Legyen akkor Timmermans 2.0

Tegnap a délutáni órákban kiderült: előfordulhat, sőt, valószínű, hogy Frans Timmermans, Orbán szocialista rémálma lesz az Európai Bizottság elnöke. Ettől pedig az utcai harcos kedves vezető látványosan, fénysebességgel szarta össze magát, levelet írt, akárha Tatjana, minden méltóságát elveszítve, szánalmasan Joseph Daulnak menteni a menthetőt. Már azzal sem törődve, hogy ő kérte a felfüggesztést – “tisztában vagyok vele, hogy fel vagyunk függesztve, és nem szólhatunk bele a Néppárt politikájába” -, mert abban a pillanatban megérezte a pallos suhogását a nyomorult feje fölött.

Hosszú volt az út viszont idáig, hogy itt álljon előttünk a nagy kombinátor csupaszon és remegve, egy nappal azután, hogy már komoly és tekintélyes volt a hasadt elméje. Az egész életútja predesztinálja erre, hogy félve és reszketve vonuljon be a diliházba, az események azonban akkor gyorsultak fel látványosan, amikor a sorosos-junckeros plakátok miatt kiakadt a Néppárt, mert ezt nem nézték jó szemmel már, azt viszont igen, hogy egy országot tesz tönkre. Ezeknek is megvannak az értékeik. Tavasszal történt mindez, s akkor a kedves vezető cinikusságának ormain felajánlotta, hogy a junckeros plakátot leszedeti, de rakat fel helyette timmermansost.

Erről emlékeztem meg március 3-án “Legyen akkor Timmermans” címmel átkozva a Néppárot és persze Orbánt – bár ez nem újság -, s lám, négy hónap múltán eljutottunk oda, hogy a pökhendi galerivezér az életéért könyörög, s mit ne mondjak, jó ezt látni. Timmermans újra képbe került, igaz, már teljesen más előjellel, mint akire a kedves vezető nagy ívben szarik. Immár reszket tőle, mert a világ dicsősége mindig elmúlik. És lenne is oka a mimagyarok istenének a riadalomra, mert Timmermans az, aki az uniós pénzek kifizetését jogállamhoz kötné, így megszűnne a csöcs, ami a rezsimet életben tartja. Timmermans tehát Orbán azonnali halálos ítélete, minden mással ücsöröghet még a siralomházban.

A legnagyobb tanulság ezzel a tegnapi eget rengető huszonnégy órával nem is az, hogy ki lesz az elnök, hanem, hogyan mállik le egy perc alatt a máz Orbán pofájáról, és lesz a világ ura helyett nyüszítő kis pöcs. Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a Mastercard. Olyan jó nem elfelejteni a kedves vezető június 21-i kinyilatkoztatását, miszerint “Manfred Weber és Frans Timmermans elbukott, ami jó hír Magyarországnak, mert a magyar emberek nem akarták őket”. Most meg úgy belegabalyodott a Juncker, Weber, Timmermans háromszögbe, hogy ki sem látszik belőle, és nagyon jól kitetszik, hogy a dolgok rajta kívül történnek, áll a kör szélén a száját nyalogatva.

Orbán Viktor nem vátesz, nem stratéga és nem tényező, csupán a Magyarország nevű szemétdombon, amit magának ganajozott össze. Sodródik az eseményekkel csak, utólag megmagyarázva, hogy legyőzte azokat. Világosan látszik, hogy kilavírozta magát a komfortzónájából, Európában már most a túlélésre játszik, és egyáltalán nem tőle függ, hogy életben marad-e. Repedés keletkezett a monolit szobron, idő kérdése, hogy mikor süllyed el. Ha a Néppártban, ha azon kívül, ha Timmermans, ha más keze által, teljesen mindegy. Mert reggelre kiderült, lehet, nem a holland lesz a bizottsági elnök, amitől újra megszólalnak a győzelmi harsonák. Korai volt tehát a net népének örömtánca, mert annyi bizonyos csupán, hogy a rendíthetetlen szabharcost beárazták.

Illetve ő tette meg saját magával ezt az illetlen dolgot. Viszont jön az ősz, és vele az önkormányzati választások azzal a tapasztalattal felvértezve, hogy a szobor ledönthető, s már inog. Ha úgy tetszik, a magyar ellenzék – nem jobb, nem bal, nem közép, hanem cuzammen – beviheti a második rogyasztó ütést, ha el nem cseszi, de el fogja. Pedig, ha Európában perifériára szorul OVM és a magyar városokban is, csökken a játszótere, és nyilazhat a sztyeppéken, a magyar ugaron Attila szellemében a krumpliért megvett szavazatival. Ennyi marad neki az európai trónus helyett, narcisztikus lelke meghasonlik, nyüszít és toporzékol. A “Legyen akkor Timmermans 2.0” tehát: “Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.” – Emlékszünk erre, ugye?

Komoly és tekintélyes

Mókás fiú ez az Orbán Viktor Mihály. Nagyon vicces azzal a toldással, hogy nem is akar az lenni igazán, aztán meg mégis úgy sikerül. Ő emelkedett, pátoszos, okos, bölcs, higgadt, meg az anyám valaga akar lenni, aztán hallgatja őt az ember, és kitör belőle a röhögés parttalanul áradva, gátak nélkül, miközben zokog is, amitől a füle lekonyul. Ezt hívják groteszknek, de ez itt nem esztétikai stúdium, hanem az élet maga, amelybe épp belegebedünk.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” – Ezt mondta Orbán Viktor Mihály, miközben rendőröket avatott. Mondott más baromságokat is határról és becsületről meg hűségről, mintha valami SS tisztavatón lettünk volna, nekem mégis ez a mondat ragadta meg a képzeletemet azzal a szándékkal, hogy egyszer a büdös életben nézzünk utána szemiotikailag, szemantikailag, a történelem felől és a szív oldaláról is, hogy mi az Istent delirál össze ez a szégyene az emberiségnek.

“Magyarország ma már komoly és tekintélyes állam.” Mondja, s ezzel a fals állítással nem örvendezik afelett, hogy a lángoktól ölelt ma virágzik, mint a pitypang – megírom -, hanem erősen utal arra, hogy ő tette azzá, ő virágoztatja tehát csakis. Ez igaz, az ő érdeme az a szarhalom, aminek a tetején kukorékol, de mindez az egész idáig csak az érzések szintje, a hangulati alapozás, mint a fröccs mellett danászott magyar nóta a teraszon, a százmilliárdos erkélyen.

