blogin.hu

Doktorminiszterelnök úr szombatra virradóra maszkokkal álmodott. Olyanokkal, amelyeket ő maga és bájos csinovnyikjai csupán olykor-olykor viselnek. Doktorminiszterelnök úr is elsősorban videókonferenciákon hord ilyen készséget, amikor egyedül ül a monitorral szemben, ilyenkor aggódik, hogy a taknya rá ne folyjon a gépre, és ezért maszkot ölt. Különben nem igazán. Viszont a nép elkezdett hullani, mint ősszel a mindenféle alapbetegségektől szenvedő legyek, így eszébe ötlött, hogy nem is olyan régen azt ígérte, mindenki ki lesz gyógyítva a kórból, ezt ő személyesen garantálja. Mindenki gyógyultan ücsöröghet az út szélén.

Ez viszont nem megy, ez a gyógyítás, döbbent rá álmatlanul, izzadságtól csatakosan forgolódva a dunna alatt, mint a rét egészen. Maszk, ugrott be neki aztán, ahám, a maszk, világosodott meg, hogy a doktorok ezt hajtogatják minduntalan. Így hát arra jutott, intézkedik azonnal is. Szeretett intézkedni nagyon, az intézkedés volt az élete, élvezte, hogy még ki sem mondja, ki is alig gondolja, mi volna a kedvére épp, és máris kész, előterjesztve, megszavazva, végrehajtva. Maszk lesz tehát, ült föl az ágyában tegnap korán, hogy a törzshöz siessen. Csak még egy kis könnyű früstököt vett magához, pörköltöt, kalbászt, kirántott húst ugorkával (kovi).

A páncélozott géperejű jármű röpítette őtet a setét hajnalon a kihalt, ködgomolyos utcákon, ahol előtte nap tízezrek vonultak lelkesen éltetni és dicsérni őt. Legalábbis ezt mondta neki Gulyás minisztere, és, amilyen hülye volt, el is hitte neki, illetve érezte is legbelül. Szerette azt is, ha imádja őt a népe, kezet csókol neki, a nevét skandálja kétmillióan a Kossuth téren, békemenetel érette, bemutatja a disznajának vagy megszoborloja őt. Az élet apró örömei ezek. De máma munka van, gondolta a törzs felé suhanva a páncélozott géperejű járműben a hajnalon, csak a kevlár nyomta a gyomrát kicsit. Azt az utolsó pár sült kalbászt nem kellett volna, vélekedett.

Fölsietett a lépcsőn tehát tőle telvén, belépett a szobába, ahol a törzs már várta. Olybá tűnt, a törzs élete értelme ez a várás. Hogy arra vannak. Várni őt. Egyikük az ajtóban figyelt tehát, s amint meghallotta a lépcsőn szuszogását, elrikkantotta magát, törzs, vigyázz, fogadás balról, zászlónak tisztelegj. Így lépett be a kétszárnyú ajtón, és jóindulata jeléül intett kedvesen két karral nyugtatva mindenkit, és kappanhangon szólva, hogy szagyítyesz továrisi. Ami a legérdekesebb volt, értették, rajtuk ragadt még ennyi tudás az MSZMP-ből, mielőtt ifjak lettek volna és demokraták. És megőrizték akkor is, amikor polgárok voltak, most meg, hogy keresztények, pláne.

Doktorminiszterelnök úr kifejtette hát a tervét, előadta, mire jutott álmatlan forgolódva, hogy neki kellet ezt is kitalálni, hogy népe maszkot viseljen tehát minden áron. Hogy érezzék a törődést, utasította a belügyes fiatal demokratát, hasson oda erősen és nagyon. Ám ő csak vihogott a ragyás képével, hogy fölösleges, főnök, mert az a tapasztalat, csak meglátják a járőrt, már az elég, így hát több rendőrt küld az utcára a katonák mellé Tele lesz rendőrrel meg katonával az egész nyüves ország, gyárak, kórházak, hivatalok, iskolák, utcák és az egyetemek élei, még a csecsemők is maszkban szopnak, mert be vannak szarva azok is.

Fél-e eléggé az istenadta nép, érdeklődött a ragyástól doktorminiszterelnök úr. És kapta is a választ egyből, mintegy csípőből, hogy ó, igen. Alagutak a határon, pipa, migráncsok, pipa, Soros, pipa, népet zabáló bukott baloldal pipa, meg a szemkilövető Gyurcsány is pipa egészen. A buzikat se feledjük, intett doktorminiszterelnök úr, az LMBTQ-sokat se, hogy tőlük is csak a szenteltvíz véd meg óv. Meg most már a színészek, mindenféle filozófusok, álmodozó írók és költők se legyenek feledve, meg a nemzetközi összeesküvés, a tuggyukkik. Van-e elég rézfaszú bagoly raktáron, kérdezte még, és intézkedett, hogy a rendőrök mellett azok is legyenek az utcán.

