blogin.hu

Tegnap arra ébredtünk, hogy a hatalmasok (katonák, rendőrök, nyunyókák és bizonytalan állagú professzor urak) engedélyt adtak a kismamák ojtására, ami eddig nem volt javallott, vagy tiltva volt egyenesen. Mert egyelőre ember nem tudja, milyen hatással van rájuk, mint ahogyan váratlan tüneteket produkálnak a szerek a legkülönfélébb alanyokon is, de ez nem szignifikáns. Ojtva lenni jobb, mint nem, élni jobb, mint meghalni, viszont, hogy Neriában héderezni örömtelibb, mint egyáltalán nem létezni, az nem bizonyos egyáltalán, mert nem ismerjük sem a Nirvánát, sem a Mennyországot. A Poklot viszont egészen közelről. És most, az ökumenikus istentisztelet után merüljünk el a nagybüdös életbe, mert vannak abban érdekes dolgok.

A kismamákban hogy, hogynem, a bejelentés után magasra csapott az ojtakozási vágy, így a rendszer, amit számukra összegányoltak, meglogisztikáztak mintegy, hogy flottul menjen az ojtásuk, természetszerűleg összeomlott. Hogy a tegnap esti tudósításokat idézzük, „káosz lett a várandós nők beoltásából”, amin csodálkozni nincs mit. Járványügyben a káosz a NER rendje, a NER-t legyőzi minduntalan az anyag természetes állapota, az entrópia, aminek leküzdéséhez hatalmas erőkre van szükség. A gravitáció, a sötét energia, az anyag, sötét anyag egyensúlya és mindenféle más sheldonságok nélkül minden atomjaira hullna, nem bírna összeállni Orbán Viktorrá, s mi, tiszta szellemlétünkben ott állnánk támasz nélkül a kietlen pusztaságban.

Elképzelni is iszonytató, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná olvasmányainkból. Hogy a kismamák pöpec ojtakozása kudarcba fulladt, arra az volt a magyarázat, hogy váratlanul sokan kívánták megkapni a szert, amire nem voltak fölkészülve, a rendszer, így fejreállt. Ahogyan az ojtások indulásakor is nem véletlenül toporogtak az utcán hosszú sorokban a népek. Amikor lehetővé vált, hogy megnézzék, hogyan áll a regisztrációjuk, akkor is túlterhelődött a rendszer. 2018-ban is, amikor túl sokan szavaztak az ellenzékre, azt sem bírták a gépek, és csak akkor állottak helyre, mire azt láttuk, hogy Orbán és Semjén a színpadon óbégat a kétharmadot ünnepelve. Hogy a gépekkel mi volt, mi van, az azóta is titok, ahogyan most is, hogy miért nem bírnak soha semmit.

Vannak-e egyáltalán, vagy csupán káprázat az egész, de ez már az ontológia illetve a hit határmezsgyéje, amibe nem érdemes belemenni. Abba azonban igen, hogy az a mókás helyzet állott elő, miközben a kedves vezető permanensen nemzetet delirál, magyarokat mindenütt a földgolyón, hogy a nyüves naprendszer magyarokkal van csurig a Szíriuszról jőve, mint őshaza, nem bír el pár száz kismamával, összerogy és térdre esik mintegy tőlük. Sokan vannak, zavarják az üveggyöngyjátékot. Sok a nyugdíjas is, sok az éhes száj is egyáltalán, a valóság nem felel meg az álmoknak, az üres duma fönnakad a lét bojtjain. Orbán permanensen bukik meg most már naponta többször, így egy egész sajtóbirodalom és gépezet kell, hogy tehetetlenségét eltakarja.

Viszont ez a végtelenségig nem űzhető. Előbb-utóbb mindenkivel szembejön a valóság, nem kapja meg az ojtását, nem jut neki munka meg lágy kenyér, senki nem veszi föl neki a telefont, és fölteszi a vég kezdetét jelentő kérdést: miért? Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden, amikor észreveszi a talpas jobbágy, hogy sokan van. Annyira sokan, hogy a rendszer nem bír vele, semmit nem tud adni neki, csak szavakat, amúgy pedig haldoklik. Már évek óta végvonaglik, csak ezt örömtáncnak adja el, hogy a talpai lépnek egymásra épp, ezt magyarázza, amihöz szól a nóta a karmeliták erkélyén. Ezek Róma végnapjai, mert másnak nem nevezhető, amikor az ember úgy megy neki a napnak, hogy azt nézi, várja mintegy, hogy na, máma vajon mit csesznek el?

Hogy káosz van a járványkezelésben, azt tudtuk eddig is. Kapkodást láttunk meg katonákat, különös, nehezen hihető számokat, hasra ütve nyitás-zárást, idősávokat és tiltásokat, nyunyókás, infantilis tanácsokat. Hogy alkalmatlanok, az már nagyon rég kiderült, hogy embertelenek is, azt csupán sejtettük, de tegnap bizonysággá vált. Járványban nem üldözünk el egészségügyi dolgozókat, mert talán szükség lenne rájuk. Járványban nem lopunk a zavarosból lélegeztetőre, maszkra, és pláne kínai vakcinára hivatkozva, legfőképpen pedig, amikor kaszál a vírus, nem zárunk be kórházat. Mert nem logikus. S hogy ott hajléktalanokat gyógyítanak, akkor duplán embertelen.