“Ma már.” Helyezi el az időben az érdemeket, amivel azt mondja, eddig nem. Adódik a kérdés, mikortól, és természetszerűleg a kimondatlan állítás, hogy kilenc redves éve, az alaptörvény asztala, az első kétharmad óta, amikor is útra keltek a földgyaluk, hogy máig tartóan tarolják le az országot. Mert az eemúttnyócc az nem volt sem komoly sem tekintélyes érelemszerűen, sőt, az maga volt a fertő, a liberális romlás, a kommunista dúlás, és ilyeneket még ki lehet találni számolatlanul.

De, hogy, mielőtt maga Orbán Viktor Mihály elhozta volna a mennyországot a pöttyös seggünknek, volt-e valaha komoly és tekintélyes ez az ország, az is kérdés. Nem fideszileg nézve soha a nagybüdös életben nem volt az. Kádár alatt orosz, Horthy korában német tartomány, Trianon előtt K&K alig is önálló államisággal, előtte labanc elnyomás, török megszállás, mongolok, és eljutunk oda, hogy voltaképp szolga volt mindig is ez a nép.

Most is az, ámde most már Orbán szolgája, és ez így számára nagyon rendben is van. Mert, mint emlékezhetünk, Kádár diktatúrájával sem az volt a baj, hogy ocsmány a rendszer, hanem, hogy nem ő ücsörög az ormain. Itt az ideje azonban, hogy megnézzük a komoly és tekintélyes jelzőket is, mint kies hazánk orbáni meghatározását azzal a kitétellel, hogy azért országra ilyeneket nem mondunk, hogy “komoly”, mert az röhejes, meg különben is, szerinte, és azért így mindjárt más.

Feledjük hát a szemantikát, és meséljünk erről a komolyságról komolyan. Ha csak a baginacsára gondolunk, hogy az ő áradó, vízállásjelentés gazdagságú humoruk Karinthy gyűrűt ér, akkor előttünk áll a komolyság maga. Olyannyira, hogy tényleg elsírja magát az ember, de ez mellékszál és félrevezető út. Miniszterügynök elvtárs másképp értette a komolyságot, azt akarta mondani, már tényező a redves országa, hogy mintha lenne szerepe a történelemben, de rossebeket.

Ezért egészítette ki a “tekintélyes”-sel is. És ez meg olyan, hogy akkora a tekintélye neki, hogy mindenki messzire elkerüli. Jó, afrikai érsekek, keleti és balkáni pópák, sztyeppei despoták és részeges, bukott osztrák alkancellárok érkeznek ide, meg továris Putyin évi egyszer a komoly, géppel írt utasításaival. Különben a madár se jár erre. Tekintélyesnek, ha valami is mondható, az a kedves vezető egyre nagyobb gyomra, az pedig a komolyság maga, ahogy zsebrebaszott kézzel közlekedik a trottyos gatyájában.

Orbán Viktor Mihály falusi párttitkárnak is rossz. Ebből az egész komoly és tekintélyes delírből annyi igaz, hogy álmodott egy királyságot magának, gyártja hozzá a díszleteket, tartalma azonban nincs. Se a manusnak, se az országának, se az udvartartásának. Egyáltalán az a kérdés, meddig lehet álomvilágban élni, és ilyenben ringatni a híveket, hogy mikor nyílik fel a Józsik szeme, látják meg, a király meztelen, csüng a hasa, taknya-nyála folyik és lúdtalpas.

“Tekintélyes” – Istenem. “Komoly” – Uram. “Most már” – Atyám. Ja! Kész vagyunk.

Moslék

Régebben, amikor volt még újságírás meg újság, és voltak történetek is, nem csak ilyen csatazaj, trombita hangja meg ágyúdörej, arra intették és oktatták az újságot író embert az öregek, hogyha egy mesét – ami máma sztori – elkezdett, akkor azt vigye is végig a megnyugtató vagy felkavaró lezárásig. Tisztelje meg az olvasót és magát is azzal, hogy nem hagy levegőben egy sorsot, egy drámát vagy örömöt sem, mert mindennek van vége, vagy lesz egyszer. Sőt, már az iskolában is úgy oktatták a kis hugyosokat, hogy a fogalmazás szerkezete a klasszikus bevezetés, tárgyalás befejezés, kivéve, ha az idő nem lineáris, de ilyenekkel Kiss Pista 5. b. osztályos tanuló nem foglalkozott. És ma sem törődik vele, illetve nem tudható, a mai Kiss Pisták mivel törődnek egyáltalán.

Ilyen kényszerűségek, késztetések és becsületbeli ügyek okán nekem ma itt Varga Judit mindjárt miniszter nacsasszonnyal kellene foglalkoznom. Hiszen két napja elkezdtem mesélni a róla szóló bajaimat, hogy miért felkavaró, ha ő miniszter lesz, illetve, hogy miért illeszkedik a NER-be mégis, hogy szükségszerű termék ő, ha gyalázatos is. Mert mit ád a jóisten, kiderült, hogy a leendő miniszter nacsasszony annak ellenére, hogy milliós jövedelme van neki, a férjének meg pláne, tehát együtt nekik kurva sok milliós havi jövedelmük van, mégis a köz segíti a kis családot havi háromszázezerrel. Ennyi lakhatási támogatást kap a leendő miniszter nacsasszony az igazság nevében, amitől az embernek fölfordul a gyomra. Szóval ilyenek vannak, s ha ebbe szügyig merülünk, abból Buddenbrook ház lesz, holott a népek egyperceseket is alig olvasnak.

Mit tegyen hát az ember a Varga Judittal, illetve a Varga Juditokkal, akik a NER színe virágai, és annyian vannak, mint hercegkisasszonyok a burgban, s ha az egyiknek a nyomába szegődik az ember, akkor elvész a nagy egész. Mert az van, az ilyen leendő miniszter nacsassszonyok, a cimboráik és a rajongóik naponta olyan mennyiségben állítják elő a hulladékot, hogy egyenként vizsgálni már terméketlen és haszontalan is, hiszen a NER alattvalók sem külön csomagolva, hanem ömlesztve, összekeverve és ledarálva fogyasztják, mint a disznó a moslékot. Bár, s milyen beszédes is ez, olyat az Unióban malac nem is kaphat egyáltalán. Ilyen esszencia nekünk a héten, mintegy szimbóluma s egyben végterméke is a bús magyar sorsnak, hogy Orbán szól a VOLT-on rogyásig.

