Ott állt tehát Béla a tavaszban, a szétrohanó univerzum kellős közepén, a kocsma udvarán, és azon gondolkozott, hogy vajon milyen irgalom volt az, ami fölhorgadt benne, és képzeletben ugyan, de mégis megkérte a rigót, hogy kegyelmezzen a falunak, és minden benne élőnek. Hogy mért ilyen jámbor, Béla azon gondolkozott, amikor ez a világ, amelynek most kegyesen adott még pár kósza évet, amelyet ezek aeterno modo szemlélve hisznek öröknek, pedig csak szempillantások a körforgásban. Ez akkor vált bizonyossá, amikor ránézett a bamba Napra, amelyik azt hitte, halhatatlan, ezért fütyörészve eregette a sugarait alá, meg szanaszét mindenfelé, úgy osztogatta, mint nagylelkű ribanc a bájait, aki aztán hirtelen, váratlan arra eszmél, hogy a púder, a pirosító tartja össze csupán, s a kamaszok, akik addig sűrű és szemérmetlen vágyakkal néztek rá, visítva menekülnek előle, és ott marad ő férfit óhajtó képzeletével, mint madárijesztő a kukoricás közepén, azzal a magánnyal. Béla lenézett a lábaira, és valahogy ettől ült meg benne a bizonyosság, hogy ki is ő, milyen porszeme a világnak, aki azzal veretett, hogy mégis tudja, a nagyképű Nap is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden. Ha úgy vesszük, szigorú logikával csakis, negyven éve van ennek a gázgolyónak a saját idejében, ő kétszázötven millió év alatt kerüli meg a centrumát, s ha belátjuk, most négy és félmilliárd éves, akkor csak tizenhat, kamasz, aki a neki adatott tízmilliárdot úgy éli majd meg, hogy negyvenszer kerülte csupán a nyüves Tejút közepét, és máris vége van. A Napok tehát korán halnak, és nem is, mint a mosónők, hanem, mint göthes költők, akik nem erre a világra valók, mert rohad a tüdejük, vagy a bánat végez velük időnek előtte. Így döbbent rá Béla, hogy voltaképp senki ő, és a korán haló Nap számára voltaképp nincs, nem is létezik, mint ahogyan tán neki sem az egynapos tiszavirág, mert az idő az nagy mókamester, és azt csinál, amit csak akar. Viszont visszafordulni ő sem tud, ezt még a csillogó szemű, pulifrizurás sem engedi neki a kiöltött nyelvével, és mégis mindent fölzabál. Ilyen döbbenetekkel ücsörgött a kocsma udvarán Béla, és üveges szemeit az ablakon belüli légyszaros falra vetette, meg az órára azon, amikor bekerült emlékeinek alagútjába, és úgy rohant benne vissza-vissza, megállíthatatlanul, mint ötven éve vele a 424-es Pest felé. 
És kormos lett a keze, a lába, meg a tüdeje is, sípolt az idő, nagy, mozdonyhangon, és elhúzott egy bakterház előtt, benne ült Béla éjszaka, és nézte az órát, amely szinte megállt. Végtelen dolgok múltak el, míg Béla hatvanig számolt, hogy kattanjon egyet a nagymutató, de a kicsit odaszögezték, hogy sohase is jöhessen a vonat, és minden úgy maradjon örökre a Földön, a bakterházban, benne Béla, és odakünn a csalfa csillagok, hogy minden megmerevedjen, ahogyan a nagymama akarta még régebben, mert ő is menekült. Az idő visszafütyölte magát, míg Béla hét éves nem lett, hirtelen ott ült a nagymama konyháján és nézte a vekkert, amelyik ketyegett ugyan, de sehová sem haladt, mindig négy óra lett volna rajta öt perc múlva, és kölökbéla nem indulhatott haza a nagymama fogságából, amikor rádöbbent, fogoly ő, s amikor rémületében, ami gonosz mesékből fakadt, hogy ez itt nem is a nagyanyja, hanem a vasorrú, mégis, összeszedve minden erejét rápirított, hogy is van ez, az öregasszony elszégyellte magát, és azt mondta lecsukott szemekkel, azt szerettem volna, hogy maradj még. És megfordult az idő, a nagymama volt, aki kérte, ne menj el, mesélj, hogy a magánya elől meneküljön, mert szembe nézett a halállal, így a szerelmesek kútjába esett, akik nagy elzöldülésükben csak azt kérik a mindenhatótól, hogy az a pillanat örökre úgy maradjon, a bambák, mert nem tudják, hogy az élet csakis az örök változás, hogyha mindig édeset majszolgatnak, abba belehalnak, mint a halálra simogatott kivégzettek Sziámban. Viszont Béla nem tudta, hogy az öregasszony olthatatlan vágya, hogy ő maradjon, szeretetből vagy a haláltól való iszonyból fakad, de rá kellett jönnie, a kettő egymás nélkül nem létezik, a halál elől azért menekül a nagymama, mert szeret. És most, hogy ebbe belegondolt, értette meg Ray Charles-t is, aki arról danászott a sötétségében, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált. A kölökbéla pedig maradt még öt percet, mert amint a turpisság kiderült, hogy az óra állása csak pányva, hogy őt megkötözzék, a mutatók rögvest száguldásba kezdtek, és a nagymama integetett neki amint távolodott, szívében azzal a reménnyel, hogy holnap újra látja, mert erre úgy volt szüksége, mint a levegőre. Pár év múlva bizonyította is, amikor egy hét alatt halt az ura után, mert nem volt akkor már semmi, ami ezen a világon tartotta volna. Nézte Béla az órát a kocsma falán, és egy pillanatba tömörült az egész élete, a tehénlepényes gyerekkorától a mostani légyszaros ablakig, ott hevert egymáson a világ, és összenyomta egyik dolog a másikát. Amikor már teljesen festménnyé vált volna, megszólalt a templom harangja, bizonyítva, hogy a bádogbánosnak semmi érzéke nincs nemhogy a szentségekhez, de az élethez sem, és a nagymama is csak mosolygott rá megengedőn, mert már tudta, sőt, ötven éve is tudta, hogy az időt visszatekerni ugyan nem lehet, csak megállítani, míg el nem fehérül a száj is. De csak addig, csakis addig.
