Ahová jutottunk

Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.

Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.

Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. “Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)

Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.

Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.

Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.

Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”

Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.

De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.

Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.

Konzervatív fordulat

Gulyás miniszter – és már nem pártalelnök – Balog már nem miniszter – ámde még regnáló hittérítő – oldalán Németországban, Münchenben járt észt osztani, a “Konzervatívok találkozója” című konferencián. S már most fölmerül az emberben a kérdés, hogy mit kerestek ott, eszmebéli állapotuk okán ugyanis autentikusabb lett volna, ha a Bürgerbräukellerben sörözgetnek, és ez később, midőn felszólalt Gulyás miniszter, egyértelművé is vált.

Az Európai Néppárt, miután elmulasztotta az ihletett pillanatot, hogy a magyar fasisztákat kipenderítse a sorai közül, most meg tehetetlenül nézi, hogy a mimagyarok nem nyughatik, és még most is bomlasztja, illetve bomlasztani óhajtja a soraikat. Ők pedig bávatagon nézik, míg úgy nem járnak, mint az emlegetett sörözőről elhíresült történések is, ebben a sörözőben volt a Sörpuccs ugyanis 1923-ban, mert már akkor is töketlenek voltak a konzervatívok.

Most is azok, és azt hiszik, a Fidesz-féle szabadcsapatoknak vannak játékszabályaik, de nincsenek. Gulyás miniszter – de már nem alelnök – ugyanis ezen a találkozón azt hangoztatta-szorgalmazta, hogy az Európai Néppártban konzervatív fordulatra van szükség, Balog páter meg ministrált neki, bólogatott és hümmögött. És senki nem akadt a konzervatívok között, aki elmondta volna a magyar különítménynek, hogy húzzon el onnan és máshol bomlasszon.

Konzervatív fordulatot annak kell végrehajtana, aki baloldali elhajlásban szenved, a fasizálódás nem konzervatív fordulat, hanem romlás. Igaz, ezt az utat a Fidesz vezérével együtt már rég bejárta, a konzervatív fordulatot látszólag akkor hajtották végre, amikor a szocialisták 1994-ben hülyére nyerték magukat Hornnal az élen, az MDF pedig erodálódott. Orbán ekkor gondolta úgy, hogy mindenféle elv nélkül elmegy Torgyán irányába a hatalomért.

Jött is az orbántorgyánpolgárkormány, a chilei cseresznye, a beléptetőkapuk, és kicsiben az, ami később NER lett, ami nem konzervatív, nem keresztény, nem európai, hanem a maffia, a sámándobok, s mindemellett sajátságosan az inkvizíció, rendőrállam és államszocializmus sajátos elegye. Az ilyen elől a régi vágású konzervatív menekül, ilyennel egy társaságban nem mutatkozik, vele nem teázik, és nem szagolja a puskaporos leheletét.

A Fidesz, a NER, Orbán Viktor és csatolmányai az összes vidéki párttitkárig bezárólag a konzervativizmust hírből sem ismerik, ez csak az ő báránybundájuk, amivel a farkasbőrt álcázzák, de mindig kilóg a lábuk. Az igazi konzervatívokat szólítják fel konzervatív fordulatra, az igaz keresztényeket kereszténységre, a demokratákat demokráciára, hogy egyrészt az a csudadolog, hogy ezek nem visítanak tőlük, másrészt, hogy megtűrik maguk között ezt a csürhét.

Azzal, hogy ez politika, sok mamlaszságot el lehet adni, de nem kéne, hogy elmenjen az ember esze, mert politikus. A konzervativizmus a tradíciókra épül, a meglévő és beágyazódott vallási, politikai kulturális szokások és intézmények tiszteletére. Másra is, de ezek a külső jegyek, s ha megnézzük, ilyesmije a Fidesznek nincsen. Istentagadó volt nem is oly rég, tele van lejárt szavatosságú kommunistákkal, kulturális hagyományai nincsenek, egyetlen jellemző tulajdonsága van, a hatalom akarása.

Meg a lopás. Ez sem igazi konzervatív érték, ilyképp nem tudható, mit takar a konzervatív fordulat szorgalmazása. Azt leginkább, hogy jó szívvel vennék, ha az európai konzervatívok elfideszesülnének, és még az is jöhet, hogy az orruk alá dörgölik, jó lesz, ha vigyáznak, mert ellenségek is lehetnek. Tavasszal már voltak, de a Strache-Salvini vonal bedugult, Orbán most még szélsőségesebb bandákkal, újfasisztákkal és neonácikkal kokettál, a pribékjei meg szónokolnak, hogy például a CSU vagy CDU váljon hozzájuk hasonlatossá.

Pedig alig vannak a klubban, épp a felfüggesztés állapotában leledzenek. Bár a három bölcsek hallgatnak, és Leyen néni is játssza a kisded játékait, de iure mégis csak a senkiföldjén van a bagázs, és akkor van képük azt mondani, legyetek olyanok, mint mi. Tudtuk, hogy arcátlanságuk gáttalan, de, hogy ezért soha, senki nem töri be az orrukat, nos, ez a nagy titok, aminek nem ártana utána járni. Viszont ettől függetlenül is megállapítható, a politikus mindenütt egyforma, és az a hivatása, hogy romba döntse a világot.

Rakott krumpli

– Mi jót vett máma Molnárné? – szegezte neki a kérdést az utcán botorkáló légszerű öregasszonynak a nagyhangú Füle Pista, az utca mindenese, gázas-villanyszerelő -kertésze, aki mindent megszerelt és oldott. Olyan toldozott-foldozott volt a városszéli terület minden rezsója, bokra és eresze, mint az összes lakó, Füle Pista maga, és a flaszter, amelyen Molnárné a bevásárló kis kétkerekűjét vonszolta, aminek úgy nyikorgott a kereke, hogy a kutyák felvonyítottak, a macskák pedig menekültek a tetőkön. Néhány cserép le is hullott a rohangászástól, mert Füle Pista doktorálta meg azt is okosba és fröccsért cserébe.

