blogin.hu

A Washingtonban működő Institute for Health Metrics and Evaluation, járványmodellezéssel foglalkozó cég szerint az év végéig több mint tizenkétezer ötszáz halálos áldozata lehet a Covid-19-nek Magyarországon. Lehet legyinteni, hogy ostobaság, csak riogatnak alaptalanul, de arra sincs semmi okunk, hogy ne higgyünk nekik. Hiszen már most tucatjával hullunk, és most is stabilan ezer fölött van a friss fertőzöttek száma naponta. Mindenkit meggyógyítunk, mondta nem is olyan rég a kedves vezető, mint valami törzsi varázsló, de, mint kitetszik, egyáltalán nem gyógyítanak meg senkit sem. Egyetlen intézkedés létezik országszerte: vegyél maszkot.

Ugyanez az intézet arról is ábrándozott tegnap, hogyha szabadjára engedik a járványt, akkor karácsonykor lesz legrosszabb a helyzet, napi ötszázötven halottal. Ciki ez, mert Orbán nem mondhatja, ha számon kérőn kérdeznek tőle, hogy boldog karácsonyt. Illetve mondhatja, csak még hülyébben fog hangzani, mint eddig. A járvány ma már úgy jár kel az országban, mint valami tekintetes úr, és Szijjártó még mindig ott tart, azért vannak zárva a határok, mert külföldről hurcolásszák be a vírust, amit így, ebben a helyzetben kijelenteni elég mókás. Mint ahogyan röhejes arra hivatkozni is, hogy a konzultáción kérte a nép a dolgok ilyen folyását, mondván, az országnak működni kell.

Erre jutott az összes CÖF-ös és békemenetes, akiknek a szava parancs, így hát Orbán meglengette a varázspálcáját, mondta, hogy múúúkoggy, de nem működik. Az ország sem működik, mert ugyanis az is kiderült tegnap, hogy idén a devizaadóssággal együtt hatezer milliárd forintot meghaladó a lejáró adósságállomány, amihez hozzájön még a folyó hiány finanszírozása, amit eredetileg 367 milliárd forintban szabott meg a költségvetési törvény, de a járvány miatt már 3600 milliárd forintot kellene behozni. Az előzetes adatok szerint 1219 milliárd forint, a GDP 5,3 százaléka volt a kormányzati szektor idei első féléves hiánya.

Az infláció is elszabadult, a munkanélküliségről pedig nincsenek hiteles adatok, mert három hónap állástalanság után kivágják a proletárt a rendszerből. Mint kitetszik, hiába kérte az összes békemenetes Orbánt, hogy működjön az ország, ezt nem sikerült összehozni, pluszban még a járvány is kicsúszott az ellenőrzésük alól. Egyszer kellene a tíz év alatt valami kormányzásra hasonlító dolgot összehoznia a kedves vezetőnek, de ez sem sikerült. Tehetséges, lehengerlő férfiú, egyenesen államférfi, amit akkor bizonyít majd minden kétséget kizáróan, ha az ország ilyen sanyarú helyzetében lemond hatmilliárd ajándék uniós euróról, csak, hogy ne zaklassák ilyen jogállami sorosságokkal.

Ez a pénz több is, mint az első féléves hiány, ez a GDP hat százaléka, ennyit is megér a nagy államférfinak, hogy szabadon nyektethesse az SZFE-t, szántsa be az Indexet, és a többi, és a többi, illetve, hogy a veje szabadon lophasson. Meg a többiek természetesen. Ez lesz majd a bokréta Orbán kormányzásának kalapján, addig is érjük be azzal, hogy jelen pillanatban duplán is megbukott: a járvány is tombol és az ország sem működik, illetve leginkább romokban van. Orbán az első némileg élesebb helyzetben bebizonyította, hogy a kormányzásra alkalmatlan, a magas hivatalra pedig méltatlan. Nincs indok a maradására, azt csak a vak hit és csalás eredményezheti.

Élete fő műve talán a Puskás Aréna, mint a gyermekkori álmok manifesztálódása, de erről is mindennél többet elmond, hogy pár hete hullott a vakolata, most pedig, hogy mindösszesen hat meccset játszottak benne, cserélni kell a gyöpöt. Amúgy is nagy barátja vagyok a szimbólumoknak, de ez közülük különösen kedves a szívemnek, mert saját magánál sokkal messzebbre mutat. Benne van az a kép, amelyen a felcsúti omladozó budi mellett rohad szét a stadion, mert nem lesz értelme és indoka tovább pátyolgatni. Ez azt fogja mutatni, hogy a rémálom véget ért, és az avas szalonna szaga helyett orgona illatoz. Viszont számon fogjuk kérni az évtizedes bűzt.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Ott hevert Béla a földön a fáról lezuhanván, és azt felelte a fröccsök urának, nincsen egészen jól. És nem is arra gondolt, hogy gravitálva lefelé pattogott és ütődött az ágakon, reccsentek a csontjai, bár azért épek maradtak, és arra sem, hogy kudarcot vallva nem tudott repülni, holott régebben ez már sikerült, hanem tényleg azért nem volt jól, mert kinyitva véreres szemeit azokkal a fröccsök urát látta, és nem Fermina Dazát valóban. Az tehát, hogy ezen a világon volt és nem valami álombéli réteken és hegyeken, ahová vágyott, s amit innen a földről fekve elérni bajos volt, de nem lehetetlen egészen.

Így fölmérve azt, hová jutott zuhantában, és onnan mik a kilátásai, megkérte a fröccsök urát, hagyná magára kicsit, hogy tanulmányozhassa az életet giliszta szemszögből, vagy a vakondéból, tehát alulról fölfelé, s éppen azért, hogy megértse a szolgaságot, így ezzel együtt a falu lakóit, duplagyűrűsöket, olajos hajúakat és a bánatos szeműeket is mind, az egész nyüvesnek nevezhető világot tehát onnan tekintve, hogy a remények odavesztek, és nem várható semmi már. Ontológia – kiáltotta még a távozó, fröccsök ura felé, hogy magyarázza földön maradása okát, de ő csak csóválta a fejét, mert ismerte a barátját, megszokta a hóbortjait, ha meg nem is értette azokat.

