Nemzeti, nemzetibb, legnemzetibb, békasegg

Tegnaptól van Nemzeti Sporthíradónk is már az M1-en. Naponta háromszor van, és szerte az Univerzumból – Lajosmizsétől Gyergyószentmiklóson át egészen a Szíriuszig – tudósítanak magyari nagylétünk sportos diadalairól. Vagy arról, hogy Dzsudák Balázs fingott, illetőleg, hogy Mészáros Lőrinc jachtja fedélzetén szotyolázva Kertész Ákos tanácsára fölvásárolta a Toronto Ratptorst, vagy stadiont épített Bukarestben, hogy bosszantsa a szőröstalpúakat.

Az M4-volt kijelölve eddig a sportra. Miden lószart közvetítenek rajta, ami a kutyát sem érdekel, vízi szánkózástól Holdon ugrálásig, és ezen is van meccsek között, szünetekben és hosszabb labdamenetek alatt közélet. A gyűlölet egypercesei, hogy a nemzeti jódógos kisember agya ne lazíthasson. Verik bele ott is a Gyurcsányt, Sorost, migráncsot, nemzeti családi autót meg a nemzeti CSOK-ot. Műfaji keveredés van, most meg a Bayerek közé rakják a gombfocit, de nemzeti formában.

Persze a szándék érthető, ha hamis is. Az M4-en élőben mennek a dolgok, ott a nemzeti csapatok olykor – sokszor – vereséget szenvednek a liberális futballistáktól és tekézőktől, míg az M1-en, a Nemzeti Sporthíradóban utólag úgy hajlítják a valóságot, ahogyan jól esik, illetőleg ezzel, hogy deklaráltan foglalkoznak “határon túli magyar sporthírekkel”, elébe mennek egy újabb bécsi döntésnek, amit Salvini hoz meg, és Orbán Viktor aztán fehér lovon beüget Kolozsvárra.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy a revizionizmus bűnét alaptalanul olvasom nemzeti köpcösünk fejére, igazolásomul felhozom, hogy a Nemzeti Sportban már például a DAC (Dunaszerdahely-Dunajská Streda) futballcsapatának eredményeiről úgy tudósítanak, mintha az Budapest valamely kerülete volna. De politikusaink is úgy viselkednek, oda járnak szotyolázni a meccsekre, aztán csodálkoznak ha utálják őket is meg a magyarokat is. A csíkszeredai hokicsapattal ugyanez van, hogy csak a jéghegy csúcsait emlegessük.

A Nemzeti Sporthíradó arra szolgál, hogy Erdélyt, Vajdaságot és Felvidéket naponta háromszor vonják ne a nemzeti köztudatba, erősítve a leszedált szavazórobotokban Trianon gyalázatát, és irredenta, soviniszta érzéseket plántáljanak beléjük. Ezt szolgálja majd a Nemzeti Alaptanterv Takaró-féle megreformálása is, mint ahogyan erre utalt a Kossuth tér átépítése, meg az összes cirkusz és színház, amit palotaőrséggel, bocskaikkal, előadnak a korona úsztatásától elkezdődően.

Nemzeti köpcösünk olykor el is szólja magát, amikor például Kárpát-medencei élettérről ábrándozik, s amikor ez valakinek feltűnik, akkor nem azt mondta, nem úgy mondta, illetőleg nem is mondta, holott dehogynem. A nemzeti dohányboltokkal kezdődött az átnevezési őrület, illetve tán akkor tűnt fel először, és az ember azóta ilyen ambivalens érzésekkel viseltetik a jelenséggel. Először röhögött, aztán csendben sírdogált, hangtalanul, most meg a kettőt együtt, amit groteszknek nevez a szakirodalom.

De ez bővebb és mélyebb sírás annál talán. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a malacot ledöfik, átszakad a hangszalagja, visítani már nem tud, csak csendben rugdalózik egyre gyengébben, miközben a böllér rajta térdel, a vájdlingot odatartja a vérnek, az asszonyok pongyolában már főzik a rizst a hurkához, várják a máját sütésre, körben a svájcisapkás, szaros gumicsizmás alakok isszák a házi főzésű felest, és ők röhögnek. Ez a malac vagyok én, és vagy te is. Te sírsz, ezek röhögnek, ez a magyar groteszk.

De most, hogy kirándultunk kicsit a költészetbe, nézzünk körbe azért újra a magyar ugaron. Rákosi alatt Kádárig áthúzódóan minden nép volt. Népszabadság, Népsport, népbíróság, népfürdő meg a kiskutya kacskaringós népi farka. Ezekből lett mára nemzeti, minden nemzeti már, egyik dolog nemzetibb mint a másik. A tudatalatti szándék azonban nem egyéb, mint, hogy megmutassák, melyik diktátor honnan eredezteti a hatalmát, s innen nézve nem is meglepő az Ukrajnából megvett szavazat sem.

Sőt a vásárolni óhajtott levegő-levegő rakéták sem, ha valamelyik szomszéd megunja, hogy Orbán az ő országában izeg-mozog, lázít és föllazít, aztán odacsapnak neki, s egyben nekünk. De mindeme tragédiák mellett tényleg kabaréba illő, amit ezek hótt komolynak gondolnak, és például Rétvári így cifráz még rá, és ezt is tegnap bírta mondani: “Ha büszke magyarokat nevelünk, a magyarság sorsa felvirágzik.” – Ez úgy, ahogyan van, böszmeség, a tanyasi falvédők nemzeti nívója, de nekünk ez jutott. Ezek dirigálnak, és ez a nemzeti tragédia.

Nemzeti tanévnyitó

Becsöngettek. Becsöngettek, és a happy tudósítások buzognak, hogy hétszázezer általános és csaknem félmillió középiskolásnak szorul most össze a gyomra, azt viszont nem tudni, hány tanerő kurvaanyázik. Nem csak, mert véget ért a nyár, s nem azért, mert nem szeret tanítani. Szereti ő azt, csak nem így, nem itt és nem most. Minden más rendben van, következésképp semmi sincs rendben egyáltalán a nyüves életben. Én is szerettem tanítani annak idején, csak ne kellett volna bejárni az iskolába. No de, ez nem móka, s pláne nem kacagás, iramoljunk tovább tehát.