– Nem vettem én semmit Pista, hogy vettem vóna. – így évődött Molnárné, a kétkerekű visított, a kutyák vonyítottak, a macskák pedig menekültek.
– Tele van a kullója, Molnárné. – zárta rövidre Füle Pista, mert gyakorlatias ember volt, ahogyan megszokta okosba a rezsóknál és a bukszusoknál már.
– Osztottak. – mondta kissé szégyenkezve az öregasszony, mintha lett volna mit szégyellnie, de ő ilyen volt. Amióta élt, bocsánatot kért a létezésével, hogy egyáltalán van, ilyen elhúzódó gondolatjel volt ő a világban macskakörmök között és zárójelben leginkább.
– Mit osztottak aztán Molnárné? – kérdezte a Füle Pista, mert ne bírta befogni a száját, ezen kívül pedig mindent is tudni akart, jogot formált, hogy az utcabéliek pénztárcájában, spájzában matasson. A bugyogójukban még nem, mert nem volt ő hatalmasság, csak gázas-villanyszerelő-kertész, és annak is botcsinálta, de isten áldása mégis a nehéz napokban.
– Krumplit osztottak meg olajat. – válaszolt Molnárné, mintha felelnie kellett volna, ezzel megint elnézést kérve a világtól, hogy lélegzik.
– Azzal nem sokra megy, Molnárné. – mondta ez a Füle Pista, mert ezt is tudta, de egyből tovább is gondolta a kacifántos életet, s látszólag egy ide nem tartozó kérdést szegezett az öregasszonynak, aminek pedig nagyon is megvolt a veleje.
– Mivel fűt, Molnárné?
– Fával. – suttogta az öregasszony, és semmit sem értett.
– Aztán megkapta-e a rezsis papírját már? – kérdezte a mindenes.
– Meg, meg. – mondta a nő.
– Aztán mit kezd azzal? – kérdezte Füle Pista, mert nagyon gyakorlatias volt ő és leleményes-élelmes.
– Nem tudom. – felelte leszegett fejjel Molnárné.
– Felesbe becserélem magának. – tette meg az ajánlatot Füle Pista, s hogy a nő beletörődően, jóváhagyólag bólintott, mellé is szegődött, húzta a nyikorgó kétkerekűjét, ott vánszorogtak ketten a foltos, likacsos flaszteron, és a kutyák vonyítottak, ezt el ne feledjük.

Füle Pista kézhez vette a papírokat, elment, Molnárné pedig ücsörgött a konyhán, kirakta a krumplit meg az olajat, nézte, és nem tudta, mit kezdjen velük. Imádkozgatott hát, tanácsot kért Istentől a menüre, hogy hajában sült krumpli legyen-e olajjal locsolgatva-dúsítva, vagy olajban sült krumpli sóval földobva. Más ötlete nem volt, és az Isten sem adott neki, mert nem tudott, így hát együtt merengtek a világ ostobaságán, ami viszont azért volt különös, mert Isten teremtette ilyenre. De neki könnyű volt, nem ő élt benne.

Fél óra sem telt, amikor Füle Pista, akárha gyorsvonat, bedübörgött, nagy hanggal kipakolta, amit beszerzett a rezsis papírok feléért, kolbászt, tejfölt, tojást, és ráadásnak bort is, mert nem lett volna Füle Pista, ha azt nem hoz. Molnárné nézte az asztalt, a kincseket, és nem tudta, ezekkel most mit is kezdjen, és ki is mondta fura mód, amit gondolt.

– Micsinyájjak most én ezzel? – sóhajtotta, de mégis úgy hangzott, mint az ostorsuhogás, hogy Füle Pistát meg is csípte kicsit.
– Rakott krumpli, Molnárné. Rakott krumpli. – ordította Füle Pista, s hogy jó szándékát bizonyítsa, tüzet rakott a sparheltben, pucolta a krumplit, szelte a kolbászt, főzte a tojást, hogy Molnárné tátott szájjal nézte csak. Füle Pista úgy főzött, ahogy bokrot nyírt vagy rezsót szerelt, ahogy havat hányt vagy cserepezett, olyan lehengerlő határozottsággal, gyorsasággal és slendriánul, de eredményesen is egyben. Háromnegyed óra alatt elkészült, szálltak a gőzök, Molnárné elaléltan nézte.

Füle Pista végül kicsapta a tepsit az asztalra, pohár bort töltött az öregasszonynak, és egyék, Molnárné felkiáltással odébb állt, fura szellőt hagyva maga után. Molnárné megbabonázva nézte a tejföltől tocsogó tepsit, szíta az illatokat, s ahogy eltelt ezekkel, a pohár borra nézett, amitől eszébe jutott az ura, az esküvője, a gyerekkora, és az idők olyan ismeretlen mélyeibe utazott, ahonnan nem volt visszatérés.

Másnap találtak rá az asztalra borulva, a rakott krumpli már kihűlt, és macskák falatozták, mert nem volt már, aki riogassa őket a nyikorgó kétkerekűjével, és a maradék krumpli is kárba veszett. Az egyik mentős csomagolt volna belőle, de a főnöke sziszegve ráripakodott:
– Ha nem teszed le, eltöröm a kezed.

Aztán elvitték Molnárnét, tepsibe tették, mint egy napja Füle Pista a krumplit.

Hubertus

A jogállamiság becsületbeli ügy. – Ilyeneket hallunk a kedves vezetőtől, ami nem is érdekelne, megszokta már az ember, ahogy fossa ki a szavakat, amelyeknek olykor van értelme, legtöbbször azonban semmi sem. Hogy ez a két szó is mit keres egymás mellett, azt sem tudja senki, a becsület etikai kategória, míg a jog meg társadalom-filozófiai. A becsület már akkor is létezett, amikor jog még sehol nem volt, és, mint kitetszik, most meg híre-pora sincs bizonyos körökben, holott szügyig állunk a jogban.

