A Fidesz és viszonya a tudatlanokhoz

Amint szembe jött velem a net országútján Hidvéghi Balázs – hogy érzékletessé tegyem a lehengerlő randit -, ilyen letaglózó közlési kényszer keletkezett bennem, hogy elmeséljem, milyen gyönyörű is ez a világ. És azt természetszerűleg toldásképp, még mennyivel is szebb lenne, ha ilyen Hidvéghik nem lennének benne, de mégis benne vannak. Úgyhogy a rendszer komplex, mint a rosseb, kiismerhetetlen egy közeg.

Úgyannyira, hogy olvasván a mókát, amit Balázsunk megejtett, egyből eszembe jutott Freud mester “A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkája, aztán ez átalakult, gomolygott, és lett belőle ez a cím, ami lett a Fidesszel meg a tudatlanokkal, mint egymás folyományai. Mindez is mutatja, hogy az élet nem habostorta, a medve sem játék, és különben is, az embernek minden erejére szüksége van, megfeszül szinte, hogy megőrizze a józan eszét a tébolydában.

Aztán vagy sikerül, vagy pediglen nem, de nézzük, miből élünk máma. Balázsunk azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy az EP vonja vissza a migráncsvízum tervezetét. Ezt Budapesten mondta a helyi hülyéknek házi használatra, hogy megóvja a keresztény kultúráját, azért. Ezt is ő tette hozzá, meg, hogy erre kapott felhatalmazást a magyaroktól azt is. Ez ezeknek a fixa ideája ez a felhatalmazás, úgy takaróznak vele, mint egy szakadt paplanba, ami ráadásul nincsen is.

Ez a freudos tudattalan dolog azért ugrott be viszont egyből, mert a szakállas abban a viccnek a tudatalattira gyakorolt hatásáról, illetve arról mesél, milyen szerepe van ennek abban, hogy a vicc működjön, és jót röhögjünk rajta, mint most ezen a Hidvéghin. Így hát, meg kell vizsgálni, miért röhejes a manus, illetve az egész fideszcsürhe is ilyen félelmetes és undorító vonásokkal fűszerezve, hogy az ember okádva fordulna el, de akárhová néz, ezek ott vannak.

A migráncs fogalma, képe, szaga, hangalakja, lebegő rémalakja tölti ki ezek életét, már befészkalta magát a homloklebeny mögé, az agyuk mélyibe, a tudatalatti tudatlanba. Ha fölriadnak zűrös éjszakán, azt rikoltják, migráncs, ha udvarolnak, fejtik le a nőről a ruhát, az gomolyog bennük, migráncs, ettől lekonyul a farkuk és boldogtalanok lesznek. Ezzel kelnek, fekszenek, ezt eszik kereszténységgel fűszerezve tömjénfüstön szárítva.

Migráncs hömbölög az egükön mindörökké. Mit mondjak, ölég szar lehet így az élet, amikor süt a nap, csácsognak a madarak, és egy kurva migráncs nincs földön és egen, de ezek ott trappolnak a porban a kerítés mellett, masíroznak föl és alá. Megszűnt a migrációs válság, jelentette ki Hidvéghivel szinte párhuzamosan az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal. Minálunk viszont vészhelyzet van már évek óta, ami nem látszik megszűnni, és itt jönnek képbe a tudattalan mellett a tudatlanok is.

Hogy kinek szól ez a cirkusz. Perszehogy nekik, lecsupaszítva az életet ilyen elemi ösztönökre, amelyek aztán Pécsen szöges bakancsban manifesztálódnak. Ilyképp ez a Hidvéghi amellett, hogy mókás nagyon, háborús bűnös is a főnökével együtt. Meg az összes nyüves falusi párttitkárral, önkormányzati képviselővel egyetemben. Nincsen felhatalmazásuk semmire sem, sőt, jogaik sincsenek.

Mert amikor ez a Hidvéghi arról ábrándozik, hogy Brüsszelben majd odahat a migráncsvízum ügyében, maga is tudja, hogy ezt nem teszi meg, mert nem is teheti. Szava nincs ott, sóhajtása sem, ahogyan a főnökének szintén nem. Itt veri a nyálát a semmire, ilyképp valaki már tehetne, hogy kies társadalmunk tudatlanjai ne vergődjenek a Fidesz tudattalanjának fogságában, mert én tehetetlen vagyok, és az én fülem is lekonyul már.

“Az a felfedezés, hogy az embernek hatalmában áll komikussá tenni a másikat, az örömérzet nem is sejtett lehetőségeit tárja fel, továbbá egy igen kifinomult technikának is alapjául szolgál.” – ezt mondja a szakállas “A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkájában. Igen ám, de írt ő totemekről és tabukról is érdekfeszítő dolgokat. S ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük, akkor áll előttünk igaz valójában Hidvéghi elvtárs és a NER maga.

Röhögni ér, de már nem nagyon lehet. És megüli az embert a végtelen kiábrándultság érzete, a gúzsba kötve táncolás, a homokos, füves, vizes sík, az ugar meg a fokos, miközben az idő elfolyik, J. A. elefántként a Holdon áll, és szörnyű fülekkel legyezi magát. Ez meg itt migráncsozik, veri a nyálát az ostoba az ostobáknak, és komolyan is veszik. Nincs menedék, ez az ország már többször elveszett, viszont teljesen végleg csak most. Tényleg vége van, a hülyéknek áll a világ.

Darab, darab

Hoffmann Rózsának nem ment, ezért most név nélkül és izomból szándékozik rengeteg kisgyerek életét tönkre tenni Pártunk és Kormányunk. Mert a gyalunak – vagy úthengernek, gusztus szerint – működnie kell, s leginkább azért, mert csak. Így működik az ország, és így módosítanák a köznevelési törvényt a hírhedt nagyasszony poroszos szellemében. Az iskolaérettségről volna szó most épp.

Jelenleg a kiskölök akkor megy/mehet iskolába, ha betöltötte az izmos hat évet, viszont ha még nem alkalmas a dresszúrára, magyarán iskolaéretlen, még egy évet homokozhat, s aztán adhatja a fejét a tudományokra. Hogy ki alkalmas az iskolába járásra, azt az óvodapedagógusok döntik el, a macerásabb esetekben szakértő bizottság. Évtizedek óta megy ez így, úgy nagyjából egész jól, és mért ne barmolnák szét, ha valami működik, ugye. Sőt, na, ugye.

