Színházsirató-magunksirató

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere tegnap bejelentette, hogy eladta az ördögnek a város mindkét színházát. Megszületett a szerződés ugyanis Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkárral – tehát Orbán Viktorral –, hogy a kedves vezetőnek a minisztériumon keresztül jogköre lesz a kinevezésekben, vezetői megbízásokban, felmentésekben, vezetői megbízások visszavonásában, fegyelmi eljárások megindításában és a fegyelmi büntetések kiszabásában is. Orbán Viktor ezért az adófizetők pénzéből nagy kegyesen a Weöres Sándor Színháznak háromszáz-, a Mesebolt Bábszínháznak ötvenmilliót fizet évente. Ennyi volt az ára színházaink függetlenségének, és ennyit fogadtunk el – fogadott el – dr. Nemény András polgármester, hogy egy nem is olyan hosszú álom véget érjen.

Mennyit élcelődtünk azon, hogy volt olyan fideszes helyi képviselő, aki a színház próbafolyamát akarta ellenőrizni, és a repertoárt a saját képére szabni, hát, most már erre nem lesz szükség, eggyel föntebbről intézik a dolgot ugyanis. Emlékszünk Jordán Tamás újbóli kinevezésére annak idején, amikor a fideszes fiúk – élükön Eperjessel – akarták kiszórni őt a színházból, és a mostani polgármester, mint hamvas ellenzéki, háta mögött a városban Jordánért zajló tüntetéssel elérte, hogy a budapesti fideszesek ne pofázzanak bele a város színházának ügyébe. Most pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy kékszegélyű kistányéron adta át nekik. Hogy itt Alföldi, Valló, Jeles és a többiek többet rendezni nem fognak, az borítékolható, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház azt a rangot, amit eddig kivívott, elveszíti az szintén bizonyos.

Mint ahogyan az is, hogy ezzel a kiárusítással a WSSz NER-kompatibilis, Trianon-sirató, nagymagyarkodó, sámándobos operettszínház lesz a jövőben, épp olyan, amilyet annak idején a próbafolyamot ellenőrizni óhajtó fideszes képviselő óhajtott, s akin annak idején emiatt mennyit röhögtünk. Dr. Nemény András polgármester elkótyavetyélte a város két legfontosabb kulturális intézményét, viszont mentségére felhozható, hogy mást nem tehetett. Illetve tehetett volna, ha kerít valahonnan háromszázötven millió forintot. A városnak az iskoláihoz már nincs köze, színházaihoz sem, dr. Nemény András polgármesterként lassacskán annyit tehet csupán, hogy kinyittatja és bezáratja a játszótereket, mert a csúszdák fölött még van rendelkezési joga. Ez is valami, az önállóság illúziója legalább.

Mindemellett a sajtótájékoztatón, ahol a színházak kormányzati einstandja bejelentődött, dr. Nemény András polgármester abbéli bizalmának adott hangot, hogy a színházak kapcsán Szombathely önkormányzata és a magyar kormány közt nem lesz gond az együttműködéssel. Ha az együttműködés alatt a térdre, kutyába füttyentésnek való engedelmeskedést tekintjük, akkor biztosan nem. Ezért nem tudjuk mire vélni ezt a polgármesteri bizakodást, mintha nem ismerné, vagy nem akarná ismerni annak a hatalomnak a természetét, amellyel most szerződést kötött. Ez az a hatalom, amelyik pár hete elszedte tőle a parkolási bevételeket, s ez az, amelyik bármikor ráteheti a kezét az iparűzési adóra is, így gazdasági fenyegetéssel folytatja ideológiai térhódítását. Mert a színházak lenyúlása erről szól.

A szombathelyi polgárok pedig, akik annak idején kimentek a térre az ő direktorukért, aki Jordán volt, most nem mennek a színházukért, ami egy és ugyanaz. Amit Jordán Tamás felépített nekik az eltelt bő egy évtized alatt, a szemük előtt fog szétrohadni, mert a tegnap bejelentett szerződés erről szól. A Weöres Sándor Színház elvesztette ártatlanságát, és ehhez dr. Nemény András tartotta a gyertyát, ezen nincs mit szépíteni. Természetesen mindezek után lesznek majd az egyrészt-másrészt hangok, meg a mit tehetett volna szegény megjegyzések, amit értelmezni én nem tudok. Mert ugyanis azt látom, hogy az a forradalmi hevület, amivel a szombathelyi új többség annak idején letarolta a Fideszt, hogy egy ország szurkolt neki, mára odalett. Huss, beesett Orbán széke alá, s onnan integet, hogy megmentette a színházat. Hát, nem.

Nyunyóka és a tízparancsolat

Nyunyókát tisztítsuk gyakran, tartsuk be a tízparancsolatot, és mossunk sűrűn kezet. – Íme, hölgyeim és uraim a kásleri orvoslás és járványügy fundamentuma, de, ha belegondolunk, felépítménye is egyben, az egész, vaskos teste neki. Ha ezeket szem előtt-, és betartjuk, nem esz meg minket a Devla, és az örök élet vár mindannyiunkra. Juhhé! Mert ugyanis Ceci néni, úgy is, mint Kásler elvtárs kinyújtott karja a vészekben, tegnap értekezésében megemlékezett a kis szaros polgártársakról is, mert ezúttal az alábbi bölcsességet tudhattuk meg tőle: “A piciknél van valamiféle ragaszkodás – és itt nemcsak a cumikra gondolok -, hanem egy kis pelenkára vagy a nyunyókára, amit ő otthonról hoz és nagyon szereti. Próbáljuk meg ezeket otthon gyakran tisztítani!”

