven csak hazudni lehet. És hazudnak is. A rend és ütemezettség szellemében kígyózó sorokat lehetett látni megint, mint mi a fiúkkal az utcán.

Nem megy ez nekik sehogyan sem. Hiába kapnak tippeket, hogyan lehetne jobban és veszélytelenebbül, oda se neki, csak terelik a népeket, mint a birkákat, s ami a delikát, a népek terelődnek is. Állnak ott rendezett sorokban, pofon ritkán csattan, a káromkodások is halkak, várnak az utcán a sorukra, kórházban ágyra, lélegeztetőre, s ha nem jut, csendben megboldogulnak. Akinek van szíve és emlékei még az emberi éthoszról, kavicsokat rakosgat sorba a Margit-szigeten, azokon számok, ami maradt egy-egy életből. Kora, születésének, halálának dátuma, mint a cipők a Duna partján. Ezek a mindennapjaink, miközben „az oltási program rendben, ütemezetten zajlik”.

Ennél nagyobb vádirat nem kell, ennél jobban semmi nem mutatja, hogy a hatalom számára csak egy számhalmaz vagyunk. Legyen meg a két és félmillió oltás, pipa, szüret, a sorba rakott kavicsok pedig nem zörögnek. Az operatív törzs kitölti a naplóját, benne azzal, amit látni óhajt az igazgató bácsi, de ennek semmi köze a valósághoz. Mi, a kollégista fiúkkal tudtuk ezt, ergo a napló jóságos takarásában éltük az életünket, de az csak játék volt. Ez viszont egyáltalán nem az, ez életre-halálra megy, mostanában leginkább az utóbbira, aminek a naplóban nyoma alig van. Húszezer, az unió a hibás, ugorgyunk. Rendben, ütemezetten. Nem lesz ennek jó vége.

Agancsszobor

Ma nem foglalkozunk Lázárral, pedig foglalkozhatnánk. Ugyanígy nem piszmogunk Kovács levelezővel, pedig ráférne a törődés. Undorunk, az ebből fakadó hányingerünk tetőpontjára hágott a napokban ugyanis, midőn az említett urak a halállal játszadoztak. A lézeres az Unióra kente húszezer honfitársunk elhunytát, kibújni igyekezvén így a felelősség súlya alól, amit viszont mi, ha eljön az ideje, feledni nem fogunk. És hasonképp elégtételt veszünk Kovács levelezőn is, aki nem tartja szükségesnek, hogy a kórházakban folyó munkáról, az ottani emberfeletti küzdelmekről hiteles tájékoztatás szülessék, mert az aláásná azt az ordas hazugságot, hogy a magyar egészségügyben minden rendben van, amiként azt Kásler csontkovács-sámán Bayernél kijelentette.

Nem feledjük legfőképp Orbán aljas ámokfutását a járvány alatt, amivel saját anyagi és politikai érdekeit a lakosság élete elé helyezve felelős húszezer honfitársunk halálért ha nem is egy személyben, de teljes körűen. Hosszú a lista, amely azok neveit tartalmazza, akik több mint tíz év dúlásában, az ország anyagi, szellemi, erkölcsi lezüllesztésben szerepet játszottak szóval, tettel és hallgatással is, ha már oly buzgó keresztények vagyunk. Mindent tudunk, ahogyan azt a recski parasztember mondta Faludynak a lágerből való szabadulása után, majd szalonnával és kenyérrel kínálta nemzeti színű pántlika nélkül abban a reményben, hogy a rémálom véget ért. Mindent tudunk, és mindenre emlékezni fogunk, ezért nem beszélünk ma Lázárról.

De, hogy lássuk, kik ezek, amiatt, és azért is, hogy rosszkedvünk tele múljon, ajkaink pedig mosolyra húzódjanak a pitiáner, böfögés, pálinka, szotyola és futballöltözői kanszagú nívójuktól, ezért a vadászati világkiállítás – úgy is mint Semjén elvtárs költséges és olykor törvénytelen hobbija – egyik attrakciója lesz a téma, amiben minden benne van. A Fideszmaffia szellemi horizontja, a szarvasagancsokból készített monumentális szobor, ami bejárat lesz a nívós expóra, csak épp az nem lesz föléje írva szarvasvérből, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Tíz tonna szarvasagancsból készül húsz méteres bőgő gímszarvasfej, a fiúknak most erre futotta a sámándob, a Miska huszár és a többi lehangoló nemzeti műalkotás után.

Mindez pedig, az agancsszobor, „a magyar vadászok összefogását és a nemzet egységét szimbolizálja majd”. Édes, jó Lajosom ne hagyj el, máriapócsi zokogó Szűz Mária irgalmazz nékünk, és legfőképp, nézz ránk, Ady Endre. Most azt félretesszük – bár nem feledjük –, hogy mindezt a járvány közepén, azon a napon tudtuk meg, amikor háromszáznál több honfitársunk halt meg, előtte pedig a kedves vezető fényes jövendőről ábrándozott Taskentben, Kocsis Máté pedig hörögve baloldalazott. Ez a szarvasagancsokban megtestesülő nemzeti egység és a magyar vadászok összefogása. Én momentán három fővadászt ismerek: Semjén, Lázár és Kovács levelező.

