Semjén pelenkája és más történetek

Úgy alakult az élet, hogy ma ismét Semjén elvtárssal kezdjük az elmélkedést, miután és aztán természetszerűleg egészen máshol érünk partot. Olybá tűnhetne, hogy én pikkelek a pátoszos gyilkosra, pedig dehogy. Csak nézegetem őtet, hallgatom a mérhetetlen bölcsességét neki, ahogy vinnyogva szeretne megfelelni a főnöke hóbortjainak, s ettől mindig beleszalad a kifent rohamkésbe. Nem lehet egyszerű a nyamvadt élete, ahogy huhogva köröz fölötte a rézfaszú bagoly, készen arra, hogy pokolra szálljon vele, mert aki Istent megcsalja, azt elviszi az Ördög.

De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. “Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: “Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): “Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Kiflicsücsök

Semjén Zsolt, minősített szarvasgyilkos Assisi Szent Ferenc szobránál kurválkodott Csopakon, fölavatva azt és beszélve róla, hogy a természetben mindenkinek megvan a saját helye. Igaza van, az övét is tudjuk. Nem ott, hanem egészen máshol lenne, mégsem ott van, ahol lennie kellene. Szent Ferenc az állatok, a kereskedők és a természet védőszentje, ezen kívül apostoli szegénységben élt, sőt, madarakkal suttogó is volt, Semjén Zsolt meg az, aki. Meghatározhatatlan organizmus, legfőbb ismertetőjegye, hogy imád állatokat gyilkolni, ilyképp ez a fellépése maga az anakronizmus.

Politikusként is igazolhatatlan a léte. A legközelebb úgy kerülünk hozzá a Brehmben, ha NER-bábként határozzuk meg, egy ócska marionettként, akinek a zsinegjei a tudjuk ki kezében vannak. Hogy most Szent Ferenc leple alatt, rá hivatkozva próbálta meg igazolni teljességgel fölösleges létezését, az NER-Magyarország abszurditásának és végtelen romlott ostobaságának bizonyítéka azzal a toldással, hogy Semjén igazából föl sem fogja, meg sem érti, hogy nevetséges az, amit tesz. És ez alól az sem menti fel, hogy már nincs, aki nevessen rajta.

Semjén állatokra lődöz, ilyen újkori vadász, amely emberfajta a vérszomját ideológiákba gyömöszöli, pedig föloldozást a gyilkosságra csak az adhatna, ha éhes lenne. A természeti népek, ha – hogy éhen ne vesszenek – megöltek egy állatot, köszönetet mondtak neki, hogy az életét adta az életükért. Úgymond sportból gyilkolni, s közben teremtésvédelemre hivatkozni, az aljasság minősített esete. Még Penny is az Agymenőkből azt mondja, hogy náluk, Nebraskában két okból lőnek élőlényre: “hogy leszálljon a pasinkról, vagy, hogy megegyük”.

Az úgynevezett sportvadászat aljas dolog, ahogyan Semjén űzi, minősítetten az. Mégis, ez az egész delírium Deutsch Tamás beléptető kapuival kezdődött, és a vége meg ott van, hogy ez a Deutsch Tamás ma már a CONT bizottság negyedik alelnöke, amely szakbizottság a költségvetés ellenőrzéseként a korrupciót is vizslatja. Azt mondták erre, kecskére bíztak káposztát, de ez sokkal több annál. Leginkább annak az ékes bizonyítéka, hogyan szakad el a valóságtól az úgynevezett politika, s hogy Semjén Szent Ferencre hivatkozhat a véres kezével, csak újabb bizonyság erre. Hab a tortán.

Politikusnak – nagyon kevés idealistától eltekintve – azért áll az ember, hogy indokolatlanul és könnyen éljen jól, vagy hatalommániás. A kettő olykor összefügg. Bármely emelkedettség és pátosz, nemzetre, munkásosztályra, családokra hivatkozás ennek elleplezésére szolgál. Amikor mindezt megtetézik azzal, hogy a lopást annak az érdekének állítják be, akit meglopnak, az már olyan, mint amikor Semjén gyilkolásról elmélkedik Szent Ferencre mutogatva. S hogy Isten nincs, azzal is bizonyságot nyer, hogy mindeközben nem szakad le az ég.

Van azonban a hatalomgyakorlásnak egy perverz oldala is, amikor a társadalmat nemcsak pofán köpik, hanem még ki is röhögik. 2010-ben Orbán ellopott háromezer milliárd nyugdíjforintot az emberektől, s közben Selmeczi Gabriellát kinevezte nyugdíjvédelmi megbízottnak. Már az is vérlázító volt, hogy az előtte a Lockheed-botrányba és kiflilopásba keveredett, a kiflicsücsökről elhíresült fideszista egyáltalán a politikában maradhatott, hogy viszont még a lopott pénz védelmét is rá bízta – legalábbis nevében – a bimbózó diktátor, az a vég kezdete volt.

