blogin.hu

Na, gyerekek, ki keres a raktárkoncerteken? A zenészek vajon? Kicsit ők is, de csak azok, akik jók voltak. Mert aki nem lép egyszerre, nem kap raktárkoncertet estére. Ismerjük ugyanis Nagy Ferenc Csótány téziseit a gazdáról, rendelésről, fizetségről, és még mennyi ilyen van nekünk: udvari muzsikusok, kintornások, zenebohócok, ha ezzel a bohócszakmát meg nem sértjük. Nos, ők raktárkoncertelhetnek, és mehetnek aztán haza a családhoz, hogy na, ki adta el a lelkét, hát az apuk, aztán egy-egy szárnyat, combot nyújtanak a kicsinyeknek.

Mert nem lehet mindenki hős forradalmár, mint a színészpalánták. Sajnálatosan. És most, hogy belekerültünk a történelembe szügyig, nézzük ezt a raktárkoncertes szeletét neki, miszerint ilyen címen hogyan köp a társadalom arcába a kedves vezető és bájos csapata. A nagy válságban 5,3 milliárdot szán a pénzünkből arra Nagy Ferenc Csótány öribarija, hogy a zenészeket megmentse (nótát rendeljen) úgymond. De, mint felskicceltem, nem mindenki részesül a kegyben, kézcsók kell előtte, illetve muszáj kitölteni egy nemzeti konzultációs ívet miheztartás végett.

Nem úgy van az, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ahogyan a népi bölcsesség tartja. No most, ebből az 5,3 milliárdból (vérünkből és verítékünkből) 1,5 milliárd illeti az udvari dalnokokat, és akkor ott marad még 3,8 milliárdocska, hogy az kinek jut csirkeszárnyra, az a pöttyös labdát érő kérdés. Nos, hát perszehogy a cimboráknak, akik bonyolítják a dolgot. Ilyen NER-közeli cégek gyarapszanak ekképp. Építünk kétméteres kilátót, és rögzítjük telefonra a Csótányok óbégatását alkotmányos költségekkel terhesen, miközben szeretett népünk éhen veszik.

Mindez nem nóvum, nem is szenzáció, hanem a szutykos rögvaló, ahogyan a király menti meg a gazdaságot álnéven szabadítja el az inflációt, dönti hanyatt a GDP-t, extremizálja az államadósságot és más cuki kurvaságok, mert a család minden előtt. Megazisten. Ezt dobta nekünk a szerver, ami leállt a választáskor, és, hogy megnyugodjunk, ez a 3,8 milliárd ez bolhafing, ez egyáltalán nem is tétel, ami miatt megjegyzést érdemelt az a méterekre kilógó lóláb, hogy a megmentett muzsikus a harmadát kapja annak, mint az őt megmentő. Ez tankönyvi eset.

De hadd meséljem el a HVG esetét, ami orgánum, illetve újságírói egészen nagy naivan tudósítani szerettek volna egy ilyen raktárkoncert felvételéről, hogy mégis miként mennek ott a dolgok. Kíváncsiak, hamar megöregszenek tehát, de a NER tesz róla, hogy ez ne történhessék meg: „A vírushelyzetre tekintettel a raktárkoncertek zárt ajtók mögött zajlanak, azokon kizárólag a zenekarok, valamint a felvételen dolgozó szűk technikai stáb lehet jelen…a fentieken túl csak olyan sajtóorgánum vehet részt, akivel kizárólagos médiapartneri megállapodás született.”

Ezt a választ kapták, ezt vágták a képükbe, ami már olyan, mint a parlamentben, ahonnan számos orgánumok ki vannak tiltva, mert mindig a baj van velük, hogy egyfolytában csak kérdeznek-érdeklődnek. Hogy ne okvetetlenkedjenek, be sem mehetnek, így kell ennek lenni. A raktárkoncertet is, ahol a megfizetett bohócok húzzák a kedves vezető nótáját, csak a kiválasztottak, origók, prostisrácok, ilyenek láthatják, egymásra lépnek talpaik, kinyílik a pitypang és nélküled. Senki más ne nézze, hallja, mire és hogyan verik el a pénzét. Ez is egy szint, de a legalja.

Ebből a történetből megtudtuk tehát, minden zenész egyenlő, de vannak egyenlőbbek, a 888-as újságíró (bérnyalonc) vírusa másképpen – vagy egyáltalán nem – fertőz, mint a HVG-sé, és különben is mindenki bekaphatja. Nagyjából ez a viszonya a társadalom többségét kitevő mintegy nyolcmillió emberhez a NER-nek, a nevéből fakadóan így működve együtt, tehát sehogy. Kedveseim, ki vagyunk tiltva a saját hazánkból, és csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy el is űzzenek. Én maradnék azért, mert van még dolgom a világ ezen elátkozott szegletén. Ellenállni a gonosznak. Az.

Azon elmélkedek épp lógázva a lábamat a föld pereméről a nagy üres semmibe, hogy jól elbújtam-é a strigák, vérnyulak és más veszedelmek elől. Kulacsomban kotyogtatom a hypót, ami, ha kívülről fertőtlenít, a gyomrot is tisztíccsa, kiűzi belőle a vírusot, akár a lelkünkből a gonoszt a bádogbános úr imáccsága. Mint kitetszik a dumámból, meg vagyok hasonulva, aminek ezúttal épp Varga Mihály az oka, és nem a sarki kocsmáros, hanem a pénzügyminiszter, aki eladta a lelkét Orbánnak.

Tegnap pedig ezért egy templom átadásán azt mondotta: „A kormány természetes szövetségesként tekint az egyházakra, amelyek jelentős szerepet vállalnak Magyarország szellemi és lelki megújulásában. Ezért segítjük az egyházakat abban, hogy közfeladataikat és közösségépítő szolgálatukat minél jobb feltételek között láthassák el.” Asztakurta gondoltam erre én, mi báncsa a Varga Misi szívét, hogy meghülyült, tán az, hogy slendriánul dolgozik.

