A szombathelyi forradalom állaga

Az élet nem áll meg, halad az. Még egy hete sincs, hogy meséltem a szombathelyi csuda dolgokról, ahogyan az ellenzék többségbe került a közgyűlésben, a lufi kipukkant, és fideszes fiúk visító hangjai közepette ide-oda röpködött a levegőégen, majd ernyedten a földre tért.

És most, a remek metafora után azt is nézzük meg, miből élünk. Mert a lázadás azért dolgavégezetlen maradt, épp csak kicsírázott, s mivel – mint mondtam – az élet halad, visszatért oda, ahonnan elindult. Kezdődhet elölről minden, mintha mi sem történt volna, mert ez itt azért Neria, ahol a dolgok kisvasúton zakatolnak, szenteltvizet isznak, és mindent megül a takony.

Kies városunkat is, mért lenne ez kivételes vidék, nem kell irigyelni minket. A Fidesz itt is ugyanolyan monolitul gonosz, mint akárhol másutt, amit alátámaszt az is, amit most előadok, és még csak nem is cifrázom, hanem csak úgy sorjában haladok a kályhától a kéményig.

Nos tehát, mint emlékezhetnek, az egyik alpolgármesterünk föllázadt, átállt az ellenzékhez, így új, Fidesz-ellenes többség keletkezett a város közgyűlésében, amit Orbán helyi ficsúrjai nehezen viseltek. Már akkor is húzták az időt, amit úgy adtak elő, mint valami félrészeg falusi dalárda, amely megakad a refrénnél. Ezek is sorban és a legkisebb lelkifurdalás nélkül és ahogy a gazdájuk, éppen úgy sorosoztak, bevándorláspártiztak, mert ezt tudják, és többet egyáltalán nem.

Az új többség megszavazott dolgokat, amelyek egyrészt a hatalomátvételt, másrészt a város jobb működését segítették volna elő, de cseszhetik, nekifuthatnak megint. A polgármesternek ugyanis van olyan joga, hogy a már megszavazott, eldöntött ügyeket ugyanúgy és még egyszer megtárgyaltathassa, szavaztathassa, aminek a célja többes.

Egyrészt az idő látványos húzása, másrészt pedig az abbéli remény, hogy mindeközben a törékeny többség elvész. Valaki meggondolja magát mégis, valakit kilóra megvesznek, s ha ez nehézségekbe ütközne, akkor ráküldenek egy osztrák nyugdíjas autóst, mert minden lehet. Polgármesterünk kiírt mindent még egyszer ugyanúgy, a forradalomnak tehát újra ki kell törnie, ami így érdekes, mert Franciaországban sem fejeztek le kétszer senkit.

Polgármesterünk időközben telefonos kampányba kezdett, a város lakosait hívogatja, árulózza az átállt alpolgármestert, Gerébet kiált, ami gesztus fideszesen infantilis és debilis. Emellett megvonta a lázadó ember alpolgármesteri juttatásait, mintha Kövér elvtárshoz járt volna szemináriumra és továbbképzésre. Ez viszont kellőképpen aljas, s nem azért, mert az alpolgármester éhen halásától kellene tartanunk, hanem, mert látszik, hogy polgármesterünk szája már elfehérült, és képes elmenni a végsőkig. Mesélek hát róla én is, mért ne.

Még az előző, történelmi közgyűlés kapcsán említettem, hogy a fideszfiúk elkezdték a polgármester szobrát farigcsálni, valami glória félét ácsolgattak a feje köré a múltjára mutogatva, amikor is mentőorvos volt, és életeket mentett. Szép történet ez. Én is voltam valaha tanár, és senki nem mondja, ha hülyeséget vagy neki nem tetszőt írok, hogy igaz, igaz, de hogy szerették a diákjai százezer éve, milyen klafa tanár volt.

Azt mondják rám, hülye ez, sorosista libsibolsi firkász. Így kell ennek lenni. Ez a mi egykor volt orvosunk is már közel egy évtizede polgármester, így neki a jelenben az jár, mint Bud Spencernél, amikor a lámpa vijjogva kialudt a térképen, és a főnök megadóan legyintett, kár érte, kiváló ügynök volt. Mi sem mondhatunk többet a polgármesterre, akit fölzabált az élet: kár érte, kiváló mentőorvos volt.

A szobor másik része abból állott volna, hogy mi mindent kapott a város Orbán atyuskától az ő városlása alatt, hogy stadiont, Szent Márton-os dolgokat, ilyesmit. Az egészet az példázza a legjobban, amikor a város megkapta a nyüves stadionját, amitől az ország egyik fele utálta, a másik pedig irigykedett, hogy polgármesterünk úgy vette át: jók voltunk, ajándékot hozott a Jézuska.

Ez a Jézuska most, hogy veszni látszik a tartomány, ugyanígy ráengedné a testvéri tankjait, hogy szarrá lőjék, következésképp ez az építmény annak a jutalma, a konc mintegy, hogy polgármesterünk az embertelen, hazug, jogtalan orbáni politika elvtelen kiszolgálója, nem több és nem kevesebb. Ilyenért pedig nem szoktak szobrot osztani. Még hangszórót sem, mert mindeközben azért a város kitartóan rohad.

Így élünk mi itt, a végeken, és csak két dolog miatt merészeltem a kültelki kínjainkkal előhozakodni. Hogy nem úgy van az, ahogyan az országos sajtó kegyeskedik a nagyközönségnek tálalni, hogy a cipót már bekapták itt, és aztán nézik tovább a saját köldöküket, benne a Tarlóssal meg Puzsérral. Hogy azért élet máshol is van, a nyóckeren kívül is, éspedig, mint kitetszik, legalább annyira küzdelmes, és még semmi nem is dőlt el.

Másrészt pedig kies kis városkánk nagyon jó lakmusz, hogyan mennének a dolgok nagyban, ha mennének. Így. A végsőkig való ellenállással, mert ezek a hatalomról jószerivel le nem mondanak. Ilyen hát a szombathelyi forradalom állaga, és arra int szerte az országban mindenkit, hogy az élet nem habostorta, mint az tudvalévő, a medve nem játék, és a Fidesz nem párt, hanem a romlás maga, amit rohadt nehéz megállítani.

Farsangfarka Kőszegen mint egy nagy időutazás

A hagyományokat tisztelve Kőszeg városa a farsangi nagy mókázást jelmezes felvonulást és a tél elűzését nem egy hétvégi napra szervezi, hanem húshagyókeddre.

