Valami szép

Voltaképp olyan mindegy már, hogy Matolcsy bankja most épp háromszázhúsz millióért vásárolt festményeket. Az is érdektelen már, hogy ebben az évben már jóval milliárd fölött rendezgették be a saját kis múzeumukat, hogy ez a pénz közpénz-e, vagy elvesztette ebbéli jellegét, azon is kár vitázni. Farhátat, csirkelábat sem hozok fel vele szemben érvül, mert ezen is túl vagyunk már nagyon régen. Tudjuk, amit tudunk. Hogy a rablás folyamatos és alapos, a NER elit pedig most azon munkálkodik, hogy otthonossá tegye magának a magyari hazát a saját ízlése, ítélete és gusztusa szerint.

Bazi nagy Miska huszárokkal, nerreál szobrokkal, amelyek a giccsbe ojtott fasiszta tipizálás és héroszábrázolás keverékei a szocreál öntőmunkáséval, plusz a keresztényi ájtatosság. Kapunk szerte a hazában világító kereszteket, térkövet és kivágott fákat, amelyek ugyanúgy a NER-esztétika kellékei, mint az egymásra lépő talpak és a Nélküled mint himnusz, megfejelve a népviseletbe öltöztetett lányokkal, asszonyokkal, akik szalagtartó oszlopként funkcionálnak útátadáskor. És mégsem a NER esztétikája vagy ennek totális hiánya most az élcelődés tárgya, hanem az ontológia, a keletkezéstörténet mintegy.

A Gucci táskában cipelt szaros pelenka, azaz a bennük rekedt paraszt, és nem földmívesi értelemben, hanem morálisan. Tudjuk, hogy csak az első millió ellopása nehéz, aztán a fölhalmozás már könnyebb, és a maffia működésmodellje szerint bőven vetve a keresztet a következő lépcső a pénz tisztába tétele, és a gyermekek, unokák kiganajozása, elit egyetemre küldése, hogy az ő házuk elejét már szó se érje. Ki gondol már Ferdinand Porsche indulására, Hugo Boss náci egyenruha tervezésére. Mészáros Lőrinc unokája sem fog emlékezni a közbeszerzésekre.

Eltartott kisujjal issza majd a teáját gazdagságának ormain. A mi mostani és leendő elitünk azonban egy óriási hibát vétett és vét, hogy mindezt a kereszténység nevében követi el. Mert amennyire hasznos ideológia volt ez ezer évvel ezelőtt a sámánizmussal szemeben, mert rendet teremtett a rendetlen világban, a XXI. században a hitet tenni meg kiinduló és befejező célnak és tételnek, morális és intellektuális restségre utal. A megismerés vágyának hiányára, a belülről fakadó erkölcsi mérce híjára. Ez a bambaság minősített állapota, és ezen a ponton mondjuk Németh Szilárdra tekintünk.

Jó katona ő, mindent elvégez, amit rábíznak, minden a legfontosabb életcéljává válik, amit a lehető legalaposabban teljesít, legyen az a rezsi dolga vagy a honvédelemé. Németh Szilárdban kétségek nincsenek, kérdések sem, arra fordul, amerre a szél fújja, nem kérdi, mivégre van a világon, ami benne az állandó, az a velőspacal receptje, és ma ez elég egy viszonylag fényes karrierhez. Matolcsy még csak nem is jó közgazdász, ami a dolga volna, nem végzi el, mert nem tudja, helyette festményekre és szobrokra szórja el a rábízott pénzt. Matolcsy a mi Medicink.

Új elitünk dőzsöl a frissen lopott pénzben. Késsel, villával enni még nem tanult meg, öltönye ugyan drága de rosszul szabott, műveletlen és ízlésficamos, de leginkább erkölcstelen. A slepp nem kevésbé, de nem tudja. Épp az emlegetett, hamis hitből fakadó restség, morális és észbéli renyheség teszi vele ezt, sem magával, sem a világgal szembe nézni nem tud és nem is akar. Hiányzik belőle az erkölcs azon egyetemessége, amelyet Füst Milán fogalmazott meg, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

És nincs meg benne Schopenhauer etikája sem, aki képes volt annak belátására, hogy ürücombot zabálva nincs joga az éhezésről elmélkedni. Minálunk ez azzal a toldással működik, hogy teli hassal még az éhezést is tagadják, így azt hiszik, nincs gond azzal, ha a pénzünket drága festményekre verik el. De, van. Nagy baj van. Viszont számon fogjuk kérni – vigasztaljuk magunkat nagy naivan, ami biztosan nem lesz így. Annak ugyanis lassacskán elmúlik a szezonja, a vetés beérett, a pénzünket eltették és már más neve van. Ráadásul a festmények is ott lógnak a szalonjaik falán.

