blogin.hu

Parragh kamarás tegnap diskurált a főnökkel, hogy mi legyen. A főni már beszélgetett a „professzor urakkal” is, miközben azok haptákban álltak előtte, arról, mi történjen az egészségügyben, mert mindenkit meggyógyítunk, Parragh kamarástól pedig a gazdaságra vonatkozó instrukciókat kért. Hogy a „professzor urak” mit mondtak neki, arról nincs központi direktíva, de látszik, hogy ugyanolyan szar minden, mint a hapták előtt, úgyhogy tök mindegy, ők miért szerepelnek a képletben. Éjszakai kijárási tilalom elrendeléséhez elég a hadsereg, a többi csak hókuszpókusz.

Viszont valami lesz, mert tegnap a Parragh kamarással való egyeztetés után a halandók annyit tudhattak meg, jönnek újabb egészségügyi bejelentések, amit a kedves vezető a kamarásnak elárult, a pórnépek pedig majd megtudják, ha az úri kedv úgy tartja. Végül is, nem az ő életükről van szó, hanem a kedves vezető hatalmáról, aminek minden alárendelődik. Sorsok, életek, halálok, bércek és tengerek. Parragh kamarás tehát tudja, amit mi nem tudunk, cserébe viszont instrukciókat adott, hogy a gazdaság működjön, mert, mint emlékezhetünk, így döntött a nemzeti konzultáció.

No most, Parragh kamarás vagy teljesen sötét közgazdaságilag, vagy csupán jó pontot akart szerezni, adut adni mintegy a gazda kezébe, mikor is előadta, hogy azon múlik a nemzet boldogsága, ha a kedves vezető egy évre felfüggeszteti az iparűzési adó fizetését. Ettől meredeken emelkedik a lanyha GDP, a termelés felfut, a munkásosztály pedig a paradicsomba megy. Parragh kamarás nem tudja, vagy ha tudja, szarik rá, illetve a kedves vezető kérte tőle, hogy ez legyen mondva, de az iparűzési adó felfüggesztése egyenlő a városok halálával, amelyek a sarcok miatt amúgy is az utolsókat rúgják.

Ez a javaslat a kedves vezető szívének annyira kedves, hogy nagy valószínűséggel előre egyeztetett, mit szeretne hallani, hogy legyen mire hivatkozni a gyalázatban. Ez Orbán aljas módszertana. Ceci nénnye a szükségállapot bevezetésére kéri fel, a konzultáció a járvány leszarására – a gazdaságnak működnie kell –, Parragh kamarás pedig a kezébe adja a városok tönkre tételének utolsó eszközét. Mit nekik több millió ember, mit nekik halottak, ez egész rohadt világ le van szarva, én vagyok a király: mondja Orbán a függöny mögé bújva, és a kamarásokra kenve mindent, széttárva bűntelen karjait.

Jó lesz majd a kivilágítatlan, lerohadt városok lakosainak Karácsonyra és az ellenzéki polgármesterekre mutogatni, miszerint alkalmatlanok a hivatalra. És ez a cirkusz, amelyik milliók életét keseríti meg kicsinyes bosszúvágy miatt, a NER leglényege. S amikor véget ér, akkor egyesével lesznek számon kérve mind az összesek, akik ehhez Parragh vagy Ceci nénnye módján asszisztáltak, mert a diktatúra tőlük működik, Orbán azt egy személyben dirigálni képtelen volna. A mostani vészhelyzetben erősen szaporodik a bűnösök száma, akiknek egyszer felelniük kell.

Ha nem is rögtönítélő bíróság előtt, mert mégis csak kultúrnépek vagyunk mi, lesajnált és megvetett libernyákok, hanem megvetéstől sújtva és tükörbe nézésre kényszerítve. Bár, akinek nincs lelkiismerete annak ez nem igazi büntetés. A NER kiöli a lelket a szolgáiból, engedelmes és tudatlan gépekké teszi őket, mint azt a haptákban álló „professzor urak” is mutatják, és akkor még az apparátus százezernyi csinovnyikjáról nem is beszéltünk, akiket mind ledaráltak már. Most kezdik el megsütni őket húspogácsának, hogy Orbán mind az összeset felzabálhassa.

Egy társadalom lelkiismeretének lenni fárasztó feladat, és békeidőben nincs is szokásban. Eltelten heverészne az ember a csillagokat bámulva és szavalgatva magában, ehelyett napra nap kapja a képébe a fekáliát, és döbbenten nézi, egyre kevesebben törlik le azt, sőt, rengetegen idvezülten lefetyelik is. Kies hazánk morális nihil lett, aljas alakok játszótere, kiveszett belőle a szépség és a jóság. Mint számba vehető kultúrnépek az utolsókat rúgjuk, és egy bohóc vigyorog rajtunk a függöny mögül. Félve és csendesen kérdem, nem lenne alkalmasabb, ha mindannyian színinövendékek lennénk? Ez a gondolkodásra való mai feladat.

Úgy szerepel a Fidesz legendáriumában, ebből fakadólag a hívek tompa agyában is a nexus, a per tu cimboraság dokotorminiszterelnök úr és Trump között, hogy ezek hívogatják egymást. Hogy a mobiljukon gyorstárcsázón van a másik, akkora a szerelem. Legutóbb is – mint hírül jött nemrég – doktorminiszterelnök úr épp főzögetett a kis piros fazokában, egy lecsót ütött össze, szelte a hagymát, ilyenek, amikor megcsörrent a telefonja. Gondolkodott, ki lehet, vőmuram vagy a Lőrinc, hogy máma mit vegyen meg. Befektetést tanácsadója a Lőrincnek doktorminiszterelnök úr, súg neki, melyik erőművet, szállodaláncot, közepes bankot vásárolja fel, amihöz a kormány is tud kicsit segíteni nem is közpénzből.