Dől a lé az Unióból, az alattvalók a lelküket is odaadják a százféle és számolhatatlan adókban, az egyre kitartóan csökkenő államháztartási hiány pedig a soha nem látott magasságos egekben. A forint döglődik, bár ez ügyben Matolcsy is buzgólkodik, minden unortodox, Orbán pedig stadionra veri el a dellát, ilyenek. Varga Misi tehát szarul dolgozik, és persze hogy is dolgozna másképp, ha a pénzügyek helyett templomokat adogat át, és arra megy el minden energiája, hogy ott zöldségeket beszéljen.

Az egyház mint szellemi megújulás az maga az antagónia, mivelhogy szerepe szerint sem ezért van, hanem kétezer éves babonák gondozására. A lelkire pedig csak egy szavam van: Kaleta. Mint tudjuk ő mélyen hívő, vérbő díszkeresztény, a többit pedig ismerjük. És ismerjük enbloc az egész kompánia kereszténységét, a seggükből fújó böjti szeleket, meghasonulásom oka azonban nem ez a morális restség, hanem a tiszta észért való aggódás, miközben csípi a szemünket a tömjénfüst.

Eredendően nem volnék antiklerikális ürge, meghagyom a jogot mindenkinek, hogy abba zakkanjon bele, amibe akar. De, hogy a XXI. században, a szingularitás küszöbén kell a Descartes-féle (cogito ergo sum), illetve az tertullianusi (credo via absurdum) ambivalenciáján elmélkednem, és épp Varga Mihály miatt, nos, ez mellbevágó. Hogy miért megy el az esze az összes fideszkereszténynek, vagy inkább miért állnak bele a kedves vezető tisztán hatalmi érdekekből böfögött hagymázába, amit amúgy a Sátán sugall.

Ha már, és ugye. Mert van itt nekünk a hit, vallás, egyház szentháromsága, amelyek közül az első a legbensőbb magánügy, még ha olyanokat is eredményez, hogy Trump szerint iddogáljon az ember kézfertőtlenítőt. Aztán jön a vallás, amely mindezt meggyőződéssé, rendszerré és világnézetté emeli, továbbá az egyház, mint ennek az erőszakszervezete, a vallás állama palástos csinovnyikokkal, erdőpéterekkel, meg a többi hasonszőrű Isten katonáival.

Amikor Varga Mihály – Orbán nevében – kijelenti, hogy az egyházak a szövetségesei, akkor nem a hívőről beszél, Mária néniről az imától göcsörtös ujjaival, hanem a bíborban és aranyban kurválkodó Isten katonáiról, akikre annyi szükség van, mint a kórházparancsnokokra. Tehát semennyi. Amit most előadtam, az lehet panteizmus, de lehet akár ateizmus is, gusztus és filozófiai hajlam kérdése csupán. Egy a lényeg, semmilyen egyház nem alkalmas szellemi és lelki megújulásra.

Minden hit akkor kurvul el, amikor vallássá lesz, minden vallás akkor veszti el a hitet, amikor egyházzá szerveződik. Így, amit ma magunk előtt látunk a Varga Mihály által felavatott templomban, az istentagadás, másképpen cirkusz. De tudjuk, az kell a népnek, olykor Rómára gondolva vérrel elegyest. Ennyi csupán, és most önszántamból indulok a máglyára, vagy inkább gyújtok rá egy cigire kávét szopogatván a fideszistáknak annyit üzenve Marquez Ursulájával: ha meg kell hülyülniük, hülyüljenek meg maguknak.

Mert ugyanis a szekularizáció már kies hazánkban is lezajlott. És most, hogy Orbán, meg ez a Varga és az összes többi senkiházi állami feladatokat utalgat az egyházaknak, tömi őket pénzzel, hogy ne Isten, hanem Orbán igéjét terjesszék, a szekularizáció lebontásán fáradozik, ráadásul aljas módon. Kíváncsian várom egyébiránt az ellenzéki pártok megszólalását ez ügyben, mert erről mély kuss van. Ha pedig rossz szemérem miatt, akkor alkalmatlanok Orbán hatalmának megtörésére. Hiányzik belőlük a szellem szabadsága: anélkül pedig nem megy.

Varga Miklós biztosan nagyon szomorú volt szombaton, mert nem énekelhette el a Nélküledet Dunaszerdahelyen. A szebb napokat megélt Nemzeti Sport sírdogált emiatt, az, amelyiken az Alapjogokért hirdette világháborús szuronyokkal, hogy naggyá teszi a Kárpát-medencét, mintha valami lufi volna az, hogy lehessen vele gömböt fújni. Varga Miklós a DAC futballmérkőzésén volt hivatott óbégatni, de közbeszólt a vírus, ezért csupán „virtuálisan lehetett hallani az Emerton-díjas énekest” – hüppögött a Nemzeti Sport.

Ez a lap egy ideje úgy tudósít Dunaszerdahelyről, Csíkszeredáról, Eszékről és más idegenbe szakadt vérű városokban zajló sporteseményekről, mintha csak Lajosmizséről tenné. Az ottani csapatok mi vagyunk, akárha a Fradi vagy a Vasas. A Nemzeti Sport már rég visszafoglalta Erdélyt, főleg, mióta Szöllősi György, Orbán csicskája főszerkeszti. Kár érte, valamikor jó sportújság volt, ma azonban már csak pártlap, és ugyanúgy folyik belőle a takony, mintha Magyar Nemzet vagy Origo volna. Ez utóbbi is nyáladzott tegnap.