Hair musical az Agora MSH színpadán

A március 12-én már teljesen felépített színpadképpel készen állt az előadás, de a kapunyitás előtt letiltották a vírushelyzet miatt. Akkor kettő előadás lett volna a Pannon Várszínház színészeivel.

További fotóim a képekre kattintva láthatók.

Ezúttal végre sikerült megtartani, egy alkalom is elegendő volt, így is voltak még szabad helyek. Ez persze a távolságtartás miatt jó is lett volna.
A világhírű musical Likó Marcell és Marton Lívia új dalszöveg-fordításaival, Vándorfi László magyar szövegkönyv változatával került bemutatásra.

További fotóim a képekre kattintva láthatók.

Sötétség délben

Nem elég Vidnyánszky baja, a vírust is benyelte, meg még hangja sem volt, amikor Brüsszelnek kellett magyaráznia, mit művel az SZFE-vel. Képeket mutogatott piás üvegekről, amivel azt próbálta demonstrálni, hogy a színészpalánták, tanáraik és az őket kiképző Soros erkölcsi fertőben élnek. Isznak, dohányoznak, és – uram ne hagyj el – talán még a Meseország mindenkié című könyvet is lapozgatják. Ez látszott a képen, meg a nagy, lufiszerű feje, és amikor megtért hozzá a hang is, annyi hallatszott a szájából, hogy baloldal. No most, innentől nehéz volna megmagyarázni, hogy nem ideológiai háború folyik, mert már itt is vagyunk köznapjainkban, ahol a baloldal a mumus, a rézfaszú bagoly, a mitikus gonosz, a megfoghatatlan rontás maga.

Van neki állandó jelzője, miszerint bukott, és ehhez rakosgatják a különféle kiegészítő elemeket, hogy a nemzetére ront, szemkilő, nyugdíjat vesz el és keresztényeket vacsorál. Javaslom a nyájas közönségnek, néha olvasson origót, mert abból világlik ki az ellenoldali szavazó világképe, és nem árt ismerni ellenfelünket, ha le akarjuk győzni őt a viadalban. Ha meg nem egyébért, akkor, hogy jókedvre derüljünk az origón és a többi pár százon, amelyek vegetálnak a baloldali médiafölényben. Ezek sajátos fénytörésben mutatják meg a valóságot, főleg, ha Nacsa Lőrinc, a KDNP frakciószóvivője szájából jön ki az. A francot sem érdekelné, de ilyenekkel lesz tele aztán a bávatag szavazó feje, és ezért néznek az emberre olyan ostobán a kocsmában.

Nacsa szerint a baloldal most meg sértegeti a magyar embereket, támadja őket, lenézi a kétkezi munkásokat, vidékieket és nyugdíjasokat, és Nacsa fogalmazásában Gyurcsányné tesz most ilyet. Sőt, a migránsok előtt pedig megnyitná a kapukat, mint valami teremőr vagy cerberus. Az ilyen megfogalmazások után az ember szívesen föltenné a kérdést, hogy Nacsáné őnagysága hogy van, szült-e már eleget, de ez túl személyes volna, míg, ha azt mondom, ez a Nacsa hülye, azzal csupán diagnosztizálok, akárha doktor House és csapata. „Gyurcsányék céltábláján” azért vannak ott most a kétkezi munkások, mert kijelentették, hogy a NER rabszolgamunkára épül, ami ellen jó volna tenni oktatással, ilyesmivel.

Nacsa szerint ez sértegetés a baloldali politikusok részéről, és az ilyen sötétség ellen nincs mit tenni. Olyan mértékben árad a homály a komplett NER elitből, hogy igyekvésünk már csak annyi lehet, ez az ordas fekete luk ne szippantson magába. Abban a tébolydában, amit ezek itt delirálnak, az a legfőbb feladat, hogy az ember valahogyan megőrizze a józan eszét, de ez nehéz feladat. És nem is önmaga miatt bántó ez, hanem a tudat miatt, hogy a védtelen sokaság fejében ez rögzül, amit agymosásnak is lehetne nevezni, egy Nacsától viszont nem az. Érezni lehet, hogy amit mond, azt a lehető legőszintébb meggyőződéssel mondja, ő az elmúlt tíz év terméke, és ilyen készségekkel meg képességekkel parádézik, mint frakciószóvivő.