Másrészt becsület is sokfajta van. Létezik ilyen naturális becsület, mint az élet alapja és vezérlő eszméje, amely már majdnem hitbéli tétel, mint az indiánok becsülete és a parasztbácsiké, ami a civilizációban felér a naivsággal. Van aztán a betyárbecsület, ilyenje van a Rózsa Sándoroknak, más kultúrában Robin Hood, később mindenféle Jedi lovagok, de ez már az ábrándok világa. Aztán létezik a maffiózók becsülete meg a déli családok asszonyaié. A náciknak is volt belőle, az SS még a dísztőrökre is vésette: “Becsületem a hűség”.

Az a kérdés tehát, hogy ennek a mi főnökünknek milyenfajta becsülete van, ha van neki egyáltalán ilyenje. Ránézve a manusra, belegondolva életútjába, s legfőképp cselekedeteire, amelyek a fundamentumát adhatnák ennek az illékony fogalomnak, arra kell jussunk, ilyenje nincsen neki egyáltalán. Sőt, mint Vladimir és Estragon Beckettnél, úgy vesztette el a jogait, hogy becsületről beszéljen, s hogyha ilyet tesz mégis, az nem egyéb, mint lufi vagy Hubertus reklám, és most ne tessenek teljesen hülyének nézni.

Az van, az történt, hogy már napokkal ezelőtt mondta Orbán, amit mondott, s úgy önmagában nem is nagyon érdekelt. Az embernek már olyan az ingerküszöbe, hogy az is hidegen hagyja, ha ezek azt delirálják, hogy Gyurcsány minden reggel megeszik három ministránsgyereket, közben macedón maffiózóknak ad el magyar szüzeket, egyúttal lóhátról gyújtja fel Kásler miniszter farkát, amitől a nemzeti gomolyfelhők vért zokognak, és a himnuszt éneklik a galambok fosás közben. A szavak elértéktelenedtek.

Viszont az ember néz tévét is, mert felettébb esendő. Vannak ebben reklámok, mert a világ is tökéletlen, és vannak hülye reklámok, mert az alkotók pancserok. De nekünk így is jó. Egyáltalán, megkérdezném a mai fiatalságot, tényleg ilyenek-e, amit a reklámok sugallnak, hogy legyen az pia, jégkrém vagy csoki, ők buliznak, ami abból áll, hogy tucatnyian vonaglanak egy tér közepén, ötven foguk van, és néznek bele a kamerába hülyén. Hogy ez a happy máma? Ez volna az egyik lényegi dolog.

A másik, hogy amikor a fiatalok dolgoznak, akkor tényleg ilyen jelszavakat kell ordibálni, hogy megcsinálod, tudod, teszed, ott vagy, érzed, ilyesmi buzdítónak szánt dolgok. Hogy ilyen-e az imperialista munkahely valóban, mert akkor el vagyunk veszve teljesen. Most azonban ez sem érdekel, hanem csupán az, ahogyan Orbán becsületről hablatyolt, és azonmód ment a dobozban a Hubertus reklám, ahogy ez a kettő korrelált, hogy eldobtam az agyam.

Ebben a reklámban egy izmos fiatalember, csurig szteroiddal – így ránézésre -, decens kockás ingben fát aprít, és a nagyapjára emlékezik, hogy most érti meg (aprítás közben), mit jelentettek az öregnek az olyan szavak, mint becsület, barátság, őszinteség, miközben futnak az agarak, tábortűz lobog és koccintanak a Hubertusszal az erős férfiak. Holott az emlékeim szerint ilyen körömlakkszerű ital, összeragad tőle az ember pofája, bár lehet, csak kicsit.

Ebből az jön le a proletárnak, hogy ez a becsület: kockás ing, merengés, fahasogatás, agarak. A fiatalok meg a téren vonaglanak, illetve tudják, akarják, csinálják, de, hogy mit, azt nem lehet tudni. Ez ilyen tárgy nélküli világ, a mondatban nincsenek tárgyak, a felkiáltások ettől csatakiáltások lesznek, másutt meg ellepi az embert a tocsogó becsület meg az őszinteség a kockás ingjében. És ekkor jön rá – az ember -, hogy Orbánból harmadvonalbéli reklámszövegek jönnek elő, egy elfuserált reklámblokk a manus.

Olyan gyakorisággal is találkozhatni vele, ott van minden percben és az összes kilométerkőnél, és ettől vált az ember immunissá vele szemben, olyan már, mint egy hüvelygombáról szóló opus. Viszont, hogy a rajongók mikor jutnak el erre a szintre, hogy mikor alakul ki bennük a természetes és életmentő csömör, az az egyetlen nagy kérdés. Mert, amikor ez megtörténik, akkor lesz vége a rémálomnak, erre a következtetésre kell jutnunk a jogállam, Hubertus és becsület egy nevezőre kerülése után.

A kovamoszatokat ki siratja el?

Tegnap wc papírt kellett vennem a boltban. Ott álltam a polc mellett, kezemben egy csomag papírral, erősen nézegetve azt, mert szemüveg híján nehezen tudtam eldönteni, kéz-, vagy seggtörlő-e, mert az egyáltalán nem mindegy. Illetve tán mégis, ha az újságpapírra, még korábban a családi kukoricatorzsára gondolunk. De világunk már a végletekig kifinomult, már azt is tudjuk, hogy a rántott hús, hajdani vasárnapok ebédjeinek csúcspontja és koronázatlan királya halálos méreg, a Tízparancsolat gyógyerejű, és az örök élet titka a kézmosás.

Szóval forgattam a csomagomat, amikor mellettem egy néni fáintos kis kalapban, és épp a derekamig érve, hogyha ráfújok, elvitorlázott volna, mint valami szocialista Mary Poppins, suttogva, mint nagy titkok tudója, közölte velem, hogy az nagyon jó, és a papírra mutatott. Így osztotta meg velem csontos seggének örömeit, s hiába mondtam neki, nem azt vizslatom, mennyire puha, hanem, hogy mire való. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy jót tegyen az én valagammal is, még egyszer közölte elhaló hangon tehát, hogy nagyon jó, s ajánlja. Mert vannak az életben fontos dolgok.