Lőrinccel is van ez a gyerekkori barátság, onnan, amikor együtt fociztak a libafostos legelőn, csak segít neki az ember, ha már úttörő. Szóval csöngött az a teló, de a túlvégen nem is vőmuram, nem is a Lőrinc, sem egy bíboros, hogy jönne az erkélyre iddogálni, hanem a Donald, a Trump. Felismerhető a kézfertőtlenítőtől érces hangja, és akkor megbeszélik ezek, hogy szolgál épp az egészség, milyen volt a reggeli székletük, meg a lecsó receptjét. Legalábbis a Fidesz legendárium szerint, és a hívek tompa agyában, ezt el ne feledjük azért. Értjük mi ezt az igyekvést, hogy doktorminiszterelnök úr értékét növeli a képzeletekben, ha ilyen világura cimborái vannak, ha hülyék is. Mit tepert éveken át, hogy teázhasson a Fehér Házban, ami aztán sikerült.

Igaz, ki kellett várni, hogy egy degenerált kerüljön oda házigazdának, de aztán most meg a lecsó receptjét beszélik át már, akkora az idill. Csak közbe jönnek mindenféle fölösleges választások, és most ez a Donald a kézfertőtlenítőtől karcos hangjával visít, min egy fába szorult féreg meg toporzékol. Sokféle szóval, jelzővel lehetne illetni, amit itt a veresége kapcsán előad, legyen annyi elég, hogy leginkább méltatlan és sajnálatra sarkalló volna, ha lenne az emberben ilyen elnéző szeletecske, no de nincs. Elveszítették ezek a jogot a megbocsátásra, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy látjuk, mi lesz minálunk is, ha – feltéve de nehezen elképzelve – dokorminiszterelnök úr is veszít egy ilyen fölösleges választáson, mert már elfogynak a machinációk.

Hogy micsoda sivalkodás lesz majd itt. De mielőtt annak örülnénk, húzzuk ki az ujjunkat az éjjeli edényből, és nézzük azt, ami most van. Doktorminiszterelnök úr házi sajtója azt szuggerálta a hívekbe Trump biztos bukása után is, hogy Biden nem győzött. Csalás van, kommunista terror, Soros, ateisták, meg maga az ördög. Mindez érdektelen viszont, de az nem igazán, hogy mit tesz ilyenkor doktorminiszterelnök úr és bájos csapata Habonyostól meg Szijjártóstól együtt, hogy hogyan viszonyulnak ezek a valósághoz most, ez a delikát. Hallgatnak cseszmeg, az egész magyar kormányzat, kabinet vagy nevezzük, aminek akarjuk, kussol. Dolgozgatják fel a valóságot, és még a legelemibb udvariassági formulákról is megfeledkeznek. Perszehogy, hiszen taplók.

Szerte a világ gratulált ennek a Bidennek, mert hiába hanyatlik a nagy USA, azért még mindig nem mindegy, milyen viszonyban van vele az ember (ország), mi azonban a jelek szerint semmilyenre sem törekszünk, mert fáj a szívünk nagyon. Alig egy éve is még európai dominanciáról álmodoztunk Salvinikkel, ilyenekkel, seggünkben a lobogó sérójú Trumppal, máma meg semmi sincs. Európa ellenünk, Trump elveszett, hírlik, Putyin is nyugdíjba készül, így semmi más nem marad a magunkfajta eszementnek, csak a setét magány. Meg a lengyelek, egyelőre. Ezzel kellene szembe nézni, de ezidáig nem sikerült. Azt sem tudjuk, dokorminiszterelnök úr, ha már Bidennek nem gratulált, legalább Trumpot vigasztalta-e.

Ha már akkora lecsós cimborák, ugye. És ezzel most ezt az egész sztorit abba is fejezem, hogy levonjam a tanulságokat, amelyek a következők: a gonosz legyőzhető, mert nem diabolikus hatalma van, hanem egészen földi. A gonosz viszont saját erőből legyőzendő, mert Biden sem fog felszabadító seregeket küldeni a Hortobágyra. A gonosz nem uralta le teljesen a világot, Európa sem lett illiberális, és az USA sem tébolyda teljesen. Mint kitetszik, doktorminiszterelnök úr és bájosan aljas eszméi kisebbségbe kerültek, külső támaszai, hivatkozási alapjai fogyóban, ha el nem is tűntek teljesen. Repedések vannak a monolit hatalmon, amelyeket kihasználni illő és kötelesség. Biden ennyit üzent a magyar libernyákoknak, és ennyi épp elég is.

Ha majd egyszer, amikor ez az egész rossz álom véget ér, amiben jelenleg csatakosan forgolódunk, fel kell tenni a kérdést csak úgy magunknak okozóiról, és nem Orbánra kell mutatnunk tanulságképp. Egy diktátor, egy diktatúra sem működhet a kiszolgáló, végrehajtó személyzet nélkül, a párttagok, miniszterek, csinovnyikok, rendőrök és katonák is személyiségből vannak állítólag. S habár determinisztikus világban élünk, minden embernek van szabad akarata, így ő dönti el, gazember lesz-e, a gonoszt szolgálja vagy nem. Mindenkinek megvan az indoka is, ha elaljasul.

Pénz, a jobb élet, a család érdekei, egészen ritkán őszinte eszmék, amelyek azonban ingatagok. A rosszat nem lehet vég nélkül józan logikával igazolni, az őszintébbek megcsömörlenek, a gyengék maradnak lesütött szemmel, de élvezve a kiváltságokat, később majd parancsra hivatkoznak, mintha azt nem lehetne megtagadni. Mégis ettől várnak feloldozást és megbocsátást, de már itt is fellelhető az a hamis indok, hogy valami náluknál hatalmasabbnak engedelmeskednek, amivel bevallják a gyengeségüket. Mindenképpen vesztesek tehát, és az életük iszonyú lesz.