Ücsörögjenek a villanyoszlopokon, vagy inkább a járőrök vállain, onnan huhogjanak. Átnézték még a számokat, innen kihúztak, Karácsonynak beírtak pár halottat, néhány lélegeztetőgépet kiutaltak Ugandának, ahol majd templomot építenek, miután közösen aláírták az abortuszellenes egyezményt. Hívjuk meg az érseket az erkélyre, utasított még doktorminiszterelnök úr, és összefoglalta a munkás reggel eredményeit: akkor tehát maszk, ha beleszakadnak, akkor is. A ragyás még megkérdezte, a futballszurkolókkal mi legyen. Azokat hagyjuk, mondta a doktorminiszterelnök, és azon gondolkodott, mi legyen az ebéd: velőspacal a Sziszinél vagy töltött lazac a Gundelnél. Mert megéhezett.

A Fővárosi Törvényszék úgy döntött, hogy az SZFE-n folyó sztrájk jogellenes. Erre a sztrájkolók, a hallgatók, és minden lázadó reagált, hogy nem. Nagyon okos nyilatkozatban magyarázták el, miért is, ami szövegből kitűnt, a renitens fiatalok érettebbek, higgadtabbak és felkészültebbek mint a komplett, őket bekebelezni kívánó kormány. S hogy még morálisan is messze azok fölött állnak, az nyilatkozatuk befejező, megsemmisítő mondatából világlik ki, bár eddig sem volt kétséges:

„A munkáltatói jogkörökkel való hatalmi visszaélés lehetőségének fitogtatását nemzeti ünnepnapon, amikor egy önkényes elnyomó rendszer ellen hősi forradalmat vívott magyarokra emlékezünk, nem csak ironikusnak, de méltatlannak is tartjuk.” – Innen nézvést a tegnapi összes hamis pátosz semmisnek mondható. Bár eddig is az volt, ha belegondolunk abba, Orbán Viktor Nagy Imre koporsóján tapodva kezdte meg kétséges és mára gyalázatossá vált politikai pályafutását.

Hogy ne dőlhessen hátra elégedetten böfögve sem ő, sem a talpasai, arról pedig az esti tüntetésen Vilmos Noémi gondoskodott, aki megüzente a despotának, hogy forradalmat csinálni lehetséges. Nagy valószínűséggel Vilmos Noémit a napokban ocsmány ódon fogja megtalálni az Orbán-média és a Bayer félék, mint előtte már oly sok más társát, azzal az alapvető különbséggel, hogy az SZFE – és ő – már most szabad, kívül esik a NER-en, és nemcsak azért, mert különálló tanköztársaságot alapítottak.

Nem állom meg, hogy fel ne idézzem Orbán Viktor egyik kis színesét, amit a Terror Háza avatásakor szíveskedett előadni nagy gyönyörűségünkre – ha már a kommunizmus elleni lázadás –, mikor is Szabó Lőrinc szerelmes verséből idézett a bávatag, politikai tartalmúnak vélve, vagy próbálva meg beállítani azt. „Mint lámpa, ha lecsavarom,/ Ne élj, mikor nem akarom”- csillogtatta meg akkor irodalmi műveltségét miniszterelnök elvtárs mindezzel a nép ellenségeire utalva, holott csak egy lányról van szó.

Ilyen horizonttal érthető a szotyola, a trottyos gatya meg a demizson vőmurammal, de én hajlandó vagyok belemenni ebbe a játékba, és folytatom a szerelmi vallomás társadalmiasítását. Ugyane versben (Semmiért egészen) található ugyanis ez is: „Törvényen kívül, mint az állat,/ Olyan légy, hogy szeresselek” – És íme, el is érkeztünk Neriába a képzelet szárnyain, és éppen oda, hogy az SZFE sztrájkját jogellenesnek ítélte a bíróság, kívül helyezve mintegy a törvényesség keretein az ott folyó dolgokat.

Így állít elő a rezsim Robin Hoodokat, azokat a keveseket, akik eszmélésükben eljutottak odáig, hogy a NER törvényei nem mindig érvényesek, és most nem azt értve ebben a kontextusban, hogy szabad ölni vagy lopni – bár sokaknak igen –, hanem a társadalomszervező irányelvek nem mindig tartandók be, mert a NER ezeket leginkább a társadalom ellen hozza a saját érdekében és hasznára. Eljött – vagy egyszer majd eljön – az a pont, amikor nyíltan szembe lehet vagy kell helyezkedni a káros törvényekkel.

Ezt az állapotot egyébként röviden forradalmi helyzetnek hívják, Leninnel szólván (vagy Marxszal, tök mindegy), amikor az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül lévők esetünkben meg már rég nem tudnak kormányozni sehogyan sem. A helyzet azonban, bár mókásnak tűnik, mégsem az, mert semmiféle szabadságharc nem lehet az, esetleg felemelő. Viszont épp ennek a közepén vagyunk, illetve az SZFE van ott, a nagy többség csak bámulja, még többen pedig még csak nem is hallottak róla.

Azonban majd épp ezekben a napokban dől el, a despota meddig tűri szabályainak be nem tartását, és mikor véli úgy, ez már a hatalmát veszélyezteti, és végül, ha így érzi, akkor annak megóvása érdekében meddig képes és hajlandó elmenni. Hogy hová jut mindez, az attól is függ, a többi jogfosztott, hogy úgy ne mondjam, megalázott és megnyomorított ember és réteg – van belőlük rengeteg – mikor képes vagy mikor karja felemelni a víz alá nyomott fejét. (De szép kép sikerült megint.)

