Borkai és a Fidesz együtt köpi arcon a győrieket

Várhatóan ma délelőtt Borkai Zsolt, a nagy természetű, kurválkodó, kokózó és korrupt, ámde ennek ellenére újra megválasztott győri polgármester azt tudatja a nagyvilággal, hogy kilép a Fideszből. Ezt ajánlották neki menekülési útvonalként, mint Hitler a ciánt Rommelnek, hogy vagy ráharap arra a rohadt kapszulára, vagy kivégzik. A Fidesz ezzel azt demonstrálja, illetve óhajtja bemutatni, hogy a párttagságra méltatlan a manus, tehát szaralak. Polgármesternek azonban megjárja. Szép ki história ez.

Habár pár napja még magánügy volt a hedonizmus, mára azonban közüggyé vált, a Fidesz fölvette az elsőáldozós hófehérjét, és szendén nézeget. Röhej, de mélyebb aljasságok is vannak benne. A színjáték háromszereplős, a végén mindenki veszít, de a legtöbbet a győri választópolgár, aki a történtek ellenére Borkaira szavazott, ami döntésnek megvan a maga logikája, ha erkölcsi oldalról nehezen érthető is. De a NER-ben éthoszról beszélni szinte már fölösleges, ez olyan fogalom, aminek a jelentése a múlt ködébe vész, de azért mégis.

A színpadon tehát három hős ácsorog, Borkai, a Fidesz és a honpolgár. Mind a három karaktert külön nézzük meg, hogy aztán együtt értsük meg őket, és fejtsük fel a színjáték mélyebb rétegeit, hogy kiderüljön, miért rossz az előadás, és mért marad el a katarzis. Elsőként itt van a bávatag nép, aki Borkaira szavazott minden cirkusz ellenére. Lehet, nem is hallott róla – előfordulhat – ami ugyan nem bocsánatos bűn, de elképzelhető mégis a mai viszonyok közt. A környezetemben is csudálkozva fedezem fel olykor, hogy a kedves népek annyit tudnak a világról, amennyit a Fidesz óhajt.

S éppen úgy, ahogyan a Párt érdeke kívánja. Ez nem újság, csak mellbe vágó valóság, ami minden egyes alkalommal elképeszti az embert. Így hát, az is játszhat a sztoriban, hogy úgy szavazott valaki Borkaira, hogy azt hitte, egy földre szállt angyal ő, a hős, aki a győrieknek él, érette s általa. Vagy pediglen önös érdekből, mert azt akarja, hogy szeretett városa virágozzék. Mert emlékezhetünk – s ezt most ebben a sztoriban nem is árt hangsúlyozni -, a kampány arról is szólt, azért kell a Fideszre és a fideszesre szavazni, hogy el ne záródjanak a pénzcsapok.

Hogy az ilyen zsarolás menyire aljas, és nem demokráciába való, azt nem kell különösebben és bővebben ecsetelnünk. Viszont gondoljunk bele, ha a megfélemlített polgár azért szavazott Borkaira, mert fideszes, s hogy hiányában ne váljék sivataggá szeretett városa, most mit érezhet. Hogy hiábavaló volt minden, vége a világnak, már nem fideszes a város első embere, többet egy árva térkövet sem kapnak. Az ilyen polgár ott áll majd ma délután kétségek közt az öngyilkosságot fontolgatva, mert értelmetlenné vált az egész élete.

Aki pedig tudta is a történteket, és ennek ellenére erkölcsi aggályok nélkül szavazott Borkaira, mert az ő kutyájának kölke, s ha Orbánnak jó, nekem is jó felkiáltással ikszelt, azzal most mi lesz? Meghasonlik az is szegény, ha Orbán után megy, a városa lesz idegen neki, ha Borkaival – a kitaszítottal – tart, ő is méltatlanná válik a Párt szeretetére és bizalmára. Győztes lépés ebben a helyzetben nincsen. Az lett volna, ha vasárnap nem szavaznak az erkölcsi és politikai hullára, és akkor kedden nem lenne ez a dilemma, hogy mi lesz velünk, nagymama?

A győri polgár tehát mindenképp vesztes, mert képen köpte őt a Fidesz és Borkai is. A Fidesz, ha pártként és nem szektaként működne, már vasárnap előtt kizárta volna a bűnöst, névleg elveszített volna egy várost, de visszakapott volna valamit a jó híréből. De nem. Neki az kellett, hogy vasárnap este mutogathassa, a Fidesz megnyerte Győrt, ami ezek szerint kedd estére már nem lesz fideszes, hanem egy pária fogja vezetni. Fölvetődik tehát a kérdés, akkor ezek után, az elkövetkezendő öt évben ellenzéki városként viszonyulnak a rábásokhoz, vagy hogyan.