„Nyolcvan éve tért vissza Észak-Erdély az anyaországhoz” címmel tett közzé dolgozatot, megemlékezve arról a második bécsi döntésről, amellyel kies hazánk visszavonhatatlanul náci csatlóssá vált. Ilyet is lehet, mért ne lehetne, de mielőtt teljesen elalélnánk, ízlelgessük azt a nyelvezetet, azt a mentalitást, azt a világlátást, amit az Origo használ, és rögtön megértjük Vidnyánszkyt is a bocskaijában, érezzük mindeközben a tömjén illatát naftalinnal elegyest, előttünk áll az a világ, amibe Ady is belehalt, és bele fogunk mi is.

„Nyolcvan éve, 1940. szeptember 11-én délelőtt zászlódíszbe öltözött Erdély fővárosa, Kolozsvár. Az utcákat, sőt, a város határát is ellepte az ünneplő tömeg, megkondultak a harangok, és virágeső záporozott az erdélyi induló ritmusára díszmenetben bevonuló honvédalakulatok katonáinak fejére. A főtéren felállított karzaton személyesen Magyarország kormányzója, Horthy Miklós fogadta a bevonuló csapatok díszszemléjét, akinek az ünnepi köszöntőbeszéd közben elcsuklott a hangja a meghatottságtól.” – így kezdi az Origo a XXI. században.

Hogy ennek milyen ára volt, a II. Magyar Hadsereg kétszázezre a Nemzeti Sport-féle szuronyosokkal, a négyszázezer holokauszt áldozat, meg a többi nyalánkság a csatlósság miatt, az nem derül ki, midőn virágeső záporozik a díszmenetben bevonuló honvédalakulatok fejére. Tudjuk, hogy ma a gödrünkből kinézve és a Nélküledet óbégatva kellene fájni Trianonnak, de mielőtt elsírnánk magunkat, nem árt megjegyezni, hogy az sem történt volna meg az akkori elit nélkül, amely ugyanolyan volt, mint ezek a maiak. Általában mindig az elit volt az, amely az ország vesztét okozta.

Most sincs ez másként, ez a köldöknézés, amit most megmutattam, ez a takonyízű bokacsattogtatás ugyanaz, és ez sem vezet sehová. Voltaképp egyébként mindez magyarázat a kultúrkampfra is, illetve ez az egyetlen magyarázat rá. Ahol megkondulnak a harangok és virágeső záporozik a honvédalakulatok fejére, ott nehezen értelmezhető Kassák, de a relativitáselmélet is, az ilyenben tényleg idegen test az SZFE. A huszadik század elején a hirtelen kitáguló világ okozta a minden egész eltörött érzését, amit valahogyan fel kellett dolgozni, választ kellett találni rá.

Akkoriban Isten valóban meghalt, és ott állt az ember az idegenségben, amiben aztán úgy ahogy megtalálta a helyét. A magyar elitek nem kerestek választ, hanem elvonultak a tanyára murizni, és az ezer éves országban megszerzett ezer éves jogaikra hivatkozva döntötték romlásba az országot. És még mindig itt tartanak. Orbán kormányzása – vagy annak az imitálása – is azt példázza, hogy semmilyen válaszuk nincs a korra, amelyben élnek, csak az Isten, haza, család szajkózása, ami miatt Torgyán doktort is kiröhögték már, Isten bocsássa meg hatalmas bűneit.

Orbán annyiban ártalmasabb nála, hogy e mellé egyre inkább militánsabb, holott jó tudja, hogy a pár tankjával, a három repülőjével kitörölheti az arschát. De jó arról álmodoznia, hogy ő is ott állhatna Kolozsváron a virágesőben, miközben Semjén bevonul a lován, sőt arról is, hogy valami vezérféle lesz az Alapjogokért Központ által naggyá tett Kárpát-medencében, miközben Varga Miklós énekli a Nélküledet. És mindeközben láttuk őt tegnap az M1-en, ahol azt kellett volna előadnia, mit fog csinálni a vészben. Kiderült, semmit, mert a lufiskodáson kívül fingja sincs a világról. Ezt dobta nekünk a gép.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma ünneplősbe jöjjünk, mer eljön hozzánk a képviselő bácsi meg a papbácsi, azér mer az udvaron fölavatjuk az emlékező művet, hogy nemzeti meg össze meg tartozás. Télleg, nem is tudtam, hogy emlékező mű lesz a homokozó melett, amit a Béla bácsi épittett már hetek óta, ilyen kövekből rakosgatott valami tornyot, itta a sört és izzadott. Meg szidta az emlékező művet, hogy mennyen az anyukájába, aki kitaláta. A Pityu meg is kérdeszte, hogyan menjen az anyukájába, aki kitaláta, de a Béla bácsi nem is felelt neki. A dadus aszonta, süket.

Ez az emlékező mű, mondom, ilyen kőtorony, meg a tetején egy rud, amin majd a zászló lessz, meg az oldalán egy tábla, hogy csók a Magyarország, meg menyország. Az Ibojnéni taláta ki hogy ez legyen rajta. Sokat dógozott rajta a Béla bácsi, aki a közös munkás itt, söpörni szokott, sarabóni, most meg épitti a tornyot. Aszonta a dadus, hogy tanár vót meg költő vagy filozófiás, most meg süket és sört iszva söpröget. Nemis öreg annyira, monta a dadus, csak megverte őtet a sors. Hol verte meg, kérdeszte a Pityu, de erre a dadus csak egy nagy kört tett a kezéve, hogy mindenhol, és mintha esírta vóna magát, de ez nem biztos.

