Timpanon

Mára, mivelhogy van ez az ünnep, vagy gyász vagy gyászos ünnep, egy mesével akartam megörvendeztetni magamat, s ha úgy alakul, és egy húron pendülünk, illetve egy srófra jár az agyunk, a nyájas olvasót is. Szegénylegény és királyfi szerepelt volna benne meg Hetedhét ország elveszett tartománya, vagy óvodások vágyakozása egy soha nem látott, nem ismert ősi homokozóba. Esetleg – és tán ez lett volna a befutó – mesés keleti környezetben beszélgettek volna benne nagyszakállú arabok, ilyen Ali babás díszlet Füst Milán Hábi Szádijába ojtva, veretes és mélabús nyelvezettel. Érezni lehetett volna a vízipipa illatát a mesében, ezeregyéjszaka.

A nagyszakállú arabok előadást tartottak volna egymásnak a mi lett volna, ha lett volna elcseszett dialektikájáról. És tanmeséket, amelyek a logika szabályaival mutatták volna meg azt a képtelen helyzetet, amelyben a jámbor és együgyű szereplők zokogtak volna egy valaha volt nagyság után, olyan tájakért és emberekért, ahol soha nem jártak, akiket soha nem ismeretek, és nem is fognak soha. Egymás szavába vágva beszéltek volna a nagy szakállú arabok a mesebeli vidékről, amit a szomszédjuk mutatott be nekik egy olyan ember beszámolója szerint, aki már majdnem járt ott, viszont közösen tépték volna a szakállukat gyászukban, hogy mindez, amiről azt sem tudják, micsoda, elveszett.

Szép mese lett volna, olyan kész mondatok álltak sorban a fejemben, hogy holnap hajnalban jött volna értem a nagy fekete autó. Az élet azonban nem habostorta, és mindazt a nagy elszánást, ami bennem lobogott, hogy micsoda csudavilágot teremtek én máma reggel, egy perc alatt furkósbotozta le a szomszéd Józsi, aki tegnap este föltette a kérdést, hogy tudom-e, milyen ünnep lesz máma. Mindig így fitogtatja a mérhetetlen bölcsességét, hogy vizsgáztat, tudom-e, amit ő, mindazt a sokat. Ilyenkor választ sem vár, hanem kiböki, ami benne bugyog, de annyira, hogy magában se bírja tartani, mint ahogyan most is ilyen letaglózó mellbe vágóan.

Azt mondta a Józsi, hogy máma a Timpanonnak lesz a száz éves évfordulója. Ezt olyan határozottan közölte, olyan kőbalta biztonsággal, hogy a mondataim az én mesebeli keleti világomról csörömpölve hullottak darabokra, és Ady Bandi panaszolkodott föl az én bensőmben: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba/ Társakra s a csordára nézett,/ Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett…” – És eszembe jutott a töklámpások közlési módszertana, amelyekben nem az anyag, hanem annak a hiánya hordozza a mondanivalót. Így jártunk máma én nyájasom, így kaptál ma a csudás mese helyett egyperces töklámpást. Ejj, mocskosélet.

Megrovás

Örvendünk nagyon, hogy elindult a magyar láblabdázás bajnoksága, teljesen szürke volt az életünk nélküle ugyanis. Sőt, már nézők is mehetnek a rengeteg stadionokba, igaz, tisztes távolságra a másiktól, nem úgy, mint a Deák téren, ahol egymás hegyén-hátán cigányoztak. Pedig a két halmaz, úgymint Deák téri jámborak és a futball szerelmesei közt van metszet, ha Venn-diagramon mutatnánk meg, ők volnának a kopaszok, tetkósak, bőrszerkósak és hangosak. Más ismérvük is lenne, de azt nem írom ide, mert azt mondják, hogy sorosista vagyok.

Mint tudjuk, ez a halmaz galamblelkű egyedekből áll, és vannak neki jól behatárolható érzékenységei. Minden olyanok, amelyek sértik az übermensch létet, így óvni kell az egójukat, amit a magyar futball és politikai közeg meg is tesz. Ugyanezek voltak, akik még Dávid Ibolya igazságügyi miniszterségekor indul a vonatoztak, s amikor a miniszter asszonyt megkérdezték, hogyan vélekedik erről, az volt a válasza, hogy ő nem ért a focihoz. És még ilyen állapotában is mérföldekkel jobb volt a jelenleginél, aki arra büszke, hogy tud dekázni, ergo, a lelkében ő is a futballtársadalom tagja.

