blogin.hu

Szijjártó Petiminiszter vasárnap ünnepelte (önmagában), hogy immár kilenc éve tette le az esküjét, és ily hosszú ideje járatja le Magyarországot a világ előtt. Nem ezért volt azonban kizárólag boldog, hanem, mint valami kamaszlány, rajongott egy sort, hollywoodi álomnak nevezve a saját sztoriját, hogy Mellette dolgozhat. Mellette, akivel húgyos, bencés gimnazistaként találkozott először, s ezek szerint annyira belekábult, hogy azóta sem tud kiszerelmesedni belőle, s akit Orbán Viktornak hívnak.

Viszont most, hogy kiderült, Petiminiszternek kilenc éve van permanens orgazmusa a nagy ember közelségétől, egyből megértjük a folyamatos visítást is. De hiába boldog annyira hősünk, ezt a vallomást nem kellett volna megtennie, mert így olyanná vált, mint a híres, fogatlan néni kezében a táblával, rajta felirat, miszerint „Orbán Viktor álávjú”. Ez a létállapot viszont nem egy külügyminiszter ideális eleme, de így egyben az is kiderült belőle, miért tartja őt Orbán. Éreznie kell a rajongást, a szerelem azonban vak, mint az ismeretes.

Mindemellett, hogy Petiminiszter hollywoodi álomnak nevezi a kilenc éve fogant életét, az egy kis zavart visz az erőbe, mert a dekadens és megvetendő nyugati filmművészetet emeli piedesztálra ahelyett, hogy például a szovjettel tenné ezt stíl szerint és ha már. Tudjuk, amelyek elején a munkás, kettős szoboralak forgott be a képbe, és nem egy oroszlán bődül el, mint ezeknél a nyugatiaknál. Tehát már itt érzünk egy kis meghasonlást, vagy inkább igazat nem mondást, de aki Orbánba szerelmes, attól sokkal többet ne is várjunk.

Viszont mégis el kell gondolkoznunk azon, ilyen elvakult tudatállapotban alkalmas-e arra az organizmus, hogy egy egész ország külügyeit vigye, és, mint kies hazánk nemzetközi megítéléséből látszik, nem igazán. Szijjártóval azonban nem biztos, hogy csak ez a baj, de talán az ebből a helyzetből adódó stílusa, a nagyképű kioktatás, fejek leordítása és fogak csikorgatása, ahogyan szerelmének tárgyát védi mindennel szemben, és az ország érdekeivel szöges ellentétben. Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy már alig is fogadják valahol.

Ennek ellenére kiderült, hogy idén már annyit röpült a szerelmes gimnazista, hogy a nem is kormánygéppel eljuthatott volna a holdra is. És, ha elővesszük csillagászati ismereteinket, akkor ez a négyszázezer kilométer arra is elég, hogy négyszer körberepülje a Föld nevű bolygót. Ami már egyáltalán nem piskóta, a baj azonban annyi csupán, hogy a külügyek eredményességét nem a megtett kilométerek és a levegőben töltött órák számában mérik, Szijjártó azonban ennél többet, vagy másfajta teljesítményt felmutatni nem tud.

Ha őszintén belegondolunk, „külügyminiszterünk” olyan, mint egy rossz szatócs vagy ószeres. Minden szart megvesz nagy röpködései során, amire az országnak az ég egy világon semmi szüksége nincsen – horkolásgátlót, bizonytalan identitású vakcinát, mostanában pedig aksigyárakat zsákszám -, ilyenekkel tér haza rend szerint. Ez pedig azt mutatja, nem kies hazánk, annak legyalult lakossága, hanem szerelmének tárgya érdekei szerint cselekszik, s mint ilyen tehát, totálisan alkalmatlan arra a hivatalra, amit betölt.

Viszont nincs egyedül ebbéli állapotában, de a legtöbb kárt mégis ő okozza. Nem véletlen ekképp, hogy az internet kósza népe, amikor ezt a holdas távolsági hasonlatot olvasta, elkezdett ábrándozni az „One Way Ticket” című nótán, még az is lehet, hogy halkan dudorászta, akárha valami mesebeli álmot. De ez csak költészet. A valóság ezzel szemben az, hogy igazából nem is kellene annyit röpködni, mert közelebb is vannak normális országok, ahová viszont Petiminiszter nemhogy nem ér oda, arrafelé el sem indul.

Hogy kilenc éve rontja a magyar külügyek levegőjét, és teszi áldatlan tevékenységével térképen kívülre valaha volt hazánkat, még az is lehet, hogy mindeközben a megtett kilométereivel akár a Marsra is eljuthatott volna. Helyzetünkön azonban, és az ő megítélésén ez egy fikarcnyit sem változtat. S ha majd véget ér az az ámokfutás, amit a magyar külügyben ő szerelmesen végigvisz, távoztával föltehetjük a delikát kérdést, hogy mit adott nekünk Petiminiszter az arcunkon rózsázó élénk szégyenpíron kívül. És meglátjuk: semmit az ég egy világon.

Hacsak nem a szerelmesen véghezvitt romlást. Mindemellett pedig azt az illékony sportteljesítményt, hogy ebben a szerencsétlen évben a holdig történő elméleti utazásai során összesen huszonhárom napot töltött a levegőben, de dacolva a gravitációval, egyszer sem pottyant le. S ha úgy nézzük, ez már valami, sőt, egyenesen döfi, ami jelzővel összességében minősíteni lehet a magyar külügyet, amely Orbánba szerelmesen a bunkó taplóságban is világcsúcsokra tör. Valahogyan így lehetne összefoglalni ezt az egész tébolyt.

Délután három körül vártam az emberemet, hogy befusson a vonata, s így megérkezzen. Fél négy körül hívott, hogy ugyan csak pár kilométerre az állomástól, de a semmi közepén ácsorog a szerelvénye, mert előtte lerohadt egy tehervonat mozdonya. Először azt mondták nekik, a kiszolgáltatott utasoknak, húsz perc a móka, aztán negyven, amikor telefonált, akkor pedig már bizonytalan jelzést kapott a továbbindulás időpontja, azaz, eltolták azt a végtelenbe. Van ez a MÁVinform oldal, amin elméletileg meg lehet tudni, mi történik a magyar vasúton, de ez olyan manapság, mint egy végtelenített hibajelentés.

Gondoltam, megnézem, mi van az emberem vonatával, de ez nem szerepelt a hibák között, azaz, a maga cél előtti végtelen ácsorgásával még a hibajelentők ingerküszöbét sem lépte át. Ellenben csurig volt szerte az országból származó tudósításokkal, hol, melyik vonat állt le, el sem indult, vagy csak félútig közlekedik. Melyik fordult vissza, hová küldenek mentesítő buszokat, vagy szállítják le az embereket, hogy gyalogoljanak a prérin, ha oda akarnak érni, ahová eredetileg elindultak. Erről az oldalról sugárzik a nyomor, hogy nem arról van szó, pár perces késéseket jelentenek be rajta, hanem ez a lassú agónia lenyomata.