Ez a nagyböjt kezdetét megelőző utolsó nap. Ekkor felforgatva a kisváros életét mindent beleadnak az itt élők.
Képes összeállításom ide kattintva látható.


Boltok, vendéglők, hivatalok szalonok mind – mind részt vesznek a farsangfarki mulatságban.

E helyeken maskarába öltözött dolgozók fogadják az érkezőket. A kicsik jelmezversenye már délelőtt zajlik. A felnőttek bulija pedig kora délután indul jelmezes felvonulással, utcabállal, étellel, itallal.

Ezen a csodaszép tavaszi délutánon, március ötödikén rengetegen jöttek el, hogy szem és fültanúi legyenek az eseménynek. Jelmezesek hada vonult az utcákon és tért be végül a Fő térre. Ismét különleges figurák léptek elő a régi épületekből. Többek közt egy vadász a trófeáival, Picasso a festményeivel, Addams Family, bohócok, baglyok, tündérek, filmes figurák, kalózok, szociális otthon szökött mamái és sokan mások. Egy biztosan állítható, az elmúlt évek egyik leglátványosabb, leghangulatosabb farsangja volt az idei.

Képes összeállításom ide kattintva látható.

Fél krumpli

Az egyik áruházláncnál Magyarországon, ebben az időben, amikor élünk, és ezen a helyen, tehát itt és most darabra lehet venni a krumplit, mert kilóra már annyira sokba kerül. Egy szem krumpliért kilencven (90) forintot, a sárga fajtáért hetvenhatot (76) kérnek. Ezen a ponton pedig sutba dobhatjuk a KSH sajátos infláció-számítását, legyinthetünk a nyugdíjak emelésének mértékére, elmerenghetünk Pártunk és Kormányunk permanens győzelmi jelentéseiről, továbbá kialakíthatjuk viszonyulásunkat a világhoz.

A választék pedig a kétségbe esés, a parttalan düh és a riasztó röhögés. Ha mindahányra van késztetésünk, akkor egy színdarab részesei lehetünk, középfajú színműé, Csehov, Wedekind vagy Beckett stílusában, mert életünk az abszurd medrében folydogál csendes félmosollyal az őrület határán. A fideszcsürhe viszont nemzeti tragédiákban él, Trianon és Mohács delejében, és annyira nincs affinitása emiatt az egyén gondjaira, hogy le is szarja azokat. Ezért mondom mindig, hogy esztétikai gondjaim – is – vannak a rezsimmel és kitenyésztett egyedeivel egyaránt, s mint kitetszik, ezek is súlyosak bírnak lenni.

– “Milyen leleményes is ez a mi népünk”. – mondta Virág elvtárs A Tanúban – mint emlékezhetünk -, midőn hajában sült krumplit majszolgatott a kicsinyekkel, majd a fogdmegek szétlőtték a konyhát egészen szelíden, mint korabeli TEK. Az a sült krumpli a szegénység szimbóluma volt, amit akkor ettek, amikor Dezsőnek meg kellett halnia, viszont a belőle készült disznóságokat a hatalom emberei petróleummal locsolták le, Pelikánnal pedig az történt, ami. Sajátos fejlődésként a NER szegényei nem Dezsőt ölik meg, hanem “A” krumplit, miután hazahozták a boltból és őrizgették sokáig.

Amikor már készülnek összeesni az éhségtől, akkor a családfő kijelenti: – Nincs mit tenni, meg kell főzni “A” krumplit. – Nevet is adhatunk a krumplinak a színműben, legyen mondjuk Rózsi, így jobban kirajzolódik a groteszk, amikor Rózsinak meg kell halnia. Volt anyám nagybátyjának egy felesége, bizonyos Ili néni, aki képes volt egy tojásból rántottát és levestésztát is készíteni, ajánlom ötletteli népünk figyelmébe Ili néni módszerét a túlélésre. Igaz, ő akkora volt, mint egy sovány veréb, így módszertana nem biztos, hogy célravezető, nem mindenki éri be napi száz kalóriával ugyanis.

Ugyanakkor “A” krumpli egyik feléből lehet pürét, a másikból pedig levest főzni karakánul, hogy boldog legyen Kádár népe – a krumplileves legyen krumplileves, ugye -, de ez az idő, mint látszik, végleg elveszett. Hogy megmutassam, mekkora egy séf vagyok, elmesélem, hogy azt is tudom, a levesbe zöldség is kell, ilyesmit venni manapság viszont képtelenség, mert aranyáron mérik. Nem piaci körképet vagy szakácskönyvet írok ugyanakkor, hanem vádiratot, ezért jut eszembe, ilyen helyzetben milyen iszonytató nagy kincs az a zsák krumpli, amit a Fidesz kampányokban osztogat, ami most is van épp. Mindjárt megjelenik Rétvári a neccel, benne a szavazatcsalogató, elérhetetlen ínyencséggel.

Ennek elterjedését kies hazánkban a XVII. században ugyanakkor a kalapos király, II. József adókedvezményekkel könnyítette, miután Pizzaro az őslakosok kiirtása után behozta azt Európába. Ebből is látszik, hogy a krumpli nagy idők tanúja, amely idők most kezdenek kiteljesedni, midőn a zöldség olyan unikum lesz a magyar konyhákon, mint kábé négyszáz éve. Ezt fejlődésnek bajos volna nevezni, s miután nincs kedvem dolgozatot írni a mezőgazdaság antalli szétveréséről és mostani áldatlan helyzetéről, marad tehát az ábrándozás.

Főleg, ha a félóránkénti jobban teljesít hirdetésekre gondol az ember, akkor, jutnak eszébe újólag Virág elvtárs aranyat érő szavai: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén.” – Ez máma is nagyon ott van, viszont, ami megmagyarázhatatlan, ki az a hülye, aki ezek után még mindig ezekre szavaz.

Ezt magyarázza meg valaki nekem, mert ezt a titkot nem bírom fölfejteni.

Legyen akkor Timmermans

Jó, akkor levesszük a junckerost, de lesz helyette timmermansos, úgy megfelel? (Így szórakozik Orbán a világgal.) Nem felel meg, hülyegyerek, húzzál anyádba. Így kellene viszonyulni viszont a csútihoz az EPP moguljainak, ezek viszont csak hümmögnek, egyrészt-másrésztoznak, játékszabályokat tartanak be ott, ahol a másik fél az asztalra szarik, és kenegeti szét a mocskát. Ezt így nem lehet csinálni, ennek így jó vége nem lesz. Merengjünk hát el megint, mi van itt, mibe döglünk bele csendben és halkan.