Kereszteslovag Csepelről
Nem is a mi Szilárdunk lenne ez a Németh, ha egy rongálás miatt nem vizionálna világvégét, és ne könyörögne akasztásért lihegve, guvadt szemekkel, persze. Egyedüli példányunk ő minekünk, s egyben archetípus, amely organizmus az elemi ösztönök és a kimódolt gonoszság együttes burjánzását példázza, s ilyképp hasonlatos az IÁ harcosaihoz, és semmivel sem jobb azoknál. Csak lefejezéskor nem azt visítja, hogy Allah, hanem, hogy Jézus-Jézus.
Csepelen, ahol a népek már többször kijelentették szavazatukkal – mindenféle velős pacal ellenére -, hogy nem kérnek a helyi zsírtáltosból, ám őt ennek ellenére mindig ott eszi a rosseb, megrongálták a Tamariska-dombon lévő Kálváriát, mégpedig pünkösd napján, ami hallatlan és égbe kiáltó. Logikája is van a helyi Szilárdnak valamint Borbély polgármesternek, és ezek ketten arra jutottak, hogy “a tett mozgatórugója aljas provokáció és/vagy a kereszténység elleni vak gyűlölet lehetett”.
Akár az is, vagy pediglen kisnyúl. A magyar nemzet díszes példányai sok mindent rongálnak. Kukákat, polgári szobrokat, autókat, úgy általában azt, ami a kezük ügyébe akad. Mégsem gondoljuk úgy, hogy a köztisztasági vállalat elleni vak gyűlölet tobzódik az elkövetőben, hanem csöndesen megállapítjuk, hogy ezek ilyenek, bunkók tehát. A két hittérítő viszont, holott még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda volt a bűnös, bízik az igazságszolgáltatásban, és ”példás büntetésben” reménykedik.
Érzik a vér szagát, védik a hitet, mint valami hős lovagok, s ha például Fidesz lennék, akkor ordítanék, hogy nyomást helyeztek a bíróságra, ami hallatlan. Viszont még tettes sincs, voltaképp semmi sincs, szomorú tavasz van csupán, ha fölfogja az ember, hogy mi jön most, mi következik, hogy a főpap meghirdette a keresztény állam építését. Sok-sok „példás büntetés” a hitetleneknek, amiért úgy nyüszít majd a csökött agyú népezet, mint annak idején a leharcolt Irén hótt mákon a Dongó kocsmában, hogy férfit akarok.
Nékem elég sok bajom van ezekkel a totemekkel és tabukkal, amelyeket egyre inkább vezénylő irányelvként akarnak az ember nyakába sózni, hogy sivatagos legyen tőle az agya egyrészt, másrészt pedig, hogy manipulálható legyen a választópolgár. Dupla drog ez így, viszont röhejes, ha belegondol az ember, amit ki más, mint Füst Milán fog elmesélni nekünk megint, és nemcsak azért, mert így akarom, hanem mert ért is hozzá az öreg, amikor így elmélkedik:
„…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt. Olyan ez, mint mikor egy uralkodó törvényt hoz és maga kezd el legjobban reszketni saját törvényétől. Olyan ez, mint mikor emírré emeli fel a kufárt s attólfogva az emírt tiszteli benne. De én jól megértem ezt a beduint is. A látható isten mindig jobban hat képzeletünkre, mint a kiagyalt, láthatatlan istenség, minthogy miránk a kép mindenkor erősebben hat, mint az elvont fogalom…”
Ha ez így bonyolult lenne, akkor másképp magyarázom. Sheldon is lefektette, hogy a nyüves lakótársi szerződése szent irat, s amikor Leonard jogos dühében belecseszte a szemetesbe, akkor visított ugyan, mint a vett malac, hogy a lakótársi szerződés, akár a nemzeti lobogó, nem érintheti a földet, mégsem szakadt le a plafon, és még ki is lett röhögve a lökött fizikus. Még profánabbul: én magam is kijelenthetem, hogy a szobám sarka szent hely, s ha a szomszéd Józsi ferdén néz rá, akkor istenkáromlást követ el, ezért tökön rúgandó.
Ezekkel a példákkal nem csak azt akartam megmutatni, hogy a XXI. században keresztény államot építeni meglehetősen anakronisztikus, hanem azt is, ez a mi Szilárdunk egy degenerált óvodás szintjén van a visongásával, hogy báncsák a keresztényeket Csepelen. Mert ez az egész amellett, hogy pállott, középkori inkvizíció szaga van, azt is jelzi, hogy nem tréfadolog, ami alakul a kerítések mögött. Itt nincs az az Isten, amelyik a bigott butaságtól megvédene, és tényleg óriási erőfeszítéseket követel, hogy az embernek ne menjen el a maradék esze is. Ez lesz a feladat az elkövetkező években.
