Tamponadó

Rossz vagyok. Rosszra gondoltam ugyanis, és a népi bölcsesség szerint ez a kettő összefügg, mint fatörzsből gyönge ága. Mert ennyit olvastam csupán címként a kiberi térben: tamponadó bevezetését szorgalmazzák, ami elég volt rossznak lennem. Most tegye a szívére a kezét mindenki, gondoljon Novák Katalin ábrázatára, naponkénti szaporodási hisztijére, s máris megérti, mi okozhatta, hogy bűnbe estem. Mert ebben az országban minden előfordulhat, bármi ökörség is.

Ha az ember azt látja, “tamponadó”, értelemszerűen asszociál arra, hogy felviszik a kellék árát a csillagos égig, ezzel is késztetve a magyar anyákat a permanens terhességre, lévén, ebben az állapotban tamponra szükség nincsen. Hogy ez hülyeség? Az. Elképzelhetetlen? Az a baj, hogy nem. Ahogy kinézek az ablakon, elábrándozok a NER ocsmány mókásságán, máris szétfolyok, akárha óralap, vagy a dombon állok elefántként, és ormányommal megsimogatom a holdat meg a napot is.

Ezek szürreális képek, amely irányzat mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére a XX. század elején szökött szárba, amikor idegen lett a világ a relativitás-elmélettől, háborútól megverve, amikor minden egész eltörött, és csak nyüszögött az ember az ismerőssé váló csillagok alatt, ráadásul Isten is meghalt. Tisztára, mint száz év múltán, azaz éppen most és éppen itt, de végül is, csodálkozni ezen nincs mit. Horthy éledezik, és minden is kezd ugyanolyan lenni, mint amikor olyan volt, amilyen.

De, hogy ne haljunk meg tök hülyén, ábrándozásunk folytatása előtt tegyük tisztába ezt a tamponadót, ami nem egyéb, mint bizonyos női egészségügyi termékek áfá-jának csökkentése abból a megfontolásból, hogy a munkáslányok is meg tudják venni és ne csak az úrasszonyok. Mert e téren is szegénység van. Az LMP javasolja ezt, az Unió meg engedi, következésképp a Fidesz nem fogja megszavazni, mert belerokkanna a költségvetés. Így megy ez Neriában, és erről ennyi elég is.

Mert bármi fura is, ma nem azon szövögetem a gondolataimat, hogy Orbán Viktor Mihály mikor takarodik el az életemből, hanem – ami majdnem ugyanez – azon mélázok inkább, hogyan jutottunk idáig. Hogy az ember ösztönösen, már szinte reflexszerűen gondol rosszra, és maradjunk is csupán a számolatlan témából a szaporodás és folyományai témakörénél, amelynek a kályhája, az origója neki vagy az alfája az a rohadt, szerencsétlen vak komondor. Isten bocsássa meg a gazdája bűneit.

Azidőtájt történt, hogy a NER nagyjai kifejtették kéretlen gondolataikat a női nem mibenlétéről, fakanálról és tűzhelyről, olyannyira, hogy nőügyekkel nem is foglalkoztak egyáltalán. A nő fideszi olvasatban szép lehet, de okos nem, egy dolga van ezen a világon, szaporítani a magyar nemzetet kis katonákkal. Most ebbe hülyülnek bele CSOK-ostól, nagy autóstól meg Novákostól együtt, hogy az emberek agyára is mennek, az enyémre legalábbis. Pedig csak olvasni kellene, de nem olvasnak.

A gyerekvállalás bonyolult gyönyörűségét ki más, mint Füst Milán bácsi fogalmazta meg, mint mindent is: “Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ezen elboronghatunk egy csöppet nemzetszaporításilag, főleg akkor, amikor – mint emlékezhetünk -, egy egri templomban négy éve sírhelyre emlékeztető babakocsis installáció részeként a fogamzásgátlás ellen agitáltak a szentéletűek, így: “Ezeknek szereknek a használata arra csábít, hogy a nők elhiggyék: korlátlanul rendelkezhetnek saját testükkel. A fogamzásgátló széleskörű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.”

Egyetlenünk és csapata sem mondhatta volna szebben, voltaképp ez a NER családügyi kivonata a hidakon csattogó családok éve lobogókkal, Novák Katalinnal és KDNP-vel együtt, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, de ez is mindegy már. Mindez csak arra volt jó, hogy megmutassam, hogyan jár már az ember agya kies hazánkban, s mért gondol a legrosszabbra, holott arra alkalmasint oka sem lenne. Egyszerű, ezt szokta meg. Hogy minden mögött valami mérhetetlen aljasság rejtőzik.

