blogin.hu

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy nagyerekek, hova megyünk mi holnap, nahova, de senki se tutta. Mindig ilyeneket szok az Ibojnéni, hogy nahova megyünk, nahova, mintha ilyen jósok lennénk, a Pityu is, a Kisböske is, meg a többiek. Sose tudjuk, és az Ibojnéni asztán mindig úgy mondja, hogy hova, hogy csillog neki a szeme, meg vigyorog, és sosincs jó vége neki, ha megyünk mi valahova bármikor. A Kisböske nem bírta, hogy nem tuggya, hogy hova megyünk, elkezdett neki a szája görbülni le, mint amikor visittásba szok kitörni, de az Ibojnéni még pont időbe monta, hogy most ne legyen bajj, hogy csokigyárba megyünk gyerekek, bizony.

Meghogy milyen jó lesz, és a Kisböske nekilátott visittani, de az örömébe, hogy csokigyár, csokigyár, és mind a gyerekek is rákezedtek erre a csokigyárra, hogy már majdnem fogtam a dömperem, hogy megyek. De asztán elült a zsivaj, hogy jók legyünk, mert, ha nem leszünk azok, akkor nem megyünk sehová. Eszt nem én találtam ki, hanem az Ibojnéni monta, úgyhogy csend lett nagyon hamar. Öltözzünk melegen, mer hideg van, eszt is monta az Ibojnéni, és én is mondtam az anyunak otthon, hogy melegen kell öltözni holnap, mer csokigyárba megyünk. Csak az apu nem örült, hogy az Ibojnéni szervezkedik, hogy soha nincsen jó vége annak.

De az anyu elcsitittotta, hogy ne a gyerek előtt, és ment is a konyhába, hogy ne legyen a gyerek előtt, aki én vagyok, aki indul a csokigyárba holnap. Fel is öltöztünk melegen, hogy ne legyen megfázás, úgy mentünk az oviba, ahol már várt egy kicsi busz, de mind befértünk, mert kicsik vagyunk. Még a dadus is eljött velünk, mert nem kellett reggelit osztania, se ebédet, és hamar is odaértünk a csokigyárba, ahol kaptunk a fejünkre ilyen nejlonsapkát, a dadus is, aki csak vigyorgott az Ibojnénin, mer ő az egész buszúton nézegette magát ilyen kicsi tükörbe, hogy szép-e nagyon, most meg megkapta a sapkáját, de a szeme azér csillogott nagyon.

Elkezdtünk járkálni a gyárba, de csokit azt nem láttunk, csak gépeket, hogy a Kisböske már megint görbülni kezdett, hogy nem is adnak nekünk itt csokit, de abbahagyta a görbülést, mer egyszer csak hirtelen egy ajtón jött be sok ember, akik egyet kisértek, mentek utána, mint valami pincsikutyák, és ekkor az Ibojnéni kivirútt, kivirágzott egészen, és jöttek felénk azok az emberek, az élükön egy kicsi, kövér bácsi ősz hajjal, és vigyorgott nagyon, amikor megálltak előttünk mind, és akkor az Ibojnéni is, meg a kicsi, kövér ember kisérői is mind kérdezték, hogy kiazabácsi, de senkise tutta, hogy kiazabácsi, mer nem ismertük.

Montuk is az Ibojnéninek meg mind a sok kisérőnek, hogy nem tudjuk, kiazabácsi, és akkor az Ibojnéni fölsikkantott, de azér még tartotta magát, és visszatereltek minket a buszba, ahol az Ibojnéni morcos lett, mer elrontottuk a napját meg az örömjét, és ahogyan beültünk a buszba, aszonta már egészen magas hangon, hogy majd én megmutatom nektek, kiazabácsi. Elővette a pénztárcáját, remegett a keze neki, ahogy vette elő a fényképet, amin a kiazabácsi volt, hogy körbeadja a buszon a gyerekeknek, hogy egy életre megjegyezzék, kiazabácsi, de a dadus csitittotta, hogy nem kéne eszt Iboj, haggyad má és hallgass.

Ahogyan az anyum szokja mondani az apunak, hogy ne a gyerek előtt. Így asztán az Ibojnéni nem is adta körbe a képét, hanem csak duzzogott, ahogyan a gyerekek is, mer nem kaptak csokit, és mondták az Ibojnéninek, hogy kiazabácsi, zengett a busz, hogy kiazabácsi, és az Ibojnéni már sírt, a Kisböske is bömbölt, a gyerekek meg orditottak, hogy mire visszaértünk az oviba, már semmi mást nem lehetett hallani, csak a sírást meg az ordittást, ahogyan sejtettem, hogy baj lesz, amikor az Ibojnéni megkérdeszte, hogy nahovamegyünk, úgyhogy, mikor kiszálltunk az ovinál, már akkora volt a zűrzavar, hogy gondoltam na, vára dömperemmegyek.

2017-ben, természetesen uniós pénzből (azaz máséval kérkedve) kormányunk csomagokat állított össze azoknak a nincsteleneknek, akik szerinte amúgy nincsenek is. Az ilyen csomagoknak megszokott tartalmuk van, amit tartós élelmiszernek neveznek, de akasszanak fel, ha ép ésszel megértem, minek az ilyenbe sűrített tej, de ez épp mellékszál, csak úgy eszembe jutott. Szóval jegyezzük meg, hogy uniós az a pénz, de mégis úgy osztogatták azokat a csomagokat, mintha Orbán Viktor vette volna a szakmunkás béréből és fizetéséből félre tett kis zsebpénzecskéjéből, de momentán ez sem igazán érdekes.

Amire föl kell kapnunk a fejünket, az a beszerzés túlárazása, mintha hat évvel ezelőtt mai árakon vásároltak volna, pedig holt volt akkor még a háborús-szankciós és mindenféle cafrangos infláció. Mint említettük, sok minden volt abban a szeretetcsomagban, de emeljük ki példaként a tejet, aminek az akkori KSH-s átlagára 205 (kettőszázöt) magyari forint volt, de sikerült a szegények pakkjába 781 (hetesszáznyolcvanegy) pénzekért beszerezni. Ugyanígy a többi éhenhalás elleni szer hasonló szorzókkal került a csomagba, amiért Orbán Viktor dicséretét zengték a megalázottak és megnyomorítottak.

