Sitt

Úgy kerítették el tegnap Orbán Viktort, olyan mókás gyomorforgatón, mint valami lepusztult hétvégi telket vagy konyhakertet, ahol krumplit és sárgarépát termesztenek. Illetve, mint a bontási területet szokták, hogy ki ne szálljon a por, messzeringó szimbólumok egész sorozatát generálva így a füstös ég alatt. Régi mániája már a rejtekezés miniszterügynök elvtársunknak, amióta nagy lett, azóta tart neki ez voltaképp, ez a mostani azonban minden eddiginél messzebb mutatott. Ez már nem függöny mögé bújás, újságíró elől menekülés, hanem hermetikus retesz, hogy a valóság be ne mehessen a világába egyáltalán. Szar ügy, mit ne mondjak.

Ez ilyen diktátor-nyavalya egyébként, őket üli meg ez a kórság, hogy az ember meg is sajnálná a fajtájukat, ha nem utálná mind az összeset, de ezt különösen, mert élni így nem lehet, illetve lehet, de minek. Mielőtt azonban még tovább gondolkoznánk Orbán nyomorán, nézzük, milyen utalást hoztak létre azok, akik ilyen fekete műanyaggal zárták el a panorámát kifelé, a tekinteteket befelé, hogy egy burkot hoztak létre, egy zárt lufit, benne lázáros álomvilággal. Elsőként az az ember érzete nézve ezt az idillt, hogy ilyen lepleket oda helyeznek, ahol épületet bontanak, vernek szét, hogy a sitt – mint építési törmelék – ne zavarja a kívül lévőket, ne bántsa a tüdejüket a romlás pora.

Innen már csak egy lépés csudás nyelvünk azon folyománya, hogy a sitt másik jelentése is eszünkbe jusson, úgymint dutyi vagy börtön. És ettől a történet olyan kerek és egész lesz, hogy nem is kell fölöslegesen magyarázni és tovább ragozni. Abban a fekete nejlonban benne van Orbán Viktor Mihály egész nyüves sorsa az avas szagú parasztudvartól a trónusig, majd a zárt osztályig, vagy pediglen menekülésig és magánzárkáig bezárólag habitus és filozófiai gusztus szerint. Innen nézve a kerítés műalkotás, a tökéletesség maga, nem csak egy, hanem milliónyi sors képe-mása. Innen börtön, onnan álca, mert csupán nézőpont kérdése minden.

Esztétikai vizsgálatából azonban legyen elég ennyi, mert még megcsömöllünk a gyönyörűségtől, de van ennek egy etikai vonzata is, amely a bozontos lelkek működéséről szólna. A manus önmagában érdektelen, az útja egyenes, az ilyeneket el szokták taposni, egyszerűen átgyalogolnak rajtuk az öntudatra ébredt népek, hogy csak egy amorf paca marad utánuk. Ez legyen a saját lábon álló kedves famíliája gondja-nyűge. Hanem a szolgák, akik fölépítették neki ezt a falat, akik sürögnek körüle füldugóval, napszemüvegben, testőrök, rendőrök, TEK-ek, hogy nekik meddig terjed a lelkiismeretük, az a bizonytalanság, és nem is kevés.

Ők tartják életben a gazdájukat és a rendszert ugyanis, ámde az a csomó kardja vagy a zár kulcsa, hogy mikor teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők erre szerződtek, esküdtek-e, vagy nem tudom, mi a szokás az ilyen bulldogoknál. Hogy arról volt szó, egy demokratikusan megválasztott minielnököt óvnak a veszedelemtől, és nem pedig egy despotát rejtegetnek a saját népe elől, hogy ettől ezek a népek nem hasonlanak-e meg, vagy hogyan van ez. Bimbózik-e köztük egy Stauffenberg aktatáskával, vagy a jó kis fizu nekik is elvette az eszüket, betömte a fülüket és leamortizálta a kajla lelküket is. Ez valójában az igazi dilemma, a millió dolláros várakozás, esetleg hangszóró.

Mert és voltaképp ez a fekete takaró már nem is Orbán gyalázata – persze azért mégis -, mert ő már olyan régen átlépte azt a rohadt Rubicont, hogy egy új aljasság nem oszt már és nem szoroz. Viszont ez vallomás azért, ez a nejlon, hogy a diktátori egyedfejlődés nyílegyenes útján ez a miénk elérkezett a végső stádiumba, abba az álomvilágba, amelyben a körülötte lévő valós dolgok érdektelenné válnak, és csak az az igaz, ami a beteg agyában gomolyog. Erre utalt egyébként a nejlon mögötti delirálása is, de ennek boncolgatását ráhagyom más kollégákra, az is egy öröm a maga módján és nagy feladat. Én csupán, mint látható volt, azon morfondírozok, hogy ezt a nejlont kívülről kell megszabdalni, vagy belülről bontják-e le. Momentán ez foglalkoztat engemet olyan dörömbölősen.