Szerencsés volt végül az én emberem, mert aztán útnak indultak, a hírek szerint azért, mert a tehervonat mozdonyvezetője oly ügyes volt, hogy saját maga bütykölte meg a járgányt. De föltehetnők azt a kérdést, mi van, ha nem sikerül neki, akkor ott éjszakáznak a préri közepén? Továbbá mi történik, ha épp nem vasárnap van, s mondjuk munkába igyekszik, de soha ne mér oda, és kitekintve szerte a NER vidékére, mi azoknak a sorsa, akik a MÁVinform oldal szerint naponta és ezrével nem jutnak célba. Ha a vasútra lenne bízva, már állna az élet kies hazánkban, mint ahogyan hamarosan anélkül is fog. A szemünk előtt rohad szét minden.

Mállasztja szét a Fidesz, mert mára alapigazsággá vált az a régebbi kósza gondolat, hogy amihez csak nyúlnak az szarrá válik. Vagy elég csak ránézniük, illetve elüldözni az országból azokat, akik értenek valamihez a seggnyaláson kívül. Nemrégiben derült ki, hogy számos szakmánál akarják megszüntetni a szakképzést, Mekk Elekeket szabadítva az országra, hogy annak úgyis jó, a magyartanár – már, ha van olyan – tartja a matekórát, de a csúcsokhoz érve a gazdasági miniszter is síkhülye ahhoz, amit irányítania kellene, és ez meg is látszik a NER állagán. De mégsem a szervilizmusról, mint egyedüli képességről van most szó.

Nem is a kontraszelekcióról, ami miatt alkalmatlan, ámde hűséges talpnyalók ülnek mindenütt, hanem a MÁV-ra – és más elcseszett területekre – tekintve arról kell immár elmélkednünk, hogy a működőképesség határához érkezett az ország. Mutatkoznak az összeomlás első jelei. Mert ez nem atombomba lesz, hanem lassacskán züllik le minden. Nem lesz szaktanár, kevés a körzeti orvos, a vasút haldoklik, gyermekeink elhülyülnek, mások csendben éhen halnak, a suszterok becsukják a boltot, csak a jachtozás lankadatlan. Pár napja állapítottuk meg, hogy a diktatórikus hatalomgyakorlás ívének leszálló ágába érkezett.

Most pedig azt vagyunk kénytelen nyugtázni, hogy az általa generált gazdaság, pénzügyek, kultúra és gondolatiság zuhanópályára állt, de az emberek, mint a békák ama híres fazékban, nem veszik észre, hogy a víz már forr. Más helyeken, ha késik tíz percet a vonat, lemond a közlekedési miniszter, itt Lázár, mint e területért felelős mufti elküldi az anyjába a MÁV vezetőit, ne sopánkodjanak, hanem hajtsák végre az utasításait. Így álltak neki pénz nélkül a Budapest-Hegyeshalom vonalnak, ahová Mészáros a Budapest-Belgrád építkezéséről szállította át az anyagot, csak az a kérdés, mit szólnak ehhez a kínaiak.

Mert ők adják rá a pénzt, ahogyan az akksigyárakhoz is, s ilyképp lassan felvásárolják az országot, amit azért kell kiárusítaniuk a fiúknak, hogy zavartalanul lehessen tovább lopni. De egyszer valakinek azt is ki kell fizetni, mint ahogyan a mai államkötvényeket is, ami tehát a szemünk előtt zajlik, az az ország pénzügyi kifosztásának is a végső stádiuma. Az utolsó rúgások. S ha volna a MÁV mintájára NERinform oldal, azon sorjáznának a végtelenített bejegyzések, mi miért nem működik az országban, mi ment tönkre, és összeállna a kép, hogy soha nem érünk el már sehová, maximum egy kietlen sivatagba, ácsorogni annak a közepén.

Lehengerlő intellekutális élmény – az esztétikairól inkább most ne ejtsünk szót -, amikor Orbán gazdaságának első számú irányítói egymás után előadnak, összevissza beszélnek, vagy netán teli pofával szidják egymást. A három muskétás, Varga M., Matolcsy és Nagy M. külön-külön sem piskóta, együtt pedig valami elképesztő halmazt alkotnak. Akkor leginkább, amikor összeadva mondandójukat az derül ki fehéren meg feketén, fingjuk sincs, mit csesztek el.

Arról pedig végképp, mit is kellene tenni, hogy az a szarhalom, amit összehoztak, ne omoljon önmagába olyan fekete lukat létrehozva, ami mindent megsemmisítve magába szippant, ami a közelébe kerül. Volt egy közgazdász vándorgyűlésünk nekünk – illetve nekik -, ahol ezek hárman levizsgáztak. Olyképp, hogy előtte Varga M. Matolcsyt szidta az elhibázott kamatpolitikáért, Matolcsy Vargát, Nagy M. pedig ezen a vándoros szaron a másik kettőt.

Miközben recseg-ropog az ország. Iramlik a csőd felé. Mielőtt Nagy M. miniszter okosságait behatóbban tanulmányoznánk, nyugtázzuk azért, hogy mondott ő már elképesztő dolgokat eddig is. Mindezt azért szükséges megjegyezni, hogy lássuk, nem hirtelen megvilágosodása volt a hülyeségében, hanem nála ez egy tartós, hogy úgy ne mondjuk, permanens állapot, csodálkoznunk ezért a legújabb teljesítményén nincs mit.

Onnan indulunk el, hogy megidézzük Orbán nagyvezér bölcsességeit, heroikus küzdelmét az inflációval, amely során utcai harcosunk a pénzromlást fülön ragadja, lebirkózza és megtapossa – legalábbis saját előadásában -, és mindenképpen győz. Hogy ez nem igaz, azt tudjuk, de nem is ez az érdekes most, hanem az, ebben a gigászi összecsapásban az infláció megtestesül, itt van, megfogható és valahonnan ered, s tenni is lehet ellene. Mint a mesékben.

Ehhöz képest Nagy M. szerint a magyari pénzromlás a „struktúrából fakad,… ki kellett, hogy alakuljon,… és nem felelős érte senki”. Ebből a kameraállásból egyből értelmetlenné válik Orbán fülön ragadása és megtaposása, hiszen Nagy miniszter szerint az infláció önmagától van, valahonnan előugrott, mint valami mesebeli rém, ki kellett alakulnia, így küzdeni ellene értelmetlen. Az infláció ezek szerint a bús magyar sors maga. Delikát.