Ebben minden benne van, Varga leendő miniszter nacsasszony, s az is, hogy a neki havonta juttatott háromszázezer lakhatási közpénz mellett akad olyan roma család, akinek ötezer forint tartozás miatt kikötik a vizét negyven fokban, és Iványi Gábornak kell itatnia, hogy szomjan ne pusztuljon. De, hogy ez mikor kezdődött, hogy ide jutottunk a szarhalom közepébe moslékkal a szájunkban, az nehezen kihüvelyezhető. Hogy akkor-e, amikor Orbán disznót üdvözölt mi van röfi csatakiáltással, az újratemetésen, vagy, amikor az apja gyerekkorában gyakta, hogy akkor tört-e el a gerince, vagy már a fogantatáskor defektes volt, senki sem tudja, és nem is fogja soha.

Vagy akkor pecsételődött meg a sorsunk, amikor Horthy fehér lovon beügetett az életünkbe, hogy a szelleme újra megjelenjen a VOLT-on de Kim Dzsongunnal turbózva, vagy hogy miként jutottunk idáig, hogyan romlott el minden, meg már sohase tudjuk. Mert annyi minden mesélni való lenne csak egy nap rothadásáról is, a korrupciós jelentés blokkolása, annak kijelentése, hogy az otthonápolási díj emelésére nincs pénz a büdzsében, de a közmunkások választási lefizetésére meg lesz, hogy az ember szíve megszakad már az ilyen töredékektől is és szép lassan megáll. Szóval arra kell jutnunk itt a végén, hogy tényleg nincsenek már történetek, napi pofán vágások vannak, ami külön-külön is annyira fáj, hogy egyben már nem is. Elbambítja az embert. Le vagyunk győzve tehát, győzelem, ha van.

Kovács főszerkesztő

Kovács Zoltán kormányzati levelező, hivatalosan nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, másképpen a The New York Times és a The Washington Post réme lesz a Nimród Vadászújság főszerkesztője július 27-től. Mér’ nem a Semjén, ugye – merül fel óhatatlanul -, aki amúgy is telefossa mostanában a könyvespolcokat ájtatossággal, ezen kívül pedig szarvasokkal szárnyal, bocskaiban csapatja lóháton, az Isten is vadászos főszerkesztőnek teremtette. Meg a Párt is.

De még Lázár is autentikus lenne vérbe áztatott tollforgatónak, mert ő és dzsentri haverjai meg százával gyilkolásszák a fácánokat, ez se rossz buli. Bár Lázár inkább filmrendező lesz, ha megnő, ahogyan ezt Bécs utcáin bizonyította. Mint kitetszik, tele van tehetségekkel a Fidesz, csak titkolóznak. De mindegy már, Kovács lesz a főszerkesztő, és sóhajt egyet az ember csak Török Monika szállóigévé vált mormogására emlékezve, miszerint valaha ez egy szakma volt. Mármint az újságírás.

Ma is az, csak alig van szakmunkás, de ez egy másik történet. Máma Kovács főszerkesztő fölött búsongunk vagy élcelődünk gusztus szerint, hogy akkor most mi van. Egyébként hazudnánk, ha teljesen új fiúnak állítanánk be Kovácsot, hiszen hamvas ifjú korában volt már lapalapító (Debreceni Disputa). Igaz, a főnöke is (Századvég), aztán látjuk, mire jutottak a lapok is, az emberek is, amivel csak arra hívnám fel a figyelmet, nem árt, ha végig járja az ember az utat.

Először tanulja az újságírást, aztán lesz slapaj, és így tovább, mígnem az ormokon ott várja a főszerkesztői fotel, amikor már az egész szakma oda-vissza a kisujjában van, rutinos és higgadt, de legfőképpen független. Ehhez képest a fideszcsürhe lapalapítással kezdi, azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszkot, és ez a mentalitás rajta is marad az egész elcseszett életében. De ez megint csak jellemrajz és nem történet, holott azt ígértem.

Az Országos Vadászati Védegylet, mint a Nimród kiadója – vagy mije – kérte fel a levelezőt főszerkesztőnek, illetve nevezte ki a nemes feladatra, mert vadászkiállítás lesz nálunk bazi nagy, és a levelező ennek a kormánybiztosa is egyben. Az árukapcsolást ez magyarázza, ámde nem indokolja mégsem, hiszen hogyan veszi ki magát, ha arról írok kritikus hangon, amit magam csinálok. Ez akkor nem újság, hanem brigádnapló vagy kislányok rózsaszín emlékkönyve behajtható titokfülekkel.

De képzeljük el csak úgy ábrándozásilag, mivé lehet a Nimród Kovács főszerkesztő kezei alatt, akinek az élete momentán abból áll, hogy leveleket irkál a már emlegetett imperialista orgánumoknak, amelyek bántják a kedves vezetőt és ocsmány rendszerét. Kovács leendő főszerkesztő pedig ezeket cáfolgatja, vagy küldi el a kurva anyjába a liberálbolseviki tollforgatókat. Most viszont egy egész újság állhat a szolgálatába, és ahogyan Pelikán is megalkotta a Szocialista Szellem Vasútját, Kovács is azt tesz az újsággal, amit csak akar.

Erős lesz a levelező rovat, teret kapnak a migráncs szarvasok és vaddisznók elleni küzdelmek, mert azok eleszik a magyar szarvasok és vaddisznók elől a kaját, megerőszakolják a disznólányokat és elveszik a keresztény kultúrájukat. Már láttak is a Pilisben, a szívcsakra közepén burnuszos kanokat, sötét bőrű vaddisznókat, akik arabul beszéltek, uram, irgalmazz. Nyilvánvaló, hogy szórakozok, mert azért ez a Kovács nem ennyire hülye, csak az Országos Vadászati Védegylet teljesen reménytelen.

Meg az ország, amelyik ilyen szervilizmusba kényszeríti az alattvalókat, illetve abba a tévhitbe kergeti, hogy a lapnak jó lesz, ha valamely muftit kérünk fel a gardírozására. Olyan ez – hogy stílszerűek legyünk -, mint amikor a kutya a hasát kínálja a támadónak, s egyben a velünk élő Kádár rendszer – amely már Orbán nevű – ékes bizonyítéka, amikor a pártbizottságból érkezett főszerkesztő a lap élére, aki ugyan hülye volt mindenhez, de politikailag kordában tartotta a dolgokat.