Orbán – nem először, de leginkább, legfájóbban – akkor köpött a társadalom arcába, és ezzel a kinevezéssel még meg is alázta az embereket. Ők pedig megadóan tűrték. Nem itt kezdődött, hanem Deutsch kapuival, de ezen a ponton vált gyakorlattá, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, s még csak nagyon meg sem kell magyarázni. Pofán öntik valami mázzal, a népek pedig ihletetten lefetyelik a szart, s a legtöbbjük még boldog is. Kilenc év alatt szótlan alattvalóvá vált a magyar, s ma eszébe sem jut belegondolni, mit jelent, ha Semjén Szent Ferenc szobrot avat.

Nem látja meg benne az abszurdot, ami azt mutatja, hogy elveszítette a valósággal való minden kapcsolatát. Mentségére legyen mondva, a megélhetési európai politikusok sem különbek, ezért választják meg Deutschot korrupciót felügyelő alelnöknek. Mindezzel csak arra óhajtottam utalni, hogy a kör bezárult, és magunkra maradtunk nyomorúságunkban. És ez mutatja, hogy ami most történik velünk, már nagyon régen elkezdődött, mi több, lelkes asszisztálásunk mellett, és nem is érdemlünk jobbat. Mi hagytuk, hogy így legyen, dögöljünk hát bele méltósággal vagy röhejesen.

Lázár János munkát oszt

“Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.

Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.

Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.

Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.

Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.

Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.

我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. “我是匈牙利人” – vagy “Я венгр”, esetleg “Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.

Lelki káposzta

A szem és a lélek dolgai kifürkészhetetlen, hatalmas rejtelmek. Tegnap vagy ötvenszer mentem rá egy híreket összegző oldalra, akárcsak mindig, minden nap, hogy tudjam a világot. Oldalvást bevillant hirtelen, hogy a lelki káposzta csodálatos hatásai, s mondok magamnak, mi van, mi a rosseb is Kázmér, miféle új tündöklések földön és egen. És persze lila volt az a lelki, ami bizonyosság a megnyugvás mellett csalódást is hozott kicsit, mert valljuk meg, egy lelki káposzta boncolgatása sokkal érdekesebb, mint a liláé, amelyet reszelünk, szeletelünk, főzünk, dinsztelünk gusztus és ízlés szerint. Ki utálja, ki pedig rajong érte, ilyképp már majdnem lélek, viszont mégsem egészen az.

Vannak ilyen félreolvasások, amelyeket csokorba rakva Freud bácsi és mai utódai elalélnának a gyönyöröktől, és még azt is tudnák, hogy mért konyul le a malac farka, sőt, hogy mért pöttyös a matróz feleségének melltartója. Mondjuk. Rengeteg jelentések vannak a kusza világban, így az is hordoz valamit, hogy akárhányszor is mentem arra a nyüves oldalra fel, mindannyiszor lelki káposztát láttam elsőre, holott az eszem tudta, hogy nem az. Viszont ezek szerint a szívem nem kulináriákat és kuruzsló egészségügyi tanácsokat várt, hanem a lélek csodáit és a hit rejtelmeit. Mert sokadszorra már világos volt teljesen, ez valami jel, az univerzum, Buddha vagy Woland, esetleg a böszme meleg üzen, hogy álljak le kicsinyég, fékezzek úgymond.

És ne a köpcös aljasságait nézegessem ezúttal és kivételesen, mert az örök és megingathatatlan, viszont, hogy a lélek káposzta volna, az egyszeri, ilyképp megismételhetetlen, ennek továbbgondolása az igazi feladat, elmulasztása pedig bűn. Füst Milán bácsi is megmondta, hogy “…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi…” Különben is vasárnap van, ki misére megy, ki pipázik, ki meg mulat, mások pedig szőnyeget klopfolnak vagy a gyerek valagát.

Ezen túl, szintén Füst mester tanításaira hivatkozva, miszerint: “Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem.” – Ilyképp, aki azt hiszi most a forradalom receptje következik, vagy egy újabb nagy leleplezés, engedje el a kezemet szépen, mert máma kizárólag és csakis a lelki káposztáról lesz szó. De meg kell valljam megtörve a bizonyítékok súlya alatt, még magam sem tudom, mire jutok vele, ám ezért annyira izgalmas az egész. Haladjunk kifelé tehát a torzsából, ami a lelki káposzta közepe, és a gyerekkor egyben, mint kiderült.

Sokáig korán aludtam el… – Így is indíthatnék, ha Proust volnék, parafával lenne bélelve a szobám, és a madeleine illata meg a tea gőzei hoznák elibém a rég letűnt időket. De nem vagyok kifinomult francia, hanem magyar kisfiú rövidgatyában, aki ott áll nagyapjának udvarán, ahol gólyák kelepelnek, Csibész, a puli túrja föl a veteményest, kezemben a káposzta torzsája, amit nagyanyó rakott oda, hogy ropogtassam, míg ő a többit lereszeli, megdinszteli. A nyers káposzta jó, a dinszteltet utálom, nyúlós, rágós, csúszós giliszták, de apelláta nincs, meg kell enni. Mindent meg kell enni, ami ehető, és nagyanyó elibém rak. Ilyesmiben pardon nincsen annál, akinek az oroszok klozettnek használták a zsírosbödönjét, teliszarták, tönkre téve mindent.