Voltaképp erről szólnak az eljövendő napok, hogy a Bélák, Józsik és Mariskák belássák, ami az SZFE-n történik, az értük is van, és nem pár fiatal hőbörgése, ahogyan azt a hatalom beállítani igyekszik. Ilyen egyszerű a határvonal aközött, hogy élünk vagy megdöglünk, tessenek választani. Olyan egyszerű elmenni az erdőbe Robin Hood mellé, és élvezni azt, hogy nem minden és nem úgy kötelező, ahogyan azt Orbán és bűnbandája elképzeli. Még a reggeli testnevelés, meg a vasárnapi mise sem.

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.

Kövér házelnök a házban büdös bunkózott. Jakab Péter jobbikos frakcióvezetőt büdös bunkózta le, és ezt most megvizsgáljuk szenvtelen hűvösséggel. Nem a Kövér mondjon le meggondolatlan indulatával – úgysem fog –, hanem esztétikai szempontból, amelyhez a muníciót Hauser Arnold adja nekünk, aki A művészet szociológiája című alapművében egy egész fejezetet szentelt a spontaneitás és konvenció kérdéskörének. Hogy mi ezek szerepe a mű létrejöttében. A mű esetünkben Kövér házelnök a csimbókos bajuszával, vérben úszó, puffadt szemeivel, de legfőképp azokkal a gőzökkel, amelyek a koponyája űrjét kitöltik. Gomolyognak a duzzadt szeme mögött.

Kövér házelnökből kiszakadt az énje a büdös bunkózáskor. Megmutatkozott a maga pőre valójában az, amit a társadalmi megszokás, a szerep, amit kapott, ennek kötelmei, hogy például késsel, villával eszünk a klubban, taknyunkat nem a földre kenjük és más formaságok amúgy eltakarnak. Ezek a konvenció részei, amit nevezhetünk civilizációnak is, ami az évtízezrek alatt a homo sapiensre ragadt, az Orbán által ideálul állított homo christianusra viszont ezek szerint nem. Az a pillanat, midőn Kövérből a büdös bunkózás kiszakadt, a spontaneitás győzelme volt a konvenció felett, leomlottak a gátak, és ott állott előttünk házelnök úr pőrén és csupaszon.

Az ilyesmi organizmust a sarki csehóban bekhendből vágják pofán, búcsúkban és ájtatos körmeneteken vasvellával hajkurásszák, ehhez képest hősünk glóriával a fején ücsörög a házban, mint közjogi méltóság, és egyre másra kiderül, hogy bő rá ez a gatya. Kibukik belőle a vadbarom úgymond, amikor nőket aláz meg, ellenzéki képviselőket egrecíroztat a kamaszok állatkínzó gonoszságával, vagy épp, mint a múltban, amikor negédesen megkért minket, hogy fáradjunk a padlásra fölkötni magunkat. Ezek mind az ő leglényege. Hogy olykor nem bőg, mint egy rossz tulok, az a megszokásnak – másképpen konvenció – köszönhető, civilizációs gátlásoknak, ostoba formaságoknak.

Viszont, ha kiterjesztjük vizsgálódásunk körét, ugyanezeket a késztetéseket találjuk mindahány nerhuszárban. Orbán közelebbről – szotyival, pálesszel és kalbásszal – egy falusi párttitkár képét mutatja, trottyos gatyája akár a barna öltönyhöz felöltött fekete cipő, vagy szandálhoz húzott fehér zokni. Németh Szilárd, nos, ő meg Németh Szilárd, hogy például Kósáról már ne is beszéljünk. Amikor lehullanak a díszletek, mind ott áll csupaszon mindenféle érték nélkül, mert képzelt fennköltségüket csupán a hatalomból nyerik. Ha nem méltatlan, Sziddharthát is idehozom igazolásomul, aki, amikor mindenféle hercegkisasszonyokat kínálgattak neki, csak elhúzta a száját.

Mind tele vannak ők is nyakig vizelettel ér ürülékkel csak, tisztázta így a buddhaság felé menetelve a látszat és való dichotómiáját. És magunk is, amikor kövéreket, orbánokat, és nem utolsó sorban rezsiszilárdokat kínálgatnak nekünk, hogy szeressük őket, lemondóan kell legyintenünk, hogy arra ezek méltatlanok. Hogy momentán épp valami hamis és képzelt ködökben ülnek a maguk Olümposzán, az csak a véletlen és a hülye választók műve, aminek vége lesz. Semmi sem örök, még az istenek is születnek és halnak minduntalan, házelnökök és párttitkárok meg pláne, így, ha Kövérre az örökkévalóság módján – aeterno modo – nézünk, mosolygunk csak rajta.