Tudjuk, hogy kiakadás van az újabb riogatós plakátok miatt, amelyen Sorossal és Junckerrel, mint mumusokkal hinti el a fortélyos félelmet Orbán és bandája. Egy néppártost ne mocskoljon már, mondja a Néppárt, ez a mi Cipollánk meg azt mondja, nekem mindegy, rakunk oda helyette egy szocit, secko jedno, az én nyájam úgyis tajparaszt, mindegy, mitől szarik be és szavaz rám. Most ezt vizsgálgatja, ezt tűrik-e, közben letelik a kampány, és már mindegy lesz.

Nincs az Istennek olyan írt vagy íratlan törvénye, amit ne lenne képes áthágni ez a korlátjait vesztett és elszabadult organizmus, akit, illetve már egyre inkább, amit mi magunk nevelgettünk ilyen szép nagyra, hogy bírni sem lehet vele. És mástól várjuk, hogy megállítsa. Nem fogja, túlságosan úriember, nincsen szokva a karikás ustorhoz, a bő gatyához és a bakfitty-szerű érveléshez, nincsen otthon az ugaron. A vadkelet csak az erőből ért, egészen köznapian, ha képen verik, erre szoktatta a kommunista papája kölökkorában ugyanis.

Manfred Weber, akinek is egyre terhesebb a cimboraság, ezt mesélte: “Egy dolog azonban világos – megköveteljük az alapelvek betartását. Ezek a jogállamiság, a független média és bíróságok, a korrupció elleni harc és a tudományos kutatás szabadsága. Ezek az aspektusok nem csak kulcsfontosságúak, de ezeken alapszik az egész Európai Unió. Az Európai Bizottság elnökeként szigorúan tartanám magam ahhoz, hogy ezeket az elveket az unióban senkinek sem engedjük megsérteni.”

Hát, dehogynem, aranyom. Ha és amennyiben a timmermansos változatot elnézik Orbánnak, azzal annak adják bizonyságát, hogy nem értik a világot. Az alapértékekben ugyanis a világ boldogabbik részében megegyeznek a politikai ellenfelek, csak minálunk van olyan, hogy az egyik maga a diabolo, a másik pedig ha nem is angyal, de azért emberformája van. Ilyképp Timmermans egyenlő Junckerrel, ha az általános emberiről van szó, ugyanúgy ennek arcul csapása mindkettő.

A legújabb plakáttal – mint ahogyan az összes eddigivel is – Orbán Viktor a humánumot tagadja. Nem a Néppártról, hanem aljasságról van szó, s ha ehhez Juncker nem, Timmermans ábrázatja – Sorosról nem is beszélve – viszont komilfó, akkor nincsen miről beszélni. Illetve van, csak nem a néppártos töketlenekkel. Hagyni kellene, hogy az evolúció törvényszerűségeinek megfelelően a csúti paraszt az európai fasiszták vezére lehessen a szar és a mája törvényszerűségeinek megfelelően.

Már csak azért is, hogy tisztuljon a kép, és tudja az is, aki rá szavaz, és az is, aki ezt lehetővé teszi, mihez adja a jóváhagyását, ha az arcát nem is. Nincsenek viszont kamaszos ábrándjaim, ha ez a rontás Európával riogat, akkor azok, akik emiatt képesek rá voksolni, valószínűleg nem tudják, hogy ők is benne csücsülnek, illetve tán azt képzelik, ez egy kommunista ország, egy új Rákosi, sötét ellenség, aki ellen fegyverkezni kell, mert fenyeget minket a tankjaival, és rosszabb, mint a muszka volt annak idején.

Ez lehet költői túlzás, de valóság is. És nem megsértve őket, de megrémülve, ha olykor végignézek embertársaim üres tekintetén, megértem azt az igazat, hogy rövid távon mindig a sötétség győz. Mert most látom csak, hogy az atomkori feudalizmuson más már nem segíthet, mint egy második felvilágosodás, és ebből a szempontból tényleg érdektelen, hogy Juncker vagy Timmermans szerepel a képen. Nem értük kell sírni, hanem az elvesző világért, mert ugyan Orbánt akár ki is rúghatják, mégis itt marad nekünk, míg a világ, s még hét nap.

Jó éjszakát tehát, gyerekek.

Hat/-het

A ható igék kora jött el, teli veszedelmekkel a kurvaélet, mert minden lehet. “Korrupciógyanús ügyekbe keveredhet a későbbiekben Dobrev Klára.” – mint azt a hirado.hu elmagyarázta nekünk, valamint G. Fodor is kifejtette abbéli aggályát, hogy “…akár baloldali szavazókká is válhatnak a migránsok”. Vagy pediglen nem. Ezen a tempón haladva a bozótosban, miniszterügynök elvtársnak lekonyulhat a füle, amikor a képibe fütyölnek, illetőleg Kövér pedellusnak lepotyoghat a bajusza, ha pofán vágják. S végezetül, mind az egész fideszcsürhe börtönbe vonulhat, ha egyszer vége lesz a mostani mókának és kacagásnak.

Nyelvészek köteteket írnak erről az igefajtáról, a migráncsok, midőn tanulják csudálatos anyanyelvünket, hogy elveszejtsenek minket, ebbe hülyülnek bele, a magyar általános iskolásnak azonban elég annyit tudni, hogy a ható ige az ige egyik fajtája, amely azt fejezi ki, hogy az alanynak lehetősége van az igével kifejezett cselekvés elvégzésére (Ez így már egy pirospont). Tehát, megtehetné, ha akarná, de ki a rosseb tudja, megteszi-e. A történelem viharai, hasi görcsök vagy azok hiánya, a széljárás és a vízállásjelentés mind-mind befolyásolja, mi lesz, csak országot vezetni nem lehet így. Hülyíteni az egybites szavazót persze igen, takonynak lenni még inkább.

