Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Igények

A momentumos lázadók összepingálták a flasztert az Igazságügyi Palota előtt, felfestették, hogy az ügyészségnek mivel kellene foglalkozni, amivel nem foglalkozik. Tele is lett a placc, alig is fért ki a rengetegség, és ezeket az óhajokat aztán szorgalmasan elkezdték lesikálni sárga mellényes emberek, mint a vonatozó Orbán-festményeket is rendre, miközben az ügyészség politikai nyomásgyakorlásról sivalkodott. De kit érdekel a nyomoruk, ugye.

Engemet például sokkal jobban izgat, hogy mostanában csak így lehet kommunikálni a hatalommal. A földre írni a bűneit, kipingálni az aszfaltját, lesből támadva buszvárót építeni, tévészékházban földre feküdni, fölírni neki az égre, hogy O1G. Nincs ezzel nagy baj, az állatok is leleményesek ilyen téren, a méhek táncikálnak és a seggüket rázzák, vagy például egyes poloskák a fejükkel dobolnak, vagy az ugrópók egész testében vibrál, így beszélget.

Viszont egy emberi társadalomban, ha extrém formákat kell választani, ha el akarunk mondani valamit, ott baj szokott lenni. Az van minálunk is, de ezzel semmi újat nem mondtam a nagyérdeműnek. Ezt, hogy ki hallgat meg kit és hogyan, már nem is érdemes ragozni. Orbán miniszterügynök elvtárs például senkit, csak a saját hangjait, amelyek a fejében motoszkálnak, de már erre is van gyógyszer, kemikália vagy jóféle magánzárka.

De, hogy a földre írták a momentumos forradalmárok az igényeiket, mondhatni vágyaikat, ez már messzebbre ható képzeteket keltett bennem, és az idők mélyin eljutottam így Sziddhartha hercegig is, közismertebb nevén Buddha bácsihoz, aki okos volt, nagyon. Nem ért fel egy Németh Szilárdhoz, ó, nem, mégis tanít valamit az embernek, ha nem is a velős pacal receptjét, de már majdnem olyat bizonyos igényekről és vágyakról.

Azt mondja nekünk a herceg, hogy a földi élet szenvedés, mégpedig azért, mert tele van vágyakkal, amelyek, ha kielégülnek, máris fakad a következő, ami után lohol az ember, és így a végtelenségig. Másképp: a szenvedés a vágyakozásból, az élvhajhászásból, az alkotásvágyból és a hatalomvágyból fakad, meg kell szüntetni az olthatatlan szomjúságot és vágyakozást, le kell mondani a földi hiábavalóságról – ez az út vezet a szenvedés megszüntetéséhez.

Buddhának elég volt egy marék rizs, J. A. is beérte annyival, hogy ehessen, ihasson, ölelhessen, alhasson, nem mindenki szent azonban. Én sem, Józsi bácsi sem, a momentumosok sem, az ügyészség meg pláne. Tele van az ember Buddha által elvetendő, ámde a porbafingó egyed számára mégis nélkülözhetetlen vágyakkal, igényekkel, és egy ezek közül a szabadság, egészen tágan, bűnös liberális módján értelmezve.

Ebbe az is beletartozik, hogy elvárja, vágya és igénye van rá, hogy az állam, ha már muszáj működnie, akkor a sokaság érdekében és javára működjön, s ha ennek az ellenkezőjét tapasztalja, akkor fészkalódik, tüntet, föstöget, sztrájkol, végső esetben kitekeri az államot szimbolizáló ember nyakát. Mi ennek a hullámvasútnak az elején járunk, de lesz ez még rosszabb, ha nem vigyázunk, és főleg, ha a hatalom nem vigyáz.

Mert olyanokkal, amit a momentumosok pörformanszára válaszoltak, hogy aszongya: “az ügyészség érvényesíti az állam büntetőjogi igényeit”, az ilyenekkel nagy bajok lesznek. Mert ugyan értem én, hogy jogász-kacifántosul vagy alaptörvény-ganajul ez így korrektül hangzik, mégis az a sejtésem – elég erősen -, hogy kies hazánk jelenlegi elvetemült állapotában az államnak datált büntetőjogi igények kizárólag Orbán Viktor vágyait jelentik, lásd: Czeglédy.

És még lehetne sorolni, ki mindenkire uszulnak rá, míg most például a képviselőverő biztonsági őrökre meg nem. Ebből is kitetszik, hogy az állam igényei egyáltalán nem esnek egybe az állampolgárok igényeivel, és az álmoskönyvekben az ilyen együttállást diktatúrának szokták nevezni. Még számos más igényekről és vágyakról is lehetne elmélkedni, témánk szempontjából azonban ma legyen elég ennyi.

Annyit még, hogy aki így éli az életét, mint miniszterügynök elvtárs is, hogy csak a saját hedonista és kapzsi vágyait elégíti ki, nemcsak a kereszténység, hanem a buddhizmus szerint is elveszett ember. Az egyikben pokolra jut, a másikban soha nem éri el a megvilágosodást és a Nirvanát, gondolkodjunk akár a hínajána (kis út, vagy kis szekér), vagy pediglen a mahájána (nagy út, vagy nagy szekér) tanainak megfelelően. Ezekről majd máskor mesélek, tessenek is számon kérni.