Néztek le rá a rigók meg a fán élő csimaszok, a macska a hasára csücsült lábtörlőnek használva őt, a felhők szálltak az égen eltakarva a csillagokat, és hiába hessegette őket, bezárták a burkot, lecsukták egészen, mint odafönt kóricáló szempillák, s így Béla megadva magát a sorsnak lehunyta szemét, hogy fölfedezze a belső univerzumot, ha már a külső titkolja magát, de most hirtelenül semmit sem talált odabent, csak az üreset, és az ettől való rémületet. Hiányok voltak benne, a szíve cafatja, lelke rongyai, agyának lukai, meg a vágy, hogy meneküljön, ami nem sikerült. Trappoltak a mellén a hangyák, méregették, hogy vonszolnák el őt eledelnek.

Pók akarta bebábozni, eltenni télire, és Béla azon kapta magát, hogy táplálék lett, pedig még meg sem halt, hogy ott akarják megfrüstökölni őt a fa alatt, csontjait cupákolni, színi az agyát és zsírjait. És ekkor, amikor átlényegült csupán anyaggá, fedezte föl magában, hogy miként az Univerzum része ő, mi módon és mennyire egy vele, s ahogy itt van a fa alatt, azonmód van a Tejút másik végiben is. Így kezdett istenné válni épp, s hogy józanodjon álmai gőzeiből, arról egy hangya gondoskodott megkóstolva őt, húsa omlósságát, hogy viheti-e a hangya gyerekeknek majd tízóraira adva Béla alkatrészeit tízóraira a hangyaiskolába, mert nem volt pénze befizetni az ebédet egyáltalán.

Béla felordított-üvöltött, ez a csípés hozta vissza a világba a fél éves zuzmó létből, látta a maszkban szaladgáló embereket, a házfalakról csorgó fájdalmat, a pipáló kéményeket, hogy ez egy piros-rakás falucska, ami úgy gőzölög, mint egy krumplipaprikás. Fölült elsőként nehezen recsegve, aztán fölállt fölegyenesedett, fölmagasodott, hogy már csak a térdéig ért a kocsma, búgócsiga volt a templom tornya és hangyák az emberek. Óriás leszel, hallotta a hangot az idők mélyiről és a szférák közül, ahogyan a csillagok és a göncölök glória rácsokként fénylettek a hallgatag cella fölött. Meghallotta a vas sírását, az eső nevetését és a másfél mázsás boldogságot is.

Jól van, gondolta ekkor és épp ezért, belépett a kocsmába, ahol várta a segge-nyomatú szék, a fix pont a világban, de amivel nem lehetett azt a sarkaiból kiforgatni, sőt, az volt a cövek. Voltaképp az evilági lét bizonysága, ahol sem óriás és sem pondró nem volt, ahol álmok sem gyötörték, sem lázak egyáltalán, ez volt az, ami az ember, de ami egyben lehangoló is ugyanakkor. Nézett ki az ablakon a magányából a fa felé, mint ahogyan a fáról meg nézett egyfolytában ide be, ami az örök vágyakozás, ezért gondolt arra, tárcsázni kellene Sziddharthát egy kis életvezetési tanácsért, ilyenek.

De foglalt volt a vonal. Írt hát neki egy sms-t, hogy hívja majd, ha ráérő ideje van, viszont nem tudva, ez mikor következik el, azt kellett eldöntenie, hol gubózzon be addig, menjen vissza a fára fel, vagy a székén eregessen burkot maga köré védvonalul. A rigók füttyögve hívogatták, a macska is a maga módján, bólogattak a csimaszok, hogy újra vágyak keljenek benne gomba lenni, moha vagy moszat, ami voltaképp ugyanaz, mint a széken ülés, hogy minden messzire van és közel is egyszerre módfelett furán. Ekkor ütött egyet a csend, így arra jutott, fölkeresi az ifjúságát, csörgött a telefon és Sziddhartha kereste, de késő volt ez is, mert utazott.

Hegyi-Karabahban szinte száz százalékban örmények élnek, az örmények pedig keresztények. Azerbajzsán muzulmán, és ott lakik a baltás gyilkos. Örményország és Azerbajdzsán lövi egymást épp Hegyi-Karabah miatt, kies hazánk pedig a konfliktusban Azerbajdzsán mellett áll. 1921-ben Sztálin, mint nemzetiségi népbiztos nyomására csatolták az örmény Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz, Magyarország tehát a sztálini hagyományt követve babusgatja a muzulmánokat. Mindemellett kiderült, hogy az azeri diktatúra, amikor Orbán visszaadta nekik a hős baltást, pár millió dollárt utalt egy budapesti bankszámlára.

Ilyen tudás birtokában az ember kinéz az őszi esőbe, és vagy elsírja magát, vagy erőt véve a depresszión azt mondja, a kurva anyjukat ezeknek. Bár ez alpári, de hűen fejezi ki az ember viszonyát ezekhez, akik megeszik az életét. És még az is eszébe jut, milyen szép is lesz majd az, ha mindezek után, amikor szarrá lövik ezt a Hegyi-Karabahot, elmegyünk majd templomot építeni nekik, ahogyan ez szokásában van a keresztényféltő rezsimnek. Hogy jól értsük, a muzulmán azeri dollármilliókat zsebre teszi valamelyik baltás-cinkos, aztán esetleg az adófizetők pénzén meg őrzi a csalfa hitet, hogy még egyszer is a kurva anyjukat ezeknek.

Máma ilyen nap van, vagy másképpen, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, illetve összefoglalva: ilyen a kereszténység minálunk. Teli vagyunk a keresztény kultúrával szügyig, olyannyira, hogy igazságügyi miniszterünk a sorosista Európai Unió képébe vágta, míg ott náluk, a hanyatló nyugaton nincsen pluralizmus a médiában, itt annyira van, hogy megjelenhetnek benne konzervatív és kereszténydemokrata nézetek is, aminek mi módfelett örvendezünk, hiába vagyunk hitetlenek vagy épp más vallásúak a szívünkben. Ennek a sokszínű médiapluralizmusnak köszönhetjük azt is, hogyan kell katolikus módon kezet mosni. Ez is megjelent a sajtóban minálunk.

