blogin.hu

Az Unió most készül folyósítani – függetlenül a vétótól – a járvány leküzdésére hivatott segély első részletét, kies országunk miniszterelnöke pedig mindeközben tele pofával szidja őket. Ennél lejjebb menni már nehéz, de a jövőben majd sikerülni fog Isten és a Párt segedelmével az is. Nem tudhatni mi folyik. Kármentés, tébolyda a köbön vagy a hívek szokásos cukkolása, de a civilizált világ megint röhöghet a magyar kormányzaton – és kizárólag rajta –, ha van még kedve hozzá. Ám minden bizonnyal ez a készség odaveszett már rég, mert eszementekkel vitatkozni, az minden életerejét föleszi az embernek. Főleg, ha már a saját bőrére is megy a méltatlan cirkusz.

Itt tartunk.

Soros György elmondta a véleményét az egész Uniót veszélybe sodró magyar és lengyel vétóról, és egy, a Project Syndicate-n közzé tett írásban kifejtette, hogy a Fidesz – élén Orbánnal – a járványt és a vészhelyzetet az ország kirablására és az ellenzék ellehetetlenítésére használja. Ezt mi is látjuk, számunkra ez nem újdonság. Ezen túl arról beszélt még Soros a két lator állam kapcsán, hogy: „Tisztában vannak azzal, hogy példátlan módon sértik meg a jogállamisági normákat, és eszük ágában nincs megfizetni ennek a következményeit.” Illetve rámutat arra, hogy Orbán és Kaczynski számára a jogállam nem elvont fogalom, hanem a személyes és politikai korrupció korlátja. Majd sorra veszi Orbán utóbbi hetekben elkövetett gazemberségeit.

Migránsokról nem ír Soros egy betűt sem.

Ellenben kijelenti, az EU nem engedheti meg magának, hogy kompromisszumot kössön a jogállamiság kérdésében. A magyar származású üzletember szerint az, hogyan reagál az EU a magyar és a lengyel kormány ellenállására, meghatározza azt is, képes lesz-e fennmaradni alapértékei mentén. Soros csak arról beszél, amiről az egész világ, amiről a magyar ellenzék és a gondolkodásra még képes magyar emberek. Arról beszél, amiről Orbán propagandájában szó nem esik. Orbán propagandájában most George Clooney a napirend, aki hasonlókat fejtegetett, s emiatt ő most Soros barátja, illetve lefizetett harsonája. Soros, ez a mantra, amibe beszállt Orbán is egy írásművel (levéllel).

És bár ne tette volna.

Akit érdekel az egész nyüszítés, a kedves vezető Facebook oldalán – illetve már szerte a széles neten – elolvashatja, és meglátja, hogy igazam van akkor, amikor arról mesélek, hogy Orbán Viktor nagy valószínűséggel elvesztette az eszét. Ha mi volnánk ő, akkor elsomfordálnánk a sarokba, hogy ne lássanak. Orbán migránsozik, háttérhatalmazik, keresztény szabadságozik, és az egész Uniót lesorosozza: „Számos magas rangú uniós bürokrata Soros György hálózatával közösen egy egységes birodalom létrehozásán dolgozik.” – írja a kedves vezető, és, miközben megvétózza a költségvetést, ezt is: „Soha nagyobb szükség nem volt az európai szolidaritásra, arra, hogy az európai nemzetek egymás megsegítésére összefogjanak.” A plafon pedig zavartalanul lóg fölötte, és az erdők sem indulnak meg.

A jog uralma.

Nem mulaszt el viszont még belerúgni a saját tökeibe, csillogtatva a nem létező jogászi műveltségét, miszerint: „Ezt a célt szolgálja a joguralminak (rule of law) nevezett javaslatuk is, amely nem a jog uralmát (rule of law), hanem az erősebb jogát (rule of majority) ismeri el.” Mondja ezt akkor, amikor a jogállamiságot utasítja el, emiatt visít. És még fokozni is bírja: „Azoknak a nyugati vezetőknek, akik egész életüket a megörökölt szabadság és a joguralom (rule of law) világában élték, most hallgatniuk kellene azokra, akik harcoltak a szabadságért, és személyes életük tapasztalata alapján tudnak különbséget tenni a joguralom (rule of law) és az önkény (rule of man) között.” – Mondja, miközben éjszaka módosítja az alaptörvényt, újra csak a jog fensőbbségét hangsúlyozva, miközben egész lényével és életével tagadja azt. (Ezek az angol nyelvű beszúrások édesek, leginkább a kézcsókos, krumplis bávatagoknak, gondolom.)

Jobb lenne, ha nem olvasnák.