És vannak azok, akiknek semmi kézzel fogható hasznuk nincs az önfeladásból, illetve hiszik csak, hogy van. A rajongók sokasága, akik faragnak maguknak egy képet, és azt imádják, függetlenül annak tartalmától. Semmi közük a valósághoz, rocksztárként istenítik a diktátort, aki nélkül az élet értelmetlen, kezet csókolnak neki a tömegben, a nevét skandálják, fröccsöntött szobrokat vásárolnak róla. Nekik mindegy, idoljuk mit tesz vagy mond, minden és annak az ellenkezője is igaz és helyes, ha ő teszi és mondja. Csak szóljon hozzájuk, akárha próféta. Ők a vallásos, fanatikus rajongók.

Bizonyos körön felül általában ilyet nem találhatni. Az elnyomó apparátus felső szintjein hideg és rideg számítások vannak, jól megfogható, pénzben kifejezhető szolgálat. Az ily módon uralkodó osztály a vallásos sokasággal keveredni nem szokott, sőt, segít annak manipulálásában, minél inkább rajonganak azok, annál könnyebb neki. A diktátor szolgálása annál kifizetődőbb és egyszerűbb. A felsőbb szinten érdekviszonyok vannak, ahová jéghideg számítással lehet bekerülni, érzelmek ott már szerepet játszani nem szoktak, mindenki tudja a másikról, mekkora gazember, és egymásért hallgatnak.

És persze magukért is mindeközben. Ez a jól működő diktatúrák olajozott működésének szokott modellje, a NER azonban más. Illetve az utóbbi években kezdett mássá válni, amikor az alsóbb néprétegek ájult rajongása megjelent a belső körökben is, a miniszterek, pártvezetők, és az egész kormány a kezet csókolgató öregasszonyok érzelmi nívóján áll, és az a vég kezdete, amikor a kontraszelekció erre szintre jut. Amikor nem a szakértelem vagy más érdemek adják a magas hivatalt, hanem a kutyahűség csakis. Ilyenkor, ahogyan kies hazánkon is látjuk, zavar keletkezik a működésben, és minden kezd szétesni.

Az Európai Unió megvilágosodott a napokban, és erősen úgy tűnik, jogállamisági feltételekhez köti a pénzek kifizetését, ami régóta vágyott idea, csak idáig valami fura szeméremből vagy politikai érdekből nem nagyon szorgalmazták a bevezetését. De olybá tűnik, egy már nyíltan fasiszta államot azért nem szívesen látnak a berkeikben, megjött az eszük mondhatni, és meglépik azt, amit évtizede kellett volna. Üdvözlendő, de jelen elmélkedésnek nem ez a témája, hanem Varga Judit metakommunikációja, amelyik erősen hajaz Semjénére, ahogyan mindketten szerelmesen pillantanak a gazdira.

Varga Judit és az ő beiktatási képe azért ötlött be hirtelen, mert ő volt az, aki az Unió bejelentése után a leghangosabban visított, mondván, hogy emiatt elmegy a falig. Tegye, nagy sebességgel lehetőleg, hogy aztán Arany nyomán állapíthassuk meg, akárha éji bogár volna ő, hogy nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Ekkor merült fel, hogy miért ilyen hangos ő a gyalázatban, és ekkor villant be a beiktatási kép is, amelyről így rápillantva, akárha doktor House, vagy a Mentalista Jane-je tudunk nagyon sokat mesélni érdeklődő közönségünknek.

Varga Judit idvezülten, kamaszlányként, elalélva, behódolva és valami orgazmikus beütéssel az arcán vigyorog a gazdira. Látszik rajta, hogy Orbán sunyi képén kívül számára megszűnt a nagyvilág, tudatáig el nem ér semmi, az sem érdekelné, ha ebben a pillanatban meghalna, mert élete elérte ormait, amikor szemben állhat Vele. Ha a férje lennénk, most válnánk el tőle, ha a gyereke, ezen a ponton tagadnánk meg, mert kitetszik, hogy hozzánk már semmi köze, Orbán beszippantotta, mint valami fekete lyuk, feloldódott benne. Az ilyen ember mindenre képes.

Látjuk is Vargán, hogy valóban. Ugyanezt a szerelmes tekintetet előadta már Semjén, meg a többi, tessenek emlékezni a választás éjszakáján készült danászós képre. Ez van abban, amikor az operatív törzs, vagy tegnap a professzorok haptákba vágták és vágják magukat. A totális önfeladás és alárendelődés, és ugyanez mutatkozik az összes őt körülvevő alakban, a kormány tagjain és azokon, akik az erkélyre járnak segget nyalni. Ilyen körítéssel Orbán joggal hiheti magát Istennek, mert más reakcióval nem is nagyon találkozik már a burokba zárt életében.

A rendszer elérte a csúcspontját, tovább fejlődni nem tud, és addig marad fent, amíg találni lehet hasonló szerelmes munkatársakat, akik istenük kedvéért minden aljasságra képesek. Ez a kör még kiegészíthető a megvett, lefizetett oligarchákkal, s ha hozzácsapjuk a mintegy kétmillió vallásosan hívő fanatikust, akkor látszik, elég nagy az az erő, amit le kellene győzni, ha lehet. Egyszerű választáson képtelenség, valahogyan az átmosott agyakat is rendbe kellene tenni, ami viszont szinte lehetetlennek mutatkozik. Nem is rendszerváltás kell már, hanem új felvilágosodás a középkor ellen. Ide jutottunk.

Ceci nénnye tegnap megint gondoskodott mirólunk, mert nélküle hülyék volnánk, de nagyon. Arra intett kicsit és nagyot, götheset és még jó karban lévőt egyaránt, ha kórházba vetne a jó sorsunk manapság, mert készülünk épp megmurdelni vagy mert nincsen jobb dolgunk, csak ez a passziónk, úri kedvünk, akkor több hétre elég motyót vigyünk magunkkal. Hogy mennyi alsógatyát és zoknit, arra nézvést nem kaptunk útmutatást, mert mindenki másképp szereti, ki kicsit szarosan már, ki nem annyira, ez gusztus dolga és neveltetésé, vagy a beletörődésé, hogy már úgyis minden mindegy.