Ha mindeddig azt hittük, Ceci néni csak a hatalom áldozata, mert mintegy vállalja a mártír szerepét, és hülyének tettetve magát magára vonja a nép haragját, megvetését és sajnálkozását, hogy magasabb szintre ne érjenek el ezek az élénk érzelmek, tévedtünk. Magától, önerőből ennyire olyan, mert ezt a nyunyókát nem írták le neki, ezt a saját kútfőjéből merítette, összefoglalva tehát, ő ilyen. De milyen is, vetül elénk a dilemma, és ez az. Mert – hozzák fel védelméül Ceci néninek a megbocsátók – képzett szakember ő rengeteg papírral, akkora a szakértelme, hogy kitüremkedik a fejéből. Nos, ehhez képest nyunyóka, mint látjuk, ami azt igazolja, hogy a papírokhoz segg kell, a tudáshoz egészen más készségek, de ne merüljünk bele a pedagógia rejtelmeibe, mert mélyek azok.

Viszont tovább haladásunk előtt rendszertanilag meg kell határozunk a nyunyóka helyét a Brehmben, hogy mire gondolt a költő, midőn nyunyókát emlegetett. Mert a kis szarosoknak szokott lenni majmócájuk, medve bácsijuk, nyuszijuk, macijuk, vagy az egész állatkert becézgetve, nyunyókáról azonban hallani még nem lehetett. De biztosan Ceci néninek volt olyanja. Az úgy lehetett, hogy amikor indult sajtótájékozni, teázott tán sütivel, és neki nem Combray szállt fel a gőzökből, mint Proustnak, hanem nyunyóka. Amint Ceci néni kis szarosként fog valamit, bömböl, és valljuk meg, innen nézve a történet megható, járványügyi szempontból ellenben röhejes. Még szerencse, hogy nem nuni jutott az eszébe, de ezt nem részletezem.

A magyar egészségügy momentán a nyunyókánál tart, hogy azt az anyukák tisztogassák. Ceci néni tanácsolt már olyat, hogy az erkélyen levegőzzünk, a nagypapák a kisunokával sportoljanak az előszobában, meg számtalan fajsúlyos dolgot, ami beleillik a rendszerbe, amit Kásler sámánpüspök alkotott meg, amikor elfoglalta a magas hivatalt. Ha betartjuk a tízparancsolatot – mondta első megvilágosodásában Kásler sámánpüspök – soha nem leszünk betegek. Másodjára azt súgta neki a szentlélek, nem árt, ha az orvosok olykor kezet mosnak, és ehhez jött most a nyunyóka tisztogatása. Ez az egészség szentháromsága, az örök élet feltétele, valamint kisnyúl.

Nem tudom, érezhető-e az a mély dráma, egyenesen tragédia, ami ebből szivárog, mert lehet nyunyókán élcelődni, meg köszörülni a nyelvünket, de mégis csak a mi bőrünkre megy ki a játék, hogy ezek ilyenek. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ki választotta őket. Meg azzal is, nincs még egy olyan ország a földön, amelynek százmilliárdért fenntartott televíziójában az ország első számú járványügyi szakembere bizonytalan identitású nyunyókák tisztogatásában látná a kór megfékezésének feltételét. Hogy a járvány nem tarolta le eddig az országot, egyáltalán nem az ő érdemük, viszont mégis ők jönnek ki belőle jól. Legyőztem ezt is – mondja majd a kedves vezető –, és gyűjti be a meg nem érdemelt szavazatokat a bávatagoktól, kezükben nyunyóka, gyomrukban ingyen krumpli.

Beléptető-lélegeztető

Portyáztak az Orbán-hordák hátrafelé nyilazva és lóhússal a nyereg alatt, s mindeközben beszereztek használhatatlan, szar lélegeztetőket. Mert, mint tegnap lehetett olvasni a sajtóban, több fővárosi és vidéki kórházba küldtek olyan gépeket, amelyek a koronavírusos betegek kezelésére egyáltalán nem alkalmasak. Ami gépet a légihíd hozott folyamatos dobpergés közepette, az stabil állapotú, fertőzéses betegségben nem szenvedő emberek légzésének könnyítésére szolgál. A hasonlóság annyi, hogy a nafta ezen is egy orrot és szájat fedő műanyag maszkon keresztül áramlik a páciensbe, de még ez is mindegy, mert a gépeken kínai nyelvű a menü, így, aki nem tud mandarinul, cseszheti.

Ez tehát olyasmi, mint a Dájcstomi beléptető rendszere, csak ebbe a mókába könnyedén bele is lehet halni, de ilyen kicsiségekre nem adunk. Emlékszünk Virág elvtársra, midőn az építkezést vezényelte: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!” – Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Amiképpen azonban Virág elvtárs annak idején dirigálta a kőműveseket és a culágereket a szakértelmével, minek következtében – mint emlékezhetünk – ajtó és ablak nélküli ház épült, hasonképp Orbán elvtárs is kiadta a jelszót, miszerint nincs lélegeztető, akkor csinálunk elvtársaim, és indult is portyázni mind az összes elvtárs.