A nyelvieken túl pszichológiai vonzata is van ennek az igefajtának, amikor belengi a környezetét a bizonytalanság érzete. Félelmet lehet kelteni vele, mint mikor a troglodita reszketett az ismeretlentől, s gyógyírül megteremtette magának Istent. Hasonló szándékok munkálnak itt is, Dobrev korrumpálódhat, a migráncs szavazhat, az ég leszakadhat és a csillagok is a nyakunkba potyoghatnak a freskóról, ámde Orbán Viktor Mihály óvó karja, öle, térde körénk borul, és akkor jó lesz. Nincs nagyobb ocsmányság, mint tudatlanságban tartani az embereket, majd erre alapozva manipulálni őket. Ez aljatempó, de a mi kis saját bejáratú fasisztáinktól mi mást is várhatnánk, ugye.

A hat/-het világa feltételes jövő, a Camus-i, “ha nagy leszel, megérted”. Viszont nem árt figyelembe venni Füst Milán nyomán, hogy van feltételes múlt is, és itt már a bölcselet mezejére tévedtünk. Az elhajló filozófusok földjére, ahol is Hábi Szádi, aki mind Füst Milán volt egykor, értekezést is akart írni az igék feltételes módjának múlt időben való használatáról, de azt hiszik, megtette? Egyáltalán nem. De helyette is adott gondolkodni valót, hiszen “Mi lett volna, ha lett volna” lett volna – ugye – a dolgozat címe, amihez egy Sakán nevű, tudós, vak ember annyi kiegészítést fűzött csupán: “Ez maga a meddőség. Semmi se származik belőle, csak bánat és bánat. Életünk irracionalitásának egyik jelképe éppen ez.” Hát, igen.

Ha feltételes a jövő és a múlt is, akkor a kiábrándító, elcseszett jelen marad csupán, ezt lehet szopogatni kakasnyalóka helyett. Viszont – én feleim -, hogy megértsük országunk működését fideszileg, figyeljünk csöppet Hábi Szádi és Sakán párbeszédére: “…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett. – De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem. – És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle. – Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak…”

Gondolkodjatok el ezen, és menjetek békével.

Ne bízz a tavaszban

Tihamér, ez egér söprögetett a lakása előtt, mert tavasz van és gyönyörű, így gondolta. Kirázta a szőnyeget, elindult valami rágcsáért, mert estére Cilikét várta, az egérlányt, akármi is lehet ebből reményekkel. Elment hát özv. Kovácsné kamrájába, hogy megnézze, mije van az öregasszonynak. Semmije sem volt. Üres volt a kamra, de Tihamér nem kétségbe esett Cilikéről ábrándozva, hanem fölhívta az unokatestvéreit, mind a százhuszonhármat, hogy itt van egy asszony, olyan szegény, mint a templom embere. És jött mind az összes, hozta, amit talált, és csurig töltötték özv. Kovácsné kamráját földi jókkal. Amikor pedig meglátta az öregasszony, hogy teli a kamra, Jézust emlegette meg a csodát, Tihamér pedig csak mosolygott a bajsza alatt.

Elek, a rigó ült a körtefán, nézegette a pitymallatot, hogy mit rohangászik alatta ez a Tihamér, az egér. Elgondolkozott az Univerzumon, az ősrobbanáson, a táguló világegyetemen és a kozmikus állandón a sötét anyagra és sötét energiára figyelve, konstatálta Einstein zsenijét, fejet hajtott előtte mintegy. Szögmérőt vett elő, hogy meghatározza a Nap égi pályáját, és rájött, hogy tavasz van, ami gyönyörű. Nekilátott hát ordítani, ahogy számára az írva van, és özv. Kovácsné, minthogy tele volt a kamra már, és a fagyok sem fenyegettek, vele fütyölt, hogy ezt a telet is túlélte valahogy. Sajtot vett elő a kamrából majszolódni, és látta ám, hogy egérrágta az, egérfogókat tett ki hát és ízletes mérget, hogy kiirtsa életéből a kis szemeteket. Nézte ezt Tihamér, és úgy vélte, hogy az emberi faj menthetetlen.

Ottó, a bigott hangya az ötujjas kesztyűből levette a szemüvegét, hogy mi ez a hangzavar odakint, félretette a bibliáját, hogy Isten nevében rendet rakjon. Nézte Tihamért, az egeret, özv. Kovácsnét és Eleket a körtefán, ahogy az arcukat a Napnak fordították mind, a maguk módján köszöntve a tavaszt, a gyönyörűt. Ottó hülye volt magunk közt szólván, semmit sem értett az örömökből. Neki mindegy volt, tél vagy tavasz, dolgozott csak, mert a munka alapú társadalomban hitt. Erre nevelte a négy gyereket, akik már egymás talpára is tudtak lépni, fociztak, kispuskával lövöldöztek, bár a helyesírás nem ment nekik. Annyi baj legyen, gondolta Ottó, mindig lesz összeszerelni való, így a butaság bátorságával ordítani kezdett, hogy kuss legyen. Azonban özv. Kovácsné süket volt, Tihamér bosszúból fölrakott egy kis Clasht ráeresztve a basszust, Elek meg szart az egészre, csak fütyölt tovább, mert a Nap úgy állt, ahogy.

A kert végiben János, a tücsök kitörölte szeméből az álmot, böffentett egyet, és buli van kiáltással elővette a hegedűjét. Úgy cifrázta, hogy Mága sem cifrázta úgy soha a rózsazsín budoárokban és hatalmasságok előtt. Sírt az a hegedű János kezében, mert a télen Grapellit hallgatott csak, megfertőzte őt az öreg, s bár a keze még nem volt elég gyors, mégis olyan hangok töltötték be az udvart, hogy mindenki elhallgatott, özv. Kovácsné és Elek is, Tihamér pedig kikapcsolta a Clasht, úgy fülelt, hogy Cilikét is elfelejtette teljesen. Úgy mászott ki az a zene a fűből, úgy kacskaringózott elő a vakondtúrásból, hogy sírni kezdett a Nap és bólogattak a fák. És mit tett erre Ottó, a bigott hangya? A tücsök felé hajította a bibliáját. Röpült a szentírás, mint a malomkő, majd szétloccsantotta János fejét, hogy szanaszét ment az egész, és csönd lett hirtelenül.

