blogin.hu

Nem nagyon akarnak a népek iskolaőrök lenni, ezért a rendőrök attól tartanak, iskolákba vezénylik őket gyerekeket hajkurászni, azt pedig nem szeretnék. Ha rendőrök lennék, nekem sem fűlne a fogam ehhez. De tovább megyek, ahhoz sem volna, hogy a határon ürgelukakat nézegessek, ádventkor páncélozott izékkel furikázzak a téren, dudálókat büntessek, szerencsétleneket cibáljak ki a lakásukból, mert nem bírtak törleszteni, vagy hajnalban elmenjek az ellenzéki emberért a lakására, hogy bevigyem. Sok mindent nem tennék, ha rendőr lennék, illetve rendőr sem lennék egyáltalán. Mindenféle egyenruhát rühellek, aki ilyet magára ölt, azt attól függően, mire használja az abból eredő hatalmat.

Mindenkinek van egy pont az életében, amit nem szívesen lép át arc-, önérzet-, jellem vagy akármi éthosz elvesztése nélkül. Van, aki ölni is bír, más ütni sem, aki viszont rendőrnek áll, az tudja, hogy egy erőszakszervezet felesküdött alkalmazottja lesz, annak minden morális terhével. Nem mindegy, hogy kit szolgálunk, a dolgozó népet vagy a királyt, szegények gyámolítója leszünk vagy gazdagok őrei, ezekkel mind szembe kell néznünk, mielőtt valamire fölesküdnénk. Vagy majd az okoz bennünk törést, amikor a hatalom olyat kér, amitől a saját erkölcsi mércénk iszonyodna. Utólag ilyenkor szokott előkerülni a „parancsra tettem”, de tudjuk, hogy Isten előtt ez semmit sem ér.

A magyar rendőröknek nem okozott erkölcsi dilemmát a hatalom kiszolgálása, volt az akármilyen abszurd is. Ott fotózkodtak a határon az ürgelukak mellett, békés tüntetőket vegzáltak, kilakoltatásokban vettek részt és hajléktalanokat hajkurásztak, ez mind belefért az erkölcsi világukba, iskolaőrök viszont nem akarnak lenni. De tovább megyek, úgy általában nem akarnak iskolaőrök lenni a népek, ezért óhajtják a rendőröket odavezényelni, mert mindjárt becsöngetnek, és nincs ki a megálmodott létszám. Gengszterfilmekben is szokott olyan törés bekövetkezni, amikor a a kijelölt gyilkos a bandavezér képibe vágja, hogy gyerekeket nem ölök.

Ezzel – mielőtt hörögne a nyájas publikum, hogy ne má’ – a dilemma mineműségét ábrázolom, és nem azt mondom, hogy az iskolaőrök elsősöket lőnének halomra. Csak bilincselhetnek, csak paprikasprézhetnek és csak a végtagokat püfölhetik gumibottal a regula szerint, de a jelek szerint ez az a vonal, amit mégsem lépnének át szívesen és önszántukból, ami valami halvány napsugár a tajtékos égen. De ne legyenek kétségeink, minden ocsmányság el lesz végezve, ha kell, tenyésztenek hozzá végrehajtót. Nem, mintha egyenes párhuzamot látnék – dehogynem –, de a Harmadik Birodalomban is az volt az ív, hogy Hitlerjugend, SS, lágerőr meg a továbbiak.

A Fidesz évtizedes uralkodása alatt az ország morális állapota mocsárrá vált, nem utolsó sorban az uralkodó réteg, a Párt, a haszonélvezők és a sajtójuk miatt. Egyáltalán semmiféle gát vagy fék nem létezik az általános züllésben. S talán épp emiatt meglepő, hogy most a rendőrök tiltakoznak, nem akarnak iskolaőrök lenni, mert ezek szerint ők is úgy vélik, ez aljamunka. Vagy más kifogásuk van, de azt nem kötik a nagyvilág orrára. Mindez a tudósításokból nem derül ki, csak annyi, hogy ez a szőlő savanyú. S innentől fogva a rendőri vonal már nem érdekes, hanem az inkább, miféle hatalom, amelyik ilyet kitalál. És hát, ilyen, mint ez a miénk,

Egyre inkább militáns, ami viszont nem a kedves vezető karakteréből, hanem felépített rendszeréből fakad. A soviniszta nacionalizmusból, a bolsevizmus és a liberalizmus elleni harcból, a többségi demokrácia, a többpártrendszer teljes elutasításából és a vezéri elv alkalmazásából. Továbbá jellemzi még a materializmus-ellenes, spiritualisztikus világnézet, amely elveti a haszonelvűséget és az élvhajhászást, ehelyett pedig a hősi életszemléletet hirdeti. Ha ezekben az elemekben a NER-re ismerünk, az azt mutatja, hogy évek óta igazam van, viszont ez tragédia. Mert ezek a kritériumok a szakirodalomban a fasizmus jegyeiként sorakoznak. – Ennyit az iskolaőrökről.

Hollik képviselő tegnap megint formában volt, midőn kijelentette, az OLAF vizsgálódik az elhíresült kamuvideó ügyében, mert a műalkotás megvalósította az uniós pénzekkel való visszaélés tényállását. Mégpedig – így Hollik képviselő –, mert készítője uniós fizetést kapó alkalmazott, s mint ilyen nem végezhet pártpolitikai célokat szolgáló feladatokat. Szerintem meg szabadidejében azt csinál, amit akar, s ha hülyeséget, mint ebben az esetben, az nem pénzügyi, hanem morális kérdés, és ahhoz az OLAF-nak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ha pedig mégis, akkor az a rendszer is rosszul működik.