Már csak azért is, mert ebből a nézőpontból az is logikusan következik, amit még hallottunk a közgazdász zsenitől, hogy a kormány – benne ő és Varga, az élén Orbán, plusz ráadásnak a Matolcsy – meglepődött, amikor kiderült, mennyire visszaesett a fogyasztás, amikor minden megdrágult. Jé, mered rá értetlenül a valóságra a kormány – és annak zseni tagjai -, ha nincs pénze az embereknek, nem mennek a boltba. Elképesztő dolgok ezek.

Ez a bárgyúság azonban onnan fakad, hogy nagyjaink mindannyian be vannak szarva azért, mert az összegányolt, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő költségvetésük roskadozik. Elképedve nézik, hogy mivel nem jár boltba a magyar, alig van áfabevétel, de még ezen a ponton is az az ideája Nagy M. zseniminiszternek, hogy a magyarok féltik elkölteni a pénzüket, mert nem látja – vagy nem meri látni -, hogy nincsen nekik.

Az is csodás ebben a gondolatiságban, hogy az infláció, ami Nagy M. biblikus vízójában olyan, mint valami természeti csapás, kivédhetetlen és mindig győz, szerinte mégis a „struktúrából fakad”. Föl kell tehát tennünk az egyedül releváns kérdést, ezt a struktúrát ki az anyám valaga hozta létre az elmúlt leg-, és ultrasikeres évtizedben, mint volt módunk hallgatni akkor, amikor ömlött az uniós pénz, ami nélkül a jelek szerint semmik vagyunk.

Illetve Orbán gazdasága az. Nagy miniszter még azt is bevallotta meggondolatlanul, hogy „a külföldi cégek szépen termelnek és exportálnak (mint a járműipar, az elektronika – itt pörög az export és tudnak nagy béremeléseket is adni), a belgazdaságunk viszont bajban van. Az ő fogyasztásuk visszaesik, nincs termelés, és nincs is beruházás, emiatt béremelés sincsen, a fogyasztás ezért még tovább esik, és itt is van a negatív spirál”.

Íme az újabb beismerő vallomás, amelyben nem látjuk azt a lehengerlő gazdasági teljesítményt, amiből Mészáros ezermilliárdjai erednek, mint az országot megváltó új nemzeti nagytőkés. Meg az összes többi sógor, koma és haver, akik az ég egy világon semmit nem adnak hozzá a magyar gazdasághoz, csak kivesznek belőle. És mindjárt itt is van előttünk az emlegetett mitikus struktúra, amelyből védhetetlenül lecsap a pénzromlás.

Ez azonban csak az egyik eleme mérhetetlen bajainknak, mert és ugyanis ehhez adódik a soha nem volt mértékű hiány és adósság, ami szintén fojtogatja az országot, s amit a hírek szerint úgy akarnak orvosolni az okosok, hogy ezermilliárdos tételben készülnek kivetni újabb különadókat. Ezek pedig – mint eddig is tapasztaltuk – megpörgetik az inflációt, vagy végső esetben elkergetik az országból a Nagy által is bevallottan még működő „külföldi cégeket”.

Más ötletük pedig nincsen. Hosszú lenne itt felsorolni, mire nem kellene pénzt osztogatni, ami viszont eszükbe sem jut, mert az a maffiaállam alapjait érintené. Ehelyett hallgatjuk a siránkozást, illetve azt, hogy ők nem tehetnek semmiről, és képtelenek valamit is csinálni. Ez az a helyzet az álmoskönyvek szerint, amikor távozni kell a hatalomból. Ilyen forgatókönyv azonban nincs, azaz, harsonaszóra döglünk meg, de legalább jól szórakozunk közben.

Minden további előtt, hogy eleget tegyünk az illendőség illékony szabályainak, érdeklődnénk Kocsis Máté aranyhalainak hogyléte felől. Hogy egészségben vészelték-e át a rezsicsökkentés növelését, mikor is gazdájuk könnyeket hullatva telepítette át őket egy baráti halastóba. Vagy már akkor is hazudott. Nagy volt a szája neki, mint ahogyan most még inkább, amikor a százharmincvalahány bátorak főnökévé, frakcióvezetővé választották meg újólag, amitől úgy kinyílt a csipája, hogy nekilátott azon frissiben fenyegetőzni. De nagyon.

Mielőtt tovább haladnánk azon az úton, amit a Máté frakcióvezető nekünk mára gondolati mezsgyéül megszabott, megemlékezünk a Münchener Post nevű újságról, amit Adolf bácsi barnaingesei letámadtak, a berendezést ripityára törték, majd az akkori és ottani gazda bájosan, de határozottan bezáratta, lévén, nem tetszett neki, amit a redakció róla és a rendszeréről irkált. De nem vagyunk mi a Harmadik Birodalomban, meg különben is Orbán Viktor soha nem vetemedne arra, hogy elhallgattassa az őt bíráló orgánumokat.

Helyette megveszi és lezülleszti őket, de akkora nagy a baloldali médiafölény, hogy még mindig akad, aki, illetve ami nem a Rogán-propagandát fújja, és ezt veszélyesnek érzik a fiúk, valamint az elbarbárult lányok is. És különben is, telik az idő, semmi sem ugyanúgy tökéletes, mint 1933-ban, tehát új módokat kell kitalálni a magunkféle fals hangok elhallgattatására. Bár a müncheni események sem kizártak, mert miért is adott volna Novák nacsasszony a pápára hivatkozva kegyelmet egy terroristának. Amíg kérnek tőle valamit, addig mással próbálkoznak.

Mert, hogy szavunkat ne feledjük, amint megkapta újólag a magas hivatalt a Máté vezető, sajtótájékozott, vagy sajtótajtékozott egyet legott, ahol pedig a következők hagyták el az ajkait. Szuverenitási törvényjavaslatot nyújtanak be alkotmánymódosítással az ügyben, hogy „borsot törjenek azoknak a baloldali újságíróknak… az orra alá, akik úgy gondolják, amerikai dollármilliárdosoknak vagy brüsszeli multinacionális cégek érdekeinek eleget téve politikai hatalomhoz kívánnak jutni, és utána… ki akarják fizetni ennek a támogatásnak az ellenértékét.”  

Megállunk egy szóra, de csak azért, hogy a Máté frakcióvezetőt teljesen píszítlen módon küldjük el oda, ahová amúgy érdemei szerint való. Majd, ha az aranyhalas sokkot már kiheverte, arra hívnánk fel a lankadó figyelmét, hogy ne akarjon az orrunk alá borsot törni már csak azért sem, mert nem törünk hatalomra, ugyanis nem olyanok vagyunk, mint ő. Nem szolgáljuk más érdekeit, csakis az ország megalázott és kisemmizett lakosságáét, továbbá, s ami a leglényegesebb, semmiféle milliárdostól nem kapunk egy kurva fillért sem.