Ezen – mint annyi mindenen, a példák vég nélkül sorolhatók volnának lélegeztetőgéptől a kismalac kunkori farkáig – valaki rohad sokat keresett, miközben átverte az Uniót, de ami ennél is sokkal aljasabb, kiszolgáltatott és nyomorgó honfitársaikat is. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy ugyanannyi uniós pénzből sokkal több élelmiszer lett volna vásárolható, ha valaki a galeriből (maffia) nem tartja a markát. A helyzet azonban ennél is súlyosabb, a maffia nem szokta meglopni a szegényeket, míg a Fidesz viszont igen, ebből viszont az fakad, hogy a moráljuk még a gengsztereknél is megvetendő lenne, de ez sem igazán érdekes.

Mégpedig azért nem, mert ez sem újdonság, sőt, sokkal inkább a megszokott, a mindennapi, amin senki már meg sem lepődik, csak azon némiképp (de nem is igazán), hogy milyen mélyre képesek ezek süllyedni, bár még nem tudjuk, hol ennek az egésznek az alja. Nem vagyunk nyomozó hatóság, sem akármely ellenőrző hivatal, így azt a kérdést, hol landolt a különbözet, fel sem tesszük, mert minek. Ám ugyanekkor beugrik az álszent kéregetés, a Három királyfi, a Jónak lenni jó, amely akciók és műsorok örvén azokat nyúlják le – mint ebben az esetben az Uniót – akiktől valamit még el lehet venni. Milliókat szoktak adományozni a naiv polgárok.

Ha pedig feltéve, és sajnos ezek szerint igazoltan is, még ebből is, és ezt is képesek ellopni, akkor voltaképp beszélnünk nincs mit, hiszen a NER bimbózásakor úgy háromezer milliárd magyari pénzt lopott el a kedves vezető az ő népétől, amikor einstandolta a nyugdíjmegtakarításaikat, amit öreg korukra gyűjtögettek volna. Ez a mostani lopás ahhoz képest voltaképp semmi, csak a metódus a régi, visznek mindent, bájos népünk viszont mindehhez bárgyún vigyorog, de ami a nagyobb baj, rájuk is szavaz. Sivár mindennapjainkon így röpít minket az idő valami ismeretlen mélységek felé.

Mert még egyszer tisztázzuk a dolgokat, a legnagyobb aljasság a szegényeket meglopni, megrövidíteni. Hogy ennél van-e lejjebb, az nem tudható, számunkra elképzelhetetlen is, de ezeknek ezek szerint még ez sem lehetetlen. Fölösleges már ez is, de szőrmentén és utalásképpen említést teszünk bizonyos kereszténységről, amihez ez sem igazán passzol, ahogyan a NER „elitjének” élete, erkölcsei és cselekedetei köszönőviszonyban sincsenek vele, de mégsem akad senki, aki ezt szóvá tenné. A papság közül is csak a normálisabbja, akit nem sikerült kilóra megvenni. De ők vannak kevesebben, másképpen: alig van ilyen.

A Fidesz, annak tagjai, a kitartottak és a rajongók a züllés maga. Ez sem meglepő, mint ahogyan a kiinduló tételünkként megidézett eseményben is csak az lett volna az, ha egyszer, csak úgy véletlenül az derülne ki valamiről, hogy ott épp nem loptak. Csak kivételként, csak hibázásképp, de nincsen nekünk ehhez szerencsénk egyáltalán, már, ha az szerencse, hogy akad kivétel az általános tolvajlás alól. Mert lehet a dolgokat eufemizálni, túlárazásnak nevezni, ez csak szimpla lopás, egy lehetőséget ki nem hagynának, s innen nézvést ebben alaposak, ha máshoz nem is értenek. De azt tényleg tudni szeretnénk, ebben az esetben kinél landolt a lóvé.

Mészáros Lőrinc cége rohadt sok (közel hatvanmilliárd) pénzből dolgozott a MÁV-nak, s a munka végeztével a vasutasok tizenkilenc pontban sorolják a kifogásaikat. Jóvanazúgy, gondolta Mészáros Lőrinc cége, s amikor előállította a rengeteg hiányosságú, sőt, kijelenthető, használhatatlan állapotú végterméket, e pontok közül a legérdekesebb, hogy a vasbetonból nem egyéb hiányzott és hiányzik, mint a vas. Sosem voltam vasbetonszerelő, és már nem is leszek, csak culáger voltam boldogult úrfikoromban, de még így is van sejtésem arról, már csak a neve alapján is, hogy a vasbeton attól vasbeton, hogy van benne vas.

Ilyen ismeretekkel ezek szerint Mészáros cége nem rendelkezik, vagy, ha igen, spóroltak és át akarták verni a vasutasokat, secko jedno, de ebben benne van az egész ország nyomora. Ebben pedig vagy lopnak, vagy átvernek, de semmi sincs úgy, mint ahogyan lennie kellene, illetve minden egészen másképp van. A vasutasok figyelmeztették a kivitelezőt, nem ártana kijavítani, amit szándékosan vagy hülyeségből elcsesztek, mert, ha az Unió megtudja ezt a turpissággot (degeneráltságot), kizárhatják őket a közbeszerzésből öt hosszú évre, így megszűnik az a csap, amin keresztül Orbán a német adózó pénzét teszi a haverja zsebébe.