De sokkal valószínűbb, Hollik képviselő hazudik és uszít, ami a kijelölt feladata neki a struktúrában. Egyébként a plafon sem szakadt le, amikor ezeket mondta, sőt, még akkor sem, amikor megkapta a kérdést, igaz-e, hogy Mészáros gázszerelő most meg osztrák futballcsapatot akar beszerezni a gyűjteményébe. Erre Hollik képviselő annyit mondott, hajrá, és senkinek a díszes kompániából eszébe nem jutott ezen a ponton az OLAF – holott kellett volna –, hogy honnan az anyám retkes valagából van Mészáros gázszerelőnek pénze osztrák futballcsapatokra. Bár ez nem OLAF-i, hanem ügyészi kérdés, de ez is elmaradt.

Viszont nem is erről elmélkedek máma, hanem erről a papagájrendszerről, hogy Hollik képviselő mostanában mindig vasárnap osztja az észt, és például Rétári elvtárs meg nem, holott a vasárnap régebben az ő reszortja volt. Emlékezhetünk, a hetedik napon mindig megjelent Révári elvtárs ábrándos-aljas szeme, hóna alatt egy zsák krumpli, és mondta az örömhíreket, mennyire rohadt jó immár minden. A nyugdíjasok nála mézzel zuhanyoztak, virágszirommal törölték a szaros seggüket, sajtból volt a Hold és minden házacska mézeskalácsból. Olykor más korosztálynak is jutott nála a képzelt gyönyörökből, ám az ilyen örömhírek mára elapadtak.

Illetve miniszterügynök elvtárs közli őket péntekenként, mint most is az európai nívójú egészségügyről, máskor háton cipelt libernyákokról, és annyi képtelenségről, hogy az ember szájtátva nézi, hallgatja. Mindaközben pedig azon tépelődik, nem is vett jegyet, és mégis az első sorból élvezheti a kabarét. Pénteken orbánost, vasárnap hollikost, és még ki kell figyelnem a sormintát, bár a témák adottak. Novák nacsasszony szül, a rezsiember katonáskodik, Szijjártó kurvaanyázik vagy maszkokat számol, Varga ügyvédbojtár meg jogfilozófiai előadásokat tart arról, mért nem diktatúra a diktatúra, hogyha meg mégis az.

Minden napra, sőt, minden órára, percre jut ilyen taknyos okosság, a permanens ordítás nyomja el a mélyben megbúvó iszonyatot. Mindezen azért mentem így végig, mert egyrészt zavar a kereplés, másrészt viszont az is foglalkoztat, mit lehetne tenni a lebutító, permanens agymosás ellen, és momentán egy gyógymód jut csak az eszembe, miszerint ordítani szükséges. És itt nem a hangerőről beszélek, hanem az előadásmódról, tehát, hogy mit sem ér a csodálkozás, miszerint nahát, teremtuccse, már megint levágták egy lábujjamat, lárifári miniszterelnök úr, ahogyan Gyurcsány tette ezt annak idején a televízióban, mint emlékezhetünk.

Ma már vagyonelkobzással riogatta Vidnyánszkyt, ami nem szép dolog, és az ilyen Origo-félék már vonyítanak, hogy is van ez. Hát, így. Gyurcsány nem csak Vidnyánszkyról beszélt, amikor ezt mondta, és most tessenek morfondírozni azon, jól mondta-e. De a lárifári már akkor is röhejes volt, most pedig egészen az lenne. Nem olyan időket élünk, ahogyan Aureliano Buendia, leendő ezredes utalgatott a mélyben fortyogó történelemre. De megint játszik velem a képzeletem, ahogyan két macska vagyok. Reggel a boltba menet olyan mélylila felhők mutatkoztak a horizonton, hogy azt hittem, rögvest itt a világvége. Aztán meg semmi sem lett. Ezen tessenek elmélkedni most.

Mindeddig megvolt az emberben az a kínzó érzés, ami a hiánnyal jellemezhető, hogy valami nincs meg, vagy valami fájón elveszett, amitől félsódéros az ember. Hogy hiába a teremtés koronája és mégsem egészen az. Mostantól ez megszűnt. Immár teljesen tudjuk, mivégre vagyunk a világon, hogy megalakul a Nemzeti Szoptatási Bizottság, aminek balázspéterileg szintén oly jó része lenni. A grémium összetétele még nem ismeretes, de én férfi elnököt ábrándolok az élire, sőt, a tagok is mind hímek volnának, mert mit tudhat a szoptatásról egy nő, akinek a konyhában a helye.

Novák Katikát mutatóba bevenném azért a kvóta kedvéért, aki a hidakon csattogó családok-évés zászlók tövében családi kisbuszban, családi mosollyal, családilag magyarázná a magyar anyatej magyar előnyeit, valamint magyar (meg pöttyös is). Illetve családi. Nemzetünk erős lesz nagyon. Olyan értékekkel, mint Svejk hülye tábornokának hadserege, amelyik este megeszi a gulyást, kikakálja magát, majd aludni tér. Reggelre kelve pedig nincs erő, ami neki ellenállna. A magyar anya is csak egyet szoptat, és már indul is az összeszerelő üzembe GDP-t gyarapítani.