Hogy félre ne értsük egészen, ez nem valami rituális kézmosás, mint amilyen számos létezik más hitekben és a kereszténységben is, hanem pusztán higiéniai, olyan, amikor az ember lemossa a vírusokat vagy a vért egy-egy baltás gyilkosság után. Ábrán mutatódik be a katolikus kézmosás a plurális magyar médiában, amiben szakralitás annyi van, mint tavaly ádventkor a szent szánkókban, amelyeket a sorosista tüntetők megszentségtelenítettek, a médiapluralista kereszténydemokraták pedig óbégattak, hogy ezeknek semmi sem szent, még a szánkók sem, amelyeket a kis Jézus születésnapjára faragtak az angyalok. Ilyesmi dumákkal könnyen bávataggá tehetők a népek.

Minálunk a tízparancsolat is gyógyít, illetve a vakcina sem, ez a mi országunk egy teljesen más valóságban leledzik. Például Gulyás miniszter is kijelentheti, hogy Vera Jourova persona non grata kormányunk szemében, míg ellenben az otthon épp elítélt Gruevszkit meg dédelgetik. Szeretik ők a bűnözőket, ha hasznot hajtanak, ezért még a keresztény kultúrát is megtagadják, mint az a mostani örmény-azeri sztoriból is kitűnik. És az ilyesmi farizeusságot látva mondja az ember, hogy a kurva anyjukat, de ezt nem eltorzult arccal, üvöltve már, hanem higgadt nyugodtsággal, épp mint a bíró az ítéletet, hogy tíz év. Netalán életfogytig vagy kötél általi.

Akárha Nürnberg. Az ilyen katolikus kézmosásokkal iszonytató pusztítást lehet végezni a tudatlan lelkekben, amilyenekkel tömve van az ország. Amikor pedig mindezek után a butaság bátorságával hangoztatják, hogy a hitüket tisztelni kell, akkor az ember kimondja a máglyára vivő szavakat, hogy ezt ugyan nem. Nehéz dolog az értelmet letérdeltetni az ostobaság elé, pedig a NER ezen van már évtizede és egyre hangosabban. Mindezt pedig anyagi hasznokért. Nem hívő és hitetlen, hanem bűnös és bűntelen, sötétség és világosság szemben állása zajlik épp, az új középkorban előtte vagyunk egy új reformációnak, mert eláradt a gonoszság.

A kezemre játszik az élet. Reggel hatkor bekopogott a szomszéd Józsi kétszáz forintért, ami nagy bizonyossággal fröccsre kellett neki. Miközben malacszemekkel tartotta a markát, elmesélte, már hajnali ötkor fürdött, mert ugyanis a szeretetszolgálathoz, ahol olcsó ebédért hetven éves létére segédmunkát végeztetnek vele, máma ellátogat a püspök úr. Gyönyörű – számoltam a kezébe az aprót – milyen szép is lesz, amikor az én Józsim gyomrában a fröccsel, katolikusan kimosakodva és lelkében a mérhetetlen sötétséggel gazsulál a püspök úrnak, ami kies hazánk keresztény kultúrájának veleje. Illetve ennyi az egész csupán. Hülye színjáték. Meneküljetek tőle.

Nem vagyok egy kárörvendő manus, de eltelten, szívemben némi maliciózus mosollyal nézegetem, ahogyan Varga igazságügyis nyikorog, sipít, mint egy szúette hintaló. Meg vergődik mind az összes, és más nem jön ki a szájukon, csakis Soros, és ez már túl van a felháborítón, túl a hazugságon, ez már annyira túljutott minden valóságon, hogy jelző csak egy van rá, és ez a szánalmas. Elkészült megint az Unió jogállamisági jelentése lesújtó eredménnyel kies hazánkra nézvést, és reakció csak egy van: Soros.

Sajtó: Soros, civilek: Soros, lopás: Soros, igazságszolgáltatás: Soros. Ott lebeg az egükön ez a szegény, vénséges Soros tíz éve szakadatlan, és nem tudják megállítani, nem tudják nem hagyni, hogy ő nevessen a végén, és Brüsszel sem fékezett be a kanyarban. Mi több, a robogó Brüsszel megszavazta, hogy bevezessék a jogállami mechanizmust a pénzosztáskor. Zavar keletkezhet a lopásban, rosszabb esetben leállhat az ország, tehát: Soros. Hatástalanok voltak a nagy, kék plakátok tehát.

Viszont azért ne bízzunk abban, hogy ez olyan egyszerű lesz, mint amilyennek tűnik. Egy kis fellazítás, egy kiskapu marad majd, hogy vegyük továbbra is a német tankokat, és a magyar proletár olcsón szerelje össze az Audit. Mert ugyanis momentán még nem dőlt el, hogy a gazdaság irányítja-e a politikát esetleg fordítva, vagy együtt aljasok. A szép eszmék mindig mocsokkal terhesek ugyanis, így most épp a reménykedés helyett szorítkozzunk arra, hogy élvezzük a cirkuszt, amit ezek közösen itt előállítanak.

Mert az van, ez el nem tagadható. Például már ennél a szavazásnál is, amely jogállamizik, és a kést Orbán torkára tette lehetségesen, egyedül maradtunk a dva bratankinkkal, a lengyel testvérekkel abban a buzgalomban, hogy ezt ne vezessék be. Közösen szavaztuk le tehát a javaslatot, de a hollandok, finnek, svédek, dánok és belgák is, ám ellenkező előjellel, mondván, az túl puha. Már nem csak holland fickó van tehát, hanem tele van libernyák fickókkal a világ, midőn mindenki nemzetünk vesztét óhajtja.

Ettől függetlenül megszavazódott a dolog, és lehet izgulni, mi lesz velünk nagymama, mi lesz helikofferekkel, jachtokkal, közbeszerzésekkel, ha nem dől a lé netán, de lehet izgulni, hogy az összeomló ország miatt elvész a hatalom. Ez mind benne van a levegőben, viszont nincs nekünk olyan szerencsénk. Mindeközben azonban szolidan rámutatnék arra, hogy a hintalovas visongás közben hogyan leplezi le magát a rezsim, és észre sem veszi, vagy ha igen, kényszerpályán mozog, és nem tehet mást.