De legalább nagyapót nem lőtték halomra, ezért állhatok most az udvarán bambán, kezemben torzsával, a lélekével is. Mert épp kezdődik odakint az új mechanizmus, aminek ez a vége, hogy ülök a parafamentes szobában emlékekbe menekülve, mert közben eltelt ötven év, és semmi sem változott. A lékek-káposzta, akár az igazi, jelegénél fogva réteges természetű, egyenként lehet leszabni a szeleteit, hogy fölfeseljen benne és általa az idő. Kitekinteni belőle és mindent belátni, mint J. A. almavirágjának kukaca, a börtön lakója a cellából, az akasztott ember a hurokból nézegetve kajlán kifelé újratemetve és meggyalázva mégis. Így rétegződik az élet, akárha káposzta levelei, míg le nem reszelik, meg nem dinsztelik sóval és köménnyel, majd disznóbélbe töltött hurkával szervírozva azt.

Mert az élet mocskos egy dolog, mindenkit, mindenki lelkét lereszelik, dinsztelik, abálják, és a kedves vezető elé tálalják böfögős fogyasztásra, hogy csak a torzsája marad, az is félig rágottan. Így ültem ott tegnap a csorgós hőségben, ami máig hatol, fölfalva, mint a forradalom gyermeke majd hatvan éven át új mechanizmustól kezdve unortodoxiáig bezárólag, Kádártól Orbánig, szocializmustól fasizmusig, csak közben eltelt ez élet. Ez nem panaszolkodás, hanem biccentés és nem remélés szétnézve könnyedén a homokos, vizes síkon. Ez marad hát torzsával a kézben mint esszencia, és ez kevés. Viszont “Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul… Különben is: a rosszban is van jó s a jóban is van rossz, ez a sorsunk…”

Mondja szintén Milán bácsi, és ennyi mára. A szentmise véget ért, menjetek békével.

Négyszáznyolcvanezer

Bár tagadták, de azért csak kiderült szokás szerint, hogy az Emmi szerződéses viszonyban áll Takaró Mihállyal, akinek a hazafiasabb magyar nyelv és irodalom oktatás előállítása a feladata. Hogy irtsa az Esterházykat és a Spirókat. A tárca még helyreigazítási kérelemmel is fenyegetett, hogy nekik aztán semmi közük Takaróhoz, pedig azért illene tisztában lenni azzal, kinek fizetnek ki havi négyszáznyolcvanezret az embert próbáló feladatra. Most vagy tényleg nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy Takaró szabja át a NAT-ot turulossá, vagy szégyellik a képét.

Mindkettő elképzelhető, de az utóbbira kicsi az esély. Esetleg tán a bérszámfejtő nem ért egyet Takaró sztyeppei, fasiszta nézeteivel, mint ahogyan az ország nagy része sem. De leginkább nem foglalkozik senki azzal – csak az érzékeny széplelkek -, a jövőben a magyar oktatási rendszer hogyan óhajt előállítani nemzeti színű tulkokat, pedig az ilyesmi a NER fennmaradásának alapja és záloga. Takaróval nincsen sok baja az embernek, csak alapvetőek. Antagonisztikusak, mondhatni. Ő nem csupán a világ ellenkező oldalán áll, hanem egy másik dimenzióban és rég letűnt időben, mint az új Kossuth tér.

Ezzel a Takaróval az embernek irodalom okán nem ízlés, hanem értékbéli, nem politikai, inkább esztétikai szembenállásai vannak, de azok alapvetőek. Épp ezért nem nézi jó szemmel, hogy Takaró szándékai szerint a magyar írásbeliség szemete szerepel majd a tantervben, hogy azokat és csakis azokat ismerjék meg a magyar kisdedek az idegenszívű irodalom ellenében. Egyébként csak annyit kérdeznék Takaró irodalmártól, ismeri-e, szereti-e a kínai agyagkatonákat, mint az ókori világ egyik ékét és csodáját. S ha igen, akkor biztosan tisztában van Csi Si Huang-ti, az első kínai császár dolgaival is.

Híresen azt tanultuk, hogy Kína a bezárkózás birodalma volt. Most pedig újabb kutatások azt feltételezik, hogy Csi császár idejében, a Kr. e. III. században csak ilyen apró, kutyaszar szobrocskák készültek ott, és egyszer csak hipp-hopp, hirtelen és váratlan, mintegy a semmiből ott volt egy egész életnagyságú agyaghadsereg. Feltételezik, hogy görög szobrászok segítettek az irdatlan munka elvégzésében, ami nem csak a kelet-nyugati kulturális kapcsolatok alakulását írná újjá, hanem bizonyság lenne arra is, hogy az idegen népek szelleme milyen termékenyítő tud lenni. A génekkel is így van, de ez mellékszál.

Mindezt azért kevertem ide, mert Takaró egy régebbi korában, Horthy alatt azért tiltották be Szerb Antal irodalomtörténetét, mert abból az világlott ki, tán nem is a magyar a lehető legnagyobb, talán más nemzetek fiai is tudnak írni, s nem is rosszul. Az extra Hungariam etc. már akkor is dohos világában emiatt aztán Szerb Antallt agyonverték, pedig mennyire igaza volt, s tán éppen azért. Baudelaire nélkül nem lett volna Ady, Apollinaire nélkül József Attila, André Breton nélkül Kassák, de a Nyugat is kis zsidó lapocska volt velük csupán, és nem szittyamagyar, ahol Szabolcska Mihály az atyaisten, máma meg Wass Albert.