Nem nekünk, Orbánnak volna jobb, mert amit megint sikerült összedelirálnia, azzal újólag bizonyítja, hogy nincs olyan érték benne, ami miatt meg kellene tűrni maguk közt azoknak, akiknek a levél szól. „Az új brüsszeli birodalomért, illetve az ellene folytatott harc még nem dőlt el. Brüsszel elesni látszik, de a nemzetállamok jó része még ellenáll. Ha a szabadságunkat meg akarjuk őrizni, Európa nem hódolhat be a Soros-hálózatnak.” – Így zárja eszement sorait – mert csúnyább jelzőt alkalmazni nem akartam –, viszont őszintén el kell gondolkozni azon, mit akar ezzel elérni, mert sem magának, sem az országnak haszna ebből semmi sem lesz. Mint ahogyan abból sem, hogy Varga külügyes meg virtuálisan kávézni hívogatja Clooneyt, ami után okkal kérdezheti, akinek van még egy csöppnyi esze:

Ezek meg mi az anyám valagát képzelnek magukban és magukról?

Így rezgünk mi a járványtól nyüszítve Neriában, ahol a kormány és annak feje nem kormányoz, hanem árnyékbokszol képzelt hatalmakkal. Nácizik, berendel, ordít, prüszköl és toporzékol, hogy az ember már elszégyelli magát, mert egy nyelvet beszélt az anyja ezekkel. Ez maga a nettó szégyen. Ezek – élén a kedves vezetővel – nemcsak gonoszak, ostobák és kártékonyak, hanem immár nevetségesek is. Az ember esze megáll ettől a csürhe bagázstól, és akkor még visszafogott voltam őket jellemezvén. Viszont, ami a legszebb az egész elvarázsolt történetben, Orbán tegnap visítozott, hogy azért a Facebookra irkál, mert őt cenzúrázza a Project Syndicate, azért nem közlik a hagymázait.

Aztán kiderült, csak az írásmű színvonalával volt baj. Nem ütötte meg a mércét. Orbán Viktor már slapajnak is kevés. Kínos.

“Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” – Ezt tanácsolta a nem is taggyűlésen 2001-ben Orbán, mint emlékezhetünk, amikor a neje tokaji szőlejéről volt szó, aztán kaptak negyvenegy milliót. Mai szemmel ez már nem is összeg, ennyiért egy NER lovag (oder lovagina) le sem hajol. Annyi pikantéria még van a dologban, hogy a gazdasági ügyekkel nem foglalkozó Orbán olykor az ilyen nem is taggyűléseket a miniszterelnöki rezidencián rendezte meg, az indító mondat azonban arra utal, nem szerette volna, ha ez feltűnést kelt vagy kiderül.

Aztán mégis. Az Élet és Irodalom riportsorozatban számolt be minderről ugyanis, mert annyira új volt a fideszvilág aljassága, hogy ez szenzációnak számított. Ma már naponta lehetne ilyeneket írni tucatjával, ám ugyanúgy nem történne semmi, mint akkor. A korrupció és a lopás olyan természetes már, mint a levegővétel, az emberek ingerküszöbe pedig úgy megemelkedett – ha van még ilyenjük egyáltalán –, hogy minden aljasság lepörög róluk. Orbánban azonban volt valami természetes szégyenérzet a jelek szerint, még csak tanulta a szakmát, aminek mára a mestere lett.

Viszont már akkor sem szerette, ha a sajtó ilyenekkel foglalkozik, de még szóba állt vele. Nem sokkal ezután készítettem vele egy interjút, és bátorkodtam véleményt vagy egy vakkantást kérni legalább az ÉS-ben megjelentekről, amire azt a választ kaptam, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi megfontolásokból nem olvas. Ez felért egy „boldog karácsonyt”-tal, amiből a kétkedők számára is kitetszhet, hogy alanyunk nem 2010 után aljasult el, hanem jóval előtte. Talán az avas szagú parasztudvaron, bimbózó gyermek korában, s ami képet most mutat, az már maga a predesztináció eleven bizonyítéka.

Viszont annyi maradt benne a szűzlányból, nem szereti, ha a családjáról kitudódik, hogy részese a NER szabad rablásának. Erre tartja Mészárost, de ugorgyunk. Állítólag az apját is arra kérte, maradjon ki a bányája az állami megrendelésekből, de annak beszélhetett. Kettejük viszonya köztudott, Orbán maga vallotta be, hogy verte az apja, ami így visszatekintve nemcsak az ő, hanem az ország tragédiája is, mert a kedves vezető jelleméről vagy jellemtelenségéről sok mindent megmagyaráz. Mi nem ismerjük Orbán Győzőt, és nem is fogjuk soha, hála a jó istennek.