Mindehhez, jó szándékát jelezve és megnyugtatásul kétségeimben, megérintette a karomat, fölvett ezzel mintegy a klubba, amelynek tagjai ismerik már a kegyetlen világ titkait, és apró fortélyokkal segítenek egymásnak túlélni a vérzivatart. Sajátos közösség ez, riasztják a másikat, ha akciós a farhát, ha a lecsókolbász máma kiválóan friss és ízletes, és ki ne menjen az utcára aranyom, csupa jég minden, még elcsúszik, kitörik a nyaka vagy a combjának a csontja. Végtelen bölcsesség ez és megnyugvás, a kikötő a háborgó tenger után, amit életnek neveznek, az öböl nyugodt vizei, és akkor elértem hát ide magam is.

Borotválkozás közben még nem vettem észre, hogy megtörtént volna, a csontjaimon éreztem, de nem tudtam, hogy látszik is, ezek szerint igen. Most már csak az a kérdés, mikor megy el az eszem. Anyám nagynénije például, tehát nagyanyám testvére, aki Mária volt, de a legendáriumban a Nenne névre hallgatott, vénségére ült a gázkonvektorja mellett, amit reggel begyújtott, és a téli, délutáni szürkületben ábrándos szemekkel ölelgette azt a rohadt konvektort, dorombolt, mint egy macska, hogy máma jól befűtöttek. Megszokta, hogy sok mindenről nem dönt, de volt is oka rá.

Amíg idáig eljutott, már ötven évet élt egyedül, mert fiatal, falusi tanítónőként a férjét kulákság gyanúja miatt elvitte az ÁVH, és pár hét múlva kapott egy szikár levelet, hogy szeretett hitvese a fogságban kimúlt. Ezekkel a szavakkal. Onnantól fogva csak a bibliáját olvasgatta, piros kék, zöld ceruzával húzgálta alá az egészet, a végén már olyan lett a szent szöveg, mint egy kifestőkönyv. Régi klubtag volt már az én gyerekkoromban, amelybe ím, felvételt nyertem a boltban, megtudva, hogy a mai öregasszonyok seggének melyik wc papír ízlik, ami ezután tán nekem is jó lesz.

Viszont, akármi is történt Nennével, még, mielőtt beleőrült volna abba, hogy ki adja neki a saját maga által keletkeztetett meleget, annyi józanság volt benne, hogy Hornra szavazott, mert annyit azért tudott, hogy nem ő írta neki a levelet férje “kimúlásáról”. Ez a klub tehát, amelynek egy napja a tagja lehetek, őrzi még a józan ítélőképesség csíráit, nem minden nyugdíjas öregasszony kardozik esernyővel ugyanis, és csak nagyon kevesek csókolnak kezet a kedves vezetőnek. Ez egy véd-, és dacszövetség a veszedelmes világ ellen, az életben maradás záloga ilyképp, hétköznapi hősökkel a soraiban.

A hétköznapi hősökkel viszont senki nem foglalkozik. Ők a társadalom kovamoszatjai, akik nélkül élet nincsen, de még csak nem is ismeri őket senki sem. Pár hete égett Amazónia, és mindenki visított, hogy megfulladunk. Tragikus dolog volt, annyi szent, de a Föld nevű bolygón oxigén ettől kevesebb nem lett. Az amazóniai esőerdők ugyan hatalmas mennyiséget termelnek, de abból egy molekula sem jut máshová, az ottani élet ugyanis az egészet föléli. A nagy fákat azonban lehet látványosan temetni, ha Karácsonyt méltatlanság éri a kampányban, tele lesz a világ vele, de Mária néni bütyke csak saját magának fáj.

A kovamoszatok a vizekben élnek. Megkötik a széndioxidot, oxigént állítanak elő minden érdek és csinadratta nélkül. A húsz százalékát mindannak, ami szükséges a földi élethez, de értük nem rendeznek koncerteket, pénzt sem gyűjtenek nekik, a kovamoszat le van szarva magunk közt szólván. Pedig ő az, aki odalép a boltban, és mindent megtesz, hogy a mi seggünknek is jó legyen, ha már csak ennyi maradt az evilági gyönyörökből. Ennyi a tanulság mára, meg, hogy műveljük kertjeinket. És még annyi, azt hiszik, olyan überfasza ez a sztárolt wc papír? A rossebeket. Hiába, ízlések és seggek különböznek, legalábbis máma még.

Trócsányi, tükör, ferde kép

Trócsányi nem érti, Trócsányi megdöbbent, Trócsányi perel. Pedig fodrásznál is volt, új szemüveget csináltatott az Ofotértban, új az öltöny, a cipő, tán még az arcvíz is, de nem engedik be a klubba. Szar ügy, ha szembe találkozunk Európával, ahol – úgy nagyjából és nem mindig – működnek a dolgok. Mielőtt elmerengenénk Trócsányi és a világ kapcsolatán, először azon mélázzunk, hogy mi a jó francért akar perelni ez a szerencsétlen.

Ígértek neki valamit? Nem. Szerződtek vele, amit nem tartottak be? Nem. Történt jogsértés? Assenem. Az idióta főnöke jelölte őt, ami nem jogosítvány, csak egy masni a hajban, a klubban pedig azt mondták, kösz, nem. Persze, fáj az embernek, ha büdösnek találják – hiába glancolta ki magát -, de ez nem magyari NER, ahol minden nekik fütyöl. Trócsányi így járt, kár volt meginni azt az utolsó felest, amitől kiment a fejéből, mit művelt előző nap.

Szájer efendi politikai lincselést emleget, egyáltalán az egész bagázsnak habzik a szája, és ezen az ember eltelten göcög, de nem azért, mert örül a káruknak, hanem, mert látja, nem értik – vagy csak úgy tesznek – a világ normális működését már. Az itthoni úthenger módszerük annyira a génjeikbe ivódott, ha van egy kavics, amit akadályok nélkül nem tudnak elporlasztva kilapítani, akkor visítanak, mint a vett malac.