Akadályozás

Ültek az ügyészek a kandalló mellett, pipáztak és vörösbort szopogattak, szotyit falatoztak szalonnával meg velős pacallal. Ropogott a tűz jóságosan, az ügyészek nézték a felvételeket, pörgött a film, néha beletekertek, mert unalmas volt, de azért egész jól szórakoztak. Szépen fogyott az étel, ital, és a hó is giccsesen hulldogált odakint. Egy volt a világ és gyönyörű. Az ügyészeknek mindemellett tele volt a töke a hiábavalósággal, hogy ilyen filmet kell nézni órákon át valami jó kis pornó helyett, de a bor, a meleg és a böfögések elviselhetővé tették mégis a dolgot, és ezt látták az ügyészek az ő filmjükön:

– Ez még felugrik, főnök. – kiáltotta a dagadt biztonsági őr szuszogva, ahogy a képviselő nyakán térdelt. Egy másik pedig a képviselő lábfejét csavargatta, mintha azt vizsgálta volna, beleillik-e a menetébe. Ilyen Laokoón-csoportos volt az egész, néha fölbukkant egy-egy fej szenvedve, vagy egy végtag, ahogyan összekavarodtak a küzdelemben, vonaglások és tekergőzések látszottak, nyögések és káromkodások hallatszottak.

Keményen küzdött a képviselő, már majdnem szabadult volna szorult helyzetéből, amikor egy harmadik mahomet a hátára térdelt, és ezzel már nem bírt el, úgy feküdt a három biztonsági őr alatt, mint valami béka, úgy passogott ki a hónuk alól, olyan reménytelenül.

A háttérben eközben másik három őr mint valami rongyot, úgy húzott egy másik képviselőt. A két lába ennek az áldozatnak élettelenül lógott maga alatt, vonszolódott utána, mint a kígyó kifolyt belei, öltönye a nyakába csúszott, kivillant a dereka, akár egy csintalan óvodásnak. Jól meglengették ezt a képviselőt a biztonsági őrök, hintáztatták előre-hátra, majd, amikor megvolt a kellő lendület és erő, kihajították az ajtón, hogy csak úgy placcsant odakint.

Szenvtelen történet volt ez, a túlerő, amint agyontapos mindent. Néha képviselőnők is bevillantak a felvételeken, ezek is harcos szemekkel néztek a kamerába, és ezeket is kitették az utcára a francba. Még csak vak komondoros törődést sem kaptak az izzadó és szuszogó biztonságiaktól, pedig megérdemelték volna. Megzavarták a sziesztát ugyanis, a meccsnézést a biztonsági őri kalickában, és az asszony sült szalonnás szendvicsének élvezetét, megbontották a nyugalmat, ilyenek.

– Nos, kollégák – állította le a felvételt távirányítójával az egyik ügyész, és hörbölt a borából -, nos, kollégák tehát ezek a képviselők feljelentést tettek a látottak miatt, hogy őket erőszak érte volna, ez a panaszuk.

– A kurva anyjukat. – jelentette ki rezignáltan egy másik ügyész, aki szivarozott és alá is támasztotta, meg is indokolta tömör összefoglalóját.

– Azt írják ezek a képviselők, hogy hivatalos ügyben és minőségben jártak ott. Kérdem én, látunk bármilyen hivatalos eseményt? Beszélnek hivatalos emberrel, tárgyalnak komolyan zöld asztal mellett? Látunk-e ilyet? – tette fel a költői kérdést a szivaros, és az egyik lelkes fiatal ügyész válaszolt is rá, holott senki sem kérte.

– Semmi zöld asztal, csak a járólapok. – ezt harsogta a nyeretlen kétéves, a többi ügyész pedig a hülye ez jól ismert nézésével pillantott rá, de a távirányítós föloldotta a feszültséget.

– Igyék, kolléga! – mondta neki – Igyék konyakot. – amire a lelkes fiatal egy slukkra behajított egy decit, hogy a tapasztaltabbak csak néztek, viszi ez még valamire pillantással.

– Mi a tényállás hát, kollégák? – érdeklődött a távirányítós komolyan.

– Egyértelmű. – válaszolt egy másik, akinek szotyolahéj ragadt a szája sarkára – Senki hozzájuk nem nyúlt jogtalanul, sőt, akadályozták a biztonsági őrök munkáját, tettlegesen ellenálltak a kihajításnak, holott önszántukból kellett volna kiugraniuk az ablakon.

– És még, és még – kotyogott közbe a fiatal, akinek hamarabb szállt a fejébe a konyak, mint illett volna – és még pisálni is kikérezkedtek, mint az állatok. – ezt tette hozzá és csuklott egyet, a többi ügyészek pedig furcsán néztek rá, de hagyták a fenébe.

– Utasítsuk el tehát, kollégák a képviselők feljelentését, mint alaptalan vádaskodást? – kérdezte a távirányítós.

