blogin.hu

Igazából arról kellene írni, mit keresett megint Putyin valagában Orbán Viktor, ám ez egyáltalán nem érdekes. Csak az idegeskedés meg elborzadás, sírás-zokogás, hát, a francokat, egyszer a rohadt életben érezzük már jól magunkat. Köszönöm. Lopásról lesz azért szó, mert valahogyan úgy adódik ebben az országban már, hogy akárhová is nyúlunk, bármerre nézünk, mindig csak ez jön elő direktben vagy csupán a kredenc mélyiről.

És még arra is ügyelünk jókedvünknek ezen az elcseszett napján, hogy ne a nemzet veje tíz-, meg százmilliárdjairól essék szó, még csak nem is a nemzeti gázszerelőről hasonló tételekben, mert azt mondja a nagyérdemű netán: uncsi. És legközelebb nem vesz jegyet esetleg az előadásra, ahol mi, a bohóc adjuk elő a világszámot napra nap. Szaros kétmillió ihletett meg bennünket máma, meg egy kis föle, de az szóra sem érdemes.

Igaz, a kétmillió sem volna, ha nem arra költődik, amire, ami viszont, hogy fokozzuk a várakozó izgalmakat dobpergés közepette: világszám, hogy az ember leül, kézbe veszi a pattogatott kukoricát, és azt ordítja az őt elmozdítani óhajtók arcába, hogy a nyála fröcsög, miszerint innen ő el nem megy. Itt döglik meg, amikor erőt vesz rajta a fékezhetetlen, zokogással vegyes röhögés, hogy hullik a könnye csuklásig, hogy aszongya: a kurvaéletbe.

Sőt, hozzá teszi még toldásul és nyomatékosításképpen, hogy aztarohadtkurvaéletbe. És ezzel már úgy-ahogy elégedett, de azért nem egészen. No most, mert van nekünk egy MVM-ünk, aki (ami) olyan, mint valami jóságos, rohadt gazdag nagybácsi, egy dollárpapa vagy fejőstehén, ez egyre megy, de úgy szórja a pénzt, aminek bizonyosan jobb helye is lehetne, mintha tényleg nem lenne holnap. Bár innen nézvést, ahol a bohóc csücsül, lehet, tényleg nincs.

Azonban ma még elképzeljük, midőn a pénzt kapó alany töri a fejét, hogy mire kérjen. A világ végtelenségében épp ebből fakadóan a kérési lehetőségek száma is végtelen. Összefoglalva tehát: arra kér a delikvens, amire csak akar, illetve amire nem szégyell. Más szemszögből a pénzt osztó MVM is megvizsgálja tán, mire ad, hacsak nem érkezik hozzá tételes lista a Karmelitából. De még ez is lehet, viszont éppen ez nehezen indokolja a végeredményt.

„Ló mediálta önismereti műhely” – egy bizonyos Geréby Kúria kért és kapott ezen a jogcímen kétmillió kétszázezer támogatást – soha vissza nem térítendő -, s mi magunk most ezen a ponton elmerengünk egy pöttyet a világ ostobaságán, és ebből fakadó aljasságán. Hogy kér ezzel az indokkal, az a kisebbik rossz, mert miért ne, próba szerencse, node kapni is. Elképzeljük az MVM csinovnyikját, aki iktatja és jóváhagyja, meg utalja a ló mediálta önismeretre a dellát.

Nem lennénk a bőrében, igaz, a magunkéban sem, csak ez a megveszekedett jókedvünk tart már benne a bürkénkben, ahogyan elképzeljük a lovas mediációt. Ez a mediáció konfliktuskezelő technika vagy bigyó, amikor két fél vitájában azt lerendezendő egy harmadik fél (a mediátor) közbelép, segít megtalálni a megfelelő vagy éppen örömteli megoldást. A mediare jelentése középen állni, ezért mi most egy lovat képzelünk, aki nyugtatja a feleket.

Középen áll a négylábú, fején esetleg kalap, és halk szóval terelgeti az embereket a helyes út felé. Le is bunkózhatnak, hülye vagyok és nem értem, a pénzt igénylő ugyanis azzal érvelt, hogy kaphasson: ez valami terápiás dolog, hogy a ló jelenlétében megnyílnak a delikvensek, amit én elhiszek, és alá is írnék, de minek ehhez a kétmillió és mire. Elvesztettem egyébként a föntebb még megvolt széles jókedvemet, már csak az üszkös romjai maradtak.

Hiába nézem a lovat a kalapban középen, ha eszembe jut éppen Iványi. S bár a ló mediálta önismereti műhely még arra sem méltó, hogy egy lapon legyen említve vele, itt, és ezen a ponton arra éppen jó, hogy az ember visszatérjen az eszméléséhez, és újult erővel mondja zokogvaröhögve halásikollyal elgyest, hogy a kurvaannyukatezeknek. S mindez bővíthető, ragozható gusztus vagy a felindultság foka szerint.  

Novák Katalin Fejérben túrázott, s ennek során ellátogatott Krausz Ferenc friss Nobel-díjasunk volt iskolájába annak bizonyítására, milyen remek a magyar oktatás, amely ontja magából az ilyesfajta díjban részesülő tudós elméket. Mivelhogy az már lecsengett a nagy össznépi felhorgadásban, mennyire magyar Krausz és Karikó díja vagy mennyire nem az, illetve már annak a hullámai is elültek, bájos kormányunk és a Fidesz hogyan sajátította ki ezt a két embert és a két díját propaganda célokra, ezzel sem foglalkozunk. És nem csupán azért, mert múlik az idő és a szenzáció lassan oda, hanem mert a csúcson sem akartunk ebbe a parttalanságba belefolyni egyáltalán.

Novák ezzel a kis kirándulásával és a szokásos pörformanszával azonban arra készteti az embert, hogy elmesélje, amit lehet, minden nyájas olvasója nem is tud. Két-háromnapos hír, ami körbejárta a nem NER-sajtót, ebből fakadóan valószínű, elég kevés emberhez jutott el, hogy épp Krausz Fejér megyei iskolájában, ahol most Novák páváskodott és küldözgette a pátoszos üzeneteit, nincsen fizikatanár. Az élet nagy mókamester, mert bármely más iskolában esett meg volna ez, az amúgy manapság nagyon gyakori baleset, nem generált volna – legalábbis e sorok írójában – kurvaanyázó sírva röhögést, amint felfedezte benne azt, ami ma Magyarország, s azt is, ami nem.

A szürreális, a groteszk valóságot, magát a tébolydát, amire most Novák is ráerősített egy lapáttal, hogy épp abban az iskolában tartott kiselőadást a magyar oktatás gyönyörűségeiről, ahonnan ugyan a Nobel-díjas elindult, de ma már ilyen nem történhetne meg, mert nincsen benne tanár, aki a díj felé indítaná a mai okosakat, akik lehet, már nem is tanulnak itt, mert a szüleikkel együtt elmenekültek. Mindezt Novák pártja (bazi nagy narancsfülbevaló) áldatlan tevékenységének köszönhetően. De se Novák, se a stábja, de sem az „eseményről” tudósító újságok nem vették észre ezt a bakit, így arra a következtetésre kell jutnunk, nem is érdekel senkit. Pedig nem ártana, mert benne van az ország veszte.