Az ember tehát annak örül, látva a nyomorúságukat, hogy egyáltalán létezik olyan erő az Univerzumban, amely képes ellenállni nekik. Mert, magunk közt szólván, a kirakati csillogáson kívül nem oszt és nem szoroz, hogy Trócsányi biztos vagy nem biztos, annyi jelentősége van, mint, hogy milyen színű a szemüvegkerete. Hazatérvén ott folytathatja ugyanis, ahol abbahagyta, s ami másutt törvénytelennek mutatkozik. Énnekem meg a Mari néninek attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy ő biztos oder nem.

Nem is foglalkoztam volna Trócsányival egyáltalán, mert nem érdemes, ha nem csúszott volna ki a száján egy félmondat, amiből kiderült, milyen reménytelenül mélyre süllyedt ez az ember, és az egész ország is. Olyan időket vizionált a sipítozásával, amikor szembe jött vele a jog és a nem fideszrend “amelyekről azt hittem, hogy többé már nem térnek vissza”. – mondta ez a szerencsétlen, burkoltan kommunistázva megint, moszkvázva Brüsszelt a mondat mélyin.

Ahogyan Marx a fejéről a talpára állítva a hegeli dialektikát óhajtotta meglelni az igazat, úgy kellene Trócsányi agyát is – és mind az összes csürhetagét – helyrepofozni. Orbán jelöltjével ugyanis a baj az volt, hogy a cége megbízást kapott egy olyan kormánytól, amelynek maga is tagja volt, továbbá, amit egyelőre még ki sem mondtak, hogy bájos személyében hathatósan vett részt a jogállam lebontásában, és most nem Polt stílusában foglalkoztak mindezzel, hanem szikáran és tényszerűen.

Az a helyzet, hogy a Trócsányi által vizionált visszatérő idő megtörtént, ámde nem odakint, hanem idebent, a történelem és az idő kereke nem Brüsszelben, hanem Budapesten forog visszafelé, és innen kitekintve tényleg furcsa lehet az a különös kinti világ, amelyet ezek szerint nem is ért, vagy pedig csak úgy csinál, mintha nem értené, mert a cirkusznak és az ámításnak menni kell tovább. Muszáj lesz megint Máraival megmutatnom, mi az, ami Brüsszelnek nem tetszik:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Nos, ehhez képest, ha valakinek – most Trócsányinak – azt mondják, hogy ezért büdös, az lehet, hogy fáj, de ha fáj, akkor mindez azt mutatja, hogy a hiba nem abban van, aki őt büdösnek tartja, hanem benne, aki azt hitte, ha egy szarhalmot befúj némi kis parfümmel, már rendben is van minden. Hát, nem. Hiába a fodrász, a szép, új öltöny meg a cipő, a benne lévő ember maradt, ami és aki volt. Olyan alak, aki nem komilfó a normális világban. Nem a tükör rossz, ha a képed ferde, hogy ilyen dakota bölcsességgel zárjam le Trócsányit egyszer s mindenkorra.

A körübelü’ titkára lett

Drága, jó dédi – családi legendáriumban Ómama – ücsörgött a dunna alatt, amikor én még kis srác voltam, tehát ide s tova a holocénban, szóval ücsörgött a ciha közt, hogy alig is látszott ki belőle. Álla alatt gondosan megcsomózva a kendője, rajta az okuláré, és olvasgatta az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapját, míg az aprónépek körötte sivalkodtak. Én is. Tessenek elképzelni, ahogyan kantáros rövidgatyában sivalkodok.

Egy ponton megakadt a dédi a lap tanulmányozásában, hiátusok támadtak az ismereteiben, és az aprónépnek szegezte a kérdést, mi is az a KB. Körülbelül, vágtuk rá, mire ő mindent megértett, és fölolvasta nekünk legfrissebb, az MSZMP megyei titkársága és a megyei tanács közös lapjából nyert ismereteit, miszerint Kádár János ismét a körübelü’ titkára lett. Kerek volt a világ, Kádár János mindig is a körübelü’ titkára volt, amióta aprónépként sivalkodott az ember, és úgy tűnt, az is marad örökre, illetve, míg a világ s még két nap.

Azt akkor még nem tudtam, csak Lengyel László Magyar alakok című könyvének olvasásakor – ez is milyen rég volt, a francba – tudatosodott bennem, hogy a magyar társadalomban vannak ilyen beágyazódások az újkorban. Évtizedekig regnáló figurák az ország élén, amitől azok a korok aztán izmusok lesznek, horthyzmus, kádárizmus, és most orbánizmus, aki névadó alak most telepszik bele be az idők végeztéig a mai kis sivalkodó aprónépek tudatába, és a mai dédik is olvassák a Fidesz megyei lapjában, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett.

Semmi sem változott, vagy csak körbefordult. A mai sivalkodó aprónépek, de már a nagyobbacskák sem ismernek mást. Ha úgy vesszük, hogy az ember olyan három éves korában kezd el eszmélkedni, akkor a mai tizenkét évesek ebben nőttek fel, ebben jártak migráncsnézőbe a határra, ebben imádkoztak a parlamentben, és ebben lépnek egymásra a talpaik templomba menet. A szavazókorba lépők is csupán kilencek voltak az orbánizmus kezdetén, még pár év, és az emléke is elvész annak, hogy volt vagy lehetne másmilyen is az ország.

Ettől az emberen rezignációk alakulnak ki, andalító zenéket hallgat, és legszívesebben leinná magát, ha inna. Így azonban csak néz ki a fejéből, mint a béka a gólya csőrében, guvadt szemekkel. Ekképp konstatálja, hogy véget ért hát a szeánsz, Orbán Viktor az lett, aminek lennie kellett, van udvartartása is, s ha Orbánt nem is vesszük górcső alá, az mindent elmond róla és a Fideszről is, hogy kikkel veszi körül magát alvezérekként: Kubatov, Novák, Kósa, Német Sz. Most mit lehet erre mondani? Kezdjek el kupakonzi és pacalozni? Semmi értelme már.