Máma reggel az anyu odaatta a fehér inget meg a kantáros sötét nadrágomat, ami rövid. Jé, monta az anyu, mennyit nőtté a nyáron, majd venni kell új ünnepélyes nadrágot, de máma még jó lesz ezeknek. Kérdeztem, hogy kik az ezek, de az anyu is csak úgy körözött a kezével, mint a dadus, amikor mutatta, hogyan verte meg a Béla bácsit a sors. Csinossan mentem el az oviba, az emlékező mű készen volt a rudjáva meg a tábláva rajta, a csóka Magyarországgal, meg, hogy Timpanon, meg, hogy nem. Nem, soha. Ott vigyorgott már a képviselő bácsi, a papbácsi meg egy fényképező ember is.

Sürögött meg forogott, az Ibojnéninek láccott mind az összes foga a boldogságtól, rendezgetett minket sorba, a Kisböske meg megin kezdett pityeregni, hogy éhes, hogyő nem is reggelizett. Énekeltünk azér éhessen, és a képviselő bácsi beszélt, hogy Kálmán medence, nem, meg zet, Timpanon és haza. Úgy beszét, hogy fönnakatt a szeme, ordittott, a fényképező ember meg fényképezett. A papbácsi áldást osztott meg sprickolta a szenteltvizet, imátkosztunk, asztán Béla bácsi fölhúzta a zászlót. Sötét nadrágba vót, de szőrössen, és valamit motyogott a húha anyájukról, de csak a foga között. És végül lobogott a zászló a kőoszlopon a tábla fölött, hogy csóka Magyarország, Timpanon.

Monta még a képviselő bácsi a migráncsokat is, hogy azok is sorakozva jönnek, meg szentistvánt is, hogy nem értettem, a szentistván-e a migráncs, vagy mi van, mer Szüz Mária is volt meg család, nemzet, gyarmat és nem leszünk. Nem értettem az egészet, a Pityu se, de annyira, hogy nem is rosszalkodott, hanem tátva volt a szája neki egésszen. A Kisböske meg ordittott persze, én is ordittottam volna szivessen, de az anyu aszt monta, legyek jó. Jó voltam. Csak Béla bácsi nézett nagyon furcsán, pedig, ha süket, nem is halhatta a migráncsokat, se a szentistvánt. De néha megrándult a szája neki.

Mindeggy, elmúlt ez is, de még nem mehettünk, pedig éhessek voltunk. A képviselő bácsi, a papbácsi meg az Ibojnéni fényképeszkettek, átak ott az oszlop mellett, a fényképező bácsi monta nekik, hogy ide meg oda, fogják ezt meg nézzenek erre meg arra. Körbefényépeszték az egész oszlopot, Béla bácsi meg közbe rakotta a szerszámait, szórta bele a talicskába, hogy döngött, kopogott, és tóni keszte a talicskát, ami úgy nyikorgott, hogy elröpültek a galambok is. A dadus kézen fogta a Kisböskét, hogy egy szelet kenyérrel állittsa el az ordittást, a fényképező villogott, és Béla bácsi is már a sarkon nyikorgott, és én is gondótam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Az egyelés – és mert csudálatos a nyelvünk –, más vidékeken fiókolás vagy fattyazás kertészeti művelet, amely során növényeink egy részét megöljük, hogy a többi, az amúgy is életképesebbek, strammabbak jobban fejlődjenek. Ők kapnak aztán minden földi jót, a napnak sugárát, vizecskét és tápanyagokat, dúsulnak és gyarapszanak, míg a halálra ítéltek szemétre kerülnek, vagy fölzabáltatjuk őket az állatokkal. Gazda szeme hizlalja a jószágot, gazda keze gyilkolja le őket, akinek nincs semmije, az annyit is ér, illetve senkit nem hagyunk az út szélén.

Dehogynem.

Vészekkel terhes időket élünk, a jódógos, jómunkásemberek veszítik el az állásukat sorra, pedig a kedves vezető nem győzi pénzzel tömni a magyar tőkésosztályt, akik a cimborái. A válság címén milliárdokat tesz a zsebükbe, hogy foglalkoztassák a jódógos jómunkásembereket, de azoknak eszük ágában sincs az ilyesmi, következésképp nő a munkanélküliség. A munkanélküliek munkanélküli ellátást nem nagyon kapnak, ha szerencséjük van, három hónapig, utána a hatalomtól – ami maga Orbán – föl is fordulhatnak az út szélén vagy a közepén, egyre megy.

Kikerülnek a rendszerből, nem mutatja őket a statisztika, és lehet mellett döngetni a munka alapú társadalom teljes foglalkoztatásáról. Aki szegény, az a legszegényebb, akinek nincs állása, nincs pénze, akinek nincs pénze, nem fizet tb-járulékot. Aki nem fizet tb-járulékot, Neriában megdöglik. Eddig ha ugyan új csípőre nem is volt jogosult, de, ha a kátyús járdán kitörte a lábát, begipszelték neki. Januártól nem. A sürgősségi ellátás eddig ingyen volt, jövőre meg kell fizetni, vagy, ha tudod, hogy nem lesz rá pénzed, megmondod, s akkor ellátatlan maradsz.

Járkálhatsz törött lábbal.

Élvezheted a sztrók minden örömét, feredőzhetsz az infarktus gyönyöreiben, ha nincs pénzed, fölfordulsz. Az orvosnak kötelessége tájékoztatni a beteget vagy a hozzátartozóját, hogy mennyibe kerül majd az ellátás, amelynek összegét utólag, a NAV számlájára köteles befizetni a beteg. A mókás nevű Emberi Erőforrások Minisztériuma, élén a tízparancsolattal gyógyító Kásler sámánnal még augusztus végén adott ki rendeletet arról, hogy a a sürgősségi ellátásért is fizetnie kell annak, akinek nincs érvényes tajszáma.