Jó lesz nekünk

Jó lesz nekünk, népeknek. Nem épp Menyhárt Jenő-féle értelemben, hogy a súlytalanságban szeretkezünk vagy lesz végtelen sok égitestünk, esetleg felébred az álom és mi alszunk tovább, hanem csupán ontológiailag, meg, hogy az éjszaka az soha nem fog véget érni. Elsőként az juttatott erre a meggyőződésre, hogy Tarlós főpolgármester buzog, mint a rosseb.

Miközben Budapest szétrohad alóla, metrók és buszok füstölnek el a végtelenbe, vagy mindenki tegyen egy színt a képre még saját élményeiből, Tarlós főpolgármester esze már nem is az idei, hanem az elkövetkező nyáron jár, a 2020-ason, amikor nemzetünk Orbán ritmusára a futballban egyesül és olvad össze mintegy, mert néhány redves meccset itt rendeznek az aktuális láblabda Európa-bajnokságból.

Az ilyesmitől állva hugyozik a NER-polgár, de legfőképp Orbán miniszterügynök elvtárs, hiszen kajla tudatában a labda pufogása, a frissen nyírt fű illata, valamint a szotyolahéj sercegése egyet jelent a boldogsággal és a nemzeti nagysággal, amit az is mutat, hogy most már százhúsz milliárdban szabta meg azt a limitet, amit TAO-ból az ilyen nagyságokra költ és nem oktatásra vagy más haszontalan dolgokra.

Hogy a fodbalistáknak is jó legyen, ne csak nekünk. Tarlós főpolgármester tehát beállt a sorba, és olyan időkről ábrándozik, amelyek során lehet, már csak fölösleges nyugdíjas bácsi lesz, és nem pediglen főpincér, ami kifejlet csak a lakosokon múlik, viszont rajtuk nagyon. Mégis, Tarlós főpincérnek szíve joga ábrándozni merengeni, és lelkének virágait elénk teríteni, mint megtette ezt most is.

Azt delirálta tehát, hogy a jeles esemény során, amikor a sok népek kiszorulnak majd a három-négy, uszkve ötszáz milliárdos vadiúj Népstadionból, tehát, aki oda nem fér be, az a Hősök terén létesítendő “fan zone”-ban nézheti a csodát – ami a futball maga – majd 2020 nyarán, amikor ki tudja mi lesz ezen a világon még vagy már. Több tízezer embert vár oda Tarlós főmókamester, amiből akármi is lehet.

Gondoljuk csak meg a leselkedő veszedelmet, ha és netán sorosisták gyűlnek ott halomba, fütyölnek és szánkókat szentségtelenítenek meg, elképzelni is borzalom. Jól tette Tarlós főmester, hogy nem a várba álmodta a tömeget, mert gondolhatta volna oda is, igaz, arra a környékre hovatovább már a madarakat sem engedik be, még a neonácikat sem menetelni. De hiába mondják, ne higgyük el nekik, hogy erkölcsi megfontolásokból.

Mégpedig tán azért ne, mert Németh Szilárd, aki mostanában a Fidesz eszévé lépett elő, a Facebook oldalán siratta meg Horthy kormányzót. A halálára emlékezett, s akinek ilyen késztetései vannak, annak a neonácik sem igazán büdösek. Így hát, arra kell jutnunk, azért nem gyalogolhattak a várban a mi kedves fekete ingeseink, mert ott lakik az atyaisten trottyos gatyában.

Tényleg oda költözött szakácsostul, inasostul, és emberek, emberek, máma ő maga fog szólani hozzátok, hogy még jobb legyen. Igaz, bekerítve, fogdmegektől ölelten, de mégis csak hetek óta ezen rugózik a fél ország, mit fog mondani az atyaisten, és az mit fog jelenteni nekünk. Semmit. Érdektelen, s nem csak azért, merthogy a tettei és nem a szavai, hanem, hogy köze nincs a valósághoz egyáltalán sem a tudatának, sem az abból kicsapódó mondatoknak, ha egyáltalán.

