Legenda a nyúlpaprikásról

– Elvtársak, elvtársak, nyugalom, ne ugráljatok! – hangzott fel a téren egy vékonyka hang a hangszórókból. A zsinórokat követve a hangszóró egy zsinórban folytatódott, amely egy emelvényen álló mikrofonba kúszott, és, ami mögött végül ott állott a Nyúl.

A Nyúl maga, fehéren, vörösen izzó szemekkel, fején tányérsapka, csak a füleinek volt két hasíték, hogy meredezhessenek. Meredeztek is, hogy ne vessenek árnyékot a fehér műszőrrel borított kevlárra, amely a Nyúl hasát takarta, és kitüntetésekkel volt tele: “A szocialista munka hőse”, “Béke és barátság érdemrend”, ilyenek, viszont a nyakában lógott egy vastag aranylánc, azon bazi nagy kereszt, és mellette ökumenikus nyulak álltak füstölővel, hogy teljes legyen a harmónia.

– Elvtársak… – mondta még egyszer a Nyúl nyomatékot adva mondandójának – elvtársak, ti vagytok a kiválasztottak, az élcsapat, az überhase, csak nézzetek magatokra. – A nyulak pedig magukra néztek, és valóban, mint egy hadsereg, fehér volt mind, piros volt az összesnek a szeme. Albínó nyulak voltak, de ezt nem tudták, azt nevelték beléjük az iskolában és a cserkészeknél, valamint a lövészeten, hogy ők az igazi nyúlfaj, keresztények és magyarok, hogy talpaik is egymásra lépnek, meg, hogy nekik nyílik az összes pitypang, amit aztán megírnak.

– Holnap eljön a nap, elvtársak… – harsogta a Nyúl -, holnap eljön a nap, amikor nyúl-létetek értelmet nyer, ti lesztek a nyulak nyula, mint mondtam már, az überhase. Midőn sorsotok beteljesül, és embergyerekek játszószerei lesztek, értelmet visztek értelmetlen életükbe, ugráltok nekik, hogy sikongjanak, bambán bámultok rájuk, rezgetitek az orrotokat. Nyúlnak ennél nagyobb dicsőség nincs. Ma este még elvtársak, ma este még tojást festetek, pirosat kéket, sárgát, holnap pedig szerteiramlatok. Mindenki megkapta a célpontot, kitartás, és most imádkozzunk.

– Imádkozik a tököm. – ez hallatszott az első sorból, egy fiatal nyúl szájából, aki egy sípot is a szájához illesztett, hogy megzavarja a közös áhítatot, de nem sikerült a terve. Egy csapatnyi teknyúl zúdult a nyakába, kitekerték a mellső lábait, megbilincselték, fejére zsákot húztak, s ahogy vonszolva őt hátsó tappancsa csíkokat húzott a porba, azonmód hangzott fel a hangszórókból a Te Deum, és megcsapta az orrát a tömjén és lábszag.

Betuszkolták egy autóba, amely hosszan és kacskaringósan haladt vele, amiből azt következtette ki, hogy a várba viszik. S valóban, ahogy kiszállították az autóból, lépcsőkön húzgálták, és, egy friss, mészszagú szobába értek vele, a Nyúl hangját hallotta, aki ezt mondta:

– Dobjátok, kérlek, a földre le. – ledobták, lecibálták a fejéről a zsákot, és ott feküdt a földön, fölötte tornyosult a Nyúl, s innen lentről be lehetett látni a golyóálló mellénye alá. Óriási hasa volt, és ez a has most megszólalt a fogoly feje fölött.

– Azt ugye tudod, hogy mindenképpen eladunk nyúlpaprikásnak, csak rajtad múlik, hogy Semjén Nyúl egy golyót ereszt a fejedbe kegyelemből, vagy elevenen nyúznak meg. Ki a megbízód? Soros? – kérdezte a Nyúl.
– Anyád. – válaszolta neki a fogoly a földről, a teknyulak belé rúgtak, hogy felnyögött.
– Na, idefigyelj, lipsinyúl. – kezdte a mondandóját a Nyúl – Dolgozhattál Mészáros Nyúl káposztaföldjein, kaptad a répautalványokat, a CSOK-ot, hogy szaporodhass, meccsre járhattál, mi kell még?
– Szabadság. – nyögte halkan a rab – A teknyulak megint belerúgtak egyet, de a Nyúl intésére leálltak.
– Ugyan, szabadság, mi az? – kérdezte a Nyúl – A szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. Látod, a haverjaid milyen boldogok, már festik a tojásokat, és holnap mennyei örömökkel ücsörögnek egy emberházban a bambák.
– Tavaly kidobtak egy út mellett, két hétig kóboroltam. – élénkült meg a rabnyúl – Senkit nem hagyunk az út szélén, ugye? Aztán hontalan nyúlnak néztek, lecsuktak és elégették a takarómat. Éheztem húsvét után. Ebből elég. – most már csillogott a piros szeme neki nagyon.
– Nem érdekel a nyomorod. – böffentette oda a Nyúl – Kapsz egy lehetőséget, hazamész tojást festeni, aztán jelentesz Ilyen kis megfigyeléseket teszel, mit gondolnak a nyulak rólam, mit beszélnek. Akkor nem leszel nyúlpaprikás.
– Soha. – mondta a fogoly.
– Dobjátok a földre! – kiáltotta a Nyúl, és a teknyulak fölemelték majd leejtették megint, hogy csak úgy nyekkent. De a földről megszólalt megint a lázadó.
– Tojásfestés, mi? A tyúkokat abortuszra kényszeríteni, aztán azzal kurválkodni. Ez megy neked. – tegezte le már meggondolatlanul a Nyulat a rab. Ezért őt újra a földre dobatta a Nyúl, és az arca fölé tornyosulva, a magasból szólt hozzá, mint valami égi hang.
– A tyúkok migráncsok, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Még jó, hogy nem engedem szaporodni őket, elvennék a keresztény kultúránkat, a kakasok nyulakat erőszakolnának, lerombolnák a szent katrocokat. Mit akarsz? Így meg örülnek az emberkölkek, meg én is jó pénzt kapok értük, meg a haverjaidért. Mit gondolsz, szerencsétlen, mi a lényeg? Überhase, ja. Barmok. – így szólta el magát a Nyúl.
– Állat. – hallatszott a földről csikorogva.
– Hazamész festeni és jelenteni vagy paprikás lesz belőled. – ezt harsogta a Nyúl a rab fölött, aki fölköpött, de a nyál a saját arcába hullott vissza.
– Barom. – mondta a Nyúl – Nyúzzátok meg elevenen. – adta ki a parancsot, a teknyulak röhögve vitték a rabot, a várbéli templom harangja pedig megkondult, hirdetve a szeretet végtelen igéjét.