Pünkösdi Fesztivál Gencsapátiban, egy száraz év 2018
Négy nap esőmentes pünkösdi mulatság. Ezt is megértük Gencsapátiban.
Ritka évek egyike lett 2018 amikor a hatalmas gondossággal szervezett fesztivál szárazon megúszta.
További fotók ide kattintva láthatók.
Idén így alakult. Az érdeklődés pedig a programkínálattal arányosan alakult. Hatalmas volt. Jól válogatott fellépők, akikre volt igény a környéken. És a fesztivál feeling ellenére, (azaz hogy az egész területe csak fizető vendégként juthattunk be idén), hatalmas volt a belépő létszám.
A bent uralkodó hangulatról meg nem is beszélve. A buli egy napjára mi is kilátogattunk, és néhány fotóval idézzük vissza a 2018-as Pünkösdi Fesztivál hangulatát.
További fotók ide kattintva láthatók.
A gyilkos, a házmester meg a kupakos
Most, hogy mint azt megtudhattuk, már nem illiberális, hanem kereszténydemokrata állam épül a fejünk felett – a Harmadik Birodalom is szocialista volt, csak nemzeti – mindenki lenyugodhat, és alámerülhet a dolgos hétköznapokba. Az összes marionett teszi a neki rendelt feladatot, hogy olajos legyen a gépezet. Kövér elvtárs például – ha ilyet egyáltalán lehet – még jobban összevonta a szemöldökét, és mindenkit kioktat vitézségről meg illemről, de elsősorban civilizációról, ami így leírva nagyon mókásan hangzik.
Tordai Bence bűne például az, hogy letegezte az istenséget, s mindez a pedellus szemében olyan magatartás, „ami nemhogy a parlamentben, hanem civilizált közösségben sem fogadható el”. Föl kell tennünk azért a kérdést, pedellus úr/elvtárs mit ért civilizált közösségen. Ha spengleri értelemben határozza meg a civilizációt, akkor azt vélhetnők, a széthullás előtti állapot kínjait érzi, ilyet azonban neki nem tanítottak az MSZMP-ben, ahol szocializálódott máig hatóan, és alaposan.
A lökött Oswald szerint ugye, a civilizáció az a kultúra meghaladása, abban értéket már nem hoznak létre, benne az ember elveszíti gyermeki lelkét, és elszabadulnak a démonok. Ez például jól látszik Kósa elvtárson, ő is szügyig tele van rontó szellemekkel, amelyek még április nyolcadika előtt költöztek belé kupakok, disznók, milliárdok formájában, és annyira rettegett tőlük, hogy kapukat lebontva menekült. Most nem szalad, ezt tudatta az újságírókkal, midőn a liftbe ugrott, meg még azt is közölte, Lázárnak becsületbeli ügye kicsinálni Márki-Zayt.
Ez utóbbiból az látszik, hogy kinyílt a csipája nagyon, másrészt meg, hogy totálisan ott van a szeren demokrácia dolgában. Számára olybá tűnik, Hódmezővásárhelyen nem a népek akarata miatt csücsül az elátkozott polgármesteri székben ez a szegény ember, hanem a Soros odavarázsolta. Ez lehet, ha azt a választói döntést, amelyet a saját elcsalt identitásuknál annyira fontosnak tartanak, ott semmibe sem veszik. Persze ez egyértelmű, a Fidesz-en kívül élet nincsen, és a bölcsek köve is örökre náluk van.
Kövér pedellusnál két példány is, mert Tordai ekézésén kívül még arról is intőn szót ejtett: „Nem tudom, a demokrácia vagy a választók döntése ellen tiltakoztak-e a kormányfői eskütételtől távol maradó ellenzéki pártok, az azonban látszik, hogy ezek a pártok semmit sem tanultak saját kudarcukból, és a demokrácia tiszteletéről sem sajátítottak el új tudást.” Én nem tudom, milyen új kutatási eredmények születtek a demokrácia tudományában, mert ez az idea pár ezer éve stabilnak tűnt. Ám lehet, ez az illiberális jelző mindent új alapokra helyezett.
Ebbe fér bele a keresztes háború Márki-Zay ellen, aki semmi jóra nem számíthat, ha Lázár új életre kel, márpedig nyiladozik a rókaszeme, akárha zsebünkben a kés. Hogy mi lesz itt, arra Lázár egy korábbi nyilatkozata utalhat, ezt mondta ugyanis: „Viccesen mondhatnám, hogy akik ismernek, halk, de hatékony gyilkosnak tartanak.” És ezt el is hisszük neki. Hódmezővásárhelyen tehát el fog indulni az úthenger, igaz, lökött vagyok, már robog, csak ez a Lázár is felszáll rá masiniszta sipkában.
Nincs messze az idő, amikor létében kérdőjelezik meg a polgármestert, és megpróbálják lelökni a lapos Föld peremén. Nem lesz kegyelem. Kövér elvtárs is kijelentette, nem változtat fegyelmezési módszerein, így Hadházynak is annyi lesz. Szerintem örülhet, ha a nyüves lábait beteheti a Parlamentbe, hiszen a pedellus kijelentette: “Nem lenne itt semmi keresnivalója, egy normális demokráciában, ahol érvényesülnek a közösen elfogadott írott vagy íratlan normák”. Így élünk mi Narniában a kabátok mögött.