Beborult ekkor mahomet felhőkkel, hogy özv. Kovácsné becsukta az ablakot, föltámadt a szél, visított, nekivágta a ház falának Eleket, a rigót, hogy csak úgy nyekkent, Tihamér bajuszát ráncigálta, letépte kesztyű házának ujját, keringett az, szállt a magasba, hogy Tihamér nyafogott, de már késő volt. János feküdt kiterítve, hegedűje is eltört, és Ottó, a bigott hangya letörölgette a szentírásról a tücsök életének maradékait, rendnek kell lenni motyogással, de nem mutatott megbánást, biciklire ült és elment dolgozni. Egy álmatlan denevér suhant be a képbe, fölkapta János élettelen testét, s ahogy repült el, hallatszott, ahogy ropog a foga alatt. Ekkor toppant be Cilike, az egérlány, aki idejövet özv. Kovácsné kívánatos mérgéből csent el egy darabot, és azt majszolgatta. Még csak reggel nyolc sem volt.

Nyomorultak

Amikor a második nagy háború vége felé a szövetségesek vagy az oroszok fölszabadítottak egy-egy koncentrációs tábort, a katonák jóváhagyólag félre néztek pár órára, hogy a volt megalázottak közül, akiben még volt annyi élet, azt tegyenek kínzóikkal, amit csak akarnak. Túl a bosszú és megbocsátás egészen izgató és mélységes kérdésein, ahogyan a volt rabok rázúdultak addigi fogva tartóikra, a korabeli felvételek tanúsága alapján a náciknak az elégtétel folyamán, amely egyenes út volt a halálba, olyan volt a szemük, mint a semmit sem értő patkánynak, amelyet elevenen falnak fel, és néz kifelé a kígyó szájából.

Ugyanígy a szabaddá lett városokban, amelyeket nem bombáztak vissza a középkorba, és még pislákolt bennük az élet, a kollaboránsokat, a nácik volt macáit kopaszra nyírták, és homlokukon horogkereszttel tették közszemlére a tereken és utcákon, és nekik is ilyen volt a szemük. Ezekben egészen halvány halálfélelem, csöppnyi megbánás, de leginkább az látszott, hogy nem értik az egészet, hogy történhetik ilyen velük, mert nem fogták fel az addig elkövetett bűneiket, vagy, ha igen, bocsánatosnak vagy egyenesen szükségszerűnek tartották, az elszenvedett inzultust pedig igazságtalannak.

Ilyesmik jutottak először az eszembe, amikor Szombathely lerongyolt városa tegnapi közgyűlésének elejét nézegettem, amely bejelentetten arra szolgált, hogy a várost felszabadítsák a Fidesz-es rabigából. Ez meg is történt, viszont az egész pörformansz nem volt tanulságok nélkül való, és nem szerzett felhőtlen örömöt egyáltalán. De nem azért, mert olyan kényes lenne az ízlésem, hanem, mert túl sokat tapasztaltam már ahhoz, hogy csűrdöngölőst járjak olyan események miatt, amely szereplői azt hiszik, hogy történelmet írtak, holott csupán lapoztak egyet a kifestőkönyvben. Nem a felszabadítók voltak a hatalmat átvevők ugyanis, hanem a szabadjára engedett foglyok.

Én könnyen vagyok az ítéletemmel. Nekem az az oldal, amelyik most erőt demonstrált, hatalma ormain sem adott semmit, amit emezek elvehettek volna, és koncot sem várok a szerepcserétől. Holott persze, hogy ezek győzelme éltetett mégis, ezért tevékenykedtem, írok végtelen évek óta, s majd ezután is. A két oldal között számomra csupán esztétikai és etikai különbség van, bár ez sem semmi, ha meggondoljuk, hogy megkezdődhet az az idő, amelyben a szimbólumok szintjén persze, de nem írják elő, hogy mikor járhat az ember WC-re, és jelen helyzetünkben a szabadságnak ezt a fokát is nagyon meg kell becsülni. Ennyi történt Szombathelyen, nem több, de azért slágvortokban mondok ezt-azt a muriról.

Mint az ismeretes, egy kis csetepaté után az eddigi ellenzék megszerezte a többséget a közgyűlésben, és a demokrácia egyelőre meglévő játékszabályai szerint az egy szavazatnyi fórjával pedig azt csinál, amit csak akar. És sokat akar, a mindent értelemszerűen és nagyon helyesen. Az történt a közgyűlésben, hogy az ellenzék frissen megszerzett öntudatával átszabta a napirendet, bejelentette, hogy mit óhajt megszavazni, mit nem, és egy lassan araszoló úthenger összes öntudatával elkezdte a földbe taposni a Fidesz-es bohócokat, akiknek ekkor kezdett el csillogni a szemében a fölzabált patkány riadalma.

Akkora volt a csodálkozás, hogy a polgármester két órás szünetet rendelt el hirtelen, sorokat rendezni, és riasztani városunk gauleiterét, aki nem más, mint a gukkeros volt honvédelmi miniszter, eddig élet és halál ura a tartományban, Viktorunk kinyújtott karja. A szünet után elsőként az átállt alpolgármester – akinek az új többség köszönhető – fölmentését akadályozták meg a forradalmárok. Ekkor eldőlt minden, hogy ott és akkor megtörtént a trónfosztás, polgármesterünk is nyugtázta a dolgot azzal, hogy annyit böfögött, a várost a bevándorláspártiak kezébe taszították, amitől hányingere lett az embernek, és ez a különös érzés az egész előadás alatt meg is maradt.

Ám teljesen érthető módon, mint amikor a vádlottra kimondják a halálos ítéletet, s ettől megnyugszik, a Fidesz-es fiúk szeméből eltűnt ekkor a riadalom, öntudatra ébredtek, és újólag igazolták, hogy mért kell őket elküldeni a francba. Innentől a forradalmárok szivárvány koalíció és bevándorláspárti többség volt a szavaikban, csillogtatták a fenenagy önérzetüket, erkölcsi magaslataikat, amitől az embernek felfordult a gyomra, a szivárványosok viszont csak röhögtek, ami lehet, hogy stratégiailag helyes, de taktikailag nem tűnt annak. Viszont a már felfestett úthenger ekkor megkezdte kíméletlen útját, és tiport le minden narancsot, hogy csak úgy fröcsögött.

A szivárványosok SZMSZ-t módosítottak, szabad információáramlást írtak elő, megtiltották a köztisztviselők és az önkormányzati cégek vezetőinek a politikai állásfoglalás kinyilvánítását. Voltaképp kipucolták a ganajt a szombathelyi közéletből, miközben a Fidesz-es fiúk egymást fényezték, elkezdték faragni a polgármester szobrát, ÁVH-t és jeges hajnalon kis kullóval menekülést vizionáltak, meg politikai leszámolást emlegettek. Az is volt. Az új többség nem reagált a mocskokra, olyannyira nem, hogy már szinte könyörögtek nekik, vitatkozzanak, de nem tették, csak kérlelhetetlenül szavaztak meg mindent, amit elhatároztak. Egy jeges tekintetű bérgyilkos öntudatával a Fidesz azt kapta, amit eddig ő tett.