Mindezen nem kellene gondolkodnunk, ha normális országban élnénk, de nincsen ilyen szerencsénk. A Fidesz, ha Borkai nem lép ki, kizárja. Itt tartunk azzal az indoklással, hogy az újraválasztott győri polgármester méltatlanná vált a tagságra, és rombolja a közösség tekintélyét. Még egyszer, s most már a fentieket is figyelembe véve kérdezem: a Fidesznek szaralak Borkai, de a győrieknek nem, nekik így is jó? A Fidesz szerint igen. Mi következik ebből a logika szabályai szerint? A Párt előrébb való, mint a nép. Ezt eddig is tudtuk, de ilyen tisztán még soha nem látszott. Jó reggelt.

Új nap van-e?

Reggelre kelve félősen lestem ki az utcára, függöny mögül orbáni módon, hogy elözönlötték-e a várost már a migránsi hordák, ahogyan azt heteken át hallottuk miniszterügynök elvtárstól és bájos csapatától. Hogyha az ellenség nyer akárhogy is valahol – visítozták -, ránk zuhan a bazi nagy Afrika, ellepi szeretett és sokat szenvedett hazánkat meg pláne nemzetünket, armageddon lesz minimum, vagy legalábbis földrengés, árvíz, sáskajárás vagy ilyenek.

Mondok Kázmér, pislatva a csipás szemeimmel a kerek világot a függöny mögül, mondok tehát, na, megtudod anyád szegény, kicsi fia és mahomet vénember egyben, hogy eljött e világnak a vége, hogy itt van-e már. De sehol se volt. Miniszterügynök elvtárs nem szavatartó ember tehát, se a bájos csapata, mert az utcában nem toszták a migránsi hordák a szüzeket keresztény kultúrát ropogtatva közben és a munkánkkal a hónuk alatt, hanem Shakespeare-i köd volt, meg a csönd.

Ismerjük a ködbéli csöndet. A lámpák glóriával a fejük körül remegnek, kutyavonyítás hallik és közeli lépések, koppanások, tompa puffanások, vonatfütty, káromkodás vagy okádás zubogása. Minden közel van s egyszersmind távol, miközben miniszterügynök elvtárs izzadtan a másik vastag oldalára fordul, a szövőnő cukros ételekről álmodik, a kurvák már pihenni térnek, és felzúg az első kukásautó a kanyarban. Ilyen volt az utca, migránsi hordák viszont sehol.

Pedig minálunk is az ellenség győzött, felszabadítva a föld e kis szegletét, hídfőállást szerzett a vérzivatarban, és más tájakon is akadt ilyen furcsaság. A népek csűrdöngöltek vagy zokogtak gusztus szerint, ami feltehetőleg máma is folytatódik, ha fölkel a nap és fölszívja a ködöt. Itt áll majd nekünk a vadonatúj világunk, és csalás nélkül könnyedén kell szétnézni benne, hogy milyen is. Kínál-é másfajtaságokat, villant-e szebb jövőt, vagy ez káprázat csupán.

Árnykép a barlang falán. Miniszterügynök elvtárs éjfeli szózatában önmagát és bájos csapatát a legerősebbnek titulálta, nem sírdogált a városok nagyjának elestén, hanem köszönetet mondott a Mariska néniknek a falvakban és a tanyákon, meg a városok peremén. Nekik játszott voltaképp, nekik szólt a sziréni hang még délután is, ahogy bájos csapata közzé tett egy képet, amelyen marcona katonák járőröznek a drót előtt, hogy megvédik a Mariska nénit a migránsi hordáktól.

Persze és természetesen, ha miniszterügynök elvtárs, valamint bájos csapata győz, és szaggatja cafatokra a célszalagot. Viszi mind az összes közbeszerzést tovább, kurvákat, jachtokat meg a mulatós tuctuccot toszás közben, és folytatódik a keresztény szabadság kiteljesedése. Mind az összes vidéken győzött is, néhány város van, aprócska szigetek az általános tébolyban, pár öntudatos polgár a lebutított országban, akik ott állnak most magukban, idegenül a hazájukban.

Mert ne ringassuk már magunkat vaníliás ábrándokba, az országgyűlési szarakodáson majd három év múlva nem lesznek szigetek, más lesz a szisztéma, a mostani részsikert lehetetlen lesz teljes diadalra fordítani, ahogyan néhány ábrándos lélek azt képzeli. A krumpli, a félelem, az ostobaság és a plébánosok nagyobb hatalmak mindennél, az elvakult hit meg pláne. Tegnap a szomszéd Józsi előadta, hogy Orbán Viktor a legnagyobb király úgyis.

Volt Olaszba meg Franciába – így a Józsi -, azokat is meghódította, malacszemeivel ez a Józsi egy Napóleont látott, dőlt belőle a cefreszag, és Gyurcsány kurva feleségét szidta, hogy ordítva kellett elküldenem a picsába. De ez őt különösebben nem rengette meg. Ha ilyenek vannak a győzelmek közepén, akkor másutt mi lehet, ez nem tudható, ámde erősen sejthető, és semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ilyeneket mutattak a ködök, és még egy józanító felismerést.