A nívón túl – ami semmivel nem jobb Kádár üzemi párttitkáraiénál – sokkal lehangolóbb ezeknek az erkölcsi nihilje, s ami tán még fontosabb, a bennük lakozó mérhetetlen és bizonytalan eredetű gyűlölet. Kádár csinovnyikjainak egyszerű volt, valami ismeretlen és homályos, távoli imperialistákat kellett utálni, kulák már nem volt, ellenzék sem, Népfront volt meg sör virsli, apró sunyítások. Ezek a mostaniak viszont fröcsögő utálattal nyilvánulnak meg a másként gondolkozókkal szemben, mint a tegnapi szeánszon is kiderült.

Ilyképp, bár formájában a kádárizmushoz hasonlít a rezsim, technikáiban Rákosi, Horthy, és ami a legszomorúbb, Hitler rendszeréhez hasonlatos, nyakon öntve valami nyálas keresztény mázzal. Orbán, miután a körübelü’ titkára lett újra, kijelentette, joguk van – mint valami különálló, felsőbbrendű fajnak – fölépíteni a keresztény szabadság rendszerét. Hát, joguk és legfőképp legitimációjuk éppen nincs, maximum módjuk nyílik rá és megvannak hozzá az erőszakos eszközeik: rendőrség, ügyészség, TEK és a kismaci áporodott farka. Ennyi volt a tegnapi üzenet, de ez is elég.

A legitimációra visszatérve még, vagy mindenre kaptak felhatalmazást, vagy pedig semmire sem. Akik a hatalomba szavazzák őket, fogalmuk sincs, mit óhajt a kedves vezető, fél éve még kereszténydemokráciáról szó sem volt, most meg ez folyik a csapból, holott előtte programként ilyesmi meghirdetve nem lett, mint ahogyan számos más bakugrás sem. Viszont, mivel ez egy szekta – ahogyan az tegnap is kiderült -, teljesen kontroll nélküliek a történések, imádások vannak és kézcsókok kifordult szemekkel, az atyuska azt csinál, amit csak akar. Bevégeztetett, bármi fájó is ezt kimondani.

S nekem, ha dédi leszek – ami soha, de tegyük fel – sem marad más, mint a dunna alatt konstatálni még tizenöt év múltán is, hogy Orbán Viktor újra a Fidesz elnöke lett, és ez így marad egészen addig, míg az ő agya is szét nem rohad, és bűzös magányában meg nem fordul majd benne a lelkiismeret, hogy mit is csinált ezzel az országgal. És azok, akik egy beteg ember hagymázait önös érdekből, hit okán, elvakultságból vagy jól megfontolt szándékból segítenek életre kelteni, azzal kell számoljanak, hogy nem mindenre és nem mindenkire borul a feledés őrült vagy legyintő homálya, ha egyszer vége lesz.

Csak a szex, csak a szipu

Wittinghof Tamást, Budaörs jelenlegi és leendő polgármesterét szexvideóval zsarolta, majd eredmény híján ezt közzétette, és a közösség figyelmét felhívta az elérhetőségre a fideszcsürhe. Kezdjük érteni, Semjén főkeresztény miért szorgalmazza a médiatörvény abbéli átalakítását, hogy a nagy, országos tévéadók is sugározhassanak pornót. Mivel biztos, hogy ő maga abban fel nem tűnhet, potenciális zsarolófelület lehet a bujálkodó politikai ellenfelek lehetséges sakkban tartására és vélt lejáratására.

Wittinghof úgy járt. Ha valakiről ilyen felvételt készül, az biztos, hogy előbb-utóbb felbukkan valahol, ez szinte törvényszerű. A narancsbanda azonban ott fogott mellé, hogy azt hiszi, mindenki úgy gondolkodik, mint ők, amely eltorzult tudatban a szexualitás bűnként jelenik meg. Lám, mire nem képes a keresztényi neveltetés. Dolgos népünk azonban józanabb, mint ezek, az ügy kipattanása után ugyanis nézegettem a kommenteket a tudósítások alatt, összegezve annyi volt a publikum véleménye, hogy egészségére a polgármester úrnak.

Mint amikor a Lewinski botrány kirobbant a nagy vízen túl, és afelé terelték a népeket, hogy Clinton elnök egy perverz állat. A kedvenc kocsmám nyugdíjas korú csapos nénije viszont úgy összegezte az ügyet: na, legalább az amerikaiak büszkék lehetnek, hogy kemény farkú elnökük van. Mert leleményes és bölcs ez a mi népünk, ha akarja és odafigyel, s főleg, ha hagyják. Nos, a mostani időben ezt a naturális egyszerűséget venné el pártunk és kormányunk, amikor tömjén szagúvá óhajtja tenni a szeretkezést.

Jó vége az ilyennek soha nincs, de most ne azt nézzük, hogyan torzítja el a nagyközönség tudatát a szaporodási célú kefélés, hanem, hogy ki az, aki így óhajtja megszervezni a társadalmat. Úgy általában, aki úgy vélekedik, hogy a szexussal zsarolni lehet, mert az valami szégyellni való, amúgy büntetendő, de mégis szükségszerű rossz dolog, általában véve, kiindulási alapként betegnek minősíthető, másodlagosan tapló kis pöcsnek, összegezve fideszesnek, kereszténydemokratának.