Ez nem egyéb, mint a társadalom egyelése – fiókolása vagy fattyazása –, amikor a satnyábbakat fölzabáltatjuk az állatokkal, hogy a többi gyarapodhasson. Adjuk a milliárdokat a cimboráknak, a többit belerúgjuk az árokba. Ez a rendelet a hajléktalanok, nincstelenek, a frissen lecsúszottak, egyre, többünk, nagyon sokunk endlösungja. Ez a nemzeti, keresztény Magyarország nemzeti keresztény kormánya, amely voltaképp halálra ítéli a legelesettebbeket: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Szó szerint vehetjük immár Lázár elszólását, minden kiderült.

Műveljük kertjeinket.

Mindeközben Polt ügyész szerint Szijjártó jachtozása nem bűncselekmény, az OLAF szerint pedig – közérthetően fogalmazva – Magyarországon lopják el a legtöbb uniós pénzt. Ennek fényében nem lennénk teljesen igazságosak, ha nem mesélnénk el a magyar endlösung azon lehetőségét is, hogy hitelben is megmenthetik a nyüves életünket a doktor bácsik – vagy nénik –. Mert ugyanis, ha vértől fuldokolva és bugyborékolva mégis kérjük az életmentést, azt utána a kiszámlázzák, és a NAV-nak befizethetjük, egy kérdéssel fűszerezve: ha tb fizetésre nem futotta, arra hogyan fogja.

Vagy így, vagy úgy, de ledarál minket kies hazánk, de nem ártana tudni, hogy ennek nem kellene így lennie. Egy társadalom működése többnyire konszenzusokon alapul. Ez a konszenzus pedig lehetne az is, hogy a tolvajokat büntetjük, nem a szegényeket, ehhez viszont még nagyon sok tennivaló áll előttünk. Elsőként, hogy rádöbbenjünk végre, nem Orbán világa a lehető világok legjobbika, sőt, épp ellenkezőleg. S ha ez sikerült, megfordítható az egyelés: a nagy, dagadtakat vágjuk ki, hogy a kisebbek életben tudjanak maradni. A fejéről a talpára, mint Marx és a dialektika.

Jól behatárolhatóan az volt a pillanat, amikor megkezdtem az utazást, amikor megjelent a monitoron a kedves vezető képe, amelyen egy John Deere traktoron ücsörög a stadionja tövében, alatta a felirat: „Délutáni fusi. Nálunk a Puskás Akadémián mindenkinek mindenhez kell értenie.” – Mindehhez tegyük hozzá, hogy épp Roisín Murphy kisasszony Pure Pleasure Seeker című zeneszáma ordított a szaxofonjaival, amelyek ilyen gőzgép-hangot adtak ki, a fejem pedig Vidnyánszkyval volt tele, aki épp telesírja a világot, miszerint a gonosz libernyákok bántják őtet.

Egy megvilágosodáshoz méltatlan volt a szituáció, de kivételes helyzetnek és tökéletes pillanatnak bízvást volt nevezhető Sartre Annyja nyomán, aki rend szerint akkor jelenik meg Roquentin úr tudatában, amikor ő meg a Some of thesedays nevű ragtime-ot hallgatja. S miközben elönti őt a hányáshoz közeli undor, azt határozza el, hogy létezése bizonyítására regényt kell írnia. A regények első szavai, félmondatai jelentősek, az enyimé az édesfaszom, így, felrúgva az akadémiai utasításokat, mert ez összegezte azt a létbéli állapotot, amibe a traktorista kép lökött.

És amelyet az internet elámult népe is használt, látva a kedves vezetőt a traktoron traktoristáskodni, amely ábrázolás feloldozást ad azon vádakra, miszerint nem komilfó Orbánt a Rákositól csent képpel ábrázolni, amelyen szerelmesen bújuk egy búzakalászhoz. Kiderült, dehogynem, önmaga tapodja efelé az utat, kommunikációjában, megjelenéseiben már echte személyi kultuszos a drága. Mert magunk közt szólván tényleg ki az édesfaszomat érdekli az ő koviubija, a karácsonyfás kukucskálása, a kolbászai, a demizsonja a vejével, meg most a traktor, hacsak a bávatag rajongókat nem.

Nekik viszont épp megfelel. De mondom, utaztam, ez egy trip volt már onnantól, s legott ’79-ben voltam Sopronban, ahol a Lokomotív Hotel diszkójában Csiszár Jenő, a dj ekképp üdvözölte a betóduló osztrákokat: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoristákat” – így parasztozta le őket, nyomatta nekik a bóvli zenét, míg viszont nála, a Csengery utcai kanszobában rend szerint Blue not live-ot. Chick Coreát, vagy, ha vadulni akartunk, Jaggert hallgatunk egy kis jointtal. ’79-ben a kedves vezető még KISZ titkár volt és futballista karrierről ábrándozott, a fajtáját leparasztozó Csiszár pedig ma a nagykövete.

Fölfejlik azért az idő, ha az ember nekilát utazni, viszont, ha magához rántja őt a sors, akkor azt látja, hogy a kedves vezető hófehér ingben, farmerban lógó hassal ül a John Deere kormányánál a stadion tövében a térköveken, amitől teljesen valószerűtlen lesz az egész. Ha viszont komolyan gondolja ezt a imázst, akkor valami arra hivatott állampolgár föl is jelenthetné, mivelhogy a járműhasználat e módja jogtalan. A kedves vezetőnek ugyanis nagy valószínűséggel nincsen C+E típusú jogosítványa, ebből fakadóan jobb volna, ha maradna a szimpla gumicsizmánál.

Bántom én őtet mostan? Perszehogy, mert meg merek szólalni, szemben Vidnyánszky embereivel: „Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a Színművészetin minden diák és tanár egyetért azzal, ami most a Vas utcában zajlik? Miért nem szólalnak meg? Miért nem merik felvállalni a véleményüket? Ezek az igazán aggasztó kérdések.” – Ilyeneket mondott a magyar színjátszás koronázatlan ura, ami az utazás újabb bugyrait nyitotta meg így a traktorista kép mellé rakva. Sőt és viszont, a színművészet Döbrögije eldicsekedett azzal, mekkora rohadt nagy támogatottsága van.