Gyurcsányék céltábláján most éppen a kétkezi munkások vannak soron, akiket nagyon is meg kell becsülni, mert jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország épül, fejlődik – mondta ez a Nacsa Lőrinc. Összegzése szerint ez a baloldal igazi arca. Miközben a migránsok előtt simán megnyitnák a kapukat, lenézik a magyar munkásokat, a vidékieket, a nyugdíjasokat, ezzel szemben a Fidesz-KDNP-re minden magyar ember számíthat. Azért időztem még egyszer kitartóan a mondandójánál lehetőleg betűhíven, hogy megérezzük belőle a Szabad Nép szellemiségét, egy falusi párttitkár szól belőle, miközben lóbálja a tömjénfüstölőt, és veti a keresztet. Ebből a házasságból pedig az világlik ki, miért utálják ezek a gondolatot.

Végtelenül unalmas már Nacsa is, a haverjai is, a mondandójuk is, de nem árt tudni, hogy ezek ülik meg a magyari emberek fejét, mert voltaképp mást nem látnak és nem hallanak. Ezen a ponton van igaza Hadházynak, amikor a propaganda tévé és sajtó ellen harcol szinte már monomániásan. Mert ábrándozhat az ellenzék csillogóan szép közös jelöltekről, csinálhat akármit, ha a patent embere is patás ördögként jelenik meg a bávatag tudatokban, minden választás elve halálra van ítélve. Helyzetünk így ha nem is kilátástalan, de legalább reménytelen, mert azok az értékek, amelyek harminc éve talán még fontosak voltak, mára köddé váltak. Itt ülünk egy eszmények nélküli világ közepén, és a papok állnak győzelemre.

Ajakmesék

Ahogyan ülünk ott a pulpituson alsó ajkunk lefittyedvén mintegy önmagunk örökkévaló szobraként, süt belőlünk a méltóság, a tekintély, az, hogy ismerjük és leginkább megvetjük a köröttünk nyüzsgő világot, mint egy kikezdhetetlen kődarab. Az ajak ilyetén állása hosszú évek kitartó erőfeszítéseinek köszönhető. Mint a testépítő az izmait, úgy alakítjuk ajkainkat egy életen át, földi létünk ormain már az arckifejezésünk készül ítéletet mondani élőkön és holtakon. Ebben a lefittyedésben benne van az erényes ifjúság, az Isten, haza, család szeretete, a tekintélyes apa, később nagyapa, aki féltő, igazságos ítélettel gardírozza a család és a haza dolgait. Ilyenek vagyunk, örvendünk a köztiszteletnek, kapjuk a kitüntetést, enyhe szappan és hintőpor szagunk van kávé-étcsokival elegyest, öltönyünk rendezett, cipőnket asszonyunk rendben tartja.

A lefittyedő ajakban benne vannak a kérlelhetetlen elvek, az elsőáldozás és bérmálkozás, számtalan húsvéti körmenet és karácsonyi éjféli mise. Ám a fittyedésbe merevedett ajak, mint egy élet maszkja azt mutatja, hogy gazdája igazi örömöt alig is ismert, mosolyogni nem szokott, mert az árt a tekintélynek, most pedig már nem is tud. A mosoly dolgát végző izmok elsorvadtak, mert az öröm maga a restség, elvonja a figyelmet a haza dolga fölötti szünet nélküli aggódásról. Aki mosolyog, az elvtelen élvhajhász: az arc fejezze ki a hitet, szigorúságot, erényeket, méltóságot, tekintélyt, ahol nincs helye a nevetésnek, a mert a nevetés gyengeség. A szigor az erő. Önmagunkkal szemben, gyermekeinkkel, asszonyunkkal szemben. Az élet rend, a mosoly rendetlenség, az erény az arcon ül, messziről virít, az erénynek nem sáros a cipője.

Ahogyan öregszünk, az ajak úgy húzódik egyre lejjebb, lassan már a mellet veri. Ilyet látván a kutyák nyüszítenek, a postás haptákba áll, gyermekeink pedig kézcsókkal illetnek, miközben a vesztünket kívánják, hogy fordulnánk már föl. Köröttünk hangos szó, zene nem eshet, szellenteni nem lehet, nemiségről nem beszélünk, hálóingünk pedig a földig ér. Asszonyunk egy életen át vágyakozik egy mögöttünk valóra, romlott katonatisztre, káromkodó kocsisra, ilyesmiket gyón meg vasárnaponta a papjának. Asszonyunk élete a mosolygó pokol maga. És a miénk is, csak nem valljuk be, mert a szobrunk nem engedi. Egymás mellett forgolódunk asszonyunkkal az ágyunkban, csatakos izzadva a poklukban, hogy reggelre kelve ezt a mocskot lemosván térjünk meg a világba újra illatosan és görcsbe szorult gyomorral.