Marquez tudta, hogyan kell kezelni az ilyesmit, és csodát is tett szokás szerint legnagyobb gyönyörűségünkre és okulásunkra a Száz év magányban, mintha a semjének ideálja állna előttünk teljes szépségében és hazugságában. De inkább vigyorogjunk együtt Második Aureliano boldogtalan nyomorúságán a papok által nevelt friss feleségével:

“…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében…Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján. Második Aurelianóból ellenállhatatlanul kitört a nevetés…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a NER szexusának foglalata CSOK-kal és családi autóval elegyest. Azzal a toldással még, hogy a NER kanjai úgy általában házi főzésű kisüstit böfögve, vak komondor segedelmével képzelik mindezt, miután a kedves nejük elmosogatott, és kimosta a szaros gatyájukat. Összességében is, a NER-ben koravén alattvalókat óhajtanak nevelni, akik olyanok lesznek, mint Brian anyukája a csak a szex, csak a szipu vernyákolásával, mert nem érti a körülötte zajló világot.

Ami ebben a budaörsi történetben a leghangsúlyosabb mégis, az az aljasság és következetlenség sajátos elegye. A melegfelvonulást azzal utasítja el a csürhe, hogy őket nem zavarja, csak a négy fal között csinálják. S lám, ha valami a négy fal között történik, azt meg a nagyvilág elé tárják. A legnagyobb gond mégis az a tudat, ami szerint ilyesmivel ártani lehet embereknek és sakkban lehet tartani őket. Nem jártak ezek Woodstockban, de még normális házibuliban sem.

Ezen túl az is kitetszik, hogy a szexszel zsarolók, az eltakart arccal motorcsónakázók, és mind az összes, a Fidesz ifjú háttércsapata elsősorban is egydimenziós manusok, akik a célért, minél előrébb taposni magukat a sorban a fazék közelébe, minden aljasságra képesek. Ez nem nagy újság, viszont, hogy erkölcseikben, örömeikben és bánataikban egy száz éves bigott remete lakik bennük, az a nóvum, és egyben lehangoló felfedezés. Elkorcsosult egy generáció, az hétszentség.

Zergék és delfinek

– Megvédjük az olasz fratellik összes határát, végig építjük kerítéssel az egész kurva félszigetet – harsogta a rádióban a méltóságos és kegyelmes úr, egyben mimagyarok, és tovább hadarta kappanhangon – Magyar Nagy Falat a hegyekbe, hogy a Szíriuszról is látsszék, és őseink nézhessék gukkeron, akárha Hende miniszter a hadgyakorlatot. Hogy távoli ivadékaik, nemzetünk, hazánk ősi fiai – és lányai, szólt közbe a riporter -, és lányai – tette hozzá megengedőn a nagy vezér – hogyan teljesítenek jobban, hogy a reformok működnek, és szárnyal az építőipar is. Meg a labdarúgás, valamint, a keresztény labda és szögletzászló.

Elaknásítjuk az öblöket, naszádjainkon. csónakjainkon száguldozunk a habokon, eltakarjuk az azonosítót, fekete leplekbe burkolózunk, és, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, a meglepetés erejével cirkuszi zenéket zúdítunk a betolakodókra. Mint a Karácsonyra, amitől migráncsi lábuk reszket, fejük inog, ajkukat nyalogatják, lelkük gúzsba kötődik, megtérnek, és úgy iramlanak vissza Afrika partjai felé, mint a mi új keresztes hadseregünk. Ott terjesztik az igét aztán, a mi igénket, s mi utánuk utazunk nem is kormánygépen, visszük az ellátmányt, ajrót és zöldhasú dollárokat, mert üldözöttek lesznek akkor már, ugyan mi üldöztük el őket innen, de az más.

De ne szaladjunk előre ennyire a diadalban, hiszen rögös az út, a ló is megbotlik, pedig stoplis cipője van, a kommunista indián meg fordítva ül rajta, és nem bír leszállni. Mert falainkhoz kő kell, újabb bányák és közbeszerzés, aknáinkhoz hosszú utak, Washington vagy Moszkva ködeibe, mikor hogy, és naszádgyártásunk sem tökéletes, mondhatni ladikokat tudunk, ám minden attól függ, honnan nézzük. Egy bolhának a vízibicikli is anyahajó, egy bálnának a Balaton is pocsolya, nekünk a csillagok is közel vannak, rezsi kérdése az egész. És a hité, drága barátaim, keresztény kultúránké latin gyökerekkel, akikre is Hannibál zúdult az Alpokon át, mert nem volt se kerítésük, se faluk.

Jött ez a Hannibál, a mórok, a szaracénok, mindenféle kétes alakok, feketék, barnák élén, de egy keresztény se volt közöttük, pedig lehetett volna, de Krisztus nem volt hajlandó megváltani őket, ahogyan minket viszont mindig is. Már akkor is, ott is a Soros, a terve, meg a liberális elefántidomítók, valamint a Gyurcsány ükapja. Viszont, és ellenben ez a Hannibál aztán leshette, sóval hintették be, annyi sót szórtak rá, hogy a lepényre már nem is maradt, így nyerészkedhettek a pajeszos sókereskedők. Nem volt a világ már akkor sem egyszerű, na. Globálisan átjött ez a Hannibál a hegyen, gátak nélkül, viszont ilyen még egyszer nem lesz, visszük a falat, bekerítjük a nemzetet, az olaszt, átvágjuk, fölavatjuk, alapkövezzük.

Triesztben már van kikötőnk a naszádjainknak. Legalább négy naszád elfér ott, néha öt is. Vízisí, dzsetszkí, és magyar kacsák. Ahogy ott úszkálnak drága barátaim, sisakban, morcosan, járőröznek föl, s alá, köröz a seggük, elrettentő sereg, és még kiflicsücsöktől sem csábulnak el, ahogyan a talpaik egymásra lépnek. Magyar kacsák, pöttyös a seggük, keresztény kacsák ázsiai beütéssel, No de, kérdezhetitek, mi lesz az eldugott öblökkel, a megmászhatatlan bércekkel, és én azt mondom nektek, nem gondoltok a zergékkel és delfinekkel, barátainkkal, társainkkal a küzdelemben és bajban. Zergéink minden ormon ott lesznek, delfinjeink minden mélységet beúsznak.