És egyenesen nyolcezer gép szerepel az ötéves tervben. Ennyi lett kijelölve járványi csúcsokkal és fennsíkokkal, hogy a nyolcezer akkor lesz meg, amikor az utolsó fertőzött magyar is meghalt vagy meggyógyult, de meglesz, ha elfehérül a szájunk, akkor is. Viszont ezek szerint ilyenek lesznek, semmire se valók, csak házibulira szórakozni, buborékot fújni, ilyenek. Vagy mennek a raktárba, mint annak idején a beléptető, és annyi felelősségre vonással is, tehát semennyivel, hogy elkúrták a magyar adófizetők pénzét, vagy ellopták. Ezek a gépek is dobozokban vannak, amelyeket lehet fényképezni a reptéren, és ezeket is bejelentheti Szijjártó elvtárs reggel, délben meg este. Ő az új Mazsola a gyerekeknek lefekvés előtt.

Máma százmillió maszk érkezett a rózsaszínű légihídon, vattacukor felhők között, jó éjszakát gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket. Meg nagyokat, mint a kedves vezető. Ő pedig olyat álmodott, hogy tábornokok meg ellentengernagyok legyenek a kórházak élén, s láthatjuk, mire vezet ez. Számol a kórházi katona, hogy egy doboz, két doboz, sok doboz, hogy viszont mi van benne, az másodlagos. A kedves beteg ott szomjúhozza a zoxigént, aztán úgy jár, mint a varázshegyi szereplők, akik szlopálták Behrens udvari tanácsos szerint a palackokat, egyiket a másik után, és mégis meghaltak Hans Castorp ámuló szemei előtt. Egy regény lett az életünk is.

A királyhű médiában a diadalmak közt egy szó sem esett és esik arról, hogy elbaszták ezt (is), abban ezekben a napokban az szerepel, hogy Szijjártó két esti mese közt móresre tanítja a vikingeket, Varga igazságügyes pedig szólni akar a távoli Brüsszelben, de nem engedik neki. Mindehhez Karácsony a desszert, hogy gyilkolja az öregeket, valamint Soros, és kezdenek visszakúszni a köznapokba a migránsok, akik épp kétszázezren állnak a határon, fejükön turbán, foguk közt keresztény kisdedek, és áll a farkuk Bakondi szerint. Viszont megnyugodhatunk, a pár hétig üresen álló kórházi ágyakra lassacskán visszaengedik a még életben lévő betegeket, ami intézkedéshalmazt egy kommentelő így értékelt: „lófasz ez, nem kormányzás”.

A bájos és indulatos kommentelőnek igaza van, eddig is tudtuk, hogy egy nagy lószerszám az egész, azzal a Magyar Bálint kijelentéssel megfejelve, amit a Klubrádióban tárt a hallgatóság elé, miszerint „Orbán Viktor egy bűnszervezet révén uralja az államot”, és még azt is hozzátette, hogy ezért nevezte ezt már korábban is maffiaállamnak. Mint kitetszik, a lélegeztetőgépek esete is ezt mutatja, mert ezen a bolton, ezen a portyázáson valaki jóbarát gazdagodik, hogy viszont a jámbor betegek mindettől még megfulladnak, azt ki nem szarja le. Míg viszont a Dájcstomi beléptetői csak szimpla lopás volt, ebbe meg emberek halnak bele. És az a nagy kérdés, vajh, mit szól mindehhez Polt Péter. Biztosan megint elakad a szava.

Kele bácsi

Negyedével csökkent a magyarországi fehérgólya-állomány, négyezer pár érkezhetett a tavasszal, ami egy kisváros csupán, vagy egy nagyobb falu. Minek is jönnének ide, ugye, hiszen annak ellenére, hogy ilyen nagymagyar szimbólumok, mégsincs szavazati joguk, holott van bejelentett lakcímük. A fiatalabbak, akik családot alapítanának, nem kapnak CSOK-ot, az öregebbeknek sem jár egy zsák béka még négyévente sem, néhány helyen lemigránsozzák őket, volt, akit meg is ettek ahelyett, hogy gyógyítgatták volna mint magyar gyerekek a hülye nótában. Gilice ám az anyjuk valaga, még jó, hogy nem Cilike, vagy egyenesen Rogánné, ugye.

Régebben jó volt, nem vonták kétségbe a magyarságukat, a bő gatyás emberek örültek nekik, ahogyan tavasszal megérkeztek, és egyáltalán nem firtatták, merre jártak előtte, itt otthon lehettek feltételek és hátsó gondolatok nélkül. Látták, hogy nem géppel szálltak fölébe, bólintottak, lehetett a tehenekkel bóklászni az ingoványos réten, bandázni a tóparton, nótázni a kéményeken. Mostanában meg azzal riogatnak a fecskekomák, hogy ez a hely az ördög tanyája, itt leverik a fészküket, eltapossák a kicsinyeiket. Ilyeneket hallva az ifjabb gólyák persze, hogy el sem indulnak, vagy, ha útra kelnek, Vereckénél elfordulnak vidámabb tájak felé az új időknek új dalaival.