Legenda a nyúlpaprikásról

– Elvtársak, elvtársak, nyugalom, ne ugráljatok! – hangzott fel a téren egy vékonyka hang a hangszórókból. A zsinórokat követve a hangszóró egy zsinórban folytatódott, amely egy emelvényen álló mikrofonba kúszott, és, ami mögött végül ott állott a Nyúl.

A Nyúl maga, fehéren, vörösen izzó szemekkel, fején tányérsapka, csak a füleinek volt két hasíték, hogy meredezhessenek. Meredeztek is, hogy ne vessenek árnyékot a fehér műszőrrel borított kevlárra, amely a Nyúl hasát takarta, és kitüntetésekkel volt tele: “A szocialista munka hőse”, “Béke és barátság érdemrend”, ilyenek, viszont a nyakában lógott egy vastag aranylánc, azon bazi nagy kereszt, és mellette ökumenikus nyulak álltak füstölővel, hogy teljes legyen a harmónia.

– Elvtársak… – mondta még egyszer a Nyúl nyomatékot adva mondandójának – elvtársak, ti vagytok a kiválasztottak, az élcsapat, az überhase, csak nézzetek magatokra. – A nyulak pedig magukra néztek, és valóban, mint egy hadsereg, fehér volt mind, piros volt az összesnek a szeme. Albínó nyulak voltak, de ezt nem tudták, azt nevelték beléjük az iskolában és a cserkészeknél, valamint a lövészeten, hogy ők az igazi nyúlfaj, keresztények és magyarok, hogy talpaik is egymásra lépnek, meg, hogy nekik nyílik az összes pitypang, amit aztán megírnak.

– Holnap eljön a nap, elvtársak… – harsogta a Nyúl -, holnap eljön a nap, amikor nyúl-létetek értelmet nyer, ti lesztek a nyulak nyula, mint mondtam már, az überhase. Midőn sorsotok beteljesül, és embergyerekek játszószerei lesztek, értelmet visztek értelmetlen életükbe, ugráltok nekik, hogy sikongjanak, bambán bámultok rájuk, rezgetitek az orrotokat. Nyúlnak ennél nagyobb dicsőség nincs. Ma este még elvtársak, ma este még tojást festetek, pirosat kéket, sárgát, holnap pedig szerteiramlatok. Mindenki megkapta a célpontot, kitartás, és most imádkozzunk.

– Imádkozik a tököm. – ez hallatszott az első sorból, egy fiatal nyúl szájából, aki egy sípot is a szájához illesztett, hogy megzavarja a közös áhítatot, de nem sikerült a terve. Egy csapatnyi teknyúl zúdult a nyakába, kitekerték a mellső lábait, megbilincselték, fejére zsákot húztak, s ahogy vonszolva őt hátsó tappancsa csíkokat húzott a porba, azonmód hangzott fel a hangszórókból a Te Deum, és megcsapta az orrát a tömjén és lábszag.

Betuszkolták egy autóba, amely hosszan és kacskaringósan haladt vele, amiből azt következtette ki, hogy a várba viszik. S valóban, ahogy kiszállították az autóból, lépcsőkön húzgálták, és, egy friss, mészszagú szobába értek vele, a Nyúl hangját hallotta, aki ezt mondta:

– Dobjátok, kérlek, a földre le. – ledobták, lecibálták a fejéről a zsákot, és ott feküdt a földön, fölötte tornyosult a Nyúl, s innen lentről be lehetett látni a golyóálló mellénye alá. Óriási hasa volt, és ez a has most megszólalt a fogoly feje fölött.

– Azt ugye tudod, hogy mindenképpen eladunk nyúlpaprikásnak, csak rajtad múlik, hogy Semjén Nyúl egy golyót ereszt a fejedbe kegyelemből, vagy elevenen nyúznak meg. Ki a megbízód? Soros? – kérdezte a Nyúl.
– Anyád. – válaszolta neki a fogoly a földről, a teknyulak belé rúgtak, hogy felnyögött.
– Na, idefigyelj, lipsinyúl. – kezdte a mondandóját a Nyúl – Dolgozhattál Mészáros Nyúl káposztaföldjein, kaptad a répautalványokat, a CSOK-ot, hogy szaporodhass, meccsre járhattál, mi kell még?
– Szabadság. – nyögte halkan a rab – A teknyulak megint belerúgtak egyet, de a Nyúl intésére leálltak.
– Ugyan, szabadság, mi az? – kérdezte a Nyúl – A szabadság szolgaság, a tudatlanság erő. Látod, a haverjaid milyen boldogok, már festik a tojásokat, és holnap mennyei örömökkel ücsörögnek egy emberházban a bambák.
– Tavaly kidobtak egy út mellett, két hétig kóboroltam. – élénkült meg a rabnyúl – Senkit nem hagyunk az út szélén, ugye? Aztán hontalan nyúlnak néztek, lecsuktak és elégették a takarómat. Éheztem húsvét után. Ebből elég. – most már csillogott a piros szeme neki nagyon.
– Nem érdekel a nyomorod. – böffentette oda a Nyúl – Kapsz egy lehetőséget, hazamész tojást festeni, aztán jelentesz Ilyen kis megfigyeléseket teszel, mit gondolnak a nyulak rólam, mit beszélnek. Akkor nem leszel nyúlpaprikás.
– Soha. – mondta a fogoly.
– Dobjátok a földre! – kiáltotta a Nyúl, és a teknyulak fölemelték majd leejtették megint, hogy csak úgy nyekkent. De a földről megszólalt megint a lázadó.
– Tojásfestés, mi? A tyúkokat abortuszra kényszeríteni, aztán azzal kurválkodni. Ez megy neked. – tegezte le már meggondolatlanul a Nyulat a rab. Ezért őt újra a földre dobatta a Nyúl, és az arca fölé tornyosulva, a magasból szólt hozzá, mint valami égi hang.
– A tyúkok migráncsok, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Még jó, hogy nem engedem szaporodni őket, elvennék a keresztény kultúránkat, a kakasok nyulakat erőszakolnának, lerombolnák a szent katrocokat. Mit akarsz? Így meg örülnek az emberkölkek, meg én is jó pénzt kapok értük, meg a haverjaidért. Mit gondolsz, szerencsétlen, mi a lényeg? Überhase, ja. Barmok. – így szólta el magát a Nyúl.
– Állat. – hallatszott a földről csikorogva.
– Hazamész festeni és jelenteni vagy paprikás lesz belőled. – ezt harsogta a Nyúl a rab fölött, aki fölköpött, de a nyál a saját arcába hullott vissza.
– Barom. – mondta a Nyúl – Nyúzzátok meg elevenen. – adta ki a parancsot, a teknyulak röhögve vitték a rabot, a várbéli templom harangja pedig megkondult, hirdetve a szeretet végtelen igéjét.