Ülünk a pulpituson ajkaink lefittyedvén, s ha szólni kell, méltóságunkból, korunkból, rangunkból és tapasztalatunkból utat mutatni, frázisok jönnek ki belőlünk, amelyek egyre üresebbek, és kezdünk elgondolkozni azon, mivégre vagyunk a világon. Összegezzük az utat, írjuk meg mintegy a halotti beszédünket erényeinkről, érdemeinkről, tiszteletre méltóságunkról, amikor egyszer csak meglátjuk magunkban a végtelen semmit. És nem jön Ivan Iljics feloldozása, amit úgy nyerhet el az ember, ha bevallja, hogy élete köznapi és iszonyú volt, mert a képzelt méltóságunkba merevedés mindezt megakadályozza, így lesz majd halálunk is, ahogyan létünk eddig, hasztalan. Nincs Istenünk, akihez imádkozhatnánk, hogy bocsáss el, mert hitünk nem volt soha, csak egyházunk és papjaink.

Így hát a többi lefittyedőssel, illetve a leendő csüngő ajkúakkal, akiknek a fiatalsága hasonlatos a valaha volt miénkhez, úgyannyira üres, tartalmatlan és színpadias, pártba tömörülünk, olyanba, amelynek a nevében szintén az üres méltóság és tisztesség szerepel. Pajzsként tartjuk Istent üres romlottságunk elé, takarózunk vele mintegy, mint ahogyan fityegő ajkunkkal is álcát mutatunk, takarjuk vele semmire nem való, értéktelen életünket. Lefittyedő arcunk az erkölcsünk, mert szívünkben olyan nincs, jóság pedig nem is volt soha. Iszonyú lesz majd nekünk az ébredés halottas ágyunkon, amikor asszonyunkból kitör az életen át tartó keserűség, és a pofánkba vágja: dögölj meg vén hülye. És ekkor tapasztaljuk meg a világűr végtelenségét, meg a csillagokét, ahová zuhanunk gyorsulva egyre a sötét semmibe.

Krumpligender

Végre megtudhattuk, mivégre született a nagy hirtelen összegrundolt PestiTV. Azért, hogy abban összegyűljön a NER legalja, és kiteregesse a mocskos lelkét olyképp elsősorban, hogy bármi elképesztőséget művel az elit, annak ott rögvest akadémiai alapokat adjanak Bayer stílusában. Mint annak idején, amikor Lékai bíboros magyarázta nekünk, hogy zsenge ifjú korában a hitét tudományosan megalapozták a szemináriumban, így hullatva le a leplet arról az elépesztő világról, ami a fejében gőzölgött.

Ebben a televízióban azért gyűlt össze tegnap Bayer Tagkönyv, Semjén Vadász, meg valami Szarvas Szilveszter dupla prostisrácos igazgató, hogy megvilágítsa annak az ideológiai hátterét, miért csinált hülyét magából a kedves vezető Európa előtt megint a genderezéssel, és miért kapott 4,4 milliós büntetést a jobbikos Jakab Péter. Előre is összeegezve arra jutott a három szellemi méltóság, hogy Jakab pszichopata, a gender tilalmát pedig be kellene vezetni az Alkotmányba, ami nincs, Semjén viszont mégis emlegette.

Ne feledjük, hogy Semjén de jure miniszterelnök-helyettes, így, ha ő sem tudja, hogy az alaptörvénynek van asztala, meg azt szokták foltozgatni, illetve, ha ebbéli minőségében kurvaanyázik egy televíziós műsorban, az méltatlan, mert nincs szokásban kultúrállamokban. Csak minálunk, és ezzel már minősítettük is a rendszert, amire az, hogy korcs demokrácia, még nagyon hízelgő jelző. Leginkább fasiszta trutymó, de még találóbb volna csak tébolydaként emlegetni, mivelhogy leginkább éppen az egészen.

Hogy az ember látogatóként elképedve meredne rá, viszont benne él, ezért inkább elszörnyed. Főleg ezt a hármat nézve, és belegondolva abba, milyen tripet jelent egy ilyen szeánsz a jómunkás magyari embernek, megengedően göcögve mégis, hogy nézője úgysincs, akkor viszont kár bele az adóforint. De erre a ritmusra kár a királyi tévébe is, a királyi lapokba és rádiókba, egyáltalán hogy jönnek ahhoz, hogy az én pénzemen szidják az én kurva anyámat. Ilyen is csak a NER-ben lehet, ahol lazacon tenyésztenek futballistákat.

Azt is az én pénzemen, de ez ma mellékszál csak, mert elvitt a forradalmi hevület. Onnan induljunk ki tehát, hogy pár napja Jakab Péter a parlamentben egy zsák krumplit akart átadni a kedves vezetőnek a borsodi választások szimbólumaként, s ezt a felhorkanást többek között a tévében eltelten genderező Semjén állította meg, mint valami testőr. Jakabot ezért Kövér házelnök 4,4 millióra büntette, majd itt a tévében Semjén még pszichopatázta is, ami nem komilfó, védtelen áldozatot nem rugdosunk ugyanis.