És ennyi az első szusz vagy felindulás. Viszont többet én a szoptatás aktusán élcelődni nem akarok, mert ez, és, hogy bizottsága van meg pláne nemzeti, csak a tünete annak, hogy ránéz az ember a Novák Katikára, és Lebensborn érzete van, meg Ratkó beütése, s, e kettő elegye a NER családügye és szaporítási buzgalma. Számok vannak pátoszba csomagolva, fönnakadt szemekkel családoznak, most már szoptatnak, hogy a kedves vezetőnek kilegyen a létszám az autógyárban, illetve legyenek most már kis katonái is neki. Viszont családi autóért és CSOK-ért egészséges ember nem csinál gyereket.

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…” – Remélem felismerjük e végtelen bölcsességben Füst Milánt.

És nem azért idéztem őt, mert ez a heppem, meg, hogy dicsekedjek, hanem, mert a szülőség és szülővé válás minden gyönyöre és gyötrelme benne van ebben Ezeknek a soroknak babahintőpor, popsikenőcs és gügyögés illatuk lengedez, míg viszont a CSOK-nak, a családi autónak meg állott, használt pelenka szaga van, amely súlyosan megüli az országot, beleivódik az orrba. Nemhogy a gyerekcsinálástól, az élettől is elmegy az ember kedve, de, hogy most már a szoptatásnak is van bizottsága, s pláne nemzeti, az arra bizonyság, hogy ezek degeneráltak.

És főként gonoszak. Egy élet keletkezése vagy elvesztése csak a vad romantikában nemzeti ügy, amúgy erősen magánjellegű gond, öröm vagy borzalom, ha pedig statisztikává teszik, aljasság. Mert, azt lehet mondani, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, de, hogy a hazának vagy pláne Orbánnak, az nemcsak a ritmusa miatt nem jön ki, hanem a filozófiája miatt sem. Amikor vezényszóra toszat a hatalom, akkor elveszi az alattvaló személyiségét. A NER-katona biztosan tud a családi adókedvezményre gondolva szeretkezni, a többieket nem tudom.

Az a szaporodási kézikönyv, amit ezek a gondolataikkal kiadtak, fasiszta-kommunista, amiben meglepő semmi sincs. Nem adhatnak mást, mint mi lényegük, s jelenlegi kilátástalan helyzetünkben egyebet nem tehetünk, mint a képükbe röhögünk. Mert képzeljük el azt az abszurdot, amikor Németh Szilárd is beszáll majd nagy csinovnyik buzgalmában a szoptatás örömeinek reklámozásába. Akkor mondhatjuk majd el, hogy megálljunk, mert ez itt a Kánaán. De addig munka van: verejtékes hazáért kefélés de úgy, hogy a talpaink mindeközben egymásra lépnek. Ez a magyar Káma Szútra.

Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, ez szinte borítékolható volt, miután a bátrak és dicsőségesek megszavazták az iskola szétveréséről szóló törvényt, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. A lipsik, vö. libernyákok hiába visítoztak ellene, jótevő egyetlen atyánk elvitte őket a hátukon messzire, hogy mára szavuk se halljék. Vidnyánszky valamikor jó rendező volt, hogy a NER-rel érintkezvén mindez tovaszálljon, mert az ideológia legyőzte az ihletet, a sötétség a világosságot, a halál az életet.

Mára hatmilliárdos állami támogatás mellett termel az általa igazgatott Nemzeti Színház százmilliós hiányt, mert nem tudja megtölteni a nézőteret, a keresztény-nemzeti színjátszás nem érdekli a keresztényeket és nemzetieket ugyanis. Kitetszik, nem az volt a lényeg, hogy az ő irányuk játsszon a Nemzetiben, hanem, hogy a másik egyáltalán ne. Vidnyánszky szerepe ebben a kontextusban nem az építés és értékteremtés, hanem a rombolás, aminek tökéletesen megfelel. Kár érte, kiváló ügynök volt. Hogy mire képes oktatóként, illetve az oktatás irányítójaként, azt a kaposvári helyzet mutatja, ahol szintén Vidnyánszky érkezése óta romokban hever a színészképzés.

Nem szép kilátások ezek, de az, ha nem is megnyugtató, legalább nem ordasság, hogy Vidnyánszky azért szakmabéli, így szakértő kezekkel cseszheti el, amit a kezébe vesz, s amivel a Párt megbízza. No de, sem ép ész, sem józan belátás, de még részeg monyolás sem jön rá arra, mit keres ugyanebben a kuratóriumban – és ez az igazi nerikum – Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója és Világi Oszkár, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója. Igaz, ha meggondoljuk, hogy maga az egyetem is immár az Innovációs és Technológiai Minisztérium fennhatósága alá tartozik, akkor érthető az olajos vonal. Vagy nem.