Az öregebbek, mint Kele is, elmesélték a tátott csőrű ifjaknak, régebben nem vonták kétségbe a magyarságukat, nem kellett egymás talpára lépniük, büszkén búslakodniuk Trianon miatt, senki nem kérdezte, mit olvasnak, azt sem, milyen istenhez imádkoznak, és imádkoznak-e egyáltalán. Azt mesélte Kele bácsi, vannak már sokkal jobb helyek is a világban, mindenki döntse el, hová röpül, ő a maga részéről kénytelen vissza, ugyanis az asszonyt ott hagyta az ősszel, mert beteg volt a szárnya, reméli, életben van még. Így maradoztak el a fiatalabb gólyák, ahogy meglátták a hosszan elhúzódó kerítést a magasból, ahogyan ott kanyargott, tudták, hogy eddig és ne tovább.

Azok, akik már évek óta nem ide jöttek tavasszal, lassan el is felejtettek magyarul, törve kelepelték a magyart, a fiókáik pedig már egyáltalán nem beszélték a nyelvet, bár akarták az öregek, de nem is igazán. Megfakult fényképeket nézegettek a családi albumban, a nagyszülőket, déd-, ük-, és Hans Castorp módján ük-ük-ük apákat meg anyákat, ahogyan valami kilenclukú híddal a háttérben büszkén néznek a lencsébe, fejükön kalap, szárnyaikkal pedig markolják a híres, mélytorkú edényüket, amivel a rókát úgy megszívatták. De ki tudja mi az igaz ebből a családi legendáriumból, mi nem, egyáltalán ki tud már akármit is?

Ilyen melankolikusak voltak a hazájukat vesztett gólyák olykor, de a gyerekek nem törődtek velük. Ők már úgy repkedtek a világban, mintha az volna a legtermészetesebb dolog, ráböktek a csőrükkel csukott szemmel egy pontra a földgömbön, s már indultak, is, csak előtte gyorsan megmosták a hajukat. Aztán az ősszel mindenféle rasztafrizurával, oldalukon fekete gólyákkal tértek vissza, szürke fiókákkal meg pepitákkal, hogy az öregebbek már egyáltalán nem értették sem őket, sem a világot. Nézegették a fényképeiket meg sóhajtoztak, mígnem Kele bácsi meg nem unta az egész töketlenkedést, és egy tavaszon az élükre állt.

Vitte őket vissza, röpült a sor elején, hogy elviszi ezt a nyugdíjas bandát vágyakozásuk terepére és honába, csak fogják már be végre a csőrüket. Hosszan utaztak, folyók kanyarogtak alattuk meg hegyek hullámzottak, itt-ott légvédelmi ágyúval tüzeltek rájuk, másutt sörétes puskával, s amikor először süvített el közöttük egy csúzliból kilőtt kavics, Kele bácsi azt mondta, na, itthon vagyunk. Leszállt a kis társaság egy tó partján, hogy körülnézzen az őshazában, a fakult fényképek helyén, de alig is fújtak egyet, amikor egy csapat rohant feléjük egyenes kaszákkal ordítva, hogy migráncs. Na, húzzunk innen a picsába, adta ki az ukázt Kele bácsi, és úgy elrepültek, hogy vissza se néztek soha többé.

Rebben a szeme vajon?

Nem rebben neki. Mármint Varga igazságügyis labdaemelgetőnek, ha emlékszünk még arra a népi mondásra, amely a hazugsággal élőket, akik orcátlanul, mindenféle lelki zavarok nélkül lódítottak, ezzel illette: a szeme sem rebben. Varga igazságügyisnek ebben a kontextusban szempillája sincsen. Mint Sartre „Zárt tárgyalás” című alapvetésében, amelyben a szereplők nem tudnak pislogni, igaz, a pokolban élnek, viszont a pokol a többiek. Nehéz ügy ez, nagy mókamester volt ez a Jean-Paul, de nézzük, mi miben élünk, és az az, hogy a fideszisták eredendően pszichopaták lehetnek, mert csak ez a fajta képes testi tünetek nélkül hazudni, pláne ilyen mennyiségben.

No most, Varga igazságügyis vagy pénzért teszi, amit tesz, vagy meggyőződésből, a végeredményt tekintve mindegy, viszont egyik szomorúbb a másiknál. Ezúttal az Európai Bizottság egyik alelnökétől, bizonyos Vera Jourovától védte meg a gazdáját és a rendszert a Facebookon, tehát a bávatag hívők számára csakis, ahogyan minden színjáték nekik szól. Emlékezhetünk, a kedves vezető kedvenc lapjai hogyan tálalták, miszerint na, ugyehogy ugye, azaz és tehát ez a Vera Jourova nem talál semmi kivetnivalót a fasiszta felhatalmazási törvényben. Viszont tegnapra kiderült, hogy Orbán kedvenc lapjainak slapajai ezt az állítást az ujjukból szopták, vagy épp a kedves vezető diktálta nekik.

Ki tudhatja? Mindenesetre ez a Jourova, aki eddig nemzeti hős volt Orbán kedvenc lapjaiban, mint aki tisztán lát, s megvédi az ő atyuskájukat a sorosistáktól, interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, amelyben nem átallott olyat nyilatkozni, hogy hiába sulykolja azt a magyar kormány, ő egyszer sem mondott olyat, hogy a magyar felhatalmazási törvény nem ütközik a közösségi jogba. Ilyenkor, amikor kap az ember egy nagy maflást, akkor befogja a pofáját, ha nagyon fáj neki, akkor mentegetőzik, hogy nem is úgy gondolta, félreértés történt vagy ilyenek. Ahogyan diplomáciában szokás volt a fideszistákig, náluk azonban nincsenek ilyen haszontalan formaságok.