Egyik háziszarvasra megy idegen földön, a másik százszámra öli a fácánt, a harmadik csak vizslákkal fotózkodik, mert valami ismeretlen erő arra kényszeríti őket, hogy öljenek. Kezdetben nem is a vér szaga a vonzó, hanem a kétes remények, miszerint ez valami fentebb bukét ad a nyomorult életüknek, kékre festi a vérüket, és az ölés után majd a vadászkastélyban eltartott kisujjal ihatják a pezsgőt a primadonna cipőjéből. Ez az a romlás, amit Hobó mesélt el nekünk még 1984-ben, ami viszont örök. A dzsentritől a kommunistán át ível a mai semmi emberekig. Olcsó műférfiasság, aminek a hasznát valahogyan meg kell ideologizálni, világkiállítást rendezünk neki tehát hatvan milliárdból, az agancsszobor-kapu ehhöz csak toldás.

A nívó megtestesülése. Az ideológia viszont hozzá, a „vadászok összefogása”, a „nemzet egysége” egészen bárgyúan bántó. Ha egy kupac agancsra is rá lehet húzni a nemzet szót, abból kitetszik, mit jelent a fogalom fideszileg, hogyan üresedett ki a trafikhoz és a kiskutya kunkori farkához is alkalmazott jelzőként, hogy cifra cafrang csupán, ahogyan a keresztény is semmi tartalommal bíró betűsor. Kongó pátosz a Fidesz, amely átsétál a tíz tonnás agancsfejen a sokmilliárdos bábvilágba. Mindene – pénz, paripa, fegyver, idő – megvolt a kollégistáknak, hogy valami maradandót hozzanak létre, és erre futotta. Agancsszobor. Ez voltaképp egy vallomás: ennyit tudunk, erre telik, erre futja a nívónkból, ez a vízió a nemzetről. Nem semmi, bár lehetett volna koponyapiramis is.

Tíz év múlva

Orbán fölkötötte a piros selyemkendőjét a fejére, rézkarikát aggatott a fülébe, bal vállára fekete macska telepedett, majd belenézett az üveggömbjébe, és nekiállt látni. Jövőt látni Ezo Tv módján. „Tíz év múlva egy egészen más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk.” – jelentette ki véreres szemeivel fölnézve a gömbjéből, a macska nyávogott, az üzbégek pedig elaléltak ettől a nagyságtól, aki egyenesen hozzájuk érkezett messzi vidékről, és ezt is tudja. Taníts még, mester, borultak le az üzbégek, és ő tanított is, miként tőle telt, öntötte eléjük mind a nagy tudását most épp Hérakleitosz alakját öltve, s ugyan nem azt mondta az üzbégeknek, hogy pantha rhei, hanem, hogy „új technológiák jönnek, mozgásban a világ”, de az üzbégek ettől is elaléltak.

Vagy röhögtek gusztus szerint. Mert az üzbégek sem hülyék, csak kell nekik egy komcsi párttitkár, akinek a szavaiban feredőznek, boltolnak vele, és meg is kapták. Mert Orbán se nem látó vajákos asszony, se nem görög-, de még csak nem is napkeleti bölcs, hanem avas szagú falusi komcsi, fasiszta briganti és pátoszos meg ájtatos hitszegő. Mindez egyben, de úgy, hogy mindahányból a lehető legrosszabbat tudja magában. És szemmel láthatóan megy el az esze. Állítólag tavaly tavasszal az üzbégek „gondoltak a magyarokra”, „sok százezer maszkot küldtek”, hogy a járvány terjedését megakadályozzák, ami így sikerült, ahogyan, de a sok százezer maszkot senki nem látta, patikában lehetett hozzájutni drága forintokért az üzbégek maszkjához.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Orbán kijelentette, hogy „a magyarok ezt soha nem fogják elfelejteni”, és ezen ponton meg a Szabad Nép fura világba érkeztünk el. A hős Szovjetunióhoz és annak még hősebb népéhez, akiknek szintén nem felejtettük el az érettünk való jóságát a KISZ taggyűléseken és április negyedikéken sem soha. Hozhatnék még vitézségből formát a führer és a duce szerelmetes viszonyából is, de minek, ha itt van nekünk a saját bejáratú bohócunk, aki az üzbégeknél, mint kitetszik, megint olyan tripet engedett el, hogy aszondtam, Kázmér, te innen sehová nem mész, és véresre tapsolod a kezed a matinén, meg hujjogatsz az örömöktől. És úgy is lett egészen. Megkérdeztem azért a Józsit, hogy hálás-e az üzbégeknek nagyon.