Kásler miniszter voltaképp hazatért tegnap Sárvárra megtartani azt a szaros tanévnyitót, amely nemzeti tanévnyitó volt. Már a névért is büntetni kellene, ha a szó – úgymint nemzeti – nem veszítette volna el az összes szótári jelentését, és vált belőle alaktalan paca, elfolyó narancssárga trutyi. Kásler miniszter nem úgy tért vissza ide, mint jóságos nagyapóvá vált hajdani diák, hanem, mint szűkölő despota, didergő király. Útlezárásokat abszolváltak Sárváron, elrekesztették a fél várost, hogy Kásler miniszter megtarthassa a nemzeti tanévnyitóját.

Már ez rengeteget elmond nekünk kies hazánkról, és még csak körül sem néztünk igazán. Mert, ha körbe hordozzuk zúzós szemünket akárha Ginsberg leples bitangja, lekonyul a fülünk a gyönyörűségtől. Azzal voltaképp nem is nagyon kell foglalkoznunk, Kásler miniszter miket delirált össze a távoli Sárváron. Annyi tán elég, bár nem vigasz, hogy egy évvel eltolják a Takaró elvtárs által hazafiasított tanterv bevezetését, de voltaképp ez is mindegy, ennél jobban szétrohasztani az oktatást úgysem nagyon lehet, a fasiszta sovinizmus meg úgyis ömlik mindenhonnan.

Egy másik ilyen hérosz, mint a Kásler, jelesül a Palkovics névre hallgató ártány Káslerrel párhuzamosan volt boldog, hogy megtörtént az áttörés, már nyolc százalékkal több gyerek jár szakiskolába, mint gimnáziumba. Fasza. Nemzetünk zökkenők nélkül halad az olajtól iszamos kezű biorobotok kora felé, az összeszerelő ország orbáni ideája irányába, ami modell pár éven belül fog fejre állni, és itt állunk majd az írástudatlan tömeggel, csavarkulccsal a kezében. Ezek meg boldogok, hogy a kilátástalan jövő felé terelik az országot,

Nekem ez is mindegy, én már öreg vagyok, nincstelen, következésképp totálisan szabad, más organizmus viszont még szeretne élni. Akinek ilyen aljas szándéka van, mert szereti a madárfüttyöt, elmegy a nemzeti országból messzi vidékekre, Kásler és Palkovics meg itt maradnak a lezárt utcáikkal, amelyek már nem is azért lesznek néptelenek, mert a TEK tankjai őrzik a spiritualista sámán-onkológust, hanem, mert elfogy belőlük az ember. Majd az ukrán és vietnámi vendégmunkások tapsolnak ütemesen, és nézik őket a családi autóból bávatagon a bennszülöttek.

Mert azt ne gondoljuk, hogy a rezsim kiváltságosai a saját fattyaikat is szakiskolába íratják, ó, nem. Milliós tandíjú magániskola és svájci egyetem a sorsuk, míg a te kölködnek, nyájas olvasó, a hittan, a mindennapi testnevelés, a hazafias lövöldözés jut az iskolában Takaró-féle szövegekkel, Trianon siratása, talpaik egymásra lépnek, sőt, azt is megírják nekik, hogy kinyílott a pitypang. Mindezt jelentette a nemzeti tanévnyitó, ahová a pedagógus szakszervezet prominenseit be nem engedték, sőt, kicsavarták a kezükből a kamerát a fogdmegek.

Örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és nem verték pofán őket. Mindemellett egy nappal előtte tüntettek a Kossuth téren a diákok, országos sztrájkot hirdettek, a TASZ az Alkotmánybírósághoz fordul a köznevelési törvény módosítása miatt, és van olyan iskola, ahonnan a komplett tanári kar hiányzik. Te pedig, én nyájasom, most épp vajazod a zsömlét a gyereknek, faragod a ceruzáját, és elindul az újabb tíz hónapos túra, ami közben az a szülő feladata, hogy helyre hozza a csemetéjében azt a rombolást, amit az iskola folyamatosan végez benne. Ehhez erőt, kitartást és jó idegeket kívánok, mást nem tehetek. Ide jutottunk.

Kampec dolores XCIII. – Már őszül is

Battyogott Béla a macskával az oldalán, maguk mögött hagyva a csatateret a halott napraforgókkal és a rajtuk hortyogó győztes sereggel, az egész falu kósza, szegény, szerencsétlen népével, a bánatos szeműekkel, az olajos hajúakkal, a protkósokkal és duplagyűrűsökkel. Ott pihegett mind az összes kimerülve a viadalban, mert a bál tényleg véget ért, és már őszült is. Előttük pókok indultak világjáró utakra ökörnyálakon, migráncs-pókok, kicselezve a kerítést, hogy magyar pókokból mindenféle más pókokká váljanak. Idegenszívű pókokká, hogy számtalan utódjukat majd ne magyarul tanítsák szőni-fonni, legyet fogni, akcentusos pókok legyenek, akik lenézik azt, aki a budiban éli az életét, szarra járó legyekre les, és nem ismeri a tenger sós illatát, mert nem volt mersze az ősszel ökörnyálra pattanni, és nyolc szemét a szélbe meríteni, s csak utazni, utazni, hogy sose legyen vége.