Háborúban így kell ennek lenni, elfoglalni a hídfőállásokat, amelynek a legfontosabb eleme, hogy hatalmuk hatodik órájában azonmód rúgták ki a helyi tv igazgatóját. Ezekkel pedig, amit gyorsan-gyorsan elintéztek, úgy összességében az őszi választásoknak ágyaztak meg, maguk felé billentve a sajtó nyelvét, amiből kitűnt, ezek sem különbek, csak épp az inga a másik oldalára lengett ki. Az ember a Fidesz-es fiúkat nem gyűlölte. Érzelem, ha volt benne, a kártevőtől való ösztönös irtózás, emberi megjelenésében az ennek megfelelő megvetés volt és maradt is. Ám jó azt látni, amikor a nagyképű pökhendiséget pofán rúgják, mert az ember esendő és van benne igazságérzet.

Főleg akkor jó ezt nézni, amikor a gauleiter délután lóhalálában tényleg megérkezett, és tehetetlen volt, mert odalett a hatalma. Csak a péppé vert seregét nézhette, és kínjában ő is bevándorláspártizott, ami már oly mértékig unalmas, hogy kár is emlegetni. Ezeknél bárki, még a juhász kutyája is jobb, megkövetve persze a juhászt és a négylábút is. Nem egyebek így a fiúk, hatalmuktól megfosztva, mint szerencsétlen, vergődő nyomorultak, akiknek azonban fene nagy az öntudatuk, de idővel az is lelohad majd, így bukott meg a Fidesz Szombathelyen végleg, vagy csak átmenetileg. Elég jó móka volt, de katarzis nélkül, mert az egész cirkusz alatt a legkevesebb szó most is a választópolgárról esett. Így ma hajnalban azt konstatáltam, itt szeles, felhős az idő, amitől hasogat a derekam.

Plakát és lepraszag

Baden-Württemberg tartományi kormánya, ezen belül pedig Winfried Kretschman miniszterelnök maga személyesen nem hajlandó fogadni Szijjártó Pétert a plakátok miatt. Büdös nekik és neki a manus. Leprásparaszt. Magyarország kiszolgáltatott lakossága viszont mindenféle védőfelszerelés nélkül találkozhat a beteges műalkotásokkal, sőt, bónuszként még levelet kap az utolsó csecsszopó is hasonló tartalmakkal, amitől senki és semmi, hacsak nem saját maga védheti meg magát. Ez azonban a zömnek erejét meghaladó feladat.

És ez a kiinduló pontunk, a kályhánk, az alfánk és az ómegánk, hogy reménytelen helyzetünkkel szembenézzünk. Itt, a saját hasábjaimon már számos alkalommal küldtem el szordínósan az anyukájába az Európai Unió politikusait, mindahányszor élénken emlékeztetve a München 1938 szindrómára, amikor is elnézésükkel, beszariságukkal és halogatásukkal a világra szabadították az Apokalipszist. És, bár az összkép ezzel az elhatárolódással kicsit árnyalódott ugyan, a helyzet azonban ugyanolyan kétségbe ejtő, mint eddig akármikor.

Kretschman úr bár sokat tett, de nem eleget, a romlás ugyanúgy belengi világunkat, mint eddig. Ez a gesztus csak egy flastrom, szépségtapasz, amellyel a rothadást palástolni akarják, holott a beteg gócot kellene gyökerestől kimetszeni, ilyenre azonban a politika természeténél fogva alkalmatlan. A kompromisszumok művészetének is nevezik, akik megengedőbbek vele szemben, jobban belenézve a szemébe azonban bízvást nevezhetjük manipulációnak, amely terepen a tiszta lelkűek elbuknak. A politika az egyrészt-másrészt, nincsenek benne egyenes vonalak, ezért sikeresek benne a rókalelkűek.

A betegesek pedig még inkább. Kevés romlatlan, kamaszos pátoszú alak látható ezen a vidéken, aki pedig ilyen, az lemorzsolódik, mint például Sargentini asszony vehemenciája is már a múlté. Nem belőle veszett ki a hamvas harciasság, hanem őt magát felejtik el. Dalnoki Jenő, a Ferencváros legendás futball edzője mondta a kissé képzetlen, ámde kőkemény és megalkuvás nélküli játékosáról, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Nem verte, nem volt neki, és nekünk sincs kellő számú Sargentinink, az ő magyar kiadásáról meg ne is ábrándozzunk egyáltalán, nincsen ahhoz nekünk moslékunk.

Orbán Viktort a plakátjaival és gőzös nácizmusával együtt úgy kellene kivágni mindenhonnan, mint macskát szarni, ehhez képest mindig kap még egy utolsó esélyt. A magyarokat így hagyják magukra a plakátjaikkal, leveleikkel, diktatúrájukkal együtt, nem látva, hogy a saját nyakukra is hozzák a romlást. Egyedül vagyunk tehát szükségünkben, és így kellene kiutat lelni a kalitkás útvesztőből, ami – a váteszség terhét ledobva is – nem fog menni, itt fogunk megdögleni a végeláthatatlan föhenyen, a homokos, vizes síkon reménytelenül.

Náray-Szabó batthyányprofesszor helyénvalónak tartja a tömegek manipulációját. Ez az ő saját bejáratú fasizmusa, csak még nem tud róla. Majd, ha az ő kezéből is kiverik a kémcsövet, akkor látja másként, de akkor már késő lesz. Ezt a megengedő világlátását úgy hozta a tudtunkra, hogy szerinte a sorosozás nem az értelmiségnek szól, ezért baj nincs is vele. Winfried Kretschman miniszterelnök ezek szerint nem értelmiségi, mert magára vette. Ennek ellenére úgy reagált, hogy elfordította a fejét, jóváhagyva így mintegy, hogy a magyaroknak zavartalanul moshassák az agyát, ami végül majd az ő vesztét is okozza, és neki is késő lesz.