Beszív, sűrít, gyújt, kipufog

Egy kábé negyven éves férfi az MSZP-Párbeszéd Móricz Zsigmond körtéri sátrához ment tegnap, egy női aktivistát valami piros löttyel locsolgatni kezdett, a palack kiürültével pedig hozzávágta azt, miközben kurvaanyázta az MSZP-t. A lelocsolt nő védelmére sietett egy férfi párttársa, akit a támadó földre vitt, megharapta, majd a kabátjával fojtogatta. Ezután szedték szét őket a járókelők meg a többi szoci, és a szájkosár nélküli ember jól végezvén dolgát, elegánsan távozott.

Vannak ilyen hétköznapi hősök mindkét oldalon. Mint emlékezhetünk, nemrégiben Miskolcon egy fideszest ruháztak meg, Pécsen pedig a Momentum ajánlóívét firkálta össze egy harcos, aki védte a hazát a migráncsoktól. Ha sok M1-et néz az ember, akkor óhatatlanul meghülyül, de elég hozzá bármely más, a Kesma bűvkörébe tartozó médiatermék fogyasztása is, van belőlük dögivel. Olyan négyszáz a baloldali médiaterror jegyében, amelyek hazafiakat nevelnek, akik pedig rettenthetetlenek.

Jellemző ez az emberi fajra. Caius Mucius Scaveola, mint tudjuk, a karját csontig égette szisszenés nélkül, miközben csevegett Porsenna, etruszk királlyal, aki ettől úgy beszart, hogy elvonult Róma alól. Sőt, nekünk meg Dugovics Tituszunk van, aki Nándorfehérvárnál egy törökkel bungee jumpingolt, hogy az ne vegye el a munkáját, ne erőszakolja meg asszonyát és ne gázoljon bele a keresztény kultúrájába. De áldozata hiábavaló volt, ő is meghalt, meg a török is itt maradt később, tehát minden viszonylagos.

Aki Miskolcon megverte a fideszest, aki Pécsen a Momentum papírjait piszkította össze, józan ésszel és alapos megfontolással tette ezt, arról lévén meggyőződve – mint a Titusz -, hogy küzdelme győzelemre viszi őt és sorsosait. Ezek megtervezett akciók, kigondoltak és előre megfontoltak, mint egy anyósgyilkosság. A harapás és fojtogatás viszont elemi ösztön, a jungi lélektanban az “árnyék”, amelyet morális, etikai, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva is tartunk, miközben eltartott kisujjal diskurálunk az időjárásról

Olykor azonban előtör az emberből a vadbarom, és harap. Vannak híres harapások a történelemben, mint például Mike Tysoné, aki egy bokszmeccs hevében tépett ki egy darabot ellenfele füléből, vagy Louis Suarezé, a tömzsi futballistáé, aki szintén játék közben mart bele a védőjébe. Ebből is látszik, hogy a harapás valami ősi-emberi, illetve állati, a gének halovány emléke még abból a korból, amikor szőrös elődünk a dinók elől bujkált föld alatti járatokban. Régi, szép idők, férfias élmények, kard ki kard.

Vannak viszont egészen köznapi harapások is. Ilyen például Lilyé a “Modern család” című sorozatból. A kislány olyan három éves kora körül elkezdett boldog-boldogtalanba beleharapni, és apukái csak abban bíztak, hogy majd kinövi. Ilyen minálunk elő nem fordulhatna, hogy egy meleg pár Vietnámból fogad örökbe migráncskölket, hogy aztán itt harapdáljon bennszülötteket. Ilyet Novák nacsasszony családtámogatási rendszere nem ismer, morálisan túlfejlett társadalmunk pedig kitaszítja magából az ilyes elfajzásnak még a gondolatát is.

Neriában az ilyen aberráció ismeretlen, az olyanok számára, akik MSZP-seket harapdálnak és fojtogatnak, sőt, vasvellával űznék el őket messzire. Ez is ősi, magyar mentalitás és virtus. Például, amikor Kukorica Jancsi közmunkás súlyos hibát vétett, a nyáj pedig odalett, akkor korának fideszes földesura ekképp nyilvánult meg: “…Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül!/ Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!/ Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” Nem ám, hogy üljünk le János, elégedett-e a munkakörülményekkel, ilyenek. Hanem neki a gerincének.

Orbán Viktor Mihály is ilyen avas szagú parasztudvaron szocializálódott, olyan is lett Isten segedelmével. Mint ősei, ő is szemtől-szemben, férfiasan áll ki, meg viszket a tenyere függöny mögül, valamint tokáig golyóállóban. A mi utcai harcosunk általában összehugyozza magát, a hülyéi viszont ezt nem tudják, és azt gondolva, hogy a vezér napi háborúit vívják hozzá hasonlóan, harapnak és fojtogatnak – egyelőre -. Egy beszari geci így militarizálja az országot, hogy már mindenkinek habzik a szája és csattog a foga.

Mindez azonban a csürhének nagyon tetszik. Legfőképp akkor, ha nem ők az elszenvedői az atrocitásoknak, ilyenkor jóváhagyólag és vigyorogva bólintanak, hogy rendben, pusztuljon a férgese. Mert, hogy visszatérjünk a Móricz Zsigmond körtérre, miközben a szocit harapta és fojtogatta a NER valódi utcai harcosa, a mellette lévő Fidesz-stand közönsége és személyzete nemhogy a segítségére sietett volna, hanem elégedetten, böfögve nézte az egészet. Sőt, egyikük megjegyezte, ide vezet, ha beengeditek a feketéket. Nincs több kérdés, Magyarország elveszett.

Lakosai úgy működnek immár, mint a robbanó motor, amely beszív, sűrít, gyújt és kipufog. Itt a népek a gyűlöletet szíják magukba, mint lassú mérgeket, sűrítik majd gyújtják, de, hogy a kipufogásból mi lesz, harapás, fojtogatás, akasztás vagy a gyilkolás más módja, az már nem azon múlik aki ezt az egészet generálja és életben tartja. Őfőméltósága ugyanis nagy ívben tesz rá, amíg így és ekképp gyűlnek a szavazatai, miközben háborítatlanul növesztheti a potrohát a várában. Itt tartunk, emberek, nem épp sehol.

Beszív, sűrít, gyújt, kipufog

Egy kábé negyven éves férfi az MSZP-Párbeszéd Móricz Zsigmond körtéri sátrához ment tegnap, egy női aktivistát valami piros löttyel locsolgatni kezdett, a palack kiürültével pedig hozzávágta azt, miközben kurvaanyázta az MSZP-t. A lelocsolt nő védelmére sietett egy férfi párttársa, akit a támadó földre vitt, megharapta, majd a kabátjával fojtogatta. Ezután szedték szét őket a járókelők meg a többi szoci, és a szájkosár nélküli ember jól végezvén dolgát, elegánsan távozott.