Ebből a szemszögből ő csak egy felkapaszkodott és felfuvalkodott senki, amit az is bizonyít, hogy még csak formálisan sem tud megfelelni annak a szerepnek, amit a konvenció számára ott a pulpituson előírna. Minduntalan kibukik belőle az őstulok, de ezzel mi kezdeni semmit sem tudunk. Félreállunk, letöröljük a tölgyek alatt, ahol szeretünk pihenni. Például én azon is csak mosolygok, hogy ünnep lévén micsoda fennköltségek történnek és hangzanak el máma, és ezzel a tudással, ahogyan pőrén állnak előttünk felfuvalkodott ostobaságukban, már mindegy lesz, mit fognak mondani. Pedig el fog hangozni néhány méretes baromság. De Kövérnek – is – köszönve képesek leszünk a helyén kezelni majd.

„Morális és esztétikai értelemben megtört Orbán Viktor hatalma…még nyerhet választásokat, de a lelkesedésnek, a tiszteletnek vége. Ezer oldalon látszanak a repedések.” Ezt TGM mondta tegnap szimbolikusan a halálra ítélt Klubrádióban, de sokra nem megyünk vele. Morálisan soha nem is volt hatalmon, a lelkesedés és tisztelet pedig 2010 derekára elszállt azokban, akik a megváltót remélték benne, de csak egy despotát találtak a mózeskosárban. Akinek volt szeme, már ’98-végére, sőt, ’94 körül látta miféle alak ez, a törzsközönségben pedig a lelkesedés és a tisztelet is a régi, vagy csak a behódolást álcázzák ezzel, a végeredmény ugyanaz. Ami változott, az az agresszivitás.

Az álca végleges lekerülése, a pőre fasizmus megmutatkozása. A széplelkek számára, akik ódzkodnak a tiszta víztől, iderakom – nem először és nem utoljára – a fasizmus jellemző jegyeit, és tessenek egyenként elgondolkozni rajtuk, hogy jellemzőek-e kies hazánkra és Orbán uralkodására: vezérelv, új civilizáció építésének akarata, a hatalom kultusza, elit- és küldetéstudat, militarista színezetű mozgalom, az ifjúság dicsőítése, juvenalizmus, etatizmus, az állam szerepének abszolutizálása, a forradalmiság és a tradicionalizmus sajátos keveréke, rasszista jegyeket viselő szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus, imperialista, birodalom-építő hódító, terjeszkedő törekvések.

Mondhatnám, hogy na, ugye. Na, ugye. A barna köd belepte az országot, amit immár nem esztétikai, nem is etikai, hanem pőre túlélési szempontból kell vizsgálni, teljes erővel kiállva az üldözöttek mellett, mint ahogyan azt a maga is üldözött Iványi Gábor tette az SZFE oktatói és hallgatói felé intézett levelében:

„Megrendít bennünket az az egység és hűség, amellyel összetartotok, hallgatók és mesterek…Kérünk benneteket, hogy számítsatok minket is a barátaitok közé. Tanácskozva szenátusunkkal, mely az augusztusi ülésén egyhangúlag szavazta meg azt a határozatot, amellyel kiállunk mellettetek, szeretnénk felkínálni, fogadjátok el azt a szerény, de valódi lehetőségeket kínáló ernyőt, amit az átmeneti időre felkínálunk: kollégiumunkban van még valamennyi szabad hely. Konyhánk most is kész a kérésnek megfelelően 30-40 ebédet biztosítani, de ez a szám akár az egész egyetemi polgárság rendelkezésére növelhető. A Wesley Magyarországon akkreditált felsőoktatási intézmény, így teljes szabadsággal oktassatok és jöjjetek, vegyétek igénybe egész infrastruktúránkat és élvezzétek vendégszeretetünket.”

Ilyet és ezt olvasva az ember torka elszorul, mert meglátja az emberséget az embertelenségben, és a magyart az űzött magyarságban. Morális és esztétikai bukásról beszélni abban a környezetben, ahol ilyenek mellett magánszemélyek jelentik fel a diákokat, semmire nem vivő fellengzős kijelentés, és azt is mutatja, miért tartunk ma ott, ahol. Országunk elitjének az a része, amely azért volt felelős, hogy ne fajuljon idáig a helyzet, ellenzékek és megengedő, lila ködös buborékban ücsörgő filozófusok, mindenféle elemző széplelkek, akik mindemellett egészen jól eléldegélnek, mára elvesztették a jogukat az út mutatására.

Azt, hogy hogyan lehet élni Orbán rendszerében, hogyan kell élni kizárólagosan ahhoz, hogy valaha is le lehessen bontani, vagy magától összeomoljon, nem a stúdiókban nyilatkozó fennköltek és okosak, a még mindig magyarázatot és kiegyezést keresők fogják eldönteni és megmondani, mert egyet nem látnak, ami pedig a leglényegesebb: nincs alku és nincs megbocsátás, nincsenek kínos mosolyok, és hovatovább közös légtér sincsen. Hogy megértsük, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros edzője azt mondta a kevésbé képzett, ámde csupaszív és megalkuvást nem tűrő védőjéről, hogy tizenegy Vépivel végigverném az egész világot.