Mondhatod, hiába

Tóth Bertalannak már jó. Ő az az MSZP-s bácsi, aki fideszes gázlopásnak nevezte a MET nevű cég 2011-15 közötti machinációit. A cég beperelte a bácsit, a Kúria most pedig kimondta, a lopás szó használata nem volt alaptalan. Ezért jó most Tóth Bertalannak, örülhet, mint kismajom a kunkori farkának, s ezzel párhuzamosan ki is törölheti a seggét az ítélettel. Mert minden ilyennek akkor lenne haszna, ha nem csak az lenne a következmény, hogy nevén lehetne nevezni a dolgokat, hanem, ha a lesújtó névvel illetetteknek lenne valami kellemetlensége abból, ha mindenki tudja róluk, hogy lopnak.

Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni “bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.

Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.

Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.

A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.

Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.

Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.

Haza és szarozás

Azt mondja a Deutsch Tomi, hogy a magyarországi ellenzék Gyurcsányék vezetésével máris megkezdte az áskálódást a haza és a magyar emberek akarata ellen az EP-ben. Lehet valami benne, én is láttam, amint ásóval, netán és sőt csákánnyal, az elvetemültebbek pedig szívlapáttal a hónuk alatt járnak kelnek a messzi brüsszeli országban, és CSOK-os csecsemőket früstökölnek magyar szüzek vérivel locsolva. Ez a minimum azoktól, akik rárontanak a nemzetre mindig is.

Viszont van itt egypár valami, amin elmereng az ember. Elsőként a Deutsch Tomin, akinek a létezése nem igazolható észérvekkel, sőt, leginkább az ötlik az észbe miatta, hogy mivégre van ezen a fura világon. Ez már a legendák, mesék és álmoskönyvek birodalma, amit az elpárolgott beléptető rendszerek választanak el a krónikástól. Azok, amelyek miatt a hűvösön kellene rohadnia a Deutsch Tominak, nem pedig itt járatni a száját, amiből gátak nélkül árad a hülyeség, de mit lehessen tenni ma már. Ugye.

Kapaszkodjunk hát megfogható dolgokba, mint például EP, ellenzék, a magyar emberek akarata és a szarfoltos magyar haza Fidesszel fűszerezetten. Ezekkel már lehet mit kezdeni, ha jól odafigyelünk. Deutsch Tominak az a baja most, hogy a bevándorláspártiak meg akarják fúrni azt, hogy olyan bizottság alelnöke legyen, amelyik az Unió pénzügyeit, köztük a korrupciós dolgokat felügyeli, s valljuk be, ebben azért van valami. Hogy fideszes, és pláne Deutsch Tomi kerüljön oda, ez olyan mókás dolog.

Aztán ha megnézzük a választók akaratát, mint szent hivatkozási alapot, hát, nem tudom, hányan álmodták-akarták a Deutsch Tomit ilyen bizottságok ormaira, egyáltalán akarta-e egyáltalán valaki a kedves vezetőn kívül, hogy ő ott haligalizzon a távoli brüsszeli országban. És még tovább menve arra is kíváncsi lehetne az ember, hány olyan ukrán és krumplihéjas, száraztésztás szavazó van, aki tudja egyáltalán, hogy Deutsch Tomi ezen a nyüves világon van. A választók akarata olyan bizonytalan hivatkozási alap, hogy mi a kénköves nyavalyát is akar az a választó. Leginkább enni, inni, ölelni meg aludni.

Mert más oldalról pedig, a választók felől nézve azon ábrándozik az ember, a Fidesz és csatolmányai képviselik-e őket valahol is. Európában, az ország tetves házában vagy a városi közgyűlésekben, falusi ugarokon. Mert ők a kedves vezető érdekein kívül semmit nem képviselnek egyáltalán. Ilyen szemszögből pedig, ha a bevándorláspárti sorosista-gyurcsányisták Deutsch Tomit furkálják, akkor inkább a választók oldalán vannak, mintha elvtelenül támogatnák a füvesembert. Mert az élet nem habostorta Pelikán óta.

Deutsch Tomi megfúrása tehát teljesen logikus és korrekt lépés Mari néni érdekei felől nézvést, de tudjuk, hogy ő az utolsó a sorban, akármi rezegtető harcok vannak is a felszínen, hogyha hallgat a mély. Mert, ugye, a népek csak bávatagon néznek, hogy is van az, miszerint az EPP-ben az egész fideszcsürhe felfüggesztett, leprás bagázs, funkciót nem kaphatnak, nem szavazhatnak, ehhez képest viszont egy szinttel feljebb meg csillognak, alelnökök, mindenféle muftik lesznek, és verik a mellüket, hogy az egész világ ezt akarta, holott rossebeket.

Nehéz dolgok ezek (is), mint maga az összes élet. Mert például azon is el lehetne merengeni kicsinyég, hogy mi a haza, s kinek az, amit mindig elárulnak a balos-sorosok. Stadion-e, lerohasztott Nemzeti Színház és einstandolt Balaton, orwelli VOLT meg rohadt választási krumpli, esetleg és netán szöcske, ökör, szelíd tanya vagy bakterház. Mert kurválkodni lehet a hazával, de nem érdemes, mint ahogyan Istennel sem ajánlatos. Mindezzel és végezetül azt óhajtottam demonstrálni csupán, hogy Deutsch Tomi fölöslegesen veri a nyálát.