Visszatérve még a Fejér megyei színházra, Novák annak örült, hogy a mostani díjak ékes bizonyítékai annak, kies hazánkban a múltban nagyszerű tanárok dolgoztak, és reményét fejezte ki, most is így van. Már ahol van tanár, jut eszünkbe ezen a ponton ismét a fizikatanáros sztori, s államunk elnöke bűnbánóan bevallotta, a tanárok megbecsülésében pártja és kormánya nem áll jól, amin még dolgozniuk kell. Meg kell teremteni hozzá a feltételeket, így ábrándozott a hatvannégy fogú, akitől azt megkérdeznénk azért, az eltelt tizenhárom esztendőben vajh, mi akadályozta őket a nagy feladat elvégzésében. De kérdésünk fölösleges volna, mert tudjuk a választ, ami Gyurcsány. Vagy még Soros.

Volt azonban még egy félmondata őnagyságának a magyar oktatási rendszer ilyen sajátos, vallomásos dicsőítésén kívül, miszerint a mi díjazott tudósaink a mi iskoláinkban magukba szívott tudás mellett nem egyébnek köszönhetik a sikert, mint a magyar észjárásnak. Ezen a ponton föltűnt bensőnkben Orbán potrohos alakja, hallottuk kappanhangját, mert ez az ő szava, de nemcsak ezért nem kellett volna idekeverni. Először azért, mert a nagyvezír hiába hangoztatja úton-útfélen ezt a magyar észjárást, arról még nem adott felvilágosítást, ez mi a rosseb volna, mi az, ami különös bennünk, ami másban nincs. Nekem volna egypár tippem, de azt nem tennék ki az ablakba. Illetve Kertész Ákos is kifejtette, aztán mi lett belőle.

Itt vagyunk hát kétségek között, mit takar a magyar észjárás, ami miatt egyenes az út a tanár nélküli iskolából a nemzetközi sikerek felé, de választ erre nem kapunk soha már. Betesszük a fakkba a Miska huszárok, a gurulós Szent Istvánok, a komoly, géppel írt feljelentő levelek közé, mert ezekben igazán megtapasztalhatni magyariságunkat. Innen fakad az, hogy a díjhoz éppen nem ez vezet, hanem az, hogy a díjazottak a magyar ugart odahagyva, pont annak ellenében jutottak oda, ahová, de itt megint ott vagyunk, amit kerülni akartunk már az elején. Nem is sétálunk bele a végeláthatatlan csapdába, csak nem kéne ilyen novákokat hallgatni. Mert mind egyforma, kortól, nemtől, beosztástól függetlenül, akit a Fidesz szele megcsapott.

Semmi különbség nincsen már ezekben. A Fidesz olyan, mint egy Észak-koreai KB ülés, egyforma hangok, pofák, egyenöltözet, csak minálunk az a lényeg, hogy minél drágább legyen. De nem is ez, hanem a gondolattalanság, ahogyan tizenhárom év elég volt nekik minden arcukat elveszíteni, ha életben akartak maradni a fazék mellett. Ilyen közegből nem jönnek Nobel-díjasok. Tanár nincs, az iskola konténer, krétát a szülő ad, a gyerek pedig annyit tanul meg az életről, aki előbbre akar jutni, annak ezekhez kell dörgölőzni. Ez van, vagy az aksigyár vagy a menekülés. A föntebbieket Novák egy interjúban mesélte egyébként. Az a szégyen, hogy valaki kérdezte. És az, hogy volt újság, amely lehozta. Körbeértünk.

Valahol a delírium közepén Orbán V. arra a megállapításra jutott „nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás”. Sok volt az alapvető élelmiszer vagy másfajta hűsi, netán kevés a gyógyszer, ez nem tudható, de útavatás közben a kedves vezető akárha kikötőt, hadihajót, vagy esetleg egy rozzant csónakot adott volna át, illetve megirigyelhette imádott elődje, a fehér lovas, tenger nélküli ellentengernagy életét és tetteit. Mindez nem tudható, de olyan pörformanszt vágott le, ami minden pénzt megér. Már csak annyit kellett mondanunk: fogd meg a söröm.

Nem szoktunk Orbán beszédekkel és szóvirágokkal behatóbban foglalkozni, de itt már magának a nyelvnek a tisztességéről van szó, illetve arról a tulajdonságáról, hogy a gondolkozás tükre és hordozója, s ezek alapján az állapítható meg, hogy egy pokol lehet a manus fejében. De mindez is csak azért érdekes, hogy rámutassunk, ez az alak Magyarország miniszterelnöke, és ilyen készségekkel irányítja az országot, ami tehát olyan is. Így nem tisztán arról van szó, hogy újólag megállapítsuk, nagy valószínűséggel nem normális, mert ezt nem szokták elhinni nekünk.

Pedig egészen egyszerű a képlet. Aki hülyeségeket beszél, az nagy valószínűséggel hülye is, ha nem is kényszerzubbonyos értelemben – az majd később jön az úton -, de enyhe formában mindenképp (vannak fokozatok). Az ilyesmire sok más mellett a nyelv is utal, és tagadhatatlanul belátható, a mi kedves vezetőnk ezt egészen sajátos formában használja, témáiban egy kocsmában dülleszkedő alkoholista – akit azonban még onnan is sokszor kihajítanának -, szókészletében rossz értelemben vett proli, humorával pedig a Bagi-Nacsa páros méltó társa.

Senki nem nevet rajta önmagán és pár túlbuzgó talpnyalón kívül. A dakota lovak, a lebirkózás, üstökön ragadás, feribátyámozás, a gondolkodás és a nyelv olyan mélységeit mutatják, ahová nem kellene követni doktorminiszter urunkat, mégis milliónyian teszik, és a végén még azt is mondják, Orbán Viktor álávjú. Orbán nekik akar megfelelni, és mára olyan is lett, egy vég nélküli, lefelé tartó spirálba keveredve, aminek egészen elképesztő állomása volt ez a tengerészetbe hajló útavató. Most hosszan idézünk, ha lemaradtak volna róla.

„Derült időben, nyugodt vízen minden hajót jól el lehet kormányozni, de ma egyáltalán nem játszanak a kezünkre a körülmények, és a vizek egyáltalán nem nyugodtak. Soha ilyen háborús, nehéz, borzalmas időket nem éltünk át, mint amiket ma Európának el kell szenvednie, a veszélyek korába léptünk, a népek tengere feltámadott, és a kirobbant hullámverések mindenhonnan jól látszanak, innen, Magyarországról is.”  – Csak úgy mellesleg a feltámadott népek tengere kitételre mutatnák rá, hogy mindenki gondoljon róla, amit akar.