Voltaképp ez lett volna a mondandóm, hogy itt vagyunk újra sajnálatosan. Mert Kovács főszerkesztő nyomora engemet nem érdekel egyáltalán, se a Nimród sorsa, eggyel több vagy kevesebb már nem oszt és nem szoroz. Viszont Zoltán Attila meg érdekel nagyon. A kinevezésről szóló tudósítás ugyanis így végződik: “A védegylet megköszönte az eddigi főszerkesztő, Zoltán Attila munkáját, aki három évtizeden keresztül vezette a több mint százéves Nimród magazint.”

Nekem fáj Zoltán Attila sorsa, bár fogalmam sincs, ki is ő. Mert, ha nyugdíjba küldték három évtized után, ha pedig lapátolni, megtestesíti a rühes országot, amelyben ezek (Fidesz) minden szögletbe beülnek, mint a kosz. És még csak – bármilyen furcsa is – nem is Kovács főszerkesztő zavar engem, mert teszek rá, hanem a vadászok habitusa. A bizonytalan szolgalelkük, akik maguk kérték és rakták a gauleitert a fejük fölé. Az ilyenektől rohad szét az ország, és tanulságnak mára ennyi elég is.

Az igazság, meg az ügy

Varga Juditot, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkárát jelöli igazságügyi miniszternek Orbán Viktor Mihály. Az örömhírt Havasi Bertalan (valamilyen Fidesz efendi) osztotta meg a nagyvilággal. Mondtam is magamban, jól van, nagymama, akkor már baj nem érhet minket, ő pedig vigyorgott a felhők fölött. Viszont ezt az igazságos ügyet sem sikerült hazugság nélkül megosztani, mert Havasi efendi azt is mondta, az előző igazságosat, bizonyos Trócsányi nevűt a magyar választók példátlan, egybehangzó akarata röpítette Brüsszelig, ahol is esélyes egy biztosi tisztségre.

Na most, egyik sem igaz, de ez legyen a Fidesz és a hívők baja, majd ők elszámolnak Isten előtt a lelkiismeretükkel, ha megtalálják valahol a sufniban. Ennél sokkal érdekesebb, vajon mi érdemesítette Varga Judit államtitkárt a magas hivatalra, milyen érdemei, bőséges szakmai tapasztalata, rejtett készségei és képességei vannak a jelöltnek. De rá kell jönnünk, ilyenje neki nincsen, mert ilyesmire a NER-ben szükség sincs egyáltalán, ezek fölösleges ballasztok, amelyektől emelkedéskor meg kell szabadulni. A NER-ben a hivatalhoz hit kell és fogak csattogtatása, ezt pedig Varga nacsasszony már teljesítette, amikor Junckert lekommunistázta.

Ennyi Varga nacsasszony érdeme mindössze, mert joggal úgy igazából nem foglalkozott, a bírósági fogalmazói székből egyenest politikai tanácsadó lett, aztán államtitkár, most meg miniszter. Egy szputnyik kutyafasza a miniszter nacsasszonyhoz képest, és most mondja valaki, hogy a NER nem a végtelen lehetőségek terepe. Mészáros is két perc alatt lett milliárdos, Varga Judit meg három alatt miniszter, igaz, csak úgy, mint a gázszerelő a gazdaság, ő meg a politika színpadán cserélhető biodíszlet a nagy varázsló kelléktárában. Majd eldobják őt is, ha elkopik vagy kifakul.

Ezekkel a kéretlen szavakkal nem sajnálgatom a friss és ropogós minisztert – még nem az, de az lesz, ha el nem bassza -, hanem konstatálom a szerepét. A magyar igazságügyet Orbán irányítja, kijelölve, kit látna rács mögött (Czeglédy), kit meg nem (Farkas F.), és a rendszer ennek megfelelően működik a két báb, Polt és Handó T. prezentálásában. Itt a miniszternek az a szerepe, hogy szervírozza a ropit, kitöltse a bambit a fogadásokon, és szajkózza, amit a gazda megkíván és előír. Nem lennénk miniszter ilyen kondíciókkal, de az ifjú fideszesek (Varga nacsasszony) meg igen, nekik valahogyan ez az életük értelme.

Ahogy tör elő a harmadik vagy sokadik generáció, Varga, Novák meg a többi, úgy látszik a hanyatlás, dolgozik a kontraszelekció, és jutunk el Pokornitól Káslerig, Dávid Ibolyától Varga Juditig, a romlás íve egyértelmű. Bár az elődök sem voltak piskóták, lásd Pokorni balneológiáját, vagy, ahogy Dávid nem értett a focihoz, de azért volt valami tartásuk, valami gerincféle, így el is tűntek a süllyesztőben. Ez a Varga is el fog, már mögötte is tolakszik az ifjúság olyan érdemekkel, hogy éjszaka buszvárót bont el Szombathelyen. A kínálat egyre szánalmasabb és egyre gátlástalanabb, ábrándozó lelkek életben nem maradnak ebben a vadonban.

Másrészt pedig, hogy ki a miniszter vagy ki nem, az egyéni ambíciókon kívül, meg, hogy majd jól mutat az önéletrajzban, azon túl teljességgel érdektelen és lényegtelen. Kies hazánkban huzamosabb ideje rejtett rendeleti kormányzás folyik, a kedves vezető megálmodik valamit, azt egy csicska beadja másnap, délutánra törvény lesz belőle előre és visszafelé is, amit csak akar. Ezek a kondíciók, ilyen körülmények között bársonyszéket vállalni már maga az aljasság és narcisztikus szolgalelkűség, de vannak ilyen emberek is. Vannak ugye nőügyek, gazdasági ügyek, amelyekkel nem foglalkozunk, az igazságéval akkor mért kéne. Ennyi, süt a nap és cserpelnek a madarak.

Viszont, hogy Varga nacsasszonyhoz, mint az írás indukátorához visszatérjünk még, valaki, a férje vagy a három gyereke megkérdezhetné tőle, hogy anya, vagy édesem, te gondolkozol azért néha? A leendő miniszter fiatal ember, harminckilenc éves, túléli a rezsimet mindenképp, aztán a bukás után ott áll majd csupaszon, mindenféle tapasztalat nélkül stigmával a homlokán, mint a kollaboráns francia nők a D nap után, akiket lenyírtak, leköptek és kiközösítettek az addig megalázottak. Mert karma is van, és az igazság végül mindig győz. Ennek ugyan nincs minisztériuma, de ennek szellemében kell a gyerekek szemébe nézni, amikor megkérdik, mit csináltál anyu? Erre kell majd megtalálni a választ.