Ő voltaképp a haza, a választók, az emberek akarata szemszögéből nagyon hosszú évek óta nincsen is. Valami messzi orgonaszó, egy spangli, néhány bejegyzés a Twitteren. És az, hogy a távoli brüsszeli országban mégis eszébe jut pár csinovnyiknak őt jelölni akármi tisztségre is, az nem a választók akarata, hanem annak a bizonysága, hogy az Európai Parlament is egy szarhalom. Régóta mondom, hogy ez a világ a végét járja, s hogy ilyenek történnek benne, az csak újabb bizonyság a pusztulás kezdetére vagy végére gusztus szerint.

Orbán és a költészet – Hatvanezres szöveg

A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja. A költői ihletnek Orbán elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban is. Szélesebb értelmezésben ez az ihlet mindama tárgyakban ott munkál, amelyeket költőink a magyar nép életének új, pozitív jelenségei közül merítenek.

Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.

Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.

Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például “A mérnök szólt”:

„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”

Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:

“És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”

A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Orbán Viktorból árad az ország népe felé. Az a személyes portré, amely költészetünkben Orbán elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket. Ebben a mosolyos derűben a világszemléleti, a politikai optimizmus ragyogása érzik, nyilván ezzel magyarázható mély hatása is.

De a mosoly nem az egyetlen vonás, amelyet Orbán elvtárs emberi egyéniségéből megörökített költészetünk. Felvillan a vezér alakja az országos gondok között, egyik népszerű fényképe formájában, a tanító, a mester eszményi alakjában. Néha a jellegzetes derű a jellegzetes komolysággal együtt, tehát lényegi teljességében csillan fel a művészi ábrázolatban.

A nép érzésvilága a tömegek felé áradó szeretetet, gondoskodást, a tömegek sorsáért érzett felelősséget önkéntelenül összekapcsolja az „apa” fogalmával. Gondoljunk – a műköltői hangulatú, késői keletkezésű „Árpád apánk” mellett – a gyökeresen népi „Kossuth apánk”-ra. Költőink képzelete itt is népi karaktert mutat: Orbánhoz való viszonyát legtöbb költőnk az apa és a gyermek kapcsolatával véli leghitelesebben kifejezhetni, érzékeltethetni. Némelyikük arra az időre, amikor még nem érezhette magán Orbán őrző szemét, úgy gondol vissza, mint az apátlan árvaság éveire.

Az apa-képzettel szorosan összefügg az Orbán Viktor alakjából sarjadt költészet gyermek-motívuma. Most nem arra gondolunk, hogy a nép, a költő Orbánnal, az apával gyermekként áll szemben. Hanem arra, hogy népünk és költészetünk Orbán elvtárs emberi vonásai között különös gyöngédséggel és megindulással fedezi fel tanítómesterünknek a gyermekek iránt érzett őszinte szeretetét. Az a meleg gondoskodás, az a dédelgető figyelem, amelyet Orbán Viktor az apróságok iránt tanúsít, sok költői tükörképben csillan vissza. Orbán derűs szeretete a boldog gyermekkor záloga, amely megmutatkozik az alábbi kis óvodás versikében is:

“Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsikomcsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!”

Dolgozó népünk – és részben ez is Orbán páratlan emberi közvetlenségével magyarázható – úgy érzi, hogy Orbán elvtárs a nép minden egyes fiával személyes ismeretségben van. Ennek az ismeretség-érzésnek nem feltétele a tényleges ismeretség, még csak az sem, hogy aki ezt érzi, valaha is látta légyen Orbánt. A mosolygó fényképek mély humanitása, a szájról-szájra szálló hírek és emlékezések, Orbán pregnáns, magvas mondatai, szólásai, a népért való harca és alkotásai olyan közel viszik őt népünk minden fiához, hogy mindenkiben élni kezd a „személyes ismeretség” illúziója.

Orbán jelentőségének nagy méreteit éreztetik költőink, mikor népünk vezérét a magyar történelem nagy folytonosságába állítják be, a magyar szabadságharcok vezetőinek sorába, mikor a Párthoz való viszonylatát jelzik, amikor Orbánt Putyinhoz való kapcsolatában ábrázolják.

Orbán Viktor alakja a szabad évek magyar költészetében, noha távolról sem teljesen, de sokoldalúan és híven tükröződik. A forradalmi romantikával izzó keresztény-realizmusnak nem egy sikerült darabját találjuk ebben a költészetben. Azok a versek, amelyek Orbán Viktor alakját valóban ihletett erővel állítják tömegeink elé, a nép nevelésének nagy feladatát végzik: segítenek az alakuló új embernek a nagy mintához, Orbán elvtárshoz való igazodásban. Költőink eleven és őszinte Orbán-élménye szerencsésen hat az esztétikai megformálás síkjában is. Líránk, amely különben elég sűrűn mutat sematikus vonásokat, az Orbán-versekben többnyire a lélegző, életszerű ábrázolás útját járja.