Elmélkedhetnék arról, és kapnék a pofámra, hogy a magyar egyetem élén a háromból kettő miért határon túli vérünk – egy szlovák, egy ukrán –, ami csak egy, de egyetlen egy kérdést vet fel: hogy azok, akik szerencsétlenségükre ide születtek, miért nincsenek dédelgetve miniszterügynök elvtárs által. Mert olybá tűnik, és tessenek engem megcáfolni, hogy a bennszülött magyar a pénz-, és helyosztás során hátrébb áll a sorban. Egyszerűbben kifejezve lecserélik a hűségesebbnek tűnő, mert megvett határon túli véreinkre, akik aztán Orbán stílusában osztják az észt a magyarságról. De ez már nem a Színművészeti ügye, hanem szimpla hazaárulás, tehát szót sem érdemel.

Én kimondottan szeretek másodrendű állampolgár lenni. Ugyan semmit nem kapok, de nem is várnak tőlem semmit, ez az afromagyar lét. Egyelőre utazhatok egy villamoson az igazmagyarokkal, sőt, bemehetek ugyanabba a kocsmába is. Szavam nem lehet. Ennyit a nemzeti vonalról, de ezt az olajosat akkor sem értem. Mit fizet ki ennek a kettőnek Orbán ezzel, vagy mit kér majd tőlük egyszer, ez a nagy titok A hírről szóló írás alatt a számból vette ki a szót az egyik kommentelő, aki jámborul csak annyit kérdezett: maradt valami még, amit szét lehet baszni? – És választ is kapott rá, hogy igen, minden nap találnak, viszont egyszer elfogy majd, mert a világűr javai is végesek.

Az a mentális rombolás, ami kies – de egyre kietlenebbé váló – hazánkban folyik, már most elég lenne egy egész hosszú évszázadra, a fiúk azonban nem adják fel. Erre a színészképzésre visszatérve azért, nincs bal-, és jobboldali színészet, nincs olyan, hogy a jobbos alaposabban tudja ráncolni a szemöldökét. Ez az átalakítás tehát, amit az olajipari főnökök is mutatnak, nem szakmai alapon ment végbe, hanem a pénz és az ideológia mentén. Ez utóbbi kapcsán pedig a harmatos színi növendékek semmire sem vágynak jobban, mint, hogy oktatás címén egész nap a fajelméleti sovinizmus csodáit tolják a képükbe. Hogy miniszterügynök elvtárs bájos szavaival foglaljuk össze: ennek is kampó.

A kormány – így következésképp, ami vele egylényegű, Orbán Viktor – azt csinál, amit csak akar. Bűncselekményt elkövetni nem tud, tévedni sem tud, nem ellenőrizhető és nem számonkérhető, mert az ország, annak javai, minden pénze, az összes hegye és vizei az övé. (Kivéve, ha Mészárosé, de ezt csak én pöttyentettem hozzá csendben.) Ilyenre hivatkozva dobott vissza Polt főügyész egy feljelentést, amiből az következik, lehet, hogy jogásznak (ügyésznek) kiváló (nem), de fogalma sincs arról, hol is él.

Mert ugyanis, ha hiszi is amit állít, s nem csak fedősztori az egész, akkor Polt főügyész megbukott történelemből, társadalomfilozófiából, politológiából, közgazdaságból így első ránézésre. Ettől még jó ember lehet (nem az), főügyésznek, plébánosnak viszont nem javasolnám. De ez itt a NER. Minden azzal kezdődött, hogy Szél képviselő feljelentést tett a titokzatos Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán, mert valami ordasságot feltételezett annak pénzügyeiben, és Szél képviselő okkal sejtett ilyet.

Hűtlen kezelés volt a feljelentés tárgya és indoka, amit viszont Polt főügyész visszadobott, amin – magunk közt szólván – semmi meglepő nincs. Polt főügyész úgy tételezi, ez a dolga, úgy hajigálódik a feljelentésekkel, mintha papírrepülők volnának azok, az egész NER egét belepik a visszatoszott feljelentések, ott szállnak és lebegnek a pompomos felhőktől foltozott ég alatt. Az ilyen visszadobás egészen mindennapos, ámde nem mindig jár mellé olyan indoklás, mint ehhez, hogy dalba kellett foglalni.

Az ügyészség (Polt) azzal érvelt, hogy a kormány a projektről szóló egyezmény megkötésével és a tízmilliárd forintos költségvetési átcsoportosításokkal nem vagyonkezelést végzett. Illetve leszögezte, hogy amikor a kormány a központi költségvetést kezeli, akkor tulajdonosként jár el. Így fel sem merülhet a hűtlen kezelés gyanúja. Polt szerint a kormánynak az a dolga, hogy politikai döntéseket hozzon arról, mire költi az állam a költségvetési pénzeket, és ilyenkor nem rábízott vagyont kezel.

Ebből fakadóan – az ügyészség álláspontja szerint – mivel a kormányzati döntésekkel kapcsolatban nem vethető fel a hűtlen kezelés gyanúja, így értelemszerűen a döntések előkészítésében részt vett személyek sem követhettek el bűncselekményt, minthogy nem történt bűncselekmény, aminek az elkövetésében részt vehettek volna. Ezt nevezik tautológiának, amikor is az állítás, amely a saját értelménél fogva igaz, további értelmezést vagy magyarázatot nem igényel. Vagy a kígyó megharapja a saját farkát.