Pártunknak és Kormányunknak az az óhajtása viszont, hogy ha a gyerek hat éves, iskolába megy, ha beledöglik akkor is. Ha iskolaérett, ha nem, ha problémás, ha nem, beterelik a rendszerbe. Sőt, ha a szülő kéri, s ezzel a nagyhatalmú bizottság is egyet ért, már hat éves kor előtt is mehet iskolába a kölök. Így módosítanák most a törvényt, ami szakmailag nehezen indokolható, ellenben, ha a NER nagy egészét nézzük, akkor teljességgel érthető.

A NER-nek rengeteg jómunkásemberre van szüksége a szalagjai mellé összeszerelni, a társadalomra tehát úgy tekint, mint egy olyan rendszerre, amely ezt az igényt kiszolgálja. A magyar anya szorgalmasan szül, a kis magyar ember gyorsan-gyorsan kijárja az iskolát, és tizennyolc vagy épp tizenhat évesen munkába is áll, ott serényen dolgozik, talpai egymásra lépnek, s nyugdíjazása után pár órával lehetőleg fölfordul. Így a leghasznosabb az ország és a kedves vezető számára.

Ha ez brutálisan hangzik, nem én tehetek róla, hanem azok, akik voksukkal hatalomban tartják a rezsimet, amely szavazógépnek, beszélő szerszámnak és nemzetszaporítási eszköznek tekinti őket, semmi egyébnek. Ez a tervezett törvénymódosítás sem szól másról, mint, hogy a rendszert a kellő ütemben táplálják, egyáltalán nem törődve azzal, milyen sorsa lesz a hendikeppel iskolába kényszerített gyereknek.

Gyötrelem lesz az élete, ugyanez a szülőké és a tanító néniké is. Hat évesen elindul a látens analfabetizmus útján, előtte azonban rosszalkodik, kigúnyolják, lenézik, elverik, és minden olyan megtörténik vele, ami azokkal szokott, akik kilógnak ha lefelé, ha felfelé az átlagos közösségből, mert sem ők, sem a rendszer nem tűri azt, ha valaki nem egyenszürke. A zsenik is, a gyengébbek is elvesznek benne, és tényleg csak beszélő szerszámok jönnek ki belőle.

Erre utal a szakközépiskolások kompetencia mérése is, amely momentán azt mutatja nekünk, hogy a tizedik évfolyamban tanulók eredményei még a hatodikos elemisták átlageredményeinél is rosszabbak. Ha figyelembe vesszük azt a kormányzati szándékot Parragh elvtárssal karöltve, hogy ebbe az iskolatípusba tereljék leginkább a gyerekeinket, máris előttünk áll a jövő magyar társadalma, az írástudatlan robotoké, akik viszont tudnak lőni és buzgón imádkozni is.

Ez az oktatási rendszer végkimenetele, ennek csak egy új, ámde épp beleillő eleme az éretlen óvodások iskolába kényszerítése. Ennek viszont az a következménye, hogy – már bocsánat, de – hülyéket termel. Ez is elég nagy baj, viszont még pokollá is teszi a kiskölök életét, hogy frusztrált, lenézett és problémás felnőtt váljék belőle. Így annak bűne mellett, hogy a NER lebutítja a tagjait, még boldogtalanná is teszi őket, és egyikre sincs mentség.

Voltaképp ez az egy kis NER-szelet is bizonyíték arra, a rendszer megérett a pusztulásra, mert a társadalomnak sem szellemi, sem anyagi jólétet nem kínál, akkor pedig megbukott, szükség nincs rá. Hogy ezt most óvodások kapcsán sikerült megmutatni, az arra felhívás, hogy tessenek utcára menni. Ha másért nem, azért, hogy a hat éves gyerek élete ne legyen pokol. De, ha ez is mindegy, akkor tényleg mindegy, akkor már most ott tartunk, ami a végcél: darab, darab, seckojedno, agyhalál.

Kampec dolores XC. – Multiverzum

Béla, miután akaratlanul ugyan, de tevőlegesen mégis szerepet játszott egy bogár pusztulásában – vagy legalábbis úgy hitte -, aztán elsiratta őt és persze vele együtt legfőképpen magát, majd erősen feledkezett mérges altatókkal, fröccsökkel, meg amit ért, ott állt egy vadonatúj, bogár nélküli világ közepén, amely hiányokkal volt tele. És nem is csak a bogár bakancsának csattogása hiányzott belőle, a zöldes, fénylő háta, a magabiztos menetelése és öntudata, hanem úgyszólván minden. Bár ott volt a fröccsök ura, látszott a templom tornya és a közmunkások sárga mellénye is, hallatszott a traktoristák, az olajos hajúak és a bánatos szeműek óbégatása, a duplagyűrűsök sóhajtozó vernyogása, de ez olyan volt csak, mint árnyképek a falon.

Kívül volt a világ, vagy Béla nem volt benne, ezt eldönteni nem lehetett, és a macska nem volt ott, hogy segítsen, sem a rigók. Semmi se volt ott, vagy tán épp így mégis miden, mert a semmiből akármi is lehetett. Így hát, Bélán múlt, mi lesz, mi van és mi volt, s amikor Béla idáig jutott, akkor döbbent rá, hogy ez már fenomenológia, veszélyes és izgalmas terület. Ezért inkább bekapcsolta a tévét, hogy el ne menjen az esze teljesen. Abban meg meccset ismételtek még tegnapról, a bogaras affér előttről, de nem futballt, hanem a kosaras változatot, amit Béla szeretett nagyon. Sőt, annyira is szerette, hogy belefeledkezett megint, mintha már nem látta volna egyszer, s ne tudta volna a végkimenetelt, hogy újra ugyanaz lesz megint, ámde az újdonság varázsa és a szurkolás izgalma nélkül, de a rossebeket.

Azon kapta magát, hogy bár tudta, szeretett és kedvelt csapata győzött, és itt, az ismétlésben már azt is tudja, melyik pillanatban hová pattan a labda, bemegy-e vagy kimarad, minden adott volt tehát, hogy a tegnapi örömöket a szorongás terhe nélkül élje újra. Ez lehetett volna a felhőtlen történelem, a naturális öröm biztos és gáncsok nélküli tobzódása, mégsem az lett. Béla gyomra összeszűkült, mint izgalomban és idegességben szokott, keze remegett, légzése nehéz lett, és szítta a cigarettákat, egyiket a másik után, hogy hátha más lesz, mint ami volt. Hogy ez a kép talán egy párhuzamos univerzumról tudósít, ahol ugyanaz történik ugyanazokkal, csak mégis másképp, apró módosulással, s így a végtelenségig ismétlődve a vége abban már teljesen más lesz, mint ami itt volt.