Azt azonban megtudtuk, legyen az úti törődésben taj-kártya mindenképp, hogy világos legyen, kaphatunk-e oxigént a gépből, miközben ladikozunk Kharonnal a Styxen. Azt elfelejtette megemlíteni Ceci nénnye, hogy a kisdedek mindenképp vigyék a nyunyókájukat is a nagy utazásra, hogy legyen mit szorongatni, mikor szurkálják őket tudós doktorok. Jó érezni valaki nagyanyai törődését a kegyetlen világban, amikor jönnek a ködök, mert ilyen féltő gondoskodást egy zupás őrmester sem tudna adni minékünk sem itt, sem Fokföldön sem Ázsiába’.

Nem is biztos, hogy érdemeljük ezt a szívbéli jóságot, vagy csak nem vagyunk szokva hozzá. Az iskolaőr, amikor kizárólag a lábunkat üti a gumibottal, hogy megsántuljunk, de azért okosak maradjunk, de nagyon, nem törődik vele, szaros a gatyánk vagy sem. A rendőr az utcán, midőn észrevesz éji órán osonni, és visz is el, vagy épp a kórházparancsnok, aki előtt állunk kis motyónkkal, tatyónkkal, benne a taj-kártya, és eldönti, jár-e nekünk a zoxigénből, szlopálhatjuk-e idvezülten. A kórházparancsnok nem egy Behrens udvari tanácsos, és mi sem vagyunk Hermine Kleefeld kisasszonyok.

Ez itt nem a léha Varázshegy, hanem a mi nagybüdös életünk, fogjuk hát a motyónkat indulva az egészségügyi intézménybe oxigént vételezni, s közben tartásunk mégsem erős és nemes. Ave Victor, morituri te salutant. – Ezt mondjuk, és lúdtalpas, csámpás lábainkkal lépnek egymásra talpaink, reszkető térdünk olykor összeakad. Futballistának sem vagyunk jók, szurkolónak meg pláne, mert nem vagyunk hozzá ideológiailag eléggé képzettek. Mi, mint tömegek lesprickoljuk Bástya elvtársat, és bávatagon nézzük a magyar narancsot, ami nagy is, rohad is, de a miénk.

Ver minket Brüsszel a sorosi tervet végrehajtva, jogállamiságról duruzsol lekonyuló fülünkbe ahelyett, hogy segítené a kedves vezető védekezését. Az ellenzék is gátolja csak az embermentést, ráront a nemzetre, a lélegeztetők csöveit tépkedi ki a zoxigénre szomjazók szájából, enkezével egyesével fojtja meg a jómunkásembereket, cipeli be a migráncsokat, hogy a TEK nem győz tanokkal szirénázni az egész Kárpát medencében, hát hogyan lehetne így kormányozni? Mint kitetszik, sehogyan, leginkább hasra ütve rendelni el elképesztő baromságokat.

Viszont az egész világ a csodánkra jár. Pirlo bácsi, a Juventus edzője, miután nemzeti FTC csapatunkat kissé megalázta a nemzeti Puskás Arénában, jóváhagyólag elismerte, a Fradika épp megfelel egy Serie B-s alakulatnak. A nemzeti origo pedig nagyvonalúan tovasikolva az eredményen, harsogó címben hozta, hogy Európa a mi szurkolóink csodájára jár. Tényleg szájtátva nézhetik, hogy miközben mindenütt maximum plüssmackók szurkolnak a stadionokban, hogy meg ne egye a futballistákat a magány, minálunk tízezrével óbégatnak ott.

És nem viszi el őket a rendőr, sőt, a jegyüket lobogtatva grasszálhatnak az éjszakában, míg a többiek a redőnyök mögül nézik az egyenlőbbeket. Ceci nénnye őket nem látja el jó tanáccsal, mit csomagoljanak a meccsre, mit vigyenek magukkal a nagy örömre, hogy egy vírusos levegőt szíhatnak a Ronaldóval. Mert ez, ugye, minden pénzt megér, Ronaldót látni és meghalni a magyari szurkoló egyetlen és kizárólagos életcélja a kedves vezetőjével együtt. Ehhöz képest minden másodlagos, így lesz teljes a tébolyda Neriában, ahol amúgy meg kell dögölnünk.

Becsüljük meg tehát Ceci nénnyét, aki óv minket, motyónkat rendezgeti, hajtogatja a törölközőnket és velünk adja nyunyókánkat is, ha a nagy kapkodásban megfeledkeznénk róla. Meg a taj-kártyát, mert arra adják a zoxigént a mostani ínséges időkben. Rohadt hosszú tél elé nézünk, az év végéig még elleszünk a boldog karácsonyt útravalóval, egymáshoz bújunk a hidegben másfél méter betartásával, árváink a Hiltonban tömik magukba majd a lazacot és a kaviárt, a pók meghal, az arabok berepülnek, és nagy fátylát ránk borítja majd a virrasztó éji felleg.

Legutóbb is két hetet kellett várni arra, olyan törvény szülessék, hogy a maszkviselés hiányát büntetni lehessen. – Ez volt az a fő indok, ami miatt ismét rendkívüli jogrendben pancsolhat a kedves vezető, ezért nem is mehetünk az utcára éjféltől reggel ötig, ez pedig megvédi mind az összes nyugdíjasokat. Így lehet összefoglalni a fennálló helyzetet, én viszont már látom, mindez arra lesz majd alkalmas, hogy az SZFE lázadását valami mondvacsinált járványügyi indokkal leverjék. Mert a tavasz is azt mutatta, a rendeleti kormányzás arra való, hogy ami aljasságot békeidőben macerás volna elintézni, azt így csak egy pöccentés, s ha valaki emiatt háborog, akkor azt kapja a képébe: hátráltatja a járványügyi erőfeszítéseket, és, ha már segíteni nem akar, legalább ne gátolja a nagy jótevőt népe megmentésében.