Ám most nem a köldöknézés káros haszontalansága a téma, hanem Takaró Mihály havi négyszáznyolcvanezre. Épp tegnap mondta azt Bod Péter Ákos, hogy a kormány kiadásainak egy része bicskanyitogató urizálás. Ő bizonyára stadionokra, hülye szobrokra, képekre, autókra és jachtokra gondolt, amely készségek tényleg a felesleges rongyrázás kategóriája, viszont nem ez a legnagyobb baj, hanem az ilyen félmilliók. Hogy az adófizetők pénzét arra költik, hogy az adófizető, az ő gyereke és az unokája is hülye legyen, sima homlokú rabszolga, aki alélva énekli a himnuszt és pökködi a szotyolát.

Havi félmillió az a NER-nek nem tétel, nincs is szinte. Még ötvenszer annyi sem, mert, mint a tagadás után kiderült, kábé ennyien dolgoznak a NAT átszabásán, hogy az iskolák hívő kis nyáladzó katonákat neveljenek. Annyi pénz folyik el jobb sorsra érdemes dolgok helyett ideológiai átszabásra, hogy azt el nem képzelhetjük. Ezek tényleg bicskanyitogatóak, havi négyszáznyolcvanezer is rohadt sok azért, hogy abból tanárok és diákok százezreinek életét tegyék pokollá. Viszont, mint kitetszik, az átnevelés zavartalanul folyik, és ebben benne foglaltatik a szintén a mi pénzünkből hizlalt média is, mert semmi sem drága.

A kérdés végezetül csak az, hogy Takaró Mihálynak, meg az összes többi Takaró Mihályoknak egyáltalán szüksége/ük van-e havi uszkve félmillióra, hogy aljas feladatát/ukat véghez vigye/ék. Nem fizikai értelemben kell-e a della, hogy tudjanak kicsivel több farhátat vásárolni, hanem, az ösztökélés miatt. Hogy pénz kell-e a feladat vállalásához, vagy meggyőződésből is elvégeznék-e a piszkos munkát, s arra kell jutnunk, igen. Az ilyenek, akik egyre többen vannak, elkötelezettségből is képesek a rombolásra, talán még fizetnének is, hogy a saját ferde képükre szabhassák a világot. És ez az igaz baj, nem a félmillió, ami kétségtelenül kellett ahhoz, hogy idáig jussunk.

Szivárványfrász

Nyomult a likacsos utcán egy sajátos massza. Ilyen Barba-családként, amőbaként, nyálas csigaként haladt, nyomában kólából álló habos csík a flaszteron, amerre csak járt és mendegélt ez a trutyihalom. Úgy tucatnyi férfiból állt a massza-amőba, különféle férfiak voltak a nyálas csiga maga. Soványak és kövérek, kopaszok meg bajszosak, alacsonyak, magasak, idősek és fiatalok. Hömbölögtek az utcán ide-oda, mintha a szél fújta volna őket, pedig csak kólákat és plakátokat kerestek. A kólákat kiborogatták, ha színes volt a plakát, letépték, olykor felgyújtották.

Ők voltak a mimagyarok. Mind mimagyar volt, ősi, szittya tulokmagyar, és azért hömbölögtek, hogy óvják a hazát, a szüzeket és kisdedeket, mind az összes családokat, meg nem utolsó sorban a keresztény kultúrájukat is óvják. Szügyig voltak keresztény kultúrával, csak úgy bugyogott ki a szájukon zsíros pacallal elegyest, annyi volt mind az összesben az a nyüves kultúra. Trianonoztak, buziztak, hajrá magyaroztak, és olyannyira pezsgett bennük a nemzetvédő buzgalom, hogy egy hat éves kislány után eredtek, mert rózsaszín volt a hellokittys táskája neki.

Meghókolt azért aztán a massza tulokmagyarok, és sokfejű sárkányként kérdezte a kislányt, hogy buzi-e vagy kicsi lány, LMBTQ-e vagyol, apró libsipicsa a kokakóla mámorodba’. Ezt kérdezte a tulokmagyarok minden feje, de a kisleány úgy sikított és úgy szaladt, akárha csámpás futballista, hogy szállt a szélben a copfja neki, lengett, hogy így menekült az élete neki meg. Az apró, nyüves élete, de csak azért, mert a mitulokmagyarok plakátot láttak, amerre szaladt a kicsi lány, tele volt színekkel az a plakát, és a szittyanépek tépték, szaggatták, míg a kicsi lány sikítva menekült.

Sok lába volt a tulokmagyaroknak, mind a plakátot tapodta, mind az összes lábuk, a kezük meg gyújtotta gyújtóval. Körbeállták a tüzet és székelyhimnuszt dudorásztak danásztak, mígnem a fejeik kiáltották, hogy pisáljuk le a szivárványos tüzet mind az összes pöcsünkkel. De elhalt a nemes idea hirtelenül, mert jött egy kólás kamion, kokakólás, amelyik a szeretet osztogatta karácsonykor a magyar ugaron minden magyar városokban, olyan csupapiros bazi autógép. De a tulokmagyarok elfeledték ezt, eltették az összes pöcsüket, leteperték a kamiont, szórták a kólát szét és szana, a plakátok meg égtek-lobogtak.