Azt olvastuk tegnap, hogy a Budapesti Módszertani Szociális Központnak ki kell költöznie abból az ingatlanból, ahol most hajléktalan emberek kórházi ellátása zajlik. Hatvanhat embert ápolnak ott, s ugyanitt százötvennek adnak átmeneti szállást, de most utcára rakják a betegeket és a fedél nélkülieket is, mert állítólag az épületben irodaház lesz mindenki gyönyörűségére. Elvtársak reszelgetik majd a körmüket, főzik a kávét, tartják a workshopot, és élik a totálisan felesleges életüket. Békeidőben is nehezen emészthető döntés az ilyen, járványban bűn és aljasság. A hatalom immoralitásának ékes bizonyítéka, a kereszténység megcsúfolása, a humánum sárba tiprása.

Minősíthetetlen, ha valami szikra maradt az organizmusban abból, amit amúgy embernek neveznek, más szempontból viszont tudjuk, hogy az ember a legaljasabb állat. Egy nappal azelőtt, hogy a hajléktalan betegeket, kihajították a kórházukból a járvány közepén, a kedves vezető olyan kijelentéssel ült le a videókonferenciájára az EU-val, hogy Brüsszelben dől el, Magyarországon hányan, és legfőképp ki hal meg és ki marad életben. A saját tehetetlen nyomorának másra kenéséről már beszéltünk eleget, a rendeleti kormányzás és a felelősség összefüggéséről is. Ám, hogy a járvány közepén nem Brüsszel teszi az utcára a beteg hajléktalanokat, az azért valószínűsíthető.

Sőt, egészen bizonyos. Hiába mondja azt a magas hivatal, hogy az önkormányzatnak volt kilenc hónapja felkészülni a bezárásra, kilenc hónapja is járvány volt, mint ahogyan most is. Ilyen körülmények között pedig semmilyen magas hivatalnak nem jut eszébe kórházakat bezárni hacsak nem a NER magas hivatala az. A NER viszont maga Orbán, így ő lesz számon kérve ezért is. Azért is, mert tudjuk, járvány ide vagy oda, ez az önkormányzat elleni hadjárat része, és a hajléktalanok társadalomból való kiutálásának újabb fejezete, tehát duplán aljas. Ilyképp – és nem elsősorban csak ezért –, hogy Magyarországon ki hal meg és ki nem, az Orbán felelőssége.

Egy személyben. Nem Brüsszelé, nem ismeretlen háttérhatalmaké, hanem az övé. Mind a bevallott húszezer, és a ma még letagadottak is, és ezt számon fogjuk kérni. Ez a kórházbezárás, ha nem is az utolsó csepp a pohárban – mert Magyarországon a jelek szerint ilyen nem létezik, mindig van lejjebb és mindig föl lehet vágni még egy fát az emberek hátán –, szóval, ha nem is ez a szikra a puskaporos hordóban, de mindenképpen feledhetetlen szimbólum, amelyben koncentráltan mutatkozik meg a NER, következésképp Orbán minden pogánysága, érzéketlen aljassága, embertelensége és immoralitása. Mindezekért pedig nincs bocsánat.

És nincs a rajongóknak sem, akik a hír alatt képesek voltak olyanokat kommentelni, ha Karácsonynak nem tetszik, hogy a hajléktalanjait utcára teszik, fogadja be őket a saját házába. Itt tart ma Magyarországon a keresztényi kultúra, aminél pogányabbat még nem hordott a hátán a föld. Ez a konzervatív szellemi fölény, a patkányok tobzódása a süllyedő hajón. Voltaképp ezt lehetne még ragozni a végtelenségig, de fölösleges, helyette az AE Bizottság tánczenekar szövegfoszlányát idézzük, miszerint „Köpni kell”, aminél többet már nem is érdemel az egész csürhe, élén a vezérükkel, akinek egyetlen víziója van, hogy nagymagyarország trónusán ücsörög szájában szotyival, kezében a piros fazoka. „Köpni kell.”

Mielőtt Orbán Viktor nagy király tegnap leült volna a képernyő elé a kardjával, hogy Brüsszellel vívjon újra s megint, odahányta a híveknek az aznapra szolgáló aranyköpést, amit leginkább csak köpetnek nevezhetünk, lévén, tele kórokozókkal, ami most vizsgálatunk tárgyát képezi. Orbán Viktor nagy király kijelentette ugyanis: „Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük.” Nem, cseszmeg, addig, míg a bíró le nem fújja. Bár tudjuk, a fodbalista a közegéből vett útmutató kocsmafilozófiával arra utalt a kockaköveket is feltépni kész rajongó seregének, hogy veszíteni nem bír. De ezt a betegségét ismerjük már évtizedek óta.

Adolf volt ilyen a hadai élén, aki visszavonulást nem ismert, az ő egyetlen lehetséges eredménye a győzelem vagy halál, és a végén muszáj volt főbe lőnie magát, hogy ne érje még ennél is nagyobb baj. Mániákus pszichopaták gyakran jutnak hasonló sorsra, például Macbeth sem a röhögésbe szakadt bele, ahogyan Néró sem, de Orbán nincs akkora formátum, hogy ilyen párhuzamokat érdemeljen. A mi nagy királyunk mindközönségesen egy méretes tahó, asszonyságokkal, inasokkal, közjószágokkal, dakota lovakkal és most a soha véget nem érő meccsel. Mindenesetre ezzel újólag alkotott egy stelázsis falvédőre kívánkozó mondatot.