Varga hintaló ugyanis azt nyikorogta: “A magyarországi helyzetre vonatkozó összes megbízható információ objektív és pártatlan elemzése csak arra a következtetésre vezethet, hogy Magyarországon az Európai Unió alapvető értékeit tiszteletben tartják, és a jogállamiság elve érvényesül.” – Márpedig, ha így van, nincs mitől félni, tessenek nyugodtan megszavazni. De nem szavazzák, mint ahogyan nem akarunk az Európai Ügyészség tagjai sem lenni, s ezt így együtt úgy hívják, beismerő vallomás.

Viszont tudjuk: Soros. Aki még mindig nevet, és már majdnem vége van. Az a tagadhatatlan helyzet állott elő ugyanis, hogy a demokrácia szabályai szerint Soros győzött, ha minden mögött, ami miatt bírálatot és megvetést kapunk, ő áll, akkor ő áll az Unió országai többsége mögött. Kies hazánk tehát a keresztény visongásával sokkal nagyobb kisebbségben van ott, mint az ellenzék idehaza, és én megértem, ha ez fáj nagyon. Nekünk is a NER, szar ugye?

Itt olyan helyzet készül előállni, amelyből két kiút létezik: vagy fejet hajt Orbán végre, vagy kilép. Behódolni már csak alkati okok miatt sem fog. Kilépni sem, mert a közösség pénze nélkül azonmód lenne vége, marad tehát az a szitkozódás és szítás, ami most is folyik. Jönnek újabb plakátok, a téboly fokozódik, egészen polgárháborúig hevítve a félhülye hívek gyűlöletét. Ne legyen igazam, de a diktatúrák logikája ezt mutatja. És Soros fog nevetni a végén, viszont valószínűleg nem őszintén. Szomorúan inkább, hogy milyen kígyót melengetett a mellén.

Olyan varázslat volt tegnap, hogy Orbán Viktor egy videóban számítógépen kezdett el online fogadni a Fradira, aztán pár pillanat múlva a kezében volt a nyerő szelvény, ami így egyben legalább olyan, mint Jézus feltámadása. Most mondja valaki, hogy nincsenek csodák, dehogynem. Illetve delirálni is lehet a házipálesz után akármit is, például azt, jól van az, hogy egy ország miniszterelnöke egyik nap traktoron ücsörögve, máskor pálinkázva, erkélyen focizva, szotyolázva, aztán meg szerencsejátékozva filmezteti és fotóztatja magát, miközben idiótán vigyorog.

Perszehogy nincsen jól, a legkevesebb, hogy ezért az ilyen országot beteg demokráciának nevezi Vera Jourova, bár ítéletét nem emiatt hozta meg. Ezek csak a felszíni tünetei a mélyben megbúvó, fortyogó gyalázatnak, ami viszont abban híven megmutatkozik, hogy a letarolni szándékozott SZFE élére épp akkor, amikor a főni a Fradira fogadott, egy katonatisztet nevezett ki kancellárnak ottani földi helytartója, akit Vidnyánszkynak hívnak. Katonák a kórházak és a színművészeti élén, ez alapján már okkal nevezheti betegnek a rendszert Jourova asszony.

Ennek hallatán pedig a tippmixelő alak levelet ír, Jourova monnyon le, mert ő szóba nem áll vele, és rákezdenek mind a sakáljai is, hogy monnyon. Így közlekednek Európában, bazi nagy elefántok, fröcsög, törik a porcelán, a németek pedig hajlanak arra, nem kötik jogállamisághoz a beteg demokrácia finanszírozását. Csak ahhoz, hogy a bajor paraszt adóját megfelelően költse el a diktatúra, ha lehet, náluk vegyen tankokat, és akkor minden rendben van, mindennel meg lesznek elégedve. Azzal is, hogy a kirgizeknek ad tizenöt milliárdot. Nézzünk azonban valami vidámabb helyet.

Ez például az egyik szomszédom zsebe, aki szintén nagy tippmixes volt, olyannyira, hogy mára a fele fizetését vonják különféle tartozások miatt, ami pénzeket eljátszott, s ezért nyomorog. A kocsmákból száműzték a félkarú rablókat, amire így visszagondolva nem az volt a baj velük, hogy a magyar jómunkásember eljátszotta a család összes pénzét, hanem, hogy nem nekik fialt. Mint emlékezhetünk, a diktatúrával sem az volt Orbán baja, hogy diktatúra. Csupán annyi, hogy nem ő irányítja, s hogy így legyen, hogy ő üljön az illiberalizmus ormain, mindent meg is tett, s lám, sikerült.

A németek meg azt néznék, hogyan költi el a pénzüket. Eltippmixeli cseszmeg, ami aktus maga a messzeringó szimbólum. Nem vártak sokat ugyanis, és Szijjártó jachtos cimborája már megint kapott súlyos milliárdokat. Ami nálunk rendben van. Ilyképp állítólag az is, hogy a miniszterelnök bújtatottan szerencsejátékot reklámoz, és miért ne tenné, ha ennek a cégnek a logója minden magyar futballcsapat mezén ott virít, mert önti nekik a milliárdokat, de nem a reklámértéke miatt, hanem, mert parancsba kapta. Diktatúrákban így működik a sport, másutt másként.

Előttem van mindig az a bájos kép, amelyen a futsalos miniszter szerelemesen mosolyog a nemzet futballistájára, Dzsudzsákra, együtt kávézgatnak, azt gondolva, hogy egy ilyen fotó kölcsönösen emeli a fényüket. Szijjártó bizonyítja, mekkora öribarija a focista, és viszont, így üzennek a bávatag szavazónak valamit. Leginkább azt, hogy tényleg beteg ez az ország, de azért Jourova monnyon le. Viszont azt a történetet sem feledem, hogy pár éve, amikor a kedvenc kosárlabda csapatom, a Golden State Warriors megnyerte az NBA-t, Trump is meghívta őket a Fehér Házba a saját fényét emelni.