Pöttyös seggünk lengeti a szél

“Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.” – Ezt a csudálatos, dagályos baromságot Prohászka Ottokár, a nagy zsidózabáló – ki más – mondta, míg azonban most meg Kásler miniszter ezt idézve kérelmezi a főnénit, hogy hadd állíthasson monumentális Attila-emlékművet, és kész is vagyunk teljesen. Főleg akkor, ha azt is tudjuk, hogy mindez a magyarságkutatással kapcsolatos, és az előterjesztés, amelyet a főnéninek benyújtanak, más cukiságokat is tartalmaz, és kurva sok pénzt kér, amit biztosan megkap majd.

Hülyeségre mindig telik, illetve arra telik csak igazán. A főnéni is megkapta a kisvasútját, az meg a mi saját bejáratú tragédiánk, ha olyan ember felel a kórházi fertőzésekért – amelybe egy kisvárosnyi magyar pusztul bele egyébként -, akinek meg az okkultizmus az agymacskája kereszténységgel elegyest, ami sajátos mix, de ez van. Kíváncsi lennék azért, a kereszténységet ápolgató, óvó és védő államtitkárság mit szól egy olyan ember feléledő kultuszához, aki az akkor már keresztény Római Birodalomban szakmányban irtotta a híveket, de következetességet azt ne keressünk, itt csak pőre érdekek vannak. (Meg a téboly)

Érdekek és gyarapodások, mert emlékezhetünk a kétséges emlékű Kerényi elvtárs felsóhajtására, amikor elkezdett pitypangokkal foglalkozni, miszerint “Most mi jövünk.” És jönnek is, mert ahogyan látom, a friss és ropogós Magyarságkutató Intézet munkatársai közt olyan kiválóságok vannak, mint a Kőszegen a Szálasi-kultuszba belebukó szegény, idióta Bakay Kornél, vagy a Für Lajos alatt államtitkárként bocskaiban bokát csattogtató Raffay Ernő (akik “a poroszos iskola professzorai”, hát, én beszarok), ilyenek. Mindjárt érti az ember Prohászkát, mint szellemi iránytűt, Attilát viszont még akkor sem.

Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag.

“Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.” – Így panaszkodott József Attila, és ez csak azért ugrott be, hogy milyen viszonyban van, illetve volt a magyar szántővető a magyarsággal és Attilával magával. Ez az egész csak úri és degenerált huncutság, és főként lenyúlás. Az egész hóbelevancra évi másfél milliárdot kérnek, meg most még négy és felet két új múzeum létrehozásához, illetve panaszkodnak, hogy nincs méltó központjuk/székházuk, ahol a “magyar önazonosságot” erősíthetik. De lesz majd az is Isten és a Párt segedelmével. Ám, hogy merre keresik a gyökerüket, az is delikát.

Nem csak a párhuzam miatt, de annyira adja magát: a nácik is a ködös pogány múltjukban lelték meg az önazonosságukat. Aztán Himmler is addig nyafogott, miszerint nincs egy méltó székházuk, hogy megkapta Wewelsburgot, a Világ Közepét. A többi már történelem, míg ellenben ez a miénk meg most kezdődik el. Visszaemlékezve még egyszer a néhai Kerényi elvtársra, tényleg ők jönnek, de még hogyan. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe – és idézem is – Ursula mondatát a Száz év magányból, amikor az ura az okkultizmusba merült el szügyig, miszerint: “Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak.”

Ezt tanácsolhatnánk mi is Kásler miniszternek, de ez olyan nyafka dolog. Úgy kellene mondanunk, húzzon el a hülyeségeivel a jó francba. Sajnálatos módon azonban az ilyen utakról nem mi döntünk, hanem a legalább annyira terhelt főnöke meg a hasonszőrű degeneráltak. Az embernek itt már egyéb dolga nem akad, mint a viccbéli asszony sóhajtása akkor, amikor részegen tér haza az ura, miszerint már csak ez hiányzott. Mi is így vagyunk ezzel. Már csak egy bazi nagy Attila szobor hibádzik a boldogsághoz, de akkora, hogy a fejében forgó étterem legyen, ahol velős pacalt szervíroz Németh Szilárd. Akkor lesz készen a nagy mű, igen.

A Fidesz és viszonya a tudatlanokhoz

Amint szembe jött velem a net országútján Hidvéghi Balázs – hogy érzékletessé tegyem a lehengerlő randit -, ilyen letaglózó közlési kényszer keletkezett bennem, hogy elmeséljem, milyen gyönyörű is ez a világ. És azt természetszerűleg toldásképp, még mennyivel is szebb lenne, ha ilyen Hidvéghik nem lennének benne, de mégis benne vannak. Úgyhogy a rendszer komplex, mint a rosseb, kiismerhetetlen egy közeg.

Úgyannyira, hogy olvasván a mókát, amit Balázsunk megejtett, egyből eszembe jutott Freud mester “A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkája, aztán ez átalakult, gomolygott, és lett belőle ez a cím, ami lett a Fidesszel meg a tudatlanokkal, mint egymás folyományai. Mindez is mutatja, hogy az élet nem habostorta, a medve sem játék, és különben is, az embernek minden erejére szüksége van, megfeszül szinte, hogy megőrizze a józan eszét a tébolydában.

Aztán vagy sikerül, vagy pediglen nem, de nézzük, miből élünk máma. Balázsunk azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy az EP vonja vissza a migráncsvízum tervezetét. Ezt Budapesten mondta a helyi hülyéknek házi használatra, hogy megóvja a keresztény kultúráját, azért. Ezt is ő tette hozzá, meg, hogy erre kapott felhatalmazást a magyaroktól azt is. Ez ezeknek a fixa ideája ez a felhatalmazás, úgy takaróznak vele, mint egy szakadt paplanba, ami ráadásul nincsen is.

Ez a freudos tudattalan dolog azért ugrott be viszont egyből, mert a szakállas abban a viccnek a tudatalattira gyakorolt hatásáról, illetve arról mesél, milyen szerepe van ennek abban, hogy a vicc működjön, és jót röhögjünk rajta, mint most ezen a Hidvéghin. Így hát, meg kell vizsgálni, miért röhejes a manus, illetve az egész fideszcsürhe is ilyen félelmetes és undorító vonásokkal fűszerezve, hogy az ember okádva fordulna el, de akárhová néz, ezek ott vannak.

