IV. 11. – A verebekhez belesvén

Sok évvel ezelőtt, karácsony második napján fenséges albérletemben a gázfűtés pihenni tért, a konvektor elszenderült a szobában, és fűtés nélkül maradtam. Ennek így kellett lennie, mert egészen addig tavaszi meleg volt, és csak aznap érkezett meg néhány jegesmedvével, pingvinekkel és rozmárokkal együtt a sarkvidék, hogy egészen egy hónapig ott is maradjon. Pont addig nem volt fűtés, mert a főbérlőnek nem akarózott szerelőt hívni, vagy nem talált szakit, esetleg nem is akart. Ki tudja.

Négy hétig ültem a negyediken plédekbe burkolózva, füleimről jégcsapok lógtak. Négy hétig hallgattam a varjakat, amint hangosan röhögnek rajtam. Szürke volt az ég ezidő alatt, a Nap sem látszott egyszer sem, a csupasz fa ágain, amelyek épp az ablakomig értek, a kacagó varjak mellett ott ücsörgött a szívem, és vacogott. A város ott alant elhagyott, négy hétig hangja sem volt, csak a gyerekek hangoskodtak a ház melletti óvodában délelőttönként, négy hétig visítottak és surrogtak a műanyag motorjaikkal.

Minden annyira messze volt, hogy négy hétig mondtam magamban József Attilát, olykor hangosan is a varjak okulására, vagy csak suttogva, hogy a szomszéd rám ne hívja a doktor bácsit fehér zubbonnyal a kezében, csillogó injekciós tűvel és megtévesztő duruzsolással a szájában. Elmondtam magamban és hangosan mind az összes nagy ’37-es verset, a sikolyokat mind és a szépségeket, elsuttogtam és vacogtam a szerelmet, halált és Istent, csillámló sziklafalat meg kék-piros-sárga képeket.

Régóta űztem én már ezt, versek kavarogtak bennem buszra várva, hosszú vonatúton, álmatlan éjszakákon, vagy csak ha a szolgáltató kikapcsolta az áramot nagy gonoszan és büntetésként, mert nem kapta meg a számlája ellenértékét. Mondtam én verset így magamnak éhesen és részegen, gazdagon és szegényen, betegen és fáradtan, az élet minden nyomorult szegletében, mert a vers a túlélés, amiről Faludy bácsi tudna mesélni. A vers boldogság és szenvedés, öröm és bú tanyája, a vers maga a világ.

Még 1979 egy márciusi napján hülyültem meg teljesen, amikor egy ifjú, féktelen ivászat során, amit valami különös ok miatt bulinak neveztek, egy szép leányhoz sündörögtem a tavasz minden késztetésével, erre ő válaszul az Eszméletet suttogta a fülembe, mint én évekkel ezelőtt vacogva a varjaknak. Sokáig mondta az Eszméletet, míg meg nem hajnalodott, annyira mondta, hogy belém költözött, és azóta sem moccan. Ezen az éjszakán lettem magyartanár és nem füttyögő tesis.

Így visszanézve azonban ez nem volt ok nélkül és véletlen sem. Mert már előtte pár hónappal, hogy bizonyítsam két edzőtábor között, nem vagyok az osztály hülyéje, épp József Attilánál tartva az irodalomban, megtanultam az Ódát, és elmondtam a tanító néninek, amitől csillogott neki a szeme furcsán, és a lányok az osztályban is másképp néztek rám. Én viszont fogtam a táskám és indultam is két hétre Tatára megint, pufogó labdák közé a poros tornaterembe, mert az Óda csak brahi volt.

Ám attól márciustól, amikor nem is a szép lány, hanem a szájából áradó József Attila megigézett, függő lettem, faltam módszeresen őt, előre, hátra, s annyiszor, hogy a fél kötetet megtanultam, bár nem is akartam. Újfajta részegség volt ez, ami nem okoz másnapot, mámorokat, viszont nagyon tartós. Így inkább szerelemnek nevezhető, s nem trógerségnek, ha olykor annak is tűnik, ahogyan a szavak kiemelik a valóságból a bódultat, és segítenek egyszersmind elviselni is azt.

Nem szeretem, ahogyan Latinovits verset mond, ábrázolja is mindenféle rajzokkal és képletekkel, nekem színpadias és pátoszos. Jordán az én József Attila közvetítőm, ahogyan a köznapi beszéd természetességével folynak ki belőle a szavak, nem értelmez és szaval, hanem mesél. És mégis, ahogyan Latinovits az Eszmélet utolsó versszakában nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ÉN könyöklök, ez arra inti a jámbor lelket, hogy ez már matematika az alkímiában, s nem tréfadolog.