Mivelhogy Varga igazságügyis labdaemelgető eltátotta a száját, és nekilátott okádni, hogy sárgarépa is jutott bele. Vera Jourova alelnök minden már, csak nem népünk és a kedves vezető nagy barátja, de elsősorban azért, mert a sorosisták módosították a tudatát, Vera Jourova egyenesen Coca-Cola mámorban fetreng, akárha imperialista fiatalok a békeharcok idejében. „Már mentegetőzik” mondta róla Varga igazságügyis lesajnálóan, „már fenyegetőzik” tette még hozzá, mert elvitte a liberális fősodor. Mindebben az a szép, hogy mostanában minden jóérzésű, konzervatívot elkap a liberális kórság, egy nagy liberális óceán a világ, és a közepén ringatózik a Fidesz fasiszta csónakja.

Ez a létállapot. Visszatérve azonban az elfajzott Jourova vs Varga igazságügyis csörtéhez, a labdaemelgető még azt is tudatta a Facebookon a hívekkel, hogy hallatlan az a metódus az igazság kiderítésére, amit az alelnök folytat, miszerint kapcsolatot tart magyar emberekkel, újságírókkal, civilekkel ahelyett, hogy beérné azzal, amit ő meg a Fidesz elétár. Ez a filozófiai a priori és posteriori dichotómiája, de, ha ilyenekkel operálok, akkor a fideszista azt mondja, hogy beszéljek magyarul, különben beveri a pofámat. Különben is, de ez most mellékszál, lényegesebb, hogy a Facebookon még azt is megtudják a hívek a sajtószabadság idilli magyar állapotáról, hogy senki ne pofázzon, mert vannak még nem leigázott lapok.

Tudvalévő, hogy ez böki a csőrét a fideszistáknak, de takarónak épp megfelelnek. Lehet mutogatni rájuk, miszerint na, ugye, ahogyan az országgyűlésre és a választásokra is, hogy vannak, a minőségükről viszont szó sem esik. Amit Varga igazságügyis labdaemelgető összedelirál itt igazi vagy tettetett felháborodásában, az minősített eset, de mit is várhatna az ember egy olyantól, aki szerint Kövér hímsoviniszta kirohanásai a nők megbecsülésének ékes bizonyítékai. Varga igazságügyis még a saját nemébe is belerúg, amiből kitetszik, tudata már annyira meghasadt, hogy két kategória létezik benne: a mi, és az összes többiek. Mondom, kis fasiszta csolnak a liberális világóceánban. Szar ügy. Neki.

Múlt düledékei

Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.

Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.

Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar soros, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.

Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.

Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.

És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.

Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.

Milyen magas a hajnali ég?

Azt mondta Semjén elvtárs bele a világba mintegy igét kinyilatkoztatva, hogy: „Amiben egyetértünk a balliberálisokkal, az az, hogy mindketten meg akarjuk akadályozni a családon belüli erőszakot. A különbség az, hogy mi az erőszakot akarjuk megszüntetni, ők pedig – ennek ürügyén – a családot.” – Semjén elvtárs ezt annak kapcsán jelentette ki, hogy leszavazta a csürhéje az Isztambuli Szerződés ratifikálását olyan utalgatós sunyi indokokkal, hogy buzik meg migráncsok.

Semjén elvtárs kijelentésében benne van az összes felszopós nyomorúsága, amit majd megbeszél az istenével, ha az szóba áll vele, bennem viszont az a kérdés vetült föl ennek kapcsán, hogy vajon mitől fél Semjén elvtárs, hogy milyen démonjai vannak neki. Mert szügyig van velük, mint ahogyan elvtársai, valamint a követő bávatagok úgyszintén. Hogy ezek reszketnek a szabadságtól. Ha fölnéznek az égre álmaik gőzei alól, ott feszül az egükön a rács, amitől nem rabnak érzik magukat, hanem húgymeleg biztonságban.

Mindenkinek mást jelentenek a szabályok és előírások, van, akinek a vágyott rendet, másnak béklyókat. Ha és viszont a korlátoltak a saját szűkös szabályaikkal akarják megakadályozni mások repülését, ráadásul hatalmi helyzetben is vannak, abból bajok születnek. Mint kitetszik, már nem a vak komondornál tartunk, ez csaknem ontológia, szinte már egészen az. Illetve természetszerűleg az aljasság fokának vizsgálata, aminek az eredménye nem kétséges. Nem az eleve elrendelés, hanem a biztos tudás birtokában.

Tegnap nézegettem a teleképben az ifjú Sheldont, ami sorozatnak kapitalistailag az a funkciója, hogy termeljen még sok profitot ebből a franchise-ból, de néha azért élvezhető is. Nos, az ifjú Sheldon, akinek az anyukája Semjén elvtárshoz hasonlóan bigott, ámde ő jó szándékú, mégis, de például Leonard anyukája, aki meg szívtelen tudós, és midőn megtudta, hogy Sheldon anyukája Kelet-Texasból származik, akkor a szívéhez kapott, hogy te jó isten, de nem a Sheldon anyukája-félére gondolt.