Többek között ilyesmiket tanulmányozni járt itt az EP ellenőrző bizottsága, és sajtótájékoztatók szerint egészen elképesztő dolgokat is tapasztaltak a Fidesz maffiamódszereiről. Nagyon úgy néz ki tehát, hiába ad győzelmi jelentéseket Navracsics az uniós pénzek érkezéséről idestova egy (másfél) éve, azok soha a büdös életben ideérni nem fognak. Innentől kezdve tehát nem a német (osztrák, spanyol, etc.) adófizető pénzét kell a haverok zsebébe tömni, hanem a magyarokét, akik minderről semmit nem tudnak, csak tátott szájjal hallgatják a győzelmi jelentéseket, miközben Mészáros gazdagszik a vérükön.

Sokféle módja van a haverok pénzelésének, s a gödi példa talán még a Mészáros vasbetonjánál is vérlázítóbb, ami a világ más országaiban nem nagyon fordulhatna elő, csakis minálunk. Ha nem hallottak volna róla, ezt is előadom, hogy a reggeli kávét közösen megspóroljuk, s a vérnyomás rendben legyen (fő az egészség). Történt pedig, hogy mint emlékezhetünk, 2020-ban egy rendelettel (vészhelyzeti kormányzás) a gödi Samsung gyár iparűzési adóját a várostól a megyéhez irányították, akkor leginkább bosszúállási szándékkal, hogy dögöljön meg az ellenzéki polgármester és azok is, akik őt megválasztották.

Nem meséljük el részletesen, mire szolgál ez az adónem, leginkább arra, hogy ott helyben lehessen jobbá tenni az ott lakók életét (járdák, uta, mittudomén), a gödiek azonban ezt nem érdemlik, mert nem tudják, kire kell szavazni. (Zárójelben: ez az egész ország összes ellenzéki vezetésű településére igaz.) De ez is mindegy már, mert a megyei önkormányzat is eköltheti jól azt a pénzt, feltéve, ha akarja. De nem akarja, mert fideszes. Viszont, mint a mesékben, száz szónak is egy a vége, a beszedett iparűzési adót, illetve annak egy részét a megyei önkormányzat fideszes lapoknak adta, hogy ők is jól élhessenek.

Ezek a lapok lesznek aztán azok, amelyek nem számolnak be arról, hogy Mészáros kihagyja a vasbetonból a vasat, pedig ezt még a leghülyébb Fidesz-szavazó is megérthetné, bár lehet, örülne neki, milyen ügyes ez a Lőrinc. Mint már pedzegettem, ebben a sztoriban benne van az egész nyüves ország, a sötét múltja, a kiábrándító jelene és kilátástalan jövője. Ha ezt a hármat egymás mellé tesszük hangosan kellene zokogni mindenkinek, illetve elhajtani a hatalom fura urait, kies hazánk azonban addig jutott, hogy pár ember újra meg újra nekifut a kordonok lebontásának, amik aztán mindig újjáépülnek, és állnak ott mementóul.

Ilyen sztorikat minden nap lehet és lehetne találni. Épp a napokban csodálkoztam el, hogy a nyáron már tíz éves lesz a rezeda világa, és már több mint háromezer dolgozat áll benne. Mind ilyesmi aljasságokról szól, tíz év alatt nem lehetett kifogyni belőlük, sőt, olykor a bőség zavarával küzd az ember, melyik ganyéságot, népveszejtő aljasságot írja meg, és mi legyen, ami kimarad. Ebből is kitetszik, a szájunkig ér már a sár, sőt, egyáltalán az a csoda, hogy áll még ez a hely, ami valamikor köztársaság volt és a hazánknak lehetett nevezni. Mára mindkettő odaveszett, és aljas brigantik játszótere csupán.

Deutsch T. a maga ostobán keresetlen módján számonkérte Ursula von der Leyent, miért javasolta azt az Ukrtransznafta cégnek, amely a Barátság (Drúzsba) kőolajvezetéket üzemelteti, hogy „ha a magyarok így állnak hozzá, akkor nyugodtan állítsák le a ’Barátságon a kőolajszállítást Magyarország felé”. Mint kiderült aztán, Ursula ilyet nem mondott, ilyet az Index mondott, amiből aztán MTI hír lett, és szétterült Orbán sajtójában, hogy lehessen mit visítani, hogy megint bántják a magyarokat. Megjegyezzük, bár ilyen mondat el nem hangzott, az Ukrtransznafta saját hatáskörben eltekerheti azt a rohadt csapot, hogy Orbán pofára essen.

Azért. Nem igazán lehetne csodálkozni rajta, mint ahogyan az is benne lehetne a felfokozott idegállapotú pakliban, hogy Zelenszkij tényleg mondta volna, amit állítólag nem mondott, hogy robbantsák föl azt a Drúzsbát, és így álljon fejre Orbán gazdasága. Egyébként miért kellene felrobbantani, ha van rajta csap is, de nem is ez az érdekes, hanem a helyzet erőteljes durvulása, amit Orbán idézett elő, és ő is fokozza. Illetve a bájos, Putyin seggéből kilógó csapata Szijjártóval az élen, Dúró Dórával és Bencsikkel a háttérben, akik mind az orosz fegyverek győzelméért imádkoznak, nem tudni, kitől inspirálódva a tébolyban.

Az alaphelyzet az, hogy Putyin lerohanta Ukrajnát, irtja annak apraját és nagyját, városaikat igyekszik porig bombázni, ami miatt nemzetközi elfogató parancs is kiadatott ellene. Mint tudjuk, a háborúhoz először, másodszor és harmadszor is pénz kell. S míg a világ barbárság ellen küzdő része mindent megtesz, hogy ebből minél kevesebb jusson az agresszornak, kies hazánk bőszen veszi tőle a méregdrága gázt, olajat, innen nézve tehát pénzeli Putyin háborúját, és esze ágában sincs ezt abbahagyni. Pedig lehetne. Mások egy év alatt leváltak az orosz energiacsöcsről, Orbán azonban kitartóan szopja, pedig tehetne másként.