Voltaképp ez zökkentett ki abból a konok meggyőződésemből, hogy József Attila után verset ugyan lehet írni, csak nem érdemes. Így hát módszeresen utazgattam a versek birodalmában időben és térben is, fölfedezve az arabokon át a nagy katolikus költőkig mindenkit, a mai amerikaitól az összes nyugatosig, a szimbolistáktól a szürreálisig, mint J. A. is bohókásan a Medáliákban, amely isteni. Kávéval vagy vörösborral fogyasztva maradandó károsodást okoz.

Máma már engedékenyebb vagyok. J. A. után másnak is jóváhagyólag engedélyezem a versek előállítását egy kitétellel, ami egyszersmind a meggyőződésem is, hogy nagy verset csak szenvedésből lehet írni, legyen az bármilyen fájdalom is, szerelmi vagy hitbéli, a lételméletig bezárólag. Különben operett születik, firka az emlékkönyvbe vagy falvédő-felirat. Ezért nem lehet megrendelésre verset írni, vagy, ha igen, akkor a talpaik fognak egymásra lépni.

Mindeme hosszas kalandozások a versek birodalmában mára megáldottak egy képességgel. Olykor megérzem a rendet, az évmilliárdos összefüggéseket. Képeskönyvként van előttem a földtörténet és az emberi faj minden mocska az első papoktól Orbán Viktorig. Tisztán látom egy-egy röpke pillanatra a kezdetet és a véget, s ha ez az áldás vagy átok kérlelhetetlen rendszerré fog összeállni egyszer, abban a pillanatban, a megvilágosodás ihletésében fogok meg is halni.

Így lesz ez. Viszont nem holmi próféciák miatt álltam neki mindezt hosszan elmesélni, hanem, mert április tizenegy van. Az az egyetlen nap a végtelen időben, amikor az ember megköszöni József Attila születését azzal, hogy élni nélküle lehet, de nem érdemes. Már csak azért sem, mert elviselhetetlen is lenne ilyen potrohos Orbánok között, akiktől délre költözött a szép jóság és a szelíd érzelem. Kapjon föl hát ma minket az áprilisi szél kedveseim, és lessünk be a verebekhez.

Halhatatlanok dalai tehetséges előadóktól az Agora MSH-ban

Az „Aktív időskor Szombathelyen” rendezvénysorozat keretében ezúttal egy feledhetetlen koncertre invitálták a nyugdíjasokat. Halhatatlanok címmel állítottak össze egy ingyenes ajándék koncertet melyben örökzöld dalok hangzottak el.
További fotóim ide kattintva láthatók.

Dalok, külföldi és hazai könnyűzenei élet meghatározó művészeitől, akik ugyan már nincsenek köztünk, de dalaik örökké élnek. A hatvan év feletti nyugdíjasok megtöltötték az Agora Művelődési és Sportházat. A zenekedvelő vendégeket dr. Puskás Tivadar polgármester köszöntötte. Az est házigazdája Papp Tibor volt, fellépői pedig Török Ádám, Danics Dóra, Dell’Amico Romeó, Gidófalvy Attila, Alföldi Alexandra, Niki Amaruq, Tóth Dániel és Hertelendy Zénó voltak.


Sajnos az idős korúak nagy része a koncert végén csúnya kulturálatlan viselkedést tanúsított. Még a fellépők teljes bemutatását sem várták meg, úgy indultak útjukra. Ez igazán csúnya viselkedés volt egy ilyen színvonalas emlékműsor után.

További fotóim ide kattintva láthatók.

A hely, ahol élünk (Naturalista anziksz kies hazánkról)

Mintha valami búgatóport szedett volna az egész elátkozott ország. Kiváltképp a fideszcsürhe meg a kapuzárási pánikban szenvedő sajtója, amely állandóan megtörtént de leginkább meg nem történt migránsok általi erőszakolásokkal van tele. Mintha Európa bagzana, akárha nyulak vagy Caligula udvara a végórákban. Évek óta megy ez, ép nő már nincs is a földrészen, az összeset megrontották. Csak csöppnyi hazánk a kivétel, mert megvédi őtet a szögesdrót, de leginkább Orbán Viktor elvtárs óvó karjai, amellyel az összes magyar szüzeket általöleli, rejtegeti a migráncsfarkak elől a magyarnak őrizgetve őket. Magyar nőbe magyar dákót csakis, ha akarja, ha nem. Nemzetileg.

És ez sikerül neki. Oly nagyon alaposan, hogy a magyar szüzeket vagy érett asszonyokat kizárólag magyar nemzeti legények erőszakolgatnak, meg nem áll előttük senki. A nyolcvan éves nénit csak úgy partiba vágják, mint a tíz éves nevelt lányt, a kómában fekvő nőt, a kocogó háziasszonyt vagy decens úrinőket. Megállás nélkül, egy ütemre kefél az ország, viszont a magyar magyar viszonylatú meggyalázás nem téma a baráti sajtótermékben, mert nőügyekkel nem foglalkozunk. Másrészt pedig ez netán növeli a szaporulatot mindenféle CSOK nélkül, ingyenbe’. Ilyen hely az, ahol élünk, sőt, még ilyenebb. Leginkább pöcegödörnek nevezhető, púposan szarral, amelynek tetején fideszkirályok kenegetik magukra az alattuk tornyosuló masszát.