– Csakis, csakis. – felelték kórusban, és a kandallóban a tűz helyeslőn ráropogott.

– Diktálom akkor a határozatot kollégák – mondta a távirányítós, és egy szuszra mondta.

“…Az országgyűlési képviselők az MTVA székházában nem hivatalos személyként jártak el, ugyanis hivatalos eljárást nem folytattak, hanem megjelenésükkel, mozgásukkal kezdetektől fogva az volt a céljuk, hogy a tüntetéshez kapcsolódva, politikai követelések beolvasásával a műsorrendet megzavarva az élő műsorokat megszakítsák. A rendbontó magatartásuk miatt velük szemben jogszerűen fellépő MTVA Fegyveres Biztonsági Őrség tagjainak eljárását akadályozták, azzal szemben tettlegesen ellenálltak. A felvételek azt igazolják, hogy a képviselők épületből történő eltávolítása jogszerűen történt. Nem volt tehát alap arra, hogy a helyszínen tartózkodó rendőrök az ingatlanba bemenjenek és intézkedést kezdeményezzenek…”

– Jó lesz így, kollégák? – kérdezte aztán.

– Jó, jó. – felelték kórusban, de a kis taknyos nem nyugodhatott, és rátett egy lapáttal.

– Tegyük még hozzá, hogy viszont ismeretlen tettes ellen pedig vizsgálódunk a biztonsági őrök akadályozása miatt. – ezt mondta, hogy csend is lett hirtelen, de nagyon.

– Ez kurva jó. – ordított fel a távirányítós – Magából még lesz valaki, kolléga. Egészen egyedi jogértelmezés. Persze, megszívatjuk ezeket a szemeteket. – foglalta össze a tudnivalókat a távirányítós, miközben a taknyos elhányta magát, fröcsögött belőle a konyak és a szotyoladarabkák, és valami ismeretlen ok miatt sárgarépa is volt az okádásban.

Tehetséges, tehetséges, göcögött a többi, és vitték a határozatot a főnöküknek, készítve a buksit a simire, pénztárcát a jutalomra, lelkeket pediglen a pöcegödörbe. Így történt és nem másként.

Akadályozás

Ültek az ügyészek a kandalló mellett, pipáztak és vörösbort szopogattak, szotyit falatoztak szalonnával meg velős pacallal. Ropogott a tűz jóságosan, az ügyészek nézték a felvételeket, pörgött a film, néha beletekertek, mert unalmas volt, de azért egész jól szórakoztak. Szépen fogyott az étel, ital, és a hó is giccsesen hulldogált odakint. Egy volt a világ és gyönyörű. Az ügyészeknek mindemellett tele volt a töke a hiábavalósággal, hogy ilyen filmet kell nézni órákon át valami jó kis pornó helyett, de a bor, a meleg és a böfögések elviselhetővé tették mégis a dolgot, és ezt látták az ügyészek az ő filmjükön:

– Ez még felugrik, főnök. – kiáltotta a dagadt biztonsági őr szuszogva, ahogy a képviselő nyakán térdelt. Egy másik pedig a képviselő lábfejét csavargatta, mintha azt vizsgálta volna, beleillik-e a menetébe. Ilyen Laokoón-csoportos volt az egész, néha fölbukkant egy-egy fej szenvedve, vagy egy végtag, ahogyan összekavarodtak a küzdelemben, vonaglások és tekergőzések látszottak, nyögések és káromkodások hallatszottak.

Keményen küzdött a képviselő, már majdnem szabadult volna szorult helyzetéből, amikor egy harmadik mahomet a hátára térdelt, és ezzel már nem bírt el, úgy feküdt a három biztonsági őr alatt, mint valami béka, úgy passogott ki a hónuk alól, olyan reménytelenül.

A háttérben eközben másik három őr mint valami rongyot, úgy húzott egy másik képviselőt. A két lába ennek az áldozatnak élettelenül lógott maga alatt, vonszolódott utána, mint a kígyó kifolyt belei, öltönye a nyakába csúszott, kivillant a dereka, akár egy csintalan óvodásnak. Jól meglengették ezt a képviselőt a biztonsági őrök, hintáztatták előre-hátra, majd, amikor megvolt a kellő lendület és erő, kihajították az ajtón, hogy csak úgy placcsant odakint.

Szenvtelen történet volt ez, a túlerő, amint agyontapos mindent. Néha képviselőnők is bevillantak a felvételeken, ezek is harcos szemekkel néztek a kamerába, és ezeket is kitették az utcára a francba. Még csak vak komondoros törődést sem kaptak az izzadó és szuszogó biztonságiaktól, pedig megérdemelték volna. Megzavarták a sziesztát ugyanis, a meccsnézést a biztonsági őri kalickában, és az asszony sült szalonnás szendvicsének élvezetét, megbontották a nyugalmat, ilyenek.

– Nos, kollégák – állította le a felvételt távirányítójával az egyik ügyész, és hörbölt a borából -, nos, kollégák tehát ezek a képviselők feljelentést tettek a látottak miatt, hogy őket erőszak érte volna, ez a panaszuk.

