Amikor vége lesz

Egyszer a pisáló kisfiú városában a bácsik megunják, hogy egy tahó köpcös meg a bandája folyamatosan belehugyozik a zongorába, aki a budija tövében, az avas szagú parasztudvaron nem tanult jó modort, és nem tud késsel-villával enni, de ezt még elnézték volna neki, mert vele ellentétben volt gyerekszobájuk, de az már minden határon túlment, hogy feji őket, ellenben szidja az édesanyjukat. A nyakukra hozza az oroszokat, minden épeszű határozatot megvétóz, terroristákkal cimborál, ellopja a pénzt, amit a magyar népeknek adtak, hogy kikeveredjenek a jurtából, követelőzik és sunyin veri az asztalt. Emellett ipari mennyiségben hazudik, és a szeme sem rebben, bomlaszt és szervezkedik, egyszóval közveszélyessé válik az egész közösség számára, akkor ezek a bácsik azt mondják, hogy lófaszt ennek az alaknak a seggébe, és elzárják a pénzcsapot, amitől a fellegekben repdeső gazdasága azonmód áll fejre és fordul fel, mert nem iramlanak a megmentésére sem a Kolják és sem a sárgák, amit ő csak hisz a hülye fejével, mert nem tényező, légypiszok csupán egy óriási sakktáblán, még csak nem is paraszt, hiába hiszi magát vezérnek a szerencsétlen, agyalágyult, kókler őrült.

És lesz fogaknak csikorgatása, izsajási átkok, de minden hiába lesz. Majd eljő az eseményhorizont, ilyen csillagos dolog, amikor a fekete luk elkap, és már soha nem is ereszt, mígnem az iszonytató gravitáció örökre beszippant, ledarál és megemészt, és nincsen visszaút soha. A városok határaiba toszott összeszerelő üzemek azt mondják, huss, és szerterepülnek szabadabb tájak felé, a bamba népek néznek, csak néznek ki a fejükből, és iramodnának nyugatabbra, de már késő lesz, és nem lehet. A stadionok gyepén fölüti a fejét a dudva, a muhar, a betont megporlasztja a bimbózó pitypang, és a Kerényi nem írja meg. Az országot ellepő térkövek kilazulnak, az utak fölhólyagosodnak, beomlanak, a tévéből pedig ömlik a győzelmi jelentés. A bogarak elrepülnek, a madarak elhallgatnak, és kék plakátok maradék cafatjait cibálja a jeges szél. Ekkor a hívők magukhoz térnek évezredes álmukból, és keserű lesz az ébredés, a habonyok lázadnak vagy menekülnek, a kutak elapadnak, odalesznek a vetések, és sivataggá válik a föld, amikor vége lesz. És véreres szemekkel néz majd körül az ember, mivé lett ez az ország, amikor vége lesz. Mert egyszer vége lesz. Szomorú, redves, iszonytató vége.

Lomtalanítás

Az egyik különös pénteken a bohókás Nap úgy határozott, akképp fog sütni egy pöttyet, hogy elvegye az emberek eszét teljesen. Olyan bágyadt lett és mégis forró, amiben benne volt ötmilliárd évének minden tapasztalata, valamennyi furmánya és kajánsága. A népek pedig tényleg meghülyültek, mert elkezdtek mindenféle tárgyakat hordani az utcára. Mintha egy délután akarnának megszabadulni az összes mocsoktól, akárha azt lehetne, de nem. Ilyet persze nem tudtak a jámborak, és csak cipelődtek konokon.