„Ha nem figyelünk, a hullámverések még bennünket is megrázhatnak. Aki ilyen viharban hajózik, annak nincs könnyű dolga, ott rendben kell lenni az útiránynak, a hajótestnek, a vitorlázatnak, a hajó személyzetének, és nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás. Ahol ezek a dolgok nincsenek rendben, ott nem sikerül célba jutni és partot érni.” – Még egyszer rágják meg a félnótás kapitány, a hajótest és vitorlázat képét és szimbolikáját, majd gondolkodjanak el egyetlen kérdésen: ki ez az alak, akinek erre futja, és többre nem.

Mivel arra kell jutnunk mindezek után, hogy még Rákosi apánk is különb beszédeket tartott, mint ez a mi félnótás miniszterelnökünk, Kádár egyszerű józanságáról nem is beszélve. Egy azonban bizonyos: egyikük szemében sem égett a tébolynak az a lángja, ami viszont Orbánéban igen. Mindig ott az örök dilemma, hogy a beszédeit írják-e vagy maga rakja össze, ezt a beteg mostani állapotában már nem tudhatjuk, de sem így, sem úgy nem lehetnek vérmes reményeink: mert ha volna józan esze, ha ilyet tesznek eléje, nem olvasná föl.

Mégis afelé kell hajlanunk, hogy ezek sk. készülnek. Mert, mint minden őrületben, azért van bennük rendszer, sőt, még a mostani matrózos-hajóskapitányos szófosásból is ki lehetett érezni a felcsúti gyerekudvar avas szagát, illetve a magyar ugar kilátástalanságát. Viszont, ami az igazi tragédia, hogy a kedves vezető azért ilyen idiotizmusba hajló alpári bunkó, mert arra jutott, hogy ezzel lehet választást nyerni. A terv pedig, mint tapasztaljuk, működik. Tehát levonhatjuk következtetésünket az ország általános állapotáról, ami épp ilyen a félnótás kapitányával.

Petiminiszter pénteken reggel megállapította, „csendes, de hideg a folyópart Moszkvában”. Szelfit készített minderről, de ezen nem a csendes, nem a hideg, még csak nem is a folyó volt a főszereplő, hanem enmaga. Jól megnézve a képalkotást, Bayer München fölsőt vélünk fölfedezni rajta, illetve McMurphy-s sapkát a Száll a kakukkból, e kettő nem egészen kompatibilis, de a célnak megfelel. Mivelhogy hideg van.

Csütörtökön este még Tbilisziben vacsorázott Petiminiszter, de valami titokzatos dolog Moszkvába szólította őt, így nem kímélve kerozint, pilótát, sőt enmagát sem, pénteken már Moszkvában ébredt. Abban a városban, amelybe uniós vezetők mostanság nem nagyon, sőt, egyáltalán nem járnak, illetve Petiminiszternek külön is szóltak, ne nagyon tárgyalgasson az agresszor gyilkosokkal, de ő nem most először, és valószínűleg nem is utoljára, szarik rá.

Mégpedig szélesen nagy ívben, s hiába van az, hogy ezeket a Moszkva parti reggeleket a csápolóinak küldi a Facebookon, s ők ezt ott örömmel is fogadják a kommentek szerint, de igen nagy valószínűséggel, sőt, teljes bizonyossággal kijelenthető, ezt azok is látják, akik arra kérték, hogy ne menjen oda. De úgy tűnik, ezek az utak immár direkt, nagyinyelven juszt is történnek, így egyben egy oldal-, és érték-, vagy inkább értéktelenség-választást is tartalmaznak.

Bele mindenki képibe, hogy ő, s ezzel az üzenettel mi is, a barbárokat kedveljük barátilag nagyon. Kár már ezt annyira bizonyítani, tudja a kerek nagy világ, és ezért jár Szijjártó, illetve nejestül a főnöke Tbiliszibe vacsorázgatni zeneszóra, mert máshol szóba nem állnak vele, illetve velük már. Mindemellett valamit mondani kell, hogy mit keres a hideg és csendes moszkvai folyóparton ez a Petiminiszter, s a felelet erre, hogy jön a tél.

Jön a tél, mondja hősünk a McMurphy sapkában, és megállapítja, hogy akkor fontos az energia. Régebben rohadt drága plusz gázokért szaladgált a haverjaihoz, most azonban – hacsak nem hazudnak ebben is – ilyenre szükség nincsen, a tárolók – állítólag – csurig gázzal, még a tavalyi rohadt drága sem fogyott el, azt nyögi most a NER bamba népe. Innen nézvést tehát nem indokolt a moszkvai út, de azt soha nem tudjuk meg, miért is ment oda.

Rossznyelvek – nem az ő oldalán – utasításokra, Tbiliszi-i útibeszámolókra gyanakszanak, vagy más sandaságokra, mert értelmes magyarázatot a nagy igyekvésre találni nem lehet. Hacsak nem a repült kilométereket akarja ekképp gyarapítani, mert a holdig egyszer az idén már elment. Másfelől ez nem külügyminiszterség, hogy reggeltől estig ide-oda röpködünk, ez a módi régebben volt divatban, amikor a kitartó magához intette a kitartottat.

Így lehet, most is és itt is ez van. Vagy valami más, hogy utak nagyjainktól ilyen helyekre, Katar, Teherán, ez a Moszkva lassan már menetrend szerint, és a krém még rajta a kedves vezető, aki a kellemes grúz vacsora után a jövő héten Pekingben az ottani kommunistákon kívül még magával Putyinnal is összefuthat. A bűnözővel, aki ellen amúgy elfogatóparancs van érvényben, ezért azóta most ment először külföldre, de Pekingben nem kell félnie.

Itt tart a magyar külpolitika, amit hozzáértők okkal neveznek szégyenletesnek, de az ilyen szakértő megjegyzések ezeket az elvtársakat egyáltalán nem szokták zavarni. Illetve a bávatagokat sem egyáltalán, az ember hovatovább úgy érzi, egyedül van a tébolydában, ahol olyan dolgok történnek, amelyek régebben elképzelhetetlenek lettek volna. De most mindennaposak. Így zabál föl minket a megszokás.

Nem rosszamájúan, csak Bözsi néni szemszögéből foglalnám össze, ami képet és információt ő erről a két napról beszerzett, hogy doktorminiszter urunk a kedves feleségével jóízűen falatozik, Petiminiszter meg futkorászik, és képesek az oldalára még hozzászólásként azt írni, hogy a Jóisten vigyázzon a Petiminiszterre, ahogy a köz érdekében ezt teszi. Ha a közelben lett volna, kézcsókot is kap, így csak hányingert okoz, ahová jutottunk.

Az izraeli háború harmadik napján Szijjártó külügyes drámai hangú videóval szórakoztatta (rémisztgete) a mimagyarokat a kimenekítési hadműveletekről, amelyek folyamatban vannak, de rohadtul titkosak. Szijjártó azt mond, amit akar, a mimagyarok pedig azt szopnak be, amit elébük raknak. Most éppen ezt, hogy kormányunk legfőbb gondja abban a pillanatban a háborús övezetben rekedt honfitársak kimentése, amihöz viszont – mint kiderült – nem állt rendelkezésre szállító készség. Ez pedig repülő volna, mert Izraelből hazabiciklizni bajos.