Tóta W. tegnap a diadalok közepén sallernek nevezte, amit a bájos csapat kapott, és abbéli reményét fejezte ki, hogy ennyi várost nem lehet szopatni. Szép idea, valószínűleg nem is teszi miniszterügynök elvtárs, hanem inkább köröttük még jobban építgeti a sötétség birodalmát. Eddigi egybites üzenetei tovább csupaszodnak, hogy a drága vidék segítségével három év múlva megtarthassa a nyüves koronáját. És meg is fogja. Így köszöntsük hát az új napot, ha az egyáltalán.

Legalább gatyát vegyél

Az öreg, rövidlátó hangya megébredt, fölült az ágyán és krákogott, mert szétdohányozta már magát. Pilincka lábaival keresgélte a mamuszát de nem találta, a csápjai össze-vissza álltak, izgett-mozgott, hogy a felesége is megriadt. Magára húzta a paplant, amit az ura a hajnali tornamutatványai során lecibált róla, és ott folytatta, ahol az este abbahagyta. Hogy szakkanna le a mennybolt, – mondta rövidlátó hangyáné sipító hangon -, hogy dőne össze a világ, amelyik ilyen férjeket ad az asszonyoknak, hogy alig is pirkad, sőt, sehogyse, minden csupa köd, de ennek már csetlik a béle, kocsmába indul ahelyett, hogy misére menne, hogy mért nem a kabócához ment ő hozzá, vagy a tücsökhöz.

Ilyeneket sipárított a paplan alól, hadonászott, hogy a rövidlátó hangya, bár megszokta már a zsörtölődést, de ez már neki is sok volt. Úgyhogy megkereste a szemüvegét a protkója mellett, orrára illesztette, amitől nyugalmazott, ámde lökött professzor kinézete lett, s amint a köhögés első rohama megengedte neki, nagy hangon – amiről azt hitte, hogy sztentori, de csak sóhajtás volt – előadta évtizedes sérelmeit, hogy ne jöjjön már neki azzal a tücsökkel, aki lop, csal, hazudik, a szarvasbogár haverja, úgy könnyű, sorra nyeri el a közbeszerzéseket, amit aztán leoszt, lefölözi a pénzt, és hegedül. Úgy könnyű, hegedülne ős is napestig, ha lenne hegedűje, de még az sincs, a becsületes ember éhen döglik ebben a kurva világban. – Így a rövidlátó hangya tőle erősen szokatlanul.

Felesége is elámult, hogy mit képzel ez, hogy gondolja a feleselést, miféle bátorságok telepedtek meg benne, mivel beszélték tele a fejét a kocsmában a szúnyog, a lepke meg a darázs. A haverjai, akik csak dönögtek, fény körül köröztek, más vérét szívták, semmirekellő banda, hogy rohannának meg. Így óhajtott az ura fölé keveredni rövidlátó hangyáné, de azt máma megszállta a szentlélek, s ahogyan végre megtalálta a mamuszát, belebújtatta a pilincka lábát, azzal a lendülettel állt föl, mit fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, ott tornyosult a szoba közepén, az ötujjas kesztyűben. A molyrágta, dohos, düledező ötujjas kesztyűben, és szívének minden fájdalmával nekiment az öregasszonynak, kinyitotta a száját negyven év után, a sarkára állt, szemüvege rezgett, csápjai billegtek, ahogy szónokolt, mint valami hős hadvezér, hogyha rövidlátó hangyáné nem ügyelt volna, beleszerelmesedett volna újra, s megint.

Választás lesz máma, mondta a vén hangya, szavazás és népítélet. A nap, amikor egyenrangú lesz a tücsökkel, mert hiába van neki kacsalábon forgó palotája, jachtjai meg mindene, hiába vehet meg mindent, máma csak annyit ér, mint ő, rövidlátó hangya Károly, édesanyja kisfia, felesége hű férje, gyerekeinek gondos apja, és unokáinak pajkos barátja. Cseszheti a tücsök a birodalmát, sok hangya tücsköt győz, és a kör négyszögű. Ezt nem tudni, mért mondta, de meggyőző volt, mint ahogyan az is, ahogyan lobogó csápokkal, remegő, de egyenes lábakkal, tűzben égő szemekkel dalolta rövidlátó hangyánénak, hogy holnaptól minden más lesz, új fény gyúl a köd mögött. Hogy ezért megy ő, s oda megy. Indult is, de a felesége utána szólt siettében: – Legalább gatyát vehetnél. – Így fordult vissza a hangya az ajtóból, és így nem történt semmi sem.

Gruevszki választ

Ausztrália is egész normális ország lett kétszázharminc év alatt, és Claire is megkapta végül azt a rohadt stoptáblát. Nem vagyok hülye, de mindjárt önkormányzati választás lesz, és ilyenekkel vigasztalgatom magam azután, hogy kiderült, Nikola Gruevszki is jogosult szavazni holnap az V. kerületben. Ez pedig egyértelműen jelzi, milyen ocsmány színjátékká tette a Fidesz ezt az egészet, amit Claire apukája, bizonyos Jay Pritchett a demokrácia ünnepének nevezett a Modern családban.