De attól fogva, hogy a Fidesz székházának eladásából szert tett a bányájára, elszabadult vele a mesebeli paripa, és dőlnek hozzá a milliárdok, mert ugyanolyan észér, mint a fiacskája. Viszont még mindig az az erős ember, aki hajdan a leendő miniszterelnököt rugdosta, pedig már nyolcvan éves. Őt kérdezte volna most az állami megbízásokról egy lap és annak újságírója, akit a valahai párttitkár így utasított rendre: „Drága, ne próbálkozzon, mert fogy a türelmem, és goromba leszek.” – Mintha a fiacskájával beszélne ötven évvel ezelőtt a budi mellett.

Pedig nem. Aztán még lefényképezte a telefonjával a két újságírót, majd „hogy emlékezzünk erre” beszólással elhajtott az autójával. Hogy kinek és mire kellene emlékezni, az nem egészen világos. De tudjuk, hogy a király apja fenyegetőzik, amit nem igazán kellene, de az eszéhez és a modorához értjük, ami készségeket amúgy a fiacskája is örökölt jól láthatóan. Megkérdezték ugyanis az újságírók, ezt mégis hogy, amire a király sajtófőnöke, bizonyos Havasi Bertalan a szokásos formulával válaszolt: „a miniszterelnök nem foglalkozik üzleti ügyekkel”.

A miniszterelnök egészségügyi okokból nem olvas, a miniszterelnök függöny – és Polt – mögé bújik. Amiről nem beszélünk az nincs is habitussal, miközben meg mégis van, de még mennyire. Mészárost is kitanították a tagadásra, őt is kérdezte volna nem olyan rég egy újságíró, mire a gázszerelő így förmedt rá: „Mondom, távolodjon már el tőlem! Hát kicsoda maga, hogy engem zaklat?” – A gázszerelő és a párttitkár Orbán mögé bújik, Orbán a függöny mögé, mintha attól meg nem történtté válnának a dolgok, és ilyen az összes. A széles retyerutya meg az oligarchák mind.

Én már fáradt vagyok következtetések levonásához, így kölcsön veszem az Orbán Győzőről szóló íráshoz való egyik hozzászólást, ami mindent összefoglal: „Én nem vagyok közszereplő. Én goromba vagyok, nekem fogy a türelmem. Mi pedig mindezeket magasról leszarjuk. Mi szeretnénk a közös pénzeink felől tisztán látni. És erre tartjuk az újságírót, ha már a hatóságokat nem tarthatjuk. A miniszterelnöki pozíció pedig nem arra szolgál, hogy a nyomában minél nagyobb személyes-családi piszokban kelljen a tényfeltárónak kotorászni. Viszontlátásra.”

Bajban van a doktorminisztrelnök úr, mert a Ross doki bántja őtet. Ross doki nem akárki, érette a nők állva pisáltak harminc (húsz) éve hozzávetőleg, ha rabszolga lett volna, mint Isaura, gyűjtést indítottak volna a kiszabadítására. De nem az volt, hanem az álmok férfija, összegyűrt kispárnákba szuszogott párnák titkolt gőze, amíg a Lajos a túloldalon pálinkától bűzösen böfögött. Az ilyen emlékeket nehéz démonizálni, ha alanya bántja a doktorminiszterelnök urat. Ez nem kommunista, nem egy Gyurcsányi, ez a tóparti villájában Martinit szopogatva küldi el melegebb éghajlatra a magyarok istenét. Ezen nem lehet fogást találni, így végső kétségbe esésünkben mondjuk azt, a Klúni a Soros baráttya.

Nem egy acélos vád, főleg, ha nem is áll meg. Az ilyet megengedőleg dedónak nevezzük, s ha ennyi telik a milliárdos propagandagépezettől, akkor nagy a baj. Még az sem jutott az eszükbe, hogy ez még magyarul sem tud, mint az ilyen egyszer már érv volt. Így szinte látjuk a kék plakátokat megint, rajta a felirat, ne engedjük, hogy Clooney nevessen a végén, a képen meg Ross doki mosolyog bugyinedvedzően. Ilyenkor hasonlik meg a krumplizabáló szavazótábor, és nem nem érti a dolgot. Nem is az a dolga, hanem a szavazás, de erről most épp ennyi elég is. A gépezet viszont most azért van bajban és nyüszít hülyeségeket, mert nem foghatja a dolgot arra, Ross doki bántja a magyarokat.

Mert és ugyanis doktorminiszterelnök úr szó-, és név szerint, betűhíven lett megnevezve és pellengérre állítva, mint az emberiség veszedelme. S mivel nincs adat arról, hogy ez a Klúni az oviban húzgálta volna valakinek a copfját, és a filmjei sem kamuvideók, meg ikrei is vannak, ergo családbarát, mint a kormány, marad ez, hogy a Soros baráttya. Ez a kommunikáció kétségbe esése, maga a rúgkapa, s ha nem a NER produkálná, sajnálná is az ember a szánalmassága miatt, így azonban csak kiköp. Az egész nyüves világ a Soros barátja ezekben a napokban, szűkül a mozgástér, és egyre erősebb a visítás. Ilyen nagyágyúkkal, mint Novák és Varga elvtársnők.