Szüretidő van az orbáni diskurzusnak, Bécsben is neki tetszőn alakulnak a dolgok, már a TEK is a határon páncélos géperejű járművekkel, még csak az adventet sem kellett kivárni. Már úgyis kezdett kifáradni a kommunikáció, kínjában templomrombolásról és építésről értekezett a kedves vezető, míg most elég csak körbemutatnia, és azt mondani, félj. Hatványozottan egyszerűbb így az élet, a világ a NER-nek kedvesen alakul, Orbán hazardírozása, amit jólfésülten pávatáncnak neveznek, valahogyan mindig jól sül el. Most is, Varga igazságügyis, aki megfertőződvén hosszú ideig befogta a száját, már életre kelve oktatja Európát, hogy ne jogállamozzanak, inkább a terror ellen küzdjenek. És tényleg az lesz, hogy a szükség törvényt bont alapon újra nem jut idő a Fidesz megrendszabályozására, és győz megint a gonosz.

Áprilisig vannak megint nyeregben minimum, mert ugyanis a kedves vezető arra datálta a vírus fölötti diadalt, és akkor az úgy is lesz. Nem tudom, megfigyeltük-e, milyen váteszi képességekkel mesélte nekünk, hogy májusban mikor tetőzik, akkor tetőzött, hogy a második hullám mikor robban be, berobbant. Most pedig az áprilist várjuk, illetve a májust, hogy a kórság Orbán által legyőzessen. Az viszont még rohadt messze van, addig az élettől is elmegy az ember kedve, és, mint Vian egere, megkéri inkább a macskát, hogy harapná át a torkát, de szelíden azért. Orbán váteszi képességeiben azonban valami stikli rejtekezik, az leginkább, hogy nem mondanak el nekünk valamit vagy épp semmit sem, illetve egészen egyszerűen hazudnak. Nem lenne nóvum, soha nem mondtak igazat.

A szórakozóhelyek bezárnak, a részeges bölcsészek nem tudnak részegeskedni, futballmeccset nézni viszont lehet azzal a kitétellel, ha gól születik, ne ugorjanak egymás nyakába a szurkolók. Egyébként ez a fogalom, hogy szórakozóhely, amelyeknek mostantól kampó, elég tágas, a stadion ezek szerint nem az. Bár másutt a futballt szórakoztató iparágnak tarják, tudjuk, hogy nálunk vallás, ilyképp, ha misét lehet tartani, akkor meccset is, de ezen rugózni tényleg fölösleges. Mindig az tarthat nyitva, ami majd maximalizálja a szavazatokat. Nem a vírus számít, hanem az ideológia. Azt sem én mondtam, hanem Zacher kolléga, hogy az ellene való védekezés minálunk nem járványügyi, hanem politikai kérdés. Hogy a rezsim kegyes, az is mutatja, még nem vitte el őt ezért a nagy, fekete autó.

Ám azidő tájt még nem volt rendkívüli jogrend, míg viszont most ismét van, ami úgy működik a tavaszi tapasztalatok szerint, hogy Semjén éjfélkor benyújt valami baromságot, reggel hétkor pedig már életbe is lép az. Kilátástalan egy tél elé nézünk, aminek nem a vírus lesz az oka, hanem a rá való hivatkozás. Mondhatnánk, hogy a májussal, mire Orbán ígéretéhez híven a kardjával az utolsó vírust is ledöfi a vár fokán, minden rendben lesz, de ilyet ne nagyon reméljünk. Addigra épp a vírussal takarózva nagyon sok mocskos munka el lesz végezve, és ott áll majd az ország letarolva, kifosztva, kifáradva és elgyengülve. És az lesz a legszebb, hogy amikor a járvány saját jogán és természetéből fakadóan szorul vissza, ott tündököl nekünk ez a manus, mint aki megmentette az életünket. Így lesz minden bizonnyal.

Nehéz lesz ezt ép ésszel elmesélni, de azért megkísérlem. Bár olyan cím után, ami az ember képibe jön, leginkább az a horgadás, hogy mi a szar, rosseb vagy anyám valaga van itt, de, ha annyit mondok, hogy darálós Dóra delíriuma, rögtön sejthetjük, lesz itt móka és kacagás megint dögivel.

„Lengyelországban antifasiszta csoportok támadják a kereszténységet.” – mondja a mi szívbéli Dóránk.

Csócsálgassuk ezt egy kicsit a röhögés előtt, és bár nagy a késztetés, hogy levonjuk a formállogikai következtetést, hogyha a keresztényeket az antifasiszták támadják, abból az jön ki, hogy akkor ezek szerint a keresztények fasiszták. Ilyenre mi nem vetemednénk, Dúró Dóra angyalom viszont igen abbeli igyekezetében, hogy valami elementárisan elborzasztót jelentsen ki, aztán ez sikerül. Az eszéhez kell mérni, de mi tiszteljük, mert négy gyermekes anyuka, és akkor megkérdezzük, mi lesz ilyen közegben a szegény gyermekekkel.

Visszamegyünk azonban a kályhánkhoz, hogy történetünk kellően kerekded legyen,

Mint emlékezhetünk, Varsóban és szerte a nagy Lengyelországban azért áll a bál, mert megtiltották az abortuszt még a beteg vagy életképtelen magzatok esetében is, ami aktust józan ésszel is az anyára – apára – volna jó hagyni, és nem hatalmi szóval eldönteni. Így véli az ember a libernyák eszével, mások azonban másképpen gondolják. A lengyel rezsimtől ez kitelik, mert a dva bratankik országa bigottan katolikus ország, mint amilyet Mária Terézia anyánk is szeretett volna a miénkből is faragni, de nem sikerült neki. Lengyelországban sem mindenki bigottan katolikus azonban, valószínűleg a többség, mert a XXI. században élünk. Ők tehát az antifasiszták Dúró Dóra fura világában.

No most, erről az alapról fejti ki a bociszemű azt, amit kifejt, és ami után – valljuk meg – egyáltalán nem is csodálkozunk, hogy könyveket darálgat, mondhatni, a lényéből kell fakadni annak. De megmutatom hol is tart szellemi fejlődésében a drága.