Másképp ez nem is megy, mert, mint a kedves vezetőtől a minap megtudhattuk, a magyari láblabda az művészet, történelem, tudomány és sors, maga az élet, s ilyképp vallás aminek ő a papja. A hívek meg a Deák téri jámborak, akik ott cigányoztak, a stadionokban huhogni szoktak, banánozni meg majmozni az ellenfél színes bőrű játékosainak. Hogy mire gondolnak, amikor a sajátjukra néznek, az nem tudható, de a lelkük meghasadhat, vagy az én kommunistám jó kommunista mintájára az én négerem jó néger lehet az öntudat alapja, bár nem tudhatom igazán, a sötét lelkek mindig titkosak.

Ezt így cakumpakk a Magyar Labdarúgó Szövetség dirigálja és felügyeli, s mint felépítmény, nem különbözik az alapoktól, tehát rohadt. Ezt tegnap is megmutatta, amikor a Ferencváros dél-szudáni származású játékosát, Tokmac Nguen Cholt megrovásban részesítette, mert tiltott feliratot viselt a pólóján. Ez akkor látszott meg, amikor gólt lőtt a kedves vezető budicsapatának, a Felcsútnak, és a mezét felhúzva előtűnt alóla a tiltott dolog. Ez: „Justice for George Floyd”. Magyarán, igazságot vagy igazságszolgáltatást ennek a szegény Floydnak.

Mint ismeretes, ő az a szerencsés néger ember, akinek a nyakán térdelt egy fehér rendőr a nagy és bamba Amerikában, amibe direkt belehalt, s emiatt most egészen pofás felfordulás van a nagy vízen túl. Annyit mondani vagy írni a pólóra, hogy igazságot Floydnak, emberi gesztus. Ez a Tokmac nem azt mondta, hogy halál a fehérekre, nem rázta az öklét és őrjöngött, hanem csendesen felhúzta a mezét, ami alatt a pólóján ott állt a tiltott felirat „Justice for George Floyd”. Ezért pénzbüntetést is kaphatott volna, el is tilthatták volna, egyebek, csak egy dolog van itt, hogy miért?

Amiért a dudálókat szarrá büntetik, a kutyásokat csesztetik, vagy bigott rendmánia miatt, amit úgy lehetne eldönteni, ha valamely irodalmár magyari láblabdás egy Wass Albert idézetet villantana gólörömében. Ha az is tiltva volna, akkor sem lennének rendben a dolgok, csak arra lenne bizonyság, hogy a futball, benne is a magyar, de az különösen, olyan távol került az élettől, hogy visszarángatni már nem is lehet. Külön univerzum az amúgy végóráit élő Föld nevű bolygón, de nevezhetnénk furunkulusnak is, nem véletlen, hogy a NER-ben vallássá lett. Passzolnak egymáshoz.

Viszont ez a Tokmac is megtanulta, milyen országban keresi a kenyerét. A szerencsétlen, aki eddig élt Kubatov burkában, és most egyszer csak szembe jött a valóság, ez az MLSZ, mint a jog bajnoka. Mert, ha hivatkozásában arra utal, hogy ez a felirat tiltott, akkor arra van egy paragrafus is, amiben ezek szerint az szerepel, hogy egy meggyilkolt embernek nem lehet igazságot követelni. Szép egy paragrafus lehet az, de meglepőnek nem nevezhető, mert, mint mondottam volt, az MLSZ csak a rohadt alapra épült tályog, úgy büdös az egész, ahogyan van. Kies hazánk.

Ereszkedj le kutyába

Tegnap a kutyások megint festettek, ezúttal egy metrószellőzőt, és megint nyektették őket a rendőrök. Be ugyan nem vittek senkit, de meggondolva a dolgot hajnalban akárkit elzsuppolhatnak, mindenkinek megvan a kartotékja, okot pedig akármikor lehet találni, ha J. A.-ra tetszenek gondolni, akinek a szobra is büdös volt ezeknek. Hogy a rendszer jogilag instabil, az mutatja, nem lehet előre tudni, miképp reagál majd egy járdafestésre, dudálásra vagy rasszista cigányozásra, leginkább úgy tűnik, attól függ, milyen napja van, hogyan ébredt.

Persze, ahol alkotmányként funkcionáló alaptörvényt lehet hetente módosítani, visszamenőleges vagy személyre szabott törvényeket lehet hozni, ott az ilyesmin csodálkozni nem kell. Hogy egy járdafestés, buszváró-állítás, dudálás bűncselekmény lehet, illetve nem lehet gusztus vagy hangulat szerint, ott az a hatalom ki nem mondott szándéka, hogy az alattvaló mindentől féljen. S erre két egészséges reakció van, csengőfrászban él a manus, tényleg mindentől retteg, vagy pedig már semmitől sem, ami a hatalomra nézvést járhat nagyon kellemetlen következményekkel.