Ez egyébként szót sem érdemelne, de épp ezen a napon tudtuk meg azt is, hogy a hasonló nívójú gondolatait csillogó fémbe gravírozták az örökkévalóság számára, és erre büszke is, mint az facebookos dicsekvéséből kiderül. De ez a tábla, amit falra függesztettek, azért a szimpla degeneráltságon túl többet is mutat, mert, mint megtudtuk, azon Magyarország megmaradásának hét törvénye szerepel, ami törvényeket Orbán hozott le nekünk a hegyről. Vagy másképpen, míg Hammurapinak törvényoszlopa volt, ennek a mi nagy királyunknak meg törvénytáblája, s ebben a kontextusban mindez már a tízparancsolatra is hajaz. Mi pedig leborulunk a porba.

Az ország házában már elhangzott ellenzéki képviselők számára, hogy miniszterelnök úr nevét szájukra hiába ne vegyék. Mi sem tesszük, hanem reszketve suttogjuk a kimondhatatlant, miszerint RBNVKTR, hogy aztán meg ne kövezzenek minket Isten nevének méltatlan kiejtése miatt. Egy tébolydában ülünk, és az a kényszerzubbonynak csak az egyik fele, hogy fémtáblák születnek Orbán nagy király, degenerált gondolataival, amit aztán törvénynek neveznek, hanem, hogy mik is ezek egyáltalán, nos, az a delikát. Tegyük ide, hogy miként Kásler tízparancsolata a testi, ez meg a lelki kóroktól óvjon minden csecsszopót és vénséges vén hívőt.

„Miként a természetnek és a csillagok járásának, úgy a megmaradásnak és a túlélésnek is törvényei vannak. S miután megértettük, fel kell véssük őket Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét. Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse! Minden magyar gyermek újabb őrhely! Az igazság erő nélkül keveset ér! Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni! Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük! Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs! Egyetlen magyar sincs egyedül! Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye.”

Ez Orbán igéje Buddhában testvéreim, és ezek a törvények szerepelnek a fémlapon, aminek Orbán nagy király olyannyira örvendezett tegnap, amikor a meccsre indult, ami addig tart, míg nem győz. Voltaképp ehhez hozzáfűzni nincs mit, mindenki pontozza le nagy királyunk teljesítményét saját gusztusa és filozófiai hajlama szerint. Én a magam részéről túl vagyok már minden jón és rosszon, tátott szájjal figyelek, majd legyintve fordulok sarkon, és távozok. Tényleg eljutunk, illetve el is jutottunk arra a szintre, amire elfogytak a szavak. Ez az egész, amiben élünk, egy elnyújtott és artikulálatlan ordítást ér már csupán, úgyhogy tessenek elképzelni, ahogyan ezt teszem.

Nem tehetek róla, de amikor kiderült, hogy repülőtér készül épülni Felcsút mellett-közelében, ez olyan volt nekem, mint Proust Madeleine-je és teája, szóval gyermek lettem újra, de nem lovagoltam fűzfasípot fújva, hanem ültem a mozi sötétjében. Most képzeljük el a kölök Kázmért, midőn szíja magába az élményeket, Inota szeletet majszol a film nézése közben vagy kakasnyalókát szopogat, és meghasonlik az ő lelkében, amikor Brunner plébános keresztényi intelmei, az úttörők tizenkét pontja, és a mozi előtti bájos felszólítás kicsivel nagyobb pajtásától, miszerint adhatol ám két forintot, egyként kavarog Kázmér lelkében. A vásznon pedig győz a gonosz.

Úgy ér véget a filmalkotás, hogy Kázmér hallja Fantomas gúnyos kacagását, amint elmenekül Louis de Funes felügyelő elől tengeralattjárón, szárnyas autón vagy rakétán, amely az ódon várkastély tornyából hasít a magas levegőég felé. Tehát nincs katarzis, nem a jó győz, hanem a gonosz. A kölök Kázmér nem ilyenhez van szokva, amikor a világszép magyar népmeséket tanulmányozza vagy a Grimm horrorokat, nincs legkisebb fiú, se fele királyság, Fantomas röhög és röpül, Louis de Funes pedig toporzékol. Jól áll neki a toporzékolás, de ezt a kölök Kázmér még nem állapítja meg, mert teljesen elanyátlanodott, ahogyan találkozott a nagybüdös élettel.

Fantomas, az ősgonosz mérhetetlen mennyiségű pénzzel rendelkezik, technikai csodái vannak, ezekkel, és végtelen romlottsággal bűnözik, s olybá tűnik, csak a bűnözés kedvéért. Mert mindene megvan, a velejéig züllöttség csak passzió nála, különösebb célja nincs, csak azért teszi, hogy ne kelljen unalmában a körmét reszelgetnie. Ennyi morális elemzés elég a filmalkotásról, mert most arról lesz szó inkább, hogyan égett bele a kölök Kázmér képlékeny tudatába, ahogyan a rakéta előtör a kastély tornyából, benne ül a gonosz, kormányozza el a rakétát a büntetés elől, Louis de Funes pedig csak tehetetlenül toporzékol, mint már egyszer megmutattam. Milyen az, ha hoppon maradunk.

Ha nem tudunk igazságot szolgáltatni, a pofánkba röhögnek, ahogyan menekülnek el a számonkérés elől, amikor a bűn nem nyeri el méltó büntetését. Szóval reptér épül Felcsútnál, ami annak fényében érdekes, hogy Fekete-Győr háromnapos programjában szerepel, lezárja a reptereket, hogy a mi gonoszunk ne tudjon Fantomasként menekülni, s ne kelljen tehetetlenül toporzékolnunk. Mert Ferihegyet el lehet torlaszolni ugyan a menekülő elől, de egy, a budi tövében terpeszkedő reptér rajta a hű szolgákkal már macerásabb, azon keresztül szabad a légtér akármely kipcsak diktatúra felé. Ilyenek is felötlenek az emberben, ha kölökkorában Fantomast nézett a moziban, felnőve pedig Neriában adatik élnie.