Nézte az ismétlést, mint aki először látja, figyelte a módosulásokat, hátha talál valamit. Hogy a bíró bajsza másképpen konyul, a fények másképpen csillognak, hogy talán más lesz, mint ami volt, és így döbbent rá arra, miért izgul annyira akkor is, ha úgy néz valamit, ha már ismeri a végkimenetelt. Mert nem csak az itt és most varázsa, hanem a minden lehet bizonytalansága is megüli, ami baj azóta veri az embereket, amióta Isten meghalt, és magukra maradtak egy gyilkos világban. Meg is hülyültek, el is vadultak, a végüket járták, csak még nem tudtak róla. Idegroncs lett Béla az ismétlés végére, s már elsősorban nem is azért, mert újra átélte az izgalmakat, hanem, mert monomániásan kereste az azonosságban meglévő különbözőségeket, de nem talált semmit sem aztán.

Később újra kezdte a nézést másik csatornán. Nagy meccs volt meg uborkaszezon, ismételték hát rogyásig, hogy kilegyen az adásidő, és Béla, akár valami rárótt büntetési penzumot, úgy leste mind, és nem a feloldozásért, hanem, hogy utat találjon egy másik univerzumba rajta keresztül, mert ebben rohadt rosszul érezte magát. Úgy tudta már a meccset, mint az egyszeregyet, oda-vissza ismerte az egészet, amikor egyszer csak fölfedezte, meglátta, hogy a büntetőt dobó játékos a vége felé megvakarja az orrát. És biztosan tudta, hogy eddig nem történt semmilyen vakarás, hogy ez az első jel a párhuzamra, így az is bizonyossá vált – legalábbis számára -, ha elégszer nézi, a végtelenbe vezető változatok közül lesz egyszer csak egy, amelyikben már nem az ő csapata győz, de ezt nem akarta egyáltalán.

Viszont ekkor jött rá arra is, hogy a múlt megváltoztatható, ha jelenné tesszük, és apró dolgokat módosítunk rajta. Mint amikor a káoszelméletben a New Yorkban szárnyát verdeső pillangó Béla falujában okoz viharokat, és így az is lehet, ha elkezdi nézni az elmúlt választásokról szóló tudósításokat, akkor elég csupán végtelenszer megnézni, hogy más legyen az eredménye. Erre jutott Béla, és már lázas volt ekkor, reszketett, mint az eszement próféták, és így, ilyen állapotban állt neki előadni elméletét a fröccsök urának, aki ismerte már a barátját. S mivel a kocsmáros ezen a világon élt, és nem pedig valamiféle álomban, betakargatta őt, csitítgatta, de Béla úgyannyira elalélt a felfedezéstől, hogy az udvarra szaladt elmondani a macskának meg a rigóknak, hogy van még remény. Ők megértették, az emberek azonban soha.

Olafka és a Farkas

Már októberben. Már tavaly októberben megküldte az OLAF annak a vizsgálatnak az eredményét, amely a Farkas Flórián által vezetett “Híd a munka világába” program szabálytalanságait tárta fel. Csak úgy, mint a nemzet vejénél, a sorosisták itt is azt javasolták Poltnak, hogy büntetőeljárás keretében vizsgálják ki a bulit, mert a program érdemben soha nem működött, a kitűzött célokat még csak részlegesen sem érte el, a pénz viszont eltűnt, mert budai villát meg ilyesmiket vásároltak rajta.

Polt Péter azonban nemhogy büntetőeljárást kezdeményezett volna, még csak nyilvánosságra sem hozta a dokumentumot, bűnüldöző helyett így vált bűnpártolóvá. S ami delikát a Polt-féle ügyben, hogy ezen már meg sem lepődünk. El sem csodálkozunk, hanem némán nézzük, hogy csak úgy, mint a nemzet veje esetében is, közpénzből pótolják azt az uniós pénzt, amit a NER valamelyik oszlopa zsebre rakott, és most elégedetten, sőt, nagyképűen böfög érinthetetlenségének büszke tudatában.

Újabb érv az Európai Ügyészséghez való csatlakozás mellett, de ebből csak úgy, mint Farkas, a vej, meg a többi szélhámos rabló felelősségre vonásából semmi nem lesz, amíg Orbán Viktor Mihály azt úgy nem akarja. Mert a nap sem süt már, ha ő nem akarja, ez egy ilyen hely a Föld nevű bolygón. Lengetheti Hadházy az aláírásait, csak annyit kérdenek tőle, miért gyűjt adatokat a lakosságról, mert a pofátlanságnak, a cinikus taplóságnak ilyen sűrűsége nincs máshol az univerzumban, csakis itt.

Ez a sorosista OLAF voltaképp menlevelet adott Farkas Flóriánnak, mert Orbán Viktor tudatának alakulása ebben a pillanatban ott tart, jelleme odáig erodálódott, hogy ami jogállamokban üldözendő, az nálunk üdvös, sőt, kívánatos. Az érinthetetlenséghez annyi kell, hogy a jogsértő alany valami okból hasznosnak tűnjön a kedves vezető számára, onnantól embert is ölhet – baltás gyilkos -, bántódása úgysem lesz. Farkas érdemei jelenleg kimerülnek abban, hogy jól tud rettegni.

A mostani választások előtt is mentessé rettegte magát, amikor a romákat féltette a migránsoktól, miközben Orbán a romákat nevezte annak. S ha ezt így összeadjuk, akkor a két bűnöző (Orbán és Farkas) olvasatában a romák már önmaguktól félnek, és bármi csuda dolog is, ez a skizofrén állapot nem csak cigány honfitársainkra jellemző, hanem az egész bagázsra. Mert például Weber sem lett csúcsvezető, mert a magyarok nem akarták – mondja Orbán -, holott két nappal előtte rá szavazott.

Így, hogy lassan már percenként változnak az értékek és az ideálok, szövetségesek és ellenségek, azért Farkas sem lehet biztos abban, hogy egyszer csak nem esik ki a pikszisből, nem adja ki rá a kedves vezető a kilövési engedélyt. És akkor rázuhan az egész ügyészség – a’la Czeglédy -, mert nem a bűn a lényeges, hanem, hogy az elkövető puszta léte kecsegtet-e valami haszonnal vagy sem. Ez az a jogállam egyébként, amit tegnap Kövér László meg akart védeni Európától, mutatva, hogy a tébolynak tényleg nincsenek határai.