Ross doki egyébként kimerítően válaszolt az őt ért sorosozásra, amit így zárt le: „Várom a napot, amikor Magyarország újra rátalál arra, ami egykor volt”. Ez fájhatna annak, akinek szól, de helyettük mégis nekünk bizsereg, mert mi érezzük, ez mit jelent igazán. Az már biztos, hogy ezzel a Klúnival nem készül utcai harcos kép, mint a Csáknorisszal. Momentán, mint a doktorminiszterelnök urat támogató világsztár, a dzsingisz kános manus maradt, de őt meg jól megfizetik a mi pénzünkből. Elvagyunk mi itt a kis moslékunkban, az viszont már egy szint, hogy a rajongást is meg kell venni, aki pedig nem megvehető, az valahogyan sosem szeret minket. És a többes szám első most Orbánt jelenti.

Egyáltalán, körülnézve szerte a világban, a nagy része már elfordul, ha a kedves vezető szóba kerül, de mi még mindig kitartóan toljuk a biciklinket az autópályán szembe jövő kamionforgalommal. Ennyit a Klúni ügyről, marad nekünk a Facebookon bejelentett rendeletek világa, mint ez az idősáv megint. Reggel a boltban már majdnem ütötték egymást a népek, hogy hatkor ki jöhet be meg ki nem, az öregek húzzanak a francba. Pofás kis kabaré volt, ami viszont az életünk, és nem röhejes egyáltalán, mert ugyanis azt mutatta meg, leszedált népünk önállóan gondolkodni nem tud, keresi a szabályokat, hogy legyen mihez igazodni. Egyedül elveszett.

S noha az elébb elbúcsúztam Ross dokitól, itt annyiban visszatérnék az ő mostani esetéhez megint, azzal, hogy Sorosnak tulajdonítják, amit Orbánról kimondott, projektálják mintegy a saját elmebéli állapotukat, hogy önálló véleményük nem bír vagy nem akar lenni, illetve veszélyes ilyet alkotniuk. Hogy egy embernek saját bejáratú elképzelése van a világról, az tíz év Fidesz uralom után egyszerűen elképzelhetetlen. Birkává oldódtak a személyiségek, s ha egy szembe jön, az olyan, mintha egy ciklopi szörny közelítene. Klúni azt várja, hogy Magyarország visszataláljon önmagához, én meg azt, hogy Terka néni meg Jóska bácsi tegye ezt. Hogy keresse meg magában azt: én. Ha volt benne valaha egyáltalán.

Hollik képviselő, a Fidesz egyik markáns esze tegnap bejelentette a Facebookon, hogy mától ő, valamint pártbéli cimborái idős honfitársakat fognak zaklatni telefonon, lelki támaszt nyújtva ezekben a nehéz napokban. Akiknek szükségük lehet néhány jó szóra – fogalmazott Hollik képviselő –, számíthatnak rájuk, és én szinte hallom is Kövér pedellus hangját a telefonban, hogy a panelproli nyugger kösse föl magát, és más efféle cuki kurvaságok. Mindezzel csak az álszent nyáladzást szeretném kivenni a képletből, mert mindannyian tudjuk, hogy ez 2022-ről szól, nem kell itt játszani az irgalmas szamaritánust, kiscserkészt vagy stílszerűbben úttörőt.

Tegnap megfagyott egy hajléktalan Nagykanizsán, ő a szezon első ilyen áldozata állítólag, legalábbis sajtónyilvánosan. Feltehetőleg volt neki krónikus betegsége a kitartó nincstelenség mellett, ez okozhatta a bajt. Telefonnal viszont valószínűleg nem rendelkezett, pedig Hollik minden bizonnyal hívta volna. Vagy Rétvári, ő szokott örömhíreket bejelenteni, miszerint hány milliárdot hagyott a nyugdíjasok zsebében. Hogy egyenként ez mennyi, az soha nem tudható, csak azoknak, akik épp éhen halnak belőle, nézik a lukas zsebükben a milliárdok hűlt helyét, majd kimennek az utcára megfagyni kicsit. Csak épp egy kicsit, súrolva csupán a boldogságot.