Igaz, szarvasra sem vadászunk helikopterről, a tüntetők csokiját nem zabáljuk meg, és pörge kalapban sem lovaglunk be Kézdivásárhelyre, mert előbb-utóbb a tökünkre lesz lépve. Mint most az ukránok által, akik bekérették a magyar nagykövetet, hogy a NER ne monyákolja össze az ő választásukat, amire a nagy bekérető vagy berendelő, Szijjártó visítozott, hogy nem érti a berendelést, sőt, egyenesen nonszensznek nevezte az MTI-hez eljuttatott közleményében, amelyet az sűrű nyelvcsapások közt le is hozott.

De térjünk vissza a tévéhez, a Budavári Fórumhoz, ahol Jakab mellett Hadházy is pszichopatának neveztetett, Semjén szerint meg Gyurcsány őrült és veszélyes, s hogy teljes legyen a káosz, Horn Gyulát istenítették, mert nem adta el a magyar bankokat Sorosnak. El kellene akkor dönteni, hogy Gyuszi bácsi gyilkos pufajkás volt vagy nemzetmentő hős, mert az ember nem bírja követni a nézőpontok módosulását, illetve annyit érzékel, hogy Orbán buktáinak kell módszeres alapokat adni.

Genderezni azért volt muszáj, mert Orbán az EU-csúcson mindenki megrökönyödésére ahhoz ragaszkodott, hogy egy Afrikával kapcsolatos dokumentumba ne kerüljön be a gender equality kifejezés, mert az túlideologizált. Orbán ott, az uniós csúcson tárta fel lelke sötét bunkóságát, s ha emiatt szembe röhögték volna – nem tették mert volt gyerekszobájuk –, akkor azt kérték volna ki, hogy a magyar népen ne röhögjenek. Pedig lehetne, hogy ilyen degeneráltra szavaz kitartóan egy stabil bázis.

De, hogy ezért a helyettese este a tévében már szó szerint ezt mondja, ez már delikát: “A gender tilalmát szigorúan a gyermekek védelmében akár az Alkotmányban is rögzíteni kell. Kövér László mondta a legjobb és legtökéletesebb mondatot, miszerint én is férfi voltam egy női testbe zárva, de aztán megszült az anyám”. – Ilyenkor az ember csak tátott szájjal figyel, hogy mi van itt, mi az anyám valaga. Hát ez, Buddhában testvérek, a sötét alagút, amibe iramlunk bele, nem látszik szűnni, köznapiabban: nem pislákol a fény a végében. Jóccakát tehát.

Szijjártó hangsúlyoz

Nem lennénk most Donald Tusk helyében, aki emberként is megbukott Szijjártó külügyes szerint. Tette mindezt azért, mert korcsnak nevezte a magyar demokráciát. Tévedett. Kár volt eufemizálni, nem tanult Kádár apánktól, miszerint ha krumplileves, akkor krumplileves, ergo, ha fasizmus, akkor fasizmus. Mindjárt egyszerűbb így, nem kell jelzőket használni, mert abból csak a félreértések meg a sértődés van, mint kitetszik. De rossz az, aki rosszra gondol, a korcs nem feltétlenül dehonesztáló, mert például kutyában milyen aranyos keverékek vannak, sokszor meg kell őket zabálni szinte.

Tusk viszont kétféle módon bukott meg, hogy el ne feledjük, mégpedig pártvezetőként és emberként. Pártvezetőként szerintem is, mivelhogy a Fideszt még mindig nem vágta ki, mint macskát szarni. Szeretné ő, de nem elég erős hozzá. Kisebbségben van az efféle buzgalmával, és ez meg is fekszi a gyomrát, hogy még mindig egy asztalnál kénytelen ülni például ezzel a Szijjártóval is. Az élet nem habostorta, Donald, csapásokat adunk és kapunk, ráadásul az ürgékre is figyelni kell. Emberként viszont a lélegeztetőgépek miatt bukott meg ez a Tusk, mert nem vett magának.

Manapság a lélegeztetőgép az emberség mértékegysége, ami miatt pedig a magyar ellenzék a bűnös. Addig-addig nyüszögtek, hogy ennek a stadionnak az árából mennyi ilyet lehetett volna venni, míg fogták magukat ezek, és beszereztek tizenkilencezret, most meg úgy osztogatják, mint a Mikulás a szaloncukrot. Mindebben az a delikát, hogy a magyar adófizetők pénzén boltoltak okosba, hogy tele legyen a zseb is, meg mutogatni is lehessen, milyen szépen csillognak azok a lélegeztetők. Hogy Tusk ilyet nem tett, azt inkább nem vetném a szemére, de nem vagyunk egyformák.