Odarakták az életüket a bugyborékoló aszfaltra. Kanapékat, hálószobák tudóit, sütőket, rezsókat, hülye ünnepi vacsorák hordozóit, függönyök cafatjait, tévéket, zenegépeket, mindent, ami nélkül pár évvel ezelőtt élni sem tudtak volna, megnyomorodtak, hogy legyen, s lám, itt végzik az utca kövén, kivégezve nyilvánosan, nagy közönség előtt. Lukas lábosok, szakadt melegítők, csillárok és fajanszok, minden ott hömbölgött, és senki nem állt föléjük bánatosan, hogy levonja az aznapi igét: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

A Nap vigyorgott, és nem akaródzott neki lenyugodni. Odaszögezte magát az egyik kémény fölé, hunyorogva nézte a cirkuszt. Még csak egyet sem pislantott, de az egész utcát belepte a mocsok. Ezért szelet küldött a vén mókamester a világra, az fölkapott mindent, és lám, a proletárok élete ott lebegett, kúszott-csúszott süvítve és visítva a levegőégen. Bugyogók szálltak a kandeláberekre, csillárok csörögtek kanálisok fölött, míg meg nem jött a felmentő sereg kordékkal, biciklikkel, a szájak sarkában cigarettával és félretaposott cipőben, csakis abban.

Sebészi pontossággal válogattak az utca emlékeiben, összepakolták a lakók szívének szilánkjait, és ezek nem is tudtak róla, hogy a fél életük csomagtartókon gurul a semmi felé, mert már a sarki kocsmában dicsérték az urat. Az asszonyok meg függönyök mögül, kócosan figyelték, ahogy széthordják hajdanvolt álmaikat, és nem látták, csak a Nap, ahogyan sercenve nőttek ősz szálak a hajukba, szemük fátyolosodott, ajkuk fölött pedig a boszorkányok dupla ránca mélyült. Az otthonka ekkor a szekrényben kézen fogta a mamuszt, és elébük állt. Így lettek visító vénasszonyok, mire az uruk részegen hazaért.

De mégsem gördült le a függöny, hogy véget érjen a darab, mert a Nap nem mozdult, készült még valamire a vén mafla. Benézett egy ablakon, egyenest G. bácsi csukott, ámde mégis csipás szemeire pillantott a lukas függönyön át, amitől az utca medvéje egyet mordult, életre kelt, és elkezdte tanulmányozni a rajta kívül eső világot, mint a szemeit felnyitó, frissen látó kölyökkutya. Meglátta a dzsumbujt a flaszteron, a káoszt az égen, és észrevette, hogy a lelke is rendezetlen.

Ahogy támolyogtak haza a férjek, nagyfiúk, özvegyek és nő után epekedő, serkenő bajszú legények, s miközben a díszletet apróra vágott, megrágott és trutymóban úszó sárgarépával szaporították, G. bácsi kölyökkutya szemekkel ugyan, de észvesztő határozottsággal mégis hajigált ki mindent az ablakon át. Nem tudni, honnan költözött erő a karjaiba, de röpködtek a székek, szekrények, lámpák, könyvek, edények és poharak, mintha sértett szerető, s nem kiábrándult vénember lenne. Az utolsó mozdulatával letépte a függönyt, és azt is kiszórta a nagyvilágba.

Ott állt a lakás csupaszon és koszosan, képfoltokkal a falon, csikknyomokkal a padlón, amelyre G. bácsi letelepedett lótuszülésben, s amíg ez a szertartás lezajlott, a kocsmai népség félkörben az ablak elé állt, és nézték. Mentőt nem hívtak, mert megbabonázta őket a látvány, ami nem is csoda. G. bácsinak egyszerre méteres szakálla nőtt, a szoba sarkaiban pipacs ütötte föl a fejét, a plafonról pedig aranyeső szirmai hulltak. A kocsmajárók csak nézték a jelenést, s amint egyikük meglátta G. bácsi lukas cipőjét a flaszteron, feje fölé tartotta, és elordította magát: ez az ő saruja.

Térdre borult az összes, a Nap pedig ekkor unta meg a cirkuszt és alázuhant. Egy pillanat alatt lett éji sötét, a csillagok sem ragyogtak, csak a friss megváltó szemei foszforeszkáltak a szoba közepén reménytelenül.