A migráncs fogalma, képe, szaga, hangalakja, lebegő rémalakja tölti ki ezek életét, már befészkalta magát a homloklebeny mögé, az agyuk mélyibe, a tudatalatti tudatlanba. Ha fölriadnak zűrös éjszakán, azt rikoltják, migráncs, ha udvarolnak, fejtik le a nőről a ruhát, az gomolyog bennük, migráncs, ettől lekonyul a farkuk és boldogtalanok lesznek. Ezzel kelnek, fekszenek, ezt eszik kereszténységgel fűszerezve tömjénfüstön szárítva.

Migráncs hömbölög az egükön mindörökké. Mit mondjak, ölég szar lehet így az élet, amikor süt a nap, csácsognak a madarak, és egy kurva migráncs nincs földön és egen, de ezek ott trappolnak a porban a kerítés mellett, masíroznak föl és alá. Megszűnt a migrációs válság, jelentette ki Hidvéghivel szinte párhuzamosan az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal. Minálunk viszont vészhelyzet van már évek óta, ami nem látszik megszűnni, és itt jönnek képbe a tudattalan mellett a tudatlanok is.

Hogy kinek szól ez a cirkusz. Perszehogy nekik, lecsupaszítva az életet ilyen elemi ösztönökre, amelyek aztán Pécsen szöges bakancsban manifesztálódnak. Ilyképp ez a Hidvéghi amellett, hogy mókás nagyon, háborús bűnös is a főnökével együtt. Meg az összes nyüves falusi párttitkárral, önkormányzati képviselővel egyetemben. Nincsen felhatalmazásuk semmire sem, sőt, jogaik sincsenek.

Mert amikor ez a Hidvéghi arról ábrándozik, hogy Brüsszelben majd odahat a migráncsvízum ügyében, maga is tudja, hogy ezt nem teszi meg, mert nem is teheti. Szava nincs ott, sóhajtása sem, ahogyan a főnökének szintén nem. Itt veri a nyálát a semmire, ilyképp valaki már tehetne, hogy kies társadalmunk tudatlanjai ne vergődjenek a Fidesz tudattalanjának fogságában, mert én tehetetlen vagyok, és az én fülem is lekonyul már.

“Az a felfedezés, hogy az embernek hatalmában áll komikussá tenni a másikat, az örömérzet nem is sejtett lehetőségeit tárja fel, továbbá egy igen kifinomult technikának is alapjául szolgál.” – ezt mondja a szakállas “A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkájában. Igen ám, de írt ő totemekről és tabukról is érdekfeszítő dolgokat. S ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük, akkor áll előttünk igaz valójában Hidvéghi elvtárs és a NER maga.

Röhögni ér, de már nem nagyon lehet. És megüli az embert a végtelen kiábrándultság érzete, a gúzsba kötve táncolás, a homokos, füves, vizes sík, az ugar meg a fokos, miközben az idő elfolyik, J. A. elefántként a Holdon áll, és szörnyű fülekkel legyezi magát. Ez meg itt migráncsozik, veri a nyálát az ostoba az ostobáknak, és komolyan is veszik. Nincs menedék, ez az ország már többször elveszett, viszont teljesen végleg csak most. Tényleg vége van, a hülyéknek áll a világ.

Darab, darab

Hoffmann Rózsának nem ment, ezért most név nélkül és izomból szándékozik rengeteg kisgyerek életét tönkre tenni Pártunk és Kormányunk. Mert a gyalunak – vagy úthengernek, gusztus szerint – működnie kell, s leginkább azért, mert csak. Így működik az ország, és így módosítanák a köznevelési törvényt a hírhedt nagyasszony poroszos szellemében. Az iskolaérettségről volna szó most épp.

Jelenleg a kiskölök akkor megy/mehet iskolába, ha betöltötte az izmos hat évet, viszont ha még nem alkalmas a dresszúrára, magyarán iskolaéretlen, még egy évet homokozhat, s aztán adhatja a fejét a tudományokra. Hogy ki alkalmas az iskolába járásra, azt az óvodapedagógusok döntik el, a macerásabb esetekben szakértő bizottság. Évtizedek óta megy ez így, úgy nagyjából egész jól, és mért ne barmolnák szét, ha valami működik, ugye. Sőt, na, ugye.

Pártunknak és Kormányunknak az az óhajtása viszont, hogy ha a gyerek hat éves, iskolába megy, ha beledöglik akkor is. Ha iskolaérett, ha nem, ha problémás, ha nem, beterelik a rendszerbe. Sőt, ha a szülő kéri, s ezzel a nagyhatalmú bizottság is egyet ért, már hat éves kor előtt is mehet iskolába a kölök. Így módosítanák most a törvényt, ami szakmailag nehezen indokolható, ellenben, ha a NER nagy egészét nézzük, akkor teljességgel érthető.

A NER-nek rengeteg jómunkásemberre van szüksége a szalagjai mellé összeszerelni, a társadalomra tehát úgy tekint, mint egy olyan rendszerre, amely ezt az igényt kiszolgálja. A magyar anya szorgalmasan szül, a kis magyar ember gyorsan-gyorsan kijárja az iskolát, és tizennyolc vagy épp tizenhat évesen munkába is áll, ott serényen dolgozik, talpai egymásra lépnek, s nyugdíjazása után pár órával lehetőleg fölfordul. Így a leghasznosabb az ország és a kedves vezető számára.

Ha ez brutálisan hangzik, nem én tehetek róla, hanem azok, akik voksukkal hatalomban tartják a rezsimet, amely szavazógépnek, beszélő szerszámnak és nemzetszaporítási eszköznek tekinti őket, semmi egyébnek. Ez a tervezett törvénymódosítás sem szól másról, mint, hogy a rendszert a kellő ütemben táplálják, egyáltalán nem törődve azzal, milyen sorsa lesz a hendikeppel iskolába kényszerített gyereknek.

Gyötrelem lesz az élete, ugyanez a szülőké és a tanító néniké is. Hat évesen elindul a látens analfabetizmus útján, előtte azonban rosszalkodik, kigúnyolják, lenézik, elverik, és minden olyan megtörténik vele, ami azokkal szokott, akik kilógnak ha lefelé, ha felfelé az átlagos közösségből, mert sem ők, sem a rendszer nem tűri azt, ha valaki nem egyenszürke. A zsenik is, a gyengébbek is elvesznek benne, és tényleg csak beszélő szerszámok jönnek ki belőle.