Senki nincs biztonságban egyébként a falkán belül sem, természetes stádiuma ez a diktatúráknak és diktátoroknak mielőtt fölfordulnak. Tán úgy lehetne képes beszéddé alakítani a sztorit, ha felidézzük azt a farkasfalkát, amely a neten száguldozik úgy, hogy az öregek és betegek haladnak elől, hogy le ne maradjanak. Ezzel szemben a Fidesznél ők kullognak hátul, sőt, a falkatársak föl is falják őket, ott a muri életre-halálra megy, már akinek ez az életcélja, s nem az, hogy fütyörésszen.

Ebből a kontextusból sem értem a szombathelyi bulit például. Itt, minálunk jelenlegi polgármesterünket épp most falják fel, s helyére a megyei jegyzőt óhajtják állítani, aki egy ártatlan és jó szándékú fiatalembernek tűnik. Na most, vagy nem tudja, kikkel kezd, vagy pedig eldöntötte, hogy gazember lesz. Más opció nincsen. Visszatérve azonban állatorvosi lovunkhoz, aki a Flóri, az ő esete is jól mutatja, Isten és az állam minden írott és íratlan törvénye megszeghető következmények nélkül.

Ez itt a bűnözők mennyországa, álnéven kereszténydemokrácia, illiberalizmus, vagy amit akartok. És ez ellen mindenféle OLAF, Európai Ügyészség, emberi érzés és etikus buzgalom tehetetlen, amíg olyan ember áll az élén, aki egy városnak futballstadiont épít, holott annak csapata sincs. Az ilyet jobb helyeken kényszerzubbonyban viszik el, de ez nem egy ilyen hely. Hogy őszinte legyek, már magam sem tudom, milyen.

Szépségek és szörnyetegek

Rogánné – meg a haverja, ez a Sarka, valahai Hajdúné – szépségversenyt rendeznek. Mi a rossebet rendeznének? Ehhez se értenek, viszont túl sok ész nem kell hozzá, degenerált lányok meg mindig akadnak, a siker garantált. Ezek a celebek, akik a NER befolyásos bikái mellett találják meg igazi énjüket, ilyen üzletasszonyok lesznek, fánkozót nyitnak, szépségversenyt generálnak, ki miben találja meg élete értelmét. Számomra csupán az a furcsa, hogy Horváth Béláné innen a sarokról hogyhogy nem ilyen leleményes. Ő képes boltos lenni, irodista, akármi, holott elég lenne az utca lyányai számára kifutót rakni a betonra, máris szebb lenne minden. Dőlne a lé.

Mert dől. Az is ontológiai kérdés egyébként, hogy ezeknek a nőknek, akik úgy válnak egyre inkább műanyaggá, ahogyan az uruk egyre magasabbra kapaszkodik az uborkafán – Rogánnénak már ilyen felfújhatós baba fílingje van – mért nem az jut az eszébe, hogy ápolónőként lesznek az emberiség hasznára, elmennek dadának vagy postásnak. Nem, valahogyan az összes a talmi szépségnél köt ki, de mit lehessen tenni, mindenki attól boldog, amitől csak akar. És nem is erről akarok mesélni igazán, hanem arról a jelenségről, amikor a hvg plakátjait leszedték a közterekről, és másnap Rogánné virított a helyükön.

Ez kettős irányt mutat. Egyrészt az elhülyülését, másrészt a rezsim aljasságát és pofátlanságát, ami abban is manifesztálódik, hogy ezzel a lendülettel a Rogánné-Sarka duó szépségversenynek nevezett szellemi környezetszennyezését közvetíti a Duna és a Duna World, hogy az egész világ hadd láthassa. Sőt, ezért a közvetítésért hatvanhatmillió bruttót is fizet az MTVA a páratlan párosnak, és ezt azért már elég rossz néven veszem. Most csodálkozunk, ha nem elég az évi százmilliárd közpénz arra a szarhalomra, amit amúgy közmédiának neveznek? Nem csodálkozunk egyáltalán, csak húzunk még egy strigulát a bűnök hosszú listájára.

Ezek a bűnök számosak. Már maga a szépségverseny aktusa is emberiség elleni háborús rémtett, ennek közvetítése halmazati aljasság, hogy fizetnek érte, megbocsáthatatlan, hogy Rogánnénak, az pedig vérlázító, És az ura, az őrségi parasztgyerek nem érti, egyszerűen föl nem foghatja, mi ezzel a baj. Már közpénzzel támogatta az állam Rogánné sportrendezvényeit is, erre pedig az volt a propaganda-miniszter megjegyzése, hogy a Fidesz számára fontos a testedzés. Sőt: “Míg a feleségem a gyerekeinket nevelte, az volt a problémájuk, hogy a gyerekeket neveli és nem csinál semmit, most meg, hogy vállalkozik és sikeres e téren, ez a probléma.”

Tényleg nem érti, de hogyan is értené. Mint ahogyan az sem esik le nekik, Mészáros sikereivel mi a baj. Persze az ártatlanságban feredőzés csak a Horváth Béláné boltosok számára szól, meg a férjüknek, meg a kölkeiknek, akik amúgy le vannak szarva. Bár maga Rogán már annyira alámerült az aljasságba és a pénzek tengerébe, hogy lehet, tényleg azt hiszi, ez a hatvanhat milla, amit a sikeres asszonka az adófizetők pénzéből bezsebel, nem is tétel. Ő ugyanis a minisztériumában jövőre már százötven milliárd fölött rendelkezik, ehhez képest hatvanhatmillió tényleg aprópénz.

Rogán minisztériuma százötven milliárdot költhet propagandára tehát, ennyit szán Orbán az emberek hülyítésére. Ennyibe kerül, hogy szó nélkül tudomásul vegyék Rogánné hatvanhatmillióját, meg az összes többit, hogy hogyan fosztják ki őket, cserébe bámulhatják a tévében a szépségek szilikontól feszes csöcseit és valagát. Panaszolkodhatnánk Jónás módján az Úrnak, hogy nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, de az Úr csak röhögne mirajtunk, mert megvették őt is kilóra. És még hogyan röhögne, ha látná a vár erkélyén együtt vonaglani Orbánt, a Csótányt és Szili Katinkát, a szabadságharcosokat. Szépségek és szörnyetegek, íme mára a NER kínálata. Tessenek köpni nyugodtan.