Mint ahogyan egy alföldi faluban is, ahol a fideszes polgármestert kellene rögtönítélő bíróság elé állítani, és valami kínhalált szabni rá ítéletül, levágni a farkát és sóval hinteni be a helyét, mondjuk. Ehhez az állathoz fordult végső kétségbeesésében egy helybéli nő, hogy nincs pénze a beteg gyereknek gyógyszerre, és a keresztény beütésű vadbarom jóságosan azt mondta neki, kapsz pénzt, ha leszopsz – magunk közt vagyunk, nem kell itt finomkodni, mondtam, hogy naturalista lesz a mese -. Aztán két másik keménytökű traktoroslegényt küldött maga helyett az örömre és gyalázatra, majd az egészet sunyiban fölvette, és megosztotta a falu férfinépei közt, az összes taknyot úgy migránsilag, mintegy miheztartás végett. Viszont nem fizetett. Még azt sem.

Azt nem tudom, ez az egész hányféle bűncselekmény, jó sok, azt viszont biztosan sejtem, hogy ennek a nőnek ott maradása nem lesz. Világ kurvája lesz a misekönyves népek között, és még csak a lelki üdvéért sem imádkoznak, mert olyat nem tudnak, csak az Orbánért, hogy állítsa meg a migránsfarkakat a saját kezével. Polgármester takonyelvtárs pedig a traktorista haverjaival a kocsmából elégedetten böfög. Ocsmány egy hely ez a Magyarország a nemzetiszín pántlikájával a homlokán, agytörzsi lényekkel telis-tele. Ilyen fidesztenyészet vak komondorokkal körülvéve, hordóhasú macsók, ustoros széplegények, futballistenek, degenerált barmok dicsőséges nemzeti gyülekezete. Ezek tényleg nem valók Európába, mondjuk, más emberlakta vidékre sem.

Nem tudom, érezhető-e az indulat, a fölhorgadás és az ebből fakadó formátlanság a mondandómban, és hát, hogy a rossebbe ne. Amikor mindettől a gyalázattól pár kilométerre, Szabadszálláson a roma vezető az ő romáit igyekezett a félelem és reszketés állapotába taszítani kampányilag csupán, elaljasulva. Kifejtette nekik, ha sétálgatnak az utcán, akkor migráncsok késelik meg őket, elveszik a kereszténységüket, a gyereküket tíz migráncs erőszakolja meg, ha nem szavaznak Orbánra, mert az atyuska megvéd. Fogjanak kézen másik három megalázottat és megnyomorítottat, húzgálják el őket Orbánra szavazni, mert különben meg lesznek baszva. Mindenki meg lesz kefélve, uram irgalmazz. És senki meg nem kérdezte, hogyan leszünk megkefélve, Sziszi?

És azt sem, ha csak két embert viszek magammal, akkor tíz helyett csak hatan dugnak meg, vagy hogyan van ez, mi mivel arányos. Kinek áll a farka akkor, polgármester úrnak vagy egy turbános idegennek, akit soha nem láttunk, el sem tudjuk képzelni a csökött agyunkkal, milyen is az. Lesz krumpli meg sunka? Akkó’ megyünk, visszük az egész népes famíliát, mint nagyanyót az autó tetején gorenjeileg, szüret, borzalom. És ez megy az országban szerte és mindenütt, a legelemibb és legaljasabb ösztönöket borzolgatják nyerészkedési szándékkal, miközben meg az ocsmány, titkolt vágyaikat élik ki a kiszolgáltatottakon. És aki a szerencsétlen anyát szó szerint és átvitt értelemben is megszopatta, utána szavazni megy Orbánra, hogy a migráncs meg ne erőszakolja ugyanőt.

Magyar nőt csak magyar erőszakolhat, mert keresztény kultúra vagy mi a rosseb. Ez a téboly a helyen, ahol élünk. A végeken direktben megy a kretén, Orbán pedig mollban nyomja a keleti veszedelmet a szalonokban, úri közönségnek, akiknek csak kicsit szaros a gumicsizmája. Mindeközben Miskolcon megruháztak egy fidesztudatút a standjuk mellett. Szép dolog ez? Egyáltalán nem, viszont lesz még rosszabb pro és kontra is, mert nyitogatják a pofonládát, és még csak egy hét sem telt el a kampányból. A miskolci agyonvert fidesztudatú nő – meg a haverjai – viszont tudhatnák, kinek köszönhetik a pofonokat. A gazdájuknak, ennek az Orbánnak, aki idáig züllesztette az országot. Itt járunk a posványban momentán és szügyig.