Hogy mire tartja a pedellus a rajta kívül állókat, ez a mondata is mutatja: „Sokan akkor kapnák fel a fejüket, ha azt látnák, az ellenzék megtanult tisztességesen viselkedni.” Lefordítom, mint Arany Fülemüléjében a bíró, neki fütyöl mindenki. Ezt kell megtanulni az újfajta demokráciáról, amely keresztény, csak kicsit lóg ki a csuha alól a fasiszta pata. Ezek hárman, a gyilkos, a házmester meg a kupakos régi motorosok, ők képviselik az erőt, a szendvicses és a tízparancsolatos miniszter meg az eszet. Mit is mondhatnék erre, csakis ezt: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Esküvők és más mesék
Tegnap két szakrális esemény is andalította a mókusokat Európában, egy bazi nagy esküvő, meg egy búcsú. Londonban és Csíksomlyón mutatta meg jobbik arcát az Isten, amely vagy ugyanaz volt itt meg ott – ha igazi volt egyáltalán, és nem műanyag kulcstartó világító szemekkel -, vagy pedig nem. Ezt soha nem fogjuk megtudni, mert mindeközben ugyanez az Isten vidáman nézte, ahogy TEK-es harci legények magyar családokat pakolnak az utcára zokogások közepette.
Most vagy ótvar ganyé ez az Isten, vagy nincs is, mert az amerikai rabszolga ivadékra másképpen sütött a Napja, mint Jolán nénire a nyóckerben. Ez a Meghan lány, aki pár éve még táskanyitogató volt az usákos áll az alkuban, kimondta a fátyla alatt az igent Windsorban, a Szent György kápolnában. Jolán néni meg hiába visított nemet, mindkettejük sorsa beteljesedett. Nem lehet mindenki győztes, és az sem mindegy, hová születik az ember, mint kitetszik.
Ahol a félvér amerikaiból egy csapásra Sussex hercegnője lett, ez a Windsor, onnan vette fel a nevét a férje, az apósa, meg annak az anyja, a Bözsi. Ők a Windsor ház tagjai, amely ház 1917-óta létezik, s csak azért, mert akkoriban rühellték a németeket, így a Bözsi nagyapja, az V. György lecserélte a Szász-Coburg-Gotha névtáblát erre a Windsorra, de ez voltaképp mindegy is. Ez a család annyira odavan magától, hogy nem is nagyon használják a böcsületes nevüket, a színésznő férje is csak Harry herceg, mint például nálunk se tudja senki, hogy a Kozsót hogyan híják igazából.
S hogy milyen furcsa is ez az élet. Ez a Meghan azért lehetett tegnap hercegné, mert 1936-ban VIII. Eduárd nem vehette feleségül Wallis Simpsont, a kétszer elvált amerikai nőt, ezért lemondott. Így ült a trónra Colin Firth, a Bözsi apja. Jóvan, igazából ő VI. György volt, de azért nézzék meg a Király beszédét. De csak azt akartam ezzel elmesélni, ha az Eduárd akkor megteheti azt, amit most ez a Harry, hogy elvált amerikai nőt vesz el, akkor a Bözsi sincs sehol, mert nem lesz az apja király, és emiatt a Meghan sem lesz hercegné. Ilyen apróságokon múlik az ember élete.
Joláné például azon, hogy nem tudta fizetni a törlesztést, és mehet a híd alá. Ilyen konstellációban ez a Jolán nem fog szaporodni a Semjén kedvére, aki szarvasgyilkos és tolvaj tegnap Csíksomlyón andalodott a domboldalon, és ez jutott neki eszébe. Hogy az ilyen búcsúk miatt fog megmaradni a magyar, ami érdekes egy idea. Itt mindenki elfelejti, hogy a csíksomlyói búcsú a székelyek 1567-ben kezdődött, katolikus hitük megvédéséért hálát adó fogadalmi zarándoklata, csak a rendszer változása után telepedtek rá az ilyen Semjén félék, amitől avas szaga lett az egésznek.
Ugyanilyen pállott illata lehetne ennek a Meghannak is, meg a friss urának, a Harrynek, hiszen ezek a szigetlakók már az idők kezdete óta űzik az ipart, házasodnak és halnak, meg szaporodnak. Csak egyet nem tesznek velük, nem teszik őket az utcára számlatartozások miatt. Már azt sem tudni, mikor kezdődött ez az egész cirkusz, legvalószínűbben 829-ben Egberttel, az első angol királlyal. Ekkor mi még a sztyeppék mélyein ügettünk visszafelé nyilazva, de visszamehetnénk Boudicáig is akár, aki 80-ban a rómaiakat irtotta, amikor őseink épp csomagoltak a Szíriuszon. Viszont az angol elődökhöz képest ezek a maiak, ezek a Harryk csak celebek.
Ugyanaz az életük, ugyanazok a kínjaik a paparazzókkal, a kosztümjeikkel meg a bekamerázott életükkel. Legalább annyira haszontalanok, mint mondjuk a VV hülyegyerekek, vagy akármelyik luxusfeleség, de ezek legalább tudnak késsel-villával enni. A hülye angolok egy része tőlük hugyozik állva mégis, mások meg irtóznak. A tegnapi napot rengeteg pubban esküvőmentes övezetté nyilvánították ugyanis, menekülve a kollektív agybaj elől, és nem duruzsolt utánuk a BBC, hintve a Semjén rizsát az angol agyakba. Nem véletlenül mosogatnak arrafelé a magyar ifjak.