Meg különben is, mit érdekelné az embert egy narcisztikus, hatalommániás tajparaszt, akire egy esetben kellene figyelni, ha ki kellene lesni, merre menekül. Mert tegyük szívünkre a kacska, elgyötört kezünket: tud ez még valamit rontani a sorsunkon? Na, ugye. Innentől kiérdemelte, hogy az ember keresztbe lehányja, amiket összehadovál, két nap múlva úgyis elfelejti mindenki egy újabb lopás után.

Hűtlenek lettek hozzánk a szavak Babits-csal szólván, és jobb is így. És még jobb lesz állítólag, ha megtudjuk, a másik várbéli lakos, ez a pecás milyen dátumra írja ki az uniós választásokat. Hogy mire élesítsék a szoftverek megvadulását, mikor kell buszt küldeni az ukránokért, ahogyan ez szokásban van minálunk következmények nélkül. Ennyi az egész, ezen kívül ez az Áder is felejtős, lehányós.

Nem lennék a helyében, amikor szembe kell nézni magával, és a semmivel találkozik, üres lesz a foncsor innenső oldala. Ez lesz annak az útnak a vége, amelyen kitartóan halad, s amely során a barátból kesztyűbáb lett, aki lassan már megvetést sem érdemel. Így lesz nekünk jó, viszont csak akkor, amikor ezekre ráborul a feledés. Addig pedig polgártársak, leshetitek a téren a futballt, az új vallást a’la Dél-Amerika, hátatok mögött a favellákkal. Vigaggyunk hát, hogy jó nekünk.

Gyermekkorunk kedvenc ízei (4.) – a katonagomb reform módra

Gyermekkoromban nagyon szerettem azt a katonagombként ismert aprósüteményt, amit egy falatra meg lehetett enni. Az első sütemények közé tartozott, amit kamaszként magam is egyedül el tudtam készíteni. Az alábbiakban egy teljesen új receptet teszek közzé, ami talán a baracklekvárt és az elkészítési módot leszámítva semmiben nem hasonlít az eredetire. A masszához az alapötlet Pocak Pannától származik. A kész aprósütemény kívül ropogós, belül omlós. Gluténérzékenyek is fogyaszthatják.

Hozzávalók

100 gramm méz
100 gramm őrölt mandula
100 gramm aprított mandula
100 gramm apró szemű zabpehely
100 gramm kókuszreszelék
2 db M-es tojás

A töltéshez

100 gramm sűrű baracklekvár

Elkészítés módja

Kimérem a hozzávalókat egy tálban, majd alaposan összekeverem egy fakanállal.
Előmelegítem a sütőt 150 fokra.
Kibélelek sütőpapírral egy tepsit.
A masszából kis golyókat formázok, és a tepsibe rakosgatom azokat. Nekem 26 db jött ki belőle, pont egy tepsire való adag.

A fakanál nyelével mélyedéseket nyomok a golyókba.

A sütőben, légkeveréses üzemmódban, 150 fokon, 12-15 percig sütöm az aprósütiket.

Még melegen megtöltöm a mélyedéseket baracklekvárral.

Jó étvágyat hozzá!

Kampec dolores LXXXIV. – Télből tavaszba

Most volt csak, hogy karácsony lett váratlanul, és a falu népe visszatért mind a kirándulásról, amelyen beutazták az űr végtelen tereit és idejét, olyan helyeken jártak, amit jobb lenne feledni, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy találkozott volna Istennel. Sőt, ami nagyobb bajnak mutatkozott, arról sem adott számot egyik sem, hogy láttak volna egy útelágazást, amelyen tábla hirdette volna, hogy Mennyország jobbra, százezer fényév, hólánc használata kötelező, szarvasveszély. Ilyen sem volt sehol, és mégis úgy érkezett vissza mind, mintha megismerte volna a lét legmélyebb titkait, mert látta a halált. És nem sötét köpenye volt kaszával a kézben, hanem egy fess fiatalember volt ő tangóharmonikával a kézben, félrecsapott sityakban, szájából füstölgő cigaretta lógott, és olyan dallamok jöttek elő abból a hangszerből, hogy fejest akart ugrani bele mind. A duplagyűrűsök sikongattak és otthonkáikat szaggatták, a protkósok táncra perdültek tőle, a bánatos szemű fiatalasszonyok pedig még szomorúbbak lettek, takargatták büfifoltos melegítőjüket, és ott kárhoztak el a vágyakozásban és szégyenükben.