Röpcsi azonban épp azokban az órákban, amikor a videóban Szijjártó olyan hangosan visítozott, nem állt rendelkezésre, mert a honvédségi nem is kormánygépeknek – amelyek vásárlásakor pont az ilyen helyzeteket hozták fel indokként – más dolga akadt. Grúziába vitték Orbánt és b. nejét vacsorázni, illetve az egész sleppet, amit kormánynak neveznek. Tulajdonképpen kihelyezett kormányülést tartottak Sztálin szülőhazájában, a három röpcsi pedig velük sürgött és forgott, míg Szijjártó a videóban hisztizett. Ennyit a fontossági sorrendekről.

Hogy vérlázító-e vagy sem a veszélyben lévő magyarokat ilyen látványosan leszarni, azt mindenki döntse el maga, van, akinek ez bizonyára megfelel, sőt, szimpatikus is. Mint amiképp szintén melengetheti a szolgai lelkeket, ha Orbán vacsorájáról nézhetnek videót, amit Tbilisziben a Bioli Hall étteremben fogyasztott el a grúz elnöki pár és Lévai Anikó társaságában, miközben szólt a kellemes jazz. Ennek az egésznek nagyon rossz üzenete van, és a félreértések elkerülése végett nem az, hogy milyen nagy ember is ez a mi vezetőnk.

Hanem, hogy miféle. Mert túl a repülők, a kimenekítésre váró magyarok – és amúgy az egész redves ország – gondjain, azt azért jegyezzük meg, hogy állítólag háborús veszélyhelyzet van, és akkor a komplett kormány miniszterelnököstül Grúziába indul szórakozgatni, voltaképp irányítatlanul hagyva az országot a vészek között. Vagy nincs is vészhelyzet – mint ahogyan tényleg nincs -, és a különleges jogrend egészen másra szolgál, és ma már tudjuk, hogy mire. Ettől azonban, mint ahogyan a grúz kirándulástól sem, az országnak jobb nem lesz.

De kitetszik, hogy ilyen igyekezet – mármint az ország felvirágoztatása – soha nem is létezett, a hatalom, főleg a kétharmados, egészen más célokra kellett, aminek a kiteljesedését ez a Tbilisziben elköltött vacsora szimbolizálja. Ahol Orbán valakinek érezheti magát. A kiürített étteremben a zenekar csak neki játszik, hozzák a számolatlan fogásokat és a jó boroktól teli pohár halkan csilingel. Ezek Orbán életének ormai, ez az, amire suttyó kölyökként vágyott, és most végre megkapta. Orbánnak nagyon rossz álmai vannak, amelyek kezdenek beteljesedni.

Egyébiránt ugyanez a szellem lengedezte be augusztus 20-án a Karmelita erkélyét is, ahol pedig ő adott fogadást egy egészen válogatott társaságnak szintén azt igazolandó – diplomáciai nagyüzemnek titulálva a selejtes bulit -, hogy ő milyen nagy, fontos és megkerülhetetlen ember. Ezek az aktusok, ahogyan ez a grúz vacsora is, Orbán egóját szolgálnak karban tartani, amit más eredmények egyáltalán nem képesek, mert a való, számokkal leírható világban a teljesítménye látványosan megbukott. Immár Románia is lehagyott minket.

A GDP-ben előzött meg, ami pont e vacsora tájékán derült ki. S bár a magunk részéről ezt a mutatót, mivel a lakosság ebből vajmi keveset érez, nem sokra tartjuk, a Grúziában piknikező kormánynak azonban fontos volt eddig, mert lehetett a számokkal hencegni. Szóval épp emiatt lehetett nagy gyomros, hogy a lenézett, szőröstalpúnak becézett románok, akiknek a miniszterelnöke nem vacsorálgat kisfilmeken, lehagyott minket. Ezek a rohadt számok keserítik meg az ember (Orbán) életét, ami ellen tenni szinte képtelenség, de azért lehet.

A román összehasonlítás előtt még kijött a KSH adata a magyar GDP-ről, amit mindenki láthatott, s ez olyan érzékenyen érintette kormányzó nagyjainkat, hogy azt a KSH-s osztályvezetőt, aki ezekért a számokért felelős, azonmód rúgták ki, mint annak idején a vihart rosszul jósoló meteorológust. És ezek az aktusok azért erőteljes jelzések a hatalom gyakorlásának minéműségéről, de ezt ezúttal és ezredszer nem látjuk el lehangoló jelzővel, mert most már minek. Teljesen fölösleges több szempontból is.

Viszont azt is látjuk, nem történt semmi voltaképp. Hadházy képviselő megint leleplezte jó szokása szerint ezeknek az aljasságát. Ami azért fájhatna, hogy Orbán bulija fontosabb, mint a háborús övezetben rekedt magyarok élete, de, mint kitetszik, ez sem rendít meg senkit, sőt, még az ordítás ingerküszöbét sem lépi át. Meg fogunk dögleni? Meg, bizony, de kit érdekel, ha imádatunk tárgyáról filmeket nézhetünk, amint zabál szolíd zenére, s látjuk azt, mekkora nagy ember is ő, s azt hisszük, akkor a korgó gyomrunkkal vele együtt mi is. De nem.

Olyan jó volna, pihentetően megnyugtató, ha a tébolyda csak egy fél napig nem működne turbó fokozatban. De nincs nekünk ilyen szerencsénk. Másfelől pedig dupla öröm is talán, hogy iszonyodva röhögjünk kormányzó elitünk alávaló ostobaságán.

Hogy a Fidesz szerint Gyurcsány Ferenc minden bajok egyik, de mindenképpen legfőbb oka, az olyan ma már, mint az egyszeregy.

No de, Semjén Zsolt előadásában, illetve az ő kétes logikájának tekergését követve Gyurcsány és pártja, a DK Istennel egyenértékű hatalmak immár, ha a magyar keresztények annyira félnek tőle és tőlük, hogy elszégyellve megtagadják a hitüket.

Pedig, Buddhában testvéreim, ez van.

Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, egyben Orbán helyettese, azaz országunk második embere (már, ha komolyan vesszük a cirkuszt) értelmezte a KSH népszámlálási eredményének a hitéletre vonatkozó számait, amit mindenki ismer.

Azt jelesül, hogy mintegy egymillióval csökkent a magukat hívőnek vallók száma, akik egyáltalán valamilyen fölső hatalomban (mármint Orbánon kívül természetesen) hisznek, azok is kevesebben vannak, mint az ország lakosságának fele. Azaz, baj van a jelszóval, ami a (Fidesz szerint) keresztény Magyarországról mesél, mert a számok mutatják, ez nem igaz.

Már aki hisz a számoknak, mert Semjén nem.

Illetve más bajok is vannak Semjénnel, de azt majd a vége felé állapítjuk meg. Nos, az eset nem tegnap történt, de annyi ganyé van a NER-ben, hogy egyszerűen nem bírjuk követni jegyzeteléssel, ezért van az, hogy a fővadász most kerül sorra. De ígérem, vagy legalábbis remélem, megérte a várakozás, és nagyon jól fogunk szórakozni. Mára, már, ha a sírva röhögés egyáltalán annak tekinthető.