Kik azok az üzbégek – jött ki a hála a Józsiból, amiből látszik, hogy az élet nem habostorta, de az imperialistákat átvertük megint a Gogolákné elvtársnő kurta szoknyájával. A cirkusz azonban, amit a kedves vezető Üzbegisztánban előadott, megfizethetetlen, MasterCardunk viszont nincsen, az Orbánnál van. Meg a komcsi párttitkár nyelvezet is. Hallottunk még arról, hogy „jó ütemben fogtuk meg egymás kezét, magyarok és üzbégek”, meg azt is, hogy a magyar és üzbég vállalkozók “biztonságban hajózhatnak a nagy zászlóshajók mögötti nyugalmasabb vizeken”, vagy a szétaprózódó és elpárolgó jó szándékról is. Olyan idillien véres volt a világ ebben a flash-ben, hogy Habony is megirigyelhette volna Ibizán.

De térjünk vissza vagy maradjunk inkább a mindent összefoglaló nagy konklúziónál, miszerint tíz év múlva “egy egész más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk”. Ez egészen kétségtelen. Tíz éve is más világban voltunk, akkor még Mészáros sem volt multimilliárdos, csak tervbe volt véve, akkoriban még köztársaság volt Magyarország, nem mint ma. Tíz éve még illiberálisok sem voltunk egészen, kereszténydemokraták meg egészen nem, tíz éve még talán remélhettük, hogy szebb lesz a világ, aztán nem lett. A nótával szólva: lehetett volna, mégsem az lett. Hogy aztán majd újabb tíz év múlva mi lesz, az lutri. Vagy Orbán nélküli Magyarország lesz, vagy pedig nem lesz Magyarország egyáltalán, ha haladunk tovább a lenini úton.

Hogy kerül a Csizmadia az asztalra?

Nem másképpen, mint alomtársai, akik ezrével elszegődtek Orbán seggéből kukucskálni kifelé, és ebből a langymelegből próbálják meg értelmezni a körülöttük lévő világot. A farpofák azonban erősen takarják a kilátást. Csizmadia Tamás ilyen nézőpontból rúgott bele a város (Szombathely) lakosaiért tenni óhajtó polgármesterbe (Nemény András), akinek az a bűne, hogy oltópontokat hozott volna létre azért, hogy a káoszt, amit Csizmadia főnöke (és tettestársai) okoztak, enyhítse valamelyest. De Csizmadia főnöke (és tettestársai) nem engedték ezt, ami miatt Nemény, és mindazok, akik felelősséget éreznek az emberekért, a járványban pedig nem a politikai (és anyagi) haszonszerzést látnak, felemelték a hangjukat.

Mert csupán annyit nem értett teljesen logikusan, miért nem engedik, hogy saját városának lakosait szolgálja. Ezt a gyalázatot akarta Csizmadia a maga egyszerű módján védeni, miközben belerúgott a muzeológusokba, könyvtárosokba, amit most úgy próbál meg eladni, mintha a kávéfőzésről értekezett volna a rezsim útszéli stílusában. Ezúttal pedig sajtószabadságról meg véleményről hadovál, és Adyval takarózik fentebbnek vélt stílben, amiből még baja is eshet. A rendszerben, amit Csizmadia olyan lelkesen szolgál, Adyt nem nagyon szeretik, mert ugyanis azt a félfeudális világot támadta, amit Csizmadia gazdái (és tettestársai) ma újra építgetnek. Csizmadia azt hiszi, az a baj, hogy leírta a véleményét, ezért sajtószabadságozik nyüszögve és röhejesen.

De megnyugtatom: nem az a baj, hogy van véleménye (ami a gazdáié és tettestársaié), hanem annak a tartalma. Így nem is ő kerül most az asztalra, hanem a pállott gondolkodása, és ez különbség. Éppen ebből fakad, hogy amint Csizmadia valami gőzösen zavaros kotyvalékban előadja a sajtószabadság nevében, én mint „felkészült publicista” nem azért fogok kiállni, hogy ő elmondhassa a véleményét, mert a jelek szerint megteheti, hanem a véleményét szedem cafatokra, amiben egészen különös tartalmak jelennek meg. Például ez, hogy Nemény polgármestert párttitkározza azért, mert valóban tenni akar valamit az emberekért, nem, mint a főnöke (és tettestársai). Mert csak egy számot mutatok, mégpedig azt, hogy húszezer halott.

Aki pedig ilyen körülmények között utasításra, vagy ami a rosszabb, meggyőződésből (azok a kilátást takaró farpofák) azt gyalázza, aki a lakosságért dolgozik, s ezt ocsmányan böfögve teszi meg, az előttem meg nem áll. Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) nem gyűlöletet keltenek, maguk az eleven gyűlölet. Nem árt ezt tisztába tenni, mielőtt Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) hüppögve elpityerednek az őket ért bántás miatt. Látszik, hogy nincsen(ek) ehhez szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy reakció és következmények nélkül okádják szembe a Fideszen kívül álló társadalmat felsőbbrendűségük megrendíthetetlen tudatában. Csizmadia – így az újabb dolgozatára nézve – írni nem, artikulálatlanul hőbörögni viszont megtanult.