Elrettentő példaként szoktam lefösteni az én, már-már legendás alakká váló Józsi szomszédomat, aki tényleg elég elriasztó alak, és most is ő jön, viszont ezúttal egyáltalán nem tehet arról, hogy színre lép. Örömök voltak a mi utcánkban nyugdíjfizetéskor, mert megjött a másfél százalék tízzel megszorozva, és Józsi szomszéd hozzám fordult, számítsuk ki közös erővel mennyi sok is lesz számára az, mert neki túl ducik az ujjai az ilyen művelethez, vagy az esze rövid, vagy mindkettő. Miután megtudtam a tétel kiinduló számát, ami majd elvezet az ismeretlenhez, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan gyakran kuncsorog fröccsre valóért igazán.

Nyolcvanötezer, tudtam meg a havi apanázst, így el is tudtam neki mesélni, hogy akkor a postás most uszkve tízezerrel többel csönget kétszer, de ennyi pénzzel lehet, hogy háromszor is. Volt is nagy öröm, csűrdöngölés, amikor megtudta, hogy tízezer az ő sok milliárdja, és áldotta az urat Orbán képében, aki mindezt a sok jót most vele teszi. Talán ezt nem kellett volna, de mindenki úgy és annak örül, aminek csak akar. Az ilyen nyolcvanötezreseknek tényleg elég egy zsák krumpli a szavazatért, és akkor Orbán mennyivel olcsóbban megússza, mintha normális nyugdíjat adna nekik. Ilyenekből pedig annyi van, mint égen a csillag, és Hollik most hívogatja őket.

Úgy teszünk, mintha ez szimplán aljas dolog volna, pedig pénzbe kerül, mégpedig sokba. Az ember nem akar demagóg lenni, mert úgy járunk, mint a lélegeztetőgépekkel, hogy addig-addig volt intő példa a hiányuk, hogy most meg már raktárban rohad meg a tízezres fölösleg. Ez – azon túl, hogy valakik rohadt sokat kerestek rajta – arra is mutat, hogy képtelenek jó gazda módján gondolkozni, tehát alkalmatlanok. A telefonálgatás azonban szimplán csak propaganda, s mint ilyen, a rendszer aljasságának ékes bizonyítéka. Hollik helyében tehát nem nagyon döngetném miatta a mellemet, mert még beszakad, és szaladhat röntgenre vele.

És itt jutunk el oda, hogy mennyi hatalommegtartó okádékra verik el azt a pénzt, amit épp el nem lopnak. Így, tíz év után száz, sőt talán ezermilliárdokban mérhető a plakátok, konzultációk, reklámok, az egész propagandamédia – meg a jó Isten tudja mi még – ára, miközben az én drága Józsim tízezer pénztől röpköd, ami például Hegedűs szegényügyesnek egy flaska borra sem elég. Ilyesmikért jobb helyeken már fellobogózzák az Aurórát, élezik a kaszát meg a fokost, itt, minálunk pedig Hollikkal diskurálnak telefonon arról, hogyan szolgál a kedves egészségük, vagy, hogy hasogat-e a bütykük. Mert minden élet számít.

Tudjuk, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, csak arról nem volt szó, hogy kollektíven és ilyen huzamosan. Így jártunk. De mindig így járunk, mi, büszke szolganemzet, mint magyari genom vagy egyenesen hungarikum. Az ember ebbe aztán belefárad, mert anya szülte és mind csalódik végül, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. De, hogy elégedett és hálatelt pofát is kell vágni hozzá, az már maga a perverzió, ami sokkal károsabb a kisdedekre nézvést, mint akármely formabontó mesekönyv. És itt érkeztünk el a dolgozat legnehezebb részéhez, a befejezéshez. Az író ember olykor mit nem adna egy jó lezárásért, ami esetünkben nem létezik. A nihilből nincs szabaduló út ugyanis.

Utazott Béla a kocsma székén ülve, még a haja is lobogott, már amennyire lobognia lehetett. Suhant körülötte az idő, csak úgy zúgott, de annyira, hogy belegörbült a tér is, és a fröccsök ura arca, akárha opálos és homorú tükörben látszott volna, körülölelve őt a falu, a templom tornya és a három közmunkás, ezt el ne feledjük. A telefon még mindig csörgött a túlfelén a magasztossal, s ilyen alkalom csak egyszer adatik. És aki azt nem veszi fel, hogy meghallgassa az életvezetési tanácsot és az útjelző karókat a Nirvana felé, az elveszett, és ítélete az, hogy üljön a kocsmában örök időkig, hallgassa a templom kongatását, az olajos hajúak, a bánatos szeműek és a duplagyűrűsök kínjait napestig, vagy míg el nem fehérül a száj is.