De vágjunk bele.

Nos. Vadai Ágnes érdeklődött Semjén elvtársnál az emlegetett népszámlálási adatok felől, hogy akkor most mi van, és ekkor következett az, amit igazából máig nem értünk, de azért próbáljuk fölfogni az egész kuplerájt, ami Semjén agyában vagy annak a helyén van. Nos, egyrészt Semjénnek a számok semmit nem jelentenek.

Ugyanis előadta, hogy aki úgy nyilatkozott, aki nem válaszolt erre a kérdésre (értsd: nem nyilatkozott úgy, hogy valamely felekezet tagja), azt nem lehet automatikusan a vallástalanok kategóriájába sorolni, tehát a kép nem is olyan rossz. Sőt, „Magyarország továbbra is erős bástya a keresztény világban” – így a vadász. Ezek szerint bár alapja nincs, és mégsem inog, de, ha Semjén így folytatja, egészen váratlanul és nagyon hangosan fog ledőlni.

Ugyanakkor érdekes ez a játék a számokkal. Ismerjük már a pozitív nullát, a kétharmadok számolási módszertanát, de ilyen azért eddig nem volt, hogy ott a végeredmény feketén-fehéren, amire egyszerűen rá lehet vágni, ez nem igaz, mert aki nem nyilatkozott, az minden bizonnyal úgy nyilatkozott volna, ahogyan Semjén és a párt gondolja.

Innen nézvést nincs értelme már semmit sem méregetni, számolgatni, a valóság nem érdekes, ha ott van helyette a kinyilatkoztatás.

Viszont nem ez volt Semjénben a legérdekesebb, hanem az, hogy meg is indokolta, miért rejtőzködnek a magyarországi keresztények, akik úgy vannak, hogy nincsenek. Nos, a fővadász szerint a DK és Gyurcsány vallásellenes propagandát folytat, ezért a számukra lehangoló eredmény.

Mi több, ezzel a vallásellenes propagandával úgy megfélemlíti az amúgy mélyen hívő keresztény atyafiakat, hogy nem merik beírni abba a nyüves felmérésbe a rohadt nagy hitüket.

Itt azért már meg kell állnunk egy szóra, mert ez az általános tébolynak is egy olyan foka, ami orvosért vagy gyógyszerért kiált, illetve a legegyszerűbbet föl sem veti az ember, hogy Semjén takarodna a jó francba. Ezt az óhajt alá is támasztom, megindokolom, ha úgy tetszik, mégpedig Semjén szavaiból fakadóan.

Mert és ugyanis.

A Fidesz, mint ismeretes, felelősséget semmiért sem vállal, és azt a szart, amit a kormányzásnak hazudott fungálásukkal összehoznak, mindig más arcára kenik. Ezt a világlátást és indoklási technikát pedig odáig fejlesztették, hogy ma már egyenesen tehetetlenek a külvilággal szemben, amelynek minden egyes része csakis ellenük, az ő megváltó tevékenységük ellen harcol és küzd.

Brüsszel, az USA, a liberálisok, az Unió, mindenki ellenük fog össze, és mind a világméretű összeesküvés mögött fölsejlik Gyurcsány démoni alakja, aki ezt az egészet irányítja. Ilyen ellen nincs mit tenni, le kellene mondani, és az ország kulcsait kékszegélyű kistányéron átnyújtani annak, akit ezek szerint legyőzni nem tudnak, mert minden szálat ő mozgat, és ez az alak pedig maga a patás Gyurcsány.

Ez a világi oldala a dolognak.

De most már az is kiderült, Gyurcsány hatalmasabb magánál Istennél is, mert mi magyarázhatná, hogy az ő propagandájától a hívők kikeresztelkednek, vagy csak egyszerűen félelmükben megtagadják hitüket. Ezek szerint Feri a mindenható maga, ebből fakadóan pedig Semjénnek le kellene borulnia előtte, de ilyen szándékai neki nincsenek.

Innen a kérdés, hogy akkor milyen szándékai is lehetnek ennek a Semjénnek.

De csak egyet találunk, ez pedig a hazudozás a hatalom megőrzése érdekében, mégpedig oly mértékig, mint mostani sztorinkból is kitetszik, hogy magát a számokkal leírható valóságot tagadja meg ez az eszement.

Ezért is, meg, mint fentebb kiderült azért is, mert a jelek szerint Gyurcsánnyal kezdeni semmit nem tudnak, el kéne takarodni. Az a szép, hogy ez Semjén logikájából következik, de ez az organizmus még azt sem képes fölfogni, amit saját maga beszél. Így állunk. Illetve fekszünk kiterítve most épp itt.

Gáspár Győző és nyájas családja futballmeccsre ment, ahol egészen váratlanul rájuk szakadt a mázsás, szörnyű mennybolt. Nem tudjuk, miért indultak ilyen eseményre mindahányan, hiszen eleddig ez nem volt a papa, mama, gyerekek közös szokásában. Ám, amióta a családfő fideszista lett, megértette a leckét, hogy futballmeccsre menni olyan kötelesség, amely alól kibújni nem lehet. Ez az aktus egyfajta hűségnyilatkozat. Hogy megértették a kedves vezető tanítását, ami szerint a labda lábbal való terelgetése voltaképp vallás, amely a mimagyarok egyöntetű közös hite.

Gáspár Győzőn, amíg nem lett fideszista, legfeljebb röhögtek az emberek, és nehezen fogták fel, hogy azzal a képeséggel, ami neki van, és azzal a produktummal, amire ilyen készségekkel képes, miért érdekli az embereket egyáltalán. Hogy mit néznek rajta. És tulajdonképpen ő is miért – így mélázott a Győzikét néző organizmus -, aztán besorolta az ostoba bohóc kategóriába, és rázárta az ajtót. Ez azonban akkor, amikor fideszista lett a zebrák nagy barátja, nyikorogva újra kinyílt, mert más dimenzióba helyeződtek a dolgok, amihöz a régi műsornak már semmi köze nem volt.

Egyébiránt így járt Tóth Gabi is. Ő szintén ilyen hittevő elsőáldozó, de nem érti mi a baj vele, mert azóta, amióta Orbán nyájába beállt és az ő szájával béget, szintén kapja a magáét, hideget, meleget, de langyosat, azt nem. Ám nem is a friss és hamis hite, nem is az ál-szűzmáriasága okán, hanem azért, ami miatt ezek fölböfögnek belőle, azaz, a Fidesz miatt. Nehéz lehet annak, aki eladja a lelkét, felfogni azt, hogy vannak ebben az országban, akik undorukban odáig jutottak, már nem tolerálják a rájuk zúdított pátoszos mocskot, és ennek olykor kendőzetlenül hangot is adnak.