Ez azonban, hogy most Adyt veszi elő, mint aki már hallotta a nevét, ezen a bajon nem igazán segít. S hogy mégis hogyan kerül Csizmadia az asztalra? Mert megszólított, mint a Rezeda blog leereszkedően minősített „felkészült” és névtelen publicistáját. Rossz hírem van: ha nem tűnt volna fel, a Rezeda blog én vagyok egyes egyedül, oda más egy betűt le nem írt, így következésképp abban szerző csak egy van, mégpedig Rezeda Kázmér. Harminc éve írok ezen a néven, és ezen a szokásomon Csizmadia kedvéért sem fogok változtatni. És azon sem akadok fenn, ha ő netán ezentúl Suszter néven fertőzi az írás világát, mert megteheti. És nem is érdekel egyáltalán. Nem az a fontos, mi az ember neve, hanem, hogy ez alatt mit tesz le az asztalra.

S ha Csizmadia aggódik a publicisztika mint véleményműfaj miatt, ajánlom figyelmébe a Rezeda világa oldalt – amit a jelek szerint azért ismer -, ott talál hozzávetőleg kétezer-ötszázat ebből a fajtából. És most, hogy így elmeséltem az életemet, elmondom még egyszer, hogy elkerüljük a félreértéseket, nekem nem Csizmadiával van bajom, hanem a fajtájával. Azzal az embertípussal, aki eladja a lelkét. Mert azok, akiktől Csizmadia a bicskanyitogató stílusát másolja, régebben ugyanígy szolgálták Kádár rendszerét is, mint ahogyan most Orbánét (Bayer, Bencsik, Gajdics, Stefka és a többi), s hogy ez a Csizmadia mint ifjúnak látszó ember jól láthatóan tőlük tanulja az aktuális hatalom seggének nyalását, az tragédia. Nem az enyém. Az övé.

A dolgok állásáról

A megfelelő munkához megfelelő munkakörülmények kellenek. Az OGYÉI-nek például, hogy jóváhagyhassa a mindenféle kínai, kipcsak meg marsbéli vakcinákat, egyenesen XXI. századi körülmények szükségesek, amit a kipaterolt hajléktalankórház helyén tudnak majd megtalálni. Ez egy nagyon szép és kerek történet. Mint emlékezhetünk, Karácsony főpolgi ahelyett, hogy mint bájos kommentelők javasolták neki, a saját hálószobájába költöztette volna a homelesseket, megnyitotta volna a budoárját nekik, inkább hisztizett, hogy az utcára teszik őket, mert felmondják a Szabolcs utcai hajléktalankórház bérleti szerződését a járvány közepén.

Ilyenek ezek a lipsik, hisztiznek, alkalmatlanok, nem értik a NER magasabb szempontjait, ami az, hogy hulljon a férgese, s ez alatt mindazt a sokaságot kell érteni, aki nem szimpatizál a Fidesszel, tehát uszkve nyolcmillió embert kies hazánkban, meg a Soros. Az OGYÉI a talpasjobbágy számára ezidáig érzelmileg irreleváns intézmény volt, sőt, leginkább azt sem tudta, hogy a világon van. Most viszont, hogy a vakcinák kapcsán gyanúba került, miszerint pártutasításra dolgozik – tehát a Fidesz bűvkörében lengedez –, és pláne így, hogy szintén a hatalom mezsgyéjén hajléktalanokat tesz még inkább földönfutóvá (ha lehet ilyet), kezdjük nem szeretni őtet.

Pedig az OGYÉI, hogy antropomorfizáljuk az intézményt, önmagában bűntelen, csak elveszítette a szüzességét, vagy rákerült a Fidesz billoga, és lám, ennyi is elég, hogy szaga legyen. A Nemzeti Színházba sem nagyon járnak a népek Vidnyánszky óta, és az SZFE-re sem tolonganak a leendő gólyák, szintén a meg nem értett úriember regnálásának kezdetétől. Ezen túl még hosszan lehetne sorolni a példákat, mi minden kelt viszolygást az emberekben csupán attól, hogy narancs szaga lett, sőt, mostanában azzal kell szembesülnie a kollégistáknak és új tenyészetüknek is, hogy leginkább rühellik őket, mint az állott szart.

Hogy jó-e így élni, azt én nem igazán tudom, de vélekedésem szerint ők sem. Ezért teremtenek maguknak buborékot pénzből és rajongókból, hogy a valósággal ne kelljen találkozniuk, ezért szeparálják el a kedves vezetőt a népétől, és ezért szedik el a sípjaikat is, ha a kordonnal elkerített ünnepi események közelébe óhajtanak menni. Az évértékelő helyszínét is emiatt torlaszolták el buszokkal. Amikor viszont nem veszünk tudomást a nagybüdös életről, az beláthatatlan dolgokat eredményez, Adolf is nem létező hadtesteket mozgósított Berlin ostromakor, aztán hogyan járt. A tábornokai iszkoltak nyugatra, megadni magukat a jenkiknek.