Nekünk a lélegeztetők okán a lopás fáj, de ezt ugyan fölfogják, de be nem vallják, valahogyan úgy, mint mikor Gulyás miniszter csavarta úgy a valóságot, hogy az SZFE diáksága érte és a kedves vezetőért tüntet. Ez ugyan egy logikai bonmot, de az aljasság szüremkedik ki belőle mégis, az eltorzult, beteg gondolat. Mert ha már lélegeztető, akkor említsük meg egy másik szívünk szerelmét, bizonyos Menczer Tamást, aki már annyira belelovalja magát a degenerációba, hogy valószínűleg nem csak úgy csinálja, hanem tényleg úgy is maradt, és végleg.

Érdemes őt bővebben macskakörmözni, annyira bájos, ami belőle kifakadt. Azt mondta ez a rossz ember annak kapcsán, hogy most épp a cseheknek postáztak el százötven lélegeztetőt, aminek a fölét már lelopták, szóval így nyilatkozott: „A magyar kormány lélegeztetőgép beszerzéseit folyamatosan támadják a kamuvideós baloldal vezetésével, de akik ezeket a beszerzéseket támadják, azoknak valójában nem fontos a magyar emberek élete és biztonsága. Ez az elmúlt harminc év legaljasabb és legembertelenebb akciója”. És ezt komolyan is gondolta.

Ez már nem is korcs, hanem demens, hogy visszakanyarodjunk a jó Donald-Szijjártó csörtéhez, mert a lengyel, aki megbukott egészen, még történelmi leckét is kapott a tarajostól, de reméljük, ezt csak a jachton delirálva hozta így össze, mert, ha nem, akkor az elég kínos. Illetve egészen az. Tusk megtudhatta tőle, hogy a magyar nép, a nemzet egész történelme során, harminc évvel ezelőttig egyfolytában a demokráciáért harcolt. Akkor tehát István királyunk is, vagy a nemesek ajkaikon Mária Teréziának ajánlott vérükkel. Illetve sorolhatnám még az alakokat bőven.

Hogy elcseszett történelmünk során ki mindenki nem harcolt még egyáltalán a demokráciáért, hanem valami egészen másért. Mindebből kitetszik, hogy ez megint csak olyan szijjártós rikkantás volt, berendelés és kioktatás két helikopterezés között, viszont a sajtó szerint ezeket ő mind hangsúlyozta. Isteni ez a dedós zsurnalista nyelv, ahol a hősök és nagy emberek egyfolytában hangsúlyoznak, nyomatékosítanak és aláhúznak, alapesetben meg csak kijelentenek. Mint valami zsinórmértékek, akiknek a szava szent. Egyáltalán nem, sőt, röhejes, mint történetünkből is látszik. Elegem van tehát, de nagyon.

Félelem és reszketés

Doktorminiszterelnök úr szombatra virradóra maszkokkal álmodott. Olyanokkal, amelyeket ő maga és bájos csinovnyikjai csupán olykor-olykor viselnek. Doktorminiszterelnök úr is elsősorban videókonferenciákon hord ilyen készséget, amikor egyedül ül a monitorral szemben, ilyenkor aggódik, hogy a taknya rá ne folyjon a gépre, és ezért maszkot ölt. Különben nem igazán. Viszont a nép elkezdett hullani, mint ősszel a mindenféle alapbetegségektől szenvedő legyek, így eszébe ötlött, hogy nem is olyan régen azt ígérte, mindenki ki lesz gyógyítva a kórból, ezt ő személyesen garantálja. Mindenki gyógyultan ücsöröghet az út szélén.

Ez viszont nem megy, ez a gyógyítás, döbbent rá álmatlanul, izzadságtól csatakosan forgolódva a dunna alatt, mint a rét egészen. Maszk, ugrott be neki aztán, ahám, a maszk, világosodott meg, hogy a doktorok ezt hajtogatják minduntalan. Így hát arra jutott, intézkedik azonnal is. Szeretett intézkedni nagyon, az intézkedés volt az élete, élvezte, hogy még ki sem mondja, ki is alig gondolja, mi volna a kedvére épp, és máris kész, előterjesztve, megszavazva, végrehajtva. Maszk lesz tehát, ült föl az ágyában tegnap korán, hogy a törzshöz siessen. Csak még egy kis könnyű früstököt vett magához, pörköltöt, kalbászt, kirántott húst ugorkával (kovi).