(Ui: Láttam a felhívásukat, mint polgári értékeket valló egyetemista, és ez alkotásra ihletett. Ilyet naponta hármat tudok, esetleg négyet. Üdvözlet, várom a hatvanezremet.)

Bakondi, a műkeresztény bájgúnár

– Öblözet – mondja Orbán Viktor.
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Emlékszünk erre a bájos jelenetre és párbeszédre még talán, amikor Orbán árvízi hajós volt, Bakondi pedig nem tanácsadó-szakértő-szarkeverő, hanem katasztrófás ember. De nem lógott ki a brancsból, ő így küzdött a víz ellen, hogy ne az legyen az úr. A főnöke pedig, a belügyminiszter sms-ekkel harcolt a hóval másik autóba ültetve a szavazópolgárokat, amiből is kitetszik, tele van a NER olyan organizmusokkal, akiknek a seggükben is fejük van. Az ilyenek adják az erejét, a szellemi nagyságát neki.

Bakondi elvtárs ma már – mint tudhatjuk – a migráncsok elleni harc oszlopa vagy fundamentuma gusztus szerint, ha ő megszólal, rá oda kell figyelni, csak úgy, mint Georg Spöttlére, aki szintén festeni való bohóc, ezért képviselő lesz belőle. Viszont Szele kolléga lestipistopizta, hogy ő akar rajta kajánkodni, marad nekem hát Bakondi, de nem panaszkodom, ő se rossz. Sőt, ha belegondolunk, még nekem könnyebb a dolgom, mert a Spöttle annyira síkhülye, hogy őt érdekessé tenni húzósabb feladat, mint Bakondit, aki már születetten maga a kabaré.

Mint látjuk, gumicsizmás múltja is van, terepi tapasztalata, mostanában azonban a stúdiók langymelegében érzi otthon magát, és fejlődött is a kommunikációja formai része. Odahagyta a “Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?” balladai homályát és sűrűségét, kerek mondatok jönnek ki a száján, most éppen az, hogy a líbiai háború elől menekülők célja, hogy “az európaiakban felébresszék a segíteni akarást”. Tehát nem azért kelnek útra habzó nyálú tengereken, mert bombák potyognak a fejükre, hanem aljas manipulációból, hogy felébresszék.

A segíteni akarás, a segítségnyújtás, ha úgy tetszik, az irgalom általános emberi tulajdonság, legalábbis eddig azt gondoltam. Ha fel kell ébreszteni, már régen rossz, s arra utal, hogy a delikvensnek nem volt gyerekszobája, kiskutyája vagy minimalaca, egyszóval érzéketlen tuskó, mint Faludynál a fegyőr, aki bamba képpel és kéjes vigyorral vágta ketté a szalamandrát. Ezen túl az is megjegyezhető, hogy a segítés, az irgalom minden nagy világvallás sajátja, törvényi előírása is, ha úgy tetszik, erről megfeledkezni tehát bűn, és penitenciát von maga után.

Mi pedig keresztények vagy keresztyének vagyunk mint a rosseb, a seggünkből is böjti szelek fújnak, a kedves vezetőjéből meg pláne, csak rásegít a babgulyással. S most nem a profánság okán csupán a forma miatt jegyzem ezt meg, fölhívva Bakondi elvtárs figyelmét a tutira, miszerint: “Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6.2) Ebből pedig az fakad, hogy akiben az irgalmat manipulációval kell és lehet felébreszteni, az istentelen, mint ez a Bakondi is. A keresztény felebaráti szeretetnek, az egymáson való segítésnek a legelemibb követelményéről van szó ugyanis.

Tehát aligha lehetne gazdagabb tartalommal, és mégis ilyen rövid megfogalmazásban összefoglalni a gyakorlati kereszténységet, mint ahogyan Pál apostol teszi. Ez a keresztény élet alaptörvénye, talán ezért is nevezi Pál Krisztus törvényének. Csak, hogy lássuk, miket hadovál össze Bakondi elvtárs, aki annyira keresztény, mint a bucsui, világítós, műanyag Jézus-kulcstartó. Bár így van ezzel az összes NER-huszár is, Orbántól Semjénig terjedően és bezárólag. Hogy ez nekem nem tetszik, az egyéni szociális probléma, de, hogy tudós plébánosok és ministránsfiúk is elégedettek a tényállással, az mindent elmond erről az istentelen rendszerről.