S magam, ha olykor durva szavakat használtam máma, megkövetem a nagyérdeműt, de végezetül mégis, halkan és jól érthetően, akárha úriember, gondosan formálva a kajla szavakat mondom mintegy tanulságképp: elmennek ezek a picsába! Mert ezt másként nem lehet.

A nyomor mint evolúciós tényező

Vasárnap reggel negyed hétkor csöngettek. Úgy hasított ez a hang a levegőbe, mint szike az eleven húsba, mert a város még ájult volt, és olyannyira, mint annak idején, amikor újságot hordtam, és ilyen reggeleken-hajnalokon meg kellett állnom kényszeresen meghallgatni a csöndet. Ez nem süket hangnélküliség, mert a városnak megvan az alapzaja. Ilyen csendes, susorgó mormogás, ami nyolcvanezer ember horkolásából, tüdejének sípolásából, távoli vonatfüttyből és a csatornák csobogásából áll össze, mint valami halk dinamó, de a közelben azt is hallani, ha egy halott falevél földet ér.

Ilyen volt most vasárnap, amikor csöngettek, én pedig dolgoztam. Következésképp mackóban, szakadt pulóverben, kócosan, cigarettával a szájban és persze szemüvegben, kávétól lucsakos bajusszal nyitottam föl az ajtót, hogy kit kell megfojtani. Pedig nem vagyok az a vérengzős fajta, vagy inkább egyáltalán nem. Jámbor játékmedve inkább cérnán lógó gombszemekkel, itt-ott kilógó béléssel és szakadozott füllel. Ha lomtalanítás lenne, kitennének a flaszterra, hogy vigyen, aki akar. És most ott áll nekem a hallgatag utcán egy apró ember, hogy ő éhes meg hajléktalan, hogy apró kéne neki, és kilátszott a lelke a szemén át.

Én nem tudom, mi történt akkor velem, milyen Orbán szállt meg, de még csak azt sem mondtam: nem, sem, hogy fapapucs, hanem egy oroszlán morrantásával csaptam be az ajtót, hogy azonmód bánjam meg, szégyelljem el magam arra gondolván, hová jutottál ember a barlangi magányodban? Mire másodjára is ajtót nyitottam, csak a város hallgatott a maga módján, az én emberem pedig, mint valami mesebeli manó, eltűnt. Sehol nem volt látható, se közel se távol, más ajtón nem kísérletezett, engemet pedig mélyen ellepett az a folyton bennem lévő érzet, hogy ebbe bele kell pusztulni, de dögölni mindenképp.

Visszacsoszogva a munkához, menet közben megállt az idő, a falióra is elfelejtett ketyegni, amitől egy kora tavaszi légy röptében megmerevedett a konyha közepén, ilyenek. Hirtelen úgy gondoltam, káprázat volt csupán a csengetős kéregetés, de rájöttem aztán, hogy az őrület felé vezető úton ezt a stációt még nem értem el, így szembe kellett néznem azzal, hogy saját kútfőből voltam spontán szaralak, és az ilyesmi nem kellemes érzet. Holott jól tudom, jézusi tehetséggel kellene bírni ahhoz, hogy, mint ő a világ bűneit vette magára, én pedig a körülölelő tengernyi nyomorral tegyem ugyanezt, ami egyrészt képtelenség, másrészt nekem sincs, akkor meg mit akarok?

Ez nem felmentés volt, csak szembenézés a valósággal, csalás nélkül, könnyedén, viszont azzal a megnyugtató tudattal, bármikor lehetek én is csöngető ember, ami egyenlő a halálos ítélettel. Mert embertársaim nem pillanatnyi elmezavartól vágnák a képemre az ajtót, ahogyan én, hanem jól átgondolt határozottsággal. A keresztény templomuk is arra tanítja őket, hogy ne etessék az éhezőt, a pártjuk pedig arra, hogy lehetőleg hívjanak rá rendőrt. Így kerek a kegyetlen világ, aminek magunk is – mint ahogyan én – a hóhérai lehetünk, ha nem figyelünk oda az irgalomra, hanem mackónadrágban és szakadt pulóverben éljük a belterjes életünket.

Viszont amerikai kutatók szenzációs felfedezést tettek. Eszerint a szegénység beágyazódik a genomba, a nélkülözés a DNS tíz százalékában nyomot hagy, a test emlékszik az éhezésre meg a nyomorra, és ezt az élményt örökíti természetszerűleg. És ez, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, az evolúció maga. A szemünk előtt válik szét az emberi faj szépekre és gazdagokra, valamint a szegény göthesekre. Most már csak arra lennék kíváncsi, a laposföld hívők, a kreacionisták hogyan számolnak majd el ezzel, amit már J. A. is tudott: “új nép, másfajta raj”, és Kafka is megjelenített “A kastély”-ban a különös, lapos fejű emberekkel.