Ma is van Vépink, akit Hadházynak hívnak. Egyedül vívja a szélmalomharcát, az ellenzék most is magára hagyta, hogy utána majd sóhajtozzon az esztétikai és morális bukásról a jól fűtött és jól fizetett irodájából, küldözgetve a szerkesztőségeknek a felháborodott közleményeket. Százhat Hadházyval végig lehetne verni a NER-t, és egyetlen Iványival otthonossá lehetne tenni azt. Minden más mellébeszélés, minden megengedés megalkuvás, minden okoskodás fölösleges. Ahogyan Aureliano Buendia mondta, mielőtt ezredes lett, de már érezte a változás szagát: nem olyan időket élünk, hogy ábrándozzunk. És mindezek után Macondo mellett kitört a forradalom, de nagyon.

„Morális és esztétikai értelemben megtört Orbán Viktor hatalma…még nyerhet választásokat, de a lelkesedésnek, a tiszteletnek vége. Ezer oldalon látszanak a repedések.” Ezt TGM mondta tegnap szimbolikusan a halálra ítélt Klubrádióban, de sokra nem megyünk vele. Morálisan soha nem is volt hatalmon, a lelkesedés és tisztelet pedig 2010 derekára elszállt azokban, akik a megváltót remélték benne, de csak egy despotát találtak a mózeskosárban. Akinek volt szeme, már ’98-végére, sőt, ’94 körül látta miféle alak ez, a törzsközönségben pedig a lelkesedés és a tisztelet is a régi, vagy csak a behódolást álcázzák ezzel, a végeredmény ugyanaz. Ami változott, az az agresszivitás.

Az álca végleges lekerülése, a pőre fasizmus megmutatkozása. A széplelkek számára, akik ódzkodnak a tiszta víztől, iderakom – nem először és nem utoljára – a fasizmus jellemző jegyeit, és tessenek egyenként elgondolkozni rajtuk, hogy jellemzőek-e kies hazánkra és Orbán uralkodására: vezérelv, új civilizáció építésének akarata, a hatalom kultusza, elit- és küldetéstudat, militarista színezetű mozgalom, az ifjúság dicsőítése, juvenalizmus, etatizmus, az állam szerepének abszolutizálása, a forradalmiság és a tradicionalizmus sajátos keveréke, rasszista jegyeket viselő szélsőséges nacionalizmus, antimarxizmus, imperialista, birodalom-építő hódító, terjeszkedő törekvések.

Mondhatnám, hogy na, ugye. Na, ugye. A barna köd belepte az országot, amit immár nem esztétikai, nem is etikai, hanem pőre túlélési szempontból kell vizsgálni, teljes erővel kiállva az üldözöttek mellett, mint ahogyan azt a maga is üldözött Iványi Gábor tette az SZFE oktatói és hallgatói felé intézett levelében:

„Megrendít bennünket az az egység és hűség, amellyel összetartotok, hallgatók és mesterek…Kérünk benneteket, hogy számítsatok minket is a barátaitok közé. Tanácskozva szenátusunkkal, mely az augusztusi ülésén egyhangúlag szavazta meg azt a határozatot, amellyel kiállunk mellettetek, szeretnénk felkínálni, fogadjátok el azt a szerény, de valódi lehetőségeket kínáló ernyőt, amit az átmeneti időre felkínálunk: kollégiumunkban van még valamennyi szabad hely. Konyhánk most is kész a kérésnek megfelelően 30-40 ebédet biztosítani, de ez a szám akár az egész egyetemi polgárság rendelkezésére növelhető. A Wesley Magyarországon akkreditált felsőoktatási intézmény, így teljes szabadsággal oktassatok és jöjjetek, vegyétek igénybe egész infrastruktúránkat és élvezzétek vendégszeretetünket.”

Ilyet és ezt olvasva az ember torka elszorul, mert meglátja az emberséget az embertelenségben, és a magyart az űzött magyarságban. Morális és esztétikai bukásról beszélni abban a környezetben, ahol ilyenek mellett magánszemélyek jelentik fel a diákokat, semmire nem vivő fellengzős kijelentés, és azt is mutatja, miért tartunk ma ott, ahol. Országunk elitjének az a része, amely azért volt felelős, hogy ne fajuljon idáig a helyzet, ellenzékek és megengedő, lila ködös buborékban ücsörgő filozófusok, mindenféle elemző széplelkek, akik mindemellett egészen jól eléldegélnek, mára elvesztették a jogukat az út mutatására.

Azt, hogy hogyan lehet élni Orbán rendszerében, hogyan kell élni kizárólagosan ahhoz, hogy valaha is le lehessen bontani, vagy magától összeomoljon, nem a stúdiókban nyilatkozó fennköltek és okosak, a még mindig magyarázatot és kiegyezést keresők fogják eldönteni és megmondani, mert egyet nem látnak, ami pedig a leglényegesebb: nincs alku és nincs megbocsátás, nincsenek kínos mosolyok, és hovatovább közös légtér sincsen. Hogy megértsük, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros edzője azt mondta a kevésbé képzett, ámde csupaszív és megalkuvást nem tűrő védőjéről, hogy tizenegy Vépivel végigverném az egész világot.