Bár ezt mostanában látni nem lehetett, mert takarta az összes arcokat a rendelet meg a maszk, hogy az egész falu betörő módján közlekedett. Csupa martalócok voltak az összes lakosok, még a karonülők is körözött vadnyugatiként surrogtak a dömpereiken, a prtokósoknak készségük szájukból kiesvén a maszkban pihent a fogazata, ilyképp a testükön kívül volt a szájuk. És a bádogbános is bajban volt az ostyáival, miseborával, miképp juttassa az azokért áhítozó hívők szájába bele a szent kellékeket, a falut emiatt belengte a kárhozat szele. Az lengetőzött, amikor a harang kongása ingott és csapongott háztól házig a reszkető légben, egyszóval közelített, ahogyan a tél, úgy a vég is, tehát ki kellett találni valamit. Egy morfondír volt az élet, hogy mi legyen.

De semmi nem lett természetesen, mi is lett volna, amikor soha nem volt semmi se. Amikor úgy látszott, hogy lenne valami, azt is agyonnyomta az egy helyben tespedő idő, ami csak Béla körül futkorászott, lobogtatva a haját, meg simogatva arcának gödreit. Szóval ez így nem mehetett tovább, lépni kellett valamit, de épp lépni nem lehetett, amikor besötétedett, mert kidobolták a teleképben, hogy aki utcára merészkedik, mikor ereszkednek alá a ködök, halálfia lesz vagy lánya gusztus szerint. Felnégyelik, kerékbe törik, sós kútba teszik, onnan is kiveszik, meg ilyenek. Csupa rendelet volt az élet és tilalom, hogy a falu apraja meg a nagyja érezze a törődést, amivel a messzi városból mentik meg a nyomorult életüket azzal, hogy ülniük kell a stokin mindig ezután es.

Viszont a kutyák. Akik előnyt faragtak abból, hogy nem használják a fajanszot a budiban, bezzeg nekik lehetett csámborogni, színi a friss levegőt, és nem hogy szájkosarat, maszkot sem kellett viseljenek. S csak azért, mert lusták voltak hajtogatni a vécé ülőkéjét, sőt ezen felül jogot formáltak arra is, hogy kizárólag kandelábereknél, bokrok töviben, vagy házak sarkainál könnyítsenek magukon. A kutyák voltak azok, akik minden konvenciót odahagytak, sőt, hasznukra is vált mindez, mert ím, szabadon csámboroghattak a vészterhes időkben, ámde nem a faluban. Itt ki vannak csapva az Isten szent ege alá csupán, nem viszik őket utazni, röpcsizni, kozmetikába sem, csak acsarogniuk kell, ennyi az élet, az egész, várják a postást, hogy legyen ki ugatni.

Béla ült a széken és menni akart, ahogy megsötétedett. Soha nem volt benne menési vágy máskor, hetekig ült a fa tetején vagy a töviben, de most, hogy tiltva lett, indult volna erősen, rúgta el magától a széke, lökte a segge vonala, hogy valami van odakint. Nem tudni mi, de valami bizonyára. Kért hát a fröccsök urától kötelet, hosszút, erőset, és méregetni kezdte nagyon, számolta a métereit, s mikor ötszázhoz ért, elvágta, egyik végét a szék lábához, a másikat a nyakára hurkolta, és ereszkedett kutyába le a göcsörtös térdeire, hogy megy el, indul a világba bele, ha így szabad és lehet. A fröccsök ura szája tátva, mert sokat látott és tapasztalt, de ilyet még sohase, hogy a barátja kutyaként hagyja el az ivót, így csak gépiesen törölgette a pultot, és mondom, az álla leesve.

Föltárult hát a világ kutya Béla előtt, a szabadság ötszáz méteres köre, amivel be is járhatott mindent. Eljutott a templomig, el a tér sarkáig, látta a tépett kék plakátokat, a kukoricást és a temető elsejéről itt maradt fényeit. Innen lentről sem volt másmilyen a Hold, sem a házak, az avar szaga is ugyanaz, a benziné a flaszteron, és a csillagok is ugyanúgy ragyognak, mivelhogy este van. Körülnézett hát még egyszer négykézlábról, csóválta volna a farkát, de elmúlt az az idő, ugatott volna, de nem szólt a szája, s amikor a sekrestyés meglátva őt a függöny mögül szaladt félreverni a harangot, hogy valami ólálkodik a faluban, és megrezgett a levegő a bronztól, Béla rájött, hogy kutyaként sem más vagy jobb az élet. Megvakarta hát az ajtót, hogy a fröccsök ura engedje be, de mintha nyüszített volna közben. Azt hiszem, úgy lehetett.

Olybá tűnik, hogy a fideszisták zömében lakozik egy Bayer Tagkönyv. Nem olyan mívesen mocskos a szájuk, mondataik és jelzőik nem pácolódtak fekáliában, de szívesen használnák az ő zamatos, útszéli nyelvét. Ám nem megy. Ezért nincsen tisztikeresztjük vagy más NER-plecsnijük, de a belsejük ugyanaz. Mert ugyanis nem csak a szem a lélek tükre, hanem a beszéd és írás is, mint ami csodák a gondolatok tükörképei, vagy éppen azok maguk. Nem mennék bele itt mindenféle szemiotikai elmélkedésbe, csak mintául hozom Szalay Ferenc szolnoki fideszista polgármester esetét.