Ez a bizonyság arra, hogy a gondok nem kicsik, de térjünk vissza az ifjú Sheldon kalandjaihoz. Nos, amikor tíz évesen egy elit iskola kedvéért idegenbe tévedt, és egy tudós, és libsi házaspárnál készült lakni, az első vacsoránál nyújtotta a kesztyűs kezét, hogy mondják el az asztali áldást. Ezek a libsik pedig felvilágosították, hogy az náluk nincsen szokásban. Az ifjú Sheldon ekkor szembesült a végtelennel, de nem szaladt el visítva, hanem azt mondta, jól van, és felszabadultan sóhajtott, hogy végre.

Nem ok nélkül meséltem el ezt a bájos történetet, hanem annak bemutatására, hogy értékkülönbségek másutt is vannak, sőt, olykor antagonisztikusak is. A szereplők viszont nem feltétlenül tekerik ki egymás nyakát, nincs késztetésük, hogy a másikat beleveszejtsék egy kanál vízbe, s ami a legfontosabb, nem gyűlölik engesztelhetetlenül, amiből fakadólag pedig az írmagjukat is legszívesebben kiirtanák az anyaföldről, sóval vetnék be a helyüket, miután beszántották volna őket ledarálás után.

Ha az ifjú Semjén ült volna a vacsoránál a ifjú Sheldon helyett, akkor beláthatatlan folyományok következtek volna. Térdkalácson rúgta volna az ifjú Semjén a felnőtteket, visítva követelte volna az asztali áldást, mert annak elmaradásával ő is megpillantotta volna a végtelent, és nem megismerni szerette volna, hanem megrémült volna tőle. Egy kisfiútól ez érthető reakció, viszont az ősz hajú, miniszterelnök-helyettes Semjén is hasonképp viselkedett volna, s ebben két hiba van legalább.

Az egyik, hogy lefösti nekünk a bigott butaságot, a másik pedig ez a miniszterelnök-helyettesség, hogy az ilyen mért lehet az. Aztán ennek vannak folyományai, hogy a talmi rangjából fakadólag magához hasonlatossá kívánja tenni az egész nyüves társadalmat, tehát el akarja hülyíteni, pedig az álságos rangja nem erre predesztinálja, hanem épp ellenkezőleg. De ez messzebbre vezet, majd máskor diskurálunk róla. Illetve visszakanyarodva az indulásunkhoz, az ottani kijelentéshez is fakadnak kérdések.

Jelesül, hogy ez a Semjén azon túl, hogy a maga bamba képére akarja formálni az egész világot, miért gyűlöli a más szemléletűeket, miért irtaná az írmagjukat is. Az, hogy ha ő megrémül attól, ha nem a ministránskorában belé vert szabályok szerint zajlanak a dolgok, ha zavarja a hajnali ég magassága, honnan veszi a merészséget mégis ahhoz, hogy akinek tágasabb a horizontja, azzal úgy bánjon, mint egy anyagyilkossal. Mert voltaképp itt tartunk, ide jutottunk, de már régen, úgyhogy ez sem akkora nóvum.

Mert az a szöveg, amit idéztem Semjén elvtárstól, a nép egyszerű gyermekében azt a képzetet kelti, hogy aki nem fideszistakádéenpés, az újszülötteket vacsorál, hozzá szüzek vérét issza, s mindezt kibelezett édesanyák hullahegyein teszi. S ha azt mondjuk, még ennyi is belefér a politikai és emberi aljasságba, akkor sem tudunk jóváhagyólag biccenteni. Mert az van, hogy nehogy már egy bigott, féleszű, ostoba dirigáljon arról, hogyan éljem az életemet. Mert voltaképp erről van szó, úgyhogy tessenek velem együtt ordítani, vagy pedig hallgatni örökre.

Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Önélzetesek a kis latlok

Tegnap Varga Judit igazságügyis fölriadt fél szendergéséből, és úgy, kótyagos-álmatagon sértve érezte magát. Üzenni kellene Brüsszelnek, a liberálisok képibe kellene vágni a virtust meg az igazat, a büszke magyar sorsot. Ezt gondolta, belebikázott a labdájába, ami azért volt az ágya mellett, hogy dekázhasson, ha unja magát, szóval belebikázott a bőrbe, amitől olyan lett, mint a főnöke az erkélyen ilyen imázsfilmekben, és megszületett benne a gondolat, hogy mit kell tenni, ha sértve érzi magát. Bekapcsolta a telóját, és a Facebookra írta, hogy elvárjuk a bocsánatkérést.

Ezt kevésnek tartotta, és még melléje tette, hogy azoktól, akik hetek óta alaptalanul vádolnak minket, és rosszindulatú álhíreket terjesztenek. Enterezett, és megjelent azonmód a kibertérben, az egész nyüves világ képiben, hogy kérjen bocsánatot. Ott rezgett a drótokban meg a mindenféle G-kben hullámilag a kibaszott magyar önérzet, a sértve érzés maga, meg az erkölcsi és szellemi fölény, mint a sajtómunkásaikban is a direktívák szerint. Egy kurva nagy önérzet az egész NER, ez van neki, felsőbbrendű magyarok gyülekezete bő gatyában, ahogy egymás lábára lépnek.