Nem ilyen a boksz

Pásztón lemondott a fideszes többségű képviselő-testület, mert hirtelen nem bírnak együtt dolgozni Dömsödi polgármesterrel, s emiatt időközi választásokat kell tartani. Feltehetőleg, hogy a narancs zavartalanabbul virágozhassék. Hódmezővásárhelyen nem voltak ennyire mimóza-lelkűek a brigadérosok, legott beásták magukat a lövészárkokba, hogy így csinálják ki Márki-Zayt, aki köztudottan az ördöggel cimborál.

Ez ellen manapság nem fokhagyma-füzérrel lehet küzdeni, hanem úgy, hogy megvonják tőle a százmillió forintig terjedő rendelkezési jogkörét, és átcsoportosítanak egymilliárd forintot, hogy lehetőleg csődbe menjen a város. Ezzel voltaképp a polgárokat büntetik, akik amúgy is le vannak szarva a NER-ben, akkor meg pláne, ha volt pofájuk szembe menni a nemzetvezető akaratával. Menthetetlen ez az ország.

Ez a jövő, amely elkezdődött. Nem elég az elcseszett kétharmad, hogy besöpörtek szinte mindent, tovább tart az ámokfutás, csupán azért, mert megérezték a vér szagát, és rombolnak, ahol csak érnek. A hordán egyébként megfigyelhető a törzsfejlődés. A választások előtt a hajdani komcsi jelmondat volt az iránymutató, miszerint „Hűség a néphez, hűség a párthoz”, amit például a legvéresebb szájú Bencsik jól ismerhet pártrovat-munkatársi korából, de ez az ő lelkének a baja. Majd felel érte.

Viszont amint sikerült ordenáré módon megszerezni a kétharmadot, ez a hazugság egyből elfelejtődött, és helyébe lépett egy másik. A nép egyáltalán nem játszik szerepet már a történetben, kivonták mintegy az egyenletből, maradt a pőre hűség a párthoz, ez azonban elég súlyos képzeteket kel az emberben. A szépemlékű Waffen SS jelmondata volt ez: „Meine Ehre heisst Treue”, magyarán, becsületem a hűség, és már helyben is vagyunk.

Ehhez az egészhez kell egyfajta lélek, ami típus bőven tenyészik minálunk, talán történelmi okokból. Szokták ezt a „Dögöljön meg a másik tehene is” sajátos magyar habitusával magyarázni, ámde ez sokkal több annál, és mélyebben romlott. Nem a tehén pusztulását óhajtja ugyanis a perverz lélek, hanem a gazdájáét, őt akarja megsemmisítve látni és eltiporva, holott ebből már kézzel fogható haszna nincs. Hóhér habitusnak nevezném, ha tételes filozófus lennék, de nem vagyok az.

Én például szeretem a sportot, s mint ilyen, ideális alattvaló is lehetnék, de aztán mégsem. Mindez azért érdemel figyelmet ebben a kontextusban, mert elvetemült módon a meccsek tudósításai utáni olvasói reakciókat is rendszeresen átnyálazom a képernyőn, hogy érzékletessé tegyem a dolgot. S hát, elborzasztó, ami ott folyik. A magyar szurkoló ember ezekben nem a saját sikerének örvendezik, hanem a más kínjának tapsol.

De még ez sem elég. Megsemmisítve akarja látni a vesztes felet, hogy recsegjen a csontja meg fröccsenjen a vére, és felsőbbrendűnek érzi magát attól, ha embertársa feje felett van borulat. Ha úri kisasszony volnék, akkor azt mondanám tea közben: elképesztő, és csak úgy rezegne a kalapom. Viszont trampli bunkó volnék csupán, aki magában megállapítja, hogy ez valami ősi ösztön törzsi korokból, ami fölbukik itt. És gonosz rosszindulat, persze.