Kormányunk szerint ilyen nálunk nincs, a KSH szerint 1,8 millió, míg pesszimistább-realistább számítások szerint 2,8 is van az, mások egyenesen négymillióról tudnak. Mindenesetre eggyel vasárnap reggel biztosan találkoztam, tehát a kormány már csak ezért is hazudik. Sőt, a határvonal a babgulyás, mert míg a szépek és gazdagok fingért-hugyért kapják naponta, a szegények és göthösek az utcán, szétfagyva, hosszú sorban állás után ingyen, de csak kiemelt ünnepeken. A többin pedig kitartóan nevelgetik a genomjukat, amely az éhezést jobban tűrő utódokat eredményez, viszont most nem a kőkorszakban vagyunk, hogy ennek így kellene történnie, várva egy kósza mamutra.

Idáig jutottam, amikor az utcán éktelen csörömpöléssel elhaladt egy géperejű jármű, és a varázslat elveszett. Nappal lett, indult a józan robot. Hogy magamhoz térjek, lezuhanyoztam, amitől a jobb fülem bedugult. Ha a másikat befogtam, tök süket voltam, semmit sem érzékeltem a külvilágból, akárha egy fidesztudatú hívő. Süketnek és vaknak lenni azonban csak születetten kiváltság, különben ott maradnak az emlékek, hogy szar a világ és benne az emberek. Aki ezt nem érzékeli, az elégedetten böfög Orbánnal, sértetlen DNS-ei virulnak, és hozzá be sem csönget senki. És így, süketen, összetörve a lelkiismerettől, hogy megaláztam egy embert, ha nem is akartam, ez most vallomás és egyben intés, hogy vigyázzunk egymás nyüves genomjaira, mert ezt követeli a megfontolás meg az emberség. De nem a hit. Az semmiképp.

100 Folk Celsius Szombathelyen

Vasárnap délután adott koncertet Szombathelyen az 1976-ban alakult 100 FOLK CELSIUS, amely együttes több generáció gyermekkorának meghatározó zenekara.

További fotóim ide kattintva láthatók.

A kicsiknek nagy móka volt a sok klasszikus, a Paff a bűvös sárkány a Nagy ho-ho horgász és társaik. A felnőttek pedig nosztalgiázhattak néhány régi country nótára az Agora MSH-ban ahol egymás után csendültek fel a jól ismert dalok.

A 100 Folk Celsius első igazán nagy sikere a Paff, a bűvös sárkány volt, amely több mint 300 ezres eladott példányszámával arany- és platinalemez lett. A nemrégiben elhunyt frontember Orbán József, nagyon hiányzott megjelenésével orgánumával jó humorával. Helyére Heilig Gábor tért vissza a zenekarba.

  

 

  

További fotóim ide kattintva láthatók.

 

Wolowitzot is utálom

Dél-Afrikában, a Kruger Nemzeti Parkban egy orvvadászt utolért a karmája, s miközben ott járt, ahol nem kellett volna, egy elefánt agyontaposta, ezt követően pedig egy oroszlán megfrüstökölte őt, mert a természetben semmi nem megy kárba. Az anyag örök körfogásának szentsége és törvénye szerint az orvvadász – akiből egy koponya meg egy tépett gatya maradt csupán – immár csak vas, szén, ilyenek. Olyasmi anyagok, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt egy csillagban keletkeztek, annak fölrobbanása után pedig idesodródtak valahogyan, és egy véletlen folytán orvvadásszá álltak össze.

Rajes Kootrapali szerint a karma newtoni pontosságú törvényszerűség, minden hatásra egy neki megfelelő ellenhatás a válasz. Ő például, ha Sheldonnal elmegy az északi sarkra, ezt követően – mintegy jutalom gyanánt – nagyfarkú milliárdosként születik újjá, aki tud repülni is. Következésképp, aki elefántokat gyilkolászik, általuk vész el, hogy oroszlánok falják fel aztán, az már csak hab a tortán, az élet kiszámíthatatlan, kajla fityisze. Ezzel a karma arra int mindenkit, nem szabad nekünk idegen területeken kurválkodni, vagy más tollával ékeskedni akár.

Például Orbán Viktornak Isten szerint tilos a szószékről kampányolni, terjeszteni a hülyeségét, és mégis megteszi. Ha Isten nevét minduntalan és egyéni haszonszerzés céljából veszi a szájára, voltaképp istentelenségét és hitetlenségét bizonyítja, amiért őt villámnak kell agyonsújtania. Várjuk a zivatarok szezonját tehát, hogy bebizonyosodjék az univerzum spirituális ereje. Ilyen azonban történni nem fog, mert csodák nincsenek, mint ahogyan boszorkányok sem, vagy talán mégis. Schmidt Mária ugyanis szintén ismeretlen vizekre készül, oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne.