Nevet egyet sem említett a támogatók közül, s így a John Deere-el együtt kibomlott a kipcsak tudat. Tíz éve vagyunk hatalomban, mindent elfoglaltunk, felforgattunk, elloptunk, viszont még mindig mi vagyunk a gyámoltalanok, akiket el akarnak nyomni. Sőt, vannak támogatóim, de nem mondom meg kik, meg tudom gyógyítani a Covid-ot, de nem mondom meg hogyan, ülünk a traktoron, amit csak az érthet meg igazán a szívével, akinek, illetve az unokájának magyarul fáj Trianon. Hát hol a jó édes anyám valagában vagyunk most már? Édesfaszom. Illetve medveanyám.

Ez itt Neria, ahol a kedves vezető fehér ingben mindenhez értve a traktoron fusizik. A fusi egyébként jelentése szerint engedély nélküli, adózatlan munkavégzés, amelyet általában a főmunkahelyről ellopott anyagokkal, és gyakran a vállalat eszközeivel, szerszámaival végeznek. Aki pedig mindenhez ért, az általában semmihez sem, és a mesealakok közül Mekk Eleket juttatja az eszünkbe, minden kontárok kontárját. Mondom, hogy egy nagy trip ez, de így utólag visszanézve nem is én vagyok az alanya, hanem az ország. És rossz álomnak is nevezhető az egész.

Az állatorvosok – kivéve Hadházy – még nem akadtak ki, mert nincs Vidnyánszkyjuk. Így, mint derék, jámbor és türelmes jószágok, kiérdemelték, hogy az egyetemükön maga Kövér László nyissa meg a tanévet. Ha valaki elmagyarázza nekem, hogy ezeknek miért kell mindenhol ott lenni, meg, hogy miért szentelik fel az utolsó falusi budit is – persze tudom én, csak mégis –, és ezen belül kiváltképp, hogy Kövér Lászlónak mi köze van az állatorvosláshoz, következésképp a tehenekhez és disznókhoz, az nyer tőlem egy hangszórót vagy pöttyös labdát, mondjuk.

Mindegy, Kövér László tanévet nyitott és szónokolt. Ilyen felemelő és okos dolgokat szeretett volna mondani, ám az történt, hogy lerántotta a leplet a Fidesz és csatolmányai, önmaga és a gazdája, összegezve a NER – ami az életünk és halálunk – iszonytató aljasságáról. És erről fogunk máma beszélgetni. Hogy derűs napunk legyen, azért. És az az érdekes helyzet áll elő, megértjük a színészek szabadságharcát ebből, azt viszont nem, hogy az állatorvosok mért engedték oda Kövért, akiről tudvalévő, csak a levegőt rontja, ahová belép, mert árad belőle a naftalinos házmesterszag.

Nemzetünk pedellusa, mondhatni a nemzeti pedellus voltaképp elvárásokat fogalmazott meg az egyetemek és így az egyetemisták felé szónoklatában. Előleges összegzésként azt és annyit: mi fütyölünk, nekünk táncoltok, amit régebben már a pöttyös kendőjű Nagy Ferenc elvtárs is belátott, amikor Orbán seggéből kinézve kijelentette, ő rendelte a nótát, azért mászott be oda tövig. A pöttyös kendőjű Nagy Ferenc azonban csak egy szarházi kintornás, egy rossz bohóc, így gyalázata csak az övé, az egyetemek azonban más fajsúly, de nevezhetnénk más tésztának is mellőzve a pátoszos szavakat.

Nos tehát, a nemzeti pedellus megnyugtatta a megjelenteket, hogy az állam továbbra is szavatolja az egyetemek pénzügyi stabilitását, csupáncsak pártkatona muftik kezébe adja a karmesteri pálcát. És e helyütt rögtön föl is ötlik Vidnyánszky termetes alakja a bocskaijában, és beugrik Schmidt nagyasszony víziója is, hogy például a színészeknek lópikulát kellene adni és nem pénzt. Az nem tudható, erről egyeztetett-e plakátarcával (Dózsa László 1942-vel), valószínűbben nem, de vannak, akikkel nem is kell. Lásd a pöttyös kendős Nagy Ferenc elvtársat.

A kis színes után visszatérve a nemzeti pedellus mondandójához, aztán elhangzott még, hogy: „A növekvő önállóság azonban egyetlen intézmény számára sem jelenthet növekvő különállást a magyar valóságtól, a nemzeti és társadalmi elvárásoktól, az egyetemi autonómia ugyanis a magyar kulturális szuverenitás megerősítésére, és nem annak szétrombolására szolgál”. Nos, ebben rejlik a sűrített gonoszság a sötét butasággal elegyest, ebben benne van a nemzeti pedellus, az általa megjelenített és általa képviselt rezsim elnyomó és letaroló szándéka. Ami a röhej, a pedellus ezt észre sem vette.

Úgy általában az a nemzeti elvárás – ha létezik ilyen egyáltalán – egy egyetemmel szemben, hogy kiváló tudósokat, csodálatos művészeket, remek tanárokat, zseniális mérnököket, noch dazu, állatorvosokat etc. képezzen. Ehhez a feladathoz pedig a nemzet (a társadalom) nagy fokú szabadsággal ruházza fel őket, mert az neki jó, ha kiváló, remek, zseniális etc. emberei vannak. A szabadság a szellem szabadságát is jelenti, mert akkor lesznek ilyenek. Ugyanakkor, amikor a nemzet pedellusa a magyar valóságra figyelmeztet, akkor azt vallja be, neki csatalovakra van szüksége, nem másra.