Ha belegondolunk, az emberi faj genetikusan még mindig meleg égövi ragadozó, ami determinációkat évezredes kultúrákkal fed el. Ebből fakad, hogy nincsen nála kegyetlenebb fajta, amely ugyanakkor irgalomra is képes. Viszont, ha a kultúra lehull róla, mint ruha másról, mint az tudvalévő, nos, akkor előtör belőle az állat, és minden aljasságra képes. Lerúgja a ligetvédő fejét például. Ha hordákban járnak, akkor képviselő-testületnek nevezzük őket, akik előtt más nem lebeg, mint a központi, szent akarat.

Erre jutottam ezen az éjjelen. Egyáltalán nem vigasz, hogy a jelek szerint minden, ami történik és történni fog, eleve elrendelt, mert az összes jóravaló filozófia, Isten, de még Sheldon szerint is az embernek van szabad akarata. A lökött fizikus ezt úgy mesélte el érzékletesen, hogy szükséges a táplálék bevitele, oxigén ennek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Így, ha nem is vigasztal az a tudat, hogy most csupán a gonoszság üli torát, az talán igen, hogy ez is elmúlik egyszer. Hosszú lesz az út.

Állásinterjú

– Szóval, professzor úr, a miniszteri állásra jelentkezik?

– Igen. Miért, van más is?

– Rendőr, postás, vasutas. Kisvasutas, teszem hozzá.

– Maradok a miniszternél.

– Melyik érdekli?

– Több is van?

– Rengeteg.

– Az tetszene, ahol okosnak kell lenni nagyon.

– Olyan nincs.

– Milyen van?

– Önnek a Balog tiszteletesé állna jól.

– Az mivel foglalkozott?

– Ne érdekelje. Egy a kérdés, lojális ön, hűséges, szervilis?

– A végletekig.

– Akkor nem lehet baj.

– Ez az a kormány, amelyikért élni, halni akarok.

– Helyes. Nyelve van?

– Mint a kaméleoné.

– Nem fél használni?

– Verdesek, nyaldosok.

– Nagyon jó. Miért akar miniszter lenni?

– Nem akarok.

– Hogyan?

– Mondták, hogy legyek. Mi több, hogy ajánlatos lennem.

– Értem. Térjünk át a szakmai életútjára.

– Melyikre, az orvosira, vagy a történészire?

– Az érdekelne, hogyan látja a világot.

– Nagyon jól, kiváló szemészem van.

– Nem így értettem, a világnézete érdekelne. Isten?

– Szeretem őtet, az összes szenteket tisztelem, még az aprószenteket is.

– Teremtés vagy Darwin?

– Ne is emlegesse nekem azt az eretneket. Meg kéne égetni. Teszem hozzá, ha elnyerem az állást, a követői meg is kapják. Olyat lehet?

– Azt hiszem, nem.

– Öreg hiba.

– Tetszik a lelkesedése.

– Igyekszik az ember.

– A Föld lapos?

– Milyen legyen?

– Amilyennek tapasztalta.

– Már láttam a peremét álmomban.

– Gyakran álmodik?

– Egyfolytában.

– És miket?

– Ilyen tudósos dolgokat.

– Például?

– Gyógyításról sokat.

– Hogy?

– Ha betartjuk a tízparancsolatot, nincs rá szükség.

– Ne mondja. Érdekes, megfontolandó idea.

– Örülök. Tudja, hogy ősrobbanás sem volt?

– Honnan gondolja?

– Én magam nem láttam, senki nem látta, kitaláció, spekuláció, egy nyamvadt video nincs róla. Akkor? Kérdem én.

– Tetszik a határozottsága. Oktatással is kellene foglalkoznia.

– Ugyan!

– Sajnos. Ért hozzá?

– Menni fog Isten segedelmével az is.

– Van elképzelése?

– Kéne?

– Nem feltétlenül, azért mégis, valami halvány derengés.

– Nem kell túlzásokba esni.

– Kapisgálja már.

– Az iparkamara mondja meg úgyis.

– Beletrafált.

– Az ikszet ismerjék azért.

