Duda

A XVIII. században Cullodennél (Skócia) Charles Edward Stuart (II. Jakab, trónjától megfosztott angol király unokája) a skót klánok élén lázadva vereséget szenvedett Vilmos Ágosttól (II. György fia), aminek gyászos vége lett a skótokra nézve. Az angolok is kitalálták a maguk endlösungját a skót kérdésben, sok minden más mellett betiltották a tartánt (a jellegzetes skótkockás szövetet), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelvet is, ami három dolog a skót identitás része. Így lett vége a jakobista buzgalmaknak, elsorvadt a skót klánrendszer, a hagyományok meg szokások, és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberük.

Mit ér egy skót duda nélkül, és mit ér egy Hadházy dudálás nélkül, hogy megvonjuk a párhuzamot a bús magyar és skót sors között. Mert ugyanis tegnap itt minálunk I. Viktor magyar király megtiltotta az autódudálást, és rendőrei szarrá büntették Hadházy Ákos seregeit, így hallgattatva el a magyar hadházysta buzgalmakat. Pár tucatnyi autós tülkölt ugyanis, hogy Orbán meghallja a panaszukat, és ez, amennyire szánalmas, annyira kétségbe ejtő is. Mert az ilyen akcióknak nemhogy semmi értelme, de még arra is alkalmasak, hogy a véres szájú orbánisták hangosan röhögjenek rajtuk a jobboldal erkölcsi fölényének tudatában, harsogva: mit akar ez a pár szánalmas bohóc.

És egyébként tényleg, meg valóban. A dudálás szimbólumnak sok, tettnek kevés, mert ha már autókkal lázadunk, akkor lázadjunk tökösen, mint a taxis felkelés idején még annak idején, a XX. században. De ahhoz tömegek kellenének, azok pedig nincsenek. Tényleg, hol vannak a tömegek azon túl, hogy a barlangjukban maszkban ücsörögnek? Sehol sincsenek, még utoljára a netadó mozgatta meg a fantáziájukat (ennek is ezer éve), azóta semmi. Néhány kisebb akció a szánkók ellen, pár szónoklat, és menjünk haza békével, holott a király elveszi az életüket teljesen. Most meg már dudálni se lehet.

Mindez egyébként, hogy pár tucat autós dudálására úgy ugranak a rendőrök, mintha kaszákkal vonulna a tömeg az utcán, azt jelzi, hogy be van szarva a hatalom. Másrészt pedig, hogy tényleges konfliktus esetén vér folyna, mert ezek Orbánra meg Pintérre esküdtek fel, nem pedig a népre. A kérdés az, meddig köti őket az esküjük, vagy mikor veszik elő helyette a lelkiismeretüket, viszont ez a soha meg nem tudható dolog, mert soha nem lesznek döntési helyzetben és kényszerben. Ez meg – gondolják szolgalelkűen – belefér, hogy a kétségbe esett embereket büntetjük, mert nem tartják be a KRESZ-t. Ugyan már, királylány.

A tegnap kiszórt ötvenezrek a szervilizmus és alávetettség ötvenezrei voltak. A rend őrei ugyanis mosolyogva szurkolhattak volna a dudálóknak, hogy nyomjad neki komám, hadd hallja. De nem. Vették elő a csekk-könyvüket, és osztották az áldást. Főleg a fiatalkák, akik már Orbán emlőin nevelkedtek, mert ezek olyanok. Hogy reggel boltba megyek kifliért, ez mindig hozzátesz a meséhez, mint ma is, megtámogatva a Cullodentől kezdődő előadást, hogy egy magyar kisváros lepukkant boltjához érjünk el vele. Mert ugyanis a boltban, ahol kötelező a maszk, egy rendőrlány (szőke, copfos) maszk nélkül rohangált, a boltosok meg nem szóltak neki semmit.

Tátott szájjal nézték – gondolom – a maszkjuk alól a hatalom emberét, tegyen, ahogyan akar, míg ellenben a Józsikat majdnem két kézzel hajították az utcára, de legalábbis leüvöltötték a fejüket, ha maszk nélkül merészkedtek az üzletbe. És aztán majd az ilyen maszk nélküli, szőke és copfos rendőrlányok büntetik meg a dudálókat, mert rendnek kell lenni. Nem tudom, érezni-e a helyzet fonákságát, ahogyan az állam átveszi a köznapok irányítását, hogy mikor szellenthet az alattvaló, ugyanakkor ez nem is meglepő annyira. Hiszen csak most húzta ki a mocskos ujjait a bugyogónkból.

„Szabaccság” – ordította még jóval Culloden előtt a szintén angolok ellen lázadó William Wallace, miközben éppen ők kibelezték. Későbben a jakobista Charles Edward Stuart herceg meg élete végéig bujdosott, sőt, nem is dudálhattak. A skótok mégis, ennek ellenére is köszönik, jól vannak. Mert míg a böszme angolok most a Jonhsonukkal kínlódnak, a vad, részeg és büszke skótok immár újra dudával a kezükben azon gondolkoznak, hogy most már végérvényesen ott hagyják őket a francba. Az állhatatosság nem mindig, de olykor kifizetődő, ez vigasztaljon mindenkit, amikor föladja a dudálásért kapott ötvenezres csekket. Kirielejszon.

2000

Nem szoktam nézegetni, de tegnap egészen véletlenül, ahogy ténykedtem a csudálatos oldalamon, a költői nevű „Rezeda világa” címűn, rakosgattam föl rá, mint slapaj, tördelő, olvasó-, és főszerkesztő, valamint rovatvezető és gépírókisasszony egy személyben az aktuális firkálmányt, elém került a számláló, ami azt mutatta, ha máma írok valamit, akkor az a kétezredik dolgozat lesz a sorban. Ilyenkor megáll az ember, először is elrémül, másodjára elgondolkozik az élet értelmén.

Ha mindegyik írásból kiveszek csak egy betűt és megfelelő sorrendben rakom le, az már egy glossza, ha egy szót, akkor egy nagyon testes írás. Ha az egészet egybefolyatom, akkor rohadt hosszú regény. Elővettem a duci ujjaimat, mert ilyen ünnepi pillanatban a duci ujjait veszi elő az ember, osztottam, szoroztam, átlagot számoltam, és kijött, hogy ez a kétezer írás úgy nagyjából nyolcmillió karakter. Ennyiszer koptattam az ujjaim végit a NER elleni küzdelemben, hogy a szívemről ne is beszéljek, és azért ez már valami.

Mert a világom erre a célra jött létre bő hat évvel ezelőtt. És ilyenkor elgondolkozik az ember, volt-e valami értelme az egésznek, illetve van-e a már szükségszerűséggé, mondhatni létfeltétellé váló íráson kívül, hogy ment-e általa a világ elébb, vagy sem. Mint láthatjuk, Orbán itt csücsül azóta is, csak a hasa növekszik, azon kívül semmi sem változik, sőt, ha lehet – és úgy tűnik, lehet – csak rosszabb lesz minden. Az írás, így az élet is értelmetlenné válik tehát ebben a megközelítésben, másikat kell tehát keresni neki.

Elmegyünk így a kályhához, és elővesszük Füst Milán bácsit, aki ezt tanítja nekünk: „…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Descartes – és a jelek szerint Füst Milán bácsi is – a gondolkodom, tehát vagyok kiindulópontra helyezi az életét, ezek szerint én pedig az írok, tehát vagyok létezésmódot űzöm, és ez jól is lenne így. Viszont ez a francia azért jutott erre, mert úgy vélte, körülötte minden csak illúzió, és a létezésének bizonyítéka és feltétele, hogy ezeket az illúziókat mégis csak ő alkotja meg. Léte, itt levősége tehát a gondolkodással igazolható. Gondolkodik, tehát van, ez kiindulásnak elég, végcélnak viszont kevés, mert a világgal tenni is kell valamit.

Így tehát, ha azt mondom, írok, tehát vagyok, de Milán bácsi szavaival az írásomnak praktikus haszna szinte semmi, mert nem derül ki belőlük, hogyan kell köszönni egy miniszternek vagy kell-e szalonnát enni délután, akkor mi értelme az egésznek. Az ilyet szokták elefántcsonttoronynak nevezni, tehát itt tartunk most éppen, azaz voltaképp sehol. Továbbá felvetül az az alapkérdés is, mint a NER elleni küzdelem módszertana, hogy lehet-e szavakkal tankok ellen harcolni, meg ilyenek. Végül rájön ez ember, hogy nem tud mást, csak mesélni.

És ebbéli kényszerében megint csak Milán bácsihoz fordul: „…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…”

Ilyenekkel vigasztalta magát az öreg, s hát, mért ne tehetném meg én is. Ha belegondolok az elmúlt kétezerbe, azért nem volt ez olyan rossz móka, sőt, ha azzal biztatom magam, még kétezret előállítok a jövőben, akkor már csak az idő múlása miatt is előfordulhat az, hogy a NER közben összeomlik. S ha ugyan annak, hogy én kényszeresen irkálok, ehhez az örömteli eseményhez semmi köze nem lesz, de ráfoghatom mégis, hogy legyőztem a gonoszt. Vagy legalábbis hozzájárultam a bukásához. És milyen jó is lesz az.

Most akkor, Bem apó?

„…Azok közülünk, akik évtizedek óta Magyarország barátainak tekintettük magunkat, most döbbenten állunk és szomorúak vagyunk, de ez az önök választása. Sok szerencsét az EU-t gyűlölő nacionalisták társaságában. Remélem, ismét a vesztes oldalon állnak…” – Ezt az elbocsátó szép üzenetet Dájcstomi, s rajta keresztül a Fidesz – és természetesen Orbán Viktor – kapta Radosław Sikorskitól, aki volt lengyel külügyminiszter, jelenleg néppárti képviselő. Csak fideszi nézőpontból nem tudni, milyen irányú az elhajlása, hogy komcsi-e vagy liberális varangy. De írt mást is.

„…Ahelyett, hogy félrevezető leveleket irkálna az EPP képviselőcsoportjának, jobb szolgálatot tenne Magyarország és a Fidesz hírnevének azzal, ha a kormányuk felhagyna a járvány politikai célokra való felhasználásával, mert ezeknek semmi közük sincs a lakosság védelméhez. Az én modern konzervatív felfogásomtól távol áll külföldi egyetemek bezárása, a köz- és a kereskedelmi média bekebelezése, gyűlöletkampányok indítása külföldiek és az EU ellen, és a benyalás Vlagyimir Putyinnak. Emiatt és nem Donald Tusk félreértett szavai miatt válnak el az útjaink…” – Akkor, ha jól értem, és oldani szeretném a komor hangulatot, mostantól nem bratankik ők, pláne nem dwa.

Az újszülötteknek azért elmesélem, mi ez a Tusk-ügy. Nos, Donald Tusk, az EPP elnöke a Spiegelnek azt nyilatkozta, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra. Az Európai Néppárt elnöke ezzel arra utalt, hogy a magyar jogalkotást a náci hatalomgyakorlás jogi hátterét megalapozó szakember is elismerné. Erre Orbán médiája Tusk nagypapájáról közölt hamis képet, mondván náci kollaboráns volt, amire a komplett lengyel sajtó kiakadt, és a Fakt című újság főszerkesztője, bizonyos Kasia Kozlowska azt találta írni, hogy „egy igaztalan magyar médiatámadás egy lengyel politikus ellen a lengyel-magyar barátságot is támadja.”

Ez volt a kályhánk, amibe belerongyolt Dájcstomi meg a haverjai, ők szólították fel Tuskot, hogy kérjen bocsánatot, szégyenteljesnek nevezve Tusk kijelentését, és a többi, ahogyan megszokhattuk. Erre érkezett Sikroski meglehetősen megalázó levele, ami viszont már messzebb is ment: „Tényleg emlékeztetni akar minket arra, hogy Magyarország melyik oldalon harcolt a második világháborúban? Fel kellene tennünk a kérdést, hogy a Fidesz vezetői vagy az önök nagyapái melyik oldalon harcoltak?” – és ezzel a mondattal túljutottunk Dájcstomin és a Fideszen, túl Orbán Viktoron is.

Mert ugyanis, itt már a mimagyarokról van szó, hogy mi mindannyian varacskos disznók volnánk. Látjuk azt a folyamatot, midőn a Fidesz és a magyar egybecsúszik, és a kultúrnépek közt onnantól fogva lehajtott fejjel kell közlekednünk, mint ahogyan a második világégés után is volt olyan, hogy a magyar szó hallatán egyszerűen kiköptek. És akkor sem azok miatt, akik meghaltak a Donnál, hanem azok miatt, akik odaküldték őket meghalni. És lám, kemény munkával eljutottunk ide megint, szerte Európában furán néznek a magyarra, hovatovább megkérdik, hol a lova meg az íja.

Nem volt egyszerű, de a fiúk összehozták ezt is – meg a lányok –, nem csak Dájcstomi, sőt, a legkevésbé ő, mert Dájcstomit ismerjük, a valósághoz fűződő kétes viszonyát is, megnyilvánulásainak altesti gazdagságait úgyszintén. Hanem a hivatalosnak mondható hangok, Orbán, Kovács levelező, Varga miniszter meg Novák családügyes, valamint a hátország hozta össze sikeresen, hogy gyalázatos nemzet legyünk. Nyolcvan év után újra. Már elég régóta látszott, hogy ennek ez lesz a vége, a kérdés az volt, mikor. Most kezdődött el az utolsó felvonás.

Az ember nem tud kellőképp szomorú lenni, hogy ilyen dúvadak közt kell élnie. És nem is Bem apó népének mitikus barátsága fog hiányozni, hanem, hogy mindezek után ezt a Sikorskit magyarabbnak érzi mint akár Németh Szilárdot. S nem azért, mert ez a heppje, hanem, mert ez a lengyel olyan európainak tűnik, és az ember magyarként szintén annak gondolja magát, mígnem észreveszi, hogy mégsem olyan közegben adatik élnie. De ezt a történetet már J. A. polgártárs is elmesélte Thomas Mann kapcsán, hogy bele is haljon a felhőtlen boldogságba. Nem gondoltam volna, hogy velünk is ez történik.

A STYL udvarára érkezett a kulturfutár program

Az Agora kulturfutár programjának ezidáig a lakótelepeken élők voltak a célpontjai. Erkélyekre, ablakokba csalogatta rövidke házhoz vitt zenés táncos műsorral az otthon maradó lakókat. Kicsit megszínesítve ezzel a hétköznapi estéket.
Képgalériám a fotókra kattintva látható.

  

Ez a program tervek szerint április végéig tart majd. Némi változtatással így a hónap vége fele beiktattak útvonalukba kettő idősek otthonát, és kettő nagy létszámú céget is. E cégek közül a másodikról hoztam néhány fotót. A választást egy korábbi kölcsönös együttműködés is segítette. Szombathelyen ugyanis a STYL ruhagyár az egészségügyi vészhelyzet legelején ráállt a szájmaszkok gyártására, amiket a szombathelyi egészségügyi intézményekbe kiszállítottak, majd a helyi lakók postaládájukba ingyenesen kaphattak meg rövid időn belül. Ennek csomagolásában többek közt az Agora munkatársai is segédkeztek. Az együttműködés jó kapcsolatot hozott így nem volt véletlen a kulturfutár helyválasztás sem. Így köszönet, hála és tisztelet párosult egy cseppnyi szórakoztatással ezen a kora délutánon. A délelőttös műszak talán teljes létszámban az udvaron nézte az Energy Dance Team táncosait és hallgatta Tóth Dani dalait. Hatalmas fegyelemmel szájmaszkban szórakoztak a napsütésben a dolgozók. Még egyszer köszönet nekik a segítő tevékenységükért kitartásukért.

  

Képgalériám ide kattintva  a nyugat.hu oldalon látható.

 

Fennsík

Nem azért mondom, de mindjárt május harmadika van, vészesen közelít, kettőt pislantunk és már benne is ülünk a közepében, ami maga csúcs, ugye. A járvány csúcsa Orbán Viktor Mihály szíves közlése szerint, s amióta ezt megmondta, mint a biztos és elkerülhetetlen jövendőt, mindenki azon görcsöl, hogy és vajon mit is akart mondani a költő, milyen titkos és titokzatos üzenete van a megalkotott képnek, amelynek a tartópillérei a harmadika és a csúcs, a tetőzés, meg az ormok. Tehát hogy ez mi a rossebet jelenthet, ennek a fölfejtése folyik. Viszont nem jelent semmit sem.

Szimpla kreténség. Ilyet számosat hallunk a kedves vezetőtől a dakota okosságok óta, ez azonban különleges a sorban, hiszen itt konkrétan életről és halálról van szó, ez nem olyan, hogy legyintünk, jól van, még egy ökörség, mit lehessen tenni, ez ilyen. Érezhette a kormányzat is – ami ugye minálunk a kiszolgáló személyzetet jelenti, vízhordókat, lábsúrolókat, előkóstolókat, szóval bábszínházat –, tehát érezték, hogy föl kell fejteni ezt a csúcsot, mert a pórnép mindközönségesen a kedves vezető pofájába röhögött, hogy hát, hülye ez, beszél összevissza minden sületlenséget.

Egyébként tényleg, de ezt a kormányzat nem tudja, vagy nem meri bevallani. Mindegy. Most úgy oldotta fel az ellentmondásokat valamelyik csinovnyik, hogy elmagyarázta, a kedves vezető nem is úgy gondolta, hanem másképp. Nyilván. Tehát mostanra a kedves vezető azt gondolta, hogy harmadikán nem olyan csúcs lesz, hogy tetőzik a járvány, aztán zuhanni kezd, hanem – mondta a csinovnyik kézzel-lábbal – egy fennsíkra jutunk akkor majd, ahol huzamosan ott is maradunk. (Tele van költőkkel Orbán udvartartása a jelek szerint.) De vegyük fel a fonalat akkor, és nézzük meg, hová is jutunk a mágikus harmadikán.

„..Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…” – Ezt mondja nekünk J. A. polgártárs, ha már elnyugodásról és síkokról van szó, és ez a mi fennsíkunk – amit az orbáni kreténséget helyrebillentő kormányzati buzgalom delirált ide nekünk – sem sokban különbözik a reménytelenségben attól. Csak a csinovnyik nem tudta ilyen plasztikusan lefösteni, de megteszem helyette én. Azzal a kitétellel, hogy nem látni éles különbséget járványügyileg attól, ami hetek óta van, hacsak addig nem robban valami rohadt nagyot.

A fennsíkunkon azt látjuk, hogy a kórházak kiürítve, minden haldokló hazaküldve, lassan, de kitartóan emelkedik a fertőzöttek és a halottak száma, ezt Cili néni naponta bejelenti azzal az intelemmel, hogy még a tükörképünket is másfél méterről nézzük. A munkahelyek is lassan és kitartóan pusztulnak, naponta érkezik tízmillió maszk keletről valahonnan, az újdonság varázsa elmúlt, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ami rendkívüli volt, az köznapivá válik, a Magyar Közlöny naponta háromszor jelenik meg az új rendeletekkel, röpködnek a milliárdok a cimbiknek, ilyenek.

Ezen a fennsíkon nem a járványról van szó, hanem a rendeleti kormányzás gyönyöreiről, ami olyannyira tetszik a kedves vezetőnek, hogy a csinovnyikkal azt mondatta el, nagyon valószínű, hogy egészen hosszan fogunk időzni azon a platón. Mivelhogy a járvány tényleges adatairól a hiányos tesztelés miatt alig is tudunk valamit, és feltehetőleg a fertőzöttek száma sokszorosa annak, mint amit ismerünk, ezekkel a számokkal úgy játszanak, ahogy akarnak. Kicsit több teszt, máris több beteg, és lehet ücsörögni a fennsíkon tovább.

Mindemellett persze a józan ésszel ellenkezik az is, ha most jutunk járványügyileg a csúcsra – és hosszasan ott is maradunk –, akkor mi indokolja a lazításokat, amit szintén a tetőzéssel egy időre jelentett be a kedves vezető. Logikailag nem áll össze ez a történet sehogyan sem, aljas szándékilag már igen. Amiből az a végső következtetés vonható le, hogy a magyar nép mint olyan, nem egyéb, mint kesztyűbáb a paraván előtt, él-e, hal-e tök mindegy, mert a kormányzás, azaz a rendeletek egyáltalán nem arra születnek, hogy neki jobb legyen, hanem kizárólagosan azért, hogy a kedves vezető hatalma megmaradjon. Ennyi az egész, tényleg lehet oszolni.

Körkörös védelem

Özv. K-né, Ilonka néni – özv. M-nének, a szomszédjának csak Icám, de mi azért maradjunk az Ilonka néninél – ült a konyhája közepén a stokin, és dohányzott. Furcsa volt ezt látni tőle, hiszen az ura, K. úr, azaz Jóska bácsi – özv. M-nénak csak Józsim, de mi maradjunk a Jóska bácsinál -, szóval a néhai épp tüdőrákban halt meg már rég, és Ilonka néni, amíg az ura eljutott idáig, számtalanszor kárálta a fejére, hogy így fogja végezni.

S amikor tényleg így végezte csonttá fogyva és évekig fulladozva, elsiratta őt illőn, de kivágott mindent, ami a cigarettára emlékeztette, hamutartót, benzines öngyújtót – pedig azon még rajta volt Jóska bácsi érintése -, kimosta a függönyből a nikotint, és hosszú évtizedek óta először föllélegzett. Virágillattal permetelte be a szobát Ilonka néni, madárcsicsergést engedett be már a gyász első napjaiban is, Isten és a plébános úr bocsássa meg neki.

Nem azt mondjuk, hogy kacér leánykaként viselkedett, mert a feketét felöltötte talpig, hanem, hogy a légzése kivirult, tavaszok áramlottak a tüdejébe, és az Úr bocsássa meg, titokban a lelkébe is. Mert nehéz volt már a végén Jóska bácsival nagyon, valljuk be ezt becsülettel. Aztán évek alatt egyensúlyba került Ilonka néni lelke, a végső helyére került minden benne, mert elért a maga homokos, füves és vizes síkjára.

Körülnézett rajta, biccentett, meg ilyenek, de valahogyan mégis valami harmóniában volt, amikor jött ez a járvány, hogy fenekestül forgasson föl mindent. Kijárási és vásárlási nehézségekkel, a halál fenyegetésével, amiben nem az elmúlás volt az elborzasztó, hanem az addig vivő út, a módja, ez a fulladozás. Mert Ilonka néni látta már Jóska bácsin, hogy az ilyen nem tréfadolog, nagyon meg kell szenvedni, hogy az Úr színe elé juthasson az ember.

Ilyesmik gyötörték Ilonka néni kósza lelkét, meg a hírek, amelyeken nem lehetett kiigazodni, ezt is mondtak meg azt is, ilyet is, olyat is, mígnem egyik nap azt hallotta, hogy a nikotin megvéd a kórságtól. Ezen módfelett csodálkozott, de hitt benne, a hívés erőssége volt egész életében ugyanis. Így történt tehát, hogy elcsoszogott a nemzetibe dohányt beszerezni, gyufát, hamutartót megint a kihajított helyett, hogy elszégyellte magát az ura emléke előtt.

De így és ezért történt, hogy amikor özv. M-né – Ilonka néninek csak Terkám – váratlanul betoppant, Ilonka néni füstbe burkolózott, hogy alig is látszott ki belőle. Így özv. M-né, Terkámból kifakadt, aminek ilyenkor természetszerűleg ki kellett fakadni, hogy te meg mi az anyám valagát csinálsz itt drága Icám? Mire Icám, azaz Ilonka néni előadta neki, hogy a vírus elől burkolózik füstbe, mint a malac, amit pörzsölnek épp, csak nem visítozott.

Terkám jóváhagyólag konstatálta a védekezés új módját, de fölvetette, hogy értesülése szerint az alkohol szintén hatásos, amit Ilonka néni megint csak elhitt, mert mondtuk, hogy csupa hívés volt ez az asszony. Így a fatalisták megadásával tűrte, hogy Terkám áttipegjen, majd egy jókora üveg kisüstivel térjen vissza meg kupicákkal, majd kérjen tőle egy szál cigit, rágyújtson. Beléje – és magába is – pálinkákat diktáljon, hogy a védekezés komplett legyen.

Körkörös úgymond, kialakítva egy ufós energiapajzsot közöttük és a vírus között, ami módszer lehet, hogy az örök élet titka. Így történt tehát, hogy a két öregasszony, mint valami vén tengerészek, dohányzott és ivott, egészen addig, hogy kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, dévajságok költöztek a lelkükbe meg a szemeikbe, kamaszok lettek újra, és lovagoltak fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí, betyár.

Teljesen elment az eszük. Vagy csak most jött meg igazán, ez végül is mindegy is, de kitárták az ablakot, s mivel már elmúlt kilenc óra, s az utca tele volt botorkáló vén öregekkel, de akiket a két elhajló suhancoknak látott mégis, szóval ordibáltak nekik meg füttyögtek, mint malteros kőművesek, hogy gyere be egy menetre kisapám. A szerencsétlenek meg menekültek, mert ők meg azt olvasták, hogy a vírus az agyára is mehet az embernek. Így kezdődött el ez a nap, és ki tudja, mi lesz a vége, hogy hová vezet ez az egész.

Kocsma gőze

Bencsik János, független képviselő megsértette a kocsmák jó hírét. Negatív színben tüntette fel a műintézményeket, amikor az ország házát hozzájuk hasonlította, mondván, kormánypárti képviselők a bezárt egységek helyett használják tivornyázásra a parlamentet. Az ivók ezt az összevetést kikérik maguknak, mert egyrészt ők kormánypárti képviselőket nem tűrnének meg a falaik között, másrészt pedig a kocsma nem egyszerű töltőhely, ahol hiphop bedűttünk valami szeszt, mint a parlamenti büfében, hanem ott filozófia is van, az élet nagy kérdései, az életé meg a halálé, valamint a csapos lány csöcsei.

Sok mindent lehetne még sorolni a parlament és a kocsma evolúciós, etimológiai, szakrális, spirituális és ontológiai különbségeiről, amiből mindig az ivó jönne ki jobban, de ebben a helyzetben nem ez a lényeg, hanem a kormánypárti képviselők. Akik felőlem annyit isznak, amennyit akarnak, de azért menjenek az édes anyukájukba. Egy nappal ezelőtt tapssal fojtották belé a szót Szabó Tímeába, most pedig a sarokba okádtak a tisztelt házban, vagy valami ilyesmi. Mert nem tudható, mit takar Bencsik képviselő fogalmazása, miszerint a „Ház” méltóságát sértően viselkedtek. Más kérdés, hogy magam már nem sok méltóságot látok a „Ház”-ban.

És megint csak kósza meglátás, hogy Kövér házmester szigora sehol sem volt. Igaz, nem ő elnökölt, de a szelleme csak ott lebegett, mégis, a kormánypárti képviselők csinálhatták a fesztivált zavartalanul, mert övék volt a világ. Még erre sem kapná fel a fejét az ember, bunkók mindenhol vannak, még a kocsmában is akadnak, ez ellen tenni nincs mit. Ámde ezek a kormánypárti képviselők akkor dajdajoztak, amikor épp azon ment a diskurzus, hogy húszezer kulturális területen dolgozó honfitársunk életét miképp tegyék tönkre, és ez azért érdemel valami figyelmet talán. Vagy pedig fideszi szempontból ez sem, de akkor tényleg elmennek az anyjuk csúnyájába.

Az ember nem idealista, tátott szájú óvodás, tudja, hogy mennek mifelénk a dolgok, így azt is tudja, hogy a húszezer kultúra területén dolgozó honfitársának már akkor megpecsételődött a sorsa, amikor először szóba került, hogy jogfosztottak lesznek. Innentől már csak az volt a kérdés, illetve az ma is, hogy mikor. A többi csak móka és kacagás, főleg a kormánypártiaknak, hogy az ember már arra kíváncsi szíve szerint csak, hogy vajon azt is részeg vigyorral a szájukon szavaznák meg, hogy mondjuk ötvenezer traktoristát főbe kell lőni, vagy, ami delikátabb, hogy saját magukat. Ez abszurd elképzelés, de Godot is megjön majd egyszer.

Amit most látunk egyébként, azt leginkább haláltáncnak nevezhetnénk, ahogyan ez a motívum a középkorban a pestisjárványok után volt aktuális, és most is az van épp. Félreértés ne essék, nem erre a Covid19-re (vagy mi neve van) gondolok, ami a világban arat, hanem a tényleges pestisre, aminek Fidesz a neve. Ez úgy beborítja kies hazánkat, hogy megfulladunk tőle, mert, hogy visszatérjünk Szabó Tímeához, nem elég, hogy tapssal fojtották belé a szót, másnap Orbán egyik kedvenc lapja olyan ordenáré hangon írt róla, aminek az előzménye, a minta, amiből merített, a Völkischer Beobachter lehetett csakis.

Mint ahogyan a kormánypárti képviselők szellemisége is onnan eredeztethető, akik beleszarva választóba, világba, részegen szavazzák meg azt, amire a gazda utasítja őket. Ez az éthosz olyan hiányára figyelmeztet, akkora erkölcsi nihilre, ami önmagában veszélyes, és még csak azzal sem védhetjük őket keresztényi módon, hogy megbocsátunk nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Nagyon is, tehát nincs bocsánat, se felmentés, se magyarázat. A lelkiismeretükre sem lehet apellálni, hogy számoljanak el annak és azzal, mert nincs nekik. Itt ért véget a történetük, csak azt kell kivárni, amíg számon lehet kérni őket.

Könyökös

Tegnap dupla öröm ért. Módom volt láthatni kétszer is azt, ami majd megőrződik nagyjaink járvány elleni küzdelméről, hogy majd ötven, száz, vagy akár csak három év múlva is nézi ezeket a képeket egy tanácstalan ET, és a saját vartyogó nyelvén fölteszi a költői kérdést, hogy ezek meg mi az anyám valagát csinálnak? ET testvér ugyanis tanulmányozta ennek a különös bolygónak a még sajátosabb lakosait, és az üdvözlési formulák fejezetnél talált ezt-azt, kézfogást, orrok egymáshoz dörzsölését, pacsit, integetést, ilyeneket, de olyat nem mutatott a szakirodalma, hogy ezek a szerencsétlenek a könyöküket böködik egymáshoz. Ez valami titkos nyelv, a maffia saját üdvözlési módja lehet, gondolja majd ET, és csóválja a zöld fejét a nagy szemeivel, miközben belebiciklizik a napba.

Tegnap ugyanis elibém került két fotó. Az egyiken Szijjártó elvtárs, a másikon a gazdája gyömöszköli a könyökét más bűntársakhoz, ami lehet a járvány elleni védekezés eszelős és értelmetlen módja, merthogy közben meg csupasz pofával lihegnek egymás képibe, vagy, mint mondtam már, valami titkos jel, az együvé tartozás sajátos szimbóluma. Salvini mondta szintén tegnap, hogy hamarosan Orbánnal ők ketten irányítják a vén Európát. Így, ha majd ez a két eszelős találkozik, és ezek is könyököst adnak egymásnak, akkor minden titok föloldódik. De addig marad nekünk a szemiotika. Mert momentán úgy vagyunk, mint amikor Sheldon nem értette Leonard kilincsre akasztott nyakkendőjének jelentését, mígnem a szoba mélyiből föl nem hangzottak a hölgyvendég sóhajtásai, s mondhatta: aha.

Hogy a könyökömmel böködöm a másikat, közben meg a képbe lihegek, járványügyileg semmit sem ér, a két képem tehát Szijjártóról és a gazdájáról, amelyeken ilyesmit csinálnak, a színjáték részeként értelmezhető. Előadás a szűkös tudatú alattvalóknak a hősök köznapjairól, akik népükért élnek, érette, s általa. Ámde nem véletlenül emlegettem a szemiotikát, mivelhogy benne elmerülve tudhatjuk, mindennek jelentése van, jelképekkel van tele a világ, olyiknak hajdan köznapi haszna is volt, de az lekopva róla formulává vált. Kezet azért fogtak a hőskorokban, hogy mutassák, nincsen benne fegyver, a szándékok ha nem is nemesek, de békések, legalábbis átmenetileg. Mint ahogyan a lányok is azért jártak és járnak ma is a fiúk jobb oldalán, mert a balon kard figyegett valaha.

Ha azonban valaki a könyökét nyújtja üdvözlésként, akkor a tenyerében még lehet bugylibicska, méregfiola vagy akár tojás-kézigránát is, szándékai tehát ismeretlenek, hogy úgy ne mondjuk, alattomosak. Mégis úgy mondjuk, mert ismerjük ezeket töviről hegyire. Ez az üdvözlési formula tehát a könyökös, kevésbé emelkedett körökben azonban ismerik a gyomros fogalmát is, aminek bevitele után a delikvens kiokádja a belét. Átvitt értelemben azonban azt takarja, ha valakivel sunyin, vagy akár szemtől szemben kicseszünk, ellehetetlenítjük őt, pokollá tesszük az életét, és így tovább. Mint ahogyan a Fidesz teszi ezt azzal a társadalommal, amelyet leigáz, holott nem erre kapott megbízást, és mégis. Hallatlan.

Tekintsünk azonban bizakodva a világba. Látjuk, ahogy nem csak ezeken a képeken, de másokon is megmutatkozik, nagyjaik vannak annyira hülyék, hogy minden járványügyi előírásnak fittyet hányva élik a nyomorult életüket. Röpködnek, röpülőket fogadnak és taperolnak, szaladgálnak ide-oda páváskodni és jó képet mutatni magukról, mígnem egyszer csak arra csudálkoznak rá nagyon, hogy elviszi őket a kórság, hiába a könyökös. Nincs azonban ilyen szerencsénk. Addig is tehát, míg magunk föl nem fordulunk, hozzuk ki a legtöbbet szorult helyzetünkből. Lám, én is mire nem jutottam két kép fölött elmélkedve, sőt, ha még bevontam volna az eszkimók és maorik orrdörzsölését is, teljesen megnyílt volna a végtelen. Így azonban csak ezen a két hülyén röhögök.

Taps a halálnak, avagy a bátor százharminchárom

„A helyzet most is nehéz, és még nehezebb lesz. Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél, az legyen az ő dolguk. Nekem százharminchárom bátor ember kell, az ország százharminchárom legbátrabb embere. És azok önök itt, a kormánypárti oldalon.” – Ez a szózat a kedves vezető szájából hangzott el janicsárjai felé a felhatalmazási törvény elfogadásáért vívott heroikus küzdelem során-közben, ami, mint tudjuk, végül győzelemmel zárult. Hogy a francba ne zárult volna azzal, ez a százharminchárom gondosan válogatott hős ugyanis.

Személyesen fáradtak annak idején Felcsútra, ahol a gazda megnézte a szemüket, fülüket, fogazatukat, vizsgálta kitartásukat, keresett bennük erkölcsöt, érzést, gondolatot, jóságot, s ha ilyen utóbbiakat nem talált föl lettek véve. Kizárólag akkor. Ilyen alapos válogatás után jó, hogy bátrak, ez a minimum, aminek ékes tanújelét adták tegnap is, amikor Szabó Tímea – aki szép lehet, de okos nem – azt pedzegette, hogy a mi járványunk egészen más, mint a szomszédok járványa, ugyanis itt minálunk indokolatlanul magas a halálozási ráta, tehát baj van.

A bátor százharminchárom tapssal fojtotta belé a szót, ütemesen verték össze a tenyerüket, mint előző életükben Rákosinak, azt megelőzően Horthynak, de tapsolnának ezek egy halom szarnak is, ha arra lennének dresszírozva és megfizetnék. Most viszont annak tapsoltak, hogy honfitársaik hullanak mint a legyek. Ha nem is örömüket fejezték ki efölött, de így jelezték, az ilyesmi hidegen hagyja őket, mert nem Szabó Tímeának bátrak, hanem Orbánnak csakis, az esküjük ellenére is. Az ilyen embereket sokféleképpen lehetne jellemezni, az aljas gazember tán elég, de mégsem kifejező kellőképpen.

Mellé kell tenni a ganyé, köpedelem, ótvar, etc. jelzőket is, hogy képünk megfelelően árnyalt legyen, és akkor még Kövér pedellusról nem is beszéltünk, aki eltelten mosolyogva várta, hogy a taps közben Szabó Tímea ideje leteljen, aztán másnak adta meg a szót. A képviselő asszony így nem tudta föltenni a kérdést, hogy a magyar fertőzöttek miért hullanak, mint a legyek, de mindegy is lett volna, hogy fölteszi avagy sem, válasz nem érkezett volna rá. Mert ugyanis nem az a lényeg a járvány elleni küzdelemben, hogy az sikerre vezessen, hanem az, legyen jól dokumentálva, lehessen kábítani vele a bávatag népet.

Már amelyik életben marad a vérzivatarban. Az írás innen két irányt vehetne, szidhatnám a fideszesek édesanyját, de már évek óta ezt teszem, másrészt a fenti történet után már felesleges, hiszen mindenki vérmérséklete szerint gondol azt róluk amit akar, mondja ki átkait, mormolja a foga közt csak, vagy – mert ilyen is akad – elégedetten csettint, hogy jól megkapta ez a Szabó Tímea, megérdemli a bevándorlás-, és víruspárti. Ilyen is van.

Viszont most már tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Szabó Tímea és sorstársai mi az anyám valagát keresnek a parlament falai közt, mert tudtuk, és napról napra ki is derül, hogy jelenlétük ott indokolatlan, haszon nélkül való. Arra szolgál, hogy mutogathasson akármelyik, tessék, van itt parlament és nincsen diktatúra, holott dehogynem. Ellenzéki – és érző honpolgári szemmel – ugyanis legkésőbb a felhatalmazási törvény óta nem volna szabad bejárni és azt az érzést kelteni, hogy a parlament még egy létező, működő intézmény.

Attól fogva ugyanis a dicsőséges százharminchármon kívüliek biodíszleten kívül nem egyebek. Bár eddig is azok voltak, most azonban már visszavonhatatlanul és teljesen. Bábuk Orbán demokrácia-színdarabjában, ahogyan egy bűbájos kommentelő fogalmazott: „Nem állok oda torkon szopatni magam fasiszta patkányokkal minden héten, Tímea, mert mi nem ezért küldtünk oda téged, meg a többit.” – és igaza van a névtelen forradalmárnak, aki ezt is hozzá teszi: „De ez a vicc, hogy egy egyszemélyi diktatúrában, ahol a parlament kiiktatható, az alkotmány esetleges, a bíróság fideszes, az ügyészség dettó, ahol a válságkezelés abból áll, hogy a sportot lehet támogatni, ott kicsit kevés lesz, hogy te hetente két órát zihálsz a parlamentben, hogy a kutyafáját Orbán úr.” Azt hiszem, ennyi.

Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.