– A kurva anyjukat. – jelentette ki rezignáltan egy másik ügyész, aki szivarozott és alá is támasztotta, meg is indokolta tömör összefoglalóját.

– Azt írják ezek a képviselők, hogy hivatalos ügyben és minőségben jártak ott. Kérdem én, látunk bármilyen hivatalos eseményt? Beszélnek hivatalos emberrel, tárgyalnak komolyan zöld asztal mellett? Látunk-e ilyet? – tette fel a költői kérdést a szivaros, és az egyik lelkes fiatal ügyész válaszolt is rá, holott senki sem kérte.

– Semmi zöld asztal, csak a járólapok. – ezt harsogta a nyeretlen kétéves, a többi ügyész pedig a hülye ez jól ismert nézésével pillantott rá, de a távirányítós föloldotta a feszültséget.

– Igyék, kolléga! – mondta neki – Igyék konyakot. – amire a lelkes fiatal egy slukkra behajított egy decit, hogy a tapasztaltabbak csak néztek, viszi ez még valamire pillantással.

– Mi a tényállás hát, kollégák? – érdeklődött a távirányítós komolyan.

– Egyértelmű. – válaszolt egy másik, akinek szotyolahéj ragadt a szája sarkára – Senki hozzájuk nem nyúlt jogtalanul, sőt, akadályozták a biztonsági őrök munkáját, tettlegesen ellenálltak a kihajításnak, holott önszántukból kellett volna kiugraniuk az ablakon.

– És még, és még – kotyogott közbe a fiatal, akinek hamarabb szállt a fejébe a konyak, mint illett volna – és még pisálni is kikérezkedtek, mint az állatok. – ezt tette hozzá és csuklott egyet, a többi ügyészek pedig furcsán néztek rá, de hagyták a fenébe.

– Utasítsuk el tehát, kollégák a képviselők feljelentését, mint alaptalan vádaskodást? – kérdezte a távirányítós.

– Csakis, csakis. – felelték kórusban, és a kandallóban a tűz helyeslőn ráropogott.

– Diktálom akkor a határozatot kollégák – mondta a távirányítós, és egy szuszra mondta.

“…Az országgyűlési képviselők az MTVA székházában nem hivatalos személyként jártak el, ugyanis hivatalos eljárást nem folytattak, hanem megjelenésükkel, mozgásukkal kezdetektől fogva az volt a céljuk, hogy a tüntetéshez kapcsolódva, politikai követelések beolvasásával a műsorrendet megzavarva az élő műsorokat megszakítsák. A rendbontó magatartásuk miatt velük szemben jogszerűen fellépő MTVA Fegyveres Biztonsági Őrség tagjainak eljárását akadályozták, azzal szemben tettlegesen ellenálltak. A felvételek azt igazolják, hogy a képviselők épületből történő eltávolítása jogszerűen történt. Nem volt tehát alap arra, hogy a helyszínen tartózkodó rendőrök az ingatlanba bemenjenek és intézkedést kezdeményezzenek…”

– Jó lesz így, kollégák? – kérdezte aztán.

– Jó, jó. – felelték kórusban, de a kis taknyos nem nyugodhatott, és rátett egy lapáttal.

– Tegyük még hozzá, hogy viszont ismeretlen tettes ellen pedig vizsgálódunk a biztonsági őrök akadályozása miatt. – ezt mondta, hogy csend is lett hirtelen, de nagyon.

– Ez kurva jó. – ordított fel a távirányítós – Magából még lesz valaki, kolléga. Egészen egyedi jogértelmezés. Persze, megszívatjuk ezeket a szemeteket. – foglalta össze a tudnivalókat a távirányítós, miközben a taknyos elhányta magát, fröcsögött belőle a konyak és a szotyoladarabkák, és valami ismeretlen ok miatt sárgarépa is volt az okádásban.

Tehetséges, tehetséges, göcögött a többi, és vitték a határozatot a főnöküknek, készítve a buksit a simire, pénztárcát a jutalomra, lelkeket pediglen a pöcegödörbe. Így történt és nem másként.

Gyász

Mi lesz velünk nagymama? Halottról jót vagy semmit! Na végre, fölfordult ez a patkány. – Ezen a skálán, nagy érzelmi és szókincsbéli gazdagsággal reagált a hírre Neria népe, miszerint hetvenöt éves korában elhunyt Vajna András György parókakészítő, filmiparos és kaszinómahinátor, egyben remigráns offshore-lovag és Orbán-kegyenc. Meghalt az egyik leghíresebb magyar, foglalta össze velősen érzelmeink felkorbácsolódásának okát és indokát az egyik lap, és kályhának ennyi elég is.

Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.

Mégis bunda

Kétségek közt vergődik az ember ezzel a Matolcsyval meg az ő lopásával, hiszen már megint benne vagyunk a szemantikában és a teológia dzsungelében, hogy a jó ízlésről ne is beszéljünk. Bárándy Gergely azt mondta ugyanis, hogy Matolcsy közpénzt lopott, és hosszú idő után a Kúria is rábólintott: mondja csak nyugodtan. Erre föl Matolcsy ügyvédje, bizonyos Buczkó Péter meg azzal zavarja össze a panelprolit, mégsem lehet mondani megbízójáról, hogy lopott.