Ma is van Vépink, akit Hadházynak hívnak. Egyedül vívja a szélmalomharcát, az ellenzék most is magára hagyta, hogy utána majd sóhajtozzon az esztétikai és morális bukásról a jól fűtött és jól fizetett irodájából, küldözgetve a szerkesztőségeknek a felháborodott közleményeket. Százhat Hadházyval végig lehetne verni a NER-t, és egyetlen Iványival otthonossá lehetne tenni azt. Minden más mellébeszélés, minden megengedés megalkuvás, minden okoskodás fölösleges. Ahogyan Aureliano Buendia mondta, mielőtt ezredes lett, de már érezte a változás szagát: nem olyan időket élünk, hogy ábrándozzunk. És mindezek után Macondo mellett kitört a forradalom, de nagyon.

Dúró Dóra ledarálta Müller Cecíliát. Tegnap megjelent egy videó a közösségi térben, amelyben Dúró Dóra kijelentette, hogy az országos tisztifőorvos a buzilobbi hatása alá került, meg kell tőle védeni gyermekeinket. Ezért ott a kamerák előtt előbb apró cafatokra tépte a főorvos asszonyt, majd a darabokat belegyömte egy húsdarálóba, és módszeres alapossággal tolta át rajta a nép ellenségét. Ami különös volt, hogy a főorvos asszony mindeközben egyáltalán nem vérzett, csak csodálkozva nézett, ahogyan forogva eltűnt a konyhai készség gyomrában.

A művelet végén a négy gyermekes anyuka elmondta, mind az összes kisded meghasonlott a tisztifőorvos azon kijelentésétől, hogy: „Egy picit most másképp kell szeretnünk egymást”. Ettől furcsán szorongatták nyunyókáikat a kicsik, szivárványos lett a bőrük, a szekrényben önmagától felforrt a szenteltvíz, a falról leesett a feszület, a család macskája pedig kukorékolni kezdett. Az apuka elment félelmében zászlókat tépkedni, egyáltalán meghasonlott a világ. Vélekedése szerint – mondta a hős anyuka – a buziság cseppfertőzéssel terjed, és mindenáron meg kell állítani.

Ledarálta hát Müller Cecíliát, darabjait egy zacskóban átadta az operatív törzsnek, hogy alapos fertőtlenítés után akár újra össze is ragaszthatják, majd kijelentette, tovább küzd a buzilobbi ellen. Már beszerzett egy ipari darálót a harchoz, tűzifát a máglyákhoz, és fehér csuklyákat a szemek helyén nyílással, ilyen kis hegyeseket a sarki ősmagyar szabótól. Veres püspök üdvözölte a bátor kiállást, és látványosan, nuncsakuval tört ripityára néhány lombikot az Édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk dallamára, amitől Semjén Zsolt meghasonlott, és szarvasokat élesztett újjá szájból szájba lélegeztetve.

Mindeközben a ló meghalt, a madarak pedig kiröpültek. Budaházy csapatai élén nyunyókák után kutatott szerte az országban sikátorok mélyén és padlások homályában, s amikor Orbán Viktor kézbe kapta a zacskóban Müller Cecíliát, azon tűnődött, összeragassza-e vagy avassa szentté. De rájött, hogy akkor, amikor szólít az idő, nem lesz ki parancsba adja neki a szükségállapot bevezetését, fogott hát egy tubus technokolt, a konyhaasztalhoz ült, és nekilátott összeillesztgetni Cecíliát. Ilyen ezer részes puzzle volt a Cecília, és még a sarkai sem voltak meg.

Mélyet szippantott Viktor a technokol rapidból, és szállani kezdett akárha luftballon a levegőégen, micsoda trip, ordította a konyhaasztalnál, hogy a kis piros fazoka is beleremegett, a koviubis üveg megrepedt, és folyt a savanyú lé szerte a karmelitákban, ellepte a bazi nagy földgömböt, ömlött a massza ki az erkélyen és folyt a Dunába bele. Savanyú lábszag terjengett az egész országban velőspacal gőzeivel elegyest, és Cecília néni csak nem akart összeállni a darabjaiból, a szobában pedig, épp a Viktor feje fölött elrepült egy nikkelszamovár, aki hangosan röhögött.

És nem szerelődött meg Cecília néni sehogyan. Hívatták hát Kásler sámánt, aki megidézte Paracelsus, Agrippa és Eliphas Lévi szellemét, elmondott tíz miatyánkot, majd szárított turulszarral szórta meg a foszlányokat, amitől Cecília néni, mint egy széttörő pohár visszafelé vetített filmje állt össze újra darabról darabra, s amikor készen lett egészen, megint csak azt jelentette ki: „Egy picit most másképp kell szeretnünk egymást”. Viktorral nem lehetett mit kezdeni, mert még röpült a technokoltól, így a Habonyt kellett hívni, hogy cseréljen szalagot a főorvosban.

Sokáig tartott míg Ibizáról megérkezett, de a nem is kormánygép elhozta azért. Igaz, kicsit fehérporos volt az orra töve, meg a szemei is csálén álltak, de csak megszerelte az öregasszonyt, s épp időben, mert már jelenése volt a kamerák előtt megint. Itt valahogyan elkottyantotta, hogy az adatok hiányosak, mert rossz a szerver, ezért most őt a Pintér belügyes darálta le, mint egészségünk fő letéteményese, és Cecília néni szemei kérdőn néztek, hogy mért már megint. Látszott, hogy semmit sem ért, mert nem is értett soha, és ekkor Viktor magához tért, majd kijelentette: győztünk, Soros már nem röhög rajtunk. – Dehogynem.