Mert az oroszoknak nem akarták. Ebből is kitetszik, nem mindegy, ki győzi le az embert, így arra is juthatunk, ha a Fidesz még sokat hergeli a népét, nagyon rosszul is járhat. De kinézve a búbánatos utcára, a némán iszkoló népekre, most még ilyen vészek nem fenyegetik. Még mindig krumplival megvehető állagú a tömeg, így ránézésre legalábbis. Ebben bízhatnak és bíznak is, mint kitetszik, aljasságukban kevéssé zavartatják magukat, még dolgozik a tamtam. Deutsch kollégista is például még mindig az európai és magyar baloldal közös aljas mesterkedéséről visítozott tegnap, amikor azt értelmezte, hogy bukhatják az uniós lóvét.

Mert és ugyanis momentán már ott tartunk, hogy az EP kész jogi eljárást indítani az Európai Bizottság ellen, ha a brüsszeli végrehajtó testület tovább késlekedik az uniós költségvetés védelmére létrehozott jogállamisági feltételrendszer alkalmazásával. Ez pedig kés a fiúk nyakán, egy bizonyság arra, a messzi Brüsszelben már látják, kik is ezek és milyenek, mert arrafelé nem működik sem a KESMA, sem az M1, sem a Kossuth rádió. Arrafelé még a Szájert is lekapják az ereszről, hatalmuk tehát lokális, és csupán Neriára korlátozódik. Viszont errefelé is roskadozik, ami folyamathoz minden ilyen OGYÉI-s sztori hozzátesz. Lassan, de biztosan rohadnak szét.

Ojtakozási vágyak

Tegnap arra ébredtünk, hogy a hatalmasok (katonák, rendőrök, nyunyókák és bizonytalan állagú professzor urak) engedélyt adtak a kismamák ojtására, ami eddig nem volt javallott, vagy tiltva volt egyenesen. Mert egyelőre ember nem tudja, milyen hatással van rájuk, mint ahogyan váratlan tüneteket produkálnak a szerek a legkülönfélébb alanyokon is, de ez nem szignifikáns. Ojtva lenni jobb, mint nem, élni jobb, mint meghalni, viszont, hogy Neriában héderezni örömtelibb, mint egyáltalán nem létezni, az nem bizonyos egyáltalán, mert nem ismerjük sem a Nirvánát, sem a Mennyországot. A Poklot viszont egészen közelről. És most, az ökumenikus istentisztelet után merüljünk el a nagybüdös életbe, mert vannak abban érdekes dolgok.

A kismamákban hogy, hogynem, a bejelentés után magasra csapott az ojtakozási vágy, így a rendszer, amit számukra összegányoltak, meglogisztikáztak mintegy, hogy flottul menjen az ojtásuk, természetszerűleg összeomlott. Hogy a tegnap esti tudósításokat idézzük, „káosz lett a várandós nők beoltásából”, amin csodálkozni nincs mit. Járványügyben a káosz a NER rendje, a NER-t legyőzi minduntalan az anyag természetes állapota, az entrópia, aminek leküzdéséhez hatalmas erőkre van szükség. A gravitáció, a sötét energia, az anyag, sötét anyag egyensúlya és mindenféle más sheldonságok nélkül minden atomjaira hullna, nem bírna összeállni Orbán Viktorrá, s mi, tiszta szellemlétünkben ott állnánk támasz nélkül a kietlen pusztaságban.

Elképzelni is iszonytató, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná olvasmányainkból. Hogy a kismamák pöpec ojtakozása kudarcba fulladt, arra az volt a magyarázat, hogy váratlanul sokan kívánták megkapni a szert, amire nem voltak fölkészülve, a rendszer, így fejreállt. Ahogyan az ojtások indulásakor is nem véletlenül toporogtak az utcán hosszú sorokban a népek. Amikor lehetővé vált, hogy megnézzék, hogyan áll a regisztrációjuk, akkor is túlterhelődött a rendszer. 2018-ban is, amikor túl sokan szavaztak az ellenzékre, azt sem bírták a gépek, és csak akkor állottak helyre, mire azt láttuk, hogy Orbán és Semjén a színpadon óbégat a kétharmadot ünnepelve. Hogy a gépekkel mi volt, mi van, az azóta is titok, ahogyan most is, hogy miért nem bírnak soha semmit.

Vannak-e egyáltalán, vagy csupán káprázat az egész, de ez már az ontológia illetve a hit határmezsgyéje, amibe nem érdemes belemenni. Abba azonban igen, hogy az a mókás helyzet állott elő, miközben a kedves vezető permanensen nemzetet delirál, magyarokat mindenütt a földgolyón, hogy a nyüves naprendszer magyarokkal van csurig a Szíriuszról jőve, mint őshaza, nem bír el pár száz kismamával, összerogy és térdre esik mintegy tőlük. Sokan vannak, zavarják az üveggyöngyjátékot. Sok a nyugdíjas is, sok az éhes száj is egyáltalán, a valóság nem felel meg az álmoknak, az üres duma fönnakad a lét bojtjain. Orbán permanensen bukik meg most már naponta többször, így egy egész sajtóbirodalom és gépezet kell, hogy tehetetlenségét eltakarja.