Vannak ilyen hétköznapi hősök mindkét oldalon. Mint emlékezhetünk, nemrégiben Miskolcon egy fideszest ruháztak meg, Pécsen pedig a Momentum ajánlóívét firkálta össze egy harcos, aki védte a hazát a migráncsoktól. Ha sok M1-et néz az ember, akkor óhatatlanul meghülyül, de elég hozzá bármely más, a Kesma bűvkörébe tartozó médiatermék fogyasztása is, van belőlük dögivel. Olyan négyszáz a baloldali médiaterror jegyében, amelyek hazafiakat nevelnek, akik pedig rettenthetetlenek.

Jellemző ez az emberi fajra. Caius Mucius Scaveola, mint tudjuk, a karját csontig égette szisszenés nélkül, miközben csevegett Porsenna, etruszk királlyal, aki ettől úgy beszart, hogy elvonult Róma alól. Sőt, nekünk meg Dugovics Tituszunk van, aki Nándorfehérvárnál egy törökkel bungee jumpingolt, hogy az ne vegye el a munkáját, ne erőszakolja meg asszonyát és ne gázoljon bele a keresztény kultúrájába. De áldozata hiábavaló volt, ő is meghalt, meg a török is itt maradt később, tehát minden viszonylagos.

Aki Miskolcon megverte a fideszest, aki Pécsen a Momentum papírjait piszkította össze, józan ésszel és alapos megfontolással tette ezt, arról lévén meggyőződve – mint a Titusz -, hogy küzdelme győzelemre viszi őt és sorsosait. Ezek megtervezett akciók, kigondoltak és előre megfontoltak, mint egy anyósgyilkosság. A harapás és fojtogatás viszont elemi ösztön, a jungi lélektanban az “árnyék”, amelyet morális, etikai, esztétikai vagy más alapon elvetünk és elfojtva is tartunk, miközben eltartott kisujjal diskurálunk az időjárásról

Olykor azonban előtör az emberből a vadbarom, és harap. Vannak híres harapások a történelemben, mint például Mike Tysoné, aki egy bokszmeccs hevében tépett ki egy darabot ellenfele füléből, vagy Louis Suarezé, a tömzsi futballistáé, aki szintén játék közben mart bele a védőjébe. Ebből is látszik, hogy a harapás valami ősi-emberi, illetve állati, a gének halovány emléke még abból a korból, amikor szőrös elődünk a dinók elől bujkált föld alatti járatokban. Régi, szép idők, férfias élmények, kard ki kard.

Vannak viszont egészen köznapi harapások is. Ilyen például Lilyé a “Modern család” című sorozatból. A kislány olyan három éves kora körül elkezdett boldog-boldogtalanba beleharapni, és apukái csak abban bíztak, hogy majd kinövi. Ilyen minálunk elő nem fordulhatna, hogy egy meleg pár Vietnámból fogad örökbe migráncskölket, hogy aztán itt harapdáljon bennszülötteket. Ilyet Novák nacsasszony családtámogatási rendszere nem ismer, morálisan túlfejlett társadalmunk pedig kitaszítja magából az ilyes elfajzásnak még a gondolatát is.

Neriában az ilyen aberráció ismeretlen, az olyanok számára, akik MSZP-seket harapdálnak és fojtogatnak, sőt, vasvellával űznék el őket messzire. Ez is ősi, magyar mentalitás és virtus. Például, amikor Kukorica Jancsi közmunkás súlyos hibát vétett, a nyáj pedig odalett, akkor korának fideszes földesura ekképp nyilvánult meg: “…Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül!/ Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!/ Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” Nem ám, hogy üljünk le János, elégedett-e a munkakörülményekkel, ilyenek. Hanem neki a gerincének.

Orbán Viktor Mihály is ilyen avas szagú parasztudvaron szocializálódott, olyan is lett Isten segedelmével. Mint ősei, ő is szemtől-szemben, férfiasan áll ki, meg viszket a tenyere függöny mögül, valamint tokáig golyóállóban. A mi utcai harcosunk általában összehugyozza magát, a hülyéi viszont ezt nem tudják, és azt gondolva, hogy a vezér napi háborúit vívják hozzá hasonlóan, harapnak és fojtogatnak – egyelőre -. Egy beszari geci így militarizálja az országot, hogy már mindenkinek habzik a szája és csattog a foga.

Mindez azonban a csürhének nagyon tetszik. Legfőképp akkor, ha nem ők az elszenvedői az atrocitásoknak, ilyenkor jóváhagyólag és vigyorogva bólintanak, hogy rendben, pusztuljon a férgese. Mert, hogy visszatérjünk a Móricz Zsigmond körtérre, miközben a szocit harapta és fojtogatta a NER valódi utcai harcosa, a mellette lévő Fidesz-stand közönsége és személyzete nemhogy a segítségére sietett volna, hanem elégedetten, böfögve nézte az egészet. Sőt, egyikük megjegyezte, ide vezet, ha beengeditek a feketéket. Nincs több kérdés, Magyarország elveszett.

Lakosai úgy működnek immár, mint a robbanó motor, amely beszív, sűrít, gyújt és kipufog. Itt a népek a gyűlöletet szíják magukba, mint lassú mérgeket, sűrítik majd gyújtják, de, hogy a kipufogásból mi lesz, harapás, fojtogatás, akasztás vagy a gyilkolás más módja, az már nem azon múlik aki ezt az egészet generálja és életben tartja. Őfőméltósága ugyanis nagy ívben tesz rá, amíg így és ekképp gyűlnek a szavazatai, miközben háborítatlanul növesztheti a potrohát a várában. Itt tartunk, emberek, nem épp sehol.

Notre-Dame a szoknya alatt

Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.

Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.

Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.

Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.

Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.

“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.

S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.

Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.

Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:

“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”

Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.

Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.

Dialektikus materializmus

Hende Csaba állítólag Szombathely polgármestereként élné ősztől az életét, ami így, nyugdíj felé közelítve teljessé tenné az imbolygó életpályát. Ez – mint tudvalévő – az MDF kebeléből a polgári körök koordinálásán át vezetett a fideszes-gukkeros miniszterségig, a nyugati végek gauleiterségéig, és ez volna a hab a tortán. Amikor a kör bezárul, a kígyó a saját farkába harap, és a gyermek megtér a városba, amelyből vétetett, jogot szerezve arra, hogy a Savaria Karneválon saját jogon bigázzon. Ez a mi helyi kremlinológiánk ugyanis.

Viszont neki sem lenne jó, ezzel szemben Szombathelynek biztosan egészen rossz volna, ha így történne. De nem is ez mélázásom tárgya és alanya, mert felteszem, ha elindul sem nyer. Rengetegen rühellik itt ugyanis a kopaszt, akárha szargolyót, csak ő ezt nem érzékeli, mert az Orbán-közeli létforma elvette az eszét és az ítélőképességét. Megpörkölte őtet a csillag, túl közel repült hozzá, de erről ennyi elég is, mert nem pályaívet rajzolunk máma, hanem a filozófiának áldozunk, hogy a pohár félig tele vagy épp félig üres-e éppen.