Uniós csaták az albérletből

Tegnap meghallgatták a leendő, már majdnem igazságügyi miniszter Varga Juditot, hogyan képzeli az életet meg a halált, mit gondol erkölcsről és igazságról, egyáltalán, mi a jó francot akar csinálni, mint Orbán százhuszonharmadik csicskása, és nem kellett csalódnunk a nacsasszonyban. Ő már most ilyen NER által legyártott robot, beprogramozták és nyílegyenesen, lélek nélkül működik azzal a szépséghibával, hogy nem rakták bele a robotika első törvényét, miszerint: “A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”

Tudjuk, hogy a robotoknak nincsen lelkük, sem etikai aggályaik, ennek a példánynak sincs ilyen egyáltalán. Megkérdezték tőle, rendben lévőnek találja-e, hogy háromszázezer pénzt kap havonta lakhatásra, miközben a férje lakását kiadják, és azt mondta, nincs ezzel semmi gond. Sőt, már annyira Orbán, hogy lélektelen külföldi kérdezők előtt érezte magát, mert ők szoktak – mint mondta – mindenbe belekötni, ahogyan mindenki brüsszelita-sorosista bevándorláspárti, aki a korrupcióról érdeklődik. Egyáltalán mindenki komcsi, aki gátolná a zavartalan lopást. Ezért is nem csatlakozunk ez Európai Ügyészséghez.

Nem így mondta a Varga Judit nevű robot, csak ezt gondolta, amikor egy ezt firtató kérdésre válaszolva lényegileg azt válaszolta, csak éppen, hogy nem azt bökte oda: közöd? A CEU ügye és a nők elleni erőszak dolga politikai hiszti, s ha nem tetszik valami, “Nyugodtan lehet küldeni az sms-t Strasbourgba, vagy ahol várják”. Így kezdett bele, ilyen stílusban, és ez még csak a meghallgatás volt, amikor a jelöltek jól viselkednek, mosolyognak a vicsorgás mögött, hogy elnyerjék azt a nyüves bársonyszéket. Ilyen alkalmakkor azt mondják – ha nem is úgy gondolják -, amit a regnáló hatalom helyesnek gondol.

A NER és Orbán Viktor Mihály ilyesmiket gondol helyesnek ezek szerint, és Varga nacsasszony meg is felel a kényes elvárásoknak. Kiderült aztán, hogy igazságügyi miniszterként a kedves vezető elvárása tőle az, hogy “segítsen megnyerni az uniós csatákat”, és ez már érdekesnek mutatkozik. Ezek szerint Varga nacsasszony csak egy újabb elcseszett szabharcos, a határon belül dolga nincs is, a Czeglédy-per folyik, Farkas Flórián pedig mosolyog. Ezzel a kettőssel lehet érzékeltetni, hogyan áll kies hazánkban a jog és igazság ügye, ami így olyan tökéletes, hogy dolog vele nincsen is. Varga nacsasszony tehát fölébred az albérletében, és már kócosan, otthonkában az Unió elleni csatákra gondol.

Lesz egypár, hiszen ezzel a színjátékkal – amit bizottsági meghallgatásnak neveztek – párhuzamosan került nyilvánosságra az Európai Bizottság éves jelentése, amiből kiderül, hogy Orbánia – vagy Neria gusztus szerint – ellen ebben az elcseszett pillanatban is ötven kötelezettségszegési eljárás folyik, ráadásul fajsúlyos ügyekben. Ilyenek a Lex CEU, a menekültek áthelyezéséről szóló döntések vagy épp a nemzetközi védelemre jogosult személyek esetében lefolytatott eljárások. Ez utóbbiakat a határon éheztetjük, a körözött, elítélt alakokat befogadjuk, amiből látszik, minálunk épp fordítva működnek a dolgok, mint a világ normálisabb felén, egy hungarikum az egész lerohadt ország.

Ennek lesz az igazságügyi minisztere a mi pénzünkön albérletben sínylődő nacsasszony, akitől a meghallgatásán nem kaphattunk mást, csak mi lényege. S nem is azért foglalkoztam vele, mert meglepetést okozott volna, vagy mást lehetett volna remélni tőle, hanem, mert benne testesül meg a jövő. A NER kilencedik évében kitenyésztődött az a generáció, amelyik gondolkodás és erkölcsi skrupulusok nélkül – tényleg, mint egy robot – hajt végre mindent, amit parancsba kap. Az ilyenek fognak éles lőszerrel a tömegbe lőni, az ilyenek veszik el a koldus takaróját és utolsó falatját is. Varga nacsasszony színre lépése ilyen szempontból unikum, az árja Übermensch mintapéldánya, keresztény úrasszony Horthy köldökéből.

Petőfi és a rottyantós ember

Petőfit túlsztárolták a komcsik. Ezt a bölcsességet Németh Szilárdtól tudtuk meg, aki mindent is tud, ezt tehát miért ne. Arról ne beszéljünk, hogy a bácsit nem kellene emberek közé engedni, arról azonban igen, hogy megtanulhatná, maradjon a bográcsnál, hacsak nem az a cél már a létezésével is, hogy provokálja a normalitást, ezt azonban nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy sikerül neki, és még csak nem is erőlködik.

Most a márciusi ifjak kapcsán jutott eszébe Orbán Viktor Mihály hőstette, mégpedig az, hogy állva hugyozva és tapsolva örül annak az Ursula von der Leyen megválasztásának – sőt, saját érdemének tudja be -, akinek a világról való vélekedése, értékei és erkölcsei szöges ellentétben állnak az övével. Ennyit is megér neki, hogy a számonkérése ezzel ha el nem is marad, de elodázódott, és még egy kicsit tapicskolhat a légyszaros homokozójában.