Ellentétben a fideszsajtóval, amely viszont közpénzből kap nagyon súlyos tíz-, és százmilliárdokat, de voltaképp ez most ebben az aktuális összeröffenésben nem is igazán érdekes. Hanem az érdekelne, mi lesz az a bors az orrunk alatt, Recsk vagy szolid börtön, netán átnevelőtábor, vagy valami ilyesmi. És továbbá, hogy mindezt alapszarba foglalják a bátorak, az külön delikát. Ahol a sajtószabadságot kellene deklarálni, oda kerülnek majd a bájos fenyegető passzusok a jogállam jegyében. Viszont van egy kis gond.

Az jelesül, hogy ugyan más nevében nem, de a magaméban beszélhetek, és azt vagyok kénytelen közölni, hogy mindez engemet nem érdekel. Nincs mit veszítenem ugyanis, lakást, vagyont, semmit sem, mert semmim nincs, következésképp teszek arra, ha be akarják fogni a pofámat, az nem fog menni. És nagy valószínűséggel vannak még így egypáran az országban, és egyre többen lesznek minden valószínűség szerint. Az a tömeg pedig, amelyiknek nincs vesztenivalója, veszélyes bír lenni nagyon. Bizony, Máté frakcióvezető.

Az a nagybüdös helyzet, hogy a kocka már rég el van vetve. Ez, ami itt van, édes kis diktatúra, s ha most az volna a szándék, hogy szorítani óhajtanának még rajta, törvényt hozva fenyegetni, rendőröket harcba hívni vagy végül a kopaszokat, már teljesen mindegy. A diktatúráknak is megvan a törzsfejlődése, s éppen ez a hőbörgés mutatja, hogy a Fideszé leszálló ágban van, akkor szoktak ilyesmiket bevetni. Idő kérdése, és Máté frakcióvezető meg a csürhéje megbukik. Nem tudni mikor, de mindenképp. Ez törvényszerű – ennyit a borsról az orrom alatt.

Naiv voltam. Nyeretlen kétéves. Vad álmodozó tegnap, amikor ugyan csak elméleti szinten, de fölmerült bennem annak az előfordulhatása, hogy Orbán nagyvezér minden józanságot nélkülöző esztergomi delirálása után netán valamelyik bátorak a százharmincvalamennyiből mint Buddha a fa alatt, megvilágosodik, és azt mondja magában, most már aztán elég. Vagy mint Peresztegi tanár úr a fizika órán nekünk, rosszalkodóknak: ez már sok a többnél. Nem kell mindig bírni a nyelvet, ha tudatunk tartalmait a nagyvilág elé óhajtjuk tárni.

No most, nem úgy van az, hogy gyere cipó, hamm bekaplak, s netán valamelyik bátorakkal ilyen baleset előfordulhatna. Hanem az ilyen előadások után hitükben megerősödve özönlenek ki a nagyvilágba a kis gauleiterek, megy az összes a saját ganyédombjára, ahol már ő a Jani, vagy legalábbis az a képzete, és teszi azt, amit a vezér szóval, tettel vagy hallgatással beléje vert. S ugyanígy aztán a kis apró hívecskék is hozzá teszik a magukét, ölöndülnek meg átkozódnak, és a világ olyan fideszi kerek lesz, mint egy narancs, ami azonban rohad erősen.

Mert mi késztethette volna Hidvéghi Balázst (Facebook profilja szerint független Európai parlamenti képviselőt – vajh, mitől független a lelkem) arra, hogy egy főispánnál jelentse fel a Liszt Ferenc Repülőtér egyik boltját, ahol szerinte „öncélú homoszexuális tartalmakat árusítanak gyermekkönyvek között”, amit kies hazánkban törvény tilt? De nem is ez, hanem a feltehető nyomozati munka, midőn Hidvéghi Balázs hosszasan vizslatta a reptéren a gyermekkönyveket, hogy erre rábukkanjon. És sikerült neki.

Megtette a szükséges lépést Hidvéghi Balázs a főispánnál, s már ez, hogy kihez-mihez fordul a nyomorával, már megmutatja nekünk, hol is élünk. De nem is ez, hanem a buzgalom, hogy ugyan ebből a szempontból mindegy is már, mit, kit és miért jelent fel, a lelkesedés, amivel a trágya bensővé válik, amiket ilyen esztergomihoz hasonló szeánszokon szí magába, s él azok szerint, mint szaros zsinórmérték, lehet messzebb menve, mint amire a gazdája voltaképp kérte. De az is igaz, hogy Orbán nem kér ezektől semmit már.

Az apportírozás után maguktól ilyenek. Mert ugyanígy mire vélhetnénk egy másik egyed, bizonyos Szarvas Attila (KDNP) visítozását, hogy egy XVIII. kerületi művelődési ház kiállító teréből vegyék le drMáriás Schmidt Szűz Mária-képét, lévén és állítólag oda gyermekek is járnak, ezen túl pedig a kép „vallási és erkölcsi értékeket” sért. Legalábbis Szarvas szerint, aki, ha jól értjük, erre hivatkozva akarja bezáratni a kiállítást. Talán fordulhatna ő is az illetékes főispánhoz, mint Hidvéghi kollégája, hogy teljesek legyenek az örömök.

Ez a Szarvas egyébként onnan eredezteti az erkölcsi és vallási felháborodását, hogy neki tíz gyermeke van, ami derék, de nem érdem, és az ügyhöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Tán azért is, mert ránézve Szarvas elvtás Facebook-oldalára, ahol elengedte a légbe a sivító hangot, azzal találkozunk feliratként: „Szarvas Attila korlátozta, hogy ki szólhat hozzá ehhez a bejegyzéshez”. Azaz, csak az ő, és téveszméit dicsőítő kommentekkel találkozhatni ott, hogy a tízgyermekes apuka még véletlenül se szembesüljön a valósággal.

Mert neki is az Orbán-ige jelenti kizárólagosan azt, nos tehát akkor mit is várhatnánk el a trágyahalom legalján Mária nénitől és Feri bátyámtól, innen pedig az következik, hogy a szarvasok és hidvéghik felelőssége az ország totális lezüllesztésében talán még nagyobb, mint a gazdájuké. Természetesen soha nem feledve azt, mi és ki a tébolyda eredője, amire ezek az akarat, erkölcs, ész és gerinc nélküli organizmusok csak ráerősítenek. Ha úgy tetszik, ők kenik szét a szart az országban minden mennyiségben.