Az már egy szint, ha ilyenek jutnak az ember eszébe egy lehetséges reptér kapcsán, nem az örömök, hogy országa jobban teljesít s ami a legdelikátabb, mindebben, hogy gondolkodása így alakult, lehet, nem is az ember a hibás. Itt tartunk most épp lelombozó életünk vége felé haladva, de, hogy derüljünk is kicsit, nézzük azért a dumát, amivel indokolják a röptér megépültét: „Nagyszerű hely lesz ez a trianoni megemlékezéseknek, az óceánrepülés és a sportrepülés akkori körülményei méltó bemutatására és a repülősport népszerűsítésére”. Én nem tudom, mi a rosseb baja van ezeknek, hogy Trianon már semmiből sem maradhat ki, egy permanens zokogás az ország, vagy csak az ájer megteremtése az egész.

Hogy erre mutogatva lehessen a pénzt lapátolni kifelé. Közegünk, hazánk, elitünk, a hatalom vagy hülye, vagy gonosz vagy mindkettő. Naponta bizonyítja szorgosan, így azzal is, hogy az indoklás szerint a pandémia miatt nem került napirendre a reptér ügye, vannak fontosabb dolgok ugyanis – így a propaganda. Persze, tesszük hozzá mi? Moto GP és vadászkiállítás. Meg a többi sok futballok és papok. De azért, hogy jókedvünk el ne hagyjon, ízlelgessük a két fogalmat együtt: óceánrepülés vs Felcsút. Igaza lesz a kétfarkúaknak, a végén még rakétakilövő állomás is épül, és Fantomasra gondolva kastélyuk már van hozzá. A gonoszság is adott, helyben vagyunk.

Nem tehetek róla, de amikor kiderült, hogy repülőtér készül épülni Felcsút mellett-közelében, ez olyan volt nekem, mint Proust Madeleine-je és teája, szóval gyermek lettem újra, de nem lovagoltam fűzfasípot fújva, hanem ültem a mozi sötétjében. Most képzeljük el a kölök Kázmért, midőn szíja magába az élményeket, Inota szeletet majszol a film nézése közben vagy kakasnyalókát szopogat, és meghasonlik az ő lelkében, amikor Brunner plébános keresztényi intelmei, az úttörők tizenkét pontja, és a mozi előtti bájos felszólítás kicsivel nagyobb pajtásától, miszerint adhatol ám két forintot, egyként kavarog Kázmér lelkében. A vásznon pedig győz a gonosz.

Úgy ér véget a filmalkotás, hogy Kázmér hallja Fantomas gúnyos kacagását, amint elmenekül Louis de Funes felügyelő elől tengeralattjárón, szárnyas autón vagy rakétán, amely az ódon várkastély tornyából hasít a magas levegőég felé. Tehát nincs katarzis, nem a jó győz, hanem a gonosz. A kölök Kázmér nem ilyenhez van szokva, amikor a világszép magyar népmeséket tanulmányozza vagy a Grimm horrorokat, nincs legkisebb fiú, se fele királyság, Fantomas röhög és röpül, Louis de Funes pedig toporzékol. Jól áll neki a toporzékolás, de ezt a kölök Kázmér még nem állapítja meg, mert teljesen elanyátlanodott, ahogyan találkozott a nagybüdös élettel.

Fantomas, az ősgonosz mérhetetlen mennyiségű pénzzel rendelkezik, technikai csodái vannak, ezekkel, és végtelen romlottsággal bűnözik, s olybá tűnik, csak a bűnözés kedvéért. Mert mindene megvan, a velejéig züllöttség csak passzió nála, különösebb célja nincs, csak azért teszi, hogy ne kelljen unalmában a körmét reszelgetnie. Ennyi morális elemzés elég a filmalkotásról, mert most arról lesz szó inkább, hogyan égett bele a kölök Kázmér képlékeny tudatába, ahogyan a rakéta előtör a kastély tornyából, benne ül a gonosz, kormányozza el a rakétát a büntetés elől, Louis de Funes pedig csak tehetetlenül toporzékol, mint már egyszer megmutattam. Milyen az, ha hoppon maradunk.

Ha nem tudunk igazságot szolgáltatni, a pofánkba röhögnek, ahogyan menekülnek el a számonkérés elől, amikor a bűn nem nyeri el méltó büntetését. Szóval reptér épül Felcsútnál, ami annak fényében érdekes, hogy Fekete-Győr háromnapos programjában szerepel, lezárja a reptereket, hogy a mi gonoszunk ne tudjon Fantomasként menekülni, s ne kelljen tehetetlenül toporzékolnunk. Mert Ferihegyet el lehet torlaszolni ugyan a menekülő elől, de egy, a budi tövében terpeszkedő reptér rajta a hű szolgákkal már macerásabb, azon keresztül szabad a légtér akármely kipcsak diktatúra felé. Ilyenek is felötlenek az emberben, ha kölökkorában Fantomast nézett a moziban, felnőve pedig Neriában adatik élnie.