Ő pedig, amikor egy idős női választópolgár megjelent nála meghallgatáson valami ügyben, bekapcsolva felejtette a mikrofonját annak távoztakor, és hallatszott a szinte megkönnyebbült, de ítéletbe forduló sóhajtása, miszerint: „Ennyi vén kurvát”. Ez négy éve történt, nyilvánosságot is kapott, de Szalay polgármestert azóta is szeretik, folt rajta nem esett, még a „vén kurvák” is rajonganak érte. Ki érti ezt? Mindez viszont csak azért jutott az eszembe most megint, mert ezúttal Szarvas fideszista polgármestere, bizonyos Babák Mihály elvtárs nyilvánult meg hasonló mélységekkel.

Úgy – mint kifejtette -, hogy a covidos fertőzötteket, akik karanténban vannak, hasonképp kell kezelni szerinte, mint a leprásokat, úgy kell bánni velük erősen. S bár igyekezett kijelentését finomítani, de azt nem lehet. Freud és Jung urak, az általuk megénekelt tudatalattik ugyanis nagy hatalmú micsodák, sokszor esik a csapdájukba a felettes én, de ne menjünk most bele az Id, Ego, Superego bonyolult viszonyaiba. Legyen elég annyi, hogy Babák elvtársból kibuggyant a benne rejtező vadállat, az evolúció során a Mezozoikumból ott maradt gyíkszerű tudat.

Feltehető, hogy Babák elvtárs fideszi voltából fakadólag legalább olyan mélyen vallásos, mint Kaleta nevű párttársa, és így együtt őrizgetik a tábortűz mellett a keresztény kultúrát. E ponton viszont rámutatnék Babák elvtárs valamikor volt hittanóráira – vagy nem volt –, és felhívnám a figyelmét az Ószövetség idevágó passzusaira: 4Móz 5:14; 12:915; 2Kir 15:5. Itt pedig az szerepel, hogy a leprásnak szakadt ruhát kellett viselnie, haját leengedve hordania, és ha valaki a közelébe ért, azt kellett kiáltania, hogy: tisztátalan. Az ilyen betegnek el kellett hagyni otthonát és a lakott területeket.

Jézus korában ez volt a divat, föltehető tehát, hogy Babák elvtárs, mint a hit őrizője ilyesmire gondolt a mai leprásokat emlegetve. De nem. Babák elvtárs ugyanis nem olvas Bibliát, mert, ha ilyet tenne, azt is tudná (Mk 1:40), hogy Jézus annak esdeklése után nem csak közelített egy lepráshoz, de a kezét is kinyújtotta, és kora szokásaival szakítva megérintette a beteget. Tehát, melyik verzióra számítsunk, ha elkapjuk a leprát, ez itt a nagy kérdés. Továbbá, mert idevág, hogy elég-e a tízparancsolat szerint élni, hogy megelőzzük a bajt, erről Kásler még nem adott útmutatást, mert biztosan manikűrösnél van.

Viszont a Fidesz pártközpont figyelmét meg arra hívnám fel, hogy figyeljenek oda az elhajlókra. Mert Babák elvtárs olvasatában, ha a covidos leprás, kies hazánkban pedig már jóval százezer fölött van a számuk, ebből fakadóan Magyarország nem egyéb, mint lepratelep. Ebből is kitetszik, hogy Babák elvtárs nem elég képzett ideológiailag, nem tudja azt sem, hogy mi a Duma bojkottja. Vigyáznék hát a számra, ha fideszista volnék, mert lesújthat rám a párt ökle, pedig csak a libsiket akartam móresre tanítani. Tessék világosan, érthetően, artikulálva beszélni, mint Kövér pedellus.

Ő nem szarozott legutóbb sem, és baloldali, libsi, komcsi, neomarxista moslékkoalíciózott. Ez tiszta beszéd, tudjuk belőle a helyünket a sarokban. Nem ám vén kurvák meg leprások, pláne szégyenlősen suttogva. Zárásként, ha legközelebb azt mondják nekünk, hogy több Balatont, aztán közben nem is kormánygéppel elmennek Hawaii-ra kokózni, jusson eszükbe, hogy száz éve még az is csak egy lepratelep volt. Szomorú azonban, hogy mi, leprás vén kurvák oda nem juthatunk el, mert nem közlekedünk harminc éve is röpcsivel. Sőt, már a Balatonra sem megyünk, mert az is a párté.