Az én kedvenc csapatom viszont kollektíven fölemelte az összes karját, kollektíven a kezeinek összes középső ujját bemutatta ennek a Trumpnak, hogy szarjon sünt egyedül. Megtehették, nem függnek tőle sehogyan, legfőképpen anyagilag nem. Így, ha azt gondolják, vállalhatatlan a manus, beintenek neki. Mert ugyan a mai nagyságos Amerika is beteges egy hely, de vannak benne egészséges csírák, és létezik még olyasmi, hogy civil öntudat. Trumpnak pedig, lett légyen akármekkora barom is, nincs módja ezt eltaposni, pedig szeretné nagyon.

Minálunk viszont Orbán most tapod mindennek kihűlő hamvain, hogy érzékletes, ámde hülye képet használjak. Kétezret tett a Fradira a kedves vezető kiinduló videónk tanúsága szerint, viszont elbukta. Döntetlen lett, ennek ellenére Kubatov és a Fidesz székházat védő kopaszok csapata bejutott a BL főtáblájára, és már várom, hogy megint halljam, na ugye. Hogy tíz év alatt egy kisebb ország GDP-jét beleöntve a diktátor hobbijába idáig sikerült eljutni, amitől tegnap lázasan csűrdöngölt a fél maffia, az nem egy vaszisztdasz. Az már igen, hogy az Unió is vörösbe rakta kies hazánkat járványügyileg. Skandalum, Jourova monnyon le.

A kurtafarkú kismalac dúrogatatt nagy szomorúan az Üveghegyen túl ugyan, de a Turuldombon (ahol lakik a keresztény kultúra) innen, a szögesdrótok tövében. Bebocsátást várt ugyanis a Nagy Nemzeti Anyához, aki adta a menlevelet a Turuldombhoz tovább, ahová nem juthatott el akárki malacfia vagy malaclánya. Dúrogatott tehát a kurtafarkú kismalac a szemétdombon a kastély mellett, amiben lakott a Nagy Nemzeti Anya. Dohogott, dúrogatott, hiszen ugyanis azért nem nyert bebocsátást a kastélyba, mert kurta volt a farka neki. Hiába gondolta, milyen egy baromság ez már, de apelláta az nem volt, a Nagy Nemzeti Anya ugyanis elveket vallott, és kemény elvei voltak neki, hogy mind az összes mesehősöknek makulátlanoknak kell lenniük az ő orientációjukban.

Szexuálisan teljesen orientálódniuk kellett az irányba, amit a Nagy Nemzeti Anya szabott meg. A kurtafarkú kismalac pedig még elibe sem tudott járulni, mert ugyanis volt ott egy mahomet ajtónálló, aki azt mondta neki, nagyon kurta ez a te farkad kismalac, nem vagy-e buzi-e, illetve pontosabban, hogy buzi-e vagy, ezt kérdezte tőle a mahomet ajtónálló. És a kurtafarkú kismalac magyarázta volna, hogy kérdezzen a kondából akármely malaclányt, aki mind bizonyíthatná, elmesélhetné ennek épp az ellenkezőjét, de idáig már el sem jutott. Két nappal azelőtt beverte ugyanis az oldalát, amin véraláfutás keletkezett, és ez gyógyultában sárga lett, zöld meg lila, így a mahomet ajtónálló csak rámutatott és mondta neki, letéplek, mint Előd a zászlót, és belerúgott az amúgy is fájó oldalába neki.

Hát ezért dúrogatott a kurtafarkú kismalac a szemétdombon, keresve, hogyan juthatna be mégis a Nagy Nemzeti Anyához a menlevélért eljutni a Turuldombhoz, de ilyen akadályok tornyosultak előtte, a gyanús kurta farka és a még gyanúsabb szivárványos oldala neki. Na, meg, a mahomet ajtónálló, aki bő gatyában volt, oldalán karikás ustor, dolmánya volt neki, darutollas kalapja és olyan pöckös-hegyes a bajsza, amire tíz kismalacot is fel tudott volna nyársalni, bökni, szúrni. A kismalac bár kicsi volt, de okos nagyon, elővette a hegedűjét, húzta, ahogy bírta, amitől a mahomet ajtónállónak a talpai elkezdtek egymásra lépni, és addig léptek egymásra, hogy teljesen összekeveredtek a lábai, hogy mozdulni sem bírt. Átlépett hát a kismalac rajta büszkén, így jutott be a kastélyba a Nagy Nemzeti Anyához a menlevélért.

A Nagy Nemzeti Anya azonban egy aprócska lány volt csupán, alig nagyobb a kismalacnál, és egy hűtőgépben darálgatott könyveket épp. Abban kellett ülnie, nehogy megmelegedjen, mert, ha meleg lett volna véletlenül, összedőlt volna a kastélya neki teljesen, leomlottak volna a falak, és pitypangok nyíltak volna a helyén. A kismalac, aki nagyon furfangos volt, átalakította a hegedűjét hajszárítóvá, mert sok mekgájvert nézett, és fújni kezdte a meleget a Nagy Nemzeti Anyára, aki ettől sikoltozni kezdett, hogy meleg, jujj, meleg. Aztán a kismalac megmutatta neki a szivárványos oldalát, amitől a Nagy Nemzeti Anya egyszerűen elpárolgott. Huss, szublimálódott mintegy hirtelenül, és csak a gőzei lepték el a szobát lengedezve de még mindig sikongva. A könyvek meg ott maradtak félig darálva, ki érti ezt, ugye.

Kereste a kismalac most hát a menlevelet, de az nem volt sehol. Így, amikor a mahomet ajtónálló szétbogozta végre a lábait betódulva a szobába, hogy letépi a kismalac kurta farkát, de látva a Nagy Nemzeti Anya gőzeit, egyből a kismalac lábai elé borult, hogy mit parancsolsz édes gazdám. Ezt mondta a mahomet, a kismalac pedig azt parancsolta, mutassa meg az utat a Turuldomb felé, ahol a keresztény kultúra lakik, de a mahomet ajtónálló megvallotta, olyan nincs egyáltalán, és mind a cirkuszt a szivárványos oldalával, a kurta farkával meg a buzizással csak azért kellett elszenvednie, hogy ez ki ne derüljön, hogy a Nagy Nemzeti Anya kastélyán túl semmi sincs, de ami nagyobb gebasz, abban sincs semmi, a kastélyban is csak az üresség, a buzizás, meg a kokárda. A mahomet ajtónálló bajsza lekonyult, a kismalac pedig visszatért a kondához csajozni. – Bizony, ez így történt gyerekek.