Így függnek össze a globalizált világban egymástól nagyon távoli dolgok, és mégis magányosak vagyunk, mint kitetszik. Így is maradunk, mind egyesével. Mert, míg a levelekben, plakátokban foglalt mocsoknak stabil, uszkve három milliós monolit tábora van, azok, akik pedig ebből nem kérnek, ugyanígy nem kérnek egymásból sem. Elég csak a Facebook nyavalygásait végignézni, s mintha mindenki Brian iskolájába járt volna, olyan rohadt nagy egyéniség, hogy a másik igaza teljesen lepereg róla. Nem érdemeljük meg, hogy a németek rúgják tökön Orbánt, ha magunk erre képtelenek vagyunk, és nem is leszünk. Ezért vagyunk elveszve teljesen, csaxólok, hogy ez van.

Nem kérek virágot a temetésemre. Köszönöm.

Filléres emlékeink

Ott bukott le a Nap, ahol ilyenkor, tél végén le kellett ereszkednie, épp a domb tetejénél, mintha az emlékmű csúcsára lett volna tűzve, mint egy világító, lüktető vattacsomó. Aranysárga, giccses képeslap lett a világ, amelynek a szélén, a domb aljában állt a két, reszkető fejű öreg, és néztek bele a fénybe. Illetve csak egyikük állt, egy szalmaősz hajú vékonyka asszony, aki kerekesszékben toligálta az urát, annak lábain pléddel, fején kalappal, és ürességgel is abban, de mégis kérdezett tőle az asszony, ahogyan belefordította a Napba, irányba állította, s nem azért, hogy érjék a nyalogató sugarak, hanem, hogy képeket csalogasson elő a remegő fejében, és ezért is szólt hozzá melegen.

– Emlékszel, Béla, emlékszel… – kezdte szelíden – ott, fenn, az emlékmű melletti padon fogtad meg először a kezem, néztél a szemembe, és mondtad, hogy szeretsz. Emlékszel Béla szívem?

Az öreg szemében fények gyúltak, ahogyan a múlt megjelent a fejében, és reszketeg szavakkal válaszolt.

– Mekkorát szóltak azok a kalasnyikovok. Fújt a májusi szél, amikor volt itt a KISZ avatás, és a szovjet elvtársak sortüzet lőttek a tiszteletünkre, csattogtak a zászlók a szélben, csak úgy ragyogott a vörös csillag a betonon, emlékszel, Irén? – ilyenek jöttek ki a száján, Irénnek azonban nem ment el a kedve, és ő is sorolta, ami benne kavargott.

– És Béla, emlékszel a nyárra, amikor csorgott rólunk a víz a sötétben ugyanazon a padon. A tiéd lettem és megkérted a kezem? – ábrándozott a nő tovább, és az ura is.

– Az Ifjú Gárda, amikor már mi álltunk sorfalat a KISZ avatáson, Irén, a sapka a fejeden, a gyönyörű, acélkék egyenruhád, meg az enyém, és fújt a szél, itt mindig fúj a szél. – így az öreg a lebukó Napnak.

– És igent mondtam… – folytatta az asszony – és fölkaptál, és dobáltál az izmos kezeddel, de kértem, hogy tegyél le, mert valamit mondani akarok.

– A május elsejék, Irén – folytatta az útját az öreg – álltunk az emelvényen az elvtársakkal, itt, a domb alatt, kalapunkat fújta a szél, ömlött a nép, a sör, a virsli, emlékszel, Irén?

– Terhes vagyok – mondta szakadatlan a nő -, ezt mondtam el neked. És ugráltál, és nevettél, és legurultál a dombon, és elvettél aztán, Béla.

– A kommunista szombatok, Irén. – volt kérlelhetetlen vagy monomániás a férfi – Itt építettük a járdát, csatornáztunk, magunknak építettük.

– Megszületett a kicsi Béla. – válaszolt a nő – Itt fényképeztük bérmálás után, itt szánkóztunk, amikor kisdobos volt, itt hógolyóztunk, és itt volt az ő KISZ avatása is. Stramm fiú volt, Béla, nagyon stramm.

– Bezárt a gyár, Irén, bezárt. – nyöszörgött az öreg – Itt ültünk a volt kartársakkal munka helyett, söröztünk akkor is, mert már május elseje sem volt.

– Itt tologattuk a kisunokádat, itt hányta le a szép zakódat, emlékszel, Béla? – Így a nő.

– Itt misézett a püspök is Irén, itt áldoztam nála a keresztény dalárdával együtt, Irén. Előtte levettük a vörös csillagot, keresztet tettünk a helyére. Hogy ordított a sok kommunista, itt verted fejbe őket az esernyőddel, Irén. – ábrándozott az öreg.

– Itt tudtuk meg, hogy a kisunokánk külföldre költözik, zokogtál, Béla. Persze, én is. – tett vallomást a nő.

– Isten megjött hozzánk, aztán elhagyott. – fordult magába Béla – A keresztet is leszedték a kommunisták, ezek a migráncssimogatók.

– Néha beszélünk a kisunokáddal, Béla, néha halljuk a hangját, de a fiad elhagyott. – kezdett el pityeregni a nő – Tüntetésekre jár, lázadozik, hogy megesernyőzném őt is szívesen, de szóba sem áll velünk, Béla.

– Kendős nők járnak az utcánkban, Irén. – mondta az öreg, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja. A nő pedig elfordította a Naptól a székét, és tolni kezdte a város felé, hogy megnyugodjon, de be nem állt a szája.

– Mivé lett a fiunk, Béla? – szaporázta tovább – Szabadságról beszél az istentelen, szakszervezetről, jogokról, mintha nem is én szültem volna. Csak azért, mert eltörtem az esernyőt az egyik haverja fején, már meg is tagad? Nácinak nevezi az anyját, engem, Béla, mit vétettem én? Ha KISZ kellett voltam KISZ, ha keresztény, akkor az, mit akarnak ezek, semmi nem jó nekik, Béla, hallod? – intézte most már az urához, de őt nem lehetett csak úgy kizökkenteni.

– Kendős nők, barna férfiak, nem elvtársak. – így készült ki az öreg teljesen, amikor a szék kereke elakadt egy repedésben. Tele volt repedéssel a járda, amit kommunista szombaton Béla adott az elvtársaknak, és most szégyenszemre valakik színesre pingáltak, pirosra, kékre, zöldre, sárgára. Irén cibálta, szuszogta, de nem ment semmire a csapdába került székkel, amikor előtte termett egy fiatal ember egészségesen, üdén és vidáman, mint aki semmitől sem fél.