Akkor most mi van? Ugye, így vívódik az ember, mert ez a Buczkó azzal érvel, hogy csupán adott szövegkörnyezetben, adott közéleti szereplők közt, adott szituációban jogszerű a kifejezés, különben meg nem. Nebassz, gondolja a panelproli, és elgondolkozik erősen, hogy már megint szügyig vannak ezek a fekáliában, és arról győzködnek, hogy csokikrém lesz az, tejszínnel a tetején. Mindig gyanús, amikor meg kell magyarázni, hogyan értsük a szavakat, az ilyesmi a valóság átírásának aljas buzgalmára int minket.

2002-ben is, amikor Orbán Viktor Mihály gazdasági élettérről ábrándozott hangosan, s emiatt őt nácinak tartotta a nagyvilág, nekiláttak nyelvészkedni, hogy nem Lebensraumról szőtt ő omló álmokat, hanem élettérről. Viszont épp ő maga a mindent tudás meggyőző bizonyosságával állította, hogy: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Így tehát, s Orbánra hivatkozva az életér magyarul élettér, németül meg Lebensraum. A lopás, az magyarul lopás, ez is minden más nyelven másképpen van, ezen a miénken pont így.

Lehet csűrni és csavarni a hangalak és jelentés sajátos kapcsolatát, de a magam részéről, hogy feloldjam itt a gyötrő kétségeket, s mivel úgyis szeretik az óvodás nívót nagyjaink, egy bájos mondóka, énekelhető versike segítségével mutatom meg, hogy a lopás az lopás, ha így értelmezzük, ha meg úgy, akkor is. A nyájas olvasó is bizonyára örömmel veszi, ha, mint Proust az ő madeleine-jével, én pedig ezzel az infantilis költeménnyel utaztatom vissza a gyerekkorába, miközben arra is rájön, hogy igazam van.

“Kifordítom, befordítom,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Leterítem a bundámat,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha megázik is a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha rongyos is az a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!”

Ugyehogy.

Mindezen túl ez a lopás, nem lopás dichotómia, hogy mikor, milyen környezetben érvényes az állítás, mikor pediglen nem, fölveti bennem ennek az egésznek a spritualitását. Jelesül, hogy a lopás, mint olyan, egylényegű-e Matolcsyval és az egész csürhével. Az ilyen kétségek Alexandriai Szent Atanáz óta kínozzák az egyházatyákat, ő volt az első, aki azt vallotta, hogy az Atyaisten és a Fiúisten lényegileg azonos. Ezzel szemben Arius eltérő jellegűnek állította a kettőt. Ezen azóta folyik a vita füstölgő máglyák melege mellett.

Mindez azért példa és vitézségből forma számunkra, mert eldöntendő, hogy a lopás, mint szubsztancia csak az Atyaisten, jelesül OVM sajátja-e, s a többiek ebben egylényegűek-e vele, vagy esetükben engedünk Arius felfogásának, és két külön entitásként értelmezzük a kétféle taknyot. Mert, ha a lopás, ha akár Matolcsy foganatosítja is, egylényegű Orbánnal, akkor Matolcsyra tényleg nem mondható ez, nem állítható róla, hogy lop, mert voltaképp az ő mocskos keze valójában Orbáné.

Látszik tehát, hogy egészen messzire el tud jutni az ember, ha csak egy kicsit is nem figyel oda. Magamra vonatkoztatva például az a szorító kérdés, hogy miközben ezen meditálok, hogy az Atya meg a Fiú egylényegűek-e, így azt is meg kell kérdeznem szorító szükségszerűséggel, hogy ezek külön-külön, vagy együtt költöztek-e bele Orbán Gáspárba. Ebből fakadólag és végül aztán, hogy amikor ilyenek járnak a fejemben, akkor bevándorláspárti vagyok-é, vagy pediglen nem. Mert momentán itt húzódnak a határvonalak.

A szíriusziak és a lelet

32019. június 5-én egy furcsa formájú repülő tárgy lépett be a Pannon Sivatag légterébe, és lassan leereszkedett, ügyesen manőverezve a fúvókákkal és mindenféle antigravitációs kütyükkel. Se űrhajónak, se repülő csészealjnak nem látszott, inkább olyan luftballon formája volt szarvakkal, amitől úgy nézett ki, mint az ördög feje, már, ahogyan azt a Földön elképzelték az itteni organizmusok, még mielőtt majdnem lakhatatlanná tették az egészet.

Hatalmas volt ez az égből pottyant lufi, óriási, mint egy stadion harmincezer évvel ezelőtt, amikor még Magyarország volt ezen a helyen. A földi Nagy Történésztanács még Kr. u. 3019-ben, a kataklizma előtt, amikor amúgy a hajdani Európa fénykorát élte, az ezer évvel azelőtti magyar korszakot az új barbárság és a magyar alkony jelzőkkel illette, aminek Paks 2 fölrobbanása vetett véget, kipusztítva a magyarok írmagját is hagyományos élőhelyükről, panelekből főként, aztán roskadozó tanyákból, kastélyokból és egy darab várból fehér falakkal.