A pálinka, a Fidesz és önmaga dicsőségét zengte tegnap Orbán Viktor, ami szentháromságot összekapcsolta az alkotmányos forradalommal, és máris megérkeztünk a karikás ustoros, bő gatyás Magyarországra közelítve a XXI. század derekához. Csodálatos ez az élet. Egy 2010. szeptemberi parlamenti bejelentésre emlékezett a kedves vezető, mert, mint kupicával a kezében felidézte “kétharmados alkotmányos forradalommal lehetőséget adtunk magunknak, hogy mindent megváltoztassunk, amit megváltoztatásra alkalmasnak vagy szükségesnek láttunk”.

Emlékszünk a demokrácia tarvágásának első lépéseire, a huszonkilenc pontos programra, amelyben Orbán szerint „nagy dolgok szerepeltek”, amelyek közül tegnap a bankadót, a multik megadóztatását és a szabad pálinkafőzés lehetőségének megteremtését tartotta fontosnak kiemelni, amelyek keresztény életünk fundamentumai minden bizonnyal. Még rémlik az a diadal is, amellyel a részeg kerékpározást engedélyezte, s már ebből is látszik, hogy az alkotmányos forradalom dicsőséges győzelme kezdetben abból állott, a polgár hótt kokisan belebiciklizhet a napba.

Ahogyan ott a nagy ünnepben maszk nélkül a pálinka gőzeivel együtt a vírusokat is eregették a légbe a szervilis csinovnyikok, és elnéztem a gazdát, kitetszett, hogy egy falusi párttitkárra hajaz, de nemcsak a külleme, hanem a gondolatai is. Ergo, olyan, mint az apukája, még mielőtt a kisfia megvette neki a bányát az eladott székház ellopott pénzéből, így alapozva meg, szimbolizálva mintegy a politikusi életpályát, amelynek ormain száz-, és ezermilliárdok lenyúlása sem okoz gondot. Ez a gondtalanság viszont az alkotmányos forradalom totális győzelme, maga a szabad rablás.

És most, hogy a NER lényegét tömören felskicceltük, merüljünk el a pálinkában szügyig, mert ugyanis nem kevesebb ünneplődött tegnap, mint az, hogy a magyar fékek és gátak nélkül vedelhet állami jóváhagyással. Tudjuk, hogy leleményes népünk még az ólajtót is képes kifőzni, abból kis trükkel fütyülős barackot előállítani, maximum belehal, ez viszont az államháztartásnak tesz jót. A pálinkáról az az adoma terjed egyébként, hogy a bortól hülye ötletei támadnak az embernek, a pálinkától viszont meg is valósítja azokat, ekképp a pálinka a kreativitás itala.

Hogy mi sül aztán ki belőle, az látszik a NER-en, amelynek nincs olyan alkatrésze, amely illeszkedne a másikhoz, ilyen delíriumban összegányolt gépezet, amit a hit tart össze. Viszont nem tudom, emlékszünk-e rá, hogy a pálinkás forradalom idején kormányunk még nem keresztény volt, csupáncsak polgári, ilyképp az a következtetés vonható le mindebből, hogy tíz év alatt szlopálták magukba a hitet, amely annak előtte nyomokban sem volt föllehető bennük. Viszont a bíróság sem veszi enyhítő körülménynek, ha részegen bűnözik valaki.

Nincs bocsánat tehát, sem elnézés vagy irgalom. Még beleférne, hogy sajnálkozzon az ember Orbán fölött, aki jól láthatóan halad a demencia sötétsége felé, de ezt a jogát – hogy szánjuk őt – már nagyon régen elvesztette, így marad csak az ámulat. Nagyon komolyan csodálkozva kell elmélázni azon, hogy ezek ott tegnap kupicával a kézben, ájtatos és megalázkodó vigyorral az arcukon tényleg azt hitték, hogy valami nagy dolgot vittek végbe. Mert, ha így volt, márpedig így, az baj, sőt hiba, illetve bűn. Viszont föl nem fogják, meg nem értik, el nem gondolkodnak rajta.

Így néz ki pálinkában feredőző nagyságunk a bambaságot ünnepelve. Mert ugyanis a pálinka egészen elképesztő ötletek megvalósítására teszi alkalmassá az embert, például vak komondoros történetekre. Sőt, ha a CSOK-tól megnő a szaporulat módfelett, a cumit is bele lehet mártani ebbe a nedűbe, hogy hallgasson a kisded. S ha így gondozzuk őt, felnőtt korában sem lesz baj vele, mert kimosódnak a fejéből az összes bűnös gondolatok. Engedelmes szerszám válik belőle, sőt, megfelelően bamba keresztény is, aki rajong Orbánért, mert neki köszönhetően ihat egész nap.

A helyzet azonban nem ennyire sötét, hanem sötétebb. Mert ha az istenadta népről annak vezérére fókuszálunk, egy nagy gyomrú embert látunk, aki azzal váltja ki a rajongást, hogy kolbászokkal, kezében demizsonnal, vőmurammal fotózkodik, uborkákkal szaladgál és különös vörös fazekakat fényképezget vagy fölzabálja a tüntetők csokiját. Ha már kereszténység, a mohóság is a fő bűnök egyike, ahogyan a jóra való restség is. Ha mást nem is, ezeket vezérünk biztosan elköveti napra-nap, tehát pokolra fog jutni. De mi van, ha hitetlen az ember? Milyen véget lát akkor hősünknek? Nos, ez az.