Pedig nekünk is volt esküvőnk nem is olyan régen, bár házi használatra nem félvér színésznő, hanem a Récsöl jutott, meg a násznép is olyan volt, hogy mobilt loptak. A férj sem egy herceg volt, csak egy szarrágó lámpaoszlop, kicsi volt, savanyú is, de a miénk. Viszont nekünk jutott az az öröm, hogy a történelem folyásában részese lehettünk egy dinasztia megalakulása ihletett pillanatának. Mint az ismeretes, az angol király 1536-tól az Anglikán Egyház feje is egyben. A magyarok új egyházát meg ez a Gáspár gyerek alapítgatja éppen, ennek az első embere lehet majd a Récsöl kölke, akiből végül – mármint a Récsölből – anyakirálynő lesz, ha el nem basszuk.
Sarjadzás
Orbán Viktor Mihály kijelölte a saját és az ő nemzetének útját az elkövetkező dolgos hétköznapokra, amiből az tetszik ki első blikkre, hogy lesz itt móka és kacagás. Ha képes az ember kellő cinizmussal szemlélni a világot, ez elengedhetetlen az életben maradáshoz.
Azt találta mondani ez az átkunk minekünk, hogy kormányát az új korszak feltételeihez és szellemi kihívásaihoz igazította. Ez annyira sikerült neki, hogy a friss húsok közül kettő, akiknek a seggén még ott van a tojáshéj, már elborzasztotta a népeket, a többi egyelőre nem szólalt meg.
Az agráros mókus eldobott szendvicsekről ábrándozott, amelyeket disznók zabáltak föl. Ismerjük a sztorit, nem érdemel újabb szót. Mint ahogyan az emberekért felelős tízparancsolatos gyógyító szándéka is, amellyel az új korszakban a mi miniszterünk megérkezett a XXI. század kebelére és mélyére is egyben.
Most, hogy elmeséltem az életüket, és éppen annyit belőle, amennyit érnek, nézzük ezt az Orbán Viktor Mihályt, akit ugyan ismerünk már kívül és belül, és mégis képes újdonságokra, de meglepetésekre nem. Az őrület, amely lobog benne, az biztos pont, azzal a világot ki lehet billenteni a sarkaiból.
Miniszterügynök úrnak mindig voltak fixációi, mániái úgymond, jelen stádiumában a kereszténységnél tart. Olvasatában ez a gyógymód a világ összes bajára a takonytól az atombombáig, de ez is elmúlik egyszer. Ha olyan lesz a környülállás, tűz ő még csontot is az orrába, és vacsorál misszionáriust.
Régebben is volt a dakota korszaka, akkor ilyen rézbőrű szemszögből értelmezte a világot, most a tömjéntől vannak víziói. Ezért tarja feladatának most, hogy védelmezze a kereszténységből kisarjadzó gondolkodást, ami máma azoknak is fontos, akik már eltávolodtak a vallástól.
Nem a manitu a nyerő momentán, hanem a keresztény kultúra. Komolyan mondom, ha egyszer valaki ezek közül elmagyarázza, ez mit jelent az ő olvasatukban, akkor én annyira hálás leszek, hogy ezzel a túláradó érzéssel az idők végezetéig üldözni fogom.
Agrárminiszteri megközelítésben szendvicseket, a Balog utódéban tömjénnel füstölést. Ilyenek sarjadzanak nekünk a kereszténységből, és nem véletlenül emlegetem ezt a sarjadzást már megint, mert miniszterügynök úr is így használta a ráolvasást a migráncshordák ellen. Ez a szó valami újnak a születését hivatott szimbolizálni, és ez már itt is van.
Ha emlékszünk rá, és mért ne emlékeznénk, a migráncsok fő fenyegetése a plakátok és a M1- megatöbbi – olvasatában az volt, hogy elveszik a munkánkat, széttosszák az asszonyainkat, és minden utcasarkon robbantanak egy csöppet. Ezt verték a bamba népek tudatába, mégpedig nagy sikerrel.
Ebből az a keresztény kultúra sarjadzott ki, hogy kiránduló csoportokra hívtak rendőrt, a fodrásztól kendőben távozó asszonyra, meg ilyen cukiságok. Be van szarva a magyar paraszt, ez a keresztényi kultúra, ez sarjadzik belőle, meg a fogak vicsorgatása. Ellenben még egy szonett vagy szonáta sem született keresztényileg, nem sarjadzott ki úgymond a magyar néplélekből.
S ha most azt kérdezed tőlem, drágám, hogy nincs-e nekem ettől az egész ótvartól hányási ingerem, akkor vidáman rikkantom bele a világba, dehogynem, cseszmeg.
Sőt, úgy vagyok vele, mint a Family Guy degenerált családfője Peter, aki az idegenek burjánzása miatti végső kétségbeesésében így fakadt ki asszonyának: Lois, a Részeges Kagylót elözönlötte egy csapat semmirekellő, teaszürcsölő, retkes, nyüves angol. Belőle meg ez sarjadzott keresztényileg.
Isztambulova néni boldogtalansága
A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.
Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.
Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”
Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:
„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”
Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog.
Ehhez csak őszintének kell lenni. Sőt, a fiatalabbak sem dicsekedhetnek valami nagy-nagy haligalival. Elég csak körülnézni, mi folyik ebben az országban a rendszerváltás óta, de az sem semmi, ami előtte volt még a mi életünkben. Sőt, ha visszaidézzük Mária országának ezer éves históriáját, az is kiderül, hogy egyáltalán nincs oka örömre az embernek ezen az anyaföldön.