Vak komondor, szöges bakancs

Pécsen megrugdostak két egyetemistát, mert arabul beszéltek. Szöges bakanccsal küldték meg őket, ahogyan annak kereszténydemokráciában lennie kell törvényszerűen. Két baj volt velük a rugdosódók szemében, hogy nem magyarul beszéltek, valamint, hogy migráncsok. Ilyen illetlenségeket Übermensch nem tesz. A felsőbbrendű nemhogy migráncsul, magyarul is alig tud, esetleg annyit, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és nem beszélget békésen idegen országok terein. És pláne ő magyar, pöttyös a segge és a Szíriuszról érkezett csodaszarvas-háton a kurvanagy Magyarországra, százezer vármegyébe.

Az Übermensch éjszakája soha nem ér véget, futballmeccs után szétveri a tereket, előtte a stadionban huhog, náci karlendít, majd böfögve aludni tér. Az Übermensch macsó, nőügyekkel nem foglalkozik, otthon főzi a pálinkát, van neki vak komondorja, szereti a Kőbányait, a nemzeti rockot meg Nagy Ferót. Az Übermensch keményen dolgozik a soron, összeszerel, nem gondolkozik, koldusnak nem ad, szart dobál a Pride-on, az asszony nem ember filozófiáját vallja, misére jár de imát nem tud, keresztet cipel de hitetlen, mert ő keresztény, magyar úriember, és az övé az ország, a hatalom meg a dicsőség. De lehet öltönyös képviselő is.

És most, hogy rendszertanilag meghatároztuk, ki mindenki lehet az, aki arabokat rugdos a megdicsőült, ketrecharcos László Petrán kívül, és rájöttünk, hogy kies hazánk akármely elvadult tagja a “nemzeti” oldalról, arra is rá kéne jönni, mért van ez így. Egészen egyszerű: vak komondor, Trianon és Orbán, ebben a három fogalomban benne van a NER összes nyomora. Bár, le is lehetne egyszerűsíteni csupáncsak Orbánra, ezzel azonban felmentést adnánk arra a szellemi restségre, amely ilyen rugdosódásokhoz vezet. Aki idegeneket rugdos, mert nem magyarul beszélnek Mária szent országában, az nacionalista, soviniszta barom.

Bár kormányunk is az. Aki idegeneket rugdos, mert más a bőrszínük, az rasszista állat. Bár kormányunk is az. Aki egyáltalán embereket – de akár állatokat is – rugdos, az fasiszta csőcselék. Bár kormányunk is az. Aki homofób, az nem ember. Bár kormányunk sem az. Hanem keresztény, magyar úriember, aki mind rendelkezik a föntebbi tulajdonságokkal. Abba is gondoljuk bele, hogy egy füvező ember még soha nem mészárolta le a családját macsetével, míg a pálinkásoknál ez megesik, sőt, egy meleg sem rúgta még le a nemzeti rocker veséjét, mert túl macsó volt. Egyáltalán, van, aki tud a másik mellett élni, elviseli a másságot, mert ilyen liberális csőcselék. Aki meg nem viseli el a másik szagát, az kereszténydemokrata. Legalábbis a NER-ben.

Ha ez így túl karcos, nem én tehetek róla. Mert ugyan fölhozhatnám az ember eredendően gonosz voltáról szóló elméletemet (tisztelet a kevéske kivételnek), de nem lenne igazam, és általánosítanék, holott nem akarok. Maradjunk annyiban, hogy vannak jó és rossz emberek, mint a mesékben vagy vadnyugati történetekben fekete és fehér kalapban, viszont összevont szemöldökkel mindkét esetben. A kettő között Füst Milán segít nekünk különbséget tenni Hábi Szádijában, mégpedig így:

“…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár. – Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom, s benne Orbán Viktor Mihály bűneinek foglalata. Hogy megteremtette a látens magyar érdeket, amit meg kell védeni valami ismeretlentől, mert elveszi a munkánkat, megkeféli asszonyainkat és lerombolja nem létező keresztény kultúránkat. A vadbarom lerúgja az idegen veséjét, és gyárt hozzá egy erkölcsöt. Sőt, meg sem kell tennie, készen kapja Orbán Viktor Mihálytól masnival átkötve naponta reggeltől estig. Másrészt pedig van erre fogadóképes kereslet is, elég csak körülnézni az utcán. Éppen ezért, bár szomorú így ezt belátni, de ez az ország megérett a pusztulásra. Idegen test Európa közepén, ótvaros fekély, és mi a közepén ülünk. Ücsörgünk csöndesen.

Tihamér, Tihamérunk

Nagyot változott a világ karácsony óta a kertben, ahol, mint emlékezhetünk, a körtefa alatt egymás mellett lakott Tihamér, az egér az egyujjas kesztyűjében, mellette pedig az ötujjasban a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ahogyan elmúltak az ünnepek, mindenki élte a maga megszokott és szánalmas életét. Tihamér bömböltette a zenéjét, egyre vadabbakat, néha bulizott a haverokkal, máskor beszélgetett velük irodalomról, fizikáról és matematikáról, és az egészről így együtt, azaz a filozófiáról. Olykor helyre kis kis szabadegyetem volt nála, rágcsálták a sajtjukat, bagóztak, kávéztak, iddogáltak, és a bergsoni szubjektív időről, Kierkegaard etikai stádiumáról vagy a Nirvana anyagszerűségéről, elmélkedtek, s arra jutottak, hogy a jó Sziddhartha a fekete lyukakról mesélt Einstein előtt kétezerötszáz évvel, következésképp a herceg marslakó volt. De ilyenkor már nagyon részeg volt az egész társaság.

Az ötujjasban a rövidlátó hangya csak imádkozott egyre és mind többet, már teljesen elment az esze. Terrorizálta a pockot, a cinkét, a békát meg a szarvasbogarat, állandóan misére hívta őket, ha nem mentek, ordítozott, teliaggatta feszülettel a kesztyűt, műanyag szenteltvíztartót tett a bejárathoz, és egyfolytában tömjént égetett. A pocok, a cinke, a béka és a szarvasbogár nem is bírták a bigott barommal – ők panaszkodtak így Tihamérnak -, és elköltözött mind az összes a kert másik végébe. Ki gyufaskatulyába, ki egy cipősdobozba, ami huzatos volt, de legalább élhettek zavartalanul. Alig is mentek el az elüldözöttek, megjelent a rövidlátó hangya fia a családjával, három gyerek meg egy dagadt feleség, és onnantól fogva még nagyobb lett a szenteskedés a szomszédban. A gyerekek jézusosat játszottak, Tihamért valami miatt kufárnak nevezték, csúzlival lődözték, és azt ordibálták neki, hogy pokolra jut, ilyenek.