Változnak az idők. Amikor annak idején, azt hiszem, éppen az MTK pályáján a kedves közönség elkezdte skandálni az „indul a vonat” rigmust hosszan és kórusban, utalva ezzel a csapat izraelita kötődésére és Auschwitz gyönyörűségeire egyben, semmi nem történt. Sőt, amikor Dávid Ibolya akkori igazságügyist megkérdezték erről a parlamentben, hogy mondana valamit, erre született az elhíresült válasz, miszerint nem ért a focihoz. Látjuk tehát, hogy a kedves vezető boldog karácsonyt-ozása nem volt előzmények nélkül való, más szemszögből pedig, hogy Varga igazságügyisnek is voltak anyukái, csak nem annyira hisztis formában.

Kies társadalmunkban a futballszurkoló kiemelt fontosságú organizmus. Stadionokat kap, járványügyi kedvezményeket, a rendszer tenyerén van hordozva, mert valami rossz ösztöntől vezérelve az a hiedelem, hogy a lelátók népe a magyari ember archetípusa, a kedves vezető közege, amelyben lubickol, és ingujjban tömi magába a szotyolát, oldalán a szolgahaddal. Megjelent már futball meccsen Schmidt Mariskától kezdve Schmitt á’lamelnökig meg mindenféle más milliárdosig bezárólag a NER oligarcháinak apraja és nagyja. A futballmeccs olyan nálunk, mint annak idején a nagy Szovjetunióban a Vörös téri emelvényen állni a főtitkár elvtárs mellett, ami aktusoknak szintén üzenete volt.

Emlékezhetünk, hogy a Ferencváros szurkolói elsőként kapták meg az ajándékot a Groupama Aréna formájában, mert egyrészt rászolgáltak, másrészt meg majd kérnek tőlük valamit egyszer. 2013-ban védték is a Fidesz székházat, 2016-ban ugyanők állták el az NVI ajtaját megakadályozandó egy népszavazást, éjszínű tekintetükkel és márványsimaságú agyukkal hadra foghatók könnyen buzit verni, ilyenek. Barna ingük még nincs, de majd lehet, attól függően, hogyan követeli ezt a harci helyzet és a Kubatov. Mindemellett a futballszurkoló hálátlan fajta is, könnyen a gazda ellen fordul, mint valami meghasonlott harci eb, ezért veszélyes tartani.

Erre volt bizonyság a hét vége, mikor is Felcsúton, a budi tövi szentélyben lépett színre épp az MTK aranylábú különítménye, akik meg a Dájcstomi fennhatósága alá tartoznak. Nem a szurkolók, a csapat. Az MTK három nullára verte el a kedves vezető szívbéli szerelme alakulatát és épp annak szemei előtt. Ebből az fakad, hogy még pár tízmilliárdot kell beletolni a nem is közpénzből, másrészt, hogy élcelődés céltáblája lesz a tejben-vajban és tojásban fürdetett társaság, mert a futballszurkoló a fentebb bemutatott tulajdonságain felül még gonosz is, de nagyon. Illetve hálátlan, de a zsoldosok csak mind ilyenek, érzés nincs bennük szemernyi sem.

Mert amikor az MTK berámolta a harmadikat, felcsendült a kórus a kedves vezető füle hallatára, amiből, ha nem süket, hallania kellett, hogy a nép tisztában van azzal, hol is él, ha nem is mindig teszi szóvá, most viszont igen. Mert ugyanis azt danászták a Guantanamera dallamára és ritmusára, hogy “Ez nem a tender! Mészáros ez nem a tender!” Ez maga a népköltészet a maga tömörségével, utalásaival és elhallgatásaival, pimaszságával és a legkisebb fiú győzelmével mindig. Amúgy nem egy vaszisztdasz, viszont üde jelenség, ahogyan az igazság utat tör magának a nép ajkain. És ezen a ponton kanyarodunk vissza ahhoz, hogy ugyanaz a közönség előtte indul a vonatozott.

Az nyers és világos antiszemita uszítás, s mint ilyen teljesen következmények nélkül maradt, mint megmutattam. Sem a pályán, sem másutt folyománya nem volt, pedig az már az illetlenségen is túlmutat. Ezzel szemben most, amikor a népek tendereztek Mészárosnak, egyből megszólalt a hangosan beszélő, hogy a bájos közönség szurkoljon sportszerűen. Pedig nem kurvaanyázott, banánozott, huhogott, ami amúgy a szokása, hanem egy nevet és egy gazdasági aktust emlegetett együtt, ami viszont sértő ezek szerint. És ami viszont ebben a kontextusban beismerő vallomás, ha ettől kipotyog a szotyola a hatalom szájából, annyira fáj neki de nagyon.