Mert ugyanis szerte az egyetemeken nemzeti és keresztény tudósokat, tanárokat etc. óhajt képezni, az ideológiai karantén azonban alapvetésében ellenkezik az egyetem eredendő szellemiségével. A lényegétől fosztaná meg, így erre az egyetlen egészséges reakció – lásd színészek – a lázadás. A kereszténység – és a többi vallás – a XXI. században kultúrtörténet, szellemtörténet, filozófiatörténet. S ha ezt ebből az egyébként tisztességes szerepből elemeljük, napi valósággá tesszük, akkor visszatérünk az emberiség gondolatiságának hajnalához, vagy társadalomtörténetileg a középkorhoz.

A hét szabad művészet már régen volt az egyetemi oktatás alapja. A nemzeti pedellusnak – és gazdájának – azonban még csak nem is ez az ideája, amikor nemzeti elvárásokról beszél, hanem valami gőzös misztikum, szent korona tan, magyarságkutatás és miatyánkkal gyógyítás, illetve legfőképpen az, hogy a szabad szellemet ledarálják és kolbászba töltsék sok hagymával. A NER rombol, elpusztít, viszont nincs mit a romok helyére állítania, sivatag marad utána. Ezt jelenti, amikor a pedellus a magyar valóságról beszélt, s amit az állatorvosok meg szájtátva hallgattak. Ők tudják.

Egészen ritkán, de vannak emlékezetes, felemelő, élni érdemes aktusok a mindent megülő szürkeségben, és ez a tegnapi demonstráció az volt. A szabadság, tisztesség, tisztaság erejét, szépségét és méltóságát mutatta meg, és ennél többet nem érdemes, mert még elpityeredi magát az ember, és hogyan venné az ki magát. Viszont Gulyás Gergely a hatalom ormairól kegyesen megengedte, hogy tüntessenek a megtévedt fiatalok, és megígérte, nem löveti ki a szemüket, mint a Gyurcsány annak idején.

Kedves tőle, de valahogyan nem láttam elszabadult tankokat tegnap, sem lángoló autókat, sem vérben forgó szemeket. Ha a tegnapi tömeget valami bántás érte volna, az olyan lett volna, mintha egy sétáló oviscsoportot kardlapoztatott volna meg rohamrendőrökkel. És persze tudjuk, egy bizonyos pont után erre is képesek, de a jelek szerint ez még nem érkezett el. El fog. Ezt kívánja a szükségszerűség, a regnáló rezsim jellege és a történelmi tapasztalat. Momentán tagadás van, elhallgatás és fitymálódás.

Én voltaképp szerencsés helyzetben vagyok, mert látom, amit a magasságos politikusok nem, és tudósíthatok nekik Magyarországról, amiről azt hiszik, ismerik, pedig á, dehogy. Mert nem jártak még az én utcámban. Elmesélem, hogyan élünk mi errefelé. A szomszéd Józsi tegnap érdeklődött, mit csinálok, felelem neki, tüntetést nézek. Kérdi, milyet, mondom neki a tényállást, hogy a színészeset, erre megvilágosodva, jóváhagyólag konstatálja, hogy ja, azok, akiknek a Gyurcsány elvette a pénzét.

Az igen. Ennyi, ami első elképedésemben előjött a mélyeimből, de, miután visszamásztam a székre a padlóról, ahová ettől lezuhantam, kérdem őt, honnan ered bölcsességének mérhetetlen ereje és tartalma, mire ő: én Kossuthot hallgatok. Itt le lehetne ütni a lasztit, hogy nincs több kérdés, csak sajnálatosan mégis van. Az jelesül, mit mondhattak neki a Kossuthon, amiből ez sűrűsödött össze benne, de végül is mindegy. Erre jut a Kossuth-béli információ és az átlagos magyar honpolgár együtt.

De fokozhatom is, az én Józsimnak, ha hülyeség is, de van valami információmorzsája a valóságról, s így mérföldekkel veri a túloldali honfitárs mérhetetlen bölcsességét, akinek rend szerint addig terjed a horizontja, hogy az adott pillanatban esik vagy sem. Ez után a napon sütkérezve is érdeklődni szokott, én pedig nézem a válla fölött verdeső rézfaszú baglyot, vajon mikor viszi el. Ha most az a benyomás támadt volna, lehülyéztem embertársaimat, így van bizony, és egyúttal legyintek is.

Ilyen közegben érthető Orbán összes médiájának minden tartalma, így az is, hogy az MTI addig jutott az esti tüntetés közvetítésében annak csúcspontján, hogy közölte Vidnyánszky méltatlankodását, miszerint azt kifogásolja, a forradalmi helyzetben nem tájékoztatták őméltóságát arról, hogy elhalasztják a tanév megkezdését. Hogyan is kezdhetnék meg, ha a Gyurcsány elvette a pénzüket, hogy lefordítsam az egészet Józsira, egyben fel is mentve őt, mert Orbán hülyíti el.

Nem kell hozzá nagy fáradozás, hiszen azokból a forrásokból, amelyek neki adatnak, erre futja. Meg arra, eszébe sem jut morfondírozni azon, ha olyan jól él, akkor a nyugdíj kézhez vétele után egy héttel már mért sompolyog fröccsre tarhálni, mert képtelen összekapcsolni a saját sorsát az országéval, amelyben él. Ő azt hallja a Kossuthon, neki jó, s ha mégsem, az Isten iránta való személyes bosszúja. Mindig ide lukadunk ki. A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő. A klasszikussal szólván.

Most jövök rá egyébként kilátástalan évek szélmalomharcai után, nagyon úgy fest, minden hiába. A tegnapi események összes felemelő gesztusa itt csapódott, és így csapódott le az utcámban, hogy Gyurcsány, és estére az eső is eleredt, hogy a másik szomszédnak legyen mi kitöltse az összes gondolatait. És az én utcám nem egy különleges hely, hanem kies hazám képe, mása, a mindenhol meglévő ugyanilyen köznapi hősökkel.