Ebből az következik, hogy vagy az ország van elátkozva, vagy az emberi faj. Ez utóbbi felé hajlok, és igazolásul megint csak Füst bácsihoz fordulok, és elsősorban azért, mert nagy tanítómester ő, s ilyképp mindig igaza van. Másodsorban meg, mert ez a heppem:
„…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”
Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy százféle vallás és ezerféle filozófia mind másban látja a boldogság forrását és a boldogságot magát is eltérően definiálja. Senki nem tudja megfogni az igazi lényegét. Még maga Orbán Viktor sem, sőt ő leginkább nem. Mert, ha belegondolunk jelenlegi világunkba, nem igazán különbözik az űzött vad Isztambulova néniétől, pedig ő csecsen, mi meg magyarok vagyunk. Állítólag.
Pertu
Tordai Bence, a Párbeszéd mókuskája vagy illetlen ember, vagy pedig nem, mindenesetre letegezte nagyméltóságú Orbán Viktor Mihályt, és emiatt most sokan fel akarják négyelni vagy karóba húzni, ő pedig saját magát faszagyerek forradalmárnak képzeli.
Mindkét opció baromság. Mert ugyan lehet, hogy párszáz évvel ezelőtt egy ilyenért tényleg a vérpadon végezte volna, máma viszont csak bunkónak tartják. Emellett pedig Orbán Viktor Mihályt naponta százak és ezrek tegezik le ebben az országban, sőt, ennél cifrább dolgok is történnek vele verbálisan, és mégsem hiszi egyik mosdatlan szájú sem, hogy ettől a gesztustól ő hős partizán lenne.
Ami miatt ez a Tordai most azt képzeli, hogy mesebeli alak lett, az ez: „Botrányhős semmiképpen nem akarok lenni, de érdemes erős eszközöket használni ahhoz, hogy lebontsuk azokat a hatalmi kulisszákat, amik sokak szemében sebezhetetlenné és támadhatatlanná teszik a miniszterelnököt.”
Az ilyesmiken már rég túl vagyunk. Milliók tegezik Orbán Viktor Mihályt, akik pedig nem, azok kezet csókolnak neki, és földhöz verik magukat alélásukban, ha a lába nyomát nyalogathatják. Ők akkor sem tegeznék le az istenüket, ha migráncsok potyognának az égből, mert vannak a világon örök dolgok, s számukra ez a szaralak az.
Tordai mókus gesztusa, hogy a tegezéssel üt rést a monolit Orbán szobron, tehát úgy hülyeség, ahogy van. Ha már ellenzéki képviselő az ember, és így része a NER gépezetének, akkor más dolgokkal is foglalkozhatna, mint állítólag felszabadító hatású nyelvhasználattal. Az égő házból ugyanis nem a plüsskutyát hozzuk ki elsőként, hanem az igazit.
Viszont érdekes dolog ez a tegezés-magázás dichotómia. Kies hazánkban is akkor ütötte fel a fejét a magázás a XVI. században, amikor a társadalom végképp kettészakadt eltartókra és eltartottakra, ami ilyen utóbbi ez az Orbán Viktor Mihály is, és azokat kellett a tisztelet jeléül magázni, akik élősködők voltak.
A hőskorban tényleg veszélyes játék volt, amit ma űz ez a Tordai Bence, ugyanis, ha akkoriban volt illetlen, az alacsonyabb rangút ki is végezhették. Az uborkafán azonos ágon himbálózók viszont csak párbajoztak egymással, ha rosszul használták a nyelvet. Viszont az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás egyáltalán nem járt retorzióval, mint ahogyan most sem.
Erre pakolódott rá még Széchenyinek köszönhetően az önözés kínja, amely tovább nehezíti az őszinte kommunikációt. Milyen egyszerű azt mondani, elmész te a nuniba, még az is megy, hogy elmegy maga a redvesbe. Mindez úgy viszont már mókás, hogy elmegy ön a büdös jóniba. Milyenmá’ ez így, semmi zamata sincsen.
Ettől a magázás dologtól meghülyülnek az emberek egyébként is. Heigl osztályfőnök úr például a gimnázium harmadik osztályától a lányokat magázta például, így adva hamis tiszteletet nekik, míg minket viszont még negyedikben is tegezett, amiből az következhet, hogy semmire sem tartott.
Orbán Viktor Mihályt az álmoskönyvek szerint meg azért kellene magázni, mert közjogi méltóság. Ezt az ellentmondást oldotta fel egy kommentelő a maga őszinte módján:
„Ha Orbán ugyanolyan ember lenne, mint a szomszéd, akkor semmi gond nélkül lehetne tegezni, csakhogy a csúti teknővájó tolvaj egy beképzelt, arrogáns, kisebbségi komplexussal küzdő pszichopata. Emiatt azt gondolja, hogy a magázás, neadjisten az önözés neki magától értetődően jár. Kurvára téved, mert részemről még a “te tetű” megszólítást sem várhatná el.”
Ez nagyon bájos, ellenben bizonyság arra, hogy Tordai Bence mókus felszabadító akciója miért is röhejes. Az istenadta rég messzebb jár – ahogyan példánk is mutatja -, mint azt ő akár képzelhetné, így csak a szart paskolgatja, és ettől boldog. Lelke rajta.
Viszont Orbánt tényleg érdekli, hogy tegezik vagy magázzák. A régi időkben, amikor még futballoztam vele meg ellene, az interjúk során is per tu volt a manus, egyszer azonban, amikor kezdett kinyílni a csipája nagyon, azt mondta a képembe a kávéházi asztalnál, hogy mostantól magázódunk csakis. Jóvanbaszdmeg, ezt gondoltam magamban akkor, és láthatjuk is mivé lett ez az ember.