Viszont ez a végtelenségig nem űzhető. Előbb-utóbb mindenkivel szembejön a valóság, nem kapja meg az ojtását, nem jut neki munka meg lágy kenyér, senki nem veszi föl neki a telefont, és fölteszi a vég kezdetét jelentő kérdést: miért? Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden, amikor észreveszi a talpas jobbágy, hogy sokan van. Annyira sokan, hogy a rendszer nem bír vele, semmit nem tud adni neki, csak szavakat, amúgy pedig haldoklik. Már évek óta végvonaglik, csak ezt örömtáncnak adja el, hogy a talpai lépnek egymásra épp, ezt magyarázza, amihöz szól a nóta a karmeliták erkélyén. Ezek Róma végnapjai, mert másnak nem nevezhető, amikor az ember úgy megy neki a napnak, hogy azt nézi, várja mintegy, hogy na, máma vajon mit csesznek el?

Nincs bocsánat

Hogy káosz van a járványkezelésben, azt tudtuk eddig is. Kapkodást láttunk meg katonákat, különös, nehezen hihető számokat, hasra ütve nyitás-zárást, idősávokat és tiltásokat, nyunyókás, infantilis tanácsokat. Hogy alkalmatlanok, az már nagyon rég kiderült, hogy embertelenek is, azt csupán sejtettük, de tegnap bizonysággá vált. Járványban nem üldözünk el egészségügyi dolgozókat, mert talán szükség lenne rájuk. Járványban nem lopunk a zavarosból lélegeztetőre, maszkra, és pláne kínai vakcinára hivatkozva, legfőképpen pedig, amikor kaszál a vírus, nem zárunk be kórházat. Mert nem logikus. S hogy ott hajléktalanokat gyógyítanak, akkor duplán embertelen.

Azt olvastuk tegnap, hogy a Budapesti Módszertani Szociális Központnak ki kell költöznie abból az ingatlanból, ahol most hajléktalan emberek kórházi ellátása zajlik. Hatvanhat embert ápolnak ott, s ugyanitt százötvennek adnak átmeneti szállást, de most utcára rakják a betegeket és a fedél nélkülieket is, mert állítólag az épületben irodaház lesz mindenki gyönyörűségére. Elvtársak reszelgetik majd a körmüket, főzik a kávét, tartják a workshopot, és élik a totálisan felesleges életüket. Békeidőben is nehezen emészthető döntés az ilyen, járványban bűn és aljasság. A hatalom immoralitásának ékes bizonyítéka, a kereszténység megcsúfolása, a humánum sárba tiprása.

Minősíthetetlen, ha valami szikra maradt az organizmusban abból, amit amúgy embernek neveznek, más szempontból viszont tudjuk, hogy az ember a legaljasabb állat. Egy nappal azelőtt, hogy a hajléktalan betegeket, kihajították a kórházukból a járvány közepén, a kedves vezető olyan kijelentéssel ült le a videókonferenciájára az EU-val, hogy Brüsszelben dől el, Magyarországon hányan, és legfőképp ki hal meg és ki marad életben. A saját tehetetlen nyomorának másra kenéséről már beszéltünk eleget, a rendeleti kormányzás és a felelősség összefüggéséről is. Ám, hogy a járvány közepén nem Brüsszel teszi az utcára a beteg hajléktalanokat, az azért valószínűsíthető.

Sőt, egészen bizonyos. Hiába mondja azt a magas hivatal, hogy az önkormányzatnak volt kilenc hónapja felkészülni a bezárásra, kilenc hónapja is járvány volt, mint ahogyan most is. Ilyen körülmények között pedig semmilyen magas hivatalnak nem jut eszébe kórházakat bezárni hacsak nem a NER magas hivatala az. A NER viszont maga Orbán, így ő lesz számon kérve ezért is. Azért is, mert tudjuk, járvány ide vagy oda, ez az önkormányzat elleni hadjárat része, és a hajléktalanok társadalomból való kiutálásának újabb fejezete, tehát duplán aljas. Ilyképp – és nem elsősorban csak ezért –, hogy Magyarországon ki hal meg és ki nem, az Orbán felelőssége.

Egy személyben. Nem Brüsszelé, nem ismeretlen háttérhatalmaké, hanem az övé. Mind a bevallott húszezer, és a ma még letagadottak is, és ezt számon fogjuk kérni. Ez a kórházbezárás, ha nem is az utolsó csepp a pohárban – mert Magyarországon a jelek szerint ilyen nem létezik, mindig van lejjebb és mindig föl lehet vágni még egy fát az emberek hátán –, szóval, ha nem is ez a szikra a puskaporos hordóban, de mindenképpen feledhetetlen szimbólum, amelyben koncentráltan mutatkozik meg a NER, következésképp Orbán minden pogánysága, érzéketlen aljassága, embertelensége és immoralitása. Mindezekért pedig nincs bocsánat.