Így érkezett vissza a falu és az összes lakója, így állt ott a kocsma kövezetén az első vendég, amikor karácsony lett, s ahogyan hörbölte az italát, naptárlapok kezdtek szállingózni az égből, ringtak lefelé, s amint az elgyötört ádámcsutka küzdött a fröccsel, és az utolsó korttyal is megbirkózott, már február volt. Béla fölnézett, és azt látta, luk van a plafonon, és az idő szivárog el rajta egyre gyorsuló ütemben, mire rájött, hogy ő tehet erről, a bűnös ő, csakis ő, mert hajtotta szívében a telet, kijelölve az elejét és a végét, egyre csak hívogatva a tavaszt, és addig, míg az irányítás ki nem csúszott már a kezéből, és úgy rohant az idő asztalparipákon és papírrepülőkön, mint valami elszabadult ár, megvadulva és féktelenül. Ment a lukon át ki az élet, füstölt a kocsma tetején, mígnem Béla a legvégső pillanatban fölhajított egy mosogatórongyot, attól a luk bedugult, és csodálkozott nagyon, hogy lám, mennyi kicsi elég a meneküléshez. Viszont meg kellett vizsgálni, mi maradt, mennyi veszett, mi lesz még, mert a rongy mellől a lukból kilógott egy fél mondat, fél pár kolbász és egy bicikli leeresztett kereke.

Nézte Béla a vendéget, aki épp végzett a fröccsével, mielőtt indult volna földíszíteni a fát haza, ámde az már aszottan lógott a hátán és tüske nélkül, de észre sem vette, föl sem fogta, hanem fröccsöt kért még, és nem attól volt üveges a szeme, hanem az emlékek hiányától, mintha mi sem történt volna. Nem fájt neki a két hónap elvesztése, és nem lehetett tudni, mert meg sem tapasztalta azért, vagy, mert mindegy is volt, hogy üreg támadt az életében. Mert a jelen mindig legyőzi a múltat meg a jövőt, hogy a moston kívül minden káprázat csupán, és semmi sincs, ami volt, és pláne, ami lesz. A két közmunkás is ugyanúgy állt ott, mint akármikor, és ez már nem is film volt, hanem fénykép, és Béla rájött, ez a pokol, más mi lenne. Így, ilyen bölcsességgel indult útnak, a bádogbánoshoz iramodott, hogy helyre tegye a vén hazugot, és olyan hatalmasan lépdelt, úgyannyira fenyegetőn, hogy a harangok maguktól félre verődtek, az ég meghasadt, Béla pedig megtorpant elszánásában, de csak, hogy megvizsgálja, mi a rosseb ez már megint.

Csuda volt, csoda történt, mert az égi hasadékon folyt vissza a plafonon át menekülő idő, hogy, mire a templomhoz ért, már éjféli misére harangoztak, a falu népe pedig puccba vágva magát haladt, ropogtak a fehér ingek, nyikorogtak a csizmák, szálltak a sóhajok, körbeért minden tehát, hogy Béla visszasompolygott az ivóba megszégyenülten. Leült az asztalához, amikor belépett az első vendég már megint, hátán a friss fenyőfával és fröccsöt kért. Így ért körbe az idő, így állott helyre a rend, és az egész kalandra csak egy repedés emlékeztetett a plafonon, alatta a mosogatórongy a kövön, ami megmentette a világot a pusztulástól. Nézte ezt az egészet Béla, erősen nézte, s vágy támadt benne egy jó beszélgetésre nagyon, s kivel lehetett volna ilyet, kiment hát az udvarra rigó cimborájához, és kezdte volna neki a mesét, hogy képzeld. De az csendre intette, hogy fütyölnie kell, mert mindjárt itt a tavasz. Béla most már semmit sem értett, fütyölt hát együtt a rigóval, hogy csak úgy zengett az a kurvaélet, és bimbózni kezdtek a fák.

Rétvári és az izmusok

Tegnap Tódor napja volt, amelyhez véletlenül semmi félnivaló nem tartozik épp, hogy mit csinál a medve, kopog vagy locsog, süt vagy esik, fúj esetleg. Olyan nap tehát, amikor minden következmény nélkül történhet akármi, szabadság, tánc a hóban. Mondtam is magamnak hajnalban a piacra menet, miközben lefagyott a bütyköm, szóval mondom, na, Kázmér, azt csinálsz, amit csak akarsz, fütyölj, vagy akármi sorosista bolondság.

Aztán szembe jött Rétvári elvtárs esze, amin el kellett merengeni. Nem a piacon jött szembe, hanem a gépen, mert kinyitottam neki az ablakot. Őt mindig érdemes tanulmányozni, az ember szíve földerül tőle, midőn, mint hiteles, tiszta forrásból, ajkai közül meg lehet tudni rendre, mi a lehető legjobb épp a világunkban, hogy a kormány úgy zúdítja ránk a jótéteményeket, akárha friss, tavaszi zápor. Viszont most gondolkozott.