A forradalmak azonban ritkák, és hiába az utólagos tudományos magyarázatok ezekre, hogy régi módon élni meg kormányozni, mennyiség, illetve minőség, ezek csak a fideszistáknak valók a marxista esti egyetemen. A dologban mindig a spontaneitás a lényeg, úgy, mint a Camus által megénekelt öngyilkosságban. „Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Ha emlékszünk az internetes tüntetésre, ami a legnagyobb volt az Orbán uralom alatt, ki gondolta volna, hogy épp akkor és amiatt szakad át valami, mint ahogyan Antallt is meglepetésként érte annak idején a taxisok elementáris erejű felháborodása. Az ilyeneket kiszámolni és modellezni nem lehet, csak utólag elemezni a semmi tudású politológusoknak, akik képesek mindent és annak az ellenkezőjét is kiolvasni a társadalmi folyamatokból, ilyképp nem különbek egy tenyérből jósoló cigányasszonynál. Ne higgyünk a politológusoknak és elemzőknek, de ne higgyünk nekem se.

Csak annyit lássunk, hogy mit visel nehezen a hatalom. Alapvetően az orbáni diktatúra a pitiánerség diktatúrája, a velőspacalé és az erkélyen iddogálásé, mást nem akarnak, mint lopni, és ehhez találták ki a kereszténységet meg a nemzeti lózungos pátoszt. Sajnálatosan minden olyan készség, ami ezt őrizni hivatott, pénz, paripa, fegyver, rendőrség, katonaság, és minden a világon megingathatatlanul a kezükben van, így más mód nincs, mint karcolásokat ejteni a hatalom monolit struktúráján, és ez a dudálás meg a járdaföstögetés.

Illetve még sok minden, ami nem fér bele az operettes világukba, a rózsaszín haj, meg mindenféle illetlen zenék, amelyekkel annyit lehet elérni, hogy ne adják rá az emberre a tábori szürkéjüket, tulajdonképpen a szabadság lázadása a porosz egy ütemre lépés ellen. Minden olyan, ami megőrzi az ember identitását, ha az pár színes paca a betonon, akkor az, ha egy koncert, ahol nem, vetítenek előtte Orbán kisfilmet, akkor az, de legfőképp a törekvés arra, ha már nekünk mindegy, arra ügyeljünk, hogy a gyerekeink agyát ne darálják le vagy ne főzzék bele a pacalba.

Elég szar ügy kimondani, hogy ennyi maradt tíz év orbánság után, de, ha ezzel szembenézünk, már megtettük az első lépést a szabadulás felé. Így tehát, menjünk le kutyába. Ám figyelembe véve a speciális körülményeket, ne a Petőfi által megénekelt oldalba lőtt módon, és ne is Hobó módján, hogy „ereszkedj le kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – mint emlékezhetünk, hanem kétfarkú mintára, pingálni a szürke diktatúrát. Ez a lázadás aeterno modo, avagy sub specie aeternitatis, ahogyan a művelt kipcsak mondja.

Egy óvodás naplója 14. – Pümkösd

A mútt héten véget ért a karantémum, és lehetett jönni a zoviba. Éppen ideje vót, má aszt se tuttam, micsinyájjak, má majdnem megtanútam olvasni. Ígyhogy irni tudok, olvasni meg nem, eszt sokan nem értik, énse. De anyit beszétek a tévébe valami Vasabértról, hogy mennyi sokszép verset írt a nemzetrő, hazáró, hogy gondótam, megtanulom az olvasást. De akkor monta a Cili néni a tévébe, hogy lehet menni a zoviba má, de csak óvatossan. Mentem is, csak a zapu meg az anyu nem ment a dógozóba valami miatt, sokat sutyorogtak a konyhába, a zanyu sirtis sokat, hogy mi lesz velünk nagymama, pedig a nagyi ott se vót, montam má, hogy meghat a szepszisbe a kórházba.

Mentünk a zutcán a zoviba, mindenkin ijen maksz vót, rajtam is, hogy alig kaptam a levegőt, de asztán odaértünk és lelehetett venni, jó vót. Örűt az Ibojnéni is, a dadus is, a Pityu is meg a Kisböske is, monta az Ibojnéni, hogy meséjjünk, micsinyátunk a karantémumba, de senki semmit se tudott mondani, micsinyátunk vóna, unatkosztunk. Montam neki, hogy majnem megtanútam olvasni, hogy tuggyak olvasni Vasabértot, örűt az Ibojnéni ennek nagyon, és aszonta, ha télleg megtanulok, ad nekem Vasabért könyvet, mer neki van nagyon sok. Asztán monta, hogy na kinek lessz a születése napja, de nem tuttuk, és monta, hogy kis buták, háta a minielnök bácsinak.