Olyan volt a likacsos utca már, mint csatatér. Mit csatatér, őskáosz, tohuvabohu a turul valagában, és kólás palackok hömbölögtek kifakadva. Csorgott a kóla már, áradat volt belőle, oldalán a piros kamion, és a tulokmagyarok összes szeme buzikat keresett-kutatott a kátyúk mélyiben, kólás flakonok odvaiban, amikor elkezdett az eső cseperészni bársony permeteg. Mint aki barlangból nézi a hosszú esőt, a tulokmagyarok szemei fönnakadtak az utca végiben, sőt, azon is túl, valahol a kurta farkú kismalac feje fölött, ahogy szivárványt rajzolt az égre a hosszú bársonyeső.

Ott a buzik rejteke, kiáltott fel a mimagyarok összes fejében minden szája. Azok lövik az égbe a csíkokat, színeket a csodabuzi-lámpással, iramoggyunk. Így kiáltottak a tulokmagyarok az összes szájukkal, és iramodtak buzit keresni az utca végiben, a felhők alatt, hogy rapityára verjék a buzikat és a csodabuzi-lámpásukat, ami csíkokat rajzol az égre romlásba döntve szép, magyar hazánkat. Csattogtak a mimagyarok szöges bakancsai, kólavér fröcsögött a nyomukban, cafatos plakátok lobogtak, ahogy üldözték a szivárványt, de el nem érték soha azt.

Már a lapos föld peremén jártak, és úgy iramlottak, oly nagy sebesen, hogy fékezni nem tudván potyogtak a semmibe bele mind az összes tulokmagyarok. Lassított felvételen lebegtek alá, ordított az összes szájuk nekik, guvadt a szemük felfelé, a szivárvány nevetett, és az eső, miután elkezdett bársonypermetezni, most, hogy mindegy volt már, el is állt. És láss mesét meg ezer kiskanászt, a szivárvány is eltünedezett csíkonként és lassacskán, mert sehol egy csodabuzi-lámpás, csak a végtelen sötétség, pacalszag és turulszárny-suhanás.

– “Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” – ekképp szólt az úr aztán végül is, és nevetett. Nevetett nagyon.

Ahogy a dolgok működni kezdenek

Boldog István és a Pesti Srácok virtuális vezényletére tegnap már akcióba is léptek az aljanépek. Egy homofób oldalra került fel egy videó “Szemételtakarítás” címmel, amely arról szól, hogy két agytörzsi lény az utcák mentális mocskának kipucolása jelszóval Coca-Cola plakátokat semmisít meg, mint valami Rambók. Mindemellett arra szólítják fel a magukhoz hasonlókat, hogy kövessék a példájukat, üssék-vágják az ellent, ami egyelőre plakát, de akármi is lehet aztán. Melegek, cigányok, zsidók, melyik hülyének mire van gusztusa, mert a szellem kiszabadult a palackból, igaz, már elég régen.

A videóban szereplő szabadságharcosok természetesen eltakarják a képüket, s nem azért, mert a rendőrség haragjától félnének. Minálunk ilyennel nem foglalkoznak, a belügyminiszter kilenc éve két hét alatt rendet tett, azóta sms-ezik és áldást oszt a Dunán. Illetve az is játszik még a buliban, hogy a hatalomnak kedves az ilyenféle pörformansz, ezért ellene nem tesz, esetleg jóváhagyólag támogatja is azzal, hogy hallgat. Az arc eltakarása a plakátrongálók részéről a beszariság bizonyítéka, a csordaszellemé, amely csak falkában erős, önmagában hugyos kis patkány mind, de ezek így működnek.

Hogy hová vezet ez, hogy milyen úton tapodunk, elég csak Fábri Zoltán csudálatos filmjét felidézni, amelyben Nyúl Béla középiskolai tanár Hannibál pun hadvezér történetéről írott ártatlan dolgozata miatt a politikai jobboldal fajvédő demagógiájának kereszttüzébe került, és a hiszterizált tömeg végül a halálát okozta. A való világban pedig emlékezzünk Szerb Antalra, akit a nyilas keretlegények vertek agyon, de előtte még betiltották az irodalomtörténetét idegenszívűnek minősítve azt, mint most Esterházyt és a többieket. Mint kitetszik, bele lehet lépni ugyanabba a folyóba kétszer is. Ráadásul szügyig.

Elmélázhatunk még a plakátrongálás-könyvégetés párhuzamon, amely aktusok az ember ősi, értelem előtti ösztöneit célozzák meg, az állati énjét, vagy felfoghatnánk ezeket rituális gyilkosságokként is, a végeredmény ugyanaz volna. Ezek mind a kognitív képességek és készségek mellőzésén alapulnak, mozgató rugójuk a hit, a babonaság, s mint ilyen, éppen megfelelnek a bizonytalan identitású keresztény szabadságnak, ha úgy tetszik, ez az maga. A dolgok plakátszabdalással kezdődnek, amely készségek sértik a dogmákat, aztán emberekre irányul az indulat beláthatatlan következményekkel.