„Mint látjuk, templomokat támadnak és rongálnak meg, szentmiséket zavarnak meg, imádkozókra rontanak rá, az ilyen eseteknek már sérültjei is voltak. Amennyire felháborodva látjuk, mit művelnek ezek a hazátlan elemek, olyannyira csodálattal adózunk azon bátor patrióták és fociszurkolók előtt, akik a többszörös túlerővel szemben, testi épségüket sem kímélve védelmezik Lengyelország és Európa keresztény örökségét. Ők ma a lengyel nemzet és kontinensünk hősei, felrázó példájuk legyen útmutatás számunkra és üzenet mindazoknak, akik létünkre törnek, hogy nem hagyjuk magunkat. Sem Varsóban, sem Budapesten.”

Tessenek többször is alaposan átolvasni ezt a nagyívű gondolatkísérletet.

Látjuk benne (…templomokat rongálnak meg…), hogy a kedves vezetővel egy rugóra jár az agyuk, ő is azt mondta épp ezidőtájt, hogy templomokat épít templomromboló időkben, azaz egyformák ezek. Ilyképp, amit Dúró anyuka delirál, az a központi delirálás, mondhatta volna akár Kövér elvtárs is, vagy Bayer tagkönyv.

Ez a direktíva. De az a pátosz, amivel itt előadatnak a hős futballszurkolók, akik a világ keresztény értékeit védik az antifasiszták ellen, már minden pénzt megér. Mert ugyanis mi ismerjük ezeket a hős futballszurkolókat, akik minálunk Kubatov elvtárs katonái. 2006-ban is ilyen hősök voltak, tehát ismerünk már mindent alaposan,

Ez a kontextus viszont, hogy akik a jogaikért tüntetnek, azok a „létünkre törnek”, ilyen erdogani, putyini hatalomféltés, ha egy szerencsétlen, negyven kilós nő mondja, ha más, mert a lényeg a minősítésen van. És náluk vannak a tankok, Németh Szilárd nem győz fotózkodni rajtuk. Csapataik harcban állnak.

A NER tizenegyedik évében totálissá vált az ideológiai háború, ami mókás módon azért szakadt a nyakunkba, mert Orbán Viktor annak idején beszart. Nem árt felidézni, hogy amikor belengette az illiberális demokrácia ideáját, hogyan szedték darabokra a manust. Ekkor egy huszárvágással átnevezte kereszténydemokráciává az egész kócerájt, hogy befogja a nagy demokraták pofáját. Sikerült, ebbe nem mernek belekötni, ha már ott is tartunk benne, hogy akinek nem tetszik a klérus uralma, az antifasiszta. Elérkeztünk a szellemi sivatagba teljesen.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy Igor Matovič, szlovák nagyfőnök, miután keresztben kinyalta magyar haverja – tehát Orbán – elterülő, zsíros és fényes valagát, miszerint köszönjük Viktor, bajban ismerszik meg a barát, értékelte országos és általános tesztelésének elsődleges tapasztalatait. Kis színesként megemlítette azt is, hogy a határ mentén magyari honból is átugrottak hozzájuk a népek egy kis potya tesztelésre, mert ingyenben van, sőt, ami delikátabb, egyáltalán van. Hogy el ne feledjük, ez a Matovič azért hálálkodott, mert kért ötven egészségügyist a nagy tesztelő akcióhoz, de kétszázat kapott.

Minálunk ugyanis nem akad efféle feladat, csak lógázza a lábát, trécsel és bagózgat a sok egészségügyis, a covidosok meg vígan fütyörésznek. Viszont hullunk már, mint a legyek. Naponta ötvenesével, hatvanasával, pedig mindenkit meggyógyítunk emlékeim szerint, vagy nem. A tavasz óta történtek arra utalnak, hogy ez az egész járványhelyzet Orbánnak látványos cirkuszi parádé. Szkafanderben rohangál, kamuoltásokat adat be magának, osztogatja a mi pénzünkön beszerzett lélegeztetőgépeket, és most már az egészségügyi személyzetet is.

Mindezt azért, hogy aztán a szeánszon elmondhassa, nálunk a helyzet istenes, de szerte Európában kupleráj van. Két oka lehet ennek, nem képes kezelni a helyzetet, tehát alkalmatlan, illetve gonosz nyerészkedő még a vész napjaiban is, és akkor szintén nem felel meg a miniszterelnöki feladatra, méltatlan a magas hivatalra. Jobbára azonban mindkét kizáró tényező egyidejűleg áll a manusra, megvert tehát vele az Isten, illetve mi vertük meg magunkat. Mert a génjeinkben van, hogy mindent a lehető legalaposabban elcsesszünk, de leginkább a saját életünket.

Ausztria holnaptól bezárja önmagát, kijárási korlátozás lesz. A mafla Anglia is, a belgák még a saját feleségükhöz sem engedik el a reménytelenül szerelmes férjeket, ha másik lakásban van. Mindenki szerte Európában – ahol kupleráj van – vezeti be olykor a legelképesztőbb korlátozásokat, hogy életben maradjon, míg mi viszont meccsre járunk tízezrével. Nem azt mondom és ábrándolom, hogy lakatoljuk magunkra a viskónkat, csak valami vezérlő eszmét jó lenne hallani a vérzivatarban azon kívül, hogy húzzál maszkot, mert különben elvisz a zsandár.

Oltakozzatok, mondja a nemzet nyunyókája gyakorta, és olyan sűrűn, hogy látszik, már csak saját bejáratú gyönyörűségből is, mert tetszik neki ez a szó, és örül, hogy ismeri. Oltakoznánk, nyunyó néni, ha volna mivel, mert ugyanis az élelmes sajtó kiderítette, hogy a vakcinák a kormányhivatalokban hevernek, már amennyi, és nem is lesz elég. Majd gyártatunk, mondja a kedves vezető, aztán elmesélik neki, hogy az legalább fél év. Aztán Kínában tárgyalgat vakcinákról, hogy hozat dögivel, mint az alkalmatlan lélegeztetőket.