Ukrán fejjel gondolkozva, a Barátság (Drúzsba) üzemeltetőjeként, ha tetszik, ha nem, monopolhelyzetben léve, akár el is zárhatnák azt a csapot, amelyen az a pénz folyik, amiből Putyin őket lövi. Innen nézve még decens hozzáállás, hogy az Ukrtransznafta csak tarifát akar emelni, az viszont már delikát, hogy a MOL elkezdett visítani, miszerint az ukránok őt zsarolják, és Szijjártóhoz fordultak, hogy segítsen nekik. A lehető legjobbhoz, jegyezzük meg szarkasztikusan, épp ahhoz az emberhez, aki a hatalmas kompromisszumkészségéről híres. Ezt most is bizonyította, amikor nem szavazta meg az uniós pénzt Ukrajnának.

Ez is szép sztori, hosszú is, aljas is, összefoglalva és lerövidítve Szijjártó azt teszi, amire képes, hőbörög, visítozik és zsarol, már az is fáj neki, hogy az ukránok az OTP-t szankciós listára tették, mint amely pénzintézet orosz területen oroszokat finanszíroz. Az oroszok pedig őket lövik, a kör bezárul, nincs itt semmi látnivaló, lator ország lator cége egy kekeckedő kormánnyal, amely voltaképp a saját országa ellen dolgozik. Másképpen értelmezni nem lehet azt, amit a háború kitörése óta művelnek, igaz, nem kell ahhoz háború sem, hogy teljesen tönkre tegyenek mindent, csak így sokkal látványosabb, és hamarabb hat.

A háború valamikor, nem tudni mikor, de véget ér. Az viszont szinte teljesen bizonyos, hogy ez a csürhe Orbánnal az élén még akkor is a nyakunkon lesz, s ha a magyar választópolgár genetikailag alkalmatlan arra, hogy számon kérje mindazokért a bűnökért, ami ellene elkövetett, a történelem – amit akkor élesben fognak megélni – majd megteszi azt helyettük. Ott áll majd Orbán, s vele együtt az ország, mint a barbárság utolsó csatlósa, és ott áll majd a Fidesz is, amelyik asszisztált vezére nemzetveszejtő tombolásához. Mert akárhonnan is nézzük, épp ezt teszik, bármilyen hangosan ordítanak is.

Mindezt látva ugyan elégtétellel nem tölti el az embert, mert a saját bőrére, a nyomorult életére megy ki ez az egész aljas játszma, mégis azonban valahol egy mosollyal nyugtázza azt, milyen érzés lehet ennek a visító bandának, hogy voltaképp a lesajnált ukránok jóindulatán is múlik a sorsuk. Nem ontológiailag, mert belebukni itthon sehogyan sem tudnak, hanem úgy, hogy ország-világ előtt feketén-fehéren bizonyossá válik, az az út, amit hangoztatnak, egyedül is megy, zsákutca. Mert csak el kell zárni azon a Drúzsbán a csapot, és olyan kurva világ lehet, amilyen még nem volt. Ne legyen így, de lehetne, és ez minden pénzt megérne, ahogy olvadna le a hatalmas pofájuk.

Schmitt Pál tárogatózott, mint emlékezhetünk. De nem volt elég ennyi a muzikalitásból, az ’álamelnök annak idején kapott egy zongorát is szaros két és félmillióért. Tán azért, ha megunja az egyik hangszert, és nagyon magányos, kedvét felderítendő kicsit klimpírozhasson. Áder ’álamelnöknek nem voltak ilyen zenei álmai, ő a halakat szerette és szereti. Talán jobban is a ’zembereknél, az ő idejében Schmitt zongorája ott porosodott, és valami különös oknál fogva akkor még nem kellett ilyen hangszer „állami protokoll feladatok ellátására”, míg most viszont Novák regnálása alatt pedig igen. Nem tudtuk eddig, mi hiányzott.

Novák kijelölt ’álamelnök tartva magát óhajaihoz és ábrándos életnívójához, hogy miszerint „Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből”, ezt a hálát kiteljesítve mintegy, és alaposan adva a boldogságnak, nagy tisztogatást tartott a Sándor-palotában. Kiszórta elődje cuccait, bútorokat, hatvan egynéhány millióért hozatva újakat és szebbeket, mert a régiek tán halszagúak voltak, így kiáltottak cseréért, ami ím, bekövetkezett. Mert hogyan is venné ki magát, ha nagyasszonyunk használtas bútorzat közé hívná meg a háromszáz vendégét, aki őt ünnepli. Katikánkat.

Áder egy szaralak, de neki megtette a Schmittről reá maradt prolizongora a maga két és félmilliós árával, Novák nagyasszonynak azonban ez nem felelt meg. Hozatott egy közel hetvenmilliós Steinway&Sons versenyzongorát a régi helyébe. Vájtfülű lehet nagyon a nemzet Katikája, de annyira, hogy zenei élvezeteihez mindenképp ez a közel hetven milliót kóstáló hangszer kellett. Már, amikor megvették, akkor érezhették, hogy ezt valahogyan meg kell magyarázni, ezért került melléje a kitétel: „állami protokoll feladatok ellátására”. Ha ebbe belegondolunk, póriasan és sokat mondóan tesszük hozzá, meg az anyád valaga.

Csemegézhetnénk még, hogy a palota testre szabásakor mire cseszett el a pénzünkből úgy cuzammen negyed milliárdot (bár ebben az új és szép autók is benne vannak), de mi parasztok vagyunk, és a csőrünket ez a fekete zongora böki, mert ebben testesül meg a rongyrázás meg urizálás, a bunkó újgazdagság még azzal a teherrel, hogy ezt nem a saját pénzén teszi. Igaz, a NER egyik új milliárdosa sem a tehetsége, szorgalma vagy az esze miatt lett az, hanem Orbán kegyéből, de ez itt mégis hatványozottan közhivatal és közpénz, amit ezek szerint a nagyasszony két kézzel szór a ’zemberek pofájába szarva mindeközben.