És a pockok, istenem, a pockok is, az ürgék egerek, alagutakon, vájatokon, iramlottak elfele, gyűltek a gólyák, fecskék, mintha nem is ősz jönne, hanem az Armageddon maga, és rajta csücsülne Bruce Willis. De a macska róla még nem hallott, mozit, ha nézett Truffaut-nál alább nem adta, és olykor, ha nem figyelt oda, eltartott kisujjal itta a teáját, mert sznob, falusi macska volt, akire ráfért volna egy kis ökörnyálon repkedés, de nem ment sehová. Szerette Bélát, akit megszelidített, és így felelősséggel tartozott érte. És most, hogy már őszült is, itt hagyni különösképp nem lehetett, mert ki tudja, ki sejtheti, hogy mi következik a csalfa időben, hogy jön a fagy majd, s vele a miniszteri értesítő, üljön át másik kocsmába, jövünk. Így mormogott a kurvaélet a macskában, amit Béla viszont dorombolásnak halott, ettől ellágyult, mint a gyertya viasza, már nyúlós lett a lába, terült szét, hogy a macskának jégért kellett iramodni, különben elpárolgott volna a barátja.

S ahogyan a veszélyek elmúltak, úgy ügetett a páros a falu felé, a Szentháromság térre, a végcélhoz, minden dolgok ősatyjához és újszülött fiához, az ivóba, hogy tegyenek valamit ezzel a melankóliával, ezzel a spleennel, amely a napból szivárgott már vízszintesen és olyan erővel, hogy a pókok feléje fordították ökörnyál hajójukat, és igyekeztek a fénybe. A téren viszont odalett az összes varázslat, meg a ragacsos csönd is mind odaveszett, mert a közmunkások, a tér és idő másik állandó és fix elemei, hogy a fülükhöz kötve a világot ki is lehetne fordítani a sarkaiból, szóval a közmunkások álltak most háborúban, mint a falu népe az előbb a napraforgókkal, ők pedig a záporozó levelekkel. Úgyannyira őszült, hogy gyorsított felvételként sorvadtak, sárgultak, asztak össze a fák, a bokrok és a sors levelei a téren, és bombázták a közmunkásokat, akik úgy úsztak az avarban, eveztek a söprűjükkel, mint a gályarabok az életükért.

A nyakukig ért olykor, fuldokoltak benne, úgy jöttek azok a levelek, mint a stukák, nyári zápor és hóvihar elegye, és az egész Szentháromság szobor minden alakja csak bambán nézett. S nem azért, mert ilyet még soha nem láttak, hanem, mert tehetetlenek voltak, pancser, szemfényvesztő banda. S ahogyan a közmunkások hajtották el a zúgó leveleket, halmozódtak azok, hegybe álltak, már a templom tornyáig értek azzal fenyegetve, hogy elnyelik az egész kócerájt, bádogbánost, parókiát, sekrestyést és minden aprószenteket. A sekrestyés valamennyi és végső erejét összeszedve átúszott, áttempózott az avartengeren, félreverte a harangot, mintha az ért volna valamit is a veszedelem ellen. De nem felelt senki rá a távol, ájulatba burkolt Neriából, mert őszült is, és mindenkit elfelejtett. És, amikor már a közmunkások sem bírták, s ott fulladoztak, a macska mormogott, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett, és mindennek vége lett.

Mert, mint tudjuk már nagyon régóta, a drága és jóságos Behemót volt ő, akit Woland mester azért hagyott itt, ebben az elfeledett szegletében a világnak, hogy minden erejével, az összes hatalmas bűbájával óvja Bélát, hogy ne szippantsa be őt sem az idő, sem a templom tornya, vagy más gyalázatosságok. Terve volt vele a vénnek és örök fiatalnak, felemelő és gyalázatos terve, hogy ő legyen, ha nem is az új próféta, de Woland ostora majd, ha szólít az óra, és ki kell vezetni az ostobaság gyalázatából a falut, amely ott feküdt a lekaszabolt napraforgókon most is, észre sem véve, hogy szól az idő, a történelmi és emberi idő, trombitál rosseb módra, hogy ébredj a valóra. De ezeknek fújhatta. Így hát a macska kézen fogva Bélát mendegélt vele a térre, és elkezdett szelíd öregek módján köhögetni. Ez mutatta az őszt végérvényesen,újabb szakaszát a végtelen időnek.

Életre, halálra

Egerben egy kerekesszékes hajléktalan süttette a hasát a nappalijában, tehát az utca kövén, és buzgón dolgozott. Ez annyiból állott, hogy kinyitott egy sört, valamint kitett egy pekedlit adományokra, hogy tudjon venni újabb söröket. Nem kell ezen sápítozni, kinek zsömlére van szüksége az életben maradáshoz, kinek közbeszerzésre, másoknak meg sörre vagy tablettás borra. Az antilop sem eszik oroszlánt, míg fordítva pedig elég gyakori a dolog, Vajnáné fánkot árult, József Attila költeményt, Orbán meg bort iszik és vizet prédikál.

Évtizedekkel ezelőtt a hanyatló Svédiában úgy gondoskodtak az alkoholistáikról, hogy adtak nekik napi egy liter bort, mert van, akin már nem lehet, és nem is érdemes segíteni, a törődés viszont kötelesség. Mégsem a társadalmi gondoskodás módozatairól elmélkedek máma, hanem, hogy Egerben kirabolták a hajléktalan, kerekesszékes koldust, arról. Megitták a sörét és elvették a pénzét is, ez utóbbit a két támadó szerint azért, hogy tudjanak bort venni, így forognak körben a dolgok. Ha rózsaszínű lenne a lelkem és pöttyös-könyves, akkor most sipítanék, hogy ez már mindennek az alja.

Nem visongok mégsem. Nemecsektől is elvették az üveggolyóit, a leendő magyar nyugdíjasoktól háromezer milliárdot, tessenek eldönteni, melyik az aljasabb. Az ember azt hiszi, mivel feltalálta a kereket és a tankot, emiatt a civilizáció miatt különb állatfajta, mint a róka vagy a mosómedve, holott dehogy. Annyi a különbség, hogy valami különös okból fakadólag, amit kognitív képességeknek hívnak, s emiatt az ember látja a tettei következményeit, s így a jövőt is, azt is tudja, hogy meg fog halni. A mosómedve erre képtelen, nincs is szüksége istenekre, hogy elviselje a nyüves életét.