Voltaképp a boszorkányüldözések kezdeti szakaszában tartunk, az új középkorban, vagy az ész trónfosztásánál gusztus szerint. Példaként itt föl lehetne hozni intézményi sorsokat, mint CEU, MTA, PIM, szakmák elzüllését, mint újságírás, művészetek elaljasodását, mint szobrászat, és végig lehetne menni kies hazánk, Magyarország (nem köztársaság) életének minden szegletén a fák kiirtásától a kórházi fertőzésekig. Kerek egész a történet immár, és a mű közel áll ahhoz, hogy készen legyen egészen, elérje az eseményhorizontot, ahonnan visszafordulni már nem lehet, mert képtelenség.

Enyhítve a tömény tragédiát, amelyben leledzünk, s amiről szóltam, felüdülésül olvassuk el a Gyalog Galopp boszorkányos jelentének szövegét, mint annak mintáját, milyen nívón állnak a XXI. században azok, akik vélt bűnök miatt plakátokat falnak fel elevenen. Ezen legalább sírva lehet röhögni, viszont kereszténydemokráciánk harcosainak hű tükörképe mégis:

“Lovag (Sir Bedevere): – Csendet! Aztán tudjátok-e, hogy több módja is van annak, hogy megtudjuk, boszorkány-e?
Tömeg: – Több is? Mondd el, halljuk, halljuk! Mondd el nekünk is, mi az?
Lovag: – Mondjátok meg: mit csinálnak egy boszorkánnyal?
Tömeg: – Elégetik… megégetik!
Lovag: – És mi egyebet szoktak még elégetni?
Tömeg: – Több boszorkányt! – Fát!
Lovag: – Helyes. Miért égnek a boszorkányok?
Bőrsapkás a tömegből: – Azért, mert fából vannak.
Lovag: – Úgy van! És hogyan győződhetünk meg róla, hogy ő fából van-e?
A kaszás a tömegből: – Ha hidat építünk belőle!
Lovag: – No-no fiam, kőből talán nem lehet hidat építeni?
A kaszás a tömegből: – Ööö… de igen…
Lovag: – Elmerül-e a fa a vízben?
Tömeg: – Nem. Nem, lebeg rajta… – Dobjuk a mocsárba! A mocsárba! Fogjátok meg!
Lovag: – Csendet! És mondjátok meg nekem, mi lebeg még a vízen?
Tömeg: – A kenyér! – Alma is! – Picike szikla! – Hulla! – Hasas bankó…
Lovag: – Na, na, nem… nem.
Tömeg: – Olaj! – A szöcske, a szöcske!
Lovag: – Nem, nem, nem!
Arthur: – A kacsa!
Lovag: – Ööö… Ez az! Ez az! Vonjuk le a logikus következtetést! No?
A kaszás a tömegből: – Ha ő… ugyanannyit nyom, mint egy kacsa…
Lovag: – Hmm. Na?
A kaszás a tömegből: – …akkor fából van…
Lovag: – Következésképpen?
Tömeg: – Boszorkány! Boszorkány! Mérjük meg!
Lovag: – A legszebb vasár- és ünnepnapi mérlegemen!”

Úgy nagyjából itt tartunk, mert Boldog István továbbra sem nyugodhatik. Annak ellenére sem, hogy a Coca-Cola közölte, a kampány a második szakaszba lépett, a meleg párok helyett szivárványos színek szerepelnek eztán a plakátokon, de a mi barmainknak így sincsen jól. – “Egy csatát megnyertünk! A harc folytatódik!” – Üvöltötte bele a langymeleg égbe Boldog István, mutatva, hogy ez egy teljesen reménytelen ország, és addig nem hagyják abba a tutulást, míg vér nem fog folyni. Ez már a nyilas keretlegények nívója és habitusa, Nyúl Béla pedig csak néz, ahogyan a dolgok működni kezdenek, és nyílegyenesen haladnak a tragikus befejezésig.

Egy náci srác

Jegyezzük meg jól Vésey Kovács László nevét. Valamint ne feledjük a Pesti Srácok című mocskot sem, amely fasiszta műhely élén Stefka lapigazgatóval törzsfejlődésében a nácizmus előszobájába jutott a kedves vezető szívének annyira tetszőn. Vésey Kovács László önmagát újságírónak és nemzetkarakterológusnak nevezi, tagja volt annak a triumvirátusnak, amelynek virágai Tusványoson Heller Ágnes halála után kijelentették, nem ő, hanem Orbán a legnagyobb filozófus. Na most, egy ilyentől mit várhatna az ember amúgy?

Nemzetkarakterológusi munkájában Vésey Kovács odáig jutott a Coca-Cola hörgés kapcsán, hogy ő nem csak melegeket, de mozgássérülteket sem szeretne plakátokon nézegetni. És vélhetőleg vannak még embercsoportok, akiket szintén nem akar nézegetni. Egyébként ez a Vésey Kovács a karakterológiájában annyira hülye, hogy vélhetőleg nem veszi észre, miket beszél, hanem csak mondja a világba a butaság bátorságával a felsőbbrendű faj királyi többesével: “Nem gyűlöljük a mozgássérülteket, sőt, akadálymentesített feljárókat építünk nekik.”