Az Unió meg elmagyarázza neki, hogy vannak szabályok, amiket be kellene tartani, itt ugyan kínai szarral nem mérgezi az embereket. Orbánnak mindig szembe jönnek azok a kurva szabályok és elvek, amik zavarják a köreit. Leginkább mindent szocreál párttitkárként, okosba oldana meg, jó lesz az úgy felkiáltással, mint a fusizó kőműves. És ismét oda jutunk, hogy országot így vezetni bajos. Mint kitetszik, nem is megy, csak a látszat van, az országnak, gazdaságnak működnie kell felkiáltással ítéli halálra az embereket, csak sajnálatosan az ország és a gazdaság nem működik.

A stadion nem termel pénzt, másba meg nem nagyon fektetett az eltelt évtizedben. A hiány csillagászati magasban, az infláció is, a jegybankelnök meg festményeket és szobrokat vásárolgat. Azt is a mi pénzünkön. Orbán pedig ebben a helyzetben például tegnap azzal dicsekedett, hogy ő templomot épít a templomromboló időkben, hogy tényleg olybá tűnik, már teljesen elment az esze. Mindehhez pedig van a csahos körítés az összes csinovnyikjától és valamennyi lapjában tévéjében és rádiójában, amelyek permanensen ontják a győzelmi jelentéseket.

Hazugságban fetreng az ország. Oltakozzatok, mondja nyunyóka, majd még hozzá teszi, innentől mindenkinek a saját felelőssége a védekezés, ők már nem tudnak mit tenni. De azt sem hagyják, hogy más tegyen, még az önkormányzatok sem kapnak adatokat. A napi fertőzöttségi térképeik is összevissza számokat mutogatnak, a számítógépes rendszerük pedig olykor olykor összeomlik. Totális a káosz leginkább, amit ugye, egy bukott rendőr, Pintér vezényel. Köszönjük Viktor, a bajban ismerszik meg, ki az igazán jó barát. És az is, hogy ki a szaralak.

Megnyugtató bír lenni az a tudat, hogy Kövér pedellusnak az ellenzék szénné büntetése, módszeres gyalázása és a magyar nép többségének rendszeres ócsárlása mellett – szülésre való permanens buzdítások közepette – marad energiája arra is, hogy a mundért védve lerántsa a leplet annak a rendszernek az aljasságáról, amelynek olyan hű katonája. (Pedellusa) Levelet írt házmester elvtárs az uniós elnökséget most betöltő Németország, és az ezután következő kettő – Szlovénia, Portugália – parlamenti elnökének, hogy megfenyegesse őket. Lényeg szerint azt írta, ha nem úgy fütyölnek, ahogyan Orbán akarja, akkor a dicsőséges magyar százharminchárom szénné vétóz mindent, és bekaphatják.

Az európai polgárok ott dögölhetnek meg, nem kapnak uniós pénzt, ha annak kifizetését a jogállamisághoz kötik. Azt már többször kifejtettem, hogy ez maga a beismerő vallomás, mert azt szántóvető ésszel is be lehet látni, ha nem volna baj a jogállamisággal Neriában, akkor egyáltalán nem érdekelni a fideszcsürhét ez a kitétel. Viszont érdekli, tehát baj van. Mint ahogyan a legtöbb országban meg nincs, tehát nem is visítoznak. Kövér azonban igen. Most azért ő, mert Varga külügyes vírusosan lógálja otthon a lábát, nincs érkezése tehát tutulni, valakinek viszont kell. Orbán miniszterügynök emelkedettebb annál, hogy direkt zsaroljon, elvégezteti a mocskos munkát a talpasokkal, és a függöny mögül figyeli, mi történik.

Az zajlik most épp, hogy a fideszcsürhe bemutatkozik egész Európának, ha eddig valakik nem ismerték volna a maffia módszereiket. Ez voltaképp nagyban a magyar önkormányzati választás – meg az országgyűlési is némiképp –, ahol az a módi, erősen utalunk arra, ha nem a Fidesznek tetsző eredmény születik, akkor mindenki meg fog dögleni. Nem lesz közmunka, útfelújítás, nem lesz semmi sem, amire jó példa most az ellenzéki városok sorsa, akik – kis képzavarral – örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és Németh Szilárd nem indítja meg ellenük a tankjait. Ugyanígy az összes nyüves európai ország a jogállamisági igényével együtt elmehet a nagy büdös francba a Fidesz szerint. Forduljon föl mindenki.

Ez az üzenet, a jámbor európaiak pedig néznek ki bambán a fejükből, mi van itt. És sajnálatosan még mindig nem értik, ahogyan az alapító atyák sem tételezték a működési szabályok megalkotásakor, hogy lesznek majd lator államok a kebelükben, akik azokkal aljas módon visszaélnek. Mi lettünk azok. Mi – a Fidesz – lett az, amelyik képes közel félmilliárd emberrel szórakozni csak azért, hogy zavartalanul lophasson. Ráadásul sunyi, undorító módon, hogy az ember szégyell ezekkel egy nemzetbe tartozni, bár lehet, nem vagyunk egy fajta. Ezek tényleg sztyeppei népek, a kalandozó – rabló – horda, amelyik kifosztja Európát lóháton üvöltözve és visszafelé nyilazva. Atomkorian szólván zsíros mentés tajparasztok, akik a klubban belehugyoznak a zongorába.

Nagy megrökönyödésünkre azonban mindezt elnézik nekik, mert ehhez pluszban még a magyari embert is felkínálja a kedves vezető nekik bérrabszolgának, a német gyáros és a magyar földesúr érdekei egybeesnek, minden más csak cifra cafrang. Nincsenek európai értékek csak érdekek vannak, aki a magyari ember jogaiért aggódik, csak álmodozó széplélek, és az ilyenek mindig vesztésre vannak ítélve. A pénz nagyobb hatalom a morálnál, a tank erősebb a szónál, és tudnék sorolni még ilyen fogalompárokat, amelyek az emberiség permanens véres történelmének okai és igazolói, mert az átmeneti békés időszakokat mindig háború követi, mindig akad egy despota, amelyik azt kirobbantja. Most éppen Orbán az egyik.