Hogy mijen jó is most, hogy vége a karantémumnak is, a minielnök bácsi születése napja is lesz, meg pláne pümkösd. Kérdeszte, tuggyuk-e, mi az a pümkösd, de senki se tutta, erre monta, hogy a szenlélek megy a mennybe akkor, mire a Pityu kérdeszte, hogy mi az a szenlélek, lufi vagy röpülő, és má mehetett is a sarokba. Rendbe jött az Ibojnéni. Amikó utojjára láttuk, habzott neki a szája, ahogy vitte el őtet a mentő, mostmeg csak vihogott, pont úgy, minda Kisböske, valamit csinyáhattak vele a doktor bácsik a karantémum alatt, de mindeggy. Monta most, hogy rajzolunk a minielnök bácsi születése napjára, asztán eküggyük neki, majda a képviselő bácsi eviszi neki.

Az, amejik a pöttyös labdát meg a zimakönyvet is atta nekünk, meg evitt miket a migráncsnézőbe a kerittéshöz. Adott az Ibojnéni pappirt meg ceruzát, hogy rajzojjuk le, mit adott nekünk a minielnök bácsi. A Kisböske csak űt ott, meg nézett, és kérdeszte az Ibojnéni, micsinyál, mér nem rajzol semmit se, mire monta neki, hogy ő nem kapott semmit a minielnök bácsitó, nem tud mit rajzóni. Monta az Ibojnéni, hogy akkor rajzojjon virágot, az is jó lessz. A Pityu tankot rajzót, mer mindig aszt rajzol, de az Ibojnéni most nem szitta megezér mind máskor, sőt, aszonta, hogy annak bisztos örűni fog a minielnök bácsi nagyon, mert a tankot aszt szereti.

Én se kaptam semmit a minielnök bácsitól, nem is gondótam róla semmit se, amikor legutóbb a tévébe láttam, úgy nézett ki, mind egy ürhajós a fehér ruhájába meg a makszáva, úgyhogy rajzótam egy ürhajót, és az is jó vót. Amikor ekészűtünk, az Ibojnéni összeszette a pappirokat, összerakta, átkötötte nemezeti színü szalagga, meg masnit is rakott rá, hogy így küggyük el a minielnök bácsinak majd. Hogy ügyessek vagyunk, eszt is monta, és vigyorgott furcsán akkor is, és bevett egy gyóccert. Pont ekkor jött meg a papbácsi a szoknyájába, hogy akkó most beszégetünk a pümkösdrő, és a Pityu monta is egybő, hogy ő tuggya, mer az, amikó a szenlélek ürhajós lesz.

Elilút az Ibojnéni feje ekkor, nem is vigyorgott má furán, és bevett még egy gyóccert, hogy monta is neki a dadus, pihenny le, Ibojám, így monta neki, meg aszt, hogy lélegezzen nagyon. Gondótam, na, csak az kéne, hogy megin evigye a mentő, de a papbácsi is lenyugtatta, hogy nincsen bajj. Nem is vót, csak ekezdett meséni Jézusró, atyáró, fiúró, hogy megzavart teljessen, a Kisböske is úgy etátotta a száját, hogy kifojt a nyála, a Pityu se bírta tovább, hogy vihogott, a papbácsi meg véletlenű ráburitotta a kávéját a rajzokra, amit a minielnök bácsinak készittettünk, hogy az Ibojéni most má sikittott és leesett a székrű. Na mondok, akkó mindeggy, engemet vár a dömperemmegyek.

Űrcowboyok

Enyhe malíciával az érzületünkben, úgyis mint velőspacal ízű hányás sárgarépával, illetve hisztérikus röhögés zokogással elegyest, valamint maflásba torkolló lemondó legyintés, vettük azt a közlést, miszerint Szijjártó külügyes és egyben futsalos immár birtokba veszi a végtelen Univerzumot is. De egészen a kezdetekig, ahogyan az ősrobbanás háttérsugárzása vibrál szürkén, és serceg a Kékes típusú televízióban, amitől a jómunkásember elszontyolodik, hogy mi van má’ megin’. Mert nem tudja, hogy a végtelent sugározza neki a Kékes típusú televízió, meg ezután majd a Szijjártót a Göncölökből.

Szijjártó külügyes tudós emberekkel folytatott videocsevejen elébe ment az értetlenkedő kérdéseknek, és megvilágította a magyari ember csavaros észjárását, mondván: “Felvetődhet a kérdés, hogy lehet, hogy egy külügyminiszter foglalkozik az űrrel kapcsolatos kérdésekkel. Erre az a válaszunk, hogy mivel az űr Magyarország határain kívül található, ezért külügyi kérdés”. – Lehet, hogy mikrofon mellé még hozzá tette, bakfitty, vagy hinnye, vagy más, hasonló falvédős igazságokat, majd hallva az elfojtott röhögést, tiszteletet követelt a magyaroknak. Más nemzet fia nem tudta volna ilyen frappánsan előadni a debilt, csakis ő.