Göncz Árpád viszont, amikor köztársasági elnökként először volt módom vele találkozni, és vártunk rá az operatőrrel, amint megérkezett, és berontott a szobába, csilingelő hangon és vigyorgó szemekkel már az ajtóból kiabálta: szevasztok, sokat vártatok? Tessék választani. Illetve hát és sajnos, már nem lehet.
Nálatok laknak-e állatok?
Annak az arctalan tömegnek, amely a szerencsétlen Briant bambán követte egészen a házáig sok viszontagság közepette, hiába magyarázta a botcsinálta próféta, hogy ti mind egyéniségek vagytok, azoknak beszélhetett. Szajkózták csak hülyén utána üveges szemekkel, ámde mégsem változott semmi. Így van ezzel az emberi faj nagyja, csordaként viselkednek jobbára. Ezt tudják is aljas és ravasz politimókusok, és vezetik őket a hosszúkás vagy tömpe orruknál fogva.
Az ilyen organizmusoknak, mint a megidézett tömeg is, egészen váratlan élmény lehet, hogy még az állatoknak is van saját arca velük ellentétben. Sőt, ha olyannal találkoznak, amilyet még kifestő könyvben sem láttak, sem plüss alakban, elcsodálkoznak, hogy jé, mi ez, és elkezdik taperolni, aztán csodálkoznak rajta, ha megharapja őket Istennek ez a különös teremtménye. Ez lett a kecskeméti szurikáta veszte is, akit egy hülyegyerek piszkált érdeklődésileg, ezért ő belémart.
A kölök emiatt földhöz baszta a szerencsétlen állatot, aki ettől a hasában lévő meg nem született fiaival együtt kegyesen elpusztult. Hogy gonosz volt-e ez a gyermek vagy rémült, azt nem lehet tudni, mindenesetre tudatlan. De majd Kásler et. spirituálisan kikupálja őtet, meg az összes haverját is, sokuknak egészen elképesztő ideájuk van ugyanis az őket körülvevő világról. Kedvenc mintám erre, amikor az unokaöcsém a meggykompót kapcsán elcsodálkozott, hogy abba a gyárban elfelejtettek magot rakni. Az ilyenekre ráfér az ima.
Akinek magának nincsen lelke, annak egészen váratlan trauma, hogy egy malacnak is lehet. Egy debreceni férfi például nehezen viselte, hogy a kis disznaja szaladgált az udvarban, mert föl akarta térképezni a saját Ötholdas Pagonyát, ezért az öntudatos állampolgár vasvellát kúrt a hátába, lábainál fogva fölemelte és bedobta a disznóólba, hogy tudja, hol a helye. Azt mondta, ideges volt, és így már minden teljesen érthető. Az ilyeneknél állnak sorban a vak komondorok is, hogy a fehérnép is megtapasztalja, hol lakik az Isten. Minden mindennel összefügg.
Egészen biztos, hogy ő nem a József Attila féle kis kanász, aki sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát. Az ilyenek kósamama hizlaldáiban tenyésznek, de úgy általában is a birodalomban, esernyőből készült kardjuk van, zsebükben savas flakon bevetésre készen. Amúgy is a leggonoszabb állatfajta Isten barmai közül az ember, ha erre még muníciót is kapnak odafentről kék plakátok formájában, akkor tort ül a hülyeségbe ojtott barbárság. Ám, ahelyett, hogy személyesen fösteném le az Apokalipszist, szokásomhoz hűen Füst Milánt mutatok igazolásul.
„…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár…– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn…”
Nincs már kérdés, azt hiszem. Viszont az ukrán harci delfinek egészen más tészta. Mára mindenki ismeri a sztorit, hogy az ukrán haditengerészet kiképzett delfinjei az orosz megszállás után elpusztultak. Velük a kiképzők síppal diskuráltak, az oroszok meg hiába fütyörésztek össze-vissza, nem hallgattak rájuk, az ételt sem fogadták el, így éhen haltak. Fütyölési szempontból tanácsot kérhettek volna mondjuk Juhász Pétertől, ám ez egyáltalán nem vicces, így abba is fejezem. Tényleg, hol lehet a mi ellenállónk? Semmi hír róla a lidérces nap óta.
Viszont térjünk vissza a delfinekre, mert az ő történetük azt mutatja, hogy az ember tényleg eredendően gonosz, így az állatokat is arra használja, hogy a saját fajtáját pusztítsa. Például a második vh.-ban kutyák segítségével robbogattak náci tankokat az oroszok, s ki tudja, ezeket a szerencsétlen delfineket is mire nem vették rá. Halálukat viszont sokféleképpen lehet magyarázni. Lehet olyan olvasat is, hogy hős ellenállók voltak, akik még az ételt se fogadták el az elnyomóktól. De úgy is fordíthatjuk, annyira elhülyültek, hogy megfelelő parancs nélkül már enni sem tudtak.
E két következtetés mindegyike hasznos példa lehet a NER alattvalói számára. Mutathatnak ezek a delfinek emberségből példát meg vitézségről formát is, de arra is inthetnek, hogy milyen könnyen el lehet hülyülni ha nem figyel oda az ember. Hogy a delfinekkel melyik opció végzett, azt már soha nem tudjuk meg, ellenben arról bizonyságot kaptunk, hogy az embernél kártékonyabb állatfajtát nem hordott hátán még a Föld. Erre figyelmeztet minket a malac és a szurikáta hősi halála is, így részemről szégyenlősen falnak fordulok, és befogom a szájamat.