Minden organizmusban kódolva van az élet akarása, ki az antilop combját eszi meg ezért, mások füvet legelésznek, a hajléktalan, kerekesszékes koldustól elveszik a sörét. Nincstelentől nem lopunk, állítólag szerepel valami ilyesmi a csibész becsületkódexben. De mi van, ha szerencsétlen lop szerencsétlentől, erre nincsenek passzusok, mint ahogyan azt sem lehet eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb, a fizikai vagy a lelki kín előrébb való-e, mert az élet nem habostorta. Másrészt, az állam is a legszegényebbeket fosztja ki arányaiban a legjobban, ilyképp hasonlatos azokhoz, akik a koldusnak isszák meg a sörét.

Mégis ez az állam fog ítélkezni a rablókon, ami azt igazolja, hogy tényleg érdemes milliárdokat lopni, míg kakaós csigát pedig nem. Az előbbiért lovagkereszt jár, az utóbbiért börtön, az egyik ideológia, míg a másik meg pőre biológia, a test parancsa úgymond, amely legyőzi az éthoszt és a konformizmust, átgázolva ezer éves szabályokon, visszatérve a teremtés ősi állapotához, a civilizáció alá, a DNS második spiráljához, ahol az éhségérzet lakozik. Mert azt is tudjuk már, mert annyira okosak vagyunk, hogy a kitartó éhezés nyomot hagy a genomban, amit Faludy György is érzett, de ő úgy írta le, hogy nem a gyomra, hanem az egész teste volt éhes Recsken.

Orbán Viktor a mimagyarok DNS-ének hordozója, mint az közkeletű. Látni kellene tehát, hogy lakozik-é benne ilyen éhezős csavar is, s hol vannak benne a hatalom végtelen akarásának reteszei, ha ezt megtaláljuk, sok mindent megértünk. Hogy mennyi kultúra és mennyi civilizáció van benne spengleri értelemben, s hogy minek van most az alkonya minálunk, mert, hogy van alkony, az le nem tagadható. S ez nem abban nyilvánul meg, hogy einstandolják a hajléktalan kerekesszékes sörét, mert ez a legjobb családban is előfordul, hanem abban, hogyha belegondolunk, a meglopott még jól is járt.

Történhetett volna olyan is, hogy mimagyarokkal és nem szimpla rablókkal találkozik ejtőzése közepette. A mimagyarok ugyanis – mint azt a Coca-Cola óta tudjuk – nem nézik jó szemmel a kerekesszékesek létezését, és nem a sörét vennék el alkalmasint, hanem a nyamvadt életét is. S míg az előbbi az élet parancsa, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, az utóbbi jelenség civilizációs termék, és Orbán Viktornak köszönhető. Így a végső kérdés már csak az, ki, melyik organizmus képviseli inkább az embertelenséget, a rablók, vagy Orbán Viktor Mihály. Nálam van a hangszóró megfejtés esetére.

Ő ír neki

Orbán Viktor Mihály várának és erkélyének biztonságából levelet írt elv-, eszme-, harcos-, és aljastársának, Salvininek, bukása alkalmából. Megható figyelmesség, szerelmes gyöngédség. Tisztára Tatjána, bár azért benne van a fából faragott diktátor avas parasztszaga, ahogyan a budijából kitekintve belátja az egész univerzumot, csillagokat, göncölöket, és mind tele van migránccsal. Ott lógnak a migráncsok, és ő, meg eddig ez a Salvini karikás ustorral veri vissza őket. Vitézek, hősök, ilyenek. Gyönyörű kép az égen, meg Orbán fejiben.

Még tavasszal, istenem, tavasszal, amikor döngeni kezdtek a méhek, csácsogni a madarak, sőt pólót vettek melltartó nélkül a csalfa lányok, szóval akkor még együtt mentek a határra kerítést nézni, mint műalkotást, amely föltartóztatja a nem áradó áradatot. Akkor ez az olasz is arról álmodott, ha elv-, eszme-, harcos-, és aljastársa, tehát ez az Orbán megy hozzá háztűznézőbe, ő meg a flottáját mutatja meg neki Velencében, akárha Duce a Führernek a szép napokon. Szóval a flottáját, amely teljes gőzzel hajt át a fuldokló gyerekeken, védve az olasz nemzetet, s persze Európát.

A tavasszal még hárman voltak. Ő, a várbéli budiszármazék, a flottás olasz, meg az ibizás Strache, akik így együtt készen álltak az európai új rendre, amely majd jön nekik hülye szavazók és Putyin segedelmével, aztán nem, most meg már ide jutottak. Mimagyarok egyedül maradt a liberális vérzivatarban, ahol melegek, bölcsészek, írók meg filozófusok, sőt, Gyurcsányné és a kislányokat erőszakoló Donáth-lány feni rá a fogát. Odavannak a birodalmi álmok, meg a vetések. Orbán Viktor Mihály tehát levelet írt, már emlékezik, s egyben boldog, hogy még emlékezhet.

“Biztosítom Önt arról, hogy mi, magyarok soha nem fogjuk elfelejteni, hogy Ön volt az első olyan nyugat-európai vezető, aki meg akarta akadályozni az illegális migránsok Európába özönlését a Földközi-tengeren keresztül. Függetlenül az olasz belpolitikai folyamatok jövőbeni alakulásától és attól, hogy más-más európai pártcsaládhoz tartozunk, mi harcostársként tekintünk Önre az európai keresztény örökség megőrzése és a migráció megállítása érdekében folytatott küzdelmek során. Jövőbeni feladatai ellátásához sok sikert és jó egészséget kívánok Önnek.”

Harcostárs, küzdelem, migránsok özöne, mimagyarok, keresztény örökség. Íme, hölgyeim és uraim, Orbán agyának foglalata. Ennyi ez a levél, de kérném, még egyszer olvassák át, szíják magukba a pállott szagát, majd pedig figyelmezzenek erre „Tudom, hogy számíthatok önre és kérem, higgye el, ha azt mondom, hogy önt Németország és a saját magam legjobb, s talán az egyetlen barátjának tartom az egész világon. A német nép az idők végezetéig hálás lesz önnek. Történjék bármi is, Németország és Olaszország megér még egy szebb jövőt.”