Gáspár Győző is kapott rigmusokat, amelyek futballpályákon oly divatosak, az ezerfejű Cézár költői vénája most és feléje ilyen szavakban nyilvánult meg: „Győzike, Győzike, fideszes gecike”. Látjuk, érezzük ennek a ritmusát, benne van a rím is, amitől a címzett pityergett picinyt, hogy őt így még soha nem alázták meg. De nem értjük a nagy valóságra csodálkozást, mert az érintett ismerhetné a korpa meg a disznó híres esetét, ami ebben a történetben az, hogy míg hősünk saját jogon, önmagának volt hülye, azt elnézték neki, de az ország lerohasztói közé csatlakozást és hittevést meg nem.

Ilyen egyszerű ez, de egyben ennyire bonyolult is. Gáspár Győző – a családot nem kellett volna a csatatérre vinni, mert ők is így jártak – elhagyta a komfortzónáját, az akolmeleget, ahol akkor járt, amikor menetelt a CÖF-el a hasonszőrűek között, amikor Németh Szilárd irodájában a pacalossal fotózkodott, miközben aláírta a pártba való belépési nyilatkozatot. Ezek jó dolognak tűntek a saját szempontjából, mert végignézve számtalan elődjén, a már emlegetett Tóthon, nemzet csótányán keresztül, Zalatnayig az összesen, akik eladták a lelküket egy kis apró reményében, nem tűnt nehéznek a dolog.

Pedig az. Csak épp ezt Győzike – és innen kezdve a győzikék, mint a NER jellegzetes típusa – ésszel föl nem foghatja, mert és ugyanis nehéz megértenie, hogy másutt és másnak még lehet lelkiismerete, ami neki hiányzik, s amit a köznép gerincnek hív, mi pedig nevezzük morálnak. Viszont neki és a hasonszőrűeknek meg nincsen ilyen készsége. És azt is nehéz fölfogni, ha valaki haszonszerzés céljából kokettál a gonosszal, az magára vonja a haragot, ami most a futballpályán ilyen rigmusokban, versikékben nyilvánult meg. Lehetett volna rosszabb is, és egy totális végső elkeseredés esetén még előfordulhat, lesz is.

Mindennek ára van. Mindenért meg kell fizetni.  A mostani habos kakaónak és a melléje dukáló kalácsnak éppen ez, ami viszont nem kevés. Mert hiába mondja a maga egyszerű módján a zebrás ember, hogy őt megalázták, nem erről van szó. Csupán ilyen kéretlenül elhelyezték a társadalom egy polcára, ami viszont nem túl magasan helyezkedik el. Hogy ez az azaktus gyűlölködésnek és utálatnak tűnik, vagy tán éppen az is, arról viszont az az úr tehet, akinek Győző bohóc a szolgálatába szegődött. Az összes győzikéknek erre kell figyelmezniük, és lehajtani csöndben a fejüket, hogy így jártak. Ott csücsülnek a megvetendők fakkjában, és onnan néznek kifelé.    

Pár éve ilyen nem fordulhatott volna elő, de a vetés beérett. Orbán vetette el ezeket a magvakat, s amikor ezt megtette, azonmód vont maga és az emberek közé egy bűvös kört kordonokkal és TEK-kel, ahogyan a parlamenti bátorak is teszik már. A szolgákat, mint a győzikék, azonban nincs módjukban hermetikusan elzárni a társadalomtól, akik így voltaképp azt az utálatot is megkapják, ami ezekre szakadna amúgy. Itt tartunk, és így járnak az árulók, ami folyamat vége az lehet, hogy Orbán is meccsre megy, ahogyan szokott, és neki is jár majd egy rövidke költemény, amitől semmilyen TEK nem védi meg.

Van egy kimondatlan etikai kódex a köz-, és újságírásban, hogy a gazemberek családjával (papa, mama, gyerek, feleség, nagybácsi, és így tovább) nem foglalkozunk. Mert nem tehetnek arról, hogy ők egy gazember rokonai. Nos, mint ismeretes, a Fidesz sajtóhiénái ilyen kódexet nem ismernek, és hogy mi most Kocsis Máté feleségét emlegetjük és boncolgatjuk, az nem azért van, hogy szétkenjük az a szart, ami Kocsis Máté és tevékenysége maga, hanem, mert a b. neje saját jogán érdemelte ki a törődést. Ilyképp az emlegetett kódex hatálya alá nem tartozik.

Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy ilyen odafigylést nem kapna, ha nem az emlegetett alak felesége lenne, mert akkor közel sem kerülhetett volna a tűzhöz, ilyképp egy bizonyos szempontból és szintig mégis csak azért énekeljük meg átmeneti hősünket, mert annak a felesége, aki. Ha tetszenek érteni a viszonyokból fakadó dilemmáinkat. De Kovács 113 József asszonykája mégsem kerülhetne oda, ahol most a Kocsis nej van, azaz, amikor az oldalbordát emlegetjük, akkor a Fidesz frakcióvezetőjéről, illetve magáról a rendszerről beszélünk.

És akkor lássuk, miből élünk. Nos, az ily módon híres hőssé váló nej azért került a híradások célkeresztjébe, mert nem épül meg a Fidesz szuperkórháza. Egészen pontosan nem biztos, hogy elkészül valaha is a hat évvel ezelőtt bejelentett szuperkórház, amit az M1–M7-es autópályák bevezető szakasza és a 7-es balatoni főút közötti területre terveztek.  Még ezzel sincs baj. Ami miatt a bili kiborult, hogy a kórházberuházás projektfelelőse a 2018-ban alapított DBC Dél-budai Centrum Projekt Beruházó és Ingatlanfejlesztő Zrt.

Ebben a Zrt.-ben, amely jól láthatóan – mert eredménye öt éve semmi, zérus – nagy valószínűséggel az ég egy világon semmit nem csinál (és már nem is fog), igazgatósági tag Kocsis Máté felesége, aki az itteni tevékenységéért (vagy nem tevékenységéért) havonta bruttó 550 ezret kap, és az alaposabb orgánumok még azt sem átallották kiszámolni, hogy ez az öt év alatt nem kevesebb, mint 34 millió pénz. Úgy és azért, hogy egy kapavágás nem történt, s mint fentebb utaltunk rá, valószínűleg már nem is fog soha.

Ez az összeg egyébként aprópénz a NER-ben, szinte csak szimbolikus a többi lopáshoz képest, így elsősorban etikai oldala van. Az jelesül, hogy még ha nagyon élénk munka folyt is volna abban az igazgatóságban – ami nem folyt -, ha Kocsis Máté vagyok, és van bennem minimális erkölcsi érzék, nem dugom oda be a nejemet egy kis aprót keresni, mert nem etikus. Viszont innen nézvést nem értjük az aranyhalak miatti sivalkodást, ami mellékszál, az viszont már nem az, hogy tetézve Kocsis lelkének terheit, kitetszik, hogy a neje ránézvést ingyenpénzt kap.

És kapott öt éven keresztül. Ami rendszerszintűvé teszi ezt az esetet, az például a Fudan alapítvány, ahol egyetem sem lesz, az alapítványt már meg sem lehet találni, de a mesés béreket benne még mindig fizetik. Aztán Paks II., meg mindenféle álnéven futó közpénzkifizető helyek, számolatlan igazgatóságok, kuratóriumok, amelyek biztosítják a fideszisták jól létét egészen pofátlanul. Egyébként, ahol Kocsis nejét, ott a Megafon vezetőjét is fizették. Ez az a propagandagépezet, amely többek közt dollárbaloldalazik is.