Tényleg pokol lett az élet a körtefa alatt, főleg akkor, amikor az új jövevények fölvették a CSOK-ot, még két ujjat varrtak a kesztyűre, és megérkezett a rövidlátó hangya lánya is, megint csak három gyerekkel, egy bazi nagy Matchbox kisbusszal, és egy eszement férjjel, aki gregoriánokat énekelt, de úgy, hogy még Tihamér Clashét is elnyomta, ami dübörgött neki, hogy elviselje az életet. Egy nap aztán arra ébredt az egerünk, hogy szögesdrót kerítést húztak a két kesztyű közé, egy bazi nagy keresztet állítottak a határra, amely éjjel úgy világított, hogy nem lehetett tőle aludni. Kis tavacskát építettek stadionnal a partján, kis villanyvonat pöfögte körbe, és az áramot Tihamértól lopták hozzá. A hat hangyagyerek a kerítés mögül ordibálta Tihamérnak, hogy migráncs, erre ő kitette a hangszórót az ajtaja elé, tuareg bluest játszott nekik, Tinariwent, amire műanyag tankok jeletek meg és lőni kezdték a kesztyűjét.

Kovácsné már meghalt karácsonykor az udvarhoz tartozó házban, mint emlékezhetünk, Tihamér el is siratta. De most elkeseredésében bekopogott az öreg Béla bácsihoz, hogy segítsen már valamit, benne azonban nyoma sem volt a spritualizmusnak, s ahogy meglátta őt, seprűt ragadott, hogy a világból is kiveri. Gondolhatjuk, a lét milyen mély bugyraiban járt már egerünk, hogy a macskát is felkereste, gyilkolná már le őt, de a bajuszos kiröhögte, mutogatta a Whiskasát, hogy ezek után ő egérhez hozzá nem ér. Ám Tihamér mindenre gondolt, kihúzta a hóna alól Vian Tajtékos napok-ját, és arra kérte a bajuszost, olvassa el figyelmesen, s ha megértette belőle a lét elviselhetetlen könnyűségét, és készen áll segíteni, kopogjon be hozzá. Biztosra ment egyébként, rózsaszín kiemelővel megjelölte a fontos részt:

“…– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének. És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke…”

Két nap múlva kopogtak, az ajtóban a macska állt. Intett a fejével, hogy mehetnek, s épp jókor. Ahogyan indultak a kert végébe, a műanyag tank lövedéke cafatokra szabta az öttujjast, a hangyakölkek ordítottak, a rövidlátó hangya misére indult, és a lánya akkor súgta az ura fülébe, hogy terhes újra. Király, mondta a korlátolt férj, és rázendített egy gregorián slágerre megint. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Orbán, a fogatlan hableány

Amikor tegnap az országgyűlésben Orbán Viktor Mihályt a Hableány katasztrófája és a kormány felelőssége közötti kapcsolatról kérdezték, kifejtette, milyen jómunkásember is ő, mert már harminc éve robotol a falak között, illetve a felvetést undorítónak nevezte. Másutt, ha kisiklik egy villamos, lemond a közlekedési miniszter, itt, minálunk a több száz miniszterek, államtitkárok, helyettesek, megbízottak és alvezérek közül senki nem akart odébb menni. Perszehogy, majd, ha az, aki odatette őket, le is veszi a polcról.

Ezt a mindenhatót Orbán Viktor Mihálynak hívják, nélküle fingani sem lehet, nagyobb dolgokról nem is beszélve. Tegnap is egyes szám első személyben élte a nyomorult életét, mint mondta: “A hatóságokat minden részletre kiterjedő vizsgálatra utasítottam, és ennek várom az eredményét.” Innentől nem tudható, akkor meg Pintér belügyes miért jelent meg áldást osztva a tajtékos vizeken, tovább menve, az is kérdéses, miért van egyáltalán ezen a nyomorult világon. Ez már ontológia, az viszont nem, hogy állítólag Orbán Viktor Mihályt megrázta az eset.

Annyira, hogy tűzijáték is volt az erkélye alatt, és bánatában BL döntőre is elszaladt. Mit lehessen tenni, mindenki másképp gyászol. Ez kultúra és szocializáció kérdése, mint ahogyan az is, ki, mikor, kit és mire utasítgat. Orbán Viktor Mihálynak a vérében van ez az őrmester stílus. Más sincs a vérében, mert emlékezhetünk, még első ámokfutása során a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. nem is taggyűlésén is kifejtette: “Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” Ilyenért általában lemondás majd pedig börtön dukál, csak nem nálunk. Itt szobor.

Ekkor még nem dolgozta ki a lopás kifinomult technikáit. Mára azonban minden flottul megy a lerakataiban, bele sem kell szólnia. Szintén tegnap került a szemem elé egy tanulmány a magyar építőiparról, amelyből megtudható volt, hogyan mennek itt a dolgok. Mészáros egyik alcége, a Blefry például úgy csinált tizennyolc milliárdos árbevételt, hogy egy, azaz egy fizikai alkalmazottja volt. Ők így is tudnak építkezni. Vagy a százkilencven milliárdos Puskás Arénát felhúzó Magyar Építő és ZÁÉV kettősnél tavaly éves átlagban együttesen sem dolgozott ötven munkás. Ezek tehát elnyerik a közbeszerzést, a fölét leveszik és osztják tovább a melót.

Így ömlenek a milliárdok a strómanokhoz, és lehet velük meccsre röpcsizni a Hableánytól porig sújtottan. “Ne mi kapjuk a legtöbbet.” – ilyen instrukciókra szükség már nincsen, a gép dolgozik, az alkotó pihen. Ilyesmik, fasiszta tempók és diktátori kedvtelések miatt küldte a Néppárt Orbán Viktor Mihály nyakára a három bölcseket, akiket viszont nem fogadott, mert nem ért rá, harminc éve dolgozik értünk ugyanis. Pénteken a szokott tuskó stílusában, a Kossuthon a nyájnak üzenve ezt mondta a bölcsekről: “Nem fogadom el, hogy idejönnek, és mint a lóvásárban, megvizsgálják a fogainkat.”