Hogy a nép kinyilvánítja akaratát, mondta ez a Jay, aztán elszaladt az urnától, mert ott egy hajdani nője segédkezett, akit csúnyán elhagyott, és fontosabb volt, hogy ne kelljen a szemébe nézni, mint hogy a lánya tanácstag legyen. Nikola Gruevszki Orbán cimborája, akit a börtön elől szöktetett az országba, mert ilyen barátai vannak ennek. Ha majd Erdogan a mostani kis szír afférja miatt, és emberiség elleni bűntett vádjával kell megjelenjen Hágában, őt is bemenekítjük, és szavazhat majd a barátjára az I. kerületben.

Gruevszkinek lakcíme nincs, de lakcímkártyája van, ezért voksolhat Orbán jelöltjére az V. kerületben, ami megmutatja nekünk, miért szavazhatnak szintén magyarul sem tudó ukránok nem csak Szabolcsban, hanem bárhol az országban, ahová százasával be vannak jelentve a disznóólba. Ez már, ilyen dolgok számtalan esetben kiderültek, de senki a füle botját sem mozgatja az igazságszolgáltatásnál, amiből az következik, hogy az és ott szavaz, akit a Fidesz jónak lát, és akit le tud fizetni, meg tud venni. S mivel nála van a közpénzkassza kulcsa, lehetőségeinek száma végtelen.

Ahogyan a német adófizető pénze Mészáros zsebében landol, ugyanúgy a magyaré pedig krumplira konvertálódik, hogy szavazat szülessen belőle. A körözött bolgár bűnöző szavazhat, a hajléktalan nem, például olyanra, aki tenne arról, hogy ne legyen üldözött hajléktalan. A Londonban dolgozó magyar nem szavazhat, ellenben a muszlim egyetemista meg igen, ha van ilyen kártyája, mint a Gruevszkinek. Ezzel nekem nincs bajom, csak ne nézzük egymást hülyének, és legfőképp ne zárjuk ki a szent magyar nemzet tagjait abból, hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön.

Illetve a Fidesznek tetsző beleszólhat, a neki ellenszenves nem. S míg Jay Pritchett azt mondta, ez a demokrácia ünnepe, a nép kinyilvánítja akaratát – midőn ment voksolni, hogy a lánya tanácstag lehessen, de aztán elmenekült, mint emlékezhetünk -, ami itt folyik, az meg a paródiája, és akkor még visszafogottan minősítettem. Születnek itt komoly felmérések, hümmögések esélyekről, lehetséges kimenetelről, holott már a kiinduló tétel hamis, és akkor a logika szabályai szerint a végeredmény vagy végkövetkeztetés sem lehet helyes. Ennyit a holnapról, de azért a lelkesedést ne veszítsük el.

Kerekké téve azért ezt a Modern családos történetet, Claire azért indult el a választáson, azért szeretett volna tanácstag lenni, mert egy stoptáblát akart az utcája végibe. Keményen küzdött, hogy megválasszák, tévévitán vett részt – pedig csak kerületi tanácsról volt szó, igaz, Los Angelesben -, de ilyen minálunk egyenesen elképzelhetetlen. Mégis vesztett, ám meglepetésére legyőzője gesztust gyakorolt felé, ahogy búslakodva bandukolt az utcájában, egy nap arra lett figyelmes, hogy ott az a nyüves stoptábla, rajta egy piros masni, és egy levél, hogy tessék, itt a tábla, amit annyira akart.

Az ember ne nézzen hülye amerikai sorozatokat, mert megcsömöllik a tobzódó demokráciától, és attól is, ha belegondol, nálunk ez hogyan zajlana. Itt a győztes fideszes – ki más -, ha a szoci stoptáblát akarna valahová, akkor ott ő megnövelné a kötelező haladási sebességet. Mindegy mi a jó a polgárnak, csak az ellenség szopjon. Erről szól a magyar választás, ha lehet egyáltalán még annak nevezni. Ausztrália meg azért jutott eszembe, mert ott is a betelepített fegyencekkel kezdték 1770-ben, aztán mégis kialakult a dolog. Nálunk sem reménytelen az ügy, mire itt is kenguruk ugrándoznak a Hortobágyon, minden rendben is lesz. Csak addig kell kibírni.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Ne feledjétek Alamót

Mexikóban, közelebbről Santa Rita Invernaderoban nem szaroztak a polgárok, bementek a hivatalba, kicibálták a polgármestert, autó mögé kötötték és meghuzigálták a flaszteron, mert nem újíttatta fel az utakat. Ez a település a Yucatan csúcsán, a guatemalai határ mellett, az őserdő közepén van, nagyjából nyolcszázan lakják, és igazi keresztény falu vagy városka. Az nem tudható, hogy a keresztény szabadsággal hogyan állnak, a polgármester vonszolásából következtetve sehogyan sem.