Na, ugye. – Böffentette oda a kedves vezető a magyari népeknek négy éve, amikor a láblabdásai kijutottak az Európa-bajnokságra, utalva az agytörzsi megnyilvánulással arra, hogy mindez az ő érdeme volna, tehát lehet a pofákat befogni. Pedig dehogy tehetett róla a kedves vezető, sem a rengeteg magyari futballsámán, csupán az UEFA megemelte a nagy esemény létszámát huszonnégyre. Kis túlzással minden európai csapat alanyi jogon vett részt rajta, a felcsúti stadionnak azonban ehhez az ég egy világon semmi köze nem volt. Sem a többi soknak, és még a százmilliárdoknak sem, amit belépumpáltak a magyar adófizetők, bár nem önként és nem is dalolva.

Viszont akkor kezdődött el az éjszaka, ami azóta sem ért véget. Azóta tudjuk, hogy a futball művészet és létforma, ihletettebb órákban vallás, holott ránézésre csak játék és biznisz. Idén ismét kijutott nemzeti csapatunk soraiban a kipcsak felmenőkkel rendelkező, ám pigmentekkel egy kicsit bővebben ellátott Loic Negóval, aki a Videoton csapatában veszi el a magyari láblabdások munkáját, és tartja rettegésben Székesfehérvár asszonyait. Vagy pediglen ugyan nem, de, ha nézne M1-et és rajta Bakondit, akkor sikítva menekülne, de nagy valószínűséggel nem bírja Arany nyelvét a nemzeti Nego, így nem zavarja, hol is él. Minket azonban igen.

Szóval megint kint vagyunk a huszonnégyben, ami miatt most Szijjártó – aki akkor még ki sem kelt a vírusos ágyából – érezte úgy, hogy a mellét döngetve, a libsikbe belerúgva kell nyalnia Orbán valagát, örülve annak, hogy még mindig tart az éjszaka. Szószátyár gyerek ez a Peti, nem elégedett meg egy tőmondattal vagy artikulálatlan hangokkal, hanem választékosan bizonyította be, milyen hülye is, miközben rohadt büszke magára. Puffogókról, károgókról, a futballt állandóan temetőkről értekezik, meghatároz egy csoportot, akiket így sorol osztályba „minek kellenek a stadionok”, majd az e közösségbe tartozókat arra utasítja, énekeljék el, hogy az éjszaka soha nem ér véget.

Nem énekeljük el, mint ahogyan a Nélküledre sem vágjuk vigyázzba magunkat, és nem hordunk malomkeréknyi kokárdát sem. Jól láthatóan Szijjártó meghasonlott. Nekem az a kép ugrott be a delirálásáról, amikor Sheldon lökte a tömény hülyeséget Penny arcába, aki csak tátott szájjal figyelte őt, s mivelhogy annyi ökörségtől meg sem tudott szólalni, úgy, ahogy volt, tátott szájjal sarkon fordult és elment. Miközben persze Sheldon zavartalanul mondta tovább a baromságait. Így voltunk mi is Szijjártót hallgatva. Például Fekete-Győr is csak annyit bírt mondani a láthatóan magán kívül lévő külügyesnek, hogy szedd már össze magad, Péter. De nem fogja.

Mert Szijjártó mindeközben éppen tölti be a küldetését, és amikor „minek kellenek a stadionok”-ozik, jól láthatóan nem tudja mi a baj. Nem érti. Három attitűd tételezhető ebben az esetben: nem képes érteni, nem akarja érteni, vagy fél érteni. Lefordítva: hülye, aljas, oder beszari. Soha nem gondoltam volna, hogy sikerül tipizálni a fideszcsürhét, és lám, Szijjártó, a futball és a kedves UEFA a huszonnégy csapatával hozzá segített ehhez. Hálásan köszönöm, hogy rend teremtődött a zűrzavarban, hogy előttünk állhat végre tisztán és világosan, miféle népség veszejti el az országot, és benne bennünket is természetszerűleg.

Ez a három kategória felöleli a kézcsókos hívőtől az államtitkárig, noch dazu a kedves vezetőig bezárólag az összeset. És most, hogy elkészült a Brehmem, hátra is dőlhetnék akár, de nem lehet. Az ellenség legyőzésében annak kiismerése az első lépcsőfok csupán, a haditervet is ki kellene dolgozni. Ez azonban bonyolult, mert, mint láttuk, van közöttük leszedált biorobot, jéghideg gyilkos és félelemtől reszkető zsoldos is. Veszélyes elegy, szinte kiismerhetetlen massza, amelyik érvekre nem hallgat, mert nem akar, nem tud vagy fél tőle. A pofájuk viszont hatalmas, étvágyuk kielégíthetetlen, fölöttébb hangosak, és náluk van az összes pénz is. Ilyenkor Gandhinak álmodom magam.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.