Az már egy szint, ha ilyenek jutnak az ember eszébe egy lehetséges reptér kapcsán, nem az örömök, hogy országa jobban teljesít s ami a legdelikátabb, mindebben, hogy gondolkodása így alakult, lehet, nem is az ember a hibás. Itt tartunk most épp lelombozó életünk vége felé haladva, de, hogy derüljünk is kicsit, nézzük azért a dumát, amivel indokolják a röptér megépültét: „Nagyszerű hely lesz ez a trianoni megemlékezéseknek, az óceánrepülés és a sportrepülés akkori körülményei méltó bemutatására és a repülősport népszerűsítésére”. Én nem tudom, mi a rosseb baja van ezeknek, hogy Trianon már semmiből sem maradhat ki, egy permanens zokogás az ország, vagy csak az ájer megteremtése az egész.

Hogy erre mutogatva lehessen a pénzt lapátolni kifelé. Közegünk, hazánk, elitünk, a hatalom vagy hülye, vagy gonosz vagy mindkettő. Naponta bizonyítja szorgosan, így azzal is, hogy az indoklás szerint a pandémia miatt nem került napirendre a reptér ügye, vannak fontosabb dolgok ugyanis – így a propaganda. Persze, tesszük hozzá mi? Moto GP és vadászkiállítás. Meg a többi sok futballok és papok. De azért, hogy jókedvünk el ne hagyjon, ízlelgessük a két fogalmat együtt: óceánrepülés vs Felcsút. Igaza lesz a kétfarkúaknak, a végén még rakétakilövő állomás is épül, és Fantomasra gondolva kastélyuk már van hozzá. A gonoszság is adott, helyben vagyunk.

Tegnap kétszázötvenkét honfitársunk halt meg a vírustól, Orbán Viktor pedig a nyitásról diskurált különféle alattvalókkal. A kórházak sikongatnak, hogy nem bírják, a halállal üzérkedő ellenzék pedig külföldi segítségért esedezik, hogy ne hulljunk, mint a férges alma. Ötezer egészségügyi dolgozót elüldöztek, most pedig szakképzetlen önkénteseket várnak, a rendszer önmagába zuhant, Orbán pedig a nyitással eteti a népet. Reggelente az egyenruhások elhadarják a napi halálokat, mindenféle elborzasztó adatokat, és gyorsan igyekszenek is felejteni az egészet, majd az oltási sikerágazatról kapunk permanens jelentéseket. Minden nap reggeltől estig győzünk.

Úgy hazudják az oltások sikereit, mint valami termelési jelentést, röpködnek a semmit sem jelentő milliók, meredeken kúsznak fölfelé a grafikonok, az emberek pedig hullanak, mint a legyek. Orbán tegnap három olyan dolgot is tett, aminek semmi köze nem volt a valósághoz: családügyi szervezetekkel, gazdasági kamarával tárgyalt az újranyitásról, meg türkökkel egyeztetett a járvány elleni küzdelemről. Pár napja mondta, neki az lebeg a szeme előtt folyamatosan, milyen lesz az ország harminc év múlva, amit ugyan erősen kétlünk, mégis magyarázat arra, miért nem foglalkozik a jelennel egyáltalán, hacsak nem a hatalomról van szó.

Csak a hatalom meglegyen, reszket pitymallattól napnyugtáig. Hogy az ország szétmállik a keze alatt, mellékszál, kampány-üzemmódban sürög-forog, a Facebookon üzenget. Felteszem, a lájkokat is számolgatja, hol a piros fazokáról posztol, hol koviubiról, reggelizésről vagy drámainak szánt üzenetekkel jelentkezik, hogy az előttünk álló két hét nagyon kemény lesz. Először mindenkit meggyógyított, aztán a halottak számában mérte a védekezés sikerét, de mindkettőben kudarcot vallott. Most vakcina a Szent Grál, ezúttal azt halljuk, két és félmillió beoltott ember kell, és legott ránk mosolyog a nap. Akkor sem fog.

S ha akkor sem fog, kijelöl majd egy új mérföldkövet vagy mércét, amit elérve jó lesz nekünk, az előtte lévőkkel, amiket viszont soha nem teljesített, nem számol el. Nincs meg benne az a kiálló belátás, hogy ezt elcsesztük, nem kicsit, nagyon. Illetve ennek az egyes száma, mint a mindenért felelősséget vállaló haza egyszemélyű megmentője. Mondhatnánk azt is, hogy mindenben kudarcot vallott, de ez nem lenne igaz, mert ugyanis nem is akart ő megoldani semmit sem igazán. Mutogatják itt nekünk, hogy sürög-forog, tárgyal ezzel-azzal, de valójában semmi nem történik. Ez csak az álca, amivel elfedik, ahogyan a rezsim a háttérben mindent maga alá gyűr.

Egészen undorító és mocskos színjáték részesei vagyunk azzal a toldással, hogy a bőrünkre megy a játék. Hogy a színházak nemzeti csasztuskákat játszanak, hogy a gyerekeink analfabéta katonás keresztények lesznek, hogy nagyferók jelennek meg a színen, hogy az egész életünk egy ájtatos hazugság lesz, abba még senki nem halt bele, a vírusba viszont most már közel húszezren (ennyit vallanak be). De hogy most, amikor a legjobban tombol a járvány, egy nap alatt háromszor kell azt néznünk, hogy a kedves vezető a nyitás miatt aggódik bizonytalan identitású asszonyokkal, pláne a csicska Parragh elvtárssal, azért az már delikát nem?