Nincs kérdés, és nem is érdekes, de Kocsis felesége is csak azért, mert ő annak az alaknak a b. neje, aki szintén az ellenzék képzelt pénzügyei miatt az egyik leghangosabb. Illetve ő volt az, aki sátáni vigyorral bejelentette a szuverenitás-törvényt, amellyel az ellenzéki újságok pénzhez jutását akarják megakadályozni, de ilyen hátérrel talán ezt sem kellett volna. Ám ahogyan a maguk irányában, úgy az eltaposni óhajtottak felé sincsenek ezeknek morális gátjaik. A mi szemszögünkből azonban ezzel a feleséges sztorival Kocsis elvesztette a jogait a tutulásra.

Ha innentől fogva mások zsebében kotorászik, akkor részünkről megvolna a javaslat, mivel lehet befogni a pofáját. De a történet ilyen lezárása helyett van nekünk egy óriási csattanónk, ami ezen kívül is minden pénzt megér. Történt ugyanis, hogy maga a Fidesz frakció igyekezett saját vezetője jó hírének megmentésére, de az ő szempontjukból inkább ne tették volna. Kiadtak egy közleményt, ami tele van csonttal, és egyben annak is a bizonyítéka, nem sikerült fölfogniuk, ma is a baj ezzel az esettel. Íme:

„Kocsis Máté frakcióvezető jogász végzettségű, ügyvédi szakvizsgával rendelkező felesége a magyar átlagbérnél kevesebbet keres havonta a DBC előkészítő cégében, ami nettó 326 ezer forintot jelent. Munkáját minden esetben hiánytalanul elvégezte. A DBC projekt megvalósulásáról nem Márkus Szilvia dönt, még csak nem is az igazgatóság, hanem a kormány.” – Azaz: a frakció nem tudja, mennyi igazából a magyar átlagbér, illetve nem jut el a tudatukig az eset összeférhetetlenségi aspektusa.

Befejezésként pedig a frakció azzal is tökön szúrja önmagát, hogy ugyan elvégzett munkáról beszél, aminek nyoma nincs, ugyanakkor magáról a tevékenységről derül ki, hogy egyedül a kormány dönt felőle, a kérdés tehát, minek ül ott az asszonka. De ezt már eddig is tudtuk. Úgy, ahogy van, bűzlik ez az egész, s bár újólag megjegyezzük, a NER-ben ez a 34 millió annyira nem tétel, hogy nem is látszik, de Kocsis férjuramnak valami erkölcsi következtetést mindebből le kell vonni. Azt nem mondjuk, hogy takarodjon, mert úgysem fog, de legalább a pofáját fogja be mindezek után.

Szüreti mulatságon járt Hende képviselő. Felvonuláson, át a falun, egy traktorhoz kötött kétkerekű kordén, oldalán lufik, mellette, mögötte apácák, akikkel bizakodva tekintenek az objektívbe, akárha valami családi fotó. Az övéi közt van Hende képviselő a határmenti településen, ahová, s más hasonló helyekre falunapon, búcsú idején vagy átadási ceremóniákon kell megjelenni, hogy meglegyen a szavazat. És megvan. Hosszú évek óta megvan, ezért is ülhet Hende képviselő oly elégedetten a kordén a kockás ingjében, míg a falu apraja és nagyja figyeli, ahogy fotózzák a nagyembert, akinek hitük szerint oly sokat köszönhetnek.

Ily módon, mint a képből is kitetszik, Hende képviselő élete ormain, megelégedettséggel tekint a rajta kívül lévő világra. Elérte, amit ember az ő bőrében elérhet, de, hogy ez megérte-e, az nem bizonyos, de meg sem ítélhető, hiszen nem vagyunk az ő kockásinges bőrében, és nem mi kukkeroltunk – rajta a kupak – annak idején a kedves vezető mellett valami harci gyakorlaton. Ez is csak olyan feladat volt, mint a kordén ücsörgés, a nagyembernek meg kell felelni a még nagyobbnak, hogy járhasson aztán, mint gauleiter ilyen szüreti mulatságokra. Ilyképp Hende, mint nagyon régi motoros, ideái barlangjában szintén bejárta a kiismerhetetlen utat.

Momentán keresztény-nemzeti, ezidőtájt a falvak kósza népe jelenti a megdolgozandó tömegbázist, a polgári köröknek, szalonoknak már csak a halovány emléke pislákol, még korábbról az Antall-féle bizonytalan állagú ideák is valahol messze gőzölögnek. Hende úgy alakul, ahogyan a hatalmon lévők, értékeiben – ha van neki ilyen egyáltalán – idomul a kenyéradójához, ezért ilyen szétfolyó a kép róla, már csak a kockás ingje tartja össze őt a kordén. Ez a feladat a koncért, és ezt ő elvégzi, de egyszer majd, nem is oly sokára tükör elé kell járulni, őszintén belenézni abba, és mérleget készíteni.

Ez azonban nem lesz egyszerű. Mert ugyan hiheti azt a gauleiter a faluban, hogy szeretik, ahol őt élet-halál urának tekintik, s ezért csúsznak térden előtte, mosolyognak a képébe és etetik-itatják, amikor arra vetődik. De ez a rajongás és szeretet illékony vagy nincs is, netán kiköpnek, ha távozik, vagy levonják a mérleget, hogy szaralak. Az emberi minőségről az mutat mércét, amikor olyanok ítélkeznek felőle, akik nem függnek ítéletük tárgyától, s Hendének az az első tükör, hogy hírünk szerint osztálytalálkozóra készül még ezen az őszön, viszont a hajdani iskolástársak zöme kijelentette, ha Hende ott lesz, akkor ők nem. És ez is egy élet mérlege.

Ám mindez nem jutott volna eszembe a Fidelitas nélkül, aki gyerekemberek meg ifjúságunk élcsapata, akárha az MSZMP a munkásosztályé annak idején, és kiderült, hogy ezek olyanok is. Mert amíg Hende ott pöfögött a kordén a faluban, ezek az ifjak választmányi ülést tartottak, majd közleményt, nyilatkozatot (mifenét) adtak ki lehangoló, harcias szellemben és elképesztő nyelvezettel. Hogy vissza kell nekik szerezni Európát, mintha valamikor az övék lett volna, egyáltalán olyan szöveggel leptek meg minket, hogy nehezen volt eldönthető, ki mondja. Orbán a Kossuthon, vagy Kocsis Máté egy nyilatkozatban. Illetve netán az Origo.