A páncélozott géperejű jármű röpítette őtet a setét hajnalon a kihalt, ködgomolyos utcákon, ahol előtte nap tízezrek vonultak lelkesen éltetni és dicsérni őt. Legalábbis ezt mondta neki Gulyás minisztere, és, amilyen hülye volt, el is hitte neki, illetve érezte is legbelül. Szerette azt is, ha imádja őt a népe, kezet csókol neki, a nevét skandálja kétmillióan a Kossuth téren, békemenetel érette, bemutatja a disznajának vagy megszoborloja őt. Az élet apró örömei ezek. De máma munka van, gondolta a törzs felé suhanva a páncélozott géperejű járműben a hajnalon, csak a kevlár nyomta a gyomrát kicsit. Azt az utolsó pár sült kalbászt nem kellett volna, vélekedett.

Fölsietett a lépcsőn tehát tőle telvén, belépett a szobába, ahol a törzs már várta. Olybá tűnt, a törzs élete értelme ez a várás. Hogy arra vannak. Várni őt. Egyikük az ajtóban figyelt tehát, s amint meghallotta a lépcsőn szuszogását, elrikkantotta magát, törzs, vigyázz, fogadás balról, zászlónak tisztelegj. Így lépett be a kétszárnyú ajtón, és jóindulata jeléül intett kedvesen két karral nyugtatva mindenkit, és kappanhangon szólva, hogy szagyítyesz továrisi. Ami a legérdekesebb volt, értették, rajtuk ragadt még ennyi tudás az MSZMP-ből, mielőtt ifjak lettek volna és demokraták. És megőrizték akkor is, amikor polgárok voltak, most meg, hogy keresztények, pláne.

Doktorminiszterelnök úr kifejtette hát a tervét, előadta, mire jutott álmatlan forgolódva, hogy neki kellet ezt is kitalálni, hogy népe maszkot viseljen tehát minden áron. Hogy érezzék a törődést, utasította a belügyes fiatal demokratát, hasson oda erősen és nagyon. Ám ő csak vihogott a ragyás képével, hogy fölösleges, főnök, mert az a tapasztalat, csak meglátják a járőrt, már az elég, így hát több rendőrt küld az utcára a katonák mellé Tele lesz rendőrrel meg katonával az egész nyüves ország, gyárak, kórházak, hivatalok, iskolák, utcák és az egyetemek élei, még a csecsemők is maszkban szopnak, mert be vannak szarva azok is.

Fél-e eléggé az istenadta nép, érdeklődött a ragyástól doktorminiszterelnök úr. És kapta is a választ egyből, mintegy csípőből, hogy ó, igen. Alagutak a határon, pipa, migráncsok, pipa, Soros, pipa, népet zabáló bukott baloldal pipa, meg a szemkilövető Gyurcsány is pipa egészen. A buzikat se feledjük, intett doktorminiszterelnök úr, az LMBTQ-sokat se, hogy tőlük is csak a szenteltvíz véd meg óv. Meg most már a színészek, mindenféle filozófusok, álmodozó írók és költők se legyenek feledve, meg a nemzetközi összeesküvés, a tuggyukkik. Van-e elég rézfaszú bagoly raktáron, kérdezte még, és intézkedett, hogy a rendőrök mellett azok is legyenek az utcán.

Ücsörögjenek a villanyoszlopokon, vagy inkább a járőrök vállain, onnan huhogjanak. Átnézték még a számokat, innen kihúztak, Karácsonynak beírtak pár halottat, néhány lélegeztetőgépet kiutaltak Ugandának, ahol majd templomot építenek, miután közösen aláírták az abortuszellenes egyezményt. Hívjuk meg az érseket az erkélyre, utasított még doktorminiszterelnök úr, és összefoglalta a munkás reggel eredményeit: akkor tehát maszk, ha beleszakadnak, akkor is. A ragyás még megkérdezte, a futballszurkolókkal mi legyen. Azokat hagyjuk, mondta a doktorminiszterelnök, és azon gondolkodott, mi legyen az ebéd: velőspacal a Sziszinél vagy töltött lazac a Gundelnél. Mert megéhezett.

Semmiért egészen

A Fővárosi Törvényszék úgy döntött, hogy az SZFE-n folyó sztrájk jogellenes. Erre a sztrájkolók, a hallgatók, és minden lázadó reagált, hogy nem. Nagyon okos nyilatkozatban magyarázták el, miért is, ami szövegből kitűnt, a renitens fiatalok érettebbek, higgadtabbak és felkészültebbek mint a komplett, őket bekebelezni kívánó kormány. S hogy még morálisan is messze azok fölött állnak, az nyilatkozatuk befejező, megsemmisítő mondatából világlik ki, bár eddig sem volt kétséges:

„A munkáltatói jogkörökkel való hatalmi visszaélés lehetőségének fitogtatását nemzeti ünnepnapon, amikor egy önkényes elnyomó rendszer ellen hősi forradalmat vívott magyarokra emlékezünk, nem csak ironikusnak, de méltatlannak is tartjuk.” – Innen nézvést a tegnapi összes hamis pátosz semmisnek mondható. Bár eddig is az volt, ha belegondolunk abba, Orbán Viktor Nagy Imre koporsóján tapodva kezdte meg kétséges és mára gyalázatossá vált politikai pályafutását.