Viszont bennük van az ősök vére és génjei még abból az időből, amikor nem érkeztek meg a spanyolok, és pláne a Habsburg Ferdinánd Miksa a nyakukra császárnak, de aztán Isten nevében kivégezték őt is, máma meg polgármestereket huzgálnak a porban. Ha ló nincs, furgon is jó felkiáltással elevenítették fel az ősi játékot és vadságot, mert emlékezhetünk, hülye vadnyugati filmekben is a sombrerós, hiányos, fogazatú és mindig koszos képű alakok csináltak ilyeneket, miközben lődöztek a levegőbe, meg hujjogattak.

Vannak ilyen hamis klisék, amiből az európai irodisták azt a téves következtetést vonják le, hogy ezek vademberek, pedig csak olyan keserves a sorsuk, mint nekünk. Megvolt a saját 48-as szabadságharcuk, sőt, Trianonjuk is volt, mégsem ásnak nemzeti emlékező gödröket Mexikóváros közepébe, és nem küldenek milliárdokat Texasba. Pedig orbáni filozófiával tehetnék. Az van ugyanis kedveseim, hogy a múlt században azért tört ki az elhúzódó mexikói-amerikai háború, mert az addig Mexikóhoz tartozó Texas az Egyesült Államokhoz csatlakozott.

Két évig ment az öldöklés emiatt, aminek az lett a vége, hogy Mexikó nem csak Texast, hanem a szemszögükből Kalifornia északi, usákos nézőpontból déli részét, és a mai Új-Mexikó nevű amerikai állam területét is elvesztette, meg még Nevadáét és Utahét is. Úgy nagyjából másfél millió négyzetkilométert, ami azért már döfi, de ami a különös a sorsban és a történetben, hogy azóta nem a saját Világosukat – Mexikóváros eleste – siratják, hanem Alamóra emlékeznek szívesen, míg a jenkik meg elborzadva teszik ugyanezt.

Ne feledjétek Alamót. Ezt a mondatot az is ismerheti, aki Bud Spencer filmeket néz, esetleg Agymenőket, amiből kitetszik, hogy beleivódott a kollektív tudatba, mint a hősies cselekedet, másrészről a gyalázatos vereség, és mindkét oldalról az értelmetlen öldöklés szimbóluma. Antonio López de Santa Anna tábornok ugyanis az Alamo épületegyüttesben rekedt minden jenkit lemészárolt egészen elképesztő kegyetlenséggel és vadsággal, ahogyan most Santa Rita Inverdaro lakosai a polgármestert kötözték a furgon mögé (bírom ezeket a spanyol neveket).

Két nap múlva meg polgármestereket és helyi kis tótumfaktumokat választ Magyarország népe, ráadásul ilyen borkais ügyekkel terhesen. Már csak habitus,, morális és józan észt vizslató szempontból sem mindegy, milyen eredménnyel, amúgy meg dehogynem. Ilyen mexikói szemüvegen keresztül nézve ez a Borkai már hetedhét határon is túl lenne, mert nem furgon mögé kötötték volna Antonio López de Santa Anna tábornok kései leszármazottai, hanem inkább villanyoszlopra, míg minálunk meg az a vélekedés, hogy így is jó.

Kicsi is, korrupt is, hazug is, de a miénk. Gusztus dolga, mint ahogyan az is, hogy a polgárok hogyan fejezik ki elégedetlenségüket a regnáló hatalommal szemben. Nálunk azt mondjuk a zsarnoknak, hogy lárifári, miniszterelnök úr, míg másutt szétrúgják a valagát. És ez az egész csak azért jutott az eszembe, mert úgy tűnik, búvalbélelt fajtánk alkalmatlan az életre. Mi székely himnuszt éneklünk, a mexikói Alamóra emlékszik. Egyik sem jobb a másiknál, csak más a hangulata, míg ez mereng az elveszett boldogságon, a másik azt mondja, legalább megpróbáltam.

A végén mindkettő megdöglik, de azért mégis.

Scarlett kalandjai az ugaron

Messziről jött ember azt mond, amit akar, messzire ment emberről azt mondunk, amit csak akarunk. Ez a NER filozófiája, erkölcse és romlottsága egyben, a kocsma gőze és a kupleráj melege. A nemzet gondolkodása ez, amely tiszta vérű tulokmagyarokból áll, csurig első osztályú DNS-ekkel, ahogyan a kedves vezető képzeli a kerítés mögött, a budi mellett a stadionjában szotyit ropogtatva. Aztán persze, hogy ellenség az a kurva globalizáció, ha egyszer minden kiderül miatta, világháló, jachtok, kurvák, kokó. Elbújni nem lehet.

Scarlett Johansson manhattani csaj, polgármesterileg Giulianin szocializálódott, és akkor szembe jön vele Tarlós István. Mellbevágó a különbség, ez a New York-i lány azonban jól nevelt és udvarias, mosolyog az ősemberre, és nem tudja, hogy mivel ez a furcsa lény beszélni vele nem tud, azt fordítanak, azt adnak a szájába, amit csak akarnak. Mert messzire megy majd – gondolják -, vissza se néz, és csak a kedvessége marad itt, amit a kommunisták orra alá lehet dörgölni, hogy lám, ő is úgy tartja, a távoli New Yorkban is úgy érzi, csak Tarlós az, aki alkalmas főpolgármesternek kizárólag.