Innen és ebből pedig csak annyi következik nagy szomorúan, hogy ha Orbán meg is bukna, a szelleme még évtizedekig itt maradna, azaz, a NER és benne Orbán (meg a sleppje, az imádói és kitartottjai) nagyobb kárt okoztak és okoznak, mint a tatárjárás, pedig az sem volt, piskóta. De még azok sem mosták át ennyire az akkoriak agyát. Mindemellett Batu kán nagy valószínűséggel egy úriember volt Orbánhoz képest, de, hogy jellemesebb, az teljességgel bizonyos. Tehát ez a helyzet, Buddhában testvéreim. Nem rossz. Szar egyenest

Van annak valami diszkrét bája, ahogyan a Fidesz-frakció elbarikádozza magát, frissen telepített térfigyelőkkel, kutyás rendőrökkel, TEK-kel és a kiskutya kunkori farkával védekezik a bátor százharmincvalamennyi. De ehhez szokva vagyunk. És ahhoz is, hogy az ilyen események közpénzből felújított szállodában zajlanak, ahol a bátorak szintén közpénzből pár tízmilliót elköltenek. De mindez mellékszál. Mint ahogyan az is, hogy milyen módon osztogatták maguknak a százmilliárdokat törvényt hozva rá, hogy ne legyen törvénytelen.

Minden érdektelenné válik, amíg ezeket a bajokat vagyonelkobzással nem lehet orvosolni, odáig azonban nehéz út vezet, vagy pedig semmilyen, ha Orbán szája íze szerint alakulnak a dolgok. Márpedig nagy valószínűséggel Orbán Viktor megőrült, és senki ne mondja most már, hogy ez csak taktika és terelés, mert ott, az esztergomi, hermetikusan lezárt tébolydában olyan előadást rittyentett, amellyel háborút hirdetett nemcsak a világ, hanem immár Magyarország Fideszen kívüli része ellen is. Minden és mindenki ellen, kivétel nélkül.

Ilyképp mindez egyenes folytatása volt Kövér minapi delirálásának, hogy ők volnának az ország jobbik része. Mielőtt előadnánk Orbán iszonytató gondolatait, úgy csendben megkérdeznénk azért a bátorakat, a frakciót, a képviselőket egyesével, hogy ők is úgy gondolják-e, mint Orbán, vagy van azért némi önálló képük a világról, s ha netán volna ilyen, akkor annak miért nem adnak hangot. Egyáltalán meddig kísérik útján a diktátorságba beleőrülő vezérüket, s ha a végtelenségig, akkor van-e lelkiismeretük, vagy gondolnak-e a saját gyerekükre.

Mindezek után mindenféle kommentár nélkül idézzük Orbán hagymázas álmait. Azért nem fűzünk hozzá megjegyzéseket, mert önmagukban megállnak, minden külön magyarázat nélkül látszik róluk, hogy közük nincs a valósághoz. Ami miatt – jobb meggyőződésünk ellenére – bővebben foglalkozunk egy Orbán-tirádával, az az a sajnálatos tény, hogy az uszítás új fokát véljük felfedezni benne. Olyan hangokat, ami után Néró fölgyújtotta Rómát, illetve Hitler bácsi azon ideáját, hogy a német nép vagy vele győz, vagy megdöglik. Más kimenetel nincs.

Orbánnak sem a jelek szerint. Ezért még egyszer utalnék a bátorakra, akik a közelébe férkőzhetnek, s akik – talán – megállíthatnák, de nagy valószínűséggel ehelyett meg is tapsolják a tébolyodottat. Ilyeneket mondott Orbán tehát: „Magyarország ellenfelei a háború okozta válságot akarják felhasználni arra, hogy visszalökjék hazánkat a Gyurcsány-korszakba, amikor a magyarok sorsáról külföldön döntöttek.” – „A globalistáknak az Európai Bizottság és az amerikai elnök kell, az oda vezető úton pedig Magyarország a tüske a köröm alatt”.

„Az idei évnek hatalmas tétje van, ugyanis a Soros-birodalom, megerősítve a kormányzó amerikai demokratákkal, Góliátként indít támadást az európai országok többségében a jobboldali média és sokszor pénz nélkül politizáló lelkes nemzeti pártok ellen.”  – „A globális elit hívei nemcsak a brüsszeli elit vagy az amerikai demokraták soraiban vannak, hanem egy sor magyarországi településen is, gondoljunk csak például az irányítás nélküli Budapestre, ahol dugók, piszok és káosz uralkodik.”

„Vagy ott vannak az álcivilek és a magukat függetlennek mondó helyi médiumok, melyek a semmiből jöttek, és céljuk a feszültségkeltés és riogatás a nemzeti érzelmű önkormányzatok ellen.” – „Nyilvánvaló jogsértéssel tartják vissza a Magyarországnak járó forrásokat, miközben arra kényszerítenek bennünket, hogy fizessünk Ukrajnának.” – „Ki akarják csavarni a kezünkből azokat a szabályozó eszközöket, melyekkel a családokat védjük.” – „Magyarország a legszabadabb ország…” 

Ne hagyjuk, hogy a magyarok sorsáról külföldön döntsenek!… az idei év arról fog szólni, hogy Magyarországot térdre akarják kényszeríteni ellenfelei, akik elvennék hazánk szuverenitását…” – Innentől teljesen fölösleges folytatni. Tehát egy fölhívással fordulunk azokhoz, akiket illet: állítsátok meg Arturo Uit. Ugyanis ezek az idézett szavak a vég szavai. Ám sajnálatos módon nem azé, aki teleokádja vele a világot, hanem ezek Magyarország végének szavai, ahogyan végleg süllyed el Orbán bűzös mocsarába. Gondoljátok meg ezt.

Kövér László azt találta mondani Bayer tagkönyv műsorában, hogy „Magyarország jobbik fele gyűlt a Fidesz köré az elmúlt három évtizedben, és az tartja hatalomban tizenhárom éve”. Továbbá még abbéli félelmeinek is hangot adott ugyanitt: „Ha egyszer veszítünk, akkor mindent elveszítünk… Nekünk van istenünk, hazánk, családunk, mi mindent el tudunk veszíteni”. – Ezzel a két állítással behatóbban kell foglalkoznunk, mert bár ugyan közkeletűen ma már elég kevesen tartják normálisnak Kövér elvtársat, e két mondatban van ráció, mégpedig olyan, amely a Fidesz leglényegére mutat.

Tehát nem árt, ha ismerjük, és beszélünk róla fideszes szavazópolgár ismerőseinknek is – ha van valakinek olyan -, mert hasznos, ha ők is tisztán látnak. Legyenek önök is hályogkovácsok, ha már az „ellenzéki” politikusok nem végzik el ezt a munkát. Mielőtt azonban nekilátnánk boncolgatni a pedellus gőzös gondolatait, abban megnyugodhatunk, milyen jó nekünk, hogy ezúttal nem javasolt szöget, gerendát, kötelet, amire, illetve amelyek segítségével egy dohos pincében fölköthetnénk magunkat. Ez több mint húsz éve hangzott el, s azóta – mint kitetszik – a vén komcsi elképzelései finomodtak.