Ha hiszünk a sajtónak, ami a mai időkben – valljuk meg – merész vállalkozás, de belenyugodva mégis az információba (mint Orbán tántoríthatatlan akaratába), hogy a Fidesznek jobb jelöltje nincsen, nézegessük ezt az üvegedényben. Ez az egész cirkusz a kis házi szemétdomb fölött – pedig valaha szerettem ezt a várost, de elmúlt ez is – a kormányzó erő, s ezen túl a kormányzó elvtárs őfőméltósága romlottságához visz közelebb, ha lehet ilyet. Ismerjük már a ganyét úgyis, most csupán kitekintünk belőle világot látni.

Itt, minálunk – állítólag – az egyik jelenlegi fideszes alpolgármesterre esett volna a választás eredetileg, csak róla egy felmérés kiderítette, nem kellően szeretik őtet a népek. Pedig megfelelő módon véres volt a szája neki, és az ő szemében is égett az eszelősség tüze. Jelenlegi polgármesterünk is újrázna szegény, holott ő már a hamut is mamunak mondja, és bűnei is számosak. Hogy átengedte a várost a migráncsoknak, ezért ilyen turbános komcsik erőszakolgatják a szüzeinket pár hónapja a Szentháromság szobor tövében, és Sorost éltetik.

Volt egy friss hús jelölt is – szintén állítólag -, de ő meg túl okosnak bizonyult – állítólag -, így maradt a feladat Hendére, hogy mentené meg a várost Orbánnak, a Fidesznek, ha romlásba is taszítja, de ez mindegy is. S bár tekervényesen, mint a birka agya, de most jutottunk el ahhoz, hogy föltegyük az igazi kérdést, úgymint cui prodest, azaz, kinek az érdeke (Poirot), illetve bővebben, cui prodest scelus, is fecit, tehát, kinek a hasznára van a bűntett (Seneca), hogy Hendét a városra szabadítsa, és a mocsok mélyén meglátjuk Orbánt magát.

Így értünk haza, s így döbbenünk rá, hogy a köpcös mostanság nem véletlenül emlegeti Lenint és a többi aprószenteket, hiszen belőlük fakad, mint fatörzsből kacska ága. Ő is csak azt a dialektikus materializmust tanulta – ha egyáltalán -, amit a korabélieknek filozófia címén odahánytak a tudományos szocializmus mellett, hogy jó KISZ-titkárok legyenek, és Isten segedelmével azok is lettek. Számunkra azonban tragikusabb, hogy a marxista gondolkodás megfertőzte a fiúkat, bár nem is tudnak róla maguk sem.

Mert gondoljuk csak meg, hogy a két szakállasnak meg a kopasznak az volt az agymacskája, hogy a hegeli dialektikát a fejéről a talpára állítják – mint mondogatták -, és így váltják meg a világot, ha akarja az, ha nem. Hende kapcsán pedig azt vehetjük észre ebben a mi mesénkben, hogy a demokrácia lett a fejéről a talpára állítva, így lett belőle illiberális, amelynek folyományaként egy polgármester-választás kapcsán nem azt nézik, ki tudja a várost szolgálni, hanem inkább, egy városon belül ki tudja a Fidesz érdekeit képviselni. Ez van.

Viszont ez így nem komilfó, de az egész ország sem az, hogy tágítsuk a horizontot. Hiszen egyetlenünk és zsoldosai kies hazánkat tekintik meghódítandó területnek, ahol a győztes csata után a maguk ferde képére formálnak mindent, jogtól, gondolkodástól, gazdaságtól kezdve a szaporodásig bezárólag. Ilyet megszálló hadseregek szoktak csinálni, és nem is járunk messze az igaztól, ha így nézzük a lángoktól öleltet. Hende lenne az tehát, aki ősztől öt évig itt Orbán alá dolgozna, neki szervírozná föl a várost a lakosok ellenében, de ez majd kiderül.

Hogy kellően hülyék-e ehhez a szombathelyiek, meglátjuk. De ha már Hegelt emlegettem, olybá tűnik, hogy ugyan még maga sem tudja, de Orbán ideája megegyezik a németével, aki az emberi fejlődés végcélját a porosz államban találta meg. Így van ezzel a mi hülyénk is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy, míg Hegel szellemfilozófiájában az objektív szellem megnyilvánulásaként a jogot, moralitást és erkölcsöt tételezte, ilyen azonban Orbán tökéletes államában nem igazán található.

Hende itteni nyomulása erre int, hogy érdek, ha van, az csak a Fideszé, következésképp Orbáné, és ennek a játszótere egy város és egy egész ország. Minden más le van szarva. Ha valaki ebben örömmel vesz részt, őt minősíti, viszont a mi bajunk. Hogy el ne pityeredjünk azért, gondoljuk meg, a húrelmélet megengedi, feltételezi, hogy világunk nem egyéb, mint vetített kép a mindenség peremének falán. Ehhez képest Hegel idealizmusa kutya töke, és ezzel akármilyen dialektikus materializmus sem tudna semmit sem kezdeni. Viszont ettől nekünk még nem lesz jobb, az is igaz.

Látszatra sem

A Nemzeti Választási Iroda elnökhelyettese tegnap egy interjúban képletesen széttárta a karjait, és azt mondta, mit lehessen tenni, ugye. Gáva Krisztián pedig nem egyébről mesélt, mint, hogy az ajánlóívek hitelességét képtelenek megvizsgálni, mint ahogyan azzal szemben is tehetetlenek, ha a határon túlról halottak szavaznak, vagy nem a szavazásra jogosult voksol levélben. A tavalyi szerverleállást pedig “erőforráshiány” okozta, értsünk ezalatt, amit csak akarunk.

A Nemzeti Választási Iroda állítólag autonóm államigazgatási szerv, amelynek feladata a választások előkészítéséhez és lebonyolításához kapcsolódó központi feladatok ellátása. A 2013. évi XXXVI. törvény szerint az NVI feladatai közé tartozik a pártsemleges tájékoztatás, a választások lebonyolításához szükséges tárgyi és személyi feltételek megteremtése. Mint kitetszik, ennek nem tud, vagy nem akar megfelelni, és Gáva Krisztián interjút ad, ahelyett, hogy lemondana.

De nézhetjük tovább is. A 2013. évi XXXVI. törvény (a választási eljárásról) 2. § (1) A választási eljárás szabályainak alkalmazása során érvényre kell juttatni a következő alapelveket:
a) a választás tisztaságának megóvása,
b) önkéntes részvétel a választási eljárásban,
c) esélyegyenlőség a jelöltek és a jelölő szervezetek között,
d) a fogyatékossággal élő választópolgárok joggyakorlásának elősegítése,
e) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás,
f) a választási eljárás nyilvánossága.