Vagy úgy csinált, mintha. Nem volt a hóna alatt egy zsák krumpli nyugdíjasokat csalogatni, se egy statisztika a zsebében, hogy a magyarok már nem is születnek, úgy szaporodnak, hogy számolatlanul potyognak a csecsemők a levegőégből. Rétvárinak ilyenhez van tehetsége, most meg elküldték beszédet tartani egy, a Tanácsköztársaságról szóló konferenciára. Képzelhetjük a szárnyalást, ahol egy Rétvári adja meg a zsinórmértéket, mert formában volt a manus nagyon.

Ezt a tanácsköztársaságos cuccot aktualizálta Rétvári elvtárs, ahogyan rávilágított pártunk és kormányunk zsigeri félelmeire, s egyben ütött egyet az ellenzéken, zseni a faszi. Vagy nem. Nemzetezett persze, kifejtve, hogy: “Nemzeti alapú, a nemzet érdekeit minden más elé helyező politikára van szükség, nem pedig olyan nemzetközi ideológiák támogatására, mint a kommunizmus, a nácizmus vagy a globalizmus.” És ebben engemet valami zavart, mintha tüske ment volna a körmöm alá.

De nem az, hogy egy fasiszta kormány tagja rémüldözik a nácizmustól, mert felteszem, fingja sincs a különbségekről, csak a Jobbikban valamelyik ökör lengette a karját. Ellenpontként ott vannak miniszterügynök elvtárs szélsőjobbos cimborái, de ez sem érdekel. Mint ahogyan az sem, hogy úgy általában ki kokettál a Kínai Kommunista Párttal, hát, nem én az ziher, de az ilyen slendriánságokat már megszokhattuk a NER kommunikációjában. Hanem ez a globalizmus.

Ez nem hagyott aludni, mert értem én, hogy mit akart mondani a költő, csak hülyeségeket beszélt. Mert mindenféle szakirodalmak globalizációt ismernek, viszont globalizmust csak és kizárólag a kulturális harcot folytató NER munkások, akik valami ismeretlen okból összekeverik az emberi faj kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésének folyamatát valamely ideológiával, ami nincs. Én nem mondom, hogy Rétvári elvtárs számára, így izmussá alakítva a dolgokat, ez nem tűnik félelmetesnek, viszont reszkessen magában és magának.

A kajla világ változik és alakul. Ady is rettegett az olyan szavaktól, mint a börze és a tőzsde, aztán megírta a Vér és arany-t például, de, hogy ne menjünk ilyen messzire, a szimbolizmus nélkül csak Szabolcska Mihály maradt volna, és akkor tán jobban feküdne Orbán elvtárs szügyében is. Innen fakadhat tán, hogy a NER lovagok rettegnek az izmusoktól, pedig, ha belegondolunk, a nácizmus és a kommunizmus furcsa elegyét bízvást nevezhetnénk orbánizmusnak is.

Kicsit megszaladt a képzeletem, de magával ragadott ez a globalizmus, mint pejoratív és nem létező fogalom, akár a libsibolsi, a sorosista meg ilyesmik, amelyekkel a hívők igyekeznek mire és őkre osztani a kaotikusnak tűnő világot, hogy egy bezárkózott akol melegében babusgató otthonra leljenek. Ezt nevezik hivatalosan nemzetállamnak, ami egyébként régóta nincs, de, ha van, akkor csak vérontások okozója.

A globalizáció nem eszme, hanem folyamat, gazdasági, pénzügyi, kulturális és nyelvi univerzalizálódás, nem Soros találta ki, még csak nem is Macron, globalizmus, mint eszme nem létezik, és aki ellene hadakozik, az Don Quijote, de minimum hülye. Tudom én, hogy Magyarországon kívül nincs élet, meg hogy ez a hely a bokréta az Isten kalapján, de azért mégis. A vasutakat, hajózást, távközlést csak nem akarja Rétvári elvtárs buzgalmában fölszámolni, holott ezek az ördög találmányai és a globalizáció fortélyos eszközei.

Visszamehetünk a középkorba egyébként, csak nem érdemes. Mert például Rétvári elvtárs a gyermekek nagy barátja, mint az közismert, és nem árt, ha tudja, hogy például maga a “gyermek” szavunk is török jövevény, éspedig nem is az oszmán időkből, hanem már a vértiszta honfoglalás korából. És még mennyi ilyen van, például, ha már kereszténydemokrácia: boszorkány, egyház, koporsó vagy bűn. Vagy például miniszterügynök elvtárs sem tudott volna türbékkel kurválkodni egy kis kezdeti globalizáció nélkül.