Nem véletlenül barátkozik mindenféle korcs diktátorokkal, genetikailag egyforma velük, így, ami vele, és vele együtt az országgal történik, az nyílegyenes sors, eleve elrendeltetett, amikor korlátlan hatalmat kapott. Nem véletlenül mondta róla Vaclav Havel: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.” És lám itt tartunk éppen. Eddig csak mi, bennszülöttek értettük ennek a tragikus tartalmát, hamarosan a bajor paraszt is fogja. Hacsak nem jön meg végre az európai hatalmasok józan esze, de abba meg az ország döglik bele. Orbán küldetése a végéhez közelít: így vagy úgy, de elveszejti az országot, ami ellen tenni csak a magyar alattvaló képes. Feltéve, ha akar.

Ment, mendegélt a poros úton a vírus szomorkásan a májusi langymelegben. Aranyos vírus volt, ilyen kis szőrös, koronás, aki ott fütyörészett, akárha madárka volna. Csattogtak a lábai, mert egy kis lúdtalpa volt. Fütyörészett tehát, és azt dúdolgatta, hogy lesz maga juszt is az enyém. Nem lehetett tudni, mire gondolt, mert, mint mondtam, május volt, pünkösd hava vagy másképp zöldönös, reszketett a szerelem a levegőben, nyílt az orgona, és a lányok egy szál pólóban jártak már. Mindezek ellenére szomorkodott a kis vírus, lógatta a szőrös fejét mentében, meg legyintgetett a szőrös kis karjaival, mint egy idióta, éppen úgy.

Egyszer csak szembe jött vele a mindenkitmeggyógyítunk, aki egy nagy kövér hazugság volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy állandóan vigyorgott, csálén állt a szeme, és azzal is egyfolytában kacsintgatott, de erről nem tehetett. Így született.

– Mit szomorkodsz kicsi vírus? – tette fel a kérdést a mindenkitmeggyógyítunk, eközben is kacsintott, ezért nem lehetett tudni, hülyéskedik, vagy érdeklődik valóban.

– Le vagyok győzve… – kezdte a panaszkodást a vírus – Le vagyok győzve, győzelem, ha van… – folytatta, de a mindenkitmeggyógyítunk kacsintva közbevágott.

– Ne szavalgass itt nekem. – kiáltott fel, mert irodalmilag túlművelt mindenkitmeggyógyítunk volt – Ne szavalgass, hanem azt mondd el, mi a bajod, mi fáj, kicsi vírus. – És megint kacsintott.

– De nincs, akinek megadjam magam… – fejezte be még a sort a vírus, és így folytatta – Miniszterügynök elvtárs mondta még októberben, hogy áprilistól győzelmet hirdet felettem.

– És? – értetlenkedett a mindenkitmeggyógyítunk.

– Május van, tehát le vagyok győzve… – és elkezdte megint monomániásan – Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam… – ám nem tudta befejezni, mert a mindenkitmeggyógyítunk ráförmedt.

– Hagyd már abba az óbégatást. Itt sétálsz a napsütésben, stírölöd a lányokat, akármelyiket meg is kaphatod, egészséges vagy és fiatal, ezer évig élsz, előtted a világ. Mit akarsz még?

– De le vagyok győzve… – állt volna neki megint, de a mindenkitmeggyógyítunk most már ráförmedt keményen.

– Fogd már be a szád végre, hát ki mondta ezt neked?

– Miniszterügynök elvtárs.

– Nohát.

– Mit nohát?

– Mondott valamikor igazat az a szerencsétlen?

– Nem tudom… – bizonytalanodott el a kis vírus, de még mindig furán lógatta a fejét.

– Gyere, elviszlek valahová. – fogta kézen mindenkitmeggyógyítunk a vírust, és elindultak a napsütésben.

Mentek, mendegéltek, amikor megláttak egy rongyos alakot az út szélén.

– Ki vagy te? – kérdezték illően, mert szomorúnak tűnt ő is.

– Én vagyok a senkitnemhagyunkazútszélén. – mutatkozott be udvariasan.

– És miért szomorkodsz te, senkitnemhagyunkazútszélén?

– Mert, mint látjátok, itt hagytak az út szélén.

– Gyere velünk. – mondták neki, kézen fogták, és most már hárman mentek, a kicsi, szomorú vírus, a senkitnemhagyunkazútszélén meg a nagyhangú mindenkitmeggyóggyítunk.

Odaértek egy házhoz, amiből zene szűrődött ki, valami halk jazz, olyan volt így a poros utcán, mint valami mesebeli kastély. Bementek ezek hárman, köszöntek, bemutatkoztak, és ott ült, szivarozgatott, teázgatott, ahogy a kézfogások során kiderült a megvédjükanyugdíjakat, a sohanemhazudtam, a sohenemvetemednénkarra, és a sarokban a boldogkarácsonyt, a naugye és a vagyontalanember a harmincéveisígyutaztammal. Ezek négyen snapszliztak, káromkodtak meg fütyörésztek.

Körülnézett a kicsi vírus, mert ugyan otthon érezte magát, de nem tudta, miért van itt, és azt sem, hogy meddig kell még maradnia.

– Most akkor? – kérdezte tanácstalanul barátját, a mindenkitmeggyógyítunkot.

– Mit most akkor? – kérdezett vissza ez kissé ingerülten.

– Meddig maradunk itt? – érdeklődött a vírus.

– Míg a világ, s még két nap. – mondta ábrándosan mindenkitmeggyógyítunk, de látta, hogy a kis vírus még mindig kérdőn néz, ezért atyáskodva fejezte be – Amíg ki nem derülünk, barátom, amíg ki nem derülünk. – Tette hozzá még titokzatos szemmel, jelentsen akármit is ez.