„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél…”

Lezárult hát a nemzet nagy konzultációja, amit egyébként meghosszabbítottak Bicskéig, mert dolgozó népünk több Balaton, kevesebb Adria, nyári gondtalan örömök vagy nem. Lehetne a konzultáció permanens is, soha véget nem érő, de a kedves vezető józan önmérsékletről tévén tanúbizonyságot húzott egy vonalat, hogy eddig és ne tovább. Így, aki eddig rágcsálta a körmét, mit feleljen a kérdésekre, hogy meglegyen az ötöse, most már bánhatja. Vége. Eredményt is hirdetett Dömötör Csaba, aki valami államtitkárként lopja a pénzünket, és sokat.

A Facebookon csűrdöngölt, léptek egymásra a talpai a természetesen hatalmas sikertől, hogy 1 millió 793 ezren küldték be a megfejtést, mert azt hitték hangszórót lehet nyerni, vagy csak zsák krumplit, felfújhatós Orbánt. Én is írhatnék akármit a Facebookra, hogy például szép vagyok, mint a rózsaszál, ha nem mellékelnék hozzá csöcsös női képet, még a cenzor se fenyegetne, hogy nem felel meg a közösségi alapelveinek. Egészen hülye cenzorai vannak a Facebooknak, de az egy másik elmélkedés tárgya lesz, most legyen elég annyi, átengedte a dömötöri bejegyzést.

Ez mindent elmond róluk, a Facebookról is Dömötörről is, az egész nyüves világról, ami olyan, mint árnyképek a falon. Mert ugyanis nem mutatta meg ez a Dömötör rámutatva egy nagy halom levélre, hogy tessék, íme a bizonyság. Sőt, ha tett volna ilyet, az sem lenne igazolás, megdönthetetlen bizonyíték semmire, ha lehet tagadni a Holdra szállást, lehet Dömötört is. Őt azért is a gazdájával együtt, mert elvesztették azt a jogukat, hogy higgyünk nekik, azon egyszerű oknál fogva, mert tudjuk, hogy hazudós komiszak. Lehazudják a csillagokat az égről, vagy föl, egyre megy.

Hiszem, mert képtelenség, mondja az Orbán seggében héderező rajongó. Hiszem, ha látom, állítja a balliberális seregek, és, már semmit sem hiszek, mondja József Attila, aki viszont ezzel párhuzamosan fél a büntetéstől. Írta Wass Albert. Mert ugyanis, hol vannak a beléptető kapuk? Hol van a számtalan lélegeztetőgép? Hol a milliárdnyi maszk? Hol az életünk, és na, ugye, máris milyen jól áll nekünk a hitetlen Tamás szerep, míg ellenben nekik a Jézusé sehogyan sem. Ebben a kontextusban ez vallásgyalázás, a hit megcsúfolása, amihöz viszont jogom van.

Bödőcs hatalmazott fel rá, amikor kijelentette egyik evangélijomában (Bödőcs 1.1.2), miszerint: azt mondják, a vallással nem viccelünk. Dehogynem. – És most, hogy így elmeséltem az életemet, ezáltal felhatalmazást is kaptam, hogy Tamásként ujjaimat a sebeikbe dugjam – megsózva, tövig –, azt kellene kimagyaráznom, mért szállt meg a szadista állat, ha csak az ideák szintjén, de akkor is. Mondjam azt, hogy unom én ezeket, de nagyon? Ez igaz ugyan, de nem fejezi ki hűen azt az indulatokkal fortyogó ambivalenciát, amit a folyamatos hazugságokkal okoznak.

Ebben a konkrét esetben várom, hogy az M1-en élőben, egyesével a kamerának megmutatva számolják le azt az 1 millió 793 ezer papírt, legalább lesz mivel kitölteni az adásidőt. Ez hülyén hangzik és hülyeség is, ám mindezzel csak arra utaltam, mivel jár, ha egy regnáló hatalom minden hitelét elveszíti, amit bizalomhiánynak neveznek, és futballedzők ilyen miatt le szoktak mondani, mert nincs ráhatásuk a csapatra. Ezt a példát Orbán kedvéért hoztam, mert ilyenekből bír csak érteni. Már, ha akarna, de nem akar egyáltalán. Mert ugyanis mások az ő rugói.

Illetve csak a rugója, és nem azért, mert Órarugógerincű Felpattanó volna, hanem mert egydimenziós ember. (Mellesleg a fizikában az egyetlen dimenzióval rendelkező testet pontnak nevezik, de hagyjuk a sheldonkodást.) Orbán egyetlen, de annál hatalmasabb dimenziója (filozófiai kérdés, lehet-e hatalmas egy pont), a hatalom akarása. Viszont nem a nietzschei spirituális értelemben, hanem rohadtul. És ezzel mutattuk meg egyetlenünk kisszerűségét is egyben, jelesül, hogy nem egyéb ő, mint egy pöfeteg a tölgy aljában, ami sok hagymával készítendő el.

Összegzésül tehát annyit mondhatunk mindezek után Dömötör államtitkárnak a nagy sikeréről: na, ne szórakozzál kisapám, etesd a hülyeségeddel a gazdádat. Bizony, Buddhában testvéreim, így jár az a hatalom, amelyik elveszíti a szavahihetőségét, megengedve azonban azt, még az is lehet, tényleg visszaküldték 1 millió 793 ezren azokat a cetliket, mert országunkban bőven élnek erre alkalmas egyedek. S ha ez így van – mert lehet, hogy így van –, na, az a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak. És most a szentmise véget ért, menjetek békével a Tescóba.