Viszont mindettől márciusi ifjúnak azért nem kellene lennie, Németh Szilárd olvasatában viszont az lett, aki együttműködve száll szembe “a birodalmi érdekekkel”. Ha így folytatódik, itt is feltűnik majd Dózsa László (1948-), aki szembeszállt az orosz lovassággal, akiket aztán Orbán hazazavart. Mert a történelem olyan, amilyet csak akarnak, és mindezt fesztiválokon is vetítik már, hogy a beállt ifjúság tudatalattijába ivódjon, ki az egyedüli faszagyerek a világon. Csakis az Orbán.

Ilyenek a szándékok és igyekvések, s ennek kapcsán a múlt buherálásában eljutottunk 1848-ig is, amit újra kell értelmezni, mert: “A kommunista történetírásban Petőfin kívül a többi márciusi ifjúnak, mintegy harminc forradalmárnak még csak epizódszerep sem jutott, holott mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy 1848 a csodák éve legyen.” – Ezt mondja a pacalos a zsírfoltos szájával, mert sejtéseim szerint Petőfi túl balos lesz eztán, és ki is íródik az alaptantervből majd.

Érthető, a mi Sándorunk királyokat szeretett volna akasztatni, a jognak asztaláról ábrándozott, bőség kosaráról, szabadságról, népek tengeréről, a víz uralmáról, ilyenekről, legalább olyan hepciás manus volt, olyan túlmozgásos, mint a Gyurcsány. Meg nem is ősmagyar, Petrovics ugye, az is lehet, hogy sorosista világpolgár, jobb az ilyet elfelejteni, zavart kelt az erőben, ahogyan Ady is. Tele van a magyar irodalom nem NER kompatibilis alakokkal.

Németh Szilárd a többi márciusi ifjúról ábrándozik, igyekezve megtalálni soraikban a kedves vezetőt, az elfelejtett márciusi ifjak érdemeit keresi úgy, hogy előtte két nappal arról értekezett, hogy Schmitt “álamelnök” úrnak mi mindent köszönhet a haza, miközben ő “Tavaly birkafejet ettem, pincepörköltet főztem, idén báránycsipszet fogunk ropogtatni és fúziós pacallevest rottyantok.” Mi pedig beszarunk a gyönyörűségtől, de csak a rezsiharcos után.

Viszont ilyen alapállásból nem csoda, ha még ezekkel az ifjakkal is mellényúl a rottyantós ember. Ott van nekünk mindjárt Jókai is, mint márciusi ifjú, akit el sem nyomtak a komcsik és el se feledtek. Tele volt a tévé aranyemberekkel meg a kőszívű számolatlan fiaival, köztük majdnem Dózsa László (1948-), meg Schmitt Mária, mint markotányoslány, mert minden lehet, és mindennek az ellenkezője is. Még az is, hogy a rottyantós emberrel ellentétben gondolkodtak a kikeleti fiatalok, nem csak a kokárdát rázták, akárha rumbatököt.

Volt egy Életképek című lap, amibe a márciusi ifjú Jókai írt egy cikket “Észarisztokrácia” címen, s ebben nem átallott olyasmiről ábrándozni, hogy az országgyűlés alsó táblájához kerülőket kizárólag képességeik alapján kellene megválasztani, és a felső táblába kerülők között is a hozzáértésnek, a rátermettségnek és nem a származásnak kell lennie az elsődleges szempontnak. A márciusi ifjak magukat észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt afelől, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek.

A rottyantós ember itt bajba kerül, mert az elfeledett márciusi ifjak ilyetén szempontjait figyelembe véve máma üres lenne a nyüves parlamentünk, ő sem héderezne benne, sem a kedves vezető, sem a többi ingyenélő, bűnöző alak. Érhetik meglepetések az embert, ha összevissza beszél, a mi tragédiánk viszont az, hogy ezeket sajnos nem. Be nem áll a szájuk, rottyantanak, pofáznak, s közben zavartalanul gyalogolnak át az életünkön. Semminek nincs következménye, csak egyre szarabb minden. Ez van sajnos, meg a Tót Ottó.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

A messziről jött ember

Gyuszika, a falu hülyéje szaladt, ahogyan a lába bírta, és hírül vitte mindenkinek, bekiáltotta az összes portára, minden istállóba és valamennyi disznóólba, ha csodát akarnak látni, siessenek a kocsmába mind, mert ott van a messziről jött ember, ott ül a sarokban csuda dolgokat mesélve távoli, ismeretlen vidékekről, szörnyekről meg sárkányokról, vitézekről, szüzekről és valami különös ok miatt kisvasutakról is olyan erővel, hogy az ivó összes pókja is tátott szájjal figyeli mind a nyolc szemével. Sőt, a legyek is megálltak a levegőben.