Olybá tűnik, hogy nem, Orbán járványügye kompletten mondott csődöt. Minden, amit kitalált a katonáktól a rendőrökig (mást nem igazán) semmire sem jó, viszont olyan bicskanyitogató kussolással lép túl a kudarcain, amit tanítani lehetne. Mindig vannak új ábrándok, amikor majd jó lesz, milliós oltottság, tíz év múlva Ausztria, harminc év múlva Mennyország, a jelen pedig ott szaglik a felcsúti budi derítőjében. Már látom a vidám húsvéti körmeneteket, a legények önfeledt locsolkodását, ami engedmény be lesz csomagolva valami álságos ideológiába, holott célja csak egy: a trónuson maradás, ha belepusztul a nép, akkor is. Madárfüttyös szép napot kívánok.

Kocsis-Cake Olivio képviselő (Párbeszéd) azt kérdezte az ország gyűlésében, lesz-e következménye annak, hogy a minielnöki intés ellenére március 15-én Mészáros Lőrinc dubajozott. Egyem a lelkét Kocsis-Cake képviselőnek (Párbeszéd), aki vagy nem tudja, hol is él, vagy annyira romlatlan, mint egy hamvas tavaszi szűz, esetleg tréfának szánta érdeklődését. De ami kikerekedett belőle, az olyan mozi volt, amit ritkán láthatni még 3D-s szemüvegben is. A miniszterelnökséget vezető pufók, csillogó szemcsis ovis, úgy is mint Gulyás Gergely, felelőtlenségnek nevezte az utat. Lárifári, vetítette előre a következményeket, megjegyezve, hiába nevezi Kocsis-Cake a minielnök barátjának a dubajozót, rossz ajtón kopogtat, mert ő nem ismeri az érintett barátait.

Ezzel megteremtődött a hazugságnak az a lenge közege, amelyben minden megtörténhet, és azok ellenkezője is. Az a nihil tehát, ami állapotot az AE Bizottság Tánczenekar hajdan ekképp összegzett: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – egyfelől, és ráerősített azzal, hogy: „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”, s ezzel már olyan kerek a világ, mint egy ezer oldalas regényben, mondjuk Musilnál. És most, hogy elmeséltem Magyarországot, térjünk vissza az aktuális mocsokra benne, ami Gulyás miniszter maga. Ám mielőtt szembesülnénk a napi tagadással, emlékezzünk arra, nem más, mint éppen ő volt az, aki Varga miniszter zűrös házvásárlását erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartotta.

Ehhöz képest mázolt a képünkbe egy újabb flasht, miszerint a kormány elvi, erkölcsi útmutatást adott a dubajozással kapcsolatban, ami állítás maga a paradoxon. Egy mondatban szerepeltetni, sőt, egymással összefüggésben emlegetni olyan fogalmakat, mint kormány és elv, kormány és erkölcs, nagyon merész és kreatív asszociációs készségekre utal. Meglepő, hogy Gulyás miniszter ilyennel bír, bár maga nem tud róla azon egyszerű oknál fogva, hogy amit mondott, azt komolyan is gondolta. Nos, itt kezdődnek a bajok. Mert ki vagyok én, hogy emlékeztessem őt, ám mégis megteszem, hogy a minielnök – akinek a barátait ő nem ismeri – egészen pontosan azt mondta, ha van rá pénzük, hadd menjenek.

Másképp szólva, ha megvette, hadd vigye, mint a vurstliban. Innentől fogva pedig nem az a kérdés, Mészáros miért volt a menyasszonyával az araboknál, hanem, inkább: miből. Ezt kellene firtatni Kocsis-Cake képviselőnek, de nem bántom őt, az ilyen kérdés ugyanis teljesen felesleges. Tudjuk miből, ellenben tényleg nem tudjuk, miért. Viszont következményekről érdeklődni valóban dőreség, mert mi lehet a legnagyobb bünti nemzetünk Lőrincének, nem kínálja meg őt a szotyijából a főni a meccsen? Ennél nagyobb bántás nem érheti egészen addig, amíg ő is el nem bődül, hogy O1G, ám ilyentől tartani nem igazán kell. Néha azon is elcsodálkozunk, ha meg bír szólalni, innen is látszik, hogy éppen ezek a hiányok repítették őt a magasba.

Fontos fogaskerék ő, és egészen addig így is marad, míg öntudatra nem ébred. Ilyen veszélyek azonban nincsenek egyáltalán. Úgy vélem, karakánul körbeértük a témát, s ugyan tanulságot nem vontunk le belőle, azért bizonyára érezhető az a tehetetlen legyintés, ami benne rejtezik. Főleg azért, mert kies hazánk, s benne az emberek úgy eltompultak, hogy egy ilyen asszó és annak mélységei már meg sem birizgálják az ingerküszöböt, amit azzal a képpel tudnék érzékletesen megmutatni, amikor az egyik Bud Spencer film bunyójában Terence Hill mondta a barátjának, hogy a hátadon töri össze a széket. És tényleg a hátán törte össze, míg hősünk meg nem fordult, és adott az incselkedőnek egy hatalmas maflást.

Ezt mindenki fordítsa le magának gusztus és filozófiai hajlam szerint. Tegnap azonban még az is volt a világban, hogy minielnükünk nagy hangon kijelentette, nyáron visszanyerjük a szabadságunkat. Most megint az van, hogy bennem ez más képzeteket kelt, mint benne. Ő úgy érti, hogy a népek megint szidhatják a játékvezető édesanyját a futballmeccsen, este nyolc után is lehet csókolózni a parkban, ilyenek. Ami folyományaként mint győzelmes hadvezér pózolhat, mondogathatja, hogy na, ugye, ahogyan ácsorog az ország füstölgő romjain. Nékem meg az jelentené a katarzist, ha például Gulyás miniszter nem hazudhatna a képembe zavartalanul erkölcsöket. De mindig is telhetetlen voltam.