Ki épít nekik? Ki épít mit kinek nagy kegyesen? Hagyja, hogy azért éljenek Vésey Kovács nemzetkarakterológus, vagy a többi kiválasztott übermensch? Mert nem egyenrangúak, ahogyan volt szíves kifejteni: “Nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak, és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más.” A mi kis nácink észre sem veszi, vagy igen, csak igyekszik letagadni a forma kedvéért, hogy alsóbbrendű népségként tekint embertársaira.

És fenyegetőzik is. Szerinte, ha mozgássérültek szerepelnének egy plakáton, az azzal érne fel, hogy “Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.” Igyekszem értelmezni az eddigieket tehát. Eszerint a tulokmagyarok elviselik a sérülteket, látni, egy levegőt szívni velük azonban nem akarnak, mert az azzal ér fel, hogy eltörik a gyerekeik gerince, és ekkor ők dühösek lesznek. És irgalmatlanul lesznek dühösek.

De nem tudható, mi történhetik, ha a tulokmagyarok irgalmatlanul dühösek. Idáig tudjuk, hogy az emberi faj azon árja tökéletességei, amit Vésey Kovács és elvtársai képviselnek, nem látják szívesen a melegeket, a mozgássérülteket, a kommunistákat és liberálisokat, a nem keresztényeket és nem fehérbőrűeket. A szellemileg sérültekről még nem esett szó, de meglesz az is. Valamint a romák, és a többi alsóbbrendű faj. Kérdés, mi legyen ezekkel, hogy ne zavarják az árják kényes ízlését, ne kelljen nézegetni őket, egy levegőt színi velük, így végül is, hogyan lehetne őket egy kupacba rakni, és azt be is keríteni tán szögesdróttal.

Ilyen hátsó gondolatai vannak a “Korunk legnagyobb filozófusa Orbán Viktor” csapatnak, amelynek egy náci virágszálacskája ez a Vésey Kovács László, akinek tényleg jegyezzük meg a nevét. Nem, hogy bántsuk őt, hanem, hogy befogjuk az orrunkat meg a fülünket, ha megszólal, mert mondani fogja még jó darabig. A PIM, amikor arról beszélt, hogy alanyt, állítmányt egyeztetni tudó fiatalokat keres, akikből aztán újságírókat nevel, ilyenekre gondolt. Egy régebbi jellemzés szerint “a hivatali patkányok azon karaktere, aki attól fél, hogy a migránsok elveszik a tűzőgépét”.– Ez az ideáltípus.

Ezért ennyire lelkes. Lelkes és arrogáns, mint az összes többi, ezért újólag megkérdhetnénk tőle, amit a HVG egyszer már megtett: “Hogy aki állami pénzekkel kipufajkázva lövöldözik kifelé a pártház ablakán, az valóban pesti srác-e, vagy ávéhás? Hogy lehet-e közpénzből lázadni? Államtitkári fizetéssel el lehet-e játszani punkot? És hogy rajtuk kívül a történelemben kik nevezték még bátorságnak a kormány melletti kiállást?” – Mindahány soha meg nem válaszolt kérdés, amíg szép lassan eljutunk a végéig Vésey Kovács László szellemiségében.

Tudjuk a történelemből, hogy a nácik sem állhatták a fogyatékkal élőket, a rendellenességgel született csecsemőket és az életre alkalmatlannak tartott gyermekeket likvidálták, idővel azonban ez a buzgalom kibővült a fogyatékkal élő felnőttek és idősek megsemmisítésére is. A Végső Megoldás e „főpróbájának” nem volt igazi neve, Németországban csupán központjának címéről ismerték: a berlini Tiergartenstraße 4. házszámról T4-akcióként. Hogy Vésey Kovács nem akar mozgássérülteket látni, ennek az előfutára. Nem tudom, mi a Pesti Srácok címe, de a jelek szerint Budapest, Tiergartenstraße 4.

És mondom, jegyezzük meg a nevüket. Véseyét, Stefkáét, Huthét, Bayerét meg az összes többiét, amikor az okot keressük, amiért inzultust szenvednek nem tiszta nemzetkarakterológiai, ha tetszik, nem fehér, nem keresztény és nem árja embertársaink, vagy saját magunk. És a bíróság előtt majd azzal sem védekezhetnek, hogy parancsra tették, mert önként, kéjjel és jó pénzért tették, ami az aljasság minősített esete. És ne feledjük majd azt sem, kinek a nevében és érdekében tették. Orbán Viktor Mihálynak hívják az illetőt, aki köpcös, idegbeteg szaralak, ezek pedig a lerohadt szellemi hadserege. Mind az összes.