Ezt meg Hitler mondta a Ducének bánatosan utolsó búcsújukkor. Ez ugyanaz, ezek ugyanazok. Jó, aznap Hitlert megmerényelték, de megúszta, a Ducét meg hamarosan fölhúzták egy lámpavasra. De még mielőtt szeretett népe lehugyozta volna a hulláját, a Führer elleni merényletet hallva annyit jegyzett meg: „Nem vagyunk többé az egyedüliek, akiket elárultak.” A harcosok kard által szoktak elveszni. Ezt megjegyezhetné Orbán Viktor Mihály is, amikor Salvinit siratja, mint küzdőtársat, és arra nem bír rájönni, hogy végtelenül egyedül maradt már. Megfojtja a magány Európában.

A történelem, mint minden más is, előbb-utóbb megadja magát a karmának. A gonoszak elbuknak, a jók felemelkednek vagy fordítva. Minden megállíthatatlanul hömbölög az idő végtelen folyamában, ami tavasszal fényes jövőnek látszott, az ma bánatos búcsúzkodás csupán, csillagok gyúlnak és kihunynak. S ha a saját magunk vigaszát keressük, amikor azt látjuk, hogy körülöttünk minden nép normálisabb, és lerúgja magáról a gonoszt, szóval, amikor ezt látjuk, és a mi köpcösünk jut az eszünkbe, elővesszük az örök igazat, és saját Bardo-tödolként súgjuk a zsíros fülébe neki: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – És ennyi a tanulság mára.

Az a rohadt gálya

Mint kiszivárgott – s tudjuk, ha egyszer kiszivárog, akkor előbb-utóbb nagyon büdös lesz -, a kormány, így a Fidesz és pláne miniszterügynök elvtárs, mint a csúcsok csúcsa, kezdet és végpont, eredet és beteljesülés, életünk oka és értelme legyalulná az önkormányzatiságot. Főleg, ha sok helyen veszítenének októberben. Nem látványosan, hanem apránként szívná ki a vérét, hogy a végén kirakat legyen, a polgármester pedig báb, mint mostanában az ilyen megyei közgyűlések és azok elnökei. Róluk sem mondja meg már senki sem, mi végre vannak ezen a nyomorult világon.

Ha nagyon borongósan és komolyan, mint szakértők mondaná a szájam, akkor az jönne ki belőle öltönyben és összevont szemölddel, hogy elvész a demokrácia magva, mi lesz velünk nagymama? Így aggódnék, de már késő lenne, mint ahogyan minden az. Évek óta, hosszú évek óta azt csinálnak a kétharmadjukkal, amit csak akarnak. Például olyan választásokat celebrálnak, hogy meglegyen a kétharmad, és így megy ez körbe-körbe, míg el nem fehérül a száj is, vagy pediglen a diktátor ki nem múlik, és nem jön helyette másik, mert még az is lehet. De ne szaladjuk annyira előre a fényes jövőbe, elég szar már ez a jelen is.

Szóval úgy monyákolnák meg a törvényi környezetet, hogy a települések közgyűlései, polgármesterei – ha ellenzékiek lesznek – ne tehessék, amit akarnak, hanem aljasul és furmányosan csakis azt, ami a Fidesznek kedves, vagy pedig állami irányítás alá vonnának már mindent. A bölcsődéktől az önkormányzati cégekig, a vezérigazgatótól a vécés néniig, csak, hogy mindenütt Orbán Viktor akarata érvényesüljön, és úgy rohadjon szét, mint most például a szemétszállítás. Ezeknek mindegy, csak a Gyurcsány bele ne szólhasson a lomtalanításba, ha szügyig járunk a szarban, akkor sem.

Ez a vezérlő eszme. Ha viszont és amennyiben mindez megtörténik, akkor a Fidesz és miniszterügynök elvtárs, életünk értelme, etc. okot, alkalmat és jogot is szolgáltat arra, hogy őt, valamint a pribékjeit forradalmi módon elzavarjuk a búbánatos nuniba. Éspedig azért, mert nem lesz mire álságosan hivatkozni, hogy felhatalmazás, választási eredmények, meg a többi, amelyekről tudjuk, hogy milyenek és mért olyanok. (Egyharmadból kreált kétharmad, ukránok, krumplik, a szerver leállása meg a többi.) Mindezt tudjuk, ámde mégiscsak mutogathatnak az eredményjelzőre, ahol az ő győzelmük virít.

Tudjuk azt is, hogy már most is a kisebbség uralkodik a többségen, ők is tudják, mindenki tudja, de jogilag – mindegy milyen jogilag, az ő törvényeik szerint – mégiscsak igazuk van. Ha és azonban az önkormányzati választásokon minden hátszél és az összes csalás ellenére veszítenek fajsúlyos helyeken, s erre ellehetetlenítik azok működését, akkor már az isten sem mossa le róluk, hogy a népakarat ellenére kormányoznak. S ezt, akárhogyan is forgatom ki meg be, mint egy nyüves bundát, diktatúrának nevezik, de joviálisan és eufemisztikusan hívjuk autokráciának, a lényegen nem változtat.

Mi a teendő? – Tehetjük fel Lenin apánkkal, s egyben ideidézem szellemét még arról, hogy ki nem tud a régi módon kormányozni és ki nem akar a régi módon élni, meg minden ilyen kommunista bölcsességet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, vágta az elégedetlenkedők képébe néhai Antall József, így demonstrálva a hatalmát. Karakán megjegyzés, főleg annak tükrében, hogy mostani utódja, ez az Orbán – mint említettem volt – a népakaratra és felhatalmazásra mutogat, amikor magának formálja át az országot. Viszont, ha az önkormányzati vereség után ellehetetleníti azokat, akik szintén a népre hivatkozhatnak, de már jogosan, akkor végleg lehull az álca.