És nincs a rajongóknak sem, akik a hír alatt képesek voltak olyanokat kommentelni, ha Karácsonynak nem tetszik, hogy a hajléktalanjait utcára teszik, fogadja be őket a saját házába. Itt tart ma Magyarországon a keresztényi kultúra, aminél pogányabbat még nem hordott a hátán a föld. Ez a konzervatív szellemi fölény, a patkányok tobzódása a süllyedő hajón. Voltaképp ezt lehetne még ragozni a végtelenségig, de fölösleges, helyette az AE Bizottság tánczenekar szövegfoszlányát idézzük, miszerint „Köpni kell”, aminél többet már nem is érdemel az egész csürhe, élén a vezérükkel, akinek egyetlen víziója van, hogy nagymagyarország trónusán ücsörög szájában szotyival, kezében a piros fazoka. „Köpni kell.”

Köpet a fémen

Mielőtt Orbán Viktor nagy király tegnap leült volna a képernyő elé a kardjával, hogy Brüsszellel vívjon újra s megint, odahányta a híveknek az aznapra szolgáló aranyköpést, amit leginkább csak köpetnek nevezhetünk, lévén, tele kórokozókkal, ami most vizsgálatunk tárgyát képezi. Orbán Viktor nagy király kijelentette ugyanis: „Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük.” Nem, cseszmeg, addig, míg a bíró le nem fújja. Bár tudjuk, a fodbalista a közegéből vett útmutató kocsmafilozófiával arra utalt a kockaköveket is feltépni kész rajongó seregének, hogy veszíteni nem bír. De ezt a betegségét ismerjük már évtizedek óta.

Adolf volt ilyen a hadai élén, aki visszavonulást nem ismert, az ő egyetlen lehetséges eredménye a győzelem vagy halál, és a végén muszáj volt főbe lőnie magát, hogy ne érje még ennél is nagyobb baj. Mániákus pszichopaták gyakran jutnak hasonló sorsra, például Macbeth sem a röhögésbe szakadt bele, ahogyan Néró sem, de Orbán nincs akkora formátum, hogy ilyen párhuzamokat érdemeljen. A mi nagy királyunk mindközönségesen egy méretes tahó, asszonyságokkal, inasokkal, közjószágokkal, dakota lovakkal és most a soha véget nem érő meccsel. Mindenesetre ezzel újólag alkotott egy stelázsis falvédőre kívánkozó mondatot.

Ez egyébként szót sem érdemelne, de épp ezen a napon tudtuk meg azt is, hogy a hasonló nívójú gondolatait csillogó fémbe gravírozták az örökkévalóság számára, és erre büszke is, mint az facebookos dicsekvéséből kiderül. De ez a tábla, amit falra függesztettek, azért a szimpla degeneráltságon túl többet is mutat, mert, mint megtudtuk, azon Magyarország megmaradásának hét törvénye szerepel, ami törvényeket Orbán hozott le nekünk a hegyről. Vagy másképpen, míg Hammurapinak törvényoszlopa volt, ennek a mi nagy királyunknak meg törvénytáblája, s ebben a kontextusban mindez már a tízparancsolatra is hajaz. Mi pedig leborulunk a porba.

Az ország házában már elhangzott ellenzéki képviselők számára, hogy miniszterelnök úr nevét szájukra hiába ne vegyék. Mi sem tesszük, hanem reszketve suttogjuk a kimondhatatlant, miszerint RBNVKTR, hogy aztán meg ne kövezzenek minket Isten nevének méltatlan kiejtése miatt. Egy tébolydában ülünk, és az a kényszerzubbonynak csak az egyik fele, hogy fémtáblák születnek Orbán nagy király, degenerált gondolataival, amit aztán törvénynek neveznek, hanem, hogy mik is ezek egyáltalán, nos, az a delikát. Tegyük ide, hogy miként Kásler tízparancsolata a testi, ez meg a lelki kóroktól óvjon minden csecsszopót és vénséges vén hívőt.

„Miként a természetnek és a csillagok járásának, úgy a megmaradásnak és a túlélésnek is törvényei vannak. S miután megértettük, fel kell véssük őket Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét. Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse! Minden magyar gyermek újabb őrhely! Az igazság erő nélkül keveset ér! Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni! Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük! Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs! Egyetlen magyar sincs egyedül! Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye.”

Ez Orbán igéje Buddhában testvéreim, és ezek a törvények szerepelnek a fémlapon, aminek Orbán nagy király olyannyira örvendezett tegnap, amikor a meccsre indult, ami addig tart, míg nem győz. Voltaképp ehhez hozzáfűzni nincs mit, mindenki pontozza le nagy királyunk teljesítményét saját gusztusa és filozófiai hajlama szerint. Én a magam részéről túl vagyok már minden jón és rosszon, tátott szájjal figyelek, majd legyintve fordulok sarkon, és távozok. Tényleg eljutunk, illetve el is jutottunk arra a szintre, amire elfogytak a szavak. Ez az egész, amiben élünk, egy elnyújtott és artikulálatlan ordítást ér már csupán, úgyhogy tessenek elképzelni, ahogyan ezt teszem.