Tegnap a komplett operatív törzs ücsörgött „U” alakban a hosszú asztaloknál. Rengetegen van ez az operatív törzs aki megment minket, mindenféle szagemberek, rendőrök, nyunyókák vegyesen, akik népükért élnek, érette, s általa. Szóval ültek ott, így mutatta a kamera, mígnem balról megérkezett a tábornok – Isten vagy amőba – a jól ismert trottyos alak talpig gyomorban. Előtte mutatták, ahogyan hozza őtet a páncélozott fekete gépjármű, amely süvít a törzshöz át a hajnali városon. A kapuban két ember várta a trottyos amőbát, és aztán siettek föl a lépcsőn sebesen, ahogyan a gyomruk engedte nekik, és így érkeztek meg az „U” alakú operatív törzshöz.

Snitt. Egy másik kamera már azt mutatta, ahogyan belép a nagyságos úr a nyunyókákhoz, szagemberekhez, következésképp nem egy kamera volt, hanem több, egy komplett filmgyár rögzítette a utókor és az illékony jelen számára, ahogyan a gyomros amőba betolul az „U” alakú operatív törzshöz. És ekkor történt meg a csoda. Ahogy jött be balról először a gyomor, aztán a többi alkatrész, a nyunyókák, rendőrök és szagemberek úgy vágták magukat vigyázzba, akár valami díszőrség, viszont az ember azon csodálkozott, hogy ezzel egy időben nem köpték szembe magukat, illetve azt a valamit, amit a szervilis szolgaság belőlük „U” alakban ott hagyott.

És még csak nem is ez volt a drámai csúcspont, hanem, hogy az amőba gyomrából két kéz türemkedett elő, és mutatta karmesterként nyugtatva, hogy jó, nem kell annyira nyalni a seggem, leülhettek akár, ha akartok. A két kéz ujjai széttárva, a tenyér a föld felé néz, és le-föl mozgatva a karokat kifejezi a helyfoglalás fenséges megengedését, a hódolat befogadását mintegy, a mérhetetlen hatalom nyugtázását, ahogy az operatív törzs „U” alakban vigyázzban reszket előtte. Viszont ő nem löveti le őket, mert csálén áll a fülük, hanem szíve minden irgalmával engedélyezi a férgeknek a helyfoglalást. Egy diktátor az ilyen pillanatokért él, amikor egy másodpercben sűrűsödik össze a hatalma.

A teremben lévő nyunyókák, rendőrök és szagemberek pedig büszkén mutogathatják gyermekeiknek és hites társuknak, hogy lám, itt a bizonyság, egy levegőt szívhattam vele, majdnem éreztem a reggelire fölzabált kolbász fokhagyma szagát, a szétsprickoló koviubi ecetjét. A nyunyókák, rendőrök és szagemberek vigyázállása dönti romlásba az országot, midőn föladják, akik valaha voltak, és föloldódnak a NER szutykos gőzeiben. És az ilyen aktusok tévéműsorok bírnak lenni, mégpedig úgy, hogy másfél óra alatt ötször látja az ember, és voltaképp hálás is, hogy ilyet érzékelnie adatott, mert ugyanis ez maga volt a megvilágosodás, mert eddig nem tudta az ember, hol is él.

Tegnap valami munka miatt M1 nézésre kényszerültem, mint az a fentiekből is kiderült talán, és most elmesélem, mit láttam arrafelé, abban a másik világban, amit ebből a mi keservesünkből gyúrnak össze, állítanak elő kirakatul, mételyül a bávatag népeknek. Ebben permanensen szaporodnak a fiatalok, a süldő lányok mindig terhesek, az első gyerek sincs meg, de már tervezik a következőt, mert a kormány ezt lehetővé teszi, simogatja a hasát a kismama és hálálkodik. Egy boldogság az élet, Novák még nem is miniszter is ezt magyarázza, hogy hiába a járvány is, még csak meg sem döglünk, náluk az örök élet itala, ami valami kisüsti lehet bizonyára, és otthoni főzésű.

Migráncsok is vannak természetesen Bakondival, Nógrádival elnyújtottan aggódva, bánatosan nézve a kamerába, meg még egy ürge, aki azt szajkózza, hány milliárdot hagytak a zembereknél megint. Pedig ez egyszerű képlet, épp annyit, amennyit nem szedtek el tőlük. És ezek, amőbák, „U” alakú vigyázzba álló operatív törzsek, szaporodó fiatalok, Nógrádik és Bakondik másfél óra alatt ötször, hogy beleégjen az ember agyába. Goebbels ezekhez képest kutyafasza, nyeretlen kétéves csupán. És ott lebeg ez az egész sűrű masszaként a valóság fölött, hogy akinek nézni mást módja nincs, garantáltan meghülyül vagy fölköti magát az első fára vagy villanyoszlopra.

Lehengerlő másfél óra volt, látni a színművet, rendezőt, szereplőket, statisztákat, akik előállítanak egy soha nem is volt világot csak azért, hogy Orbán hatalmon maradhasson. Szánni valóan félelmetes ez a gépezet, és meg kell követnem a szomszéd Józsit és mind az összes más Józsikat. Nem tehetnek róla, hogy tudatlan ostoba sötétek, mert ez csepeg beléjük a teleképből, ezt olvassák a lapokban és ezt mondja nekik a Kossuth. Ez egy színjáték, ami addig fog tartani, míg alattuk recsegve össze nem omlik az egész tákolmány, ami a NER. Viszont ez a cirkusz tartja életben is, ilyképp olyan illékony, mint a hazugság. Csak meg kell bontani valahol és recsegve dől össze az egész.

M. néni a városszéli utcában élt magában az otthonában és otthonkájában mindig csak. Hogy mennyire egyedül és milyen régóta, azt már senki se tudta a kietlen, légvezetékes, töredezett aszfaltú tájékon. Azok, akik a legrégebben költöztek ide, ők is úgy emlékeztek, hogy akkor már rég itt volt, amikor ők jöttek. De voltaképp M. néni sem tudta, mióta van itt, mióta van egyedül, lassan már önmagát is úgy látta, mint egy döledező villanyoszlopot, amit valakik valamikor fölállítva itt feledtek, s ahogyan azokon az elektronyosság, őrajta az élet áramlott át akadályok nélkül és nyomtalanul.