Nincs ezen mit ragozni. Pár héttel ezelőtt az estéli órákban vetítettek egy sorozatot “Diktátorok kézikönyve” címmel a NatGeón. Szorgalmasan végigmentek a nagy aljasokon – a teljesség igénye nélkül -, részt kapott Lenin, Sztálin, Hitler, Mussolini, Pinochet, Kadhafi, Pol Pot, Szaddam, meg még nem tudom, ki. És elborzadva látta az ember, hogy a mi kedves vezetőnk mindegyiktől tanult, mindegyik aljasságából átvett valamit, és gyúrta új egységbe, amit a történelemkönyvek majd Orbánizmusnak neveznek, és ő is kap egy részt majd a tévében elrettentési szándékkal. Viszont mi benne élünk a ganyéban.

Petőfi szegény, ha élne máma, teljesen paff volna, hogy milyen költői képet is alkosson, mert semmire se menne a gályájával meg a vízazúrral, mert azt látná, hiába is vergődik, mindig az a rohadt gálya az úr. A tenger sem támad föl, mint a népek tengere, nem ijeszt eget se földet, sőt, szilaj hullámokat sem vet, ilyenek. Petőfi éhen halna most, vagy elmenne a valóvilágba feledkezni, és az lenne a neve, hogy VV Sanyi. Így élünk Neriában, és mindezt azért bátorkodtam elővezetni, majd ne lepődjön meg senki, ha a neki kedves összefogós csapat győz októberben, és mégsem azt teszi, amit szeretne. Nem fogják megengedni neki.

Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)

Az Uzsoki kórházban arra intik a látogatókat az Alaptörvényből kiemelt és kinyomtatott passzussal, hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ennek legalább annyi értelme van, mintha az óvodában a Tízparancsolatból citálnák a kis hugyosoknak azt a tételt, miszerint “Ne paráználkodj!”. Viszont ez a kórházas még aljas is, mint az egész rendszer, legalább anyira. Sőt, ebben a formában még a célközönség sem kellően körülhatárolt.

Ugyanis, ha valaki nem törődik a felmenőjével, le sem szarja magunk közt szólván, be sem megy hozzá a nyüves kórházba, akkor nem olvassa, mert nem látja, ugye. Ha és ellenben valaki törődőn és gondoskodón, mi több, szívének minden aggódásával csügg a papán vagy a mamán a penészes falak között, számára a cetli és annak tartalma indifferens, hacsak nem arra hívja fel a figyelmet, hogy műtse meg a delikvenst, kötözze, ágytálazza, tehát végezze el azt, ami a kórház dolga volna.

Szórakozhatnék itt most, hogy még erre sincs szükség, hiszen, ha Kásler miniszter elvtárs szellemében járunk el, a kedves papát az isteni törvények betartására intjük, magunk pedig élénken imádkozunk, gyakran mossuk a kezünket, s ha ennek ellenére beüt a baj, Isten akaratába belenyugodván konstatáljuk, hogy ő adta, el is vette, mert a hatalma végtelen és szándékai kifürkészhetetlenek. Viszont ez itt kórház és nem kolostor, sőt, nem a középkor, hanem a XXI. század. Bár ez nem egészen biztos.

Ez a mondat az alapizéből “A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”, nem a kórház, hanem az egész ország és társadalom kudarcának bizonyítványa. A Fidesz-kormányzás hosszú éveinek eredménye és lenyomata, amikor az állam alkalmatlanná vált a feladatai elvégzésére, és azt utasításokkal az állampolgáraira testálja büntetési tételeket rendelve mellé, miközben csudálatos plakátokon hirdeti, hogy a magyar reformok működnek. (A széles fejsze mosolyog.)

Hát, így valahogy, mintha tényleg Fekete Pákó mondaná, hogy “Múkoggy!”, s látnánk a csodákat egyből is, röhej és tragédia. Nevetnék, de cserepes a szám, sírnék, de elapadtak a könnyeim. – Ilyeneket irkálnék, ha olyan pátoszos volnék, mint a szent szánkókért aggódók, akiknek ez a legfőbb gondja, míg körülöttük az ország meg szétrohad. Így a magam részéről csak szétnézek, biccentek és nem remélek. Mert, mint mondtam, itt nem erről a kórházról, nem erről a feliratról van szó.

Ez már csak az esszencia, az utolsó felvonás és a végső vallomás arról, hogy ez így nem mehet tovább. Az állam – s vele a Fidesz legfőképp és elsősorban – magára hagyta a társadalmat nyomorúságában. Illetve nem is magára hagyta, hanem a saját céljaira használja, s mindeközben rendeletileg utasítgatja a tagjait. Tartsd el a szüleidet, én nem fogom, kapard el őket ingyen, ezt is szabad. Mindent lehet, sőt, alkalmasint kötelező, csak engem, az államot hagyjál békén, mert nem érted vagyok, hanem ellened.

Ez a felirat ilyen szerelmetes vallomás, ami miatt nem a kórház igazgatóját kell keresztre feszíteni, ő csak egy tehetetlen és bunkó bábu. Azt kell elzavarni és kiherélni, aki az igazgatót, s rajta keresztül a betegeket, s velük együtt a hozzátartozókat hozza kiszolgáltatott helyzetbe. S ha osztunk, szorzunk, vizsgálódunk, akkor Orbán Viktorban találjuk meg azt a férget, amely szétrágja az országot és az életünket. Ő vonatozik a kórház lerohadt falán, csak mindig lemeszelik.

Orbán Viktor volt az is, aki hat évvel ezelőtt megölte az anyámat, aki a kórházban összeszedett szepszisbe halt bele. S lehet, még jól is járt, mert hiába írták volna már akkor a kórtermének falára, hogy köteles vagyok őt eltartani alaptörvényileg, képtelen lettem volna, lévén, hogy a rendszer többediziglen tett tönkre, elvéve nem egy munkahelyemet. Innentől ez személyes ügy is, nekem az ilyenek ne utasítgassanak a kórház falán. S nem azért hozom fel az egészet, hogy panaszkodjak, hanem, hogy okulj, nyájas olvasó.