Aztán desszertnek berendelt három tucat nagykövetet is szájukban citrommal, nyakukban piros-fehér-zöld masnival, fülük ropogósra sütve. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, fájása édes hadd fájjon, ahogyan látom, midőn Szijjártó, világűrért felelős külügyes meggörbül a térrel együtt, ideje lelassul, és elemlámpával keresi a biztosítékot egy fekete luk közepén (by: Sheldon). Megverte Szijjártót az Isten ezzel a végtelen űrrel, minket pediglen vele, együtt száguldunk, keressük a sötét anyagot és energiát, Szijjártó taraja lobog a napszéltől, mígnem szembejön a kínai légihíd százmillió maszkkal, mutatva, hogy hazaértünk.

Végtelen okosságok vannak itten, annyi a napkeleti bölcs az ugaron, mint égen a csillag, vagy inkább Svejk hasonlatával, mint Burgban a hercegkisasszony, és első is közülük a kedves vezető. Ő alámerült tegnap a futball és minden más, valamint összes tudományok kapcsolatába, és levonta az egyetlen lehetséges következtetést, miszerint “a magyar futball alapvetően a zseniális megsejtések és ihletettség története, vagyis maga a művészet. A futball maga az élet, igazságos, nyílt sisakos játék, amelyet szabályok mentén vívnak a felek és mindig a pályán dőlnek el a dolgok”. Annyit csak, hogy ezek szerint bundáról nem hallott a lelkem, ahogyan a dedós bölcsesség kijött a száján.

„A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára.” – Egészítette ki még a doktoriját, amit a jámbor szurkolók, akik cigányoztak pár napja szerte a nagy Budapesten, megértenek és jó szívvel is vesznek. Sőt, ha Szijjártó beígéri nekik az utat a szíriuszi őshazába egy Szputnyikon, még a kockakövet is felszedik, mint 2006-ban. Mi pedig fohászkodunk atyánkhoz, kérdjük őt, miért hagyott el minket, de nem leljük, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’. Ilyen ez élet, ami a futball maga, amiként a kedves vezető ontológiailag levezette szeretett népének, viszont magyar akkor nem vagyok. Soha se vigaszt, se elégtételt nem éreztem futballt látván. Baj lehet velem.

Felsejlik azonban Szijjártó kül-, és világűrügyes kozmoszos buzgalmának lehetséges oka és indoka, ha eszünkbe ötlik, hogy a Holdon unatkozó milliárdosok már vettek telkeket és piciny hétvégi házakat, így máris látjuk, mi mindent szerezhet ott a Lölő. Sőt, ha belegondolunk, fölvásárolhatja az egész Naprendszert is, szereli majd a gázt a Jupiteren, belépti díjat szed, ha érkezik valami üstökös, ilyenek. A lehetőségek, akár az űr, végtelen és végtelenek, ha pedig léteznek a párhuzamos univerzumok, még inkább. Csak találni kell egy féreglyukat, amelyen át térden csúszva jönnek bocsánatot kérni mindenféle elfajzott tudósok.

Így kell ennek lenni, mert Kovácsmail így akarja. A nemzet levelezője most tudósoknak irkál szerte a világon, felszólítja őket, kérjenek bocsánatot, mert lediktatúrázták a NER-t. Kovácsmail pedig azzal érvel, hogy lám, véget fog érni a felhatalmazási móka, és még csak ki sem végeztek senkit. Sőt, a Nap is süt néha, el se takarták. Pedig megtehették volna, amióta Szijjártó az űrfelelős, vagy csak csettint egyet, és a korong leesik az égről. Ilyen három előadás volt tegnap, amitől az ember nem tudja, sírjon, nevessen vagy lője főbe magát. S ami a legszebb, Cili néni, Kásler és pláne Kósa még csak meg sem szólalt. Mert ha történt volna ilyen, akkor elhervadtak volna a csillagok.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Az ő hazájuk

Kegyeleti megemlékezést tartott tegnap a Mi Hazánk Mozgalom Budapest utcáin és terein, s mint azt gondolták és hangoztatták, ez nem tartozik a gyülekezési törvény hatálya alá, tehát mindenkinek, így a rendőrségnek is el kell néznie azt. Eközben hangosan röhögtek, a rendőrség pedig eltelten mosolygott. Itt egy tipp Hadházyéknak, hogy a dudálás és az uniós zászló lengetése is legyen gyászcselekmény, a demokrácia temetése, és akkor nem fognak röpködni a százezres büntetések. Dehogynem.