Hogy ne dőlhessen hátra elégedetten böfögve sem ő, sem a talpasai, arról pedig az esti tüntetésen Vilmos Noémi gondoskodott, aki megüzente a despotának, hogy forradalmat csinálni lehetséges. Nagy valószínűséggel Vilmos Noémit a napokban ocsmány ódon fogja megtalálni az Orbán-média és a Bayer félék, mint előtte már oly sok más társát, azzal az alapvető különbséggel, hogy az SZFE – és ő – már most szabad, kívül esik a NER-en, és nemcsak azért, mert különálló tanköztársaságot alapítottak.

Nem állom meg, hogy fel ne idézzem Orbán Viktor egyik kis színesét, amit a Terror Háza avatásakor szíveskedett előadni nagy gyönyörűségünkre – ha már a kommunizmus elleni lázadás –, mikor is Szabó Lőrinc szerelmes verséből idézett a bávatag, politikai tartalmúnak vélve, vagy próbálva meg beállítani azt. „Mint lámpa, ha lecsavarom,/ Ne élj, mikor nem akarom”- csillogtatta meg akkor irodalmi műveltségét miniszterelnök elvtárs mindezzel a nép ellenségeire utalva, holott csak egy lányról van szó.

Ilyen horizonttal érthető a szotyola, a trottyos gatya meg a demizson vőmurammal, de én hajlandó vagyok belemenni ebbe a játékba, és folytatom a szerelmi vallomás társadalmiasítását. Ugyane versben (Semmiért egészen) található ugyanis ez is: „Törvényen kívül, mint az állat,/ Olyan légy, hogy szeresselek” – És íme, el is érkeztünk Neriába a képzelet szárnyain, és éppen oda, hogy az SZFE sztrájkját jogellenesnek ítélte a bíróság, kívül helyezve mintegy a törvényesség keretein az ott folyó dolgokat.

Így állít elő a rezsim Robin Hoodokat, azokat a keveseket, akik eszmélésükben eljutottak odáig, hogy a NER törvényei nem mindig érvényesek, és most nem azt értve ebben a kontextusban, hogy szabad ölni vagy lopni – bár sokaknak igen –, hanem a társadalomszervező irányelvek nem mindig tartandók be, mert a NER ezeket leginkább a társadalom ellen hozza a saját érdekében és hasznára. Eljött – vagy egyszer majd eljön – az a pont, amikor nyíltan szembe lehet vagy kell helyezkedni a káros törvényekkel.

Ezt az állapotot egyébként röviden forradalmi helyzetnek hívják, Leninnel szólván (vagy Marxszal, tök mindegy), amikor az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül lévők esetünkben meg már rég nem tudnak kormányozni sehogyan sem. A helyzet azonban, bár mókásnak tűnik, mégsem az, mert semmiféle szabadságharc nem lehet az, esetleg felemelő. Viszont épp ennek a közepén vagyunk, illetve az SZFE van ott, a nagy többség csak bámulja, még többen pedig még csak nem is hallottak róla.

Azonban majd épp ezekben a napokban dől el, a despota meddig tűri szabályainak be nem tartását, és mikor véli úgy, ez már a hatalmát veszélyezteti, és végül, ha így érzi, akkor annak megóvása érdekében meddig képes és hajlandó elmenni. Hogy hová jut mindez, az attól is függ, a többi jogfosztott, hogy úgy ne mondjam, megalázott és megnyomorított ember és réteg – van belőlük rengeteg – mikor képes vagy mikor karja felemelni a víz alá nyomott fejét. (De szép kép sikerült megint.)

Voltaképp erről szólnak az eljövendő napok, hogy a Bélák, Józsik és Mariskák belássák, ami az SZFE-n történik, az értük is van, és nem pár fiatal hőbörgése, ahogyan azt a hatalom beállítani igyekszik. Ilyen egyszerű a határvonal aközött, hogy élünk vagy megdöglünk, tessenek választani. Olyan egyszerű elmenni az erdőbe Robin Hood mellé, és élvezni azt, hogy nem minden és nem úgy kötelező, ahogyan azt Orbán és bűnbandája elképzeli. Még a reggeli testnevelés, meg a vasárnapi mise sem.

Spontaneitás és konvenció

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.

Spontaneitás és konvenció

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.