Ezt is a sárba tapodják, a választás (a Gáva-féle szabálytalanságok, buszoztatások, kétszáz ukrán egy putriban, furcsa szavazatok, etc.) nem tiszta, a jelölő szervezetek között esélyegyenlőség nincs, az eljárás nem transzparens. A törvényt megszegik, erősebb szóval csalnak. Így, ha belegondolunk, tavaly a kétharmadot holtak, importukránok, kampánykrumpli-kedvezményezettek és más felelősen gondolkodó magyarok hozták össze. Ez amellett, hogy elkeserítő, törvénytelen is, és idén sem lesz másként.

Tovább is van, mondom még. A Nemzeti Választási Bizottság jogállása az idézett törvény 21. § szerint: A választási bizottságok a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei, amelyeknek elsődleges feladata a választási eredmény megállapítása, a választások tisztaságának, törvényességének biztosítása, a pártatlanság érvényesítése és szükség esetén a választás törvényes rendjének helyreállítása.

Az NVB sem teljesíti feladatát, nem felel meg a törvényben foglalt előírásoknak. Így ez a kirakatszervezet az NVI-vel együtt ebben az összeállításban voltaképp felesleges, funkciója nincs, a diktatúra fedőszerve mindkettő. Ráadásul, mint a Gáva interjúból is látszik, már nem is törekszenek arra, hogy másnak tűnjenek, mint amik. Nem tartjuk be a törvényt? Istenem, ez van. – Mondják, és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Ha emiatt nem megy százezer ember az utcára, akkor elvesztünk, és még joga sincs senkinek sem háborogni.

Pár napja szórakoztam azzal, hogy amerikai tudósok szerint a nélkülözés beépül a génekbe, a test emlékszik az éhezésre. Ha amerikai tudós lennék, akkor a magyarokat is vizsgálnám, amely a jelek szerint tényleg külön faj. Mégpedig annyiban, hogy neki meg a szolgaság épült bele a genomjába, és mindenféle eszementek azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Ennek fényében fölhívnám a bájos közösség figyelmét az alábbiakra:

2012. évi C. törvény, BTK 350. § (1) Aki a választási eljárásról szóló törvény vagy a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás és európai polgári kezdeményezés során
a) a jelölési eljárás szabályait megszegve erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez ajánlást,
b) népszavazás vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása érdekében erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez aláírást,
c) jogosultság nélkül szavaz,
d) jogosulatlanul aláír, hamis adatokat tüntet fel,
e) arra jogosultat a választásban, a népszavazásban, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezésben akadályoz, vagy erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel, vagy anyagi juttatással befolyásolni törekszik,
f) megsérti a választás vagy a népszavazás titkosságát,
g) meghamisítja a választás, a népszavazás, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezés eredményét,
h) a jelölési eljárás során az ajánlásáért, illetve a népszavazás kezdeményezése vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása során az aláírásáért anyagi juttatást fogad el,
i) szavazatát anyagi juttatás nyújtásától teszi függővé, és erre tekintettel anyagi juttatást fogad el,
– bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Tessék ennek érvényt szerezni. Ha másképp nem megy, tessék az utcára menni, vagy mit tudom én. Ez már elég indok egy ordításra, országos sztrájkra, akármire. Ha meg nem, hallgatni kell. Nincs egyrészt-másrészt. Vagy-vagy van. Ennél világosabban már nem tudom elmondani.

Nagyon kell, hogy szeress

Fújt a szél, de, mint a rosseb, annyira, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. Két, sárga dzsekis alak bújt meg a piac oldalában menedéket keresve az elemek elől, kapaszkodva az asztalkájukba, azon a felirat, hogy “Megvédjük…” – a többit már letépte az orkán.

Az asztalkán papírok hevertek sárga tollakkal, s nyomatékul, hogy el ne röpüljenek a légvonattal, kötözött sonkák virítottak ott, szagukat messze vitte a szél. Még kilométerekkel odébb is vonyítottak tőle a megkötözött kutyák tehetetlen dühükben és vágyakozásukban.

Ilyen nyugdíjas forma pár gusztálgatta a sonkákat, nézegették az árut meg a két alakot, majd rövid tanakodás után odaléptek az elfuserált asztalhoz nagy elszánással, és a férfi magára vállalva a terheket a közepébe vágott:

– Hogy a sonka? – ezt kérdezte reszketegségének minden határozottságával és büszkeségével.
– Ingyen van. – válaszolta az egyik sárga dzsekis nagyon felderült arccal.
– Nemá. – hitetlenkedett a férfi – Hallod, anyus, ingyen van a sonka. Adjon egyet. – így lelkesedett.
– Csak előtte alá kellene írni ezt a papírt.- így lohasztotta le a dzsekis az örömöket.
– Én aztán alá nem írok semmit az úristennek se, aztán majd viszik a házat vagy mit tudom én.
– Dehogy viszik. – győzködte ez – Csak azt írja alá, hogy támogatja Orbán Viktor akciótervét.
– Hogy mijét neki?
– A hét pontját a migráció ellen.
– Hogy mi ellen?
– A migránsok ellen
– Hol vannak?
– Sorakoznak a határon.
– És mit csinálnak, ha jönnek?
– Elveszik a munkáját.
– Nyugdíjas vagyok.
– Megerőszakolják a nőket.
– Hallod, anyus? Meg fognak erőszakolni, ha nem írod alá. – mondta az öreg a feleségének, aki elpirult.
– De Jani…. – csak ennyit sóhajtott, és mintha vágyakozás lett volna a szemében.
– Nehezen gondolom ezt az erőszakolást, nem írunk alá semmit. – lett határozott az ember, aki ezek szerint Jani volt.
– Elveszik a keresztény kultúráját is. – próbálkozott a dzsekis.
– Mimet vesznek el?
– A keresztény kultúráját.
– Azt meg hogy? – értetlenkedett Jani.
– Nem tudom, csak írja már alá.
– Írja a radai rosseb.
– Hozzácsapok a sonkához egy tálca tojást.
– Akkor se.
– Miért, könyörgök?
– Na, figyeljen nagyokos. – érezte magát nyeregben Jani – Tavaly is aláírtam egy zsák krumpliért.
– És?
– A fele rohadt volt.
– Ez sonka, ez nem lesz rohadt.
– Akkor büdös.
– Szagolja meg. – dugta Jani orra alá a húst a dzsekis, amitől a kutyák felüvöltöttek a távolban. Jani forgatta a sonkát, nézegette, és visszatette a papírokra.
– Akkor se. – mondta határozottan, amitől a dzsekis kétségbe esett.
– A Fidesz a legsikeresebb párt a világon. – jelentette ki teljesen értelmetlenül a dzsekis.
– Ezt ki mondta?
– A Novák Katalin Chilében.
– Kit érdekel! – vágta rá Jani – Kit érdekel ez a Novák, azt se tudom ki az, meg mit csinál a csillében. Bányász?
– Államtitkár.
– Annál rosszabb.
– Írja alá, könyörgök. Kap két sonkát.
– Két sonka, két tálca tojás.
– Jó. – adta a tollat Jani kezébe a dzsekis, de neki eszébe jutott még valami.
– Tormája nincs?
– Beszaladunk érte a piacra.
– Akkor már egy kalácsot is.
– Azt is, csak írjon már. – dugta oda a tollat a dzsekis, de Jani kérette magát.
– Megvárnám a tormát meg a kalácsot. – ezt mondta, és ujjaival dobolt a papírokon türelmetlenül. Kis idő múlva visszajött a másik dzsekis, de csak torma volt nála.
– A kalács elfogyott. – jelentette ki.
– Akkor nem írunk alá semmit, igaz, anyus? – mondta Jani a feleségére nézve, de ő az erőszakolás emlegetése óta csak ábrándozott. Használhatatlan volt teljesen, az első dzsekis viszont elveszítette minden méltóságát.
– Feleségem van.
– Örülök. – mondta Jani.
– Gyerekeim.
– Annak is.
– El kell tartanom őket, etetni.
– Vigyen nekik sonkát. – állt feljebb már Janinak.
– Maga ezt nem érti. – magyarázta szipogva a dzsekis – Ha nem lesz elég aláírás, kirúgnak a munkahelyemről.
– Mért, mi maga?
– Tanár.
– Szar ügy. – mondta Jani. De ránézett a szenvedő emberre, és megesett rajta a szíve, mert azért jó ember volt.
– Holnap visszajövünk. – közölte engedékenyen – Ha meglesz a két sonka, két tálca tojás, torma, kalács, akkor aláírunk.
– Meglesz, meglesz. – erősködött a dzsekis – Az Isten áldja meg. Hánykor?
– Tíz körül. Akkor jó?
– Jó. De nem tudna magával hozni még három embert? – szemtelenedett el a dzsekis.
– Ne idegeljen, mert nem jövünk. – mondta Jani, és ábrándozó feleségéhez fordult.
– Megyünk, anyus. – és indultak is. A dzsekis még utána kiáltott.
– Holnap tízkor.