Mindebből sok minden nem következik, csak az, hogy a jelek szerint ott mélyen tudják a bűnüket, ha be nem is ismerik, ha ki nem is mondják. Ha le is tagadják. Ez nem arra bizonyság, hogy volna lelkiismeretük, csupán apró utalás arra, valahol mélyen érzik, hogy ennek az egésznek rossz vége is lehet. Ez a macbethi nyüszítés, és ebben a történetben oly jó birnami erdőnek lenni. Hogy Balázs fideszdirekort idézzük, oly jó ennek része lenni, csak épp ellenkező előjellel, látni egyszer majd végre, amikor a bajszuk lekonyul, végtelen önbizalmuk elpárolog, összefoglalva, amikor ragadozóból prédává válnak. Az majd minden pénzt megér.

Szijjártó külügyes lekorruptozta Bident, az Egyesült Államok leendő valószínűsíthető elnökét, mert az meg fasisztázta a főnökét. Az élet szép, a tyúkok tojnak, és a disznó is jól fial. Reményelve feltehetjük, hogy nem a jachtról hőbörgött a futsalos, mert a nyáron volt példa arra, hogy kipcsakokkal haverkodott a lapok szerint, miközben meg a tökeit áztatta, a doktorminiszterelnök pedig több Balaton csatakiáltással iramlott a tengerre. Most, hogy a síeléstől óv idegen országokban, valószínűleg az Olasz Alpokban fog hógolyózni Salvinivel, ha addig azt le nem sittelik, de mindez mellékszál. Voltaképp Szijjártó is az, esetünkben a táncra hívó kályha, hogy ránézzünk, midőn a gerendát vakargatja a szemében Bident korruptozva le.

Pofája az van – nyugtázhatjuk a Hair decens úrhölgyének szavaival, akiből akkor fakadt ki ez a felkiáltás, amikor Berger táncra perdült a szalon asztalán, mielőtt elment volna félreértésből és haverságból kifolyólag meghalni messzi dzsungelekbe. És tényleg van pofája Szijjártónak, még csak le sem olvad, miközben visítozik Biden fiáról, hányja a tüzet, és az ember mindeközben azon csodálkozik, hogy még csak el sem röhögi magát, szeme sem rebben. A testi tünetek ilyen látványos hiánya hazugság közben vérbő pszichopata alkatra utal, és ezt látjuk Varga igazságügyisen, Kovács levelezőn meg a többin. Szijjártó még ezen felül hisztis is, olykor dührohamai vannak, toporzékol, egyebek, ilyenkor szokott nagyköveteket berendelni.

De nem vagyunk mi a pszichiátere, hogy kigyógyítsuk a bajból, sem a gyóntató atyái, hogy megmentsük a lelkét. Nem is akarnánk, mellékesen. És mégsem Szijjártó a téma ma, hanem az, hogy ugyan neki is köszönhetően, de mégsem miatta miért fogunk mi mindannyian megdögölni. Elsősorban is azért, mert a magyari ember hülye. Ezen túl szervilis, ostoba és fölöttébb lusta is, nem arra gondolva, hogy ne tudná dúrni a földet napestig, hanem szellemi restség ül rajta, és ebben a masszában jól is érzi magát. Sőt, kioktat és neki áll feljebb. Most is a szájbertérben látom a Szijjártó kontra Biden (meg a fia) affér nyomán a buzgó hozzászólásokat, miszerint jól teszi a tarajos a kioktatást, hogy a nagyhatalmas ország tisztelje ezt a mi picinyünket.

Így dolgozik a kommentelő manusban a nemzeti öntudat, amit tíz év alatt belevertek, és még csak föl sem merül benne, hogy itt arról volna szó, Szijjártó – de akármelyik nerhuszár – szájával mást lekorruptozni maga a paradoxon, vagy olyan ellentmondás, amely kétséget nem tűrően lenne röhejes, ha nem volna mélységesen tragikus. Pedig az. Tyúkszaros udvarunkban így ringat minket az idő. Hogy mit kellene bennünk tisztelni annyira, az sem egészen világos, mert, hogy a keresztényi világot óvtuk a töröktől – mint az közkeletű vélekedés a nertörténelemben – sem egészen igaz, ’48-a szinte minden európai országnak volt, és marad még ’56, mint amire mellet szokás döngetni. Kétséges érdemek egyrészt, másrészt pedig Mária néninek ehhez mi köze.

Illékony és képlékeny dolog ez a tisztelet, főleg, ha tolvajok követelik. És esetünkben nem is az a baj, hogy ezt ők teszik, mert és ugyanis úgy általában a helyén vannak kezelve a klubban. Nem ülnek velük egy asztalhoz, nem teázgatnak együtt, ám a bávatag kommentelő szemében mégis ők azok, akik óvják az ő büszkeségét, és ezt elégedetten nyugtázza a vasvellára támaszkodva. Nem tudja, mire kell büszkének lennie, így hát önmagáért a büszkeségért büszke, ami így együtt maga a zéró vagy a nihil, ám mégis az ilyenek szoktak pofozkodni, mert rosszul néznek rájuk. Országunk tehát elveszett. Az ilyen öntudatos kis magyaroknak ugyanis mindegy lesz, Orbán bukik vagy sem, mert utána várják a következő nemzetvezetőt, aki önbizalmat ad nekik. Mert egyebük sincsen ezen a nagybüdös világon.