Diaszpórák még maradtak szerte a világban, de tagjaik nem nagyon keseregtek a kataklizma miatt. Rokonságuk arrafelé már nem volt, emlékeik sem az őshazáról, így, amikorra a Föld flórája és faunája szinte teljesen eltűnt, olyan 6700. körül, egyetlen igazi magyar sem volt a kipusztuló emberiség között, de ha lett volna, tök mindegy lett volna az is. Az élet a tengerekbe húzódott vissza, ázalékállatkák és moszatok uralták a vizeket, meg néhány delfin, akik vegetáriánusok lettek, foszforeszkáltak és egyfolytában hangosan röhögtek.

Mert a bolygó kezdte kiheverni az emberi faj dúlását, olyan állapotban volt most, mint a Perm végi kihaláskor. Újra kellett kezdeni rajta mindent, mert Isten rájött, hogy teljesen elcseszte, viszont most nagy kegyesen hagyta, hadd kezdődjön el megint minden a kályhától. Aztán majd kiderül, hogy a delfinek ügyesebbek lesznek-e, amikor ők uralják az egész golyót. Idő, mint a tenger, annyi volt, hiszen az már kiderült, hogy van még újabb négymilliárd év a végleges sötétség előtt, amikor majd a Nap fölzabálja a környezetét.

Ilyen állapotban volt a Föld, meg a szent, magyar haza, itt tartottunk a képeskönyvben éppen, amikor a bazi nagy lufi megérkezett, és egyáltalán nem véletlenül. A messzi Szíriusztól jöttek az utazók, mert csak most találtak errefelé vezető féreglyukat. Mert lehettek akármilyen fejlettek, azt a közel kilenc fényévet másképp ők sem tudták legyőzni, csakis így. Viszont a földi 2014-es évtől kezdtek rádiójeleket fogni innen, amely hosszú éveken át annyi volt csak: soros, soros, mindig csak soros.

Úgy vélték, értelmes lények küldik ezeket, mert bár örökéletűek voltak egy génhiba miatt, naivak mégis, mint valami kisóvodás Kásler szemei előtt. Így kerültek ide, és most a hajójuk szuszogva földet ért, valami ormány kúszott ki belőle és úgy is szimatolt elefántformán, majd megfelelőnek ítélve a légkört, kinyílt az ajtó is. Ott álltak hát a látogatók, kicsik, zöldek, furcsák, viszont magyarul beszéltek. Sőt, vasi tájszólásban, ha nem figyeltek oda, de ez ritkán fordult elő, mert fegyelmezett népek voltak ezek nagyon.

Bármennyire furcsa is volt, mert, bár eltelt harmincezer év, az antennájuk még mindig fogta a jelet, hogy soros, így felkutatták az adót, kijelölték a helyét a homok alatt, s mivel kíváncsi népek voltak, húztak annak origójából egy öt kilométeres sugarú kört, hogy föltárjanak. Mai emberi szemmel csoda volt, ami történt, az előbbi, levegőt vizslató ormány kinyúlt ismét a lufiból, valami fényféle kúszott elő belőle, vibrálva és csillámolva körbement, pásztázott a csóvájával, és alatta mind a nagy körben feltárult a lelet.

Ahogyan harmincezer évvel azelőtt egy szemvillanás alatt állt meg az idő és szűnt meg minden, úgy őrizte meg a száraz homok, a házakat és múmiákat, egy teljes panoptikum tárult a szíriusziak szeme elé, egy elátkozott és elveszett világ. Ámultak a kicsi zöldek nagyon, és beléjük kúszott a hely szelleme, aurája mintegy, s ettől az egyik bánatosan megszólalt, pedig nem is akarta, és azt sem tudta, mit beszél: dudva. Ezt mondta. Muhar – tette hozzá a másik, és csak néztek, mi van itt, mi történik.

Gémeskút. – Szólalt meg a harmadik, és aztán sorra mondták önkéntelenül és csodálkozva a szavakat, hogy malomalja, fokos, ugar, és legvégül, azt, hogy magyar. Mert ott terült el a szemük előtt a térkövek rengetege, ami csak úgy csillogott a napfényben, stadionok soha le nem bomló műanyag székei, elképesztő szobrok garmadája, és végül a jel forrása, egy trottyos gatyás múmia, akinek a fejéből sugárzódott ez a soros. Szép, nagy feje volt, viszont gerince az nem, a hatalmas zakója üres volt nyak alatt, különös.

Csodálkoztak is a szíriusziak, mert a sugárzó egyed körött mind ott hevertek a múmiák, mind az összes gerinc nélkül, viszont lábaik, karjaik és koponyájuk volt, és öltönyös mind, kivétel nélkül. Ilyet még nem láttak a látogatók a végtelen univerzumban sehol, már kezdték azt hinni, hogy ezek a sorost sugárzók különlegesek, amikor a kör peremén egy padon ott feküdt egy rongyokban, ámde gerinccel mégis, aztán ugyanúgy érdekesen és, érthetetlenül. Mert hupli volt a gerincében neki.