A muglik révülete
Kásler emberminiszter tegnap fölskiccelte, hogy a magyarságot miként óhajtja visszavezetni a szőrén megült ló, a jurták és a zamatos kumisz világába. Ha olyan korú kölkem lenne, akire ráteheti a mancsát, sikítva rohannék bele a végtelen vakvilágba.
Ki gondolta volna, hogy Balog tiszteletest visszasírja a panelproli, és ezt is megértük. A balneológiával, mint a bálnákkal foglalkozó tudománnyal kokettáló Pokorni már maga a megtestesült mennyország a távoli, fényes jövőben, és ez a Fidesz és vezére kognitív képességeinek megzuhanását is szomorúan tárja elibénk.
Ne illedelmeskedjünk, hülyülnek, na.
Egyenesen masíroznak a szakadékba, maguk előtt tolva a választópolgárt, akitől hovatovább tényleg elég lesz a Göring által megfogalmazott alattvalói idea, miszerint annyi kell, hogy le tudja írni a nevét, tudjon számolni tízig, és közben dolgozni. Nekik.
Nem vagyunk ettől túl messze. Minderről három férfi győzött meg a kávézóban szintén tegnap, amint ordítva adták elő a világról való ismereteiket, és magabiztosan, de nagyon. Inkább nem részletezném, nekem is van lelkem ugyanis, és röhögni sem lehet mindenen.
Ez a Kásler, akiről pedig azt hitték, akik ismerték, normális ember, most, hogy a fény közelébe ért reptében, vagy megszédült, mint a részeges muslica, vagy előjött belőle a gondosan titkolt debil énje. De legyen így vagy úgy, akkorát virított, hogy fényességébe belevakul a zember.
Ha a kezei közé kerül a magyar aprónép, akkor ő a magyarság spirituális és szakrális értékeit fogja oktatni nekik, feltehetőleg azért, hogy ellen tudjanak állni a gonosznak, mert varázstalan muglik ők. Természetesen csak addig, míg el nem végzik Kásler varázslóképző szakiskoláját a Roxforttá váló országban.
A gonosz szellemekkel való küzdelem Füst Milánt is megihlette, aki Hábi Szádijában így ábrázolta az aktust:
„…Az elmés Naszreddin Hodzsa a következő tréfát eszelte ki erre vonatkozólag, annélkül persze, hogy tudta volna, mennyire fején találta a szöget: Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”
A mi világunk azonban nem ennyire mókás, mert az ostobákat mindig is vonzották a rejtélyes dolgok. Én például, még Kádár apánk idejében félrészegen tartottam nagyhangú előadást egy csehóban a buddhizmusról, mondván, még ez a legklafább vallás, mert ebben a legkevesebb a szakralitás.
Ez az utolsó szó megütötte egy ott ücsörgő spion fülét, és megkért, hogy meséljek még neki ilyeneket. Így visszanézve az idők kezdetére, úgy hiszem, Orbán külseje volt neki, viszont semmit sem tudott kezdeni az infókkal, mert képtelen volt eldönteni, hogy vele vagy ellene vagyok.
Hogy ez a Kásler mért vonzódik ilyesmikhez, azt tudja a rosseb. A spiritualitás meg a szakralitás nem tréfadolog, és még azt sem tudhatni az előbbi hogyan illik bele a kereszténydemokrácia elképzelt álomvilágába. A spiritualitás ugyanis nem templomba való járás, hanem egy magasabb rendű cél és értelem elismerése, ahol a dolgok ok-okozati összefüggésben történnek, s ennek végső neve a karma, ami viszont sehogyan sem passzol Szűz Mária országához.
Ez a Kásler egyébként össze-vissza hadovál mindent, illetve azt sem tudja, mit beszél. A szakralitás ugyanis, amit szintén a kiscserkészek fejébe óhajt kalapálni, a transzcendenciához fűződő viszony másik alapformája. Ez a tanok szerint mindenkire vonatkozó kollektív kötelezettség, míg a spiritualitás individuális lehetőség.
Ilyenekre nem gondol ez a Kásler, amikor azt hiszi, hogy kurva okos, holott csak olyan szavakat használ tudatlanul, amelyek tán a tartótisztje szívének kedvesek. De így tudja lenullázni a zember egy mondatban a saját agyát, így lesz tehát kiváló emberminiszter belőle szempillantás alatt.
Abba bele sem gondolok, hogy a magyarság szakralitásáról beszélve az etalon kereszténységnél ősibb hitvilágot óhajt a tananyagba csempészni, a szőrén ló idejéből, de ezt meg totemizmusnak hívják.
Ez a hülyeség azon fajtája, amelyben a zemberek egy másik természeti lénnyel hozzák rituális kapcsolatba magukat, mintegy attól származtatva a nagyapjukat. Így van a magyar ember a turullal, ami hit a születésekor azt jelentette, hogy a magyar uralkodóház hatalma a mítoszok homályába veszik ugyan, de a fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az ég akaratából uralkodik.
És máris előttünk áll Orbán Viktor Mihály maga, Káslerrel a jobbján. Ilyen messzire ható gondolkodást azonban erről az alakról nem feltételezek. Beledurrantott valamit a levegőégbe, amiről azt hitte, okosság, aztán meg mégsem az. Az viszont egyértelműen levonható, hogy a magyar gyerekeket valamiféle kába révületbe vezetné az oktatásával, és ez, hogy hűek legyünk Peresztegi tanár úrhoz, már sok a többnél.
Viszont iszonytató.