Nosza, iramodtak a fess férfiak, letörölték a disznószart a csizmájukról, hátranyalták olajos hajaikat, ami volt nekik, asszonyok őrizésére intették a vak komondorokat, úgy csattogtak a föhenyen, mentek hosszú sorokban az ivóba, mert idegent még nem láttak errefelé, és ők sem voltak a templom tornyánál távolabb sohasem. És nem hazudott a Gyuszika, ott ült valóban a messziről jött ember gyönyörű, kockás ingben, gumicsizmája sem volt ganajos, hanem elbucskázott rajta a napfény, és ajkait nyalogatva mesélt a kocsmárosnak, hogy annak tátva volt a szája, és kilátszott mind az összes két foga is.

Beestek a fess férfiak az ivóba, úgy zuhantak be ajtón és ablakon át, megtöltötték a kocsma minden szegletét, és hallották, hogy a messziről jött ember valami brüsszeli országról mesél, amely túl van a templom tornyán, de még a békanyálas halastavon is, a kerek erdőnél is messzebb, ott, ahol az ég a földet éri, tehát a világ peremén. Csatákról mesélt a messziről jött ember, hogyan győzött ő mindig is a távoli brüsszeli országban, hogyan vágta le a sárkány kommunista fejeit, s habár azok mindig újra nőttek, de azért végzett velük valahogyan, mert egyszer csak nem volt több.

És akkor az egyik ganajos kételkedni óhajtván jelentkezett kérdésre ujjait mutogatva, s amint szót kapott, kategorikus imperatívuszokról érdekelődött, a hazugság természetéről, az igaz-hamis logikai ellentétpárjáról, és zárójelesen a párhuzamos világok szuperszimmetriájáról, de képen vágták őt, hogy ne zavarjon. Előkerült egy hegedű is, és szólt a magyar nóta, hogy elnyugodjanak a kedélyek, meg, hogy feledjék a bajkeverőt, és szóltak a messziről jött embernek, üljön le közéjük újra, és kezdje el a mesét szépen megint.

És migráncsországról mesélt, az ezerfejűről, aki itt áll az ablak alatt, feni a fogát a falu mind az összes feszületére és a szüzekre, a traktoristákra, hogy arabusul beszél, és – uram ne kegyelmezz – arabi számokat is használ. És – közben, ezt képzeljük – a fess férfiak tátott szájjal figyelték, néha elbődültek, hogy húúú, meg hááá, hogy belereszkettek az ablakok is, gyűrűzött a sok húúú meg hááá a falun át, be a disznóólakba, hogy a kocák fejükre húzták a trágyát, és a malacok visítottak is. Így folyt a mese, mintha örök péntek lenne és Kossuth rádió.

De a fess férfiak nem nyugodhattak, győzni akartak a messziről jött emberrel újra megint és mindig is, velőspacallal, szalonnával kínálták, ugorkával és hazai kisüstivel, amitől a messziről jött ember közelebb vonta őket és súgta csak, mint az örök csodát, hogy még messzibb, és már félig a lapos földről lelógva is van a sorosista ország, és annak a közepén ül a Soros maga. Mahomet, száz éves ember, ezer karja van, pénze, mint a pelyva, tűz a szeme, gyémánt a patája és elefántcsont szarva van.

Húúú, mondták a fess férfiak megint, meg hááá, és várták a folytatást, de a messziről jött ember hallgatott, száját nyalogatta, ingatta a fejét, keze remegett, s így, amikor kórusban kérdezték, levágtad, jóuram, levágtad a patáját, a szarvát-e neki, úgy összezuhant, a földre esett eszmélet nélkül, hogy rengett a hasa neki, elrebbentek a kimerevedett legyek a képből, és pókok összes szeméből könny csorogott. Megütötte a guta, állapította meg Gyuszika, és, hogy baj ne legyen ennél is nagyobb, babgulyással locsolgatták, de le volt fittyedve a szája nagyon, és orvos sem volt sehol, mert üres volt a praxisa neki.

Szombathelyi Halódás

Tegnap a mindent is tudó nagy, fővárosi médiaatyák, akik azt hiszik, hogy ők kakálták az újságírást, viszont semmit sem tudnak, már vagy az öröm harsonáit fújták, hogy megmenekül a szombathelyi foci, mert Mészáros veje, Homlok Zsolt lesz a tulajdonos, tehát lesz pénz dögivel, illetve a másik megközelítésből, késztetést éreztek – a nagyvárosi slapajok, akik mindent is tudnak – borongani azon, hogy ezek a szemetek ezt is befalják, világvége, kardbadőlés, egyebek. Egyik sem igaz, illetve nem egészen úgy, vagy sehogyan sem.