Kocsis-Cake Olivio képviselő (Párbeszéd) azt kérdezte az ország gyűlésében, lesz-e következménye annak, hogy a minielnöki intés ellenére március 15-én Mészáros Lőrinc dubajozott. Egyem a lelkét Kocsis-Cake képviselőnek (Párbeszéd), aki vagy nem tudja, hol is él, vagy annyira romlatlan, mint egy hamvas tavaszi szűz, esetleg tréfának szánta érdeklődését. De ami kikerekedett belőle, az olyan mozi volt, amit ritkán láthatni még 3D-s szemüvegben is. A miniszterelnökséget vezető pufók, csillogó szemcsis ovis, úgy is mint Gulyás Gergely, felelőtlenségnek nevezte az utat. Lárifári, vetítette előre a következményeket, megjegyezve, hiába nevezi Kocsis-Cake a minielnök barátjának a dubajozót, rossz ajtón kopogtat, mert ő nem ismeri az érintett barátait.

Ezzel megteremtődött a hazugságnak az a lenge közege, amelyben minden megtörténhet, és azok ellenkezője is. Az a nihil tehát, ami állapotot az AE Bizottság Tánczenekar hajdan ekképp összegzett: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – egyfelől, és ráerősített azzal, hogy: „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”, s ezzel már olyan kerek a világ, mint egy ezer oldalas regényben, mondjuk Musilnál. És most, hogy elmeséltem Magyarországot, térjünk vissza az aktuális mocsokra benne, ami Gulyás miniszter maga. Ám mielőtt szembesülnénk a napi tagadással, emlékezzünk arra, nem más, mint éppen ő volt az, aki Varga miniszter zűrös házvásárlását erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartotta.

Ehhöz képest mázolt a képünkbe egy újabb flasht, miszerint a kormány elvi, erkölcsi útmutatást adott a dubajozással kapcsolatban, ami állítás maga a paradoxon. Egy mondatban szerepeltetni, sőt, egymással összefüggésben emlegetni olyan fogalmakat, mint kormány és elv, kormány és erkölcs, nagyon merész és kreatív asszociációs készségekre utal. Meglepő, hogy Gulyás miniszter ilyennel bír, bár maga nem tud róla azon egyszerű oknál fogva, hogy amit mondott, azt komolyan is gondolta. Nos, itt kezdődnek a bajok. Mert ki vagyok én, hogy emlékeztessem őt, ám mégis megteszem, hogy a minielnök – akinek a barátait ő nem ismeri – egészen pontosan azt mondta, ha van rá pénzük, hadd menjenek.

Másképp szólva, ha megvette, hadd vigye, mint a vurstliban. Innentől fogva pedig nem az a kérdés, Mészáros miért volt a menyasszonyával az araboknál, hanem, inkább: miből. Ezt kellene firtatni Kocsis-Cake képviselőnek, de nem bántom őt, az ilyen kérdés ugyanis teljesen felesleges. Tudjuk miből, ellenben tényleg nem tudjuk, miért. Viszont következményekről érdeklődni valóban dőreség, mert mi lehet a legnagyobb bünti nemzetünk Lőrincének, nem kínálja meg őt a szotyijából a főni a meccsen? Ennél nagyobb bántás nem érheti egészen addig, amíg ő is el nem bődül, hogy O1G, ám ilyentől tartani nem igazán kell. Néha azon is elcsodálkozunk, ha meg bír szólalni, innen is látszik, hogy éppen ezek a hiányok repítették őt a magasba.

Fontos fogaskerék ő, és egészen addig így is marad, míg öntudatra nem ébred. Ilyen veszélyek azonban nincsenek egyáltalán. Úgy vélem, karakánul körbeértük a témát, s ugyan tanulságot nem vontunk le belőle, azért bizonyára érezhető az a tehetetlen legyintés, ami benne rejtezik. Főleg azért, mert kies hazánk, s benne az emberek úgy eltompultak, hogy egy ilyen asszó és annak mélységei már meg sem birizgálják az ingerküszöböt, amit azzal a képpel tudnék érzékletesen megmutatni, amikor az egyik Bud Spencer film bunyójában Terence Hill mondta a barátjának, hogy a hátadon töri össze a széket. És tényleg a hátán törte össze, míg hősünk meg nem fordult, és adott az incselkedőnek egy hatalmas maflást.

Ezt mindenki fordítsa le magának gusztus és filozófiai hajlam szerint. Tegnap azonban még az is volt a világban, hogy minielnükünk nagy hangon kijelentette, nyáron visszanyerjük a szabadságunkat. Most megint az van, hogy bennem ez más képzeteket kelt, mint benne. Ő úgy érti, hogy a népek megint szidhatják a játékvezető édesanyját a futballmeccsen, este nyolc után is lehet csókolózni a parkban, ilyenek. Ami folyományaként mint győzelmes hadvezér pózolhat, mondogathatja, hogy na, ugye, ahogyan ácsorog az ország füstölgő romjain. Nékem meg az jelentené a katarzist, ha például Gulyás miniszter nem hazudhatna a képembe zavartalanul erkölcsöket. De mindig is telhetetlen voltam.