– A szívünkből beszél. Mondja, magyar ember ön?

– Árpád házi egyenest.

– Kiváló.

– Semmiképp sem finnugor.

– Olyan halszagú, ugyan.

– Ugyehogy.

– Misejáró ember ön?

– Ott lakok a sekrestyében.

– Helyes. Semjén elvtársat ismeri?

– Nem volt szerencsém eddig.

– Majd lesz.

– Tehát elnyertem a hivatalt?

– Honnan tudnánk?

– Nem önök döntenek?

– Hová gondol? De gyanús. Van akarata?

– Legyen?

– Egyáltalán ne. Önálló gondolata?

– Szükséges?

– Imperialista maszlag.

– Akkor nincs.

– Helyes. Majd megkapja a szókészletét.

– Kérem?

– Mit mondhat, mit gondolhat, egyéb szabályok.

– Ezek szerint van esélyem?

– Ha sokat kérdezősködik, nem lesz.

– Bocsánat.

– Majd belejön.

– Értesítenek majd?

– Egyáltalán nem.

– Az eredményt honnan tudom meg?

– Szokott ön újságot olvasni, hetilapot?

– Olykor. De csak a tiszta forrásút. Magyar Idők, ilyenek.

– Tökéletes. Az elkövetkező időben szerezzen be Figyelőt.

– Miért?

– Abban benne lesz minden. Előbb tudják, mint mi.

– Világos. Azért remélhetek?

– Azt lehet. Meg imádkozni.

– Szűz Máriához? A magyarság miatt, tudják.

– Ugyan. Magasabb helyre. Cinege utca, ki nem mondom a nevét, legyen elég ennyi: RBNVKTR.

– Ja, hát úgyis benne vagyok a láncban.

– No, akkor nincs semmi baj. Örültünk.

– Én jobban.

– Na, menjen már, kis huncut.

Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

A Föld napja Szombathelyen

Szombathely zöld szívében rendezték meg idén is a sokakat így vagy úgy megmozgató Föld napi rendezvényt.

A szép virágos zöld övezet, a csónakázó-tó szigete felélénkült, felpezsdült erre a szinte nyárias vasárnapra.
További fotók ide kattintva láthatók.


Az érdekes, látványos, és kreatív programok szinte egymást érték. Kicsik nagy örömére a feladatok közt a piknik takaróra kucorodva előkerültek a kis hátizsákból kosárkából a jó falatok is. Aki pedig egészséges alapanyagokból készült ételeket kóstolt volna ezt is megtehette, ahogy állapotfelmérés is volt. Kerékpáros felvonulás kettő is akadt e napon.

Különleges divatbemutató, koncert, családi futás, és díjátadás szerepelt a tartalmas nap programjai közt.
További fotók ide kattintva láthatók.

Mert szezonja van: medvehagymás krémleves

Húgomtól kaptam egy jó nagy csokor medvehagymát. Férjem kérésére tejszínes krémleves készült belőle. Nagyon ízlett neki, ezért közzéteszem a receptet.

Hozzávalók

1 szál póréhagyma
1 csokor medvehagyma
4 db közepes méretű burgonya
só
1 db bio zöldségleveskocka
2 dl tejszín
kevés olívaolaj
fűszerek: feketebors, petrezselyem, metélőhagyma

Elkészítés

Félreteszek 4 levél medvehagymát.
A póréhagymát karikákra vágom, a medvehagymát felmetélem.
A burgonyát megpucolom, felkockázom.
Egy fazékban, közepes hőfokon, kevés olívaolajat felhevítek.
Megdinsztelem a póréhagymát.
Hozzáteszem a medvehagymát, addig párolom, míg összeesik.
A fazékba öntöm a burgonyát, és annyi vizet, ami éppen ellepi.
Magas hőfokon forrásig főzöm.
Beledobom a leveskockát, és a sót.
Alacsony hőfokon, 20 percig főzöm tovább.
Egy botmixerrel összepürésítem a belevalókat.
A tejszínnel behabarom.
Felöntöm 2 dl vízzel. 1,6 liter kész levest kaptam így.
Fűszerezem.
Felforralom.
A félretett medvehagymákat is metéltre vágom, tálaláskor megszórom vele a levest.
Jó étvágyat!