No de, kérdezhetitek drága fratellik, ki bír majd a zergékkel, ki is dirigálja őket a harcban, s én rámutatok jól teljesítő mezőgazdaságunkra, juhászainkra, akik még megmaradtak az osztrák nyugdíjasok támadásai után. Zerge, birka egykutya, puli és vak komondor, nőügyekkel nem foglalkozunk. Vlagyimir barátunk már képzi nekünk a Krímnél a delfineket, migránsfalatkákkal idomítja őket, magam is tanulok delfinül, mások zergéül, félelmetes seregek lesznek a kacsákkal, naszádokkal, megvédjük az olasz hazát, illetve az olaszok hazáját. S hogy nem kérnek belőlünk, az sem baj, majd, amikor az új hajnal fölhasad, és megkapom a gyógyszerem, akkor minden jó lesz. Boldog karácsonyt dolce fratelli. Visszük a sódert meg a kavicsot.

Kimondani vagy kimondatni

Hitler nem ölt meg senkit. Még csak nyoma sincs annak, hogy valaha is olyat ejtett volna ki a száján, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, mégis tudjuk, mi lett, hogy mi is történt. Mint hosszas vizsgálódás után kiderült, Hende Csaba sem mondta ki a saját szájával Szombathelyen, hogy dr. Nemény András, az ellenérdekelt oldal polgármester-jelöltje hazaáruló, csak a közönségével mondatta ki, és ismételtette el velük mind hangosabban, hogy beléjük vésődjön, rögzüljön mintegy a stigma, hogy ki az, akinek a veséjét le kell rúgni, ha szembejön az utcán.

Ezen megy most a cirkusz: mondta vagy nem mondta, csak mutatta vagy sugallta, mintha nem lenne teljességgel mindegy. Hende Csaba ott állt a színpadon, mögötte kivetítőn dr. Nemény képe terroristákkal elegyest, a tömeg megbabonázva skandálta, hogy hazaáruló, Hende gaulaiter pedig elégedetten vigyorgott, hogy teljesítette a gazda óhajait. Életben maradhat még kicsit politikai ámokfutásában, amely MDF, polgári körök, gukkeros miniszterség után most a szombathelyi helytartóságnál tart. Innen lejjebb út már nincsen, csak a nagybüdös semmi politikai értelemben. S aki ennek adta el a lelkét, annak ez egyszersmind a halál is.

Ezek nem pátoszos szavak. Ahogyan a háborúból hazatérő katona is alkalmatlan a normális civil életre, mindenféle post szindrómái és traumái vannak, ugyanígy, aki mást sem csinált egész életében, mint valakit szolgálva politizált, ha ezt elveszik tőle, szembe találja magát a nihillel. Az a kérdés, meddig megy el, hogy a neki kedvező status quot fenntartsa, mire képes ennek érdekében. Hende Csaba egy egész várossal szórakozik, üt, vág, kaszabol, aki nincs vele az ellene van, röpködnek a forgácsok és fortyog a szagos massza. Mindez az ő saját bejáratú nyomora, de jól láthatóan a szombathelyi ellenérdekelt fél képtelen ezzel akármit is kezdeni.

Tegnap, az utolsó közgyűlésen ebben a ciklusban, elfogadtak egy határozatot, miszerint Hende szaralak. Ezt persze becsomagolták sztaniolba, mert úriemberek: „Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése kinyilvánítja, hogy a politikai gyűlöletkeltés és uszítás valamennyi formáját, így különösen a Dr. Hende Csaba által 2019. szeptember 23. napján elmondott beszédben foglaltakat elutasítja, egyben tagjai kinyilvánítják arra irányuló szándékukat, hogy a városi közéletben egymás méltóságának, valamint az alapvető emberi értékek tiszteletben tartása mellett kívánnak politizálni.”

Megsüvegelendő jámbor szándék. Mindezzel egy probléma van azonban és csupán, nem ártana immár évtized múltán fölfogni végre, nem úriemberrel állnak szemben, hanem egy olyan alakkal, aki az életéért küzd, s ezért mindenre képes. Szabályokat nem ismer és nem tart be, úthengerrel halad a porcelánboltban, mint ahogyan a gazdája is. Mindent készek letarolni és eltaposni, és itt meg határozatokat hozogatnak emberi értékekről és méltóságról. Ez így nem megy, ennek jó vége nem lesz, de ez is hidegen hagy. Ez a mi ellenzékünk, amely talmi többséggel rendelkezik, olyan tehetetlen, mint az országban az összes többi.

Hagyják ki a ziccereket, ami bűn. Hende azért hazaárulózta vagy hazaárulóztatta le a bávatagokkal dr. Neményt, mert Brüsszelben járt. Hogy miért, az kontextusunkban mellékes, ámde úgy fordítják – mint ahogyan az egész országban is -, hogyha ő győz, és bárki Fidesz ellenérdekelt akárhol, akkor betelepíti a migráncsokat (Brüsszel). Hende szerint dr. Nemény is ezen buzgólkodik, ám az ellenzéknek sehol – itt sem – eszébe sem jut azt a Hendék képibe vágni, tudatni a bávatag tömegekkel, hogy a migráncsok betelepítéséről a Menekültügyi Hivatal, következésképp Orbán Viktor határoz. Ezért nyaral itt Gruevszki, meg a venezuelaiak.

Így hát, a riogatás kapcsán már megint arról nincs csak szó, amiről kellene, helyette megy az értelmetlen bozótharc. Erre visszatérve még, a szombathelyi közönséggel szajkóztatott hazaárulóra, ha emiatt pár elvadult ember dr. Neményt meglincseli, vagy csak eltöri a bordáit – mert minden lehet -, akkor Hende gauleiter felbujtó vagy nem az? Nürnbergben mivel védekezhet majd, ha annak jön el az ideje, ez egyáltalán nem mindegy. Játszik-e, hogy mondta-e vagy mondatta. S ahogyan már emlegettem, Hitler sem ölt meg senkit sk, mégis kiegyezhetünk abban, hogy maga volt a gonosz. Kérdésem volna: Hende akkor most mi a rosseb? Ezen mélázzunk kicsinyég.