Számos-számtalan példa lenne hozható, Gucci táskák, coca colák és kokain, amelyeket mind amiatt élvezhet a mai uralkodó osztály, ami ellen ágál. Kumiszt is lehet inni, minek a Chivas Regal. Szóval, nem kéne hülyeségeket beszélni, mert az ember elábrándozik rajta, és soha nem ér a végére. Úgyhogy nem is folytatom, csak lecsekkolom, hogy az ostoba riogatás új fokozatba kapcsolt, hogy lesz ez még rosszabb is, bár már most is elég kiábrándító a helyzet.

Mert képzelhetik, mi történt. A Facebook fölajánlotta, hogy legyek a szombathelyi időjárás ismerőse, én bejelöltem, ő meg visszaigazolt. Mondom, de jó, Kázmér, ebből még akármi is kisülhet, ha az időjárás a haverod. Kimegyek az utcára hát, belekiáltom a világba, hogy szevasz időjárás, de nem szólt vissza, nem üdvözölt, helyette egy kacagó szél futott el az utca felett. Nyugat felől jött ez is, globalizmusos oxigénnel, el fog veszejteni minket, azt hiszem.

HOLDOSI ATTILA – UJVÁRI TÍMEA DUÓ A SZERDA ESTI AKUSZTIKBAN

Az Agora MSH aulája megtelt érzelmekkel, lágy dallamokkal, és egy csodálatos énekhanggal.

Mindez a szerda esti akusztik soron következő részében Ujvári Tímea és Holdosi Attila előadásában.
Képgaléria ide kattintva látható.


Közös zenei múltuk évekre tekint vissza, több formációban zenéltek együtt. Egyik legemlékezetesebb közös fellépésük amikor a Savaria Szimfonikus zenekarral muzsikáltak együtt. Ekkor született a gondolat, hogy a jelenleg is hallott műsort összehozzák.

A repertoárban főként mély érzelmű dalok szerepeltek a világ zeneirodalmából merítve. A szerda este elhangzott dalok ebben a formában, ének és gitár csak ritkán hallhatók. Igazi különlegessége a koncertnek az volt, hogy a dalokat saját érzéseiket is tükrözve, egyedi módon feldolgozva szólaltatták meg.

A közönség pedig hálás tapssal köszönte ezt meg.
Képgaléria ide kattintva látható.

Münchener Post

Ahogyan elnézem miniszterügynök elvtárs bájos-bárgyú képét duci kis kezében a frissen megszentségtelenített Magyar Nemzettel, bizonytalan érzések áradnak szét bennem hányingerrel elegyest. Olyan ez az idill, mint amikor Semjén szarvasa lóg élettelenül a helikopter alatt, vagy égetik el épp a hajléktalan pokrócát, és az a pillanat is, amikor Hadházy röpül a levegőben, vagy egy polgártársunk tagjai gémberednek meg a fagytól, hogy soha ne is egyenesedhessenek ki. Az ilyenekben töményen, mintegy eszenciálisan van benne a gyalázat.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.

Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.

Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.

Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.

Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak. Átevickélni a vérzivataron, majd utána fölmérve a dúlást megkezdeni a romok eltakarítását és az újjáépítést. De, hogy ezt ki éli meg, s mikor, az ma még nem tudható egyáltalán.

Dedó

Amikor Brunszvik Teréz 1828-ban megalapította az első kisdedóvót a Mikó utcában, eszébe sem jutott, hogy közel kétszáz év teltével érett, felnőtt, bár a jelek szerint galádságukban eléggé infantilis férfiak adóznak az ő szellemének, holott még ez sem igaz egészen. A mi Terézünk intézményében ugyanis Pestalozzi elveinek megfelelően beszéd- és értelemgyakorlatokat tartottak, ami noszogatások mai hősünkre, Papp Dánielre, az MTVA vezérigazgatójára is ráférnének, mert nagy szükséget szenved.

És nemcsak értelmi meg erkölcsi, hanem minden bizonnyal érzelmi területen is. Ezért van az, hogy működését a dedó lexikával jellemzem, mert ugyan ez a fogalom etimológiájában a már emlegetett kisdedóvóból ered, ma azonban már pejoratív értelemben használatos. Rám például az edzőm mondta megbökve a szemüvegét, amikor már nem tudott mit kezdeni a gyerekes hülyeségemmel. Mélyen a szemembe nézett, dedó? – tette fel a kérdést, s az ember akkor megsemmisült.