Tán azért, mert két évtizede még nem „veszíthettek el mindent”, akkor még csak a hatalomért tepertek, de azt azóta olyan alaposan megkaparintották, hogy már egyáltalán nem áll szándékukban elengedni. S ebben segédkezik nekik Magyarország jobbik része. Ez lesz tehát a kályhánk máma, ahonnan a táncunk elindul, hogy mennyien vannak a jobbik részek, s nem mellesleg mifélék ők. Ugyanakkor szükségszerűen az is ide tartozik, mekkora az a halmaz, amely ezek szerint „rossz”, és ők minéműek, tehát miért nem felelnek meg a Fidesz elképzeléseinek, mint ideális talpasok. Érdekes dolgok ezek.

A fasiszták fix szavazóbázisa jó esetben és maximum hárommillió organizmus – de már sokkal kevesebből is hoztak ki kétharmadot -, akik közé a rendszer haszonélvezői, ugyanakkor valami ismeretlen késztetés miatt a legszegényebbek, illetve a megvezetett hülyék tartoznak. Ez így eléggé furcsa elegy, de rájuk mondja Kövér, hogy ők volnának az ország „jobbik része”, amiből viszont az fakad, amit amúgy is látunk, hogy az ország gyalázatos állapotban van, a végeredmény innen nézve tehát meglehetősen lehangoló. A jobbik rész funkciója a gőzös gondolat másik felén az, hogy a Fideszt hatalomban tartsa.

No most, jobb helyeken a szavazópolgár, amikor behúzza azt a nyüves ikszet, leginkább arra gondol, mely politikai erő képes úgy érette dolgozni, hogy neki jó vagy valamivel jobb legyen. A magyarországi tapasztalatok viszont azt mutatják, itt a Fidesz szavazóinak ilyen önös érdekei nincsenek, itt az mozgatja a tollat, hogy csak a Fidesz, függetlenül attól, hogy az magának az egyénnek jó-e. Ritka az ilyen ország, amelynek ennyire hülyék a lakói, de ez a miénk ilyen. Főleg akkor figyelemre méltó mindez, hogy az a halmaz, amelyik rühelli ezt a bagázst, jóval népesebb, de ez valahogyan soha nem látszik meg a végeredményen.

De nem csak a választási rendszer furcsaságai, hanem más okok miatt is. Illenék azonban arra felhívni ezen ellenhalmaz tagjait, minek tartja őket a hatalom, és ezt azzal mutathatnánk meg nekik, ha azt nézzük, mit veszíthet Kövér, „ha egyszer veszít”, tehát istent, hazát és családot, amivel arra utal, hogy akik szerinte rosszak, azoknak ilyenje nincsen, ergo egészen cizelláltan állatozza le őket a pedellus. Mert mondtuk, hogy bár demens, de azért fejlődött a hosszú idő alatt. Irántunk érzett utálata finomodott és mélyebb lett, voltaképp, ha igazán belegondolunk, kies hazánk nagyobbik része az ő számára nem is létezik.

Már nem, hogy nem magyar, nincsen is. Se hazája, se családja, se istene, amit más korokban untermensch jelzővel illettek, de Kövér annyira azért normális, hogy bár így gondolja, de -egyelőre – nem mondja ki. Ám az az idő is eljöhet egyszer, ha a hatalom elveszítése miatti iszonyat elhatalmasodik, akkor jön majd Budaházy és csapata. Mindebben addig is az a szomorúan elborzasztó, hogy akiben pislákol némi morál, valamennyi ész, aki még önmagára, mint személyiségre gondol, az nem megfelelő, az az ország rosszabbik része. S hiába vannak ezek többen, hallgatagon semmire sem mennek.

Mi a teendő? – kérdezte annak idején Lenin apánk, és kérdezzük az ő nyomán mi is, bár teljesen más előjellel. Babramunkát tudnánk javasolni. Mert és ugyanis az mára világos, hogy lantkíséretű, szónoklatos gyűlések a városok terein sehová sem vezetnek, azaz, a falvakban a kocsmákban – amelyek úgy-ahogy még működő intézmények – egyesével kell megmutatni a talpasoknak, mire szolgál az ő életük a Fidesz számára: „hatalomban tartani”. S ha pislákol még némi önbecsülés a megalázottakban és megnyomorítottakban, akkor (de csakis akkor) van esély arra, hogy majdnem mindenki rossz legyen Kövérnek. Ez a teendő.

Vodkát reklámozó tornazsákban osztogatott ajándékot a gyerekeknek Seszták Miklós, fideszes képviselő. Mi több, azt is kiírta a Facebook-oldalára, hogy „rengeteg programmal, étellel, itallal és felejthetetlen sporteseményekkel készült családi napjára” ez meg ez (itt a reklám helye) a cég. Mielőtt tovább haladnánk, azt a kiinduló tételt fogalmazzuk (kérdezzük) meg, mi az anyám valagát keres Seszták képviselő egy cég családi napján, és azon miért osztogat ajándékokat. A kérdés azonban költői volt, a választ rá mindenki tudja.

Ott kell lenniük minden kilométerkőnél, itt azonban érdekesebb, hogy nagyon jól láthatóan Seszták nem a saját, hanem a cég ajándékaival villogott, innen nézvést tehát megint csak adódik az örökös miért, de a választ erre is tudjuk. Csak úgy ábrándozva egyébként a könyvek lefóliázása, az ifjúság Thomas Manntól tiltása jut eszünkbe, mint mostanában a NER védjegye, hogy a közelébe sem mehetnek a kisdedek (közjószágok), a vodka azonban ezek szerint rendben van. És nem azért hándigáljuk föl a dolgot, mert nekünk fájna.

Hanem a kettős mérce miatt, amit amúgy a kultúra és a piálás kultúrája elszenved minálunk – lásd alapvető élelmiszer -, s mindebből nem azt vonjuk le ezúttal, hogy a hatalom gonosz vagy aljas, hanem, hogy végtelenül primitív. Bár ez sem nóvum. Mert emlékezzünk csak Balog ma már püspök, akkor még miniszter Hilton-béli előadására, amit állami gondozott gyerekeknek celebrált. Ott is zacskók voltak, rajta feliratok, hogy tízéves fiúnak meg nyolcéves lánynak, darab-darab, seckojedno, a jótétemény érzések nélkül kipipálva.