Novák negyvenhat éves. Amikor betette a fülébe a bazi nagy, narancssárga Fidesz-fülbevalót, és ezzel eldöntötte, hogy gazember lesz, mást nem, csak ezt a célt tűzhette maga elé, mert látjuk, mennyire rettegett attól, hogy „röhejes jövedelemből” kelljen élnie. Más munkaviszonya, mint amit Orbán adott neki, soha nem volt, és már nem is lesz. Élete csúcsára ért el, haláláig biztosítva van, hogy az adófizetők eltartsák, és túlságosan jól tartsák, a nívót pedig megszabta a hatvanmilliós zongorájával. Majd ezt is polírozhatja valami seggtörlővel, hogy a dolgos háziasszonyt imitálja, ami soha nem is volt.

Elibém kerülnek képek mostanában Kamilla királynéról, akin úgy áll a korona, mint tehénen a gatya. Rajta is látszik, nincs múltja és megélt sorsa ahhoz a jelmezhez, amit visel. Nováknak sincs, érdemei sincsenek, csak fideszes szolgálata van. Hogy is remélhetnénk, hogy azzal az alázattal viselje a tisztséget, a magas hivatalt, mint mondjuk Göncz Árpád, akinek volt hitvallása, éspedig ez: „Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó”. Ehhez képest Novák a pedagógusok képibe vágta, hogy nem áll módjában nem aláírni a státusztörvényt.

Zongora viszont kellett neki. Rajta is úgy áll ez a hivatal, mint Kamillán a korona, még egyszer: mint tehénen a gatya. Útmutatásul és Novák szégyenéül idehívjuk Ady Bandit: „Bolond hangszer: sír, nyerit és búg./ Fusson, akinek nincs bora,/ Ez a fekete zongora./ Vak mestere tépi, cibálja,/ Ez az Élet melódiája./ Ez a fekete zongora./ Fejem zúgása, szemem könnye,/ Tornázó vágyaim tora,/ Ez mind, mind: ez a zongora./ Boros, bolond szivemnek vére/ Kiömlik az ő ütemére./ Ez a fekete zongora.” –  Ide tudjuk képzelni Novák nacsasszonyt? Nem igazán, az ő zongorája a cifra nyomorúság, a morális, nihil maga. Nem is vártunk többet, és nem is kaptunk. Megérdemeljük.

Miután Putyin lerohanta Ukrajnát, megváltozott a világ. Az volt az a pillanat, amikor el kellett dönteni, ki hová áll, és az volt az a helyzet, amelyben nem volt helye a táncikálásnak. Orbán, s vele Magyarország történelmi hagyományainkat folytatva a rossz oldalt választotta. Ostobaságból, önös érdekből vagy kényszerből, az egyre megy, de döntésével, és azóta tartó viselkedésével latrok lettünk, akinek már csak kényszerből van helye a kultúrállamok között. Aki a barbárságot védi, másra nem számíthat, azzá válik maga is, és most ez a kép él az egész országról, és a benne lakozó mimagyarokról mind egy szálig.

Az ítélet általában nem cizellál. Ezt mutatta a rendszerváltás tájékán – mikor is a Lajtán túlra, mint valami kiéhezett hordák szabadultak rá honfitársaink minden bűnükkel – megjelentek a decens feliratok az osztrák boltokban, miszerint „magyar, ne lopj”. Hogy mit gondoltak mindeközben és kiről, azt soha nem tudjuk meg, de minden valószínűség szerint rólad és rólam is ugyanezt, akinek a lépéseit árgus szemekkel kell figyelni, mert nem való a klubba. Mint ahogyan most sem, mert azóta sem tanult meg viselkedni. Harminc hosszú éve nem megy ez nekünk, most már azonban a legfelsőbb körökben is alkalmatlanok vagyunk.

Lopunk azóta is. Három évtized alatt eljutottunk arra a lehangoló szintre, hogy maga az ország rendezkedett be a lopásra, de immár nem a boltból emeljük el a Milka szeletet, hanem a közösség pénzét tulajdonolják el nagyjaink, amiből is kezd totálisan elege lenni az Uniónak. Tolvaj nemzet lettünk, aki ráadásnak még a burgenlandi tratktorista pénzét arra is használja, hogy totálisan szembe menjen minden erkölcsi értékkel, a közösséget gyengíteni, alkalmasint szétverni óhajtó orosz birodalmi érdekeket szolgálunk, amit tényleg csak tátott szájjal lehet figyelni, mert a normalitás világán belül magyarázat rá nincsen.

Unnak bennünket már, de nagyon. Ennek számos megnyilvánulási formája van, s ilyen az az immár egy éves történet is – ami most került napvilágra -, hogy a varsói magyar nagykövetség tavaly tavasszal nem egyebet kapott ajándokul, mint egy doboz szart, valamint üzenetet is hozzá, hogy „kitapossák az oroszbérenc belét” a nagykövetség dolgozóinak. Akiknek azért konkrétan ettől félniük nem igazán kellett, lévén mindez csak szimbólum, viszont annak meglehetősen ütős. Mindez annak a fényében egészen elképesztő, hogy addig a lengyelek voltak a NER támaszai a klubban a vétózgatásokban, de ez is odalett.

A lengyeleknél – történelmi hagyományok vagy a magyarnál keményebb gerinc miatt – elérkezett az a pont, ahol színt vallottak, illetve ki tudták mondani, hogy eddig és ne tovább. Mi azonban, illetve a NER, benne a Fidesz és elsősorban Orbán tovább süllyedtünk a mocsárban, aminek a mélyén már teljesen egyedül vagyunk, olyannyira, hogy neonácikat kell importálnia a hatalomnak, ha olyan közeget akar, amely vele egyetért. Már a lengyelekkel is annyira végletesen megromlott a viszony, nemhogy békemenetelni nem jönnek, de a lengyel-magyar barátság napjára sem jött tőlük senki ünnepelni, pedig könyörgés, az volt.