Nem olyan bonyolult, viszont egészen az. Hölgyek és újszülöttek, valamint részeges bölcsészek számára elmesélem, hogy a Haladás futball csapata idén kiesett a magyar első osztályból, ami az NB/I, és nem a Premier League vagy La Liga – ezt csak az ínyencek számára, meg, hogy mutassam, milyen insider vagyok futballilag, mint a rosseb -. De ez nem elég a nyomorúságból, pénz sincsen semennyi. Ha nem történik valami, a friss, ropogós, tizenötmilliárdos stadion, egyetlenünk terhes ajándéka ott áll majd üresen, magányosan, éltető futball nélkül.

A csapatot működtető Szombathelyi Haladás Kft.-nek mínusz háromszázkilencven millió forint pénze van, ez a tőke, de a rossz nyelvek az ilyet egyszerűen csak adósságnak nevezik. Ebből perecet se lehet venni, nem hogy csapatot üzemeltetni, más szemszögből, ennek a töredékéért már utcára tesznek gyermekes családokat a NER-ben, viszont ugyanebben a társadalmi közegben mindenki állva hugyozik, hogy mentsék meg a csapatát. Ezért borulnak a Mészáros vej, Homlok Zsolt lábai, mint megmentő csülkök elé. Mert utáljuk az apósával együtt, de a pénze jó lenne.

Sajátos erkölcsi hozzáállás, viszont a futballcsapatot az eddigi többségi tulajdonos, HALMILL Team Tanácsadó Kft., élén Illés Béla “a legnagyobb király”, ma a legnagyobb közellenség – lám, a világ és a múló dicsőség – nem Homlok Zsoltnak magának adta oda ajándékba tartozásokkal együtt, hanem a Haladás VSE-nek, amelynek a vej csupán társadalmi elnöke. Pénze az nincs benne egy darab sem, így a futballban sem lesz. Itt a szar elkenése történik csupán. Hogy a Haladás VSE – élén Homlok Zsolttal – elfogadta a terhes adósságot, kihúzta Illés Bélát a kakiból, és a trutymót egy lendülettel a városra akarja tovább kenni.

A város már megszavazott – a bevándorláspárti többség – egy százötven milliós mentőövet a csapatnak, hogy az legalább az NB/II-ben el tudjon indulni. Viszont ezt csak a következő évi támogatások terhére tette azzal a kajánsággal, hogy egy független szakértő hadd nyálazza át Illés Béla pénzügyeit, megnézve, hol romlott el minden. Erre történik ez az ajándékozás, tartozásokról szó sincs, sőt, Homlok Zsolt ahelyett, hogy pénzt tenne a csapatba, egy lendülettel tolja tovább a nehéz pakkot a városnak.

Mert ilyeneket mond: „Felek elengedhetetlennek tartják, hogy Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata az általa megszavazott 150 millió forintos támogatásnak a 2020-2021-2022. években nyújtandó támogatásba történő beszámításától eltekint; és a 150 millió forint támogatást feltétel nélkül biztosítja és átutalja, egyúttal a közeljövőben áttekinti a 2020-2021-2022. években nyújtandó további támogatások lehetőségét; és lehetőségeihez mérten magas színvonalon támogatja a városi labdarúgást.”

Ennyi a kisördög, nem több, nem kevesebb. Homlok Zsolt nem azt mondja, utánam, hanem, hogy előre, s egyben a felelősséget – azzal, hogy ki tudja, milyen jóváhagyással – a városra testálja. Elég aljas hozzáállás, mert, ha a város azt mondja, kösz, így nem, és akkor ő lesz a bajok okozója, vagy, ha azt mondja, jól van ez így, akkor is. Mindkét esetben elküldi valaki az anyjába a tisztelt képviselőket, Illés Béla és Homlok Zsolt pedig mosolyog. A szombathelyi futball nem menekült meg, csak az agóniája húzódik el, és a trutyi hömbölög tovább.

De hát, ilyen ez a magyar foci és ilyen ez az ország. Sem a profi sport, sem a gazdaság nem piaci alapon, hanem uram-bátyám, közbeszerzés, pályázati mutyi, pártszimpátia és szemszín alapján működik, és ebbe is pusztul majd bele velünk együtt. Viszont visszatérve a focihoz, lehetne másként is. 2005-ben az amerikai Malcolm Glazer nyolcszázmillió fontért megvette a Mancehster United hetvenöt százalékát, teszem hozzá, javarészt kölcsönből. A szurkolók kiátkozták, ám a klub miden évben profitot termel azóta is.

Az FC Barcelona tulajdonosai meg a klubtagok, a culék. Bárki, aki befizeti az éves tagdíjat, tulajdonos lesz, és dönthet a pénzügyekről. Nemrégiben határoztak arról, hogy a Camp Nout – a stadiont – százötezresre bővítik és befedik. És az avatáson nem Hende Csaba meg Puskás Tivadar köszöni majd meg az ajándékot, hogy jól viselkedtek, és az atyuska kegyes volt hozzájuk meg a városhoz. Az övék lesz, maguknak építik, és a dolgok itt kezdődnek meg itt is érnek véget. Ehhez mérjük a mostani szombathelyi mesét, s ezután mélázunk rajta.