Hát, nem. Ilyet ő nem mondott, még csak nem is gondolt, s amikor a prostisrácok, 888-ak, magyarnemzetek – és az összes többi médiahátrányos kóceráj – azt hiszi, és most tessenek megkapaszkodni, hogy Scarlett Johansson farkával verheti a csalánt, akkor pofára esik. Ezek ott a nagy vízen túl mindent is tudnak, adott esetben még azt is tudták, hogy a kedves vezető élettérről ábrándozott. S amikor lefordították, és az jött ki nekik, hogy hát ez Lebensraum, akkor elképedtek, majd összevonták a szemöldjeiket, hogy ez nem komilfó.

És a magyar tulok fölháborodott, hogy mondta azt, hogy Lebensraum? Nem, csak azt, hogy élettér na ugye, böfögtek a hülyéi, és töltöttek a demizsonból még egy kis kisüstit a kockás ingjükben. Az ember elszégyelli magát, nem elég, hogy nácikok vagyunk, ráadásnak még kőbunkók is. Scarlett is azt tapasztalta, ahogy olvasgatta a kedvenc lapját, a magyarnemzetet a reggeli fánkja mellé, és látta benne, hogy ő mennyire elismeri Tarlós főpolgármester még III. kerületi, mezei polgármesterként végezett odaadó munkásságát. Holott ő csak annyit mondott, milyen kedvesek az emberek ebben a távoli, egzotikus városban.

Ehhez képest a Tarlós-adminisztráció és az elnyomott nemzeti sajtó úgy állította be, mintha Scarlett Johanssonnak az lenne a legnagyobb gondja, ki nyeri az önkormányzati választást Budapesten. A Johansson titkárság pedig még mindig udvariasan küldött egy levelet, amelyben leszögezték, a művésznő nem Tarlós rajongója és odaadó híve, majd kifejtették abbéli liberális álláspontjukat, miszerint mindenki arra szavaz, aki és ami a szívének kedves. Ehhöz képest úgy összefoglalva az volt a budapesti városháza reakciója, hogy ez a hülye picsa ne oktassa ki őket demokráciából.

Ahogyan azt Szijjártó és Kovács Z. – sajtólevelező – habitusától már megszoktuk, ha érintkezni kell a külvilággal. Nem csodálkoznék, ha az a kép alakulnak ki kies hazánkról, hogy az emberek ugyan kedvesek, persze, ha nem színes bőrű az ember és nem köpik le a téren, de a vezetőik kőkorszaki manusok, csak ordítani bírnak meg handabandázni, tényleg összefoglalva: tsikósch gulasch, parikasch, illetve Túró Rudi. Ha ez így megy tovább, végleg kiderül, hogy nem vagyunk mi erre a világra valók, törzsfejlődésünk, vérvonalunk és génjeink megrekedtek a nyereg alatt puhított hús világában, s ha valaki ezt mondaná, olyan nagyot nem is tévedne.

Visszatérve azért még erre a Tarlósra, azt is mesélte csodálkozva, ő azt sem tudta, hogy valami egyáltalán megjelent erről a randiról, amíg meg nem kapta a művésznő kedves levelét, amelyben burkoltan leírták, hogy menjen a picsába ő is, és a csapata is. Drága kollégák, itt a lehetőség, azt írtok a Tarlósról, amit csak akartok, addig nem lesz róla tudomása, amíg a Scarlett Johansson titkárság föl nem hívja rá a figyelmét, tehát szüret. Tudjuk, ez nincs így, mert ha valamely ágról szakadt salapaj bántani merné a nagy tekintetű Tarlóst, még az anyukáját is kirúgnák a takarítói állásból, lehetőségeink tehát végesek.

A III. kerület az nem Manhattan ugyanis. Inkább Bronx, s akkor még kegyes voltam.

Fair play

Meghalt Mohács fideszes polgármesetere, egy borospincében találták holtan. Szomorú dolog. Abadonna rosszkor vette le a szemüvegét, más szemszögből a Teremtő Isten alkalmatlan időben szólította magához, tekintet nélkül a magyar választásokra, és legfőképpen a Fideszre. Kiderült, van hatalmasabb dolog a világon a totyakos fiatal demokratáknál, ami vérlázító felismerés, de egyben megnyugtató is. Rosszkor halt meg Szekó József, akit a pártja újólag elindított a polgármesteri címért.

Úgy halt meg, hogy törvény szerint már nincs kit a megüresedett helyére állítani, ott maradt hát a ringben Csorbai Ferenc az ellenzéki sarokban azzal a különösséggel, ha csak egy ember is rá szavaz, nyer. Más nem játszik ugyanis, a törvény betűje szerint pedig ilyen extrém esetben ez a forgatókönyv. Szar ügy fideszi szempontból. Hogyan is nyugodnának bele azonban a fideszfiúk abba, hogy az élet – illetve a halál – megtréfálta őket, és a saját maguk által alkotott törvény rájuk üt vissza.