Belenézett a netbe ez az igazságügyis, kinyitotta mind az ötszáz kesmás lapját, bekapcsolta a teleképet, és mindenünnen az áradt, jött, szüremkedett, hogy kérjen bocsánatot mind, az egész világ, ezt mondta Kovács levelező, a Rogán propagandista, mind az összes, sőt, még maga a kedves vezető is, hogy tiszteletet akar és követel, de nem kapott olyat egyik se. Nem értették ezt a tisztelet dolgot, hogy nem úgy van az, miszerint pofán vágjuk a delikvenst, letépjük a tökeit neki, hogy tiszteljen meg szeressen, hanem épp ellenkezőleg lesz az. Ha sokat ordítjuk a képbe, hogy tisztejjé baszod, a végén arcul köp minket, a megváltót.

Mert a világ bonyolult, nem úgy van az, hogy oszt jónapot, hanem másképp. Ha pofán köpik az embert, akkor megvalósul a tettleges becsületsértés, ahogyan az a Btk.-ban leíródott és fektetődött, s ahogyan a hétfői dudálós demonstráláson is történt. Negyvenkilenc dudálót büntettek meg, negyvennyolcat tülkölés, egyet tettleges becsületsértés tényállása miatt, csak azt nem tudjuk, kit köpött képen ez az egy, irányult a test elleni bántalmazása, támadólag kit érintett meg, vagy öntött le. Ezek mind tettleges becsületsértések, amelyek zavarják az elszenvedett egóját.

Vagy a szuperegóját frajdilag. Ami, illetve amely, ahogyan a szakállastól tudjuk, neveléssel, tanárilag költözik az organizmusba, s jól látjuk, hogy igaza van, a fideszisták mind, midőn beszíják az igét a kedves vezetőtől, akkora hatalmas egójuk lesz, hogy szuper. Mindenki hülye, ők a helikoffer, következésképp az igazukat senki nem érti, aztán jön a bántás, a sértődés meg a posztolás, hogy kérjen bocsánatot az egész kerek világ őtőlük. Önélzetesek a kis latlok, a magyari übermencsek, a nemzet, aminek más része nem lehet, csakis ők.

No most, föltehető, milyen is annak a bűnösnek az élete, akinek a záloga a kezemben van, milyen szar is lehet permanensen magyarázkodni, hogy nem is vagyok fasiszta, csak rosszul vetül rám a fény, megtörik a nap sugára, ettől barna az ingem. Ebbe belefárad a magyari übermencs, és megsértődik. Bocsánatkérést óbégat, s amikor a népek, akiknek már minden mindegy, tettlegesen megsértik őt, támadólag megérintik a kis testét, leöntik lóhúggyal van pofán köpik, akkor ott áll a szuperegója közepén, és nem érti, hogy mért veri őt a jóisten. Szar ügy, mondhatni.

Isztambuli komondor

Tegnap beterjesztették, ma már szavaznak is az ország gyűlésében arról, hogy nem ratifikálják, így elutasítják az Isztambuli Szerződés kötelező hatályúságát. A KDNP, név szerint valami Nacsa Lőrinc nyújtotta be ezt a javaslatot, ami megint olyan politikai nyilatkozat lesz, mint a hét végi, saját magukat mennybemenesztős. Nem nóvum, eddig sem ratifikálták, hogy viszont most miért lett sürgős megint, azt a KDNP, ez a Nacsa, tehát a Fidesz, így végül is Orbán Viktor indoklása mutatja meg nekünk. Előre vetítve a konklúziót, farolnak ki Európából nagyjaink, mert ott túl tágas nekik a levegő.

Azt mondja ez a Nacsa, hogy azért nem ratifikálják ezt az ördögtől való egyezményt – amely leegyszerűsítve a nők elleni erőszak megakadályozására született, és maga Orbán Viktor Mihály is aláírta –, mert szerinte a dokumentum elő akarja írni a társadalmi nemek definícióját, és ezzel együtt „a romboló genderszemlélet” bevezetését, valamint rá akarja erőltetni az országokra a menedékjog nemi alapon történő biztosítását. „Mivel a magyar emberek már számos alkalommal kifejezték ezzel kapcsolatos véleményüket, ezért nem tudnak támogatni olyan egyezményt, amely felgyorsítja vagy könnyebbé teszi a bevándorlást Európába.”

Ezt is mondta, és itt megállunk egy szóra tanár úr, elsőként azért, mert már megint gendereznek, ami a CEU elleni hadjárat óta szitokszó, és úgy is maradt azóta is. Beszélgessünk erről hát kicsit. A társadalmi nem (gender) a társadalom elvárásainak összessége egy nővel és egy férfival szemben ez így nem nehéz tán. Viszont ha a társadalom elvárása egy nővel szemben az, hogy minél előbb menjen férjhez, szüljön gyerekeket, és meleg vacsorával várja az urát, mert különben kap egy pofont, vagy átesik egy vak komondoron, akkor annak a társadalomnak a genderszemléletével baj van, és az módosításra szorul.

Azt a társadalmat nevelgetni kell, ami művészetek, politikai állásfoglalások és törvények által valósítható meg. Az egyezmény ezt rögzíti, és az aláíróktól elvárja, hogy a társadalom nevelését ennek megfelelően végezze, ugyanis az aláírók az aláírásukkal ezt vállalták. Erre mondja ez a Nacsa, hogy „Jogunk van megvédeni országunkat, kultúránkat, törvényeinket, hagyományainkat és nemzeti értékeinket, amelyeket sem a többségi meggyőződéstől eltérő genderszemlélet, sem a korlátozás nélküli vagy a társadalmi nemek alapján előnyöket biztosító bevándorlás nem veszélyeztethet”.