Úgy feküdt a padon, hogy az annak közepén lévő korlátszerű valamihez alkalmazkodott, hozzá idomult a teste, és a gerincében ilyen “U” alakú rész volt, hogy ne zavarja őt a padon fekvésben, hogy kényelmes vagy elviselhető legyen neki, biztosan azért. Körülnéztek a kicsi zöldek, és látták, hogy tömve van hupli-gerincű egyedekkel mind a nagy, hatalmas kör, és úgy vélekedtek, ez két külön faj, az evolúció más-más szintjén, talán közös őssel.

Hogy ki így, ki pedig úgy viselte az életet, hogy aztán elpusztuljon mind, értelmetlenné téve az egész színjátékot. Vizsgálódni szerették volna a valahai organizmusokat a kicsi zöldek, ezért fölnyalábolták azt a hullát, amelyik sorosozott, meg egy padon fekvő huplisat. Az előbbinek egy fél zacskó szotyola esett ki a zsebéből, a másiknak egy elsárgult fénykép, rajta valami valahai nő. Az egyik kis zöld káromkodott, a másik pedig fütyörészett, és a delfinek is röhögtek, amikor a nagy lufi belefurakodott a féreglyukba. És alkonyodott is, ezt el ne feledjük.

Extrán különleges aprósütemény, hétvégére hangszerelve: a narancsos keksz

Nemrég egy új receptet találtam ki. Kombináltam a citromkrémmel töltött levendulás csillagjaimat, valamint a narancsos linzerszíveimet, és így született meg a narancskrémmel töltött narancsos keksz receptje. Extrán különleges narancsos desszert készült így.

Hozzávalók a tésztához:

300 gramm teljes kiőrlésű tönkölyliszt + nyújtáshoz
200 gramm vaj
100 gramm aranybarna nádcukor
1 csomag sütőpor
1 darab tojás
1 csipet parajdi só
40 gramm reszelt narancshéj (2 darab nagy narancsból)

 

Hozzávalók a krémhez:

1 nagy narancs héja
1 nagy narancs felének a leve
100 gramm aranybarna nádcukor
2 darab tojás sárgája
120 gramm vaj

Elkészítés:

Először a krémet készítettem el, mert annak a hűtőben dermednie kellett.
Lereszeltem a narancs héját.
Kifacsartam a fél narancs levét.
Apró darabokra szeltem a vajat.
A krémhez a cukrot, a tojások sárgáját és a narancslevet jól elkevertem, közepes hőfokon felmelegítettem. Amikor már gyöngyözött, darabonként hozzá tettem a vajat. Mindig csak egyet kevertem el benne, hogy ne hűtse le a hideg vaj a krémet. Állandó keverés mellett besűrítettem.
Hozzátettem a narancshéjat, és jól elkevertem a krémben.
Vártam, hogy lehűljön, utána a hűtőbe tettem dermedni.

Ezután következett a linzertészta.
Elsőként lereszeltem a narancs héját.
Utána összekevertem a száraz hozzávalókat: a lisztet, a cukrot, a sütőport, a sót és a narancs héját.
Elmorzsoltam benne a vajat. Egy morzsalékos, darabos tésztát kaptam.
Hozzátettem a tojást, alaposan összegyúrtam a tésztát. Addig dolgoztam, amíg egyenletes masszát kaptam, ami már elvált az edény oldalától. Nem szabad túlgyúrni, különben túlságosan felmelegszik benne a vaj. Ha mégis ez történik, a hűtőbe téve szilárdítható a massza.
Előmelegítettem a sütőt 180 Celsius fokra.
Lisztezett, sima felületre helyeztem a tésztát.
Kinyújtottam 2-3 mm vastagságúra.
Kiszúrtam a darabokat, melyhez egy kerek formát használtam.
Sütőpapírral lefedett tepsibe helyeztem az aprósütiket.

Majdnem 2 tepsinyi adag jött ki belőle, 84 db köralak.
A tepsit a sütőbe helyeztem, 180 Celsius fokon, légkeveréses üzemmódban, 8 perc alatt készre sütöttem a sütiket.

Megvártam, míg kihűltek. Közben a krém is megdermedt a hűtőben.
A kihűlt köröket összeragasztottam a krémmel. Pont 42 db jött ki belőle.
Jó étvágyat hozzá!

Kásler és a kisdedek

Kásler miniszterelvtárs valami ismeretlen okból óvodába ment. Kampány sincs – bár mikor nincs -, pöttyös labdát sem vitt, sem plüssnyunyót. Tán maga sem tudja, hogyan került oda, mert az egyik képen, amit az MTI kiadott a jeles eseményről, mintha az egyik táncikáló kislány fenekét stírölné. Ez a galádabb forgatókönyv. Ha és azonban nem friss húsról ábrándozik, akkor viszont a semmibe réved, vagy a végtelenbe, Isten arcát keresi a gyermek hátsójában, aki ott ring neki.

Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint “kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: “…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Plüssnyunyó

Tudom, hogy a kerítésen belül élőket érzékenyen érinti az ő lelkükben, amikor arról olvashatnak, hogy idegenbe szakadt véreink mi mindent kapnak Pártunktól és Kormányunktól. Iskolát, óvodát, jogtalan nyugdíjat, templomot vagy stadiont, esetleg a first-, illetve inkább second hand lady kezei nyomán négy tonna elemózsiát. Míg ők, a kerítésen belüli másodrangú állampolgárok, következésképp le vannak szarva, így nyalogatják a kórházi szepszisüket, majd szép csendben megdöglenek.

Mégis, Isten bizony, és itt haljak meg szívre téve kéz, hogy ez az írás csak egy és kizárólag egyetlenegy dolog miatt született meg, ami nem más, mint a hatalmas és titokzatos, ismeretlen és csodálatos, nagy és egyetlen plüssnyunyó. És most nem viccelek, viszont őszintén kétségbe vagyok esve. Mert már nagyapaként is kinőttem a gügyögős korból, ez pedig azt mutatja, hogy öreg vagyok, de ez a kisebbik baj. Ennél sokkal elkeserítőbb, hogy nem tudom, mi a rosseb az a plüssnyunyó, ami készség babákat hivatott boldoggá tenni.

Nekik való jószág, mint írja az újság. A vizsevébé minálunk száz évig tartott – vagy talán még most is -, a családok éve sem bír véget érni sohasem. Erre hivatkozva állít össze hatezer szeretetcsomagot Pártunk és Kormányunk, vagy személyesen Szili Katalin két baloldalt ekéző megszólalás közt, mint az ilyen ügyek orbánilag felkent felelőse. Babacsomagokat kapnak a kerítésen túliak mintegy százhúszmillió pénz értékben, mert mindjárt uniós választás lesz, tán azért. Meg Trianon, és tán Soros. Jó, még Gyurcsány, ennyit engedek.

Viszont tényleg feledjük a rosszmájúságot, mert ez a százhúszmillió NER-i léptékkel nézve kutyatöke vagy fülzsír, ennyiért például Mészáros Lőrinc le sem hajol. Nem is nyerte meg a tendert, mert nem jelentkezett. Egy reklámügynöki kft. igen, és el is fogadták az ajánlatát, míg azonban egy kereskedelmi kft.-ét meg nem. És ez is mutatja a kekeckedőnek, milyen felkent célt szolgálnak a nyunyók, hogy valamely elvtárs vagy a nagymamája szomszédjának a barátja gyarapodásáért írták ki a dolgot, mert mért másért.

Ellenben félrevezetem a nyájas olvasót, hiszen plüssnyunyóról szóló kiselőadást ígértem neki, aztán össze-vissza csapong a képzeletem, mert húzom az időt, akárha a készületlen diák. Nyunyóról nem ír a Brehm, nem szól Lázár mese, sőt, ilyet még Csukás István sem álmodott, míg viszont Lesbőltámadó Ruhaszárítőkötelet meg igen, hogy teljesen meg legyek zavarodva. Mégis nyunyót kapnak a trianonos, levélben szavazó kisdedek, akik még fel sem sírtak, még nyakukon a köldökzsinór, de már Wass Albertet szavalnak.

Ez otrombaság volt, és azért, mert egy kicsit – csak egy egészen kicsit csupán – föl vagyok úgymond zaklatódva, hogy mi mindenre ki nem terjed Pártunk és Kormányunk soha el nem múló, lankadatlan figyelme. Hogy például egy kerítésen belüli gimnazista lány sorsa, tanulmányi eredményei és nyelvezetének zamata is mennyire érdekli őket. Igaz, ő nem nyunyót kap a pakkban, hanem selyemzsinórt, mert nem magyar, míg a kerítésen túli kisded viszont igen. Mert ilyen bonyolult a világ.

Ebben a másik csomagban viszont szó szerint és darabszámra a következők lesznek idegenbe szakadt vérkisdedeink számára: anyatej tároló-itató pohárszett, babafésű és hajkefe, rágóka, fogdörzsölő, kis plüssnyunyó kendővel, láblenyomat-levevő szett, babatakaró, orrszívó porszívó és rágható könyv. A nyunyón kívül az én képzeletemet a láblenyomat-levevő szett és a rágható könyv ragadta meg. Tudnék mesélni róla sokat, viszont lehet, nem felelne meg Bayer Zsolt érzékeny, angolkisasszonyos füleinek.

Ilyen megfontolások miatt mindenkinek megengedem, hogy úgy csapongjanak a gondolatai, ahogyan csak akarja, és mind az összes olvasó olyan átkokat szór, amilyet csak óhajt. Hogy felpezsdítsem a szókincseket, ehhez tessék még azon is morfondírozni, hogy Szombathelyen gravírozott ezüstkanalat kapnak az újszülöttek. Én pedig a nagyobbacskáknak aranyozott éjjeli edényt osztogatnék Orbán Viktor Mihály képmásával, hogy nagyobb kedvvel szokjanak rá a konszolidált szarásra. De ez gusztus dolga csupán.