Mert ugyanis, míg Hadházy képe irritálja a hatalmat, a maszkos, feketébe öltözött, kopasz, cigányozó, jámbor polgártársak kezükben fáklyákkal, akárha Ku Klux Klan meg nem, s erre egyetlen válasz van csak, ez pedig Gyöngyöspata. Mert ugyanis a pörformansz oka és indoka az volt tegnap, mégpedig az Országos Roma Önkormányzat székháza elé szervezve, hogy Apáti István (MHM) „szerint” a Deák téri gyilkosság elkövetői roma származásúak. „Szerintem” meg ők nácik. Feltételezni mindent lehet.

Ettől viszont még egyikünknek sem lesz jobb, csak a romáknak rosszabb. Az ilyen kegyeleti megemlékezések vezetnek aztán Tatárszentgyörgyhöz, meg a csak a szélhez, ezek viszont csak a tünet. Az ok a haszontalanul keccsölő miniszterelnök dumája és gondolatisága, az utalgatás Európa DNS-ére, a tiszta magyar fajra, a fehér és keresztény munkavállalókra, egyáltalán a ki nem mondott, de látens übermenschként megjelenő asszonyverő macsókkal, akik ők maguk, szemben minden más organizmussal a világon.

A tegnapi törzsközönség valami káprázat miatt erősen hasonlatos volt a 2006-os hősökhöz, ugyanaz a habitus, ugyanaz a gondolatiság vagy épp gondolat nélküliség, a stadionok népe jelent meg most is. Látszott ott – híradások szerint – Ferencváros, Újpest és Vasas rajongó is, akik általában egymást ütik, de ezek szerint megvan a nagy közös ellenség. Ezt tudtuk eddig is, azt is sejtettük, hogy „két hét alatt rendet teszek” Pintér Sándor és csapata nem fog beavatkozni, csodálkoznunk tehát nincs min.

Tágabb kontextusba viszont helyezhetjük az eseményeket, és ezt abban lelhetjük meg most épp, hogy miniszerügynök elvtárs csomagot kapott tegnap, mint ahogyan arról a Facebookon kitörő örömmel beszámolt. A csomagjában pedig szép, hímzéses maszk volt, akárha falvédő a sparhelt fölött, készítője és feladója pedig azt a szöveget mellékelte hozzá, hogy nem is elsősorban a vírus ellen, hanem a miniszterügynök úrra fröcsögő szóbeli sarak ellen készült túláradó szeretettel.

A logika nehezen érthető, ha védekezésül van az átkok ellen, akkor fokhagymával bedörzsölt szkafandert kellett volna küldeni, de a rajongók cselekedeteiben értelmet egyáltalán ne keressünk. Ismerjük a tertullianusi hiszem, mert képtelenség abszurd logikátlanságát, kies hazánk pedig, illetve ebből a szempontból az ő hazájuk ezen alapszik, és meg is látszik rajta. Az ilyen miniszterügynök elvtárs számára hímezgető öregasszonyok (meglett férfiak, csecsszopó kisdedek) a NER fundamentuma, és belőlük fakad voltaképp minden.

Ők táplálják a tegnapihoz hasonlatos tüntetéseket is, ők azok a rendőrök, akik ezt nézik, ők kardoznak esernyőkkel és tapsolnak ütemesen kézcsók után. Ez az elemi erejű sötétség, a szellemi és erkölcsi restség maga, amit és akiket Márai lemondó-szomorúan keresztény, úri középosztályként határozott-, és vetett meg. S habár merész gondolatkísérletnek tűnik a tegnapi csőcseléket hasonlatosnak vélni a szalonok úri közönségéhez, tévedés ebben nincs, ők csupán két, más színű bimbaja ugyanannak a virágnak.

Nem tudni miért, s azt sem, hogyan, de elcseszett nemzetünkben nagyon élénken leledzik ez a kiválasztottság érzés, hogy ők a bokréta Isten kalapján. Az ilyenek vezettek Trianonhoz, hozták el nekünk Horthyt, és szökött szárba mindebből Orbán a maga messiás-tudatával. Ez már annyi tragédiát hozott, hogy nem győzik letagadni és átírni a történelmet, viszont azzal, hogy ölbe tett kézzel figyelik az olyasmiket, amit tegnap is láthattunk, csak azt bizonyítja, ugyanabban a folyóban tapodunk, és ugyanaz a dráma közelít. Még nem tudni, mikor, azt sem, pontosan hogyan, de ennek is nagyon rossz vége lesz.