Járhatsz így te is, és előbb-utóbb fogsz is. Csak ki kell várni.

Hagyjatok má’ lopni!

Hagyjatok má’ lopni! Vagy inkább autentikusabban: Haggyatok mán lopni! Nagyjából így lehetne karakánul összegezni, amit Halász János – mint Fidesz-frakció szóvivő – és Hollik István – mint kormányszóvivő – egymásra feleselve összedelirált, majd Halász így vonta meg a mérleget: “Ez így nem mehet tovább!” – Az elkeseredett és fölháborodott, mintegy forradalmi ihletésű felvonyítás az Európai Unió vezetésének szólt, mert Brüsszel nem kellő mértékben járul hozzá a határok őrizetéhez. Drága a GYODA, na. Halász új vezetést akar az Unió élére, viszont szólni kéne neki, hogy a választások már megvoltak, és a gazdája elbukott.

Elmesélem azért, hogy min vergődött ez a két nyomorult. Hollik szóvivő bejelentette, hogy a határvédelemre 2015-től szánt költségeknek csupán mintegy egy százalékát, azaz 6,6 milliárd forintot térít meg Magyarország számára Brüsszel. Erre ordibált még aznap, tehát tegnap a sárkány másik feje, ez a Halász, hogy tarthatatlan ez már, ki sem lehet bírni. Megbeszélhették volna a vár menzáján is ezt akár, vagy a liftben, vagy egy kocsmában dülleszkedve, merengve a világ gonoszságán. Ilyen produkcióhoz fölösleges százmilliárdos médiát, plusz még további ötszázat tartani a KESMA kebelében csurig írástudatlan slapaj pártmunkásokkal.

Fideszi gondolkodással ezt is fizethetné Brüsszel, több maradna a gazdának és a haveroknak. Mert azért arra jó volt ez a mű-kifakadás, hogy az ember elkezdjen számolgatni a ducci kis – oder csontos, göcsörtös – ujjain, hogyha egy százalékot fizet Brüsszel a határi pénzekből, és az 6,6 milliárd pénz, akkor a bevallott költségek 660 milliárd magyar adóforintokra rúgnak. És akkor megkérdi az ember, mire, s ha nem látja, akkor, hogy: kinek a zsebébe. Egy vizes világbajnokság már ez a határvédelem, viszont ezt megpróbálják pofátlanul Brüsszelre lőcsölni, s ha nem megy, hörögnek.

Egyébiránt ilyesmi miatt plakátolták ki Orbánt a ködös Albionban.Őt mutogatták az angol parasztnak, hogy Joe/Steve, etc., ha az Unióban maradunk, ez a faszi teszi zsebre a pénzedet, és kész is volt a Brexit. Orbán már úgy is képes ártani, ha nem is tesz érte, vagy nem is akarja igazán. Ez ám a karrier, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi. Hogy mire ment el a határon majdnem hétszáz milliárd, az majd a bíróságon kiderül, de a Fidesz és a vezér tapló habitusa már most összegezhető: a legrosszabb fajta harácsoló tolvajbanda, amelyik nem átall mindenre pénzt kérni a klímavédelemtől, határőrizeten keresztül a kis maci valagáig, mondván, ez neki jár, ez őt megilleti. Hát, nem.

Nem lehet számolatlanul zsebre rakni az angol paraszt, a német gyári munkás és a holland halász adóját, s ha jobban körbenézünk, ma már a távoli és elátkozott Brüsszelben is egyre többen látják úgy, hogy nem kéne finanszírozni az Orbán, az ő családja és az ő haveri köre gazdagodását. Sokan látják így, de nem elegen. Az pedig már tényleg mindennek az alja, hogy amikor az Unió úgy dönt – mert ismeri már Tiborczot – hogy ellenőrizetlenül és hasra ütésre nem ad százmilliárdokat, akkor ezek ordítanak fenyegető hangon, hogy “ez így nem mehet tovább”. Tényleg nem, és tényleg röhejes, ahogyan egymással feleselnek a magyar paraszt ámítására, plusz rezsiutalvány és zacskó krumpli.

Mindezeken túl, hogy a létezését igazolja, Halász elvtárs még megjegyezte: “Nem csökken a migrációs nyomás”. Akkor szólni kellene a statisztikának is, mert elég csak felmenni a police.hu honlapra, ahol snájdig kis grafikon található a nyitóoldalon “Illegális migráció alakulása – heti bontásban” címmel, és a kék kis oszlopok azt mutatják nekünk, hogy hetente úgy nagyjából kétszáz szerencsétlen keveredik a határunkra, mert követtek egy madarat, aki azonban a kerítésnél visszafordult. Ha osztok-szorzok, ez naponta átlagosan kábé huszonöt-huszonhat menekülő ember. Hogy mi került és kerül ebben majdnem hétszáz milliárdba, az titok. Illetve a címben már megfejtettük, tehát semmiféle látnivaló nincsen már. Tudjuk.

Illetve stílszerűen: Tuggyuk.

XX. Savaria Történelmi Karnevál három napja

Idén ismét egy kerek évfordulóhoz érkezett Szombathely nagy rendezvénye a Savaria Történelmi Karnevál.

Húsz év nem kis idő. Ez idő alatt sok dolog változott sok szinte változatlan maradt. A szervezők minden évben nagyon sokat tesznek ezért a négy napért.
A képekre kattintva vagy a bejegyzés végén látható a négy képgaléria.

Mindent megtesznek azért hogy a városban élők, és távolabbról érkezők is jól érezzék magukat, és a nyár végén egy hatalmasat szórakozzanak, bulizzanak. Jó hírét vigyék városunknak és a rendezvénynek. Hogy ki ki maga módján, jelmezbe bújva, vagy csak civilként szemlélődve szabadon szórakozhasson.