Fantomas

Nem tehetek róla, de amikor kiderült, hogy repülőtér készül épülni Felcsút mellett-közelében, ez olyan volt nekem, mint Proust Madeleine-je és teája, szóval gyermek lettem újra, de nem lovagoltam fűzfasípot fújva, hanem ültem a mozi sötétjében. Most képzeljük el a kölök Kázmért, midőn szíja magába az élményeket, Inota szeletet majszol a film nézése közben vagy kakasnyalókát szopogat, és meghasonlik az ő lelkében, amikor Brunner plébános keresztényi intelmei, az úttörők tizenkét pontja, és a mozi előtti bájos felszólítás kicsivel nagyobb pajtásától, miszerint adhatol ám két forintot, egyként kavarog Kázmér lelkében. A vásznon pedig győz a gonosz.

Úgy ér véget a filmalkotás, hogy Kázmér hallja Fantomas gúnyos kacagását, amint elmenekül Louis de Funes felügyelő elől tengeralattjárón, szárnyas autón vagy rakétán, amely az ódon várkastély tornyából hasít a magas levegőég felé. Tehát nincs katarzis, nem a jó győz, hanem a gonosz. A kölök Kázmér nem ilyenhez van szokva, amikor a világszép magyar népmeséket tanulmányozza vagy a Grimm horrorokat, nincs legkisebb fiú, se fele királyság, Fantomas röhög és röpül, Louis de Funes pedig toporzékol. Jól áll neki a toporzékolás, de ezt a kölök Kázmér még nem állapítja meg, mert teljesen elanyátlanodott, ahogyan találkozott a nagybüdös élettel.

Fantomas, az ősgonosz mérhetetlen mennyiségű pénzzel rendelkezik, technikai csodái vannak, ezekkel, és végtelen romlottsággal bűnözik, s olybá tűnik, csak a bűnözés kedvéért. Mert mindene megvan, a velejéig züllöttség csak passzió nála, különösebb célja nincs, csak azért teszi, hogy ne kelljen unalmában a körmét reszelgetnie. Ennyi morális elemzés elég a filmalkotásról, mert most arról lesz szó inkább, hogyan égett bele a kölök Kázmér képlékeny tudatába, ahogyan a rakéta előtör a kastély tornyából, benne ül a gonosz, kormányozza el a rakétát a büntetés elől, Louis de Funes pedig csak tehetetlenül toporzékol, mint már egyszer megmutattam. Milyen az, ha hoppon maradunk.

Ha nem tudunk igazságot szolgáltatni, a pofánkba röhögnek, ahogyan menekülnek el a számonkérés elől, amikor a bűn nem nyeri el méltó büntetését. Szóval reptér épül Felcsútnál, ami annak fényében érdekes, hogy Fekete-Győr háromnapos programjában szerepel, lezárja a reptereket, hogy a mi gonoszunk ne tudjon Fantomasként menekülni, s ne kelljen tehetetlenül toporzékolnunk. Mert Ferihegyet el lehet torlaszolni ugyan a menekülő elől, de egy, a budi tövében terpeszkedő reptér rajta a hű szolgákkal már macerásabb, azon keresztül szabad a légtér akármely kipcsak diktatúra felé. Ilyenek is felötlenek az emberben, ha kölökkorában Fantomast nézett a moziban, felnőve pedig Neriában adatik élnie.

Az már egy szint, ha ilyenek jutnak az ember eszébe egy lehetséges reptér kapcsán, nem az örömök, hogy országa jobban teljesít s ami a legdelikátabb, mindebben, hogy gondolkodása így alakult, lehet, nem is az ember a hibás. Itt tartunk most épp lelombozó életünk vége felé haladva, de, hogy derüljünk is kicsit, nézzük azért a dumát, amivel indokolják a röptér megépültét: „Nagyszerű hely lesz ez a trianoni megemlékezéseknek, az óceánrepülés és a sportrepülés akkori körülményei méltó bemutatására és a repülősport népszerűsítésére”. Én nem tudom, mi a rosseb baja van ezeknek, hogy Trianon már semmiből sem maradhat ki, egy permanens zokogás az ország, vagy csak az ájer megteremtése az egész.

Hogy erre mutogatva lehessen a pénzt lapátolni kifelé. Közegünk, hazánk, elitünk, a hatalom vagy hülye, vagy gonosz vagy mindkettő. Naponta bizonyítja szorgosan, így azzal is, hogy az indoklás szerint a pandémia miatt nem került napirendre a reptér ügye, vannak fontosabb dolgok ugyanis – így a propaganda. Persze, tesszük hozzá mi? Moto GP és vadászkiállítás. Meg a többi sok futballok és papok. De azért, hogy jókedvünk el ne hagyjon, ízlelgessük a két fogalmat együtt: óceánrepülés vs Felcsút. Igaza lesz a kétfarkúaknak, a végén még rakétakilövő állomás is épül, és Fantomasra gondolva kastélyuk már van hozzá. A gonoszság is adott, helyben vagyunk.