Ez egy csudálatos építmény, amit Polt és gépezete most létrehozott. Legfőképp az az indoklás, hogy a kormány, amikor százmilliárdokkal hajigálódik, nem rábízott vagyont kezel. Ebből fakad, hogy a költségvetés pénzei, amely a mi vérünk és verejtékünk, nem közvagyon, hanem a kormányé, és, ha hülyeségekre költi vagy zsebre teszi, akkor sem számon kérhető. Ez a közpénz-jelleg elvesztésnek újabb és végsőkig cizellált szintje, mert eszerint már abban a pillanatban, amikor az adót befizetem, minden az Orbáné.

Gusztusa szerint szórhatja, abba beleszólás nincs, számonkérés nincs, ellenőrzés nincs. És ilyen ország sincs még egy ebből fakadóan, ahol a kormány és annak feje nem vonható felelősségre. Ezt a berendezkedést királyságnak nevezik, és még csak nem is parlamentáris monarchiának, mint a Bözsié a szigeten, hanem abszolútnak, ami ma Katar, Omán, Szaúd-Arábia vagy Szváziföld. És Magyarország – nem véletlenül kaparták le a táblákról annak idején a köztársaság feliratot.

A polti logikából – vagy logikátlanságból – következve az sem bűncselekmény tehát és nem vizsgálható, nem büntethető, ha kormánydöntéssel pár milliárdot saját számlára utal a kedves vezető. Mindennek eddig is tanúi voltunk, most viszont jogi indoklással emelte el az ügyészség mindezt a vizsgálható kategóriából. Egy bájos kommentelő mondta el a dolgok velejét: „Ha jóban vagy a kormánnyal, szinte lehetetlen valami bűncselekményt elkövetni, bárhogy próbálkozik az ember.” – És hát, igen.

Egyre inkább olybá tűnik, nagyon sok dolog lesz itt, amikor a NER valami csoda következtében megbukik. A pénzeket, amelyek a mai időben elveszítették közpénz jellegüket, mert a kormány és kedvezményezettjei tulajdonába kerültek Polt szerint jogosan, valahogyan vissza kell társadalmiasítani. Az a kérdés a nyájas olvasó számára, ezt az aktust hogyan nevezik a köznyelvben. A helyes megfejtők között nem sorsolok ki semmit, mert nincs semmim, amit kisorsolhatnék.

A művelt nyugat ámulva néz minket. Illetve ez így túlzó feltételezés, mert a nyugat sem művelt eredendően, sőt, ha belegondolunk, csöppet sem műveltebb minálunk, csak teli a hasa, és nem verik bele a képét naponta a ganyéba, ami a létminőséget tekintve meglehetős előny. Az osztrák traktorista békésen vakargatja a hasát, amíg olyat nem tapasztal, hogy a szomszéd barbárok elszedik a pénzét, meg nem lopják őt. Jódlizik és issza a jégbort, ugyanúgy böfög azonban, mint Kiss Béla a falusi kocsmában, ugyanolyan zsíros a haja, és lehet, hogy nagyobb lúdtalpa van.

Neki az Alpok zárja le a horizontját, de ő sem olvas mondjuk Musilt, ahogyan a Hortobágyot meredten bámuló pöttyös seggű kollégája sem Krúdyt. Nem is hallottak ők ilyenekről. A világ leginkább egyforma. Így, amikor azon merengünk borzongós reménykedve, megint téma voltunk a művelt nyugat lapjaiban, megint leföstötték, mi folyik itt, fölösleges azon reménykedni, megismerik a nyomorunkat és fölháborodnak. Ilyen nem lesz, ilyen nem fog történni. Akik rólunk irkálnak csupa jó szándékkal, a helyi elitnek mesélnek, az pedig mindenütt romlott.

Akik tehetnének valamit érettünk, azok a hadseregek és a politikusok. Ám, mivel ez a XXI. század, vajmi kevés az esély arra, hogy feldübörögnek testvéri – baráti tankok – kiszabadítani a fura magyarokat a börtönükből. A politika pedig eleve mocskos, tiszta szándékot abban fel nem fedezhetni, még a bicikliző miniszterelnökök is terheltek. Nem annyira, mint a páncélautósok, de azért mégis. Amikor rólunk írnak a művelt nyugaton, nekik írnak, ők pedig mindenféle tárgyalásokon egyrészt-másrészteznek, hümmögnek és utalják tovább a pénzt Orbánnak, mert félnek a földrengéstől.

Így, amikor elborzadva ugyan, de bizakodva mégis soroljuk, mi minden leleplező-szörnyűséget írnak meg rólunk, ennek értelme, gyakorlati haszna sok nincs. Beültetnek minket a ketrecbe, mint egy dagadt majmot, és mutogatnak, hogy majdnem beszélni is tud, olykor eszközt használ, de rend szerint csak az ürülékét hajigálja a látogatókra. Ebben ki is merül az érdekességünk, esetleg egy-egy banánt benyújtanak a ketrecbe, és mennek tovább, várja őket a saját nyomoruk. Ontológiailag nem sok a különbség, csak a ketrec két oldalán vagyunk azzal az iszonnyal, hogy Orbán azt hiszi, ők vannak bent.

Ezt pedig igyekszik el is hitetni, ami a világ legegyszerűbb dolga. A lefedett szemű ló sem lát oldalra, a vak pedig egyáltalán nem. Minden csak nézőpont kérdése, a rossznál is lehet rosszabb, így a szart is el lehet adni pudingnak, amit idvezülten majszol az, aki mást nem ismer. A nagyvilág érzékenyebb fele az Indexen kesereg, az osztrák paraszt nem is tud róla viszont, de, ami az igazán borzasztó, a magyar sem. Az ember olykor, de leginkább akkor, amikor ilyet tapasztal, őszintén felteszi a kérdést, van-e értelme az életének, és rájön arra, egy ponton túl Ady is csak káromkodott meg fütyörészett.