Tegnap a friss.hu című sajtóipari termékben megjelent egy szöveg, amelyben a szerző, bizonyos Csizmadia Tamás fogta a macsétéjét, nekilátott pörögni, akárha egy ájult dervis, és igyekezett lekaszabolni a szombathelyi, Fideszen kívüli világot. Az ok és indok annyi volt, hogy Nemény András megkapta az oltást, amihez nem is volt szükség városi oltópontra (na, ugye), következésképp mindenki hülye, aki valaha ilyet akart. A macsétés pörgésben kapott László alpolgármester, az ugytudjuk.hu, a nyugat.hu, s ami aztán kiborította a bilit, az a kávéfőzésre alkalmas könyvtáros és levéltáros ideája volt, ami fél mondatban benne van a Fidesz enbloc értelmiségellenes attitűdje. Csak ezt Csizmadia nem érzi, ő ugyanis az első vonalban hadakozik.

„…Bár gyanítom, a múzeumban egy jó levéltáros, netán könyvtár szakos diplomás egészen fergeteges tempóban tudott volna kávét vinni a dokiknak..” – Voltaképp ez volt az, ami a jobb érzésű embereket felháborította, hogy sajtóközleményt adott ki róla Ungár Péter (LMP), Bana Tibor (független), illetve Nemény András is a Facebook oldalán azzal a józansággal, hogy az nem érdekli, ha őt mocskolják, de a munkatársait, illetve a levéltárosokat, könyvtárosokat nem hagyja. Elolvastam hát a Csizmadia-féle műalkotást, amihez fel kellett keresni a friss.hu oldalt. Ez óriási nóvum volt számomra, mert amúgy nem üti át az ingerküszöbömet a Fidesz hirdetőtáblája, ami akkor is így van, ha az impresszumban ez nem szerepel.

Az M1 is, a Kossuth is „közszolgálati”. Tudjuk, ezek ilyen mókás színdarabok a statisztikának meg a bávatag népeknek, amit illiberáliában el lehet játszani, mosolyognánk is rajta, csak cserepes a szánk. Viszont ez a Csizmadia sem szerepel az impresszumban, nem munkatárs, nem főnök. Akkor vajon ki lehet, hogy mégis ilyen harsányan otthonos a felületen (majdnem redakciót mondtam, de az eufemisztikus magasztalása lett volna a propagandagépezet kis, szombathelyi csápjának). Nos, ez a Csizmadia Hende Csaba fideszképviselő sajtósa, előtte pedig az EMMI-ben töltött be hasonló hivatalt, tehát jó elvtárs. Ezt miheztartás végett kellett rögzíteni, mert ez a Csizmadia a szombathelyi városvezetést párttitkározza.

Pedig sem László Győző, sem Nemény András nem volt Orbán apukája, sőt, a nyugat.hu-t és az ugytudjuk.hu-t sem az adófizetők tartják el, míg viszont őt igen Hende mellett és korábban az EMMI-ben is. Az elébbi két portálnak senki nem adja utasításba, mit írjon, Csizmadiának a státusából fakadóan igen, bár elnézve a mocskolódó stílust, ő ezt felettébb élvezi is. Van a fideszes „újságírásnak” egyfajta hangja, látszik rajtuk a műhely, ami a Pesti Srácoké, az Origóé, a pökhendi, nagyképű, kioktató, lekezelő, lazának tűnő, mégis egyfajta zupás őrmester stíl, amiből kiviláglik az ember jelleme is. Az analfabéta ávósok voltak ilyenek, amikor megkapták a derékszíjat és a géppisztolyt, a Faludynál szalamandrát kéjjel gyilkolászó lágerőr volt ilyen.

Ebbe az alomba tartozik Csizmadia nevű hősünk is a lelkes kaszabolásával, s azzal, hogy mindenkiről úgy nyilatkozik meg, mintha a kapcarongya volna, de ezt már megszoktuk. Viszont ostoba is, amit ordibálással leplez. Az írásmű, amit létrehozott, arról szól ugyanis, hogy na ugye, nincs is szükség Szombathelyen városi oltópontra, Nemény is megkapta Orbántól, mit hisztizik. Miheztartás végett azért idézzük fel az utcán álló sorokat, a sok, oltásra váró embert a városban, akik egy sem Nemény volt, hanem a város lakosai. S attól, hogy egy embernek sikerült beadni a szurit, több ezernek még mindig nem, és Nemény ideája nekik segített volna. Csizmadiát (és a Fideszt) azonban az emberek nem érdeklik egyáltalán.

„Az orvosnál, az orvosi rendelőben oltották be a mi Andrásunkat. Kellett oltópont? Nem. Vakcina kellett. Meg telefon. Micsoda meglepetések.” – zárja míves gondolatait Csizmadia feledve azt, hogy ennek ellenére kellene az oltópont, Szombathelyen ugyanis sok ember él Neményen kívül is. Kit érdekelnek? Neményt igen, a Fideszt és Csizmadiát kevésbé. Ám neki mindegy, a napi penzum kipipálva, lehet a pénztárhoz fáradni. Hogy mindeközben belerúgott a könyvtárosokba és levéltárosokba, az mellékszál, a resztli, a férgese hullása. Mára tőlük elnézést is kért egy újabb szövegben, amiben viszont már arra jut, hogy őt Fekete-Győr eltiltaná az írástól, ha győzne. Megnyugtatom, nem lesz rá szükség. Ilyen készségekkel és jellemmel nem lesz hová írnia, ha a Fidesz pénze kicsúszik alóla. Bizony, az élet csak ilyen nagy mókamester.