Papp Dániel azonban, aki a hírek hamisításával nyugdíjas koráig beágyazta magát a trágyadomb melegébe, mégis el van veszve, és valami apafigurát keres magának. Sajátos gusztusa lehet, mert Kövér Lászlóban véli megtalálni, és neki árulkodik ellenzéki képviselőkről, hogy bántották őtet, mintha Kövérnek ehhez bármi köze is lenne, bár lehet, azt hiszi, hogy van.

Ennek a hívésnek egyébként megvannak a maga filozófiai magasságai és mélységei, amelyeket Sheldon ekképp foglalt össze nekünk szíves tanakodásra: azt hiszed, hogy azt hiszi, hogy azt hiszed, hogy azt hiszi. De nem hiszi. Ha ebbe mélyen belegondolunk, megleljük benne az egész nyüves világot csillagokkal, istenekkel és nádirigókkal mind együtt.

De elkalandoztam, hiszen Papp Dániel, s belőle fakadóan a NER gyönyörűségei ihlettek meg máma, és azon munkálkodom nagy erőkkel épp, hogy az esztétika szabályainak megfelelően a Papp elvtársban megnyilvánuló egyedi mocskot és csökkent emberi értéket tipikusnak mutassam, általánossá tegyem, mivelhogy az. És ezen a ponton Lukács György is csettint, de ezt ne árujuk el Orbán Viktornak, mert még zokon veszi.

Szóval Papp Dániel levelet intézett Kövér Lászlóhoz, amelyben bepanaszolta az ellenzéki képviselőket, íme: “Az elmúlt időszakban intézményünk folyamatos és sorozatos támadásokat szenvedett el a parlamenti mandátummal rendelkező országgyűlési képviselők miatt. A képviselők rövid időn belül több alkalommal is veszélyeztették a közmédia működését. Ennek során a Médiaszolgáltatás- Támogató és Vagyonkezelő Alap több száz jogsértést rögzített, és ezek ügyében feljelentést tett. Intézményünk az erkölcsi káron túl összegszerűen kifejezhető károkat is elszenvedett.”

Ezeket a károkat huszonhárom (23) millió forintban rögzítette a panaszolkodó. Biztosan fölsértette a képviselők cipőjének orra a járólapot, midőn vonszolták őket, vagy nem tudom. Nem is érdekel Papp Dániel és intézményének nyomora, csupáncsak abban a kontextusban, hogy mi a búbánatos maci töke köze van ehhez Kövér Lászlónak, hogy ez a Papp Dániel, mit képzel, hol van, és mit remél a bemószerolástól.

Tudjuk, hogy dögöljön meg mindenki, aki ferdén néz rájuk, de, ha annyira dúvadok voltak ezek a képviselők, akkor az rendőrségi ügy, ami, ugye nincs sehol. Így a dedós NER-lovag képzeletében a házmester képe ötlik fel, hogy majd ő megdögöleszti a lázadókat. Kétségtelen, Kövérnek vannak ilyen ambíciói, mint kitetszik, de tán mégsem annyira mindenható, mint azt Papp Dániel hiszi lányos zavarában és kiscsoportos életérzéssel.

Papp Dániel az alattvaló habitusával, mint óvónéni elé, úgy tárja a gazdái elé a nyomorát, igazolja hűségét, hogy megölném én ezeket, csak kevés vagyok, viszont a szívem a tiéd, csóválja a farkát és fuldoklik a szervilizmusban. Ebben a leosztásban Kövér már nem is pedellus, hanem maga az igazságosztó Mr. Chapel, a mindenható atyaisten. Vagy elképzelhetnénk a fideszcsürhét az Igazság Ligájaként, gondoljanak bele Novák államtitkár asszonyelvtársba, midőn Wonder Womanként tündököl.

Ha ebből a sokkból aztán magunkhoz tértünk, állapítsuk meg lehangoltan, a NER már a szolgáit is annyira leuralta, hogy lesüllyedve egy bamba kiskölök nívójára már a seggüket is apuval meg anyuval töröltetik ki, saját erőből fingani sem tudnak. Míg viszont, akinek a köldökén lógnak, azok meg valami dackorszakos, elvarázsolt hét éves nívóján viszonyulnak a valósághoz, és ekkor előttünk áll kies hazánk egy szutykos óvoda nívóján. Viszont olyan dedó ez, amelyben vérre mennek a dolgok.

Ez már a vég kezdete egyébként, vagy a kezdet vége. További információért kéretik Churchill papához fordulni.