Szél ellen nem lehet pisálni, ez a szél azonban nem is Orbán már, mint felfedezhető, hanem a szomszéd Józsi, és az összes Józsik az országban. A Hansok az Alpokban, a Smithek Texasban, Vologyák a sztyeppén és az összes teljesen egyforma organizmus szerte az egész világon. Ebből fakadóan az a nyávogás, amit itt előadok, nem egyéb, mint üveggyöngyjáték, a részeges bölcsész köldöknézése vagy reménytelen szerelem. A szomszéd Józsinak ugyanolyan majom vagyok a ketrecben, mint ő nekem, s mi mindannyian vagyunk az osztrák parasztnak.

Nézegetjük egymást értetlenül. Ha bárki is reménykedett valamiben, emiatt felejtse el. Hogy a világ hasonszőrűjei irkálnak rólunk elképesztő dolgokat, az semmit nem jelent, ők is csak az üveggyöngyjátékaikat játsszák, és estére térve elégedetten mesélik, megtették, amit lehetett. Ez derék és becsülendő létforma, viszont értelme nincsen semmi. És ezen a ponton nem pesszimista vagyok, hanem realista, egy Balzac-csökevény, aki reménytelenül írja a maga emberi színjátékát hosszú évek óta. Szörnyülködnek a nyugati lapok: na és, és na ugye. Itt tartunk.

Sírdogált és hüppögött a felcsúti láblabda csapat edzője, hogy többnyire a hangulat miatt kapnak ki a Makovecz falak között. Ebben az idényben, amikor pedig harmadikok lettek a zenbéetybe, ötször. Nem úgy kell érteni, hogy a játékosokat megüli a spleen meccs közben, vagy hogy az élet értelmét keresve ténferegnek a pályán, és elsüllyednek a metafizikában, hanem, hogy üres az aréna. A labda ilyenben bánatosan puffan, visszhangzanak az edzői utasítások, hogy törd el a lábát, harapd le a fülét, esetleg rúgj már bele egy egyeneset cseszd meg.

Kong a stadion, és ilyenben meccselni nem érdemes. Vannak olyan elvetemült láblabdások és egyéb artisták, akik ki is jelentették, hogy a járvány miatt üres stadionokban ők föl nem lépnek, mert a játék a nézők miatt van, nélkülük semmi értelme a cirkusznak. Érthető ez, viszont Felcsúton – mindenütt az országban, de ott különösen – nem a járvány miatt nem járnak a nézők a meccsre, hanem más okból. Egyre kevesebb az olyan ember, aki a létezés értelmét és legfelsőbb rendű formáját a futballban találja meg. Egy viszont ezek közül a mi kedves vezetőnk.

Aki akkor is ott tömi magába a lelátón a szotyolát, amikor minden más organizmus messzire menekül. Azt is keseregte még a Felcsút edzője, hogy beszélt a klub vezetőivel, és ők sem értik miként lehet, hogy a kétezres falu nem tölti meg a közel négyezres stadiont, holott egy óvodás is látja az ebben feszülő ellentmondást. Kétezres falunak libalegelő dukál, ahol a krétával fölfestett csíkok mellett a falu apraja és nagyja tud szurkolni a hentesnek, a traktoristának vagy a plébánosnak, a csillogó stadionban fellépő zsoldosnak viszont nem. Sőt, nincs is annyian, hogy megtöltse a stadiont.

Még, ha az utolsó csecsszopó és járókeretes aggastyán is elmegy, akkor sem. De el sem megy. Nem kisvasutazik, nem wellnessezik, ahogyan feltehetőleg a kétfarkúak szerint itt építendő rakétakilövő állomásnak sem örül majd. Mindezekből kitetszik – holott a siránkozó edző szerint világszínvonalú a klub – mégiscsak idegen test a stadion és csatolmányai a faluban, amely addig fog élni, míg az álmodója is, tehát már nem túl sokáig. És most mégsem arról mélázunk, hogy minek a stadion, ha majd szétrohad, „miért nő a fű, hogyha majd leszárad”, ugye, hanem ennek idegenségéről.

Mert egy Camus veszett el mibennünk. Igaz, jó mélyen. Valami megülte kies hazánkat, valami trónol a lelkünkön, ami régebben nem volt ott, és most sem lenne ott a helye. Térkövek, stadionok, különös, aljas nyelvű újságok, tömjénszagú körmenetek, elvadult tekintetű pártkatonák. Nem tudjuk, mindez honnan burjánzott elő, a lélek milyen különös, férges odvaiból, de itt van, és fojtogatja a torkunkat, mint valami sírás. Idegenek vannak a hazánkban vagy mi lettünk idegenek ott, amit a képünkbe is vágnak. Nem vagyunk magyarok, illetve nem úgy, ahogyan nekik tetszene, turulszarosan.