Ahogy az szinte mindig lenni szokott ilyenkor az időjárás is próbált keresztbe tenni, kisebb nagyobb sikerrel. A karnevál látványos, a kísérő programok szinte minden igényt kielégítőek, változatosak voltak. Az érdeklődés pedig szinte már lenyűgöző volt. Ennek igazi látványos megmutatkozása a szombati felvonuláskor, Nagy Feró és Rúzsa Magdi fellépésekor volt.

A négy napban nagy figyelmet fordítottak a biztonságra, a tisztaságra az információs lehetőségekre, a fellépők jó megszólalására látványára. A karneváli időszakban készült fotóimat így a rendezvény végén egy csokorba gyűjtve négy képgalériába válogatva kínálom most megtekintésre hogy visszaidézzük még egy pillanatra a mi huszadik Savaria Történelmi kalandtúránkat.

A pénteki nap eseményei ide kattintva láthatók.

A pénteki felvonulás pillanatai ide kattintva láthatók.

A szombati nap eseményei ide kattintva láthatók.

A vasárnapi nap eseményei ide kattintva láthatók.

 

 

 

Orbán fátimai zarándoklata

Azt írja az újság, hogy miniszterügynök elvtárs a messzi, portugáliai Fátimába látogatott a hét végén. Azt még nem tudni – de majd úgyis kiderül -, melyik nem is kormánygépet, vagy inkább egyik kistafírozott cimbora röpcsijét használta-e az úthoz ahelyett, hogy saruban, meztélláb, hamut szórva a telt fejére, és tüskés ágakkal verdesvén magát vánszorgott volna a porban csodát látni a távoli, napfényes Fátimába. Ez a település nem arról híres, hogy futballoznak benne, szotyi sem kapható, ellenben Szűz Mária otthon van a környéken, és rendszeresen riogatja itt a tanulatlan parasztokat. Megjelenik nekik, dirigál, aztán huss, eltűnik.

Ilyen ez a Fátima, ezért járnak ide a bigott katolikusok, és most miniszterügynök elvtárs is, de ő viszont valami sunyi konspiráció miatt inkább, és nem imádkozni. Van egy szervezet, amelyet utál a Vatikán, és ez a Nemzetközi Katolikus Törvényhozók Hálózata (a továbbiakban ICLN). Nos, ők ültek össze most a hét végén, és az ő kebelükbe iramlott miniszterügynök elvtárs, akinek ezek-, és a jelek szerint akkor már tényleg és visszavonhatatlanul elment az a kevéske esze. Erről az ICLN-ről nem sokat tudhatni, annyit csupán, hogy a keresztény értékeket akarja hangsúlyosabbá tenni a politikai életben, ilyképp ilyen ellen-szabadkőműves kompánia, vagy mi.

Mégis, illetve tán épp ezért, Orbán az övéihez tért meg ide, mert nem ő volt az egyetlen politikai vezető, rajta kívül több szélsőjobboldali politikus is tiszteletét tette, többek között Mick Mulvaney, Donald Trump amerikai elnök kabinetfőnöke, és egy unikum például, Joseph Zen Ze-kiun hongkongi püspök. Ez utóbbiról nem tudható, az üldözött kategóriába tartozik-e, ekképp megjelenik egyszer a vár erkélyén, és kap egy pármillió eurós csekket húsz százalékos visszaosztással, vagy mi a rosseb. Mert, ahogyan a szervezetről, úgy erről a találkozóról sem lehet túl sokat tudni, csak egy bizonyos, nem Szűz Mária miatt mentek épp a kegyhelyre, hanem csak. Lehet, cukkolódásilag.

Mert, mint már tudjuk, a Vatikán, s így természetszerűleg a pápa bácsi sem nézi jó szemmel a középkorba való visszatérést. Ferenc, amikor ez a kompánia nála járt audiencián, arról beszélt, hogy a keresztény értékek alapján igazságosabb, humánusabb társadalmat kell építeni. A szélsőséges világi szemlélettel szemben pedig nem a fundamentalista vallásosság a megfelelő út. „Tudatosan kell mindkét, egymással ellentétes, ám ugyanannyira veszélyes ideológiával bánni: a világi relativizmus és a vallási radikalizmus is álvallásos radikalizmus.” – Ezt mondta a pápa bácsi, amivel ennek az egész társulatnak meghatározta a helyét a világban. Ő viszont sorosista lipsibolseviki, mint tudjuk.

Ezzel szemben az ICLN-ben tőről metszett és tömjénszagú keresztény úriemberek vannak – képzeljük hozzá Márai vonatkozó definícióját a fajtájukról -, és akárki nem is jelenhet meg. A buli meghívásos alapon működik, tán nagy benga kidobóemberekkel, a klubtagságit ki kell érdemelni. Ezek szerint Orbán miniszterügynök elvtárs méltó arra, hogy belépjen a körbe, csak azt kellene egészen pontosan tudni, melyek voltak azok a cselekedetei, amelyek megnyitották számára a titkok kapuját. Volnának tippjeim, más is mélázhat a dolgon, a végeredmény azonban lehangoló volna, és kevesek számára kedves.

Ilyenekkel töltötte az idejét hát a kedves vezető azon a napon, amikor a budija mellett a házi csapata négy egyre alázta a világverő Ferencvárost. S hogy ő nem ott szotyolázott, hanem részt vett a politikusoknak megtartott nemzetközi zarándoklaton, azt mutatja, valami nagy dolog lehet a váratlan út célja. S mivel tudjuk, ilyentől bármi haszon nem remélhető, s különben is azt csinál az országgal, amit csak akar, más pragmatikus célt kell tételeznünk. Tudjuk, hogy Orbán ideálja, a vitéz meg nagybányai, meg Horthy ezen a vidéken húzta meg magát az akasztófa elől, így a mi mostani kedves vezetőnk is azt nézte csupán és talán, hová meneküljön, ha üt az óra. Bár inkább az azeri vidék lesz a végcél, momentán úgy tűnik.