Ugyanakkor a barbársághoz húzás egészen konkrét gazdasági veszteségeket is okoz. Elég csak a piaci árnál sokkal drágábban vásárolt gázra mutatnunk, hogy nem vagyunk hajlandóak az orosz energiacsöcsről leválni, pedig lehetne. S hogy mindezért és egyéb vaskos bűnökért a közösség nem küldi a pénzét, a társadalom szegényedik, a gazdaság nem fejlődik, a hiány az egekben, az infláció pedig világbajnok. Mindezen gyönyöröket okozza elitünk kéretlen és eszelős politikája, amihöz képest az, hogy a követség egy doboz szart kapott jelzésül, maga a babazsúr, a habos kakaós délutáni öröm.

A NER, a Fidesz és elsősorban Orbán elárulta az országot, a nemzetet, voltaképpen saját magát is. Mert ami az igazi vágya volna a mi nagy vezérünknek, hogy európai formátumú politikusként vonuljon be a történelembe, nos, ennek a lehetősége egyszer s mindenkorra elveszett. Ami lett belőle, egy mára szétesett, a saját hatalmi játszmáitól elhülyült despota, aki arra van rászorulva, hogy a határokon belül fizetett (krumpli, farhát, közbeszerzés) klakőrökkel éltesse magát, míg azokon túl viszont már a megvetéssel kell szembesülnie. És ebben a képletben a doboz szar a legkevesebb, de az általa hordozott értékítélet, az már döfi.

Novák, kijelölt elnök megnyitotta a pórnépek előtt a dolgozóját, hogy elvegyüljön közöttük, érezze a szagukat, és lássa a kínjaikat. Legalábbis a kirakat szerint, ugyanis az ilyen nagy egymásra találások jól kidolgozott koreográfia szerint zajlanak, a szűrt és gondosan válogatott jobbágyok, kicsik, nagyok, gyerekek, fiatalok, öregek úgy jönnek a Sándor-palotába, akárha filmforgatásra érkeznének, ahol azt játszódják a vakuk és kamerák előtt, annyira szép az élet, hogy ennél szebb már nem is lehet. A nagyasszony pedig, aki látszólag közel engedi magához a nemzetet magát, növeszt még plusz harminckét fogat mutogatni azokat, mint mindenki boldogságának lenyomatát.

Szánalmas színjáték, de néha lehullanak a díszletek. Egy éve jelölte ki Orbán Viktor Novák Katalint, hogy szolgálja őt, ezt pedig először háromszáz fős vendégsereggel ünnepelte, pár nappal ezelőtt. S mint a tudósításokból kiderült, abból az alkalomból az volt a hazugság, hogy „a magyar emberek jelentik Magyarország gazdagságát”, ami így önmagában semmit nem jelent, de el lehetett kábítani vele a határon innen és túlról érkező meghívottakat, mint a szánni való színdarab első felvonását, amit természetszerűleg követett a második. Ez volt a nyílt nap, amelyen kis zavar csúszott a propagandagépezetbe, mert megjelentek ott olyan emberek, akiknek valódi bajuk van.

Ilyenekkel pedig nem szívesen találkozik a nemzet Katikája, amit igazol a valahai, de mára lehangoló bizonyítvánnyá váló kijelentése, miszerint „Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.” Bizony, ez az önmeghatározása, mintegy a világnézete a nemzet Katikájának még abból az időből, amikor csupán fideszista volt, és nem Orbán kirakati bábuja a frissen növesztett hatvannégy fogával. S bár azóta kikerült a füléből a malomkeréknyi Fidesz-fülbevaló, mégis ugyanaz maradt, mint volt akkor, amit igazolt is. A nyílt nap szentségét, a bávatag örömöket ugyanis tanárok és szülők zavarták meg, mert hívatlanul megjelentek igazi bajokkal.

Persze, hogy be nem juthattak a mesebeli palotába, de a kijelölt elnök kiment közéjük a szabadba, hogy semmit se értsen abból, amit kilátástalan életükről neki előadtak, és félre söpörje egyetlen kérésüket, ami az volt remegve, ne írja alá a státusztörvényt. Ezt azonban a nemzet Katikája megígérni nekik nem tudta, amikor ott állt előtte a maga valójában a társadalom azon rétege, ami ő soha nem szeretett volna lenni, és hálát ad azért, hogy nem is az. Voltaképp ez mindent elmond Novákról, a kiüresített elnöki intézményről, és arról a gyalázatos színjátékról, ami itt folyik, ami most egy kis zavart szenvedett azzal a remélhető folyománnyal, hogy a nacsasszony legalább egy kicsit kellemetlenül érezte magát.

Bár ez nem bizonyos. Mint a tudósításokból megtudtuk, némi szóváltás alakult ki a „röhejes jövedelmű” pedagógusok és a vendéglátó között, amit az utóbbi azzal zárt le, ő nem a kormány, azért, illetve annak tetteiért nem felel. És mégsem volt képes még csak megígérni sem azt az egyetlen dolgot, amivel a „Magyarország gazdagságát jelentő emberek” sorsáért tehetett volna, hogy nem írja alá az életüket megnyomorító törvényt. Ilyképp Novák a helyére került végleg, mint a rezsim aljas kiszolgálója, csak akkor nem kellene hatvannégy foggal eszelősen vigyorogni. Viszont tudjuk, hogy erre tartja őt Orbán. Meg arra, hogy Budaházyra – szemben a tanárokkal – legyen kegyelmet adó gondja.

Nem használunk jelzőt, rá, sőt, akkor is csak gondoljuk a morális besorolását – szaralak -, amikor azt is látjuk és olvassuk, mindezek után felszólította az elébe járuló megalázottakat és megszomorítottakat, ne tartsák fel azokat, akik a Sándor-palotába indulnak őt fenntartások nélkül csodálni. Engedjék be társadalmunknak azt a rétegét, amely annyira hülye, hogy önként és dalolva veszi ki a részét – vigyorgásával megtámogatva – abból a gyalázatos színjátékból, amit Novák és a Fidesz vég nélkül előad nemzetről, kereszténységről és emberekről.  Más nem is várható tőlük, és innen nézve az sem tudható, miben reménykedtek azok, akik odamentek, mit vártak ettől az alaktól, illetve milyen változást várnak a NER-től.