A kutyák vonyítottak, a szél fütyölt, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. És ekkor egy másik pár is megállt ott, a dzsekis képe pedig földerült, hogy kezdődik minden megint, és soha nem lesz vége. Soha nem lesz vége.

Retúr Moszkvába

Csányi bankvezér egy kérdésre válaszolva kijelentette, Orbán több alkalommal is utazott az OTP magánröpcsijén, de azt minden alkalommal személyesen fizette ki, soha nem utazott vendégként. Ezt nem nagyon kellett volna mondania, illetve nem így, mert a migráncssimogató ember, mint én is, ebbe beleköt. Nem azért, mert utcai bandás habitusa van, hanem, mert hitetlen Tamásként könyékig nyúl Csányi bankvezér sebébe, csak előtte sóba tunkolja az ujját.

Azzal nincs baja a migráncssimogató embernek, hogy több alkalommal is röptette magát a Csányi-Airrel köpcösünk, mert, mint tudjuk, évszázadok óta így utazik, és így is fog, míg a világ, s még két nap. Közöd? Ezt nem mondta a köpcös, csak gondolta, midőn aktuálisan pofán köpte a magyar társadalmat repülésügyileg. Ám, amikor Csányi bankvezér azt mondja: “fizette”, meg, hogy “személyesen”, akkor a migráncssimogató ember úgy vélekedik, hogy ebbe a kabaréba éves bérletet vesz.

Én nem tudom, a Csányi-Air hogyan működik, mik a tarifái neki turista és business osztályon, azt meg pláne nem, hol található a jegyiroda. És, bár a képzeletem elég termékeny, az nem fér bele, hogy a köpcös sorban áll a Csányinál, kér egy retúrt Moszkvába, és a bugyellárisából kaparja össze az aprót a jegyre engedményért gazsulálva. Mert Orbán már rég túljutott azon a szinten, hogy akármiért is fizessen, illetve, ha mégis, azt kedves népe állja, mint az közkeletű.

Tőle magától tudjuk, hogy vagyontalan, az is volt és az is marad, mint ahogyan csecsszopó kora óta kizárólag röpcsivel jár, még a budira is húzza maga után a kondenzcsíkot. Csakhát, már ez önmagában olyan ellentmondás, amire bohózatot lehetne alapozni, csak épp most ehhez nincsen kedvem. Ha azonban feltéve, de nem megengedve kifizette a magánröpködéseit, amiből annyi volt, mint égen a csillag, akkor meg mibűl, hogy fajsúlyosan tegyük el a kérdést.

Ez lejárt lemez volna, csak épp tegnap is szóba került. És még ennek ellenére is csak legyintenék egyet, ha nem zaklatott volna fel az a csekélység, hogy ezek a pofámba hazudnak, és ettől jól is érzik magukat. Mindenről hazudnak, én itt hülyének vagyok nézve, meg te is, és ő is. Kompletten vagyunk idiótának tételezve, ami még szintén nem baj. Én is, ha meglátok egy fideszest a közelemben, csak elmosolyodok, hogy, hát hülye ez, szegény. Ezek magánügyek.

De, hogy immár az élet minden területén csinálnak bohócot az egész országból, sőt, desszertnek még meg is lopják, és a kies ország bájos lakói bambán mosolyognak csupán, és nem döntik le a szobrokat, ez nehezen érthető. Magam is csak úgy jöttem rá, hogy lassan már egy hete cseng a fülem, és odáig jutottam, hogy egész jól elvagyok vele. Lassan cimborák leszünk mi ketten, és ez a gyalázat, ez a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak.

El is magyarázom rögtön. Az Agymenőkben Amynek fölteszik a kérdést, miszerint hogy van, ő köszöni, és válaszol is rá, hogy akár a többiek, rá is jellemző a fokozatos entrópia, az elaggás, aztán a halál. Csudálatos ez a szimbolika, amely egybecseng a fülemmel. Az entrópia, mint tudjuk, a rendezetlenség jellemzője a termodinamikában, a macskás Schrödinger azonban az életfolyamatokra is kiterjesztette, ezzel magyarázva meg, miért érzi kamasznak magát az ember akkor is, ha már csak hálni jár belé a lélek.

Gondoljuk csak meg, hányféle nyavalya, betegség, ilyesmik gyötrik az organizmust hosszú élete során, s bár kikecmereg belőlük, azért mindahány nyomot hagy rajta azért, valamit veszít a száz százalékból. De, ha elmúlik a taknya, begyógyul a sebe, azt mondja, olyan vagyok, mint előtte, pedig nem. Így az évek során hogy úgy mondjuk, fokozatosan veszít az értékéből, miközben hozzászokik a veszteségekhez, s miközben bottal vánszorog, még lányokat hódítani indul, akik meg kiröhögik.