Orbán nem szeret téged

Orbán Viktor nem szeret téged. Legyél akár kicsi, nagy, göthes vagy kigyúrt, fiatal vagy öreg, fiú vagy lány, hívő vagy hitetlen. Elhagyott téged, mint mennyei atyád. Bár az is igaz, a kezet csókolók, fröccsöntött orbánokat vásárlók, békemenetelők, polgári körök és nyugdíjasklubok csak álmodták, miszerint Orbán Viktor minielnök érettük van, mert nincs ő senkiért csak önmagáért.

Akik szívükben az érthetetlen rajongással a kedves vezető iránt élik szerencsétlen és nyüves életüket, de a sors úgy alakította, hogy ellenzéki vezetésű városban, kerületben, faluban vagy utcában élnek, olyan elbánást kapnak, mint akármely libsi-sorosista. Egy kaszasuhintással dögöleszti meg őket rajongásuk tárgya, és sóhajtozhatnak a keresztjükön, hogy az atyjuk mért hagyta el őket, miközben soha nem is volt velük.

Ha valaki bávatag módon abban reménykedett, vagy idealistaként el sem tudta képzelni, hogy az ország vezetője bosszút fog állni – mint ígérte is – minden apró választási vereségen és minden csöppnyi sérelmen, az most csalódik nagyot, miközben áll a vérzivatarban. A járvány ürügyén és indokával fosztja ki az önkormányzatokat a minielnök, szedi el a bevételeiket, és vet rájuk ki újabb adókat.

Ezzel nem csak azt éri el, hogy nem tudnak új játszóteret építeni, hanem egyáltalán működni sem tudnak, de valószínűleg a szándék is ez, csak épp nincsen nagydobra verve. A XVIII. kerület polgármestere, a DK-s Szaniszló Sándor például, amikor megtudta, három milliárdja bánja, hogy a minielnök megnöveli a szociális hozzájárulás címen kivetett sarcot, szóval, amikor ez kiderült, felsóhajtott: “Nem nagyon van más megoldás, mint a tömeges elbocsátás”.

Kicsinyes bosszút áll Orbán, és épp azzal sem törődik, hogy e beteges ténykedésébe netán emberek pusztulnak bele. De és persze föltehető az a kérdés, törődött-e ő élete során önmagán kívül egyáltalán valakivel is. Ha a válasz nemleges, és minden bizonnyal annak kell lennie, akkor Orbán a feladatra, amellyel a választók – a módon most ne mélázzunk – megbízták, nemcsak méltatlan, hanem alkalmatlan is. Akik momentán rajonganak érte, de őket is bármikor képen hugyozhatja, figyelhetnének erre. (Nem fognak.)

Mint ahogyan azt se feledjük, hogy március körül még a minielnök azt mondta, járványügyileg figyelő szemeit Bécsre veti. No most, Kurz kancellár pár napja jelentette be, hogy egymilliárd eurót oszt szét a települések között, enyhítendő a járvány okozta károkat, munkahelyeket tartani meg, és más, ilyen felesleges úri huncutságok. Ez a mi minielnökünk meg sarcol. A koldustól elveszi a pénzét, a szomjazótól a vizét, az éhezőtől a kenyerét, az élőtől az életét.

Ilyképp működését embertelennek, istentelennek, kegyetlennek és aljasnak minősíthetjük. Kiegészítve föntebbi ítéletünket, egy ország vezetésére nemcsak alkalmatlan és méltatlan, hanem arra nézvést veszélyes is. Mert, mint kitetszik, ténykedése nem az építés, hanem a rombolás, sőt, háborús kifejezéssel a felperzselt föld taktikája, amikor a sereg kivonulván valahonnan mindent földig rombol, hogy a bevonulóknak semmi se maradjon.

Tett ilyet Kutuzov Napóleon ellen, Sztálin Hitler ellen, aztán Hitler a szövetségesek ellen, ami szép, csak mi most épp nem egy háború közepén ülünk, hiába képzeli úgy a nagyságos minielnök. Mi, akik enyhén szólva nem szeretjük őt, évek óta tudjuk ezt. Azok viszont, akik minden Fidesz-hitük ellenére ellenzéki településen laknak, most tapasztalhatják meg azt, milyen is Orbán ellenségének lenni, amikor ő hatalmon van. Üdv a klubban, kedves narancshitűek.

Mindebből természetszerűleg az következik, Orbánt el kell távolítani a hatalomból, mielőtt teljesen tönkre nem teszi az országot, ha már meg nem történt ez. De úgy vélem, igen. Viszont, ha valami csoda folytán ez megtörténne, erős a gyanú, hogy Kutuzovot játszana, vagy, ami rosszabb Hitlert, aki, mint emlékezhetünk letaroltatta volna egész Németországot, amely, mivel nem követte őt a paradicsomba, méltatlan volt arra, hogy éljen (Szerinte). Ezt a habitust látjuk csírázni a mi minielnökünkben is, az úr legyen tehát irgalmas hozzánk.