Novák ennek a része, az egyik dróton rángatott bábja, akinek útja ekként nyílegyenes és determinált, az már egy másik kérdés, hogy őt emberi minősége mennyire teszi alkalmassá erre a marionett-szerepre, s mint kitetszik, nagyon. Ilyképp a nacsasszony dolga végeztével visszatért a palotába a válogatott vendégekhez a saját burkába vagy lufijába, amelyben Orbán kegyelméből élnie adatik, a nap pedig sütött tovább, mint akármely temetéseken. Azokat pedig, akik valós gondjaikkal eléje járultak, a rendőrök elkezdték igazoltatni, és még szerencse, hogy nem kaptak könnygázt a képükbe. Így nem történt semmi sem, majdhogynem az hangzott el, oszoljanak, nincsen itt semmi látnivaló. És igazából nem is volt.

Orbán Viktor szerint Hitler is egységes Európáról álmodott, akárcsak Napóleon, vagy szerinte Bizánc. Mindezt Veszprémben delirálta a kedves vezető azzal a szándékkal, hogy az EU-t szapulja, de megint kiderült, nem kellene történelemmel foglalkoznia, mert nem áll jól neki. Mondhatni, hülyeségeket beszél, sajnálatosan most már annyiszor, ahányszor csak megszólal. Hitler egységes Európa gondolatát ismerjük – ha Orbán nem is, vagy csak úgy csinál -, és nem is fárasztanánk vele a nyájas olvasót, mert ilyen minimális ismeretei mindenkinek vannak, legalábbis úgy véljük.

Szóba került még a hasonlítgatásban Nagy Károly és Ottó is, amiből kitetszik, egészen más korokból való, teljesen eltérő történelmi helyzetekkel dobálózik a mi nagy vezérünk, amelyeknek voltaképp jellegükben egymáshoz az ég egy világon semmi közük nincsen, a mai Unióhoz pedig végképp. Gyurcsány emiatt le is betegezte a bölcs vezért, ám itt hívnánk fel arra is a figyelmet, az is teljesen mindegy, hogy ő miket beszél róla. Hogy Orbán így nyilvánul, vagy nyilvánulhat meg, az rajta már túlmutat, az a NER-ből fakadó betegség, amely annak minden potentátján elhatalmasodott, ilyen például a friss vezérkari főnök is.

Aki alig is van hivatalban, de már nemzetközi botrányt kavart, mert ő is hitlerezett, csak másképpen. Ő arról elmélkedett az éles eszével, hogy a Második Világháború is lokális háború volt – mint ez az ukrán-orosz -, amit békefolyamattal meg lehetett volna állítani. Ha jól értjük, és miért ne értenénk jól, itt arra célozgatott a költő, hogy amikor az Orbán által képzelten egységes Európára törekvő Hitler lerohanta Lengyelországot, akkor az angoloknak, franciáknak meg kellett volna veregetni a vállát, és nem hadat üzenni neki. Ezen túl nem akarnánk Hitler, Európa és a béke dolgait feszegetni, mert túl soká tartana.

Annyi az érdekes az egészben, hogy Böröndi vezérkari főnök sajátos történelemszemlélete miatt a lengyelek egy kicsit fölhúzták az orrukat, nagyobb baj nem lett azonban, megállapíthatták, hogy olyan hülye ez is, mint az Orbán nevű gazdája. Viszont totális a káosz a fejekben, mert visszatérve Orbán hagymázaira, azért az is delikát, a nemzetállamok kialakulását onnan eredezteti, hogy a Római Birodalmat nem egy másik birodalom, hanem barbár törzsek rohanták le és szabdalták darabjaira. Ezen a ponton arra mutatnánk rá egyébként, hogy a nemzetállamok ideája a XIX. századig nem igazán volt tetten érhető.

A vizigótok és egyéb törzsek fejében ilyesmi nem igazán fordult meg, tehát totális a káosz, de ez sem akkora hír, ha Orbánról beszélünk. Új fogalmat is tanulhattunk tőle, ami a „pannonféle vezető”, mint aki sikeresen egyensúlyoz az Unió birodalmi álmai és a magyar önállóság között, és ezen a ponton már azt a kérdést sem tesszük fel, mit akart mondani a költő. Mert az ő „pannonféle” vezetője semmiben sem különbözik a vezérkari főnök „szittya” katonatiszt ideájától, amiből látszik, bár már a „békefolyamat” is mutatta, ő sem az a pengeéles kés az eszcájgban, de nem is ezért nevezték ki a magas posztra.

Itt csatolnák be a történetbe a soknevű honvédelmi minisztert is, aki pedig különleges társadalmi státuszú magyar tisztikarról szövöget omló álmokat. Ez viszont nem szimplán a militarizmus tobzódása, hanem ismét a Horthy-korba való visszaálmodása kies hazánknak. Minden további értesítés helyett innen érthető, hogy a soknevű miért ment parádés kocsissal látogatóba a katonalovakhoz, és sok minden más is világossá válik. Mondhatnánk azt is, hogy szépen egymásra találtak ezek hárman, ha nem Orbán találmánya volna a másik kettő, s ha Gogol nem sértődne meg, akkor mondanánk, hogy Orbán köpönyegéből bújtak elő.

A Fideszben mindenki onnan mászik ki, s most, az uralkodás tizenharmadik évében látszik a kontraszelekció bűvös ereje, hogy nem csak itt totális a hanyatlás és a sötétség, hanem az egész kormányban, de a Fideszben is. A valóságtól elrugaszkodott tiszta hit maradt mára, semmit nem jelentő szavak, történelemhamisítás és az ebből fakadó állapot, hogy ezek már önmagukon kívül mindenkivel szemben állnak, kivétel az ilyen trumpista idióták, akiket idecsődítenek önmaguk igazolására. Szétnézve magunkon elég reménytelen helyzetben vagyunk, de vigasztaljon az a tudat, hogy lesz még rosszabb is.