Balog miniszterpüspök annak idején a Hiltonban kaviárral tömte az anyátlan-apátlan árvákat, akik azt sem tudták mi az, és esetleg kirántott húsra áhítoztak volna, amiből arra lehetett következtetni, hogy mindenből a lélek hiányzik. De még inkább, hogy a gyerekek eszközök, a propaganda tárgyai. Ami számtalan alkalommal bebizonyosodott már, mint most épp Seszták képviselő vodkás zacskóival, vagy máskor doktorminiszter urunk kevláros óvodalátogatásai során is, amit nem kellene jó szemmel nézni. Mégis mindenki hallgat róla.

Visszatérve egy kicsit a helyzetre, amibe a cég került Seszták miatt szombaton, hogy ország-világ előtt lett hülye a képviselővel együtt, bizonyára ennek is jól felfogott oka van. Mégpedig a remények, amelyek arra irányulnak, hogy a képviselő majd intéz valamit nekik abban az országban, ahol pofára osztogatják a köz pénzét, s a jelek szerint egy ilyen aktus jópontot jelent a hatalom és gazdaság viszonyában. Csakhogy mindent el is mond róla, de, hogy az aljas kis játszmákhoz a gyerekek a díszlet, az delikát volna, ha nem lenne undorító.

Utólag persze ez a Seszták is érezte, hogy ez az egész valahogyan nem igazán komilfó, tehát eltüntette a Facebookról a bejegyzést, de a baj akkor már megtörtént, és mi is teszünk róla, hogy megöröklődjön tartós tanulságul. Bár ebben az utóbbiban van egy kis hiba, mert nagy valószínűséggel ez sem érdekel az ég egy világon senkit sem, legfőképpen pedig azokat, akikre tartozik, azaz, a bávatag választópolgárokat. Mert a cég dolgozói sem hajították ki a képviselőt a családi napról, hogy hagyja békén a gyerekeiket. Sőt.

Vagy ki tudja az érzelmeiket, ha még maradt bennük valami ebből a különös dologból. Mert a családi napon volt ugrálóvár, arcfestés és óriásbuborékos bohóc – bár erről nem tudjuk, mit takarhat igazából -, a foglalkozás tehát bizonyára elérte a célját, ami nem tudjuk, igazából mi volt. A cégnek egy kis dörgölőzés a hatalomhoz, a képviselőnek egy kis ingyenreklám, a gyerekek meg pingpongozhattak a vodkás baseball-sapkában. Így tehát a jelek szerint mindenki boldog volt, vagy legalábbis úgy csinált, mintha.

És ez a lényege a NER-nek, ez a mintha. Hogy mindenki úgy csinál, mintha rendben mennének a dolgok, a gazdaság hasítana, a bávatagok boldogok lennének, a képviselő a népéért dolgozna, és tovább az örökös feltételes módban. De ebből látszik, csak átverés az egész, árnykép a falon, ilyen vég nélküli de legfőképp tartalom nélküli propaganda a valóság elfedésével. Végül csak annyi, hogy önök szerint ez a Seszták aztán szégyellte legalább magát egy kicsit? A rossebeket. Annyi volt a megjegyzése, nem az ő dolga megítélni a vállalat szponzorációs gyakorlatát… Ja.

Petiminiszter cipőt vett. Szíve joga, ő sem járhat mezítláb, csak az értelmezhető nehezen, miért kell ebből játékfilmet készíteni, és az orrunk alá dörgölni. Mindemellett a vásárlás feltételei voltak érdekesek, mégpedig az ár, és a fizetési mód, illetve a hozzácsapott családi idill története. Hetvenötezret kóstált a Nike Air Jordan true blue, Petiminiszter pedig kápéval egyenlítette ki a számlát, ami elgondolkodtató. Hogy miért kápé, hogy ez valami ösztönös önvédelem-e, mert a kártyának nyoma marad, míg ennek meg nem egyáltalán.

Rossz amerikai krimikben szoktak csalódottak lenni a nyomozók, hogy készpénzzel fizetett az ellenőrizni kívánt alak, tehát követhetetlen, azaz meglép. Ha az ember egy maffiakormány tagja, akkor lehetnek benne ilyen ösztönök, ha már nem is tudatos, de Petiminiszter ki is hangsúlyozta, hogy fizetni „készpénz, mindig”, ami elgondolkodtatja az embert. Ám lehet ez részünkről szimpla rosszindulat is, mégis, olyan időket élünk, hogy ezt is vállaljuk. Még az áron sem rugózunk túl sokat, ha egyáltalán ilyen nyugdíjas tekintettel.

Illetve csak annyit említünk meg, hogy Pintérminiszter ennél kevesebbért, illetve kevesebbel akarja lekenyerezni (megvenni) a tanárokat, amikor – és ez nem vicc – Köbüki ösztöndíjat ajánl nekik a tehetséggondozásért. Ez hetvenet ér az államnak, amiből Petiminiszter még egy szaros cipőt sem tud venni, de nem vagyunk mi demagógok. Vele az a nagyobbik baj, hogy ilyen – edzőcipő – öltözetekben jár külügyminiszterkedni, s bár nem a ruha teszi az embert, valamennyire azért jellemző rá. De úgy is mondhatnánk, mindegy, milyen cipőben ordít.

Mint például egy svéd kisfilm miatt, amelyben azt magyarázzák el az ottani gyermekeknek, hogy Magyarországon „hanyatlásnak indult a demokrácia”. Nem azt szajkózzák, mint az oroszok, hogy ’56 fasiszta felkelés volt, s ami miatt Szijjártó az edzőcipőjében meg sem szólalt, hanem élénken hallgatott. Most viszont a svédeket megfenyegette, hogy emiatt az érzékeny lelkű fideszista képviselők, a bátor százharmincvalamennyik nem fogják megszavazni a NATO csatlakozást, mert nálunk így függnek össze a dolgok. Míg Orbán mást nem csettint.

Szijjártó egyébként – és közeli munkatársa, a tiszta tekintetű és bülbülszavú Menczer – értekezletet celebrált a nagyköveteknek, ahol ez a két alak, az edzőcipős és a sportriporter tartott előadást a magyar külpolitika irányairól százharminc magyar nagykövetnek meg konzuloknak. Már akit beengedtek a fogadó országba, mint ahogyan Kanadába Bencsik Jánost már egy fél éve nem. Ebben az értekezletben egyébként az volt a szép, hogy beléptetőkapukkal ellenőrizték, ki mikor érkezett vagy ment el, és percalapú pénzbüntetésekkel fenyegettek.

Illetve fenyegették a külügyeseket. Viszont utána büszkék voltak, ez a módszer milyen hatásos, mert az összes hazaáruló időben ott volt meghallgatni ennek a két ökörnek az iránymutatásait. Nem túloz az ember a jelzővel, mert ismerve Menczer megszólalásait, senki nem vádolhat azzal, hogy túlzásokba esünk. Kiegészítve azzal, Szijjártó sem sokkal jobb, sőt, még károsabb is belegondolva a horkolásgátlókba, vakcinákba most pedig az akksigyárakba, amelyekkel szó szerint a romlásba taszítja az országot, ha hagyjuk. És mért ne hagynánk.