Nem voltak elég alaposak, kiskapu maradt arra, hogy más is nyerjen, mint ők, mert semmi sem tökéletes. Felteszem, ha volna rá idejük – ami hála Istennek nincs -, megszületne a lex Mohács, aminek az lenne a veleje, hogy a választáson akkor is a Fidesz győz, ha el sem indul. Itt még nem tartunk, de hamarosan tarthatunk, addig is azonban a fiúk visítanak. A nép mögé bújnak szokás szerint, hogy több ezer mohácsi ember kereste meg őket kétségbe esve, s ugyanazzal.

„Elfogadhatatlannak tartják a kialakult helyzetet, amely szerint Csorba akár egyetlen szavazattal is polgármester lehet jelen körülmények között, vagyis ha az lesz, akkor pozícióját etikátlanul szerzi majd meg.” Nyilván. A mohácsi választópolgárok biztosan a választási törvénnyel kelnek és fekszenek, a kisujjukban vannak a szabályok és paragrafusok, s amint a Fidesz jelöltje meghalt, egyből az ötlött az eszükbe pisálás közben, mi lesz most, mi történhetik.

És ott álltak tömött sorokban a helyi Fidesz iroda előtt, mintha cukrot osztanának, kifejezni aggodalmaikat, hogy mi lesz velük így, milyen keserve az életnek. Ja, nem. Megengedő vagyok azonban, és azt mondom, ennyi hazugság még belefér, veszett már több is Mohácsnál (bocs), de ehhez képest nem tudható, mit akarnak a fideszfiúk igazán. Mert aláírásokat gyűjtenek az „emberek akaratának kinyilvánítása és érvényesítése érdekében.” Ez csudálatos duma, mégsem tudható, mit takar, hogy mit is óhajtanak.

Sem az emberek, sem a mögéjük búvó Fidesz. Felteszem, azt tartanák ideális állapotnak, ha az egyedül maradt ellenzéki jelölt szépszerével belátná, ha a Fidesz jelölt élne, úgyis ő győzne, így a sportszerűség jegyében visszalépne, hogy legyen meg a nép ismeretlen akarata. Vagy nem tudom, mi a szándék, a kísérő mondat viszont mindent elmond a fideszcsürhéről: „tiszta, fair keretek között, az emberi méltóságot és a becsület normáit is betartva választhassanak polgármestert”.

Mi van? – Kérdem a legmélyebb tiszteletlenséggel. Emberi méltóság? Becsület? Fair keretek? Valahogy úgy tűnik, a fiúk nincsenek tisztában a szavak jelentésével. A méltóság, az nem tudom, mit keres itt, egy választásnak nehezen van méltósága, egy embernek is bajosan, nekik meg pláne. Ezen túl becsület? Mondja ezt az a Fidesz – másra nem is utalva -, akinek egy tagja Egerből idáig hallatszóan jelentette ki, aki egy rossz szót is szól rájuk, az ellenség.

Akkor háború van, baszki, bár ezt elég régóta érezzük. Mindemellett van abban valami mókás, ha valaki megérte az elmúlt éveket, és egy szövegkörnyezetben hallja a Fidesz, becsület, méltóság, s nem utolsó sorban a fair szavakat, mintha ez egy futball meccs lenne, vagy pediglen futóverseny. Hát, nem az. Ezen kívül is, a fair play szép dolog, de arra kevesen emlékeznek, a jólelkű ember plecsnit kap, a győztes viszont pénzt, paripát fegyvert. A sportban is.

Hát még az életben. Így hát, sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem tudható, mit akar a Fidesz Mohácson az aláírásgyűjtéssel, hacsaknem cirkuszt. Azt leginkább, s ami az egészben a legröhejesebb, fairségről beszél, amikor az egyetlen fair megoldás az lenne, ha kijelentené, így jártunk, és belenyugodna abba, ez a hajó elment. Ilyenre azonban ezek képtelenek, és az “ellenségtől” várnak gesztusokat, hogy győzhessenek. Hát nem csodálatos ez az élet? Ja, nem.

Zakatol a szentcsalád…

Ha most folytatnám a verset, amit a címben kezdtem el (áldott emlékű Petri György: Apokrif), akkor a NER egy elnyújtott visítással küldene máglyára, és nem azért, hogy lelkem tűz által tisztuljon meg, hanem, ha lehet, végleg elenyésszen. Milyen jó, hogy ezeknél nem játszik a Nirvána, de az már egy másik történet, egészen messzeringó.

Borkai polgármester álló és mozgóképek tanúsága szerint minden bizonnyal kefélt kétes lányokkal kétes társaságban, mint ahogyan Wittinghof polgármester is az ellenkező oldalról. Az ilyen aktusokról döntse el mindenki, illendő vagy nem, etikus vagy mocsadékfajta, gusztusok és ingerek egészen eltérőek lehetnek, így, ami az embert ebben az egészben írásra birizgálja, az Borkai reakciója tegnap reggel.