– Segíthetek? – ennyit kérdezett mosolyogva, és Irén a sarkon kéklő plakátra nézett, aztán az ismeretlenre, akinek furcsán barnás volt a bőre. Kihúzta az esernyőjét a szék támlája mellől, és feléje csapott visítva.

– Segíts a kurva anyádnak, rohadt migráncs. – hadonászott, Béla a kendős asszonyokról értekezett, Irén pedig tehetetlenségében a földre rogyott, úgy zokogott, mert érezte, hogy lekésik a krumpliosztást a KDNP székházban. Ült a földön, nézte az emlékművet, élete tanúját az első szerelemtől a KISZ-en át a püspöki miséig, az első szánkózástól az elmenekült unoka hányásáig, a fia bérmálásától annak utálatáig, és úgy érezte, összenyomja az idő.

– Kendő. – mondta Béla.

– Lófasz. – válaszolta Irén illetlenül, amikor alábukott a Nap.

Megneveznek minket

“Ha valaki Magyarországot támadja, azt nevén fogjuk nevezni.” – Ezt mondta Hollik István fideszember, a csürhe egyik jelentéktelen figurája. És, bár fogalma sincs róla, mert setét, mint a tajtékos éjszaka, ezzel a dumával elnácult, elkommunistásodott, vagy a kettő sajátos elegye. Nem tudni, mi ő, milyen szerencsétlen teremtménye a jóistennek, ilyen iszap leginkább, ami bugyborékol. Az, meggondolva, akibe a pártközpontban beletöltötték a masszát, és most pöfög.

Egyébiránt az Echo Tv “Őszintén” című műsorában hirdette meg a kirekesztést, megjelölést, s emiatt, hogy ez a tévé ilyen című műsorral, sőt, a prostisrácok általi beszámolással tálalja a manust almával a szájában, így együtt kínosan komolytalanná teszi az egészet. Ámde valamit csak fölvillant Hollik elvtárs mérhetetlen sötétségéből, aki úgy fenyeget, hogy azt sem tudja, mit beszél, és ettől fémes ízt érez az ember a szájában. De majd én tovább gondolom helyette a szavai értelmét.

Elsőként egyébként Dub hadnagy ugrik be Hollik elvtársról, aki a frontra menet azzal riogatta Svejket, hogy majd megismeri őt a rossz oldaláról is, másodjára pedig Goebbels elvtárs, aki Nürnbergen a pártgyűlésen nevezte néven a zsidókat, mint az ország és a német nép ellenségeit. Valljuk meg, ez a két kép így együtt a groteszk és az abszurd képzetét kelti az emberben, a sírva nevetés ellentmondásait, csak momentán cserepes a szám és méla a kedvem, ezért nincs érkezésem egyikhez sem.

Azt nem mondta Hollik elvtárs, hogyan leszünk megnevezve, esetleg Proust módján, aki elindította, hogy helynevek, a név, és kimondta a varázsigét, miszerint Combray. Vagy csak úgy zakatolósan leszünk megbillogozva, hogy Kovács István, esetleg csoportosan, hogy a malomtulajdonos kulákok. Hogy elrebegik suttogva a nevünket mágiát alkalmazva, s hitük szerint így kerítve hatalmukba a lelkünket, vagy csak egy kitűzőt kapunk, sárgát, csinosat, hogy őt lődd a Dunába.

Mindmegannyi megválaszolatlan kérdés. De közelebb visz a megfejtéshez, ha azt is elmesélem, hogy ez a Hollik nagy és sűrű nyelvcsapásokkal jelentette ki, az ő szülei mélyen vallásosak és antikommunisták voltak. Ez azért érdekes, mert valaki azért szólhatna neki, ez itt a XXI. század, és nem Horthy keretlegény csapatába nyújtott be motivációs levelet – ahol az ilyen kritériumok előírások voltak -, hanem a nép egyszerű gyermekeit, meg a tartótisztjét akarja meggyőzni, hogy megérdemli a velőscsontot.

Nem tisztázott egyébként, hogyan lehet támadni Magyarországot, szóval, tettel vagy pediglen hallgatással is, hogy mi minősül egyáltalán támadásnak. Azt tudjuk, ha én azt mondom, Orbán lop, akkor már hazaáruló sorosbérenc vagyok, a nép ellensége, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Hogy ezen kívül mivel lehet még támadni Mária országát, az is érdekelne engemet fölöttébb, nehogy bűnbe essek. Sőt, még Magyarország fogalma sem tisztázott egészen.

Hol kezdődik és hol a vége? Nemesmedves-Záhony a viszonylat, vagy Oberpullendorf-Csíkszereda, netalán egyenesen Borneótól a Szíriuszig nyújtózik, kitöltve az Univerzumot, ez sem mindegy egyáltalán. És, hogy kik lakhatják kies tájait, az is egy rejtély, mert a fideszcsürhe azt is mondta: “Magyarország nem mindenkié.” – Oké, de akkor kié lehet? Aki meg lesz nevezve, azé nem, aki pedig kijelöli őket, mint korcsokat, azoké csakis. Tehát az övék kizárólagosan.

A hajléktalanokat így kergetik el a padokról, a nem közülük valókat pedig az országból óhajtanák, ha tehetnék. Ezt jelenti Hollik elvtárs vallomása, valamint azt is, hogy a kampány kicsúcsosodott, a harc fokozódik, mert Márki-Zaynak is ezt üzenték: “A közeledő választások tétje, hogy Magyarország mindenkié, vagy csak a magyaroké lesz.” – Világos a sötétség, s ha már Goebbels elvtárs az elején eszembe ötlött, hallgassunk még tőle csinos gondolatokat:

“Az életünkért folytatott küzdelem közeledik a csúcsponthoz. Az nemcsak a német nemzet szabadságáért és biztonságáért folyó küzdelem, hanem óriási birkózás Európa jövő sorsáért, sőt az egész civilizált Nyugat sorsáért. Nagyon téved az ellenség, ha azt hiszi, hogy elveszítjük bátorságunkat, ha néhány ütést kell elszenvednünk. Ezek a csapások csak riadójel számunkra a totális háborúra.” – Ezt mondta a kacskalábú 1943-ban, s, ha a német nemzetet magyarra cseréljük ebben a szövegben, rájövünk, hogy Orbán sem mondhatta volna szebben.

És itt élünk, emberek. Gondoljatok bele, hogy már megint itt vagyunk.