Hogy megint előkerültek a migráncsok, nézzünk itt is körül kicsit. Az I. Sz. negyedik cikkelye megtiltja a hátrányos megkülönböztetés több típusát, kimondva: a feleknek anélkül kell megvalósítaniuk az egyezmény előírásait, különösen az áldozatok jogainak védelme tekintetében, hogy „bármilyen fajta hátrányos megkülönböztetéssel élnének akár biológiai vagy társadalmi nem, rassz, bőrszín, nyelv, politikai vagy más jellegű vélemény, állampolgárság vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez való tartozás, tulajdon, születés, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, egészségi állapot, fogyatékosság, családi állapot, bevándorló-, menekültstátusz vagy egyéb állapot alapján.”

Föltehető a kérdés, hogy ez vajh miért zavarja a kormány úgynevezett migrációs politikáját, melyik része neki. Talán az, hogy a bevándorló vagy menekültstátusz alapján továbbra is szeretnének hátrányosan megkülönböztetni? Illetve és esetleg azért nem kívánják a nemzeti jog részévé tenni a társadalmi nem fogalmát, mert abban benne lenne, hogy a nőket női mivoltuk miatt családon belül sem szabad megkülönböztetni a férfiaktól, és ha valaki mégis megteszi, annak a törvénnyel kell szembenéznie? Mindmegannyi érdekes kérdés, de azért térjünk vissza a nők védelméhez.

Mert ugyanis a gender (azaz a társadalmi nem) tartalma azok a társadalmilag megalkotott szerepek, viselkedésformák, tevékenységek és attribútumok, melyeket az adott társadalom megfelelőnek tekint a nők, illetve férfiak számára. Így a nőkkel szembeni, társadalmi nemen alapuló erőszak genderalapú erőszak, s hiába buzizik fű alatt ez a Nacsa, ezt nem hajlandóak ratifikálni. Hogy tágabb kontextusba helyezzük: ez a banda pont annyira érzi az idők szavát és a korszellemet a társadalmi egyenlőség és úgy általában a világ dolgait illetően, mint a magyar elit a Trianon előtti harminc évben a nemzetiségi kérdés tekintetében.

Viszont mit is várhatnánk egy olyan csürhétől, amelynek képviselői olyan beszólásokat eresztenek meg az ellenzéki női képviselőkkel szemben, min például: „Attól, hogy ön szép, még nem biztos, hogy okos.” „Vetkőzz, Ági!” „Ki vigyáz a gyerekekre?”, „Figyelj már!”, „Hallgat a nevére!” „Mit pofázol bele, kisanyám?” De említhetjük a legfrissebb, Kövérhez köthető minősíthetetlen megjegyzést, miszerint: “szánalommal tekint különösen azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik.” – és mindenki emlékszik még vak komondoros sztorira is, ugye.

Ehhez képest az I. Sz. harmadik cikkelye meghatároz néhány kulcsfogalmat, eszerint: a nők elleni erőszak az emberi jogok megsértése, és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés egy formája, mely alatt értendő minden társadalmi nemen alapuló bántalom, ami a nőknek fizikai, szexuális, lelki vagy gazdasági ártalmat okoz vagy nagy valószínűséggel okozhat, ideértve az ilyen tettekkel való fenyegetést, a kényszerítést és az önkényes fogva tartást, történjen az nyilvánosan vagy a magánéletben. Erre mond nemet Nacsa szájával a KDNP, következésképp a Fidesz, és eredőileg Orbán Viktor nőügyekkel nem foglalkozunk elvtárs.

Magyarországon nincs törvényi garancia arra, hogy az ügyész a családon belüli erőszak és a szexuális erőszak mindegyik formája esetén büntetőeljárást indíthasson. Két uniós tagállamból Magyarország az egyik, ahol a rendőrök nem kapnak külön rendszeres szakmai képzést, hogyan lépjenek fel a nők ellen irányuló erőszak esetén, miként avatkozzanak be ilyen esetekben, vagy milyen módon akadályozzák meg az erőszakot. Uniós tagállamként egyedüliként Magyarországon nem foglalkozik professzionális szakértők által bonyolított intervenciós program az erőszakot elkövető férfiakkal, és nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nők számára.

És nem is lesz. A Btk. nem különbözteti meg a nemeket, nem is különböztetheti meg, mert alkotmányellenes lenne, ugyanis mindkét nemre egyformán vonatkoznak a törvények. Az isztambuli egyezmény elfogadása viszont olyan gesztus volna, amely elismerné, hogy bizonyos társadalmi, szociális problémák esetén a nők több és másféle védelemre szorulnak, mint a férfiak. Az I. Sz. ilyen alapértékeket rögzít, és ezeknek a deklarálása jellemzőbb a baloldali irányzatokra. Viszont ha egy politikai párt ellen-nyilatkozatot tesz, vagyis ha elutasítja azt a gesztust, hogy a nőknek több védelmet adjon, annak ugyanolyan demonstratív értéke van, és nagyon rossz dolgot mutat: NER-t.