Most, hogy a rendőrség ipari méretekben fogyasztja a könnygázt a diákok ellen, nem árt föltölteni a készleteket. Mert hogyan is nézne ki, ha Pintér serege ott állana a gyerekekkel szemben kényszerítő készségek nélkül, nem tudnák a védteleneket biztos távolból képen sprickolni, hogy taknyuk-nyáluk összefolyjon. Még egyenlő erők küzdelme alakulhatna ki, és ennek a kimenetele bizonytalan volna. Orbán doktorminiszter urunk, valamint mind az összes segédei védtelenek maradnának, és egyszer a büdös életben szembe kellene nézniük a néppel magával, amelynek nagy része legalább annyira rühelli őket, mint Babitsnál Jónás a prófétaságot. Szóval csak lenne a baj.

Közbeszerzést írtak ki tehát. Milliárdnyi pénz van rá, úgyhogy a rend éber őrei szerettek volna beszerezni könnygázt, bilincset, sokkolót és jófajta gumibotot. Viszont nem sikerült a dolog, eredménytelen lett a tender úgymond, mert állítólag könnygázt és bilincset senki nem akart szállítani a fakabátoknak, az elektronyos sokkolóra csak érvénytelen ajánlat érkezett, a felkínált gumibotokat pedig túl olcsónak találta a tender kiírója. Ilyen is csak a NER-ben fordulhat elő, hogy valami csupáncsak azért nem kell, mert kevés pénzért kínálják. Ebből a szemszögből józan ésszel nem ismerhető a beszerző logikája, de valami lopással lehet összefüggésben a dolog. Viszont most nem ebből a szemszögből vizsgáljuk a jelenségeket.

Nem materiális, hanem szellemi, ha nem épp túlvilági megközelítésből, ha már azt is megtudtuk egy tegnapi hírből, hogy a magyarok legnagyobb része templomba ugyan egyáltalán nem jár, mégis hisz. De leginkább középkori módon, az ördögben, szellemekben és egyéb fenyegető elemekben, mint a jobbágyok Spengler gótikájának korában, innen nézvést tehát érthető az Orbán iránti rajongás is. Ez is megér majd egy dolgozatot, de most a bilincsekkel és könnygázakkal vagyunk elfoglalva, hogy vajon miért nem akad olyan, aki nagyon jó pénzt szimatolva a rezsim beszállítója akart volna lenni. Hogy milyen titokzatos hatalom tartja vissza a nyerészkedésre mindig kapható magyart.

Ezen a ponton pedig Marquez atyánkhoz fordulunk, akinél az élet legtöbb dolgára találhatni példát és formát csudálatos kivitelezésben és nyelvi gazdagságban. Azt meséli a szívünknek oly nagyon kedves Gabriel a Száz év magány egy pontján, hogy amikor a konzervatívok ki akarták végezni Aureliano Buendia ezredest, ezt azért nem tudták megtenni, mert nem akadt ember a kivégzőosztagba. Éspedig azért, mert elterjedt a katonák körében, hogy aki ebben részt vesz, mindenképpen meg fog halni. Vagy valamiféle földöntúli hatalom, vagy a népharag által, de szükségszerűen vége lesz. És azt mondjuk, bárcsak mi is itt tartanánk, miszerint az Orbán rezsim kiszolgálói attól félnek, hogy a kollaborálás a vesztüket okozza.

Sajnálatos azonban, hogy erről bizonyára nincsen szó, ezt csak úgy álmodjuk a képzeletünkkel és Marquez atyánk útmutatásai által, mert be kell látnunk, az élet mégsem irodalom, de bárcsak az volna. Akkor a kedvünk szerint alakíthatnánk a történéseket.  Viszont ez egyáltalán nincs így sajnálatosan, világunk ilyen kiábrándító szürkeség a rónaságon, ahol vannak azért apróbb örömök, mint ez is, hogy nincs könnygáz, amit a rendőrség be tudna szerezni, de kétségbe esniük akkor sem kell, ha a következő tender is eredménytelen volna. Mert ez itt egy olyan hely, ahol azok is rendelkeznek a raktárukban mindenféle kényszerítő eszközökkel, akiknek egyáltalán nem kellene, mint például Kövér elvtárs palotaőrsége.

Nekik van dögivel. A TEK-nek is biztosan, csak a készenlétisek fogynak ki belőle, most, hogy literszám fújják a gyerekekre, ám most, hogy számba vettük a lehetséges lelőhelyeket, arra kell rádöbbennünk, kies hazánk valóban kezd rendőrállam lenni. Itt lassan minden fejesnek lesz egy kis külön serege, amelynek az a feladata, hogy megvédje őt a tömegektől, ahogyan meséltünk tegnap a ketrecbeli létről, mint fideszes létformáról. És ez, bármennyire is szomorú, mégiscsak bizakodásra ad okot, hogy azért be vannak szarva ezek, tehát nekik sem annyira jó, mint amennyire nekünk viszont rossz. És akkor lesz üdvözítő, ha kifogynak a spréjükből, bár Mészáros még gyorsan építhet egy könnygázgyárat, akkor viszont lesz majd dögivel.

Kiderült, amit sejtettünk. Sőt, tudtunk, hogy a Karmelitában semmilyen építkezés nincs egyáltalán, viszont ennek ellenére éppen ezért jogosan húzták fel oda a kordont. A kerítést, amely a hűvös, cinikus és beszari hatalmat a világ rajtuk kívül eső részétől elválasztja. A nyughatatlan Hadházy képviselő csikart ki választ a Budavári Önkormányzattól – mert nem bír magával az az ember egy kicsit sem -, akik azt írták érdeklődésére, hogy „A Színház utcában a forgalomtechnikai lezárás biztonsági okból történt, védett személyek biztonsága érdekében, ezt a Készenléