Kampec dolores XCVIII. – Jerikó

Amikor Béla hazament, hogy meglátogassa rég nem látott barátját, a legyet, nem tudta, hogy ezt nem kellett volna. Mert, bár a falut már sokszor elpusztította és meg is mentette, ez a látogatás olyan eredménnyel jár majd, mint Macondo végnapjai, mikor is, mint emlékezhetünk, szél hordta szanaszét még az írmagját is, hogy semmi nem maradt, az emléke is odalett, mintha soha nem is lett volna. Mert Béla nem találta a legyet, akinek ugyan még neve sem volt, mert, ha ő az egyedüli, az egyetlenegy, akkor nem kell megkülönböztetni a többitől azzal, hogy olyan fura hangalakokkal illetjük, mint mondjuk a béla, mert mondhatnánk rá azt is, vrzukat, annak se lenne semmi értelme, ha a légy csak van, és egyedül meg kivételesen.

Ha istenből egy van, neki sincsen neve, nem hívják őt sem Apollónak, sem Zeusznak, Sívának sem hívják, hanem Istennek, akinek a neve is kimondhatatlan, JHVH. Ezért esetünkben lehetne lgy, a légy, vagy megköveznek, viszont ha így hívták, ha úgy, nem volt sehol sem, nem találta Béla a lakásban, de még a maradékait sem pókhálók alján, a légy tehát nyom nélkül eltűnt, szublimálódott, esetleg egyszerűen világgá ment, mert ugyan Béla megszelidítette, de nem végezte el az ebből fakadó kötelességeket, és ott hagyta magára. A légy zsörtölődhetett is volna, hogy csak a szex, csak a szipu, vagy esetleg, hogy mindig csak a kocsma, a haverok. De a légy nem kérte számon Béla idejét és szívét, hanem eltűnt, és senki nem tudta, hová.

Bélának ekkor, hogy a hiányt kitöltse és a bánatát megmagyarázza valahogyan, Ray Charles jutott az eszébe, ahogy belesírja a mikrofonba, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált, és mindenféle zenék jutottak eszébe hirtelen, a zenék olyan serege, amely kapásból legyőzte őt. Olyan vágy volt ez a zene után, mint a fuldoklónak levegőért, az iszákosnak egy kortyért, halottnak az életért, élőnek a halál után, mindent leterítő, eszement epekedés, amilyen az igazi szerelem és az igazi gyűlölet, amilyen az élet, ha van, és nem csak annak másolata. Így tért vissza Bélába a lázadó kamasz, s bár a füle már lekonyult és izmai lazultak, tudta, hogy megmutatja ezeknek a zenét, ezeknek, akik a nélküledre lépnek egymás talpaira, és délben nótaszót hallgatnak.

Lement a pincébe, fölcipelte a készségeket, amiket ki tudja miért, tán a halálra gondolva csomagolt el gondosan, de most újra lehetett venni elő, kiszedni a nejlonok közül az erősítőt, a bazi hangfalakat, minden készséget és kütyüt, amivel zenét lehet csinálni, és pakolta ezeket fel egy kordéra, tolta-vitte a kocsmába, mint valami ószeres vagy lomizó, akár egy vándorköszörűs, esetleg hullagyűjtő a gyaloggaloppból. Be kell vallanunk, hogy úgy átjárta nem is a visszatért fiatalság, hanem a hittérítők ereje, hogy a légy végtisztességéről el is feledkezett, mert az a lázár ülte meg a fejét hirtelen, hogy a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a traktoristák és protkósok, ha meghallják a zenéit, megtérnek vagy megvilágosodnak.

Tévedett, ha az ő hátán fölállt a szőr egy dallam hallatán, vagy beleborzongott, ugyanaz a traktoristát menekülésre késztette, mint ahogyan ő is visított ezeknek a zenéjétől, átjárás a két kaszt közt nincs és nem is lehetséges. És még csak azért sem, mert az öreg Lukácsnak igaza volt, amikor a zenét meghatározatlan tárgyiasságként értelmezte, ami Béla olvasatában az: neki a nap, a hold meg a csillagok jutottak eszébe egy-egy futamtól, másoknak meg a malacvisítás, és ez ellen senki nem tehetett semmit. De ez mindegy is volt, Béla beszerelt, a hangfalakat a Szentháromság térre irányította, s nem kancsal szándékkal, hanem, mert arra nyílt a kocsma ajtaja. A közmunkások kispárna szemekkel néztek, mi lesz itt, viszont azt még senki nem tudta.

Még Béla sem, mert nem volt tisztában a végtelen hatalmával, amit abból merített, hogy nem törődött semmivel, de nem málé módon, hanem Micimackó metódusával, aki hagyja, hogy átfolyjon rajta az élet, míg a tigris meg ugrándozik a farkán, aztán mire megy vele, ugye. Mindegy, Béla fölrakta az első zenéjét, maximumra tekerte a hangerőt, hogy megváltsa a világot. Az első kósza és visszafogott gitárfutamra nem történt semmi, de, amikor Harrison Stafford éles hangja szinte kilőtt a hangfalból, leomlott a templom tornya, amikor a hatodik ütemre a basszus is beszállt, az oldalfalak, a plébánia, a Szentháromság szobor is a földdel vált egyenlővé, a közmunkások pedig elemelkedtek az égbe.

A trombita a házakat, a szaxofon a kukoricást terítette le, a vokáltól lepottyant a nap, ahogyan a dob káváját püfölte szorgosan a mester, minden egyes ütésre kihunyt egy csillag, s ahogyan kiteljesedett a zene, minden eltűnt Béla körül, ott utazott a sötét, végtelen űrben, mint kivilágított nappalok, könyöklött, hallgatott, áradt a megváltó zene, kimosott mindent Béla szívéből, ott folyt ki a lelke a szemén át, türemkedett ki a szíve, a dobra, basszusra lüktetett, a fúvósoktól száguldott, s amikor elhallgatott, csak a hangszórók sercegése hallatszott, mint az ősrobbanás tizennégy milliárd éves hangja. – A fröccsök ura volt az. Költögette, hogy mi van, mert sírt álmában a széken. Béla pedig körülnézett a kilátástalan világban, és azt motyogta: a kurva életbe. A rohadt, kurva életbe.

Bhagavad-gíta

Magyar hazánk, illetve az ő hazájuk magára maradt nyomorúságában. Máriának fölajánlva, szügyig merülve a keresztény kultúrában, amelynek fő tanítása, ne etesd az éhezőt, ne adakozz a koldusnak. Ahogyan Erdő Péter volt szíves nekünk összefoglalni az esszenciát, egy mondatba süríteni mintegy a lényeget, miszerint az egyház nem jótékonysági szervezet. Tudjuk. Bank leginkább vagy kupleráj különleges kínálattal, friss gyerekhússal. Idén karácsonykor a Krisna tudatúak osztottak ételt a keresztény magyaroknak csak.

A szánkó az szent dolog, ha egy fa tövibe rakjuk advent idején, ha embertársunk éhen veszik szintén advent idején, csak kelti a hangulatot, ha megfagy, direkt szórakozik, ha kiugrik a tizedikről, mert nem bírja elviselni az életet, megtagadja az ő urát. Minden hit és vallás elkurvul az egyházzal, a jámbor elsőáldozóból dagadt egyházfi lesz, a plébánosból bíboros, a parasztgyerekből miniszterelnök, a tízparancsolatból kalmopyrin. Jézus a kereszten azt sóhajtotta, az ő ura mért hagyta el őtet, mi pedig őt kérdjük, minket miért hagyott magunkra ő.

Erdő Péterek kezébe téve a hitet, amely az ilyen manusoktól, ha igazi, óhatatlanul elveszik, az ember megcsömöllik, okádik az Erdő Péterektől és a hozzá hasonlatos feudális nagyuraktól a kedves vezetőig bezárólag. Ha én máma hívő keresztény lennék, mint ahogyan nem vagyok, Lutherként tudnék élni kizárólag, és kiszögezném a tételeimet amellé a papír mellé, amely arra inti a kedves híveket, ne adakozzanak a rászorulóknak, ne etessék őket, ellenben a perselypénzt már lehetséges bankkártyával is fizetni.

Hogy az egész világ egy teknőc hátán leledzik, semmivel sem nagyobb marhaság, mint, hogy Isten előbb teremtett világosságot, mint csillagokat. Van, akinek a Föld ma is lapos, s miközben ilyen, a Nap kering körülötte, viszont mi magunk a Szíriuszról érkeztünk lóháton. A vallás és hit a tudatlanság válasza a félelmetes ismeretlenre, ám, ha tudjuk a magyarázatot arra, milyen kémiai folyamatok miatt megy el az ember esze, s lesz belőle próféta, a vallásból ép ésszel más nem marad, mint a könyörületesség.

Ez amúgy általános erkölcsi parancs, de az ember, mint ragadozó állatfajta ilyennel nem igazán rendelkezik. A tigris sem könyörületes, de ő nem jár hittanra. S ha a XXI. században a hitoktatás arra irányul, hogy a gyerekek fejéből kiverjék az evolúció igazát, s emellett arra tanítanak, hogy az egyház nem jótékonysági szervezet, akkor a keresztény hit, vallás és egyház, mint olyan elveszíti létjogosultságát. Az ilyen ájtatos gyilkosokat nevel, akik szenvtelenül nézik embertársaik szenvedését, ahogyan a fegyvereket is megáldották az öldöklések előtt.

Láttunk már a történelemben buddhistákat is gyilkolni, aminél nagyobb gyalázat nem létezik. Az ilyesmitől Sziddhartha elsírná magát, de ne áltassuk magunkat, Jézus az Erdő Pétereket karikás ustorral űzné ki a templomból, hogy a magyari keresztények is megértsék a falvédőjük mellett a bő gatyájukban. Ezzel csak arra utalok, hogy az intézményesített hitnek, amiből vallás lesz, az egyház nem más, mint vigyorgó erőszakszervezet, és a végén, mint nálunk is, elsősorban hivatal, azaz világi hatalom, csak tömjénfüstbe burkolózva.

A Bhagavad-gíta (A magasztos szózata) a hinduizmus, s az ebből fakadó Krisna tudatúak szent könyve, amelyben – sok más cuki kurvaság mellett – az Krisna legfőbb tanítása, hogy érdek nélkül kell cselekedni. Ezért osztanak ételt a keresztényeknek karácsonykor, míg és ellenben a nagyságos keresztények maximum azért, hogy ne kerüljenek a pokolra. De most már attól sem kell félniük, Erdő Péter előre feloldozta őket, mint ahogyan saját magát is, és ezzel nem tett egyebet, mint megtagadta a saját istenét.

Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)

Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.

Rengetegen voltak a teherautón, Karcsi el sem tudta képzelni, mennyien lehettek. Vég nélkül utaztak, és csak sóhajtozásokat lehetett hallani, meg zúgásokat, morgásokat és suhanásokat, mint amilyen hangot az ő autójuk is kiadott. Hosszú órák teltek el, mire megálltak, ám, hogy hová kerültek, senki nem tudta, de idejük sem volt ezen gondolkozni, mert durva kezek nekiláttak lehajigálni őket az autóról, le az aszfaltra kímélet és szánalom nélkül, csak úgy nyekkentek. Aztán egy másik kéz úgy, ahogy voltak, megkötözve fölállogatta őket, egymás mellé szorosan, hogy szúrt a másik tüskéje. Ezt akár ironikusnak is tarthatta volna Karcsi, ha lett volna kedve merengeni. De nem volt.

Meg nem is ismert ilyeneket ő, hogy irónia. Egyszerű fenyő volt, és hiába nevezték faiskolának, ahol eddig lakott, semmit nem tanult ott. Igazság szerint most már szinte mindegy is volt, mert érezte, hogy lassacskán száll ki belőle az élet, elkezdtek potyadozni a levelei, ágai lanyhultak, mint egy vén, nyugdíjas fenyőnek. Ide jutott élete virágán, hogy érezhetően haldokolt. Ölni tudott volna egy kis vízért, de csak a csonkja sajgott, amikor megtörtént vele a borzalom óta az első jó dolog. Levették róla a neccet, kissé kinyújtóztathatta az ágait, így helyzetével átmenetileg elégedett is lehetett, ha állítható ilyen egy haldoklóról, és mért ne lehetne. Őt is várhatja a fa mennyország, vagy valami ilyesmi.

Most tudott először körülnézni, hová is került. Nagy, mahomet házak vették körbe, nagyobbak, mint akármilyen vén fenyő, és annyi ember, amennyit elképzelni sem lehet. S ami a legérdekesebb, mindenféle fajta, és nem gumicsizmában voltak. Karcsi eddig nem gondolta volna, hogy emberből is ennyiféle lehet, igazából nem is gondolkodott az emberek felől, és idáig jutott az elmélkedésben, amikor az egyik közülük megfogta, megforgatta, hajlítgatta, méregette és megvette. Rabszolgavásár, döbbent rá Karcsi, ahogy végignézett a többi fenyőn, de sok ideje nem maradt, újra megkötözték, sőt, fölgumizták egy autó tetejére, úgy utazott most.

Kezdte elveszíteni az eszméletét, s tulajdonképpen az elkövetkező időt, mint valami álmot élte meg, ahogy fokozatosan szállt el belőle a lélek. Egyszer csak megálltak, leszedték az autóról, szűk helyeken vitték fölfelé, be, valami iszonytatóan meleg helyre, hogy szomjúsága szinte elviselhetetlen lett. Csonkját farigcsálták, de fájdalmat nem érzett, fölállították, mindenféle cifra nyomorúságot akasztottak rá, gyertyákat gyújtogattak rajta, hogy több helyen megégett, énekeltek neki, de ez az egész olyan volt, mint árnyképek a falon. Vetített élet, ami már alig is az övé. Levelei már megállíthatatlanul peregtek, szinte csak a csontváz-ágai maradtak.

Ilyen állapotban hajították ki az utcára. Zuhant a magasból, szállt alá, alatta a föld, felette az ég, de sehol egy létra. Nyekkenve ért le a betonra, az utolsó levele is odalett, már levegőt sem kapott, úgy hevert ott fuldokolva, csontvázként, amikor egy kéz ragadta meg. Húzta a flaszteron, vonszolta végtelennek tűnő időkig, amikor Karcsi meglátta, hová is cipelik, mert ott, a sarkon állt egy ketrec, telis-tele fenyő csontvázakkal, kihunyt szemű fenyőkkel, kicsikkel és nagyokkal, mindenféle fajtával, gyerekekkel, öregekkel, életükben fennhéjazós ezüstökkel, nordmannokkal, és mind egyforma volt a halálban. Odaértek, a kéz felemelte és dobta a sírjába. Élek még, kiáltotta, de nem értették, s ha értették volna úgy feleltek volna: dögölj meg.

Fejezetek egy fenyőfa életéből

Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.

Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.

Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.

Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.

Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.

Aztán elérkezett, csípős, de tiszta idő volt, amikor a távolból sikoltozás hallatszott, hogy itt a fűrészkezű ember, szaladtak volna, de nem tudtak, és azt is kiabálták, hogy viszik őket, jajj, Istenem. Karcsi most értette meg a keresztet a hasán, most fogta fel a sorsát, az egész eddigi életét, lett világos a trágyázás, gondoskodás. Minden világos lett, ahogyan a fűrészkezű ember hozzá lépett, Karcsi behunyta a szemét, és érezte a lábába hatoló iszonyatot, ahogy elszakítják a gyökereitől, ordított, de nem hallották, sírt, de senkit nem érdekelt. A nagyobbak mondták, van még pár napjuk, amíg a nedvek el nem apadnak bennük, ha nem erőlködnek, több is lehet.

Karcsit ez már nem érdekelte egyáltalán, ott feküdt a földön legyilkolva, fönt az ég, amit még sohasem látott így, körötte hevertek a sorstársai, nyögések, sziszegések hangja áradt mindenhonnan, mint hülye filemkben csata után. Éppen csak ágyúcsövek nem füstölögtek, de ez a valóság volt. Ahogyan ott feküdtek legyilkolva de élve mégis egy kicsit, kis időre, másik cefreszagú jött, és valami géppel egy neccbe gyömöszölte őket. Ennél megalázóbbat Karcsi elképzelni sem tudott, a csonkja sajgott, ágait természetellenesen összefogták, hogy mozdulni sem bírt. Azt hitte, ennél rosszabb nem lehet. Lehetett. Fogták, fölhajították egy autóra, összezsúfolták a többi megkötözött társával, hogy levegőt is alig kaptak. És most utaznak valahová.

Apokrif

– Ébredj, Jóska! – rázogatta az ura vállát az öregasszony, kócosan és otthonkában, pedig még sötét volt odakint, és a kakas sem kukorékolt. Igaz, a lakótelepi ház negyedik emeletén laktak, így nehezen kukorékolhatott volna, de nem lehet tudni sohasem.
– Mi van Mariskám, mi van. – fordult az ellenkező oldalára a volt mozdonyvezető, aki épp sínekről álmodott, sorompókról és Hrabalról, mert szeretett olvasni és ábrándozni, meg révedezni messzi tengerekről, csillagokról.
– Ébredj, Jóska, megszületett a kis Jézus. – tette alaposabbá ébresztésének indokait Mariska, bár a két dolog, hogy megszületett a megváltó, s emiatt az urának hajnalban kell kelnie, csak az ő fejében függött össze, de ott nagyon.
– Mi van? – élénkült meg a hajdani mozdonyvezető, mert már ébren volt annyira, hogy bigott, hívő feleségét ugrassa kicsit.

Nem passzoltak össze elmélet szerint, Mariska a teremtésben hitt, az ura az evolúcióról tartott neki kiselőadásokat meg az ősrobbanásról, illetve a nagy suttyról, mint igazi végítéletről, de ennek ellenére nagyon jól megvoltak. Szerették egymást, vagy valami ilyesmi, ki érti ezt. Ott függött a falon az esküvői fénykép, amelyről József és Mária bizakodva tekint a jövőbe, s ez a jövő most itt van, benne pedig Mariska kócosan és kitartóan költögeti Jóskát, amikor csak öt óra van éjfél után. Pedig, amióta Jóska nyugdíjban van, nincs az az Isten, amivel ki lehet imádkozni az ágyból, mert pótolni akarja az egész életében elmulasztott alvásokat, hogy amikor mások a bal oldalukra fordultak a dunna alatt, ő pöfögött, zakatolt, tülkölt és robogott.

– Csak azt ne mondd, hogy fölcsinált a szakállas. – tért már észhez teljesen Jóska, mert soha nem mulasztott el viccet csinálni abból, hogy ők épp József és Mária, és meg sem unta az évtizedek alatt.

Mondhatni, ez volt az a nap, amikor a felesége hitén lehetett élcelődni, mert adta magát, színpaddá változott szinte a negyedik emeleti téglalakás egyedi gázfűtéssel, a szocialista építőipar e remeke. Jóska tehát már nagyon ébren volt, annyira ébren, hogy ravaszon csillogott a szeme, és meg sem hallotta a felesége kárálását, ami a kijelentése miatt fakadt ki belőle, hogy hagyja már az állandó ízetlen tréfálkozást, menjen le a pincébe, hozza a szerszámokat, és faragja be a fát a talpba, mert ünnep van, nagy és szent ünnep. Ilyen, a napra vonatkozó használati útmutatók után kiment a konyhába föltenni a kávét.

Jóska pedig fölült az ágyban, vette a telefonját, hívott valakit, hogy jöhetnek, s még úgy, pizsamában és borzasan kis jászlat vett elő a szekrény mélyéről benne a gőgicsélő Jézussal, felfújható birkával, tehénnel és szamárral, s alighogy elrendezte, csöngettek is. Mariska ajtót nyitott, hogy ki lehet ez ilyen korán, s ahogy feltárult a valóság, ott állt előtte három öreg vasutas, az egyiknek feketére festve a képe, de mindegyik valami turbánban és lepedőkbe burkolózva, hogy úgy hallották, megszületett a megváltó, hoztak neki aranyat, tömjént meg mirhát.
Így tipródtak az ajtóban, Jóska a szobában kuncogott pizsamában és kócosan, de arra, ami történt se ő, se a három haverja nem számított, mert Mariska vette a szerepet, játszani kezdett benne, hogy a saját fegyverével győzze le ezt a három – illetve négy – ütődöttet.

Beinvitálta a királyokat, betessékelte a szobába, ahol ott volt a műanyag jászol benne a műanyag Jézussal, a felfújható birka, szamár, tehén, odaterelte a maskarás vasutasokat, hogy imádhatják, szerethetik és félhetik.

A hármak nem erre számítottak, se a Jóska, hanem kárálásra és sopánkodásra, mert nem tudták, hogy Mariskának egyedül több esze van, mint nekik együttvéve, s most már ő vigyorog, ahogy a vasutasok a klepetyusokban térdre ereszkednek, és nem tudják, mi tévők legyenek, mert ez a terep már ismeretlen a számukra, nem volt benne az elképzelt forgatókönyvben. Egyáltalán, semmilyen forgatókönyv nem volt, csak előző este egy fröccs mellett határozták el a mókát ismeretlen végkifejlettel. Így feszengtek ott térdepelve, és Mariska, hogy bevigye a mélyütést, elkezdte a finálét.

– Irulok-pirulok, Mária vagyok, boldogságok szűz vagyok. – csak lestek szemre, fejre a vasutasok – Meg is kéne szoptatni már. – jelentette ki Mariska, kezébe vette a műanyag Jézust, és minden szemérmességét levetkőzve kigombolta az otthonkáját, elővette a hetven év minden kínját magukon viselő melleit, és szoptatni kezdett.

A vasutasok elmenekültek, suhogott utánuk a lepedő, Jóska pedig, amikor bezárta mögöttük az ajtót, rájött, hogy soha még ennyire nem szerette a feleségét, na, jó, ott, az esküvői kép idején talán, és elkezdett settenkedni a szobába be, borzasan és pizsamában, hogy fölelevenítse a fiatalságát, azért.

Látod, ez már pont az

Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.

Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.

A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.

Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.

Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”

És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.

Vagy vehetnénk elriasztó példaként magát az atyuskát, akiről köteteket lehetne megtölteni, s ha megspékeljük az udvartartással, az egy a tábor kétmillió masszív eszementjével, máris McMurphy vagyunk a kakukkfészekben, de ezen a szálon olyan messzire jutnánk, ahonnan nincsen visszatérés. Hadházy szomorkodik, hogy hová jutott Kövér, azt nem mondja meg, hová, de ím, azért sikerült megfejtenünk. S ha már egyszer Sziámihoz fordultam segítségért mondandóm egzakt megmutatása okán, zárásképp is ezt teszem summázatul: „…Látod, ez már pont az:/ Zuhanórepülés…”

Kövér elvtárs Brehmje

Kövér elvtárs interjút adott egy közpénzből eltartott, kézivezérelt nyomdaipari terméknek – lánynevén Magyar Hírlap -, amelyben kijelentette, hogy a gyűlölet nem pálya, azzal nem megyünk semmire, majd ezzel a lendülettel végzett állattani besorolást ellenzéki embereken. Karácsony főpolgármestert kiskutyához hasonlította, Hadházy Ákost viszont nem találta meg a Brehmjében. Róla szó szerint így vélekedett: „Zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos, nincsen párja széles e világon”.

Hogy ez épp mi akart lenni, hejderutyutyus falvédőszöveg vagy félrészeg óbégatás, az innen el nem dönthető, de a költő azt akarta kifejezni vele, hogy Hadházy olyan organizmus, amit nem tart számon semmilyen szakirodalom. Ezzel beismerte, hogy egyéniség, ami egyben elismerés is, de Kövér elvtársnak nincsen ahhoz érkezése, hogy ezt fölfogja. A pártiskolán ilyet nem tanítottak, amikor Kövér elvtárs a tudományos szocializmust szítta magába dialektikus materializmussal elegyest.

Állatokhoz hasonlítani az embert, kitűnőségét vagy alávalóságát állati tulajdonsággal bemutatni nem újkeletű. Az indiánok tele voltak bölényekkel és sasokkal, rókákkal és prérifarkasokkal, míg ez ellen a szemükben patkány volt, amire ma is van példa. Erdogan elődeinek a hős magyar várvédők birkák voltak egy rozzant akolban, illetve hitetlen kutyák, pedig ők is keresztények lettek volna, vagy mi a franc, de ma nem ez az irány, úgyhogy ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi.

Karácsony főpolgármester Kövér elvtársnál pubertáskorú kutya, aki körbehugyozza a területét. Én nem ismerem a pubertáló kutyák lélektanát, de ők nem nagyon szoktak vizelettel területet megjelölni, inkább bepisálnak, aminek a gazdi nem örül, és súrolja a szőnyeget, hogy a felesége le ne ordítsa a fejét. Felnőtt állatok szoktak ilyen territóriumosat játszani, de a városi kutyák azt sem, nekik a gazda jelöli ki a kerti vagy szobai birodalmukat, de még csajt is ő választ számukra.

Kövér elvtárs hasonlata tehát elbaltázott hasonlat, a szándék viszont érthető. Hadházy még az élőlény névre sem méltó, Karácsony pedig figyelembe sem veendő háziállat, akinek most még engedi a gazda, hogy csóválja a farkát, de majd rálép arra. Kövér elvtársnak ismét elővillant az elképesztően nagy egója és őstulok volta – ha már itt brehmezünk -, de azt se feledjük, hogy mind, aki nem szavaz rájuk, megkapja a besorolását, te is, nyájas olvasó.

Az Állatok világának rengeteg lakója van, és jelen felállás szerint örülhet az ember, ha Kövér elvtárs megleli benne a helyét. Hadházyét már nem találja, s azt hiszem, mi sem vagyunk egyebek a pedellus szemében, mint pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Bár ez már akkor tudható volt, amikor bájosan felszólított minket, hogy kössük föl magunkat. Kövér elvtárs nem változik, csak az állapota romlik folyamatosan, de a jelek szerint bírja az iramot.

Hogy a gyűlölet nem vezet sehová, ezt az ünnepi állítását cáfolni vagyok kénytelen, de, igen, vezet. Örökös országgyűlési elnöki székbe vezet, zsíros fizetéshez vezet és elhülyüléshez. De most azért gondoljunk bele, a kollégistákból az élvonalban már csak hárman maradtak, a három közjogi méltatlanság, Áder, Kövér, Orbán, s mindahányon a demencia, az entrópia jelei mutatkoznak, és, ha nekünk kellene megtalálni a helyüket a Brehmben, bajban lennénk.

Mint emlékezhetünk, a patkánynak nem örülnek. Bár már akkor is kifejtettem azt a Svejk-féle alaptételt, hogy nincs joga megsértődni senkinek, ha őt pézsmapocoknak hívják, különben is, a patkány csak álruhás mókus, mert az evolúció bonyolult dolog. Hogy Karácsony főpolgármester kamaszkutya lenne, az sem nagy baj, ők ugyanis rendszerint a gazdát pisálják le legfőképpen, valamint az ő szőnyegét és más jószágait.

Hogy Hadházyt meg nem leli a fajok között Kövér elvtárs, az sem vaszisztdasz, ő ugyanis robot. Ahogyan a tevékenységét elnézem, a kérlelhetetlen következetességet, amivel a NER ellen buzog, valaki vagy valami beprogramozta őt a fideszcsürhe ellen, és végrehajtja az algoritmust. Így Kövér elvtárs helyében az ellenséget már nem az emberek, hanem a marslakók közt keresném, bár lehet, már meg is Találták, ezért van szükség lojális űrhajósra. Így lehet ez.

Svejk népe

A csehek hatvanöt százaléka ateistának vallja magát. Nem naturálisan azt mondja, hogy nem hisz Istenben, hanem egyenesen tagadja azt, másképp szólva az anyagban hisz, mert erre jutott hosszú elmélkedése során, amit az élet értelméről folytatott. Az a legklafább az egészben, hogy amikor még arrafelé is tombolt a szocializmus, mert Orbán Viktor nem szabadította fel őket, többen vallották magukat istenhívőnek, mint most, mikor lubickolnak a szabadságban.

Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.

Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.

Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.

Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.

Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.

Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.

Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.

A Grékai

Amikor VV Aurélió – ha jól emlékszem – megragadta a tövinél a farkát, és pörgette, mint valami propellert, akkor egy ország szörnyülködött el, hova is jutottunk. Nem jutottunk sehová, ilyen az élet. Ki a farkát pörgeti, ki a tömjénes füstölőt, ezek azonban nem szándékszanak politikusok lenni, sem világmegváltók. Ha egy szépségkirálynőről előkerül egy régebben készített pucér kép, megfosztják a koronájától, ha a Való Világ üdvöskéjéről derül ki, hogy pornózott valaha, a publikum elszörnyed, de más következménye nincsen.

Az élet igazságtalan, kegyetlen, sőt, gonosz. A pornófelvételek, meztelen fotók mindig előkerülnek, napvilágot látnak, olyan törvényszerűség ez, amire alapozva a világot ki lehet forgatni a sarkaiból, ez a Planck-állandó vagy a fénysebesség szentsége. Ám, amíg Aurélió hülye, a pornózó szépségkirálynő pedig védekezhet azzal, fiatal voltam, kellett a pénz, a Grékai, mint különálló faj, nem azért mutogatja a ványadt valagát meg a farkát, mert pénzt keresne vele. Épp ellenkezőleg, azért mert pénze van.

Ez alapvető, mondhatni ontológiai különbség, a Grékait nem megkúrják, hanem ő tesz ilyet másokkal, pénzért vagy erőből, de mindenképpen visszaélve a lóvéjával, a vélt hatalmával. A Grékai az ilyen történetből jól kijönni nem tud, rajta marad a stigma, és nem az ékesszólása hibáin élcelődik a publikum az incidens után, hanem a farka ferdeségén vagy a segge löttyedt gödrein. A méltóságot, ha volt és van ilyen egyáltalán, így lehet könnyen elveszteni, nem azzal, ha az ember képibe fütyölnek az országgyűlésben.

Megvetni ezek miatt a Grékait nem kell. Mindenki eljátszott már a gondolattal, milyen lehet felnőttfilmben szerepelni, mindenkiben van vadállat, de a legtöbbünket valami szemérem, szégyenlősség visszatart attól, hogy megtegyük. A gátlástalanságnak kell egy foka ahhoz, hogy az ember kamerák előtt paráználkodjon, s úgy látszik, a politikusokban ebből a készségből megvan a kellő mennyiség. Ez az egyik baj, a másik pedig a körítés, mert az ilyen szerepek piával, kokóval, egyéb bűnökkel járnak együtt.

Azt is mondhatnám, engemet nem érdekel senki perverziója egyáltalán – mint ahogyan tényleg nem – ha nem közpénzen folyik a kurvázás meg a whisky, de többnyire abból történik, s ez baj. Hogy erről felvételek készülnek – amelyek törvényszerűen napvilágot látnak -, azzal számolni illenék, s ha valakinek ennyi esze sincsen, akkor ne menjen politikusnak, vagy épp azért megy annak, ezt a törvényt még vizsgálni és alátámasztani szükséges. Viszont nincs jobb vagy baloldali Grékai. A Grékai van, mint jelenség, amivel valamit kezdeni kell.

A Grékaik, mint politikusok, egész lényükkel, s a parlamentben tevőlegesen is azt az előjogot formálják meg maguknak, hogy a többségnek megmondják, előírják, hogyan éljen. A meleg ne házasodhasson, ne fogadhasson örökbe gyereket, a szegény dögöljön meg, ilyképp tényleg beleszólnak még az ember legintimebb dolgaiba is, amihöz viszont elveszítik a jogukat a nyilvános paráználkodással, mert, ha tökös lenne a választó, a képibe vágná, hogy ilyen nekem ne pofázzon.

Ámde nem vágja, sőt védelmébe veszi, hogy ő is csak ember, s ebben igaza van. Viszont tán selejtesebb ember, mint akit irányítani akar, egy ilyen incidenssel a király szó szerint lesz meztelen, és az ilyet már a mesében is röhögik. Akit kefélésen és farokpörgetésen rajtakapnak, megmutatja az agytörzsi oldalát, evés, szaporodás, menekülés, s ha erről felvételeket készít vagy készíttet, azt mutatja, hogy agyi tevékenységének ezt az oldalát preferálja. Mért nem kerülnek elő képek, amelyen a delikvens elmerülten olvas, ezt senki sem tudja.