Erre utal a szakközépiskolások kompetencia mérése is, amely momentán azt mutatja nekünk, hogy a tizedik évfolyamban tanulók eredményei még a hatodikos elemisták átlageredményeinél is rosszabbak. Ha figyelembe vesszük azt a kormányzati szándékot Parragh elvtárssal karöltve, hogy ebbe az iskolatípusba tereljék leginkább a gyerekeinket, máris előttünk áll a jövő magyar társadalma, az írástudatlan robotoké, akik viszont tudnak lőni és buzgón imádkozni is.

Ez az oktatási rendszer végkimenetele, ennek csak egy új, ámde épp beleillő eleme az éretlen óvodások iskolába kényszerítése. Ennek viszont az a következménye, hogy – már bocsánat, de – hülyéket termel. Ez is elég nagy baj, viszont még pokollá is teszi a kiskölök életét, hogy frusztrált, lenézett és problémás felnőtt váljék belőle. Így annak bűne mellett, hogy a NER lebutítja a tagjait, még boldogtalanná is teszi őket, és egyikre sincs mentség.

Voltaképp ez az egy kis NER-szelet is bizonyíték arra, a rendszer megérett a pusztulásra, mert a társadalomnak sem szellemi, sem anyagi jólétet nem kínál, akkor pedig megbukott, szükség nincs rá. Hogy ezt most óvodások kapcsán sikerült megmutatni, az arra felhívás, hogy tessenek utcára menni. Ha másért nem, azért, hogy a hat éves gyerek élete ne legyen pokol. De, ha ez is mindegy, akkor tényleg mindegy, akkor már most ott tartunk, ami a végcél: darab, darab, seckojedno, agyhalál.

Kampec dolores XC. – Multiverzum

Béla, miután akaratlanul ugyan, de tevőlegesen mégis szerepet játszott egy bogár pusztulásában – vagy legalábbis úgy hitte -, aztán elsiratta őt és persze vele együtt legfőképpen magát, majd erősen feledkezett mérges altatókkal, fröccsökkel, meg amit ért, ott állt egy vadonatúj, bogár nélküli világ közepén, amely hiányokkal volt tele. És nem is csak a bogár bakancsának csattogása hiányzott belőle, a zöldes, fénylő háta, a magabiztos menetelése és öntudata, hanem úgyszólván minden. Bár ott volt a fröccsök ura, látszott a templom tornya és a közmunkások sárga mellénye is, hallatszott a traktoristák, az olajos hajúak és a bánatos szeműek óbégatása, a duplagyűrűsök sóhajtozó vernyogása, de ez olyan volt csak, mint árnyképek a falon.

Kívül volt a világ, vagy Béla nem volt benne, ezt eldönteni nem lehetett, és a macska nem volt ott, hogy segítsen, sem a rigók. Semmi se volt ott, vagy tán épp így mégis miden, mert a semmiből akármi is lehetett. Így hát, Bélán múlt, mi lesz, mi van és mi volt, s amikor Béla idáig jutott, akkor döbbent rá, hogy ez már fenomenológia, veszélyes és izgalmas terület. Ezért inkább bekapcsolta a tévét, hogy el ne menjen az esze teljesen. Abban meg meccset ismételtek még tegnapról, a bogaras affér előttről, de nem futballt, hanem a kosaras változatot, amit Béla szeretett nagyon. Sőt, annyira is szerette, hogy belefeledkezett megint, mintha már nem látta volna egyszer, s ne tudta volna a végkimenetelt, hogy újra ugyanaz lesz megint, ámde az újdonság varázsa és a szurkolás izgalma nélkül, de a rossebeket.

Azon kapta magát, hogy bár tudta, szeretett és kedvelt csapata győzött, és itt, az ismétlésben már azt is tudja, melyik pillanatban hová pattan a labda, bemegy-e vagy kimarad, minden adott volt tehát, hogy a tegnapi örömöket a szorongás terhe nélkül élje újra. Ez lehetett volna a felhőtlen történelem, a naturális öröm biztos és gáncsok nélküli tobzódása, mégsem az lett. Béla gyomra összeszűkült, mint izgalomban és idegességben szokott, keze remegett, légzése nehéz lett, és szítta a cigarettákat, egyiket a másik után, hogy hátha más lesz, mint ami volt. Hogy ez a kép talán egy párhuzamos univerzumról tudósít, ahol ugyanaz történik ugyanazokkal, csak mégis másképp, apró módosulással, s így a végtelenségig ismétlődve a vége abban már teljesen más lesz, mint ami itt volt.

Nézte az ismétlést, mint aki először látja, figyelte a módosulásokat, hátha talál valamit. Hogy a bíró bajsza másképpen konyul, a fények másképpen csillognak, hogy talán más lesz, mint ami volt, és így döbbent rá arra, miért izgul annyira akkor is, ha úgy néz valamit, ha már ismeri a végkimenetelt. Mert nem csak az itt és most varázsa, hanem a minden lehet bizonytalansága is megüli, ami baj azóta veri az embereket, amióta Isten meghalt, és magukra maradtak egy gyilkos világban. Meg is hülyültek, el is vadultak, a végüket járták, csak még nem tudtak róla. Idegroncs lett Béla az ismétlés végére, s már elsősorban nem is azért, mert újra átélte az izgalmakat, hanem, mert monomániásan kereste az azonosságban meglévő különbözőségeket, de nem talált semmit sem aztán.

Később újra kezdte a nézést másik csatornán. Nagy meccs volt meg uborkaszezon, ismételték hát rogyásig, hogy kilegyen az adásidő, és Béla, akár valami rárótt büntetési penzumot, úgy leste mind, és nem a feloldozásért, hanem, hogy utat találjon egy másik univerzumba rajta keresztül, mert ebben rohadt rosszul érezte magát. Úgy tudta már a meccset, mint az egyszeregyet, oda-vissza ismerte az egészet, amikor egyszer csak fölfedezte, meglátta, hogy a büntetőt dobó játékos a vége felé megvakarja az orrát. És biztosan tudta, hogy eddig nem történt semmilyen vakarás, hogy ez az első jel a párhuzamra, így az is bizonyossá vált – legalábbis számára -, ha elégszer nézi, a végtelenbe vezető változatok közül lesz egyszer csak egy, amelyikben már nem az ő csapata győz, de ezt nem akarta egyáltalán.