Ezzel csupán arra utaltam, hogy mint a hideg vízbe tett, s fokozatosan megfőlő béka, magunk is csak akkor veszünk tudomást az öregség kínjairól, ha már beledöglöttünk. Ahogyan országunk és annak elgyötört lakói is annyira megszokták a gonosz regnálását, hogy azt hiszik, azért még jól vannak, pedig ott álldogálnak a pusztulás szélén. Mert, ha már szügyig merültünk a szimbolikákba, Orbán az egész országot repteti Moszkvába, és nem vesz neki retúrjegyet, ha tetszenek érteni a fennforgást. – Föl kéne szabadulni már.

Megettem egy pillangót

Irén anyus tett-vett a konyhában, csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta ki a két csorba tányért, a két repedezett bögrét, két késecskét és két villácskát, meg a tegnapi farhát maradékát két szem krumplival. Így várta vacsorára Pista apust, aki már órák óta a kertben volt. Ő ott csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta a csorba ásót, a repedezett vödröket meg a nyikorgó kullót. Igaz, már jó ideje csendben volt. Megpihent biztosan szegény ember – gondolta Irén anyus -, mert rozoga volt Pista apus már, ahogy eszegette őt az idő, hogy alig is hagyott belőle valamit. Egy kérdőjelet szinte csak ócska gatyában.

Ferde volt már a napsugár, vízszintes szinte, belefurakodott a konyha kopott falába, a múltat kereste benne, de csak pókokat talált, meg a háló alatt megrágott légyszárnyakat. Meleg sem volt, de már surrogtak a denevérek meg csivatoltak, vacsorálni indultak ők is, Pista apust méregették nagy áttetszőségében, a hervadt püspökfalatját neki, meg a reszkető ujjait, akárha pókok volnának az eres kezek, zabálni való delikátok. Tavasz volt, és miden teremtett lélek a kertben enni akart meg élni, egymást vizslatták nyálcsorgatva, a másik combját, darabka máját, még lüktető szívét, mert ilyen az élet, de legfőképp a halál. Irén anyus kivisított a kertbe élesen, hogy apus, amitől kicsit megrebbentek a pislákolni készülő csillagok, de csak egy kicsit.

Irén anyusnak fölösleges dolog volt visítania oly nagyon, mert nyikorgott már a konyha megvetemedett ajtaja. Föltárult, és Pista apus teljes fenséges apróságban, kérdőjeles görbén, az arcán megülő mohadarabokkal, boglyaként álló, piszkos, ősz hajjal, de szemeiben valami különös, csillogó, lázas fénnyel imbolygott a kockaköveken, úgy ért oda a stokihoz és úgy rogyott rá, mint a reszkető gyertyafény. – Egyél lelkem – noszogatta őt Irén anyus -, de Pista apus messzire volt, túl az Óperencián meg üveghegyen, a kurta farkú kismalacok birodalmában, olyan kerek volt a szeme, mint a telihold, de nem látott vele semmit, hanem csak csillagokat meg napsugarat, hogy rezgett tőle a szalma haja neki.

– Megettem egy pillangót. – jelentette ki Pista apus kérlelhetetlen bizonyossággal, mint a kétszer kettőt, de elhalón mégis, és hold-szemeivel Irén anyus felé fordult, aki meglátta az alján a feledés sarát, de még terelgette volna vissza a konyhába reménytelenül. – Ne mókázz, apus. – Ennyi volt a reszketeg kísérlet, de hiábavaló, mert Pista apus a halálra ítéltek nyugodt határozottságával mondta el még egyszer. – Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt és gyönyörű. De annyira éhes voltam. – Így nézett rá Irén anyusra aztán, és szénakazal bajuszán, mint bizonyíték, szivárványos szárnydarabka imbolygott, megcsillant rajta a fény kicsit. – Édes Jézusom. – sikkantott Irén anyus.

– Édes Jézusom. – mondta már kétségbe is esve, ahogyan a szárnydarabkát törölgette a köténye sarkával – Ez borzasztó. – tette még hozzá, de Pista apus csak rázta a fejét konokon, fölemelte a kacska ujját, fölmutatta tanárosan, és kimondta a kétszer kettő józanságát: – Nem anyus, ez költészet. – ettől szeme kereksége engedett kicsit, de az eszelősség megmaradt benne, és Irén anyus öregasszonyos litániázásba kezdett: – Mondtam, hogy ne nézz annyi tévét, – meg, hogy – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. – Ilyeneket vágott a fejéhez, de nem számonkérőn, hanem végleg kétségbe esve, amikor Pista apus hányni kezdett. Sugárban jött belőle a szivárvány, az emésztetlen lepkedarabok némi zöldes epével, hogy Irén anyus már sikított, nem sikkantott, és nem az úrhoz szólott.

– Etel. – kiabált ki a konyhaablakon – Etel, hívd a mentőket. – Ezt kiabálta kétségbe esve nagyon és fölöslegesen. Pista apus ugyanis új erőre kapva, kérdőjelből felkiáltó egyenességgé válva iramlott újra az udvarra, fütyölt, akár a rigók, csivitelt, mint a fecskék, és ugrándozva eltűnt a méteres gazban. Irén anyus pedig a felfedezők merészségével, a konyhakéssel macséteként hadonászva üldözte őt, lekaszabolta az egész udvart, úgy kergette az urát. Amikor a mentő nagy hanggal szirénázva megérkezett, az orvos döbbenten látta a két öreget, egyik elől, a másik utána, mint a kombájn, hogy nem tudta, melyik a beteg. – Fogja már el! – kiáltott Irén anyus az orvosnak, aki két ápolóval földre teperte a szokatlanul erősnek bizonyuló embert. – Mit csinál? – kérdezte Pista apust, mire ő határozottan felelt: – Ozsonázom a zöldben.

Az orvos megdöbbent csöppet. Pista apus szemei ugyanis tiszták voltak, hangja határozott, s ahogyan állt ott fölötte az orvos, a két ápoló, Irén anyus és az Etel – ezt el ne feledjük -, bizonyságát adta becsületességének, hogy az orvos ne érezze fölöslegesnek a nagy rohanást, igazolást adott mégis szívbéli jóságáról, és fölfedte lapjait. – Árpi rigó hívott szöcskecombot ropogtatni. – mondta határozottan, amitől az orvos feljogosítva érezte magát, hogy belédöfje a tűt, és nyugtató folyadékot sprickoljon inas testébe. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – ennyit suttogott még elalélva, a mentő elszirénázott, Irén anyus pedig imához fogott. Közben azonban hallotta a rigót is, és a fütyölésből mintha azt vette volna ki, Pista, Pista. – Uram irgalmazz! – suttogta Irén anyus, sűrűn vetette a keresztet, de már késő volt.