Kígyó a plafonból

Nigéria Ondo szövetségi államának parlamentjében félbeszakadt az ülés. Nem azért, mert a helyi Kövér lefújta a bulit, hanem, mert a plafonról egy kígyó pottyant a képviselők nyakába, aminek – bár szokva vannak Isten különös teremtményeihez – mégsem örültek, tán érthető okokból. A következtetések levonásakor nem mindegy, hogy a plafonról, vagy plafonból esett a lábatlan jószág. Az elativusi helyrag (ból) azt mutatja, hogy a plafon belsejéből pottyant volna a csábító ördögfattya, míg a delativusi (ról) pedig azt jelzi, hogy a felszínéről zúgott alá az almával kísértő bibliai alak (ez is fontos lesz majd).

Hogy kívülről vagy belülről zuhant le a jószág, tényleg nem mindegy, az viszont igen, hogy görög-latinul (a’la Sziszi) hogyan nevezik ezeket a helyragokat (elativus, delativus), mert ezt csak azért mutattam meg, még ezt is tudom, hogy Novák Katalin államtitkár asszonyelvtárs ne szomorkodjon annyira. Tegnap ugyanis abbéli bánatának adott hangot, hogy a NER ellenségei kulturálatlan taplók, ezért, gondoltam, megcsillantom ebbéli képességeimet, ne ríjon már annyira. Egy elativus ér annyit, mint a CSOK, a delativus pedig a családvédelmi akciótervvel vetekszik, mint Novák asszonyelvtárs agyának felemelő összes tartalma.

De térjünk vissza Nigériába. Az Africanews azt írja, Ondo állam parlamentjének épülete annyira lepusztult, hogy bizonyára nem okozott gondot a kedves kígyónak tanyát verni a plafonban, ahonnan, elvesztvén hasának tapadását, alázúgott a képviselők közé. Képzeljünk el egy ilyen jelenetet a mi tiszteletlen házunkban, ahogy Kövér pedelluson, esetleg az állatok nagy barátján, Semjén elvtárson, vagy egyenesen Orbán Viktor Mihály zsíros tarkóján landol egy égből pottyant csúszómászó, hogy milyen visítás lenne ottan. Nem győzne érette imádkozni Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök, aki egymillió eurót kapott a magyar adófizetők pénzéből.

Az egyházfi egész júliusban fohászkodott Orbán Viktor Mihály lelke üdvéért ezért a pénzért, mert migráció és keresztényüldözés, ilyenek. És itt jön képbe a légtornász kígyó. Mert elég különös hely ez a Nigéria, a kőolajból annyi pénzük van, amennyit nem szégyellnek, ez azonban nem mutatkozik meg – az ondoi parlament is rogyadozik – az országon. A kedves nigériaiak hetven százaléka él a szegénységi küszöb alatt, alig van áram, aszfaltút, tömegközlekedés, viszont a kormány milliárdokat költött az új fővárosra (Abuja), elnöki palotára, aranyozott kupolájú mecsetekre, ilyesmikre, akárha kies hazánk tempója. Sőt, még egész jól is fociznak.

Nigériában nem a keresztények vannak veszélyben, hanem mindenki. Az utak mellől elrabolják az embereket vagy lelövik őket felekezettől függetlenül, de ez is mindegy szinte, mert egyelőre nem tudják biztosan azt sem, mennyien is vannak. Százötventől százkilencven millióig saccolják a nigériai lélekszámot, és az ország negyven százaléka keresztény. Ha csak az alsó hangot nézzük, akkor is van arrafelé hatvanmillió keresztény, akiket Orbán Viktor Mihály mind megvéd alkalmasint, s ha magyar őseik vannak, jó pénzért be is telepít. Most viszont ő adott a miénkből úgy háromszáz milliót, amire nem nyert felhatalmazást a választóktól egyáltalán.

Legalábbis szerintem. Az irányultság azonban, hogy hol kúrja el a magyar adófizetők pénzét, alaposan érthető. Ahol nehéz a nyomát követni, és az történik vele, amit csak akarnak. Régebbi nigériai sztori az is, hogy bizonyos vizsgadíjak eltűnését azzal magyarázták, hogy felfalta egy óriáskígyó, egy állatkert belépti díjainak köddé válását pedig egy gorillára igyekeztek rálőcsölni. Ezen a ponton nem tudható, a lopás módszertanáról ki tanulhat kitől, a nigériai mindenesetre egyszerűbbnek tűnik. Az Uniónak is el lehetne magyarázni, nem a Tiborcz vej lopta el a pénzüket, hanem egy vak komondor vacsorálta meg, mert nem tudta, mit cselekszik.

„Imádkozunk, hogy az Úr áldásai sose hagyják el Önöket.” – ezt írta levelében Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök Orbán Viktor Mihálynak a pénz kézhez vétele és elosztása után. Kétségek közt vergődik az ember, mert erre a püspökre is elég volt ránézni, ahogyan a várban talpig selyemben és bársonyban feszített a kedves vezető redves oldalán. Ő sem egy ferenci habitus így első blikkre, és nem is elsősorban a sorosista pápára, hanem a régire, a madarakkal társalgóra gondolok ilyenkor. Nigériában kígyók potyognak a plafonról, minálunk mállik le a kórházak vakolata, ezek ketten meg egymillió euróval kurválkodnak keresztényileg, pedig Isten nincsen is. Ez abból látszik, hogy nem verte meg őket.