Ő történész volna állítólag, de csak ilyen papír alapú historista, hogy cetlije ugyan van róla, de semmi egyéb nem utal ebbéli minőségére. Ő úgy kurválkodik a történelemmel, mint a főnöke az Istennel, különben is, mostanában inkább kiállításszervező és rendező. Jó pénzért mindenre kapható, de, hogy még a futballhoz is ért – illetve ahhoz sem -, az csak most derült ki, midőn újólag kapott pár milliárdot – jelen állapotunkban már mindegy is, mennyit -, hogy állítson elő egy mauzóleumot szerencsétlen Puskás Ferenc számára. Ő, bár létezése, legendája és halála engemet hidegen hagy, de mégis csak jobb sorsra volna érdemes.

Momentán ugyanis arra használják, hogy igazolják vele a rendszer létjogosultságát, mint ahogyan erre szolgálnak a stadionok és a várt, de soha el nem következő jelenbéli futballsikerek is. Természete ez már a diktatúrának, az alattvalóknak cirkuszt kínál, amivel egyszersmind a külvilág felé szeretné igazolni, hogy okkal létezik, és egyszersmind felsőbbrendűségét is mutatni óhajtja. Sehol a világ boldogabbik részén nem fabrikálnak héroszokat csámpás futballistákból és sánta atlétákból, állami szinten legalábbis nem. Meghagyják ezt a jogot az elvadult szurkolóknak, amilyen állatfajta viszont mindenhol akad.

Csak nálunk übermensch azonban a kereplős, sípos, dobos ember, aki himnuszt énekel minden kilométerkőnél, ami gesztustól mindenkinek állva kéne pisálnia, mert ez a hatalom szerint olyan szakralitás, mint a szent jobb, vagy a Dunán úsztatott korona. Már ebből is kitetszik, hogy zavarok vannak az erőben és az értékekben, hogy az alattvalók hitét és rajongását mesterségesen építgetik és terelgetik, amit közkeletűen manipulációnak neveznek. Cipollai játéknak csupán, amitől egy igazi hívő sugárban okádna, s hogy ez nem történik meg, mutatja, hogy országunk csak a képeskönyvekben keresztény, s annyira, mint a veréb a kockakövön.

Most mégis arra gondoljunk elsősorban, hogy mivé lesz a hatalom manipulatív kezében szerencsétlen Puskás öcsiből, akit most majd Schmidt Mária bekap, megcsócsál és Dózsa Lászlóként öklendezik vissza, mint egy cirkuszi lovat. Így veszíti el hamvasságát, így faragnak bálványt belőle, és úgy jár ő is, mint bármi, ami Orbán közelébe kerül kokárdától kereszténységig, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, rosszabb esetben pedig kiköp. Úgy leszünk vele, mint Sheldon, aki egyszer tehetetlenségében, számba véve, ki és mi maradt neki a barátai közül, így kiáltott fel a hűtőhöz lépvén, Wolowitzot is utálom.

Láthatjuk, hogyan kebelez be mindent a hatalom a saját érdekei szerint, hogyan zabálja föl, zülleszti le az országot kampányeszközzé, amitől az embernek elmegy a kedve az élettől. Mert azt veszi észre hirtelen, hogy mindenre ráül a pátoszos köd, a narancsszínű mocsok, hogy nem elég Orbánnak az ország pénze, a lelkét is akarja, hogy innen menekülni kell, ha nem akar robot lenni. Puskás is elveszik, mert szobrot faragnak belőle, bár nem tehet róla, csak egy kicsit. És ez nem gyűlölet, hogy félreértés ne essék, hanem a hatalom és annak képviselői iránt érzett megvetés, ilyen szordínós, permanens hányinger, ami azonban inkább megeszi a lelket, mint a pofánverés vágya.

Így válik élhetetlenné az ország, ezért menekül mindenki, mert felfedezi, hogy amit szeretett benne, az enyészeté lesz, mert fölzabálja a téboly. És erről az oromól visszanézve elátkozott hazánk füstölgő romjaira érti meg igazán ez ember Ray Charlest, aki a sötétségbe zárva így kiáltott fel egyszer, amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal ás várom a halált. Hát, így valahogy.

Életre, halálra

Boldogult úrfikoromban, még az aszteroida végzetes becsapódása előtt a kosárlabdázás nemes művészetének hódoltam, s mindeközben csudadolgok is történtek, mint valami elvarázsolt kastélyban. Egy alkalommal például, amikor a jegyzőkönyvvezető, hogy biztosítsa győzelmünket, teljesen más dolgokat könyvelt el a dokumentumba, mint ami a pályán történt, és lebukott, hogy a nagy büntetést elkerülje, nemes egyszerűséggel megette a papírokat. Idvezült mosollyal tömte magába a lepedőnyi, három példányos bűnjelet, szemei guvadtak, de lenyomta azért becsülettel.