Ettől a karakánságtól mind az összes Józsi állva hugyozott megint gyönyörűségében, közben azonban Orbán Viktor Mihály már megírta a nem fogadott bölcseknek a levelét, nyílt párbeszédet sürgetve a kényes témákról. Mégis csak van lóvásár a jelek szerint, de abban nagy furmányosan az összes paripa kivette a protkóját, mehogy má’ lesegessék. „Nem tudom, nekik mit kell vizsgálniuk, volna ötletem, hogy mit vizsgáljanak Magyarország helyett, de azt itt nem mondom el.” – ez megint csak a Kossuthon szólt birka-használatra, akiknek biztosan örömet okoz, hogy istenük ilyen ótvaros.

Ez ugyanis, hogy lenne ötlete, mit vizsgálgassanak a bölcsek, becsomagolt változata annak a kocsmai tempónak, miszerint leszophatsz vazze. Ilyen a miniszterelnökünk, nem véletlenül nevezte őt szintén tegnap a Jobbik friss és ropogós frakcióvezetője egy zacskó száraztésztának. Ez sem rossz, de a tegnapi pörformansz után inkább fogatlan hableány ő, de legtömörebben mégis csak Simicska rendszertani besorolása illik rá, amit már mindenki ismer, és mégsincs foganatja. Sem annak, sem a száraztésztának sem a hableánynak. Ez a manus minden zavar nélkül rontja itt a levegőt, s ha idefingik, a parfüm receptjét kérik tőle. Ez egy ilyen kurvaoszág.

Helynevek, a név

Végül az lesz, hogy egy név, helynév miatt – ami így már majdnem Proust, viszont mégsem egészen az – lesz kénytelen Szombathely közgyűlése, ebből fakadólag a lakosság, végül pedig a tág, kerek világ belátni azt az alapvetést, hogy a Fidesz úgy cuzammen egy ocsmány társaság. Bár ehhez nem kell különösebb éleslátás, csak némi jó érzés, annyi, amennyi egy plüssmackóba szorult, viszont a jelek szerint ezekben még ennyi sincs. De ez sem nóvum.

És most, hogy sikeresen visszafogtam magam – már megint, és mint mindig -, hogy ne válogatott, ámde mosdatlan szavakkal beszéljek arról a szarhalomról ami a Fidesz-KDNP maga, nézzük, mivel örvendeztettek meg minket újra a fiúk a térről. Puskás polgármester bácsinknak annyira elment már az esze, hogy kezd teljesen beleilleni a falkába. Ha volt is némi tisztelet vele szemben, mert derék mentős volt valaha, ezt már erodálta teljesen. Elvesztette a jogait a tiszteletre, az út, amelyre lépett, a megvetés felé vezet. Vagy a semmibe.

Illetve csak röhög rajta az ember végül, mert kínjában nem tehet mást. Hiába tudja, nem komilfó öreg és beteg embereken szórakozni, de mit tegyen, ha polgármester bácsi monomániásan csinál hülyét magából. És mégsem róla lesz most szó, hanem az egyik helyetteséről, aki önálló életre kelt. És még csak nem is arról, aki átállt a lázadókhoz, hanem ez egy másik, Koczka névre hallgató. (Hárman vannak összesen alpolgármesterek, egy még kitart a ganajban, az ő szemeit elnézve el is fog süllyedni benne.)

Az van, drágáim, hogy ez a város, ez a Szombathely forrong, mint arról már néha hírt is adtam. Most épp ott tartunk – egészen leegyszerűsítve a dolgot -, hogy a kisebbségbe szoruló Fidesz-KDNP gründolt magának egy ingyenes lapot gyorsan, mert elveszítette a helyi tévét, és nem volt hol tovább a mocskot okádni. A szennyükhöz fölhasználták a város nevét, amit a közgyűlés kétszer már elvett tőle, a mi szegény ostobán aljas polgármesterünk meg harmadszor próbálkozik visszaadni neki azt.

Szombathelyi Hírlap. Ez a név, amiből a lázadók mindig kiveszik a város nevét, a Fidesz-KDNP meg, élén a polgármesterrel visszaadja neki – illetve szeretné -, ami buzgalom tovább mélyíti a szakadást. Az áruló polgármester után, akinek a nyakába varrták, hogy Szombathelyen átvették a hatalmat a bevándorláspártiak, az eddig csöndben lapító második, Koczka nevű is életre kelt, és nem szignózta a névháborúról szóló közgyűlési előterjesztést a konzervatív-keresztény értékekre hivatkozva.

Voltaképp ez ütötte át az ingerküszöbömet, s nem jóváhagyólag. “Az én értékrendemmel, újságírásról vallott nézeteimmel, elveimmel nem összeegyeztethető ennek a lapnak stílusa, tartalma.” – mondja ez a mi Koczkánk – “Aki akár csak egy lapszámot is látott, az tapasztalhatta, hogy ennek az újságnak a témaválasztása, tartalma fényévnyire van a keresztény, konzervatív értékektől.” – és még ezt is mondja. Némileg igaza van.

Azzal a toldással, hogy ez a lap mindenféle értékektől – nem csak az álkeresztényiektől – áll távol. Illetve egyhez meg igen közel, és ez a fasiszta uszításé, annak épp megfelel. Egyébként egy volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő főszerkeszti, akinek köze nem volt az újságíráshoz soha, és még pár évvel ezelőtt is normális volt, a jelek szerint viszont elvadult. Vagy csak életben akar maradni, ami az ő elvtelen szociális problémája.

Szóval ez az ügy, ez a dolog, ami pörög nekünk itt a végeken. S ami miatt elmeséltem, az nem a szenzáció, a nóvum vagy akármi bulvártrutyi, hanem, hogy megmutassam, az élet nem habostorta, ennek következtében a Koczka nevű alpolgármester is csapdába került, és már nem fog belőle kikecmeregni sohasem. Ez a Szombathelyi Hírlap ugyanis, ami miatt most fintorog, nem lóg ki a sorból. Tartalmában, hangvételében ugyanaz, mint az M1, a 888, a Prostisrácok vagy a holding több száz ánuszterméke.

Ilyképp a Koczka nevűnek nem ezzel van gondja, hanem azokkal is, tehát voltaképp a Fidesz-KDNP-vel van gondja, s ha most a szombathelyi ellen tiltakozik, az csak arra bizonyság, hogy nem adja nyilvánosan a nevét ahhoz, amihez amúgy hallgatólagosan pedig igen. A Koczka nevű akkor veszett el, amikor évekkel ezelőtt ezekhez sündörgött, s lám, mára már fölzabálták a disznók. Mert azért azt ne feledjük, ha a Szombathely név miatt nem tört volna ki a balhé, máig nem lenne egy szava sem.