M. néni gondozgatta a kertjét, benne a virágokat, rózsát, tulipánt, őszirózsát, meg ami jött, vegyesen, megfőzte naponta a kis farhátot, csirkelábat pár szem krumplival, reggel a kis cikóriát, vagy köménymagos levest, és M. néni ezen kívül nem is volt. Olvasgatta az újságját, amihez negyven éve ragaszkodott, nézegette benne a halottakat, tanulmányozta a gazdaság szárnyalását, a nála maradt milliárdokat, elmondták neki, hogy a fiataloknak soha jobb dolga nem volt sehol, így neki sem, a megbecsült öregnek, és mért ne hitt volna ebben, amikor kandikált a csirkeláb a fazokából kifelé.

Na, ugye, szokta mondani magában, mert ez nagyon megtetszett neki annak idején, ahogy tetszett minden is. A szépséges erő, ami áradt a miniszteres úrból, aki ezen kívül mondta azt is, hogy minden csurig migránccsal, de ne féljen senki, csapataink vele együtt őrzik a határt, és jól őrizhették, mert nem látott egyet sem soha, hogy sikítva kelljen menekülni neki. Nappal a rádió nyugtatta őt szüntelenül, este a televízió, és rájött az ő nagy szerencséjére, hogy éppen itt és éppen most adatott élnie, s ha módja nyílt volna rá, kezet csókolt volna a miniszteres úrnak, aki azonban messzire volt.

Ha lett volna bakancslistája, akkor azon első helyen szerepelt volna ez a miniszteres úr kezire lehelt hálatelt csók, vágyott rá, ahogyan arra is, hogy nála is lehetne egyszer, az ő ólja mellett is mondaná, na mi van, röfi. De belátta józanul, hogy ilyen kiváltság csak az arra nagyon érdemeseknek juthat, ezért úgy temette el a vágyát, mint a Karcsi kocsis utáni epekedését süldő korában. Ilyen lemondásos volt M. néni élete, de elégedett volt vele, csirkeláb, cikória, krumpli. Mi kellhet még, semmi sem egyáltalán. Csakhogy ez a járvány, ettől olyan különös lett az élet tavasszal hirtelenül.

Írta az újság, mondta a rádió, mutatta a tévé, hogy messze valahol ették a patkányt a kínások, meg is verte őket az Isten, de izgulni nem kell, ide nem ér az soha. Később pár migráncs ugyan behurcolta, de a miniszteres úr kiakolbólította őket, csalánba különben sem üt a menkő, nincs semmi baj. A bajkeverők, gyurcsányok, sorosok szítják csak a vészt, miniszteres úr azonban harcol érettünk. Aztán bezártak az iskolák, be a boltok kilenc után, ami baj volt, mert M. néninek olyankor már hasogat a lába, és levegőt is nehezen kapott a téli sálja alatt amit az arcára tekert, mert makszra nem telt neki sehogyan.

Ő hívta így, de ez mindegy is, hiszen mi az ahhoz képest, hogy a miniszteres úr az újságban meg a tévében talpig beöltözve gyógyította a nemzetet, még a szép arca sem látszott, öltönye sem, csak a harc őérette, M. néniért. Eltelt a nyár aztán, elrepült nagyon, mint évek óta egyre fürgébben, a vírus sehol, és M. néni hallgatta, hogy több Adria, kevesebb Balaton, meg, hogy azért látnia kell a tengert neki is, de ez olyan álom volt csupán, mint az, hogy mellette mondja az édes hang a helló röfit. Ilyet M. néni nem érdemelt vélekedése szerint, mert szentnek kellett lenni ahhoz legalább.

És itt is volt az ősz a második hullámokkal, ha már a tenger nem is, de félni most sem kell, mondta a rádió, mutatta a tévé meg írta az újság. Teljes fegyverzetben várjuk a harcot, mondta a miniszteres úr, és hát mi is érhetné az M. néniket, és mind a szelíd öregeket, ha minden őérettük történik. – Gondolta hősünk a kora őszi napban a virágai közt, ahogy gondozgatta őket és élvezte az illatukat, amit viszont egyszer csak nem érzett. És ugyanaznap a farhát sem volt olyan ízes, mint annak előtte, sőt és egyáltalán semmilyen íze nem volt neki, se illata a virágnak, szaga se semmilyen.

Elmélázott ezen M. néni, hogy kár az embernek így megöregedni, hogy már semminek sincs szaga se, íze se, és este volt egy kis hője is, borzongások futottak rajta, ahogyan mozgott benne a láz. Meghűlt kicsit, így gondolta, azon túl kutyabaja, ezt is, és másnap este olyan nehéz volt a levegő, hogy nem jött be a száján, kapkodta, de akkor sem, egy elefánt ült a mellén neki, sőt, ugrándozott ott, amitől M. néni fulladozott, nem volt valami jól magunk közt szólván. Szólt a rádió, benne a miniszteres úr, hogy mindenkit meggyógyítunk, ilyenek.

Eközben benne élet már alig, a mellén az elefánt egyre nagyobb-hatalmasabb, hogy valahogy kiment az utcára, a töredezett aszfaltra a légvezetékek alá, és ott esett össze zajosan, hogy jött a mentő aztán sikongva és vitte őt, szaladt vele. Mit nem adott volna egy korty oxigénért, facsarta volna ki a felhőből azt a pókszerű ujjaival, így értek a kórházba levegő után markolászva, futottak a géphez, hogy lélegeztetik, de nem találták rajta a gombot, mert kínaiul volt, rohadt, patkányzabáló kínaiak, s ahogy M. néni feje lila lett, és szállt ki belőle az élet, még hallotta, hogy mindenkit meggyógyítunk.

És a vattaszerű felhők közt ott állt miniszteres úr, és mondta M. néninek csakis, hogy na, mi van röfi, és akkor ő érezte, hogy ezért érdemes volt élni és meghalni is, és bemutatott mind az összes angyaloknak, hogy bekaphatják, mert ezt a röfit csak neki mondta a miniszteres úr. Aztán fények voltak és hárfa hangja, a teste pedig még ott feküdt soká a folyosón, mert nem volt miért sietni vele már, pókujjai sem markolászták a semmit, és csend volt odabenn, mígnem arra nem járt a kórházparancsnok, aki intézkedett, hogy az elesetteket ne hagyják a harcmezőn, mert jönnek rájuk a varjak.