Miközben a fél ország csodálhatta a löttyedt seggét ütemes mozgások közepette, a tagadás második fázisát odahagyta, és ellentámadott. Az első fázisban sem azt hangoztatta, hogy nem ő kefél a képeken, hanem az ellenzék mocskosságáról értekezett, mint ahogyan joggal tette ezt a fideszi szivárogtatókról Wittinghof is. Egy alapvető és lényegi különbség azonban akadt a két tesztoszterontól tocsogó férfiúban, mégpedig az, hogy Wittinghof nem vonta bele a játszmába a családját.

Borkai viszont igen. Szombat reggelre kelve azt láthattuk a közzétett képén, hogy ott áll nejestől és gyerekestől együtt, alája pedig ezt írta: “Együtt jóban, rosszban.” Ez egy beismerő vallomás egyébként, engemet viszont az a metódus érdekel, ahogy ezek a családot kezelik, s benne a nőt és szexualitást, mert ideális esetben az is van benne. Más kérdés, hogy fideszi olvasatban kizárólag gyerekcsinálási szándékkal.

Azt a lerágott csontot nem kezdem el újra csócsálni, hogy mire tartják ezek a nőt – mosogatás, szülés -, hanem ezzel párban, ezt kiegészítve mintegy az érdekel inkább, hogy milyen hazugságok tárgya és alanya a család, amely a rendszerben a nemzetfenntartó, szaporítási gépezet, a fényképezőgépek számára mosolygós, közös fagylaltozás a gyerekekkel, amúgy belülről meg maga a pokol.

Olcsó poén volna azt mondani, hogy csak rá kell nézni a mi firts ladynkre, akinek az arcára van írva a férje minden erőszakossága, az összes ráncán látszik életének minden szenvedése, de nem azért mert öregszik. A család a NER-ben a takaró, mint ahogyan minden konzervatív társadalomban is, és kevesen lázadnak ellene, nem minden háztartásban van egy Ibsen-féle Nóra, pedig lehetne. Sehol az életben nincs annyi elfojtott szenvedés és gyűlölet, mint a mosolygós képeken a külvilágnak mutatkozó családban, ahol, ha elmegy az utolsó vacsoravendég is, elszabadul az ordítás.

Irodalmi művek garmadája foglalkozik ezzel, mégsem néz vele szembe senki. Így nézhetjük Borkai képét a családjával a nagy kefélések után, aminél nagyobbat kevesebbet lehetne hazudni, de erre épül a rendszer, és erre épült száz éve is. A katolikus családok érettségi után kuplerájba fizették be a gyereket, hogy a lenézett kurva tanítsa meg neki azt, amit ők is csináltak, csak nem merték bevallani és beszélni róla.

Óriási hazugságba próbálják meg belegyömöszölni az egész társadalmat, amelyre viszont az fogékony is, ezért éri meglepetésként, hogy a szent életű fideszkádéenpés kurvázik, holott sejthető, csak mázzal van bevonva. Egyik sem különb a másiknál, csak ki milliárdokért lesz cemende, ki, pedig pár ezresért, a baj az, éspedig nagy baj, ha mindezt ájtatos köntösbe bújtatják és hazudnak róla. Talán ez a legnagyobb hazugság, ami mostanság alakul a NER-ben.

Bűntelen ember nincs, szentek sincsenek, élet van. Borkai a legnagyobb ocsmányságot akkor követi el, amikor az orgia után azzal takarózik, a családja mégis, és mennyire szereti, holott ott pusztul el az összes tagja a fájdalomtól, mégis vigyorognak az oldalán. Ebben benne van romlott hazánk összes jellemzője, hogy hazugságra épül az egész. Hazugak az eszmék, romlott az erkölcs, a gazdaság árnykép a falon, az éthosz lufi. Ki fog pukkani.

Ui: Iderakom a verset, amiből a címet loptam, csak, ha valaki kíváncsi lenne, ne keljen sokat keresgélnie: “Zakatol a szentcsalád/ Isten tömi Máriát,/ József nem tud elaludni,/ keres valami piát./ Nem lel, felkel. Pizsamára/ húz fel inget és gatyát,/ lemegy a Háromkirályba,/ hogy egy fröccsöt legalább/ -“Megint Isten?”/ -“Az hát, megint.”/ Sóhajt, nagyot húz és legyint:/ -“Különben,/ múltkor kivertem a huppot./ Ha az orrom elött dugtok!/ -de így megmondtam a Marinak,/ legalább tartsad a pofád, úgyis szól, mint a földrengés/ mindig az a rohadt ágy,/ közben – de komolyan! – ne halljak/ több ha-ha-ha-halleluját!”

Így valahogy, Krisztusban testvéreim.

Ahová jutottunk

Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.

Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.

Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. “Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)

Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.

Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.

Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.

Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”

Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.

De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.

Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.