Ez az egész egyébként bolhafing, máz a szarra csupán. Mert végül is, akinek szánják, annak ilyen vagy olyan néven is célba ér az üzenet. Aki nem fogékony rá, annak is tök mindegy az a nyüves név. Ez csak a fecsegő felszín, mert amíg itt lájtosan megy a móka, a rablás, lebutítás, az ország elsivatagosítása zavartalanul és ütem szerint zajlik. És ha most ez a Koczka nevű megtért bárányka akar lenni, azt kell elsődlegesen belátnia, hogy ez így van, abban tevőleges szerepe van neki is. Utána lehet gyónni, viszont bocsánat az nincs.

Szervilizmus és más csodák

Amikor én még negyedik gimnazista kis srác voltam, tehát ide s tova rohadt régen, még a holocénben kirándult a mi osztályunk messze valahová. Tájakat néztünk, házakat, dombokat és egymás lankáit. A nagy utazás harmadik napján történt, hogy a mi osztályunk legkanosabb, valamint legnőstényebb néhány tagja egymásnak esett némi martini kíséretében a szoba homályában és mélyében. Csöcsörésztek és smároltak, mert mit csináljon az ember tizennyolc évesen, szügyig tesztoszteronnal meg ösztrogénnel, főleg tavasszal, amikor nyílnak a virágok.

Aztán lebuktak persze annak rendje és módja szerint, osztályfőnök bácsi rájuk nyitotta az ajtót, mert még be sem zárták a hülyéi. Ott hömbölögtek a fölkapcsolt villany fényiben félmeztelenül, félrészegen pislogva, de nem szakadt rájuk a mázsás, szörnyű mennybolt. Osztályfőnök bácsi elkobozta a martinit, furán csillogott az ezüstös szemüvege neki, és nem szólt egy szót sem, mert annál bölcsebb volt azért. Csak hát, haza is kellett jönni, iskolába is kellett menni még csöppet, és várni a folyományokat. Hogy most mi lesz, mi a rosseb is.

A matematika szent dolog volt osztályfőnök bácsi számára, az élete értelme, és gondja is egyben, hogy az olyanokat, mint én, hogyan juttassa túl az érettségi bonyodalmain belőle. Nemes és nehéz feladat volt. De képzelhetjük, azért mennyire szíven ütötte ez a csöcsörészés, ha egy matematika órát használt arra, hogy ezt megbeszéljük, tisztába tegyük. Különben is, voltak a témában bölcsességei, például az, hogy kedves fúk, a nő nem élvezeti cikk. Ez plasztikus kifejezése az anti-macsóságnak, és mennyivel jobb lenne nekünk, ha a fideszesek is osztályfőnök bácsihoz jártak volna. De nem jártak oda.

Szóval, nekiláttunk megbeszélni a fölhorgadásokat, amikor valami történt. De hogy kezdjem, hogy is magyarázzam. Nyitva volt a terem összes ablaka, áradt a napfény és a madárdal, láttuk, hogy az élet szép, akármi lesz is most, amikor osztálytitkárunk sikongva iramodott az ablak felé, hogy kiugrik azon. Placcsant volna nagyot a másodikról, ha le nem fogjuk, de megmentettük a nyüves életét. Ez az osztálytitkárság ez olyan volt, mint a futballban a csapatkapitány, kapocs az edző és a játékosok, osztályfőnök úr és a mezei diákok között, tehát értelme nem volt semmi sem, csak ilyen cafrang. Cifra nyomorúság.

De mondom, az osztálytitkár lány visított, kifordult szemekkel vágtatott az ablak felé, hogy kiveti magát rajta, mert ezt a szégyent ő nem viselheti, pedig nem is őt csöcsörészték a kiránduláson. Úgy kellett ledönteni, leteperni, hogy ne csináljon bajt ez az ökör, akinek jól láthatóan teljesen elment az esze. Évtizedek óta nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy vénségére osztálytitkár asszony Fidesz szavazó lett. Hithű és megingathatatlan, valamint rohadt öntudatos, mert az ilyen betegségek így kezdődnek, és így is érnek véget.

Máma már őszes haja van neki, megbecsült munkája, öntudatos polgár kétségek nélkül, aki a konformitáson túljutva megérkezett a szervilis létforma trutymójába. Mert akkor, és ez mai szemmel látszik csupán, ő meg akart felelni az elvárásoknak, a hatalomnak, aki osztályfőnök bácsi volt. Ilyet nem is kért tőle senki sem, előnye, hátránya nem származott a dologból, csak nem bírta elviselni, hogy valakik valahogyan kilógtak a tábori szürke monotóniájából. Összeomlott a világ, mert páran megszegték az íratlan paragrafusokat, szivárvány lett a szívük, ami hallatlan és kibírhatatlan.

Marquez bácsinál, amikor Aureliano Buendiából botcsinálta ezredes lett tényleges hatalommal, szintén megjelentek az osztálytitkárok. „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” – írja nekünk a Száz év magányban, ezzel egyszersmind bemutatva a NER megingathatatlanságának okát és indokát. Hogy tele van az ország szervilis osztálytitkárokkal, nem gondolkozó végrehajtó emberekkel a pártközponttól a városházákig, iskoláktól az orvosi rendelőkig, akik igyekeztükben a hatalom aljasságát is képesek felülmúlni.

A bávatag tömegek már csak hab a tortán. De, hogy a kirándulás meséjét is bevégezzem, azt hiszik, lett valami a dologból? Á, dehogy. Kaptak egy kis intőt a csöcsörészők, és vígan élték az életüket tovább. Osztálytitkár asszony pedig, aki meg akarta öngyilkolni magát, mert néhány társa nem élire vasalva élte az életét, depressziósan lesett ki a fejéből, míg a bűnösök meg fütyörésztek. Ez erőt adhat nekünk a mostani vészterhes időkben is. Osztályfőnök bácsi pedig a tíz éves érettségi találkozón nagy vigyorogva előhúzta a negyedikben elkobzott félig lévő martinis üveget, mert addig őrizgette. Azt mondta, már megihatjuk. Nem tudom, de szerintem már megcsiccsent, de szép volt nagyon ez úgy is.