Semmire sem ment vele, mert a győzelem papír alapú bizonyítéka így megsemmisült. Mindezt csak azért hoztam fel okulásul, mert tegnap meg Pécsen a Momentum aláírásgyűjtő ívét barmolta szét egy elvetemült, győzelmi mámorban és kényszerben szenvedő rajongó, vagy pedig hivatásos terrorista, midőn aláírást mímelve egy mozdulattal áthúzta a papírt, ami így értelemszerűen vált érvénytelenné. Ebből is látszik, hogy megkezdődött a kampány, és az is, hogy a mindenféle aláírásgyűjtő ívek, aztán majd szavazólapok és a számítógépek agyában és zsinórjaiban megőrzött voksok jelentik most az életet.

Vagy a halált. Így vannak ezzel Isztambulban is, ahol az ellenzék a választási íveken alszik és él, hogy a rezsim meg ne változtassa turpissággal vagy hamissággal a győzelmét, hogy egy elvetemült erdoganista föl ne zabálja a több tonnányi papírt. Ilyesmi kétségbeesett és elvetemült akciók csak monolit rezsimekben szokásosak, ahol a választások cinkeltek, és úgy kell figyelni minden apróságra, akár a partizánnak az erdő hangjaira és a mókusok vakkantásaira. Más helyeken a választás csak fütyölés és babazsúr, nem hamleti tépelődés kezünkben a koponyával, hogy lenni vagy nem lenni, ugye.

Mi ilyen szar hely vagyunk, sőt, még ilyenebb, itt totális a téboly, amiből kimaradni képtelenség. Ilyen fidesztudatúak lepték el az utcákat és tereket, állítólag húszezren vesznek részt a gyalázatban, ennyien adják a fizimiskájukat a hazugsághoz, amihez meg sem kell szólalniuk, elég csak rájuk nézni. Néppártos dzsekiben, sapkában és alsógatyában térítenek, holott nem telt el hetvenkét óra azóta, hogy a vezérük elhajtotta a náthásba az alig egy hónapja még meghódítani és leigázni óhajtott alakulatot. Ám azt mondták neki, bakfitty, így most már leharapnák egymás fejét, de ez nem akadályozza meg a fideszsáskákat, hogy néppártos cuccban hazudjanak.

Mégcsak nem is a divat miatt, hanem, hogy konszolidált külsőt mutassanak a bávatag népeknek, mintha azoknak nem lenne édes mindegy. Aki aláír nekik, úgyis hívő, aki meg nem, utálja őket, mint a pestist, mert látja ebből is, hogy nincs az az aljasság, amire ne volnának képesek. Vezérük hét pontja is maga a képtelenség, voltaképp jelentése sincs, csak egy artikulálatlan üvöltés, utolsó vonyítás a hatalomért, de ez is elég. Évek óta megy lejjebb a színvonal és a hívószavak, úgy belemerevültek a náci metodikába – minél egyszerűbbet minél többször -, hogy mára ép gondolatuk nincs, csak a vicsorgás és a dobok püfölése.

Van, akinek ez éppen elég, és úgyis ők győznek, áramszünetekkel, lefagyásokkal és hatalmas buszokkal, az ellenzékünk pedig totálisan töketlen. Tavaly áprilisban még arra sem voltak képesek, hogy a választókörökbe felügyelőket delegáljanak, azt csináltak ott a fidesztudatúak, amit csak akartak. De nem tanultak, most is egymás farkát méregetik mellet döngetve, mint egy degenerált bazári majom. Különben is tök mindegy, mert ugyan nem erre a választásra, hanem az őszire Miskolcon egyszerűen megszüntettek egy körzetet, ahol eddig képtelen volt győzni a Fidesz, ami annak a jele, ha tehetnék, a választásokat is kiiktatnák, és egyszer majd meg is teszik.

Addig is, történhetik akármi galádság, lelepleződhetnek utólag a csalások, széttárja karjait a hatóság, mondván, tehetetlen, a pénztártól való távozás után reklamációt el nem fogadunk, ha megvette, hadd vigye. Ilyen környezetben Orbán jó úton halad az istenkirályság felé, hacsak nem már meg is érkezett oda, a hívők számára mindenképp. Ebben a képtelen helyzetben vigasza, ha lehet az embernek, az a történelmi távlat. Mert Ehnatonra gondol, aki addig kurválkodott az egyiptomiak hitével, mígnem a halála után az emlékét is igyekeztek eltörölni. Mindez sovány vigasz azonban, ha J. A.-ra figyelmezünk, hogy nincs alku, én hadd legyek boldog, ugye. Nos, ez felejtős. Az életünket már fölzabálta Orbán, most emészti a hatalmas gyomrában épp.

Senki ne reménykedjen semmiben, mindmeghalunk.

Négyszáz a káposzta is már

Egy szlovén lap karikatúrája náci vezérként ábrázolta Orbánt, amitől a rendszer működni kezdett saját értékrendje, megszokásai és reflexei szerint, így Magyarország ottani nagykövete jegyzéket intézett a szlovén kormányhoz, hogy az ilyesmi skandalumot a jövőben akadályozza meg. Ez sok mindent megmagyaráz a NER-ről, de egyelőre örüljünk annak, hogy a Mladina (a szlovén lap) nem jutott a Charlie Hebdo sorsára, és magyar huszárok nem lőtték rommá a szerkesztőséget miheztartás végett.