Trójai faló

Tényleg, szó szerint egészen köldökig leesett állal ül az ember a telekép előtt, és guvadt szemekkel nézi a paletta egyetlen műveletlenségi vetélkedőjét. Ez hiánypótló műalkotás, mert megmutatja Füst Milán mély bölcsességének igazát, miszerint: “Semmi sincs egészen úgy”. És tényleg.

Olyanokat tudhatni meg a versenyzőktől, ami unikumokat sehol máshol az univerzumban nem. Arra az egyszerű kérdésre, hogy szerintük a trójai falovat bevetették-e az Első Világháborúban, teljesen logikus levezetést kapunk, miszerint az kizárt. Mivel az első V.H. idején csak kőbalták voltak a világon, ezért a falovat csak a másodikban használhatták és használták is.

Ezzel nem lehet vitatkozni. És nem azért, mert a butaság bátorsága ilyen kikezdhetetlen, monolit kődarab, hanem, mert teljesen logikus a maga nemében. Megad egy premisszát: kőbalták, amiből fakad a konklúzió, akkor nem lehetett faló, mert ez ahhoz képest fényévnyi technikai fejlettséget tételez.

Így lesz kerek a világ. Kitetszik, ez a műsor nem arra van, hogy derüljünk kognitív hiányosságoktól szenvedő embertársainkon, hanem, hogy tanuljunk tőlük, hogyan kell szemlélni az életet, hogy otthon érezhessük benne magunkat. Kafka is elcsodálkozott azon, hogy vannak olyan organizmusok, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben. Csodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet.

Például az is teljesen egyértelmű, mint kiderült, hogy a levegő szilárd halmazállapotú. Más nem lehet, mert egyrészt nem folyik, másrészt a gáz meg büdös, és árt az embernek. A három lehetséges válasz közül ezek után tehát bátran mondjuk a kamerába, hogy a levegő szilárd halmazállapotú, és a fenti levezetés után ezt el is hisszük.

Nincs mitől tartani, ha ilyen egyszerű a világ. A nemzetvezetőnek is teljesen igaza van, ha ilyen közegben nem bíbelődik az élet nagy kérdéseivel, hanem azt mondja a putri lakójának, féjjé, és ő azt szívesen meg is teszi.

Tiborcz pedig röhöghet a markába a halogénjeivel. Ez ugyanis, mármint a halogén, mint szintén megtudhattuk, örökölhető a szüleinktől, mert légzési rendellenesség. A kvartett egy tagból sem áll, mert az kőműves-szerszám, az ember nem emlős, mert az emlősök a növényevők, és csakis azért, mert a ragadozók meg lesből támadnak, az erdőben pedig onnan tudjuk, merre van észak, hogy a Napot követjük, mert mindig ott kel föl. Ha borús lenne, csak meg kell nyálazni az ujjunkat, föltartani, és érezni a szelet, mert az is mindig északról lengedez.

Egyébként irigylésre méltó az a következetesség, ami ebből a világból fakad, és a tudás feltétlen tisztelete is. Mert például az a versenyző, aki eldöntötte, a kvartett az szerszám, teljes bizonyossággal állította, csakis így lehet, mert őneki magának mondták az építkezésen, hogy vigye oda a kvartettet, amivel egyébként a falat simítják.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a társa, aki ezek után kijelentette, te tudod, te vagy a kőműves. És ebben megnyugodtak.

Nincs mitől tartani tehát, a világ otthonos, minden megmagyarázható benne, csak a fix kiindulási pontot kell megkeresni. Virág elvtárs is megmondta: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” – Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata.

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.