Ez az idegenség-érzés, ez a NER, amelyik sehogyan sem bír befogadó lenni. Elmesélném a felcsúti láblabdások edzőjének, miért kong a stadionja, ha azt is hiszi, hogy a csapata már világverő csoda: „…Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba…” – Ilyeneket írt J. A. polgártárs kilencven éve, amikor ilyen Felcsút-szerű helyekről énekelt, amikor nem állt bennünk tájidegen stadion, hanem csak pipált a piros rakás falucska és köhögettek benne az öregek. Máma más van.

A Kárpátia nevű nemzeti rockzenekar – ez is, nemzeti meg keresztény rock, én édes Istenem – most dalt ír a Leopárd tankokhoz, amiről beszélni sem érdemes. Annyian fogják hallgatni, ahányan Felcsúton meccsre járnak, de ez lehet a rockzene társadalmiasításának első tünete. Kinek kell ez a vezéren kívül, esetleg a szolgáinak és csinovnyikjainak, kinek kell a stadion, a KESMA, kinek kell ez az egész trágyatrutymó. „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek…” – írta szintén J. A. polgártárs, és mindent elmondott. De most már azt hiszem, én is.

Az Európai Újságíró-szövetség (EFJ) hétfőn kiadott közleményében felszólította Európa vezetőit, hogy védjék meg a média szabadságát Magyarországon. Ebben a mondatban benne van az egész XX.-XXI. századi magyar és egyetemes történelem, Trianon, Jalta, ’56, Horn és a NER. Ez a közlemény egy elhaló sikoly, miközben Orbán a veje balatoni luxusnyaralójából küldözget kalapos-napszemüveges fényképeket. És ami a mókás, valószínű, már akkor is ott volt, amikor a több ezres tömeg a Karmelitáknál épp neki üzent, hogy hátha meghallja. Nem hallja meg, tölt egy kortyocskát a demizsonból a vejének, és ebben is benne van az egész lehangoló magyar sors.

Több Balaton, kevesebb Brüsszel, szösszentette a kalapos-napszemüveges kép alá a kedves vezető, amitől a hívek elaléltak, és írtak is neki a közösségi oldalon, hogy hajrá, miniszterelnök úr, harcoljon. Nem harcol. A veje luxusnyaralójának árnyas fái alól küldözget lelkesítő szövegeket, miközben a tömeg ellene tüntet a fővárosban. Ha az EFJ közleményében a történelem, Orbán képében az ő sorsa mutatkozik meg egészen. Olyan nyaralóból szájkaratézik, amelyet a veje az Uniótól ellopott pénzből épített(vett), s hogy baj ne legyen, az após inkább a mi pénzünkből pótolta ki a hiányzó összeget. És most onnan üzenget az ellopott pénzek utalójának.

Pofája, az van, mondta a Hair című filmben egy decens úrhölgy Bergernek, aki a partijukra becsörtetve az asztal tetején ugrált, és magunk sem mondhatnánk szebben miniszterelnök úrra: pofája, az van. És még csak le sem szakad. Jellemző kilátástalan helyzetünkre, hogy azt az újságot, amelyik kiderítette, hogy Orbán honnan küldözgeti a bicskanyitogató képeit, elküldték melegebb éghajlatra. Hogy ez aztán fontos, ilyenekkel foglalkozni, hol nyaral a drága miniszterelnök úr, hol piheni ki a Brüsszelben összeszedett fáradtságot, ahol is a hátán cipelte a libernyákokat Hol pihenné ki, a libernyákoktól ellopott pénzből vett nyaralóban.

Azért ez már egy szint. Viszont megint történt egy ordas nagy lenyúlás, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a Helios ügy, amiből a nyaraló van. Itt van nekünk ez a háromszáz milliárdos lélegeztetőgép mutyi, ami miatt Vadai képviselő kérdést intézett a legfőbb ügyészhez, hogy akkor most ez hogy. Polt elvtárs pedig azt válaszolta, továbbította az ügyet a rendőrséghez, aki majd nem talál bűncselekményre utaló jeleket, és lezárja a nyomozást. Polt elvtárs megtette, amit megkövetelt a haza, viszont a rendőröknek meg Pintér a főnöke, és körbe is értünk. Ezért volna szükség az Európai Ügyészségre, és ezért nem vagyunk annak a tagja.

Szép dolog ez, hogy az EFJ kiáll a magyar sajtószabadságért, viszont csak megköszönendő gesztus, de nem egyéb. Senki nem fogja megvívni a mi forradalmunkat helyettünk, de ez is már unalomig ismert frázis És Európa, amikor majd csipog a kimúltunkat jelző térkép és villog a lámpácska akárha Bud Spencernél, mint emlékezhetünk, megszólalhat majd a dörmögő hangján: kár érte, kiváló ország volt És, hogy az volt-e valaha egyáltalán, ez a történelmi kérdés. Végig nézve a nyomorult történelmünkön, általában a baj volt velünk csak, a történelmi sodrásokhoz későn kapcsolódtunk, s ha igen, a rossz oldalhoz rend szerint.

Ha meg nem, levertek minket, kivégeztek és ledaráltak. Épp ez van benne abban a mondatban, amit a kedves vezető a napszemcsis képe alá írt használati útmutatóul, hogy több Balaton, kevesebb Brüsszel. Ez ugyanaz a gesztus, amivel a Donhoz küldtük a 2. Magyar Hadsereget, miközben Budapesten Karády búgott a szalonokban. Máma – miközben szintén veszik el az ország – a Nélküledet tutulja a mai dzsentri közönség, hegedű szól a vár erkélyén, viszont nincs annyi tisztesség a mai Szakhmáry Zoltánokban, hogy észre véve zsákutcás fölöslegességüket szíven lőjék magukat az utolsó muriban. Ezek a maiak még regényalaknak is ócskák.