A Grékaik – nagyon sajnálatosan – túlléptek az ilyen gyöngeségeken, aki meztelenül és aktus közben fotóztatja magát, az az erő tudatában él, és én nem szeretem a hím állatokat. Hogy a választópolgárok többi része hogyan van ezzel, az momentán bizonytalan. Magam úgy látom, agytörzsi késztetésekkel és készségekkel az organizmus maximum egy algatelep irányítására alkalmas, nem többre. Mert gondoljuk meg, bármennyire is aljas ilyeneket kiteregetni, de azért csak arról lehet, akiről ilyenek készültek. És ez ilyen egyszerű történet.

Mitől is félnél, kedvesem?

– Én félek, doktor úr. – ezt mondta a beteg a rendelőben, és tényleg elég ramaty állapotban volt. Az ilyen halmazállapotú organizmusokra szokta mondani a sparlheltek népe, hogy hálni jár belé a lélek. Betegünkben is ott szundikált, hallatszott a horkolása neki, szüttyögött a beteg és szörcsögött, mint a haldoklók a Varázshegyen Hans Castorp füle hallatára. Amúgy is jelei mutatkoztak az organizmuson az elhatalmasodó entrópiának, a füle lekonyult, ajkai lila színben pompáztak, egyik lába rángatózott, a másik csálén állt, és láztól csillogott a szeme.

– Ne féljen, Jóska bácsi. – búgta neki az orvos – Hallotta köztársasági elnök urunkat, ő is megmondta, szégyenteljesek azok, akik indokolatlanul keltenek félelmet az emberekben. Különösen advent idején. Advent van, tehát különösen ne féljen. Ki mondta magának hogy félnie kellene? Ki volt az a gyalázatos?
– Mariskám. – szörcsögte a beteg.
– Ó, a drága Mariska… – fuvolázta az orvos – Még mindig egyre csak olvas, tájékozódik, sürög-forog, mindent tudni akar?
– Igen, – szüttyögött Jóska bácsi, és hozzá tette – Azt is mondta, hogy el se jöjjek, úgyse gyógyít meg a doktor úr.
– Ne már. – horkant fel az orvos – Volt már olyan, hogy én magát vagy a drága Mariskát nem kúráltam ki valami nyavalyából?
– Nem.
– Na, ugye. – ezt mondta az orvos, amikor az asszisztense halk köhögéssel jelzett neki, magához intette, és a tb kártyára mutogatva suttogott valamit az orvos fülébe, aki hümmögött, meg azt mondta „jé”, sőt, „aha”, meg azt, hogy ”amindenit”. És gondterhelten ingatta a fejét. A beteg ettől kétségbe esett, úgy kérdezte.
– Nagy a baj? Még meg sem vizsgált, elájulok doktor úr. – ez már úgy szakadt ki belőle, mint a lelke egy foszlánya, amelyik elindul a fény felé, mint hülye amerikai filmekben szokásos.
– Hát, elég nagy a baj, Jóska bácsi… – sóhajtotta az orvos.
– Miféle? Érzem, hogy a lábam veszni készül, a szívem össze-vissza ver, csurog rólam a víz és reszketek, levegőt is alig kapok, meg fogok halni?
– Meg, Jóska bácsi, meg…
– Nem tud meggyógyítani, doktor úr?
– Én tudnám, de nem lehet. Magának nincs rendben a társadalombiztosítása, magához sem nyúlhatok, igazság szerint itt se lehetne a rendelőben.
– Hát hol lehetnék?
– Azt én nem tudom.
– De maga mondta, hogy a köztársasági elnök úr mondta, hogy indokolatlanul keltenek félelmet a nem tudom, kik.
– A köztársasági elnök úr hazudott.
– Szabad olyat neki?
– Ebbe most nem mennék bele.
– Mi lesz akkor most velem? – esett teljesen kétségbe Jóska bácsi.
– Meg fog halni. – mondta rezignáltan az orvos.
– Elemészt a láz.
– El.
– Lerohad a lábam.
– Le.
– Megfulladok.
– Meg.
– A szívem fölrobban.
– Föl. – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy fáj ez neki nagyon.

Jóska bácsi öltözött, köhögetett, szörcsögött, néha elájult, de még a halálra ítéltek végső kétségbe esésével próbálkozott.
– Azt is mondta köztársasági elnök úr, hogy advent van.
– Miniszterelnök úr meg boldog karácsonyt kívánt. – ezt felelte az orvos, ahogy az élőhalott levegőért kapkodott előtte, de, mert jó ember volt azért, hogy megkönnyítse ezt az egészet, szavalni kezdett a dülöngélő embernek.

„Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?”

Ez jött ki belőle, az asszisztens zokogott a sarokban, s amikor Jóska bácsi kizuhant a rendelő ajtaján, alig is tudta mondani, hogy kérem a következőt.