A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.

Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.

De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”

Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.

Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: “És a káposzta is négyszáz forint már.”

Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.

És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.

A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.

És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.

Világszép Nádszál Kisasszony az Agorában

Ezen a héten ismét kedveskedtek a kicsiknek az Agora MSH-ban.

A Napraforgó – Mesék határon innen és túl… elnevezésű gyermek kamaraszínházi előadás sorozat az ovisokat, kisiskolásokat csalogatja a kultúra házába.
További fotóim ide kattintva láthatók.


Ezúttal a Népmeseszínház művészei hoztak el egy klasszikus mesejátékot, a Világszép Nádszál Kisasszonyt.
A zenés interaktív előadás nagy sikert aratott a kicsik körében. A színes egyszerű díszletelemek forgatással, áthelyezéssel azonnal új és új helyszínt hoztak a gyerekek szeme elé.

Hatalmas képzelőerejükkel pedig izgalmas mesebirodalomba repülhettek a színészekkel.

További fotóim ide kattintva láthatók.

Szóljatok Columbónak

Azt mondja a terézvárosi rendőrség egy választási csalás kapcsán, hogy: „A hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.” Továbbá, miután kihallgatni próbálták az egyik gyanúsítottat, aki azt válaszolta a kérdésekre, fapapucs – bikkfa nyelven: nem tett vallomást -, megszüntették a gyanúsítást, és széttárták a karjukat, kijelentve, „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”. Aztán elmentek ozsonnázni a zöldbe.

Zárásképp még döftek egyet az igazság és a jogállam szívébe, mondván „a nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges”. Hát én berosálok. Olyan ez, mintha a gyilkos ott állna a hulla fölött vértől iszamos kézzel, még lihegne a torok elmetszése miatti fáradságtól, s megkérdezné a szerv őtőle, te ölted meg aranyom? S miután rázná nemlegesen a fejét, megkínálnák forró csokoládéval, és a kezébe nyomnának egy uszodabérletet, hogy csobbanjon egyet, mert ráfér. Ilyenkor az ember hülyén néz ki a fejéből, és olyan késztetés tolul föl benne, hogy szétrúgja a ház oldalát, de minimum Rózsa Sándornak áll.

És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.

Az állam él és virul tehát, működteti a diktatúrát, következésképp kegyeiből kinek jut, kinek meg nem. És ilyen felgondolások közepette a népek úgy viselkednek, mint számos költözésem egyikén a Józsi – mostanában rájár a Józsikra -, aki a bakelitjeimet vitte a lépcsőházban, bájosan elejtette, s ahogyan pattogtak a lemezek a kövön, gurultak-törtek, ez a Józsi bambán vigyorogva nyugtatgatott, hogy nem baj ám. Dehogynem, cseszmeg, de még mekkora baj. S így van ezzel az ország, ott pattog a nyüves élete a flaszteren, lefelé a pokolba, s áltatja magát, hogy nem baj ám, én még élek, mert luk van a seggemen, s szelel is. Ilyen agytörzsi nívón, így meg élni minek, de ez csak költői kérdés volt.

Mert aljasságok vannak szanaszét. Most is, például Szombathelyen, amikor az új többség öntudatosan turpisságokra kérdezett rá igazának biztos tudatában, a fideszgépek sunyin és cinikusan azt felelték, tessen feljelentést tenni. A fentiekből fakadóan ez mint halottnak a csók. Így az ember azon ábrándol, hogy úgy filmesen a Columbót hívná a csámpás kutyájával, derülne ki az igazság, ami sose fog, míg kézivezérelt a seriffi hivatal. S ilyenkor elönti az embert a tehetetlen düh, amivel viszont sokra nem megy, kitörölheti vele az arschát. Ez is tehát, amit itt előadok, egy artikulált sikítás és jól tagolt tamtam csupán azzal a kajlasággal, hogy mint a vak a kocsmában, midőn eldördül az első lövés, boldogan mondja: úgy van fiúk, először a lámpát.

Mindezzel a sajátos képpel azt meséltem el, hogy amíg Polt és Pintér a hivatalában van, addig semmi sem fog történni, és reménytelen minden. Ha és viszont Columbo mégis csak győz, akkor itt a csontvázak olyan mennyiségben hullnak majd ki a szekrényből és le a flaszterre, hogy ahhoz képest egy dino-ásatás kutyatöke, és a pörök, amelyek évtizedekig tartanak majd, Nürnberget múlják felül mennyiségben, minőségben egyaránt. Addig is azonban be kell érjük ilyenekkel: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Vagy pedig fölrúgjuk a hintalovat, ledöntjük a szobrokat és verseket írunk, minden, ami egy forradalom velejárója. Vagy pediglen kisnyúl. Ez a kérdés, válasszatok!