Öt diáktüntető ellen indít eljárást a rendőrség ezúttal, akik a saját-, az apjuk és az ország jövőjéért vonultak pénteken, és minden bizonnyal nem arra büszkék, hogy édes szülőjük Nike cipőt vásárol, amivel viszont Szijjártó dicsekedett. Mint a filmünkben kifejtette, „Az elmúlt kilenc évben, mióta miniszter vagyok, amikről én azt gondoltam, hogy nagy dolgok, tizedannyi lelkesedést váltottak ki a gyerekeimből, mint hogy ide jövök”. – Nem ismerjük a Szijjártó gyermekeket, de látatlanban is megértjük őket.

Viszont ha majd később szembenéznek azzal, mit művelt az apjuk, lehet, még a rokonságot is letagadnák, de ebben, ugye nem lehetünk egészen biztosak. Abban azonban igen, hogy belőlünk még ez a cipőboltos pörformansz sem volt képes semmilyen jó érzést előhozni vele kapcsolatban, mi több, épp ellenkezőleg. Mert azt látjuk, hogy kies hazánk egyik sírásója milyen kétségek nélkül és vidáman éli az életét, és ez az aktus veti föl bennünk azt a dilemmát, hogy van-e Isten, illetve, ha igen, miért ver minket. Mert lassan ez lesz az egyetlen kérdés.

Petiminiszter kivitte megával Törökbe’ a Lőrincet, a Mészárost. Bemutatta őtet helyi üzletembereknek úgy, mint Közép-Európa legsikeresebb vasútépítő cégének vezetőjét. Nem kellett volna. Miként egyáltalán nem volt szükséges minderről a találkáról képpel örvendeztetni meg minket, mert összeszorult az a hatalmasan bozontos szívünk. Egy pillanatra nem figyeltünk, és majdnem megszántuk a Lőrincet, ahogyan ül ott az üzletemberek között akkora magányosságban, akárha született Buendia volna. Pedig nem az.

Nem vagyunk egy Lombroso, és nem hiszünk a tanaiban, abban azonban lehet valami igazság tőle függetlenül, hogy a butaság csak meglátszik az arcberendezésen. Vagy ha abból nem egyértelmű, akkor a szemek opálján, hogy nem dereng át rajtuk némi kis értelem, s ha most arra gondolnának, hogy méltatlan élcelődni ezen a szerencsétlenen, jusson eszükbe az a sikerfolyam, ami kíséri hősünk életét köszönhetően a nagy szorgalomnak, és tőle származó titokként annak, hogy állítása szerint okosabb, mint Zuckerberg. Sajnos azonban ez egyáltalán nem látszik.

Sőt, nem is hallatszik. Hiszen a fülünkben van, amikor az ifjakat enszájával intette, miszerint legyetek bátorak, s ezek szerint ő is az, mivel elmerészkedett emberek közé, mégpedig olyanok társaságába, akik nagy valószínűséggel tudnak késsel-villával enni, ami nem egy megvetendő képesség. Legfőképp azonban az zavar hősünkben, amit egy kommentelő fogalmazott meg egy másiknak arra utalva, hogy amíg két perc alatt bepötyögte, szerinte Mészáros hülye, ezidő alatt a lehülyézett valószínűleg többet keresett, mint a kommentelő egy hónap alatt.

Ez pedig nincsen jól. És ezért van az, hogy irritálja az embert az véget soha érni nem akaró hírfolyam, amely naponta tudósít arról, mennyi közpénzt nyert el ez a szerencsétlen, mert ne gondoljuk, hogy neki olyannyira jó volna. Ezen a képen is látszik, nagy valószínűség szerint azt sem tudja, hol van, hogyan került oda, kik ezek az emberek és mit akarnak tőle, aki olyan szép agárszobrokat rakatott a tihanyi kertjébe. S ha jutna odáig, de nagy valószínűséggel erre neki nem futja, még arra is rákérdezne nagy bátoran, miért veri őt az Isten.

Keresné a bűneit, de nem lelné, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, mert és ugyanis ott Törökbe’ ücsörögve a nagy asztalnál a fura alakok között még az sem esne, illetve elnézve az ábrázatát nem esett le neki, hogy már bazári majmot is csinálnak belőle. Így nincs módja ábrándozva visszagondolni a boldog és gondtalan időkre, amikor még szerelte a gázat, míg el nem csábította őt a gyerekkori barát képét magára öltő gonosz, akinek eladta a lelkét, s mint a Faust-történetekből tudjuk, ezért egyszer meg kell fizetni.

Nem kicsit, nagyon. Viszont, ha most olybá tűnne, hogy sajnáljuk ezt a szó szerint szerencsétlen organizmust, akkor hibáznánk, mert ez itt kurvaanyázás, de azért ez a forma, mert volt gyerekszobánk, ami azonban nem minden esetben szerencsés. Mentségünkre szólván azért nem tátjuk nagyra a szájunkat, hogy patakozzék belőle a szidalom, mert minek. Illetve legfőképp kinek, ugye, mert a közibénk tartozónak ez lehet, kevés, a többi pedig meg sem hallja, el sem jut hozzá, mint ahogyan erről a képről is az jön le, milyen derék ez a Lölö.

Nem, nem az. Egy szerencsétlen kripli, akit már az egész ország utál, de most a jachtozás után már a sajátjai is, amire az Andi sem vigasz. De, hogy feloldjuk ezt a keresztényi, megbocsátós hangvételt, ez a kép annak is a dokumentje, hogy ekképp is sikerült, vele és általa lejáratni a hazánkat. Mert az asztal körül ülő úriembereknek is meg lehetett a véleménye a tárgyalások zárultakor, ahol ez a táskás szemű csak ült szótlanul. Azaz, elgondolhatták magukban, milyen lehet az összes többi, ha ez a legderekabb és legsikeresebb. És innen nincsen tovább.

Még annyi, hogy ez sem igaz egészen, mert ha valaki Szijjártóval párban érkezik akárhová, annak már tényleg teljesen mindegy. Mint ahogyan az is. A lényeg, hogy a tárgyalások sikeresek voltak – mertek volna mások lenni -, csak egyvalami furdalja az oldalunkat, de nagyon, hogy oda-, és visszaúton miről diskuráltak ezek ketten. Nem a tartalma érdekes, mert az úgysem volt neki, hanem a nexusa, az egymáshoz való valamiféle hajolás. Vagy ültek csak, és hallgattak a hosszú úton, mint a tejbetök, hogy maradjunk ennél a dedós képnél. Ezt jó volna tudni.