Vagy akármelyik utolsó falusi párttitkár. Amivel nem arra akarunk utalni, hogy elképedtünk az egyenszövegtől, hanem, hogy ez a fiatal élcsapat is csak erre képes, hogy már ilyen ifjan ennyire mélyen vannak. Ám ezzel bizonyára céljuk van, nem véletlenül szegődtek a Fidesz szolgálatába, amely útnak még az elején vannak, míg a föntebb megénekelt Hende meg a vége felé, így áll előttünk egy jellegzetes pályaív, hogy honnan hová lehet jutni, ha csicskának áll az ember, és végigcsinálja az egészet. Mígnem szaralak lesz, ha már most nem az.

Ilyen jövő körvonalazódik a fidelitasos ifjakból, akik, mint élcsapat, azért adják el a lelküket, mert hendék akarnak lenni, álmaik ekkorák és ilyen jellegűek, jól akarnak élni az Orbán által kínált szemetes kannából. Mindenáron. És még csak az sem látszik rajtuk, belegondolnak-e abba, hogy amikor az ormokra érnek, nekik is számot kell vetniük a nyomorult életükkel, mert még abban sem vagyunk biztosak, hogy a mi Hendénk ezt megteszi-e egyáltalán. Hogy a lelke üszkös romjain maradt-e ennyi erő, vagy az a meggyőződése, hogy amit tett, az jól volt téve. Az összegzéshez lelkiismeret és kérlelhetetlenség kell, de olyan nincsen.

Nézi az ember ezeket a Hendének készülő ifjakat, és csupán azért nem szorul el a szíve a látványtól és a mondanivalótól, mert ők már most elérték, amit Hende vénségére, hogy nagyon sok olyan ember van, aki nem szívesen tartózkodna velük egy fedél alatt. De ezek szerint ez a szempont egyáltalán nem játszik. Az ő bajuk, ha nem tudják pofán köpni saját magukat, a miénk viszont az, hogy látjuk, az országot lerabló sáskahad újabb generációját fülig érő ostoba szájjal, majd eszünkbe jut Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, a majd’ negyven éves szöveg, hogy a jövő itt van, és sose lesz vége. Soha, a büdös életben.

Kocsis Máté, úgy is, mint a parlamenti bátorak frakcióvezetője, nekiment Mártha Imrének, a Budapesti Közművek Zrt. vezérigazgatójának, annak milliós jutalma miatt. Az már csak hab a tortán, ínyenceknek való csemege, hogy mindezt gyurcsányozva tette meg, ami olyan ma már, mint valami népmesei díszítő elem vagy eposzi jelző, egyenesen mindenhonnan kihagyhatatlan. De nem ez, hanem az indoklás, miszerint a bátorak közt is legbátorabb frakcióvezető kifogásolta, hogy a vezérigazgató egyáltalán kapott valamit is.

Ez a kettejük csörtéje amúgy, és Mártha úr, meg is tette, amit megkövetelt a haza, azaz és mindenekelőtt kulturáltan ugyan, de nagyon keményen hajtotta el frakcióvezető elvtársat „egzisztencia-politikusnak” nevezve őt. És ekkor még azt kell látnunk, hogy ez módfelett finom fogalmazás, magunk egészen más jelzőt használtunk volna, de nem is vagyunk vezérigazgatók. De nem is emiatt elsősorban, hanem, mert nincs hozzá szakirányú végzettségünk, és éppen ebből a szempontból kapja meg a kérdést Kocsis et., hogy őneki mihez van.

Más szemszögből, hogy miért ugat bele abba, amihöz nem ért, de a csörte nem ezen zajlik, hanem a pénz miatt. És itt tehető fel a kérdés, ennek a Kocsisnak miért fáj a vezérigazgató pénze, ami szerinte jogtalan. S hogy messzebb most még ne menjünk, miért nem fáj neki a sajátja, belegondolt-e egyáltalán abba, mit tesz azért, hogy az adófizetők őt és a csürhéjét tejben-vajban fürösszék, holott nagy többségük ilyet nem is akar egyáltalán. Sőt, kifejezetten rühelli, midőn az adójából lubickol a frakcióvezető és bájos társai.

De nem is ez, hiszen, ha akarjuk, ha nem, erre még mondható, ez neki, illetve nekik jog szerint jár, ha azt a jogot maguk formálják és alakítják is a saját szájuk íze szerint és önmaguk hasznára. Na de a csókosok, rokonok és oligarchák, az összes sáska és ingyenélő a nemzet vején át Mészároson keresztül az összes többiig, akiknek se teljesítményük, se végzettségük, se semmilyük nincs, de mégis ezerszerese ömlik hozzájuk, mint a kifogásolt vezérigazgatóhoz, nos az igen delikát, hogy kívül esnek Kocsis et. érdeklődési és háborgási körén.

Kitetszik valahogyan, hogy ezeknek mindig a másik pénze fáj, mégpedig azért és amiatt, mert annak a másiknak a pénze is nem az ő zsebükben van, mert, ha ott lenne, már semmi se fájna, mi több, azt neveznék szüretnek. Tegnap, amikor Orbánról értekeztünk más ügy kapcsán, azt nem említettük az ökör-aljasságai közt, hogy kifogásolta az ukránoknak adott uniós pénzt, amivel szintén neki is az volt a baja, hogy nem az ő zsebében landol, ha az országra hivatkozik, akkor is, mert tudjuk, hogy az ország nem más, mint ő maga.

Ezt egy szempontból nevezhetnénk akár szimpla észérségnek is, a bűnök közé sorolható kapzsiságnak, de ez az egész azért ennél jóval több is. Az jelesül, hogy a Fidesz, annak ura, illetve annak élcsapata és kitartottjaik nem csak politikailag, hanem gazdaságilag is meg akarnak semmisíteni minden rajtuk kívül állót. Nem tűrnek a gazdaságban és gazdagságban meg mást, ezért is szednek el tulajdonosaiktól maffiamódszerekkel cégeket. Erre egyébként már külföldi cégek is panaszkodnak, egyelőre kevés eredménnyel.

Kocsis frakcióvezető nem szereti, ha jutalmat kap – van pénze – olyannak, akinek nem ők osztanak, mert akkor nem vehetnek hűséget és lojalitást, nem jön létre így nekik, a hatalmuknak és kétes jóindulatuknak kiszolgáltatott „nemzeti nagytőkés” kör, amely, ha kinyitja a száját, úgy járhat, mint Simicska. A saját zseben kívül erre kell a mindenki pénze is, de ezt is tudtuk eddig is. Viszont irritáló, amikor ilyen Kocsis-félék szólogtanak be olyanoknak, akiknek amúgy a cipőjét nem köthetnék be egyáltalán.

Márta úr egyébként elmondta Kocsisnak, amit megérdemelt: „Ha majd egyszer sikerül neki elvégezni az angliai Cambridge-i egyetemet (nekem ösztöndíjjal sikerült) és évtizedekig több ezer fős hazai és nemzetközi közmű társaságokat irányítani (volt tisztem vezetni többek között az MVM Csoportot, az Invitel Csoportot, jelenleg a Budapesti Közműveket) akkor érdemes lesz figyelni a gazdasági, cégvezetési ügyekkel kapcsolatos mondanivalójára”. – Most már csak az a szomorú kérdés, milyen formában jön a megtorlás. Mert jönni fog, ez hétszentség.