A második papír

Nem is olyan régen a bíróság kimondta, írásba foglalta és hivatalos pecséttel is ellátta – ezzel téve megingathatatlan igazsággá a tényt -, jogos azt kijelenteni, hangoztatni, hogy Matolcsy lop. Ez, bármennyire lett is belőle szemantikai és szemiotikai pengeváltás, nyelvészeti és filozófiai csörte mintegy, azt jelenti, hogy ez az ember más tulajdonát jogosulatlanul elveszi, a magáévá teszi, pedig nem is Pásztorok ő a Múziumban, hanem az MNB elnöke.

Ez a tényálladék, hogy az MNB elnöke lop, vagy legalábbis elmondható róla, s papír is igazolja mindezt, mutatja a rendszer sajátosan mocskos természetét, s jogossá tenné, ha az állampolgár, a panelproli, az annyit is ér ember fölállna a stelázsi mellől, és az utcára sétálna szobrokat döntögetni. Senki nem szólhatna neki semmit, mert, ha az MNB elnöke lophat nyilvánosan és büntetlenül, sőt díszdoktor lesz ezért, akkor megszűnt az állam működésének erkölcsi alapja, azaz, eluralkodott a nihil és a káosz.

Ez az első papír és az első tétel. Mert van nekünk másik is, második is, sőt, most már nem is holmi sorosista bíróságtól, hanem magától a rendszer egyik tartóoszlopától, Polt főügyésztől, szintén aláírva és lepecsételve. Olyan papír, amely már nemcsak az állam erkölcsi, hanem jogszerű fennállását kérdőjelezi meg. Mert önkéntelenül ugyan, de bevallja a választási csalás tényálladékát, és a föld még mindig nem reng, hanem csak halkan ring magunk közt szólván.

Vadai képviselő megkérdezte az ügyészvezért ugyanis, mi a helyzet a csalással állampolgárságot szerzett, és tucatjával vagy százasával disznóólakba hivatalosan lakni bejelentkezett ukrán nem-magyarokkal, akik most már és szavazatilag a nemzettest részei, Orbán uralmának számszerű biztosítékai, hogy talpaik egymásra lépnek a kokárda alakú és gundeles babgulyás állagú disznóganajon. Hogy mi van ezekkel, ezt kérdezte a Vadai képviselő.

Polt fideszügyész pedig belesétált a csapdába, válaszolt, írásban, aláírva, lepecsételve, hivatalosan. Ez pedig a második papír. És azt válaszolta Polt fideszügyész, hogy rajta vannak a dolgon, vizsgálódnak, vádat emelnek, már közel négyszáz ügyben indult nyomozás, és minden olyat igaznak vallott be ez az ügyész, ami dolgok miatt tavaly tavasszal, a választások után minden jobb érzésű ember tutult. Hogy itt ordas csalások voltak, azért hangoskodott a sok ember.

És akkor most ez a Polt jámboran és mit sem sejtve bevallja, elmeséli meg lepecsételi. Azért, mert bízik a rendszerében, amely arra alapoz, ha emiatt, a disznóólakból busszal utaztatott ukránok miatt valaki megkérdőjelezné a választásai tisztaságát, akkor mondhatná, hogy ez olyan nagyon nem befolyásolta az eredményeket, ha egyáltalán, másrészt pedig bizonyítsa be a hőzöngő, hogy a szaros csizmás szavazott is, és nem csak a kilátás miatt jelentkezett be a disznóólba.

Ugyehogy, dőlne hátra Polt fideszügyész, mert a bizonyítékok csak közvetettek, ilyképp kitörölheti vele a nyamvadt seggét a lázadozó, csalást kiáltó panelproli, annyit is ér ember. Így történhet meg aztán, hogy ezek után is megy tovább minden a maga jól kitaposott fideszútján, gyalázatosan, mintha mi sem történt volna, pedig csak a világ dőlt össze, s nem kicsit, hanem nagyon. És most akkor mi van? Mi lesz velünk, nagymama? Ugye. Hív az utca, vár a vár.

Felelem én a soha föl, nem tett kérdésre, s azért épp, mert bár a történelem sok utat és módot mutat, hogy a zsarnokot elűzze a népség, itt minálunk az mutatkozik egyedül kivitelezhetőnek, ha átgyaloglunk rajta simára taposva, át a TEK-en, rendőrségen és árkokon meg bokrokon. Mert ez, amit megmutattam, azt demonstrálja, hogy minden aljasságra képesek, és ez már nem pornóletöltés és túlóra, hanem a sors az első felsírástól az utolsó sóhajtásig, azaz, maga az élet.

Ezzel szórakoznak ezek önös érdekből, és ezt meg kell gondolni, proletárok. Vagy nagymamák. Tök mindegy.

Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.