A bolt, ahol élünk

Boldog volt rendőrségünk tegnap nagyon. A saját honlapján képes tudósításban számolt be a sikeréről, ami az, hogy egy budiban megtalálta a lopott holmikat, egy leharcolt lapotopot és egy pár rongyos sportcipőt. Ezeket pedig dobpergés közben szolgáltatták vissza a meghatott tulajdonosnak. Hogy a tolvajjal mi lett, nem tudható, ahogyan az sem, milyen megfontolásból tartotta a megszerzett értékeket egy budiban, és mit akart kezdeni a pár rongyos cipővel. Hogy ki mit lop, determinált, hogy ki lop, az azonban választás kérdése.

Sheldontól tudjuk az ontológia alapjait, miszerint szükséges táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Habár determinisztikus világban élünk, az embernek van szabad akarata – tette még hozzá, s ezen a ponton merenghetünk el azon, mennyire kényszerűség a lopás, és mennyiben választott időtöltés. S amíg az egészséges erkölccsel rendelkező organizmus a kakaóscsiga elcsenését bocsánatosnak, adott helyzetben szükségszerűnek értelmezi, egymillió vagy sok milliárd forintokét viszont elítéli.

Aztán ott vannak a tótágast álló világok, mint Neria is, ahol minden épp fordítva van, az éhezés miatt tolvajlót lecsukják, a várat bitorlót istenítik. Amióta léteznek szentek és forradalmárok, ez ellen lázonganak, viszont a szentekből vértanúk, a forradalmárokból kivégzettek vagy rabok lesznek. A világ rosszul van kitalálva, rég megérett a pusztulásra, és sokan azt sem tudják, mit keresnek benne. A hitnek, vallásnak, egyháznak is azt kellene elmagyarázni, mivégre vagyunk a világon, s mivel erre képtelen bazári mutatványos lesz csupán.

És most, hogy így tisztába tettük a teremtést, a létezés feltételeit és értelmetlenségét, tényleg keressük meg arra a választ, miért lop valaki koszos dorkót, de még inkább, hogy a rendőség miért csinál hülyét magából. Úgy, hogy ennek visszaszolgáltatásából képes hírt csinál, amint az ütött-kopott laptopon ott hever a lábszagú készség. Tudjuk, hogy szolgálat van meg védelem, de ez ilyen dedós brigádnapló, és csak hosszas tűnődés után voltam képes rájönni arra, miért zakatol ez a fejemben már huszonnégy hosszú órája, hogy mi zavar benne.

Olybá tűnik, hogy a hülyének nézés leginkább. Olyan hatalom szolgái a rend őrei, amely hatalom páros lábbal tapod minden fellelhető isteni és emberi törvényen, így az a rendőr, amelyik most a büdös cipő megtalálásával mutatja értünk valóságát, ugyanazzal a kézzel büntet hétszázötvenezerre dudálásért. És voltaképp választ is kapunk arra a kérdésre, amin tegnap kezdtem el merengeni, hogy ma mi történnék egy 2006-hoz hasonlatos helyzetben. Ugyanaz, illetve rosszabb, és azért égett belém a leharcolt lapotopon nyugvó szagos cipő, mert az maga volt magyar hazánk.

Kicsi is, büdös is, és már nem is a miénk. És fáradt vagyok hozzá. Magamhoz is fáradt vagyok. A boltban két napja lop meg a pénztáros. Legalább egy ötszázassal ver át, számlát nem ad, és gyors fejszámolással kideríthető, hogy becsap. Nincs kedvem cirkuszolni vele, ma reggel elmentem egy másik üzletbe tehát. Ami egy zavar ebben a történetben, hogy azt hiszi, hülye vagyok. Nem, csak egészségtelenül nagyvonalú, egy sztoával átitatott Buddha. Az ilyenek nem szokták semmire sem vinni, és ezt igazolhatom is, midőn végignézek magamon.

Ez a boltos azonban volt annyira jó hozzám, hogy általa megértsem a világot. Az pedig olyan most, hogy itt ez a járvány még, és maszkban kell közlekedni az üzletben, mert, ha nem, leordítják az ember fejét vagy rendőrt hívnak rá, s mindeközben ugyanők arcátlanul meg is lopnak. Hát nem délibábos Hortobágy az ember élete? Dehogynem. Ellopják a fél világot körüle, ugyanők imaszóval kioktatnak erkölcsökről, s hogy lássuk a törődést, visszahozzák a budiból a büdös dorkót. Mindenki megkapja, ami neki jár, és mindenki annyit ér, amennyije van. Igazából senki sem semmit.