Viszont ekkor jött rá arra is, hogy a múlt megváltoztatható, ha jelenné tesszük, és apró dolgokat módosítunk rajta. Mint amikor a káoszelméletben a New Yorkban szárnyát verdeső pillangó Béla falujában okoz viharokat, és így az is lehet, ha elkezdi nézni az elmúlt választásokról szóló tudósításokat, akkor elég csupán végtelenszer megnézni, hogy más legyen az eredménye. Erre jutott Béla, és már lázas volt ekkor, reszketett, mint az eszement próféták, és így, ilyen állapotban állt neki előadni elméletét a fröccsök urának, aki ismerte már a barátját. S mivel a kocsmáros ezen a világon élt, és nem pedig valamiféle álomban, betakargatta őt, csitítgatta, de Béla úgyannyira elalélt a felfedezéstől, hogy az udvarra szaladt elmondani a macskának meg a rigóknak, hogy van még remény. Ők megértették, az emberek azonban soha.

Olafka és a Farkas

Már októberben. Már tavaly októberben megküldte az OLAF annak a vizsgálatnak az eredményét, amely a Farkas Flórián által vezetett “Híd a munka világába” program szabálytalanságait tárta fel. Csak úgy, mint a nemzet vejénél, a sorosisták itt is azt javasolták Poltnak, hogy büntetőeljárás keretében vizsgálják ki a bulit, mert a program érdemben soha nem működött, a kitűzött célokat még csak részlegesen sem érte el, a pénz viszont eltűnt, mert budai villát meg ilyesmiket vásároltak rajta.

Polt Péter azonban nemhogy büntetőeljárást kezdeményezett volna, még csak nyilvánosságra sem hozta a dokumentumot, bűnüldöző helyett így vált bűnpártolóvá. S ami delikát a Polt-féle ügyben, hogy ezen már meg sem lepődünk. El sem csodálkozunk, hanem némán nézzük, hogy csak úgy, mint a nemzet veje esetében is, közpénzből pótolják azt az uniós pénzt, amit a NER valamelyik oszlopa zsebre rakott, és most elégedetten, sőt, nagyképűen böfög érinthetetlenségének büszke tudatában.

Újabb érv az Európai Ügyészséghez való csatlakozás mellett, de ebből csak úgy, mint Farkas, a vej, meg a többi szélhámos rabló felelősségre vonásából semmi nem lesz, amíg Orbán Viktor Mihály azt úgy nem akarja. Mert a nap sem süt már, ha ő nem akarja, ez egy ilyen hely a Föld nevű bolygón. Lengetheti Hadházy az aláírásait, csak annyit kérdenek tőle, miért gyűjt adatokat a lakosságról, mert a pofátlanságnak, a cinikus taplóságnak ilyen sűrűsége nincs máshol az univerzumban, csakis itt.

Ez a sorosista OLAF voltaképp menlevelet adott Farkas Flóriánnak, mert Orbán Viktor tudatának alakulása ebben a pillanatban ott tart, jelleme odáig erodálódott, hogy ami jogállamokban üldözendő, az nálunk üdvös, sőt, kívánatos. Az érinthetetlenséghez annyi kell, hogy a jogsértő alany valami okból hasznosnak tűnjön a kedves vezető számára, onnantól embert is ölhet – baltás gyilkos -, bántódása úgysem lesz. Farkas érdemei jelenleg kimerülnek abban, hogy jól tud rettegni.

A mostani választások előtt is mentessé rettegte magát, amikor a romákat féltette a migránsoktól, miközben Orbán a romákat nevezte annak. S ha ezt így összeadjuk, akkor a két bűnöző (Orbán és Farkas) olvasatában a romák már önmaguktól félnek, és bármi csuda dolog is, ez a skizofrén állapot nem csak cigány honfitársainkra jellemző, hanem az egész bagázsra. Mert például Weber sem lett csúcsvezető, mert a magyarok nem akarták – mondja Orbán -, holott két nappal előtte rá szavazott.

Így, hogy lassan már percenként változnak az értékek és az ideálok, szövetségesek és ellenségek, azért Farkas sem lehet biztos abban, hogy egyszer csak nem esik ki a pikszisből, nem adja ki rá a kedves vezető a kilövési engedélyt. És akkor rázuhan az egész ügyészség – a’la Czeglédy -, mert nem a bűn a lényeges, hanem, hogy az elkövető puszta léte kecsegtet-e valami haszonnal vagy sem. Ez az a jogállam egyébként, amit tegnap Kövér László meg akart védeni Európától, mutatva, hogy a tébolynak tényleg nincsenek határai.

Senki nincs biztonságban egyébként a falkán belül sem, természetes stádiuma ez a diktatúráknak és diktátoroknak mielőtt fölfordulnak. Tán úgy lehetne képes beszéddé alakítani a sztorit, ha felidézzük azt a farkasfalkát, amely a neten száguldozik úgy, hogy az öregek és betegek haladnak elől, hogy le ne maradjanak. Ezzel szemben a Fidesznél ők kullognak hátul, sőt, a falkatársak föl is falják őket, ott a muri életre-halálra megy, már akinek ez az életcélja, s nem az, hogy fütyörésszen.

Ebből a kontextusból sem értem a szombathelyi bulit például. Itt, minálunk jelenlegi polgármesterünket épp most falják fel, s helyére a megyei jegyzőt óhajtják állítani, aki egy ártatlan és jó szándékú fiatalembernek tűnik. Na most, vagy nem tudja, kikkel kezd, vagy pedig eldöntötte, hogy gazember lesz. Más opció nincsen. Visszatérve azonban állatorvosi lovunkhoz, aki a Flóri, az ő esete is jól mutatja, Isten és az állam minden írott és íratlan törvénye megszeghető következmények nélkül.

Ez itt a bűnözők mennyországa, álnéven kereszténydemokrácia, illiberalizmus, vagy amit akartok. És ez ellen mindenféle OLAF, Európai Ügyészség, emberi érzés és etikus buzgalom tehetetlen, amíg olyan ember áll az élén, aki egy városnak futballstadiont épít, holott annak csapata sincs. Az ilyet jobb helyeken kényszerzubbonyban viszik el, de ez nem egy ilyen hely. Hogy őszinte legyek, már magam sem tudom, milyen.