Ahogyan megmordult az ország, fölhorkant mintegy, hogy elveszik az Indexét, jó lelkű migráncsok kis csoportja úgy gondolta, mulattatja csöppet a megviselt publikumot, ezért megint lukat ásott a kerítésnél. Vagy nem. Ez az, amit soha meg nem tudunk sok minden más mellett, de mindegy is. Mint ahogyan tegnap kiderült, Katymár külterületén a rend éber őrei meglátták megint a lukat, aminek úgy bírnak örülni – vagy csak mímelik –, mintha egy féregjáratot találtak volna más, boldogabb univerzumok felé, ahol sajtból van a Hold és egy jóságos egér uralkodik bajszán billegő tejcseppekkel.

Fénykép készült mód szerint a lukról, valamint föltérképezték, lemérték és fényképezték, hogy ötven centi a bejárata, kilencven a belmagassága és huszonkét méter a hossza. Innen nézvést egy dagadt anakonda járata ez, aki viszont elefántot vacsorálni nem tud, mint a kis herceg rajzán, mert akkor beleszorulna, és elkapnák a rend éber őrei. Ezidáig ez Bakondi tollára való történet, egy ilyennel ő hetekig elvan az M1-en, és mondhatni oly mindennapos, hogy szót sem érdemelne. Hanem a vége, ami megragadta a képzeletemet megint, hogy szállott, akár a turulmadár, csapongott lobotómiára várva.

Hogy aszondja – fejeződik be a tudósítás a szenzációról – a rendőrök helyszíni szemlét tartottak az alagútnál, és azt betemetésig őrzik. Az igen, mondom magamban, és látom a lelkemben, amint a marconák óvják a lukat, hogy jön-e belőle a kígyó, és most jövök rá, mennyire hasznos is volt a kínzó matematika óra, ahol az ember megtanulhatta a térfogat kiszámítását. Itt is, ahogy a rend éber őrei osztanak és szoroznak, mennyi köbméter ez, és áll ott az őrmester, akárha Virág elvtárs, és toppant lábával, hogy várom a sódert meg a kavicsot, vagy, hogy nincs homok, akkor csinálunk elvtársak.

Egy móka az élet. Valamint kacagás. Úgy tűnhetik, hogy a rendőrökön szórakozok, pedig nem. Illetve annyi megengedés van bennem a bántásukra, hogy megérdemli az, aki ezeknek a zsoldjába áll, de mindjárt ott a ráismerés, hogy enni kell. Viszont az indexeseknek is, és mégis föl bírtak állni. Így rendőrnek sem muszáj lenni Pintér seregében, ezért, ha hülyét csinálnak az emberből – mert az ilyenekkel azt, bizony –, akkor a delikvens viselje méltósággal. Fogja fel a karma előlegeként, hogy már ebben az életben is kiegyenlíti a számlát: ha a gonoszt szolgálom, ráfizetek. Ilyen egyszerű.

Látom már, megint elhajlok a spirituális felé. Holott, amit meg kellene oldani a evilági, illetve dehogy, csak elképzelni a kabarét, amint kiszámítják a luk térfogatát, aminek a módját Sheldon előadásából tudjuk. Szerinte Arkhimédész, amikor feladatul kapta egy aranykorona súlyának meghatározását, ami erősen szabálytalan alakú volt, akkor jött ez a vízmerítős ötlete, amit már dalba is foglaltak. Lukat viszont nem lehet víz alá nyomni, ezért a feladat nehéz és sokáig tart. Így látom, ahogyan a rendőrök váltásban vigyázzák a lukat napokig, míg kijön az eredmény, ami amennyire röhejes, annyira megalázó is.

De hát, mondom, ők választották, hogy hülyét csináljon belőlük Orbán. Így a sajnálatnak csak egészen kis cafatja van bennem, ami lassacskán el is illan, ahogyan fokozatosan visszatérek a valóságba. Mert az a lukas mese nem az. Ilyen megrendezett színjáték, akár az egész ország. S ha míg vannak olyanok, mint Balázs színidirektor, aki annak idején hajlongva mondta, mint emlékezhetünk, hogy „ennek oly jó része lenni”, akkor voltaképp beszélni sok mindenről nem érdemes. A kérdés az csupán, meddig és mennyiért éri meg az embernek föladni a személyiségét.

Bár erre elég egy zsák krumpli is, mint láthatjuk sokszor. Brian is hiába ordibálta az őt követőknek, hogy ők mindannyian személyiségek, azok csak rohantak utána, hogy ez az ő töke meg a saruja. Mintha már a Monty Python is tudta volna Kertész igazságát az alattvalóságról, s ami a legelborzasztóbb az egészben, az az, hogy azt hiszem, Michael Palin jelentette ki: a Brian életét ma már nem lehetne megcsinálni, mert úgy elvadult a világ. Viszont bizakodjunk, Rusdhie fejére is három évtizede tűzték ki a vérdíjat a Sátáni versek miatt, és még mindig él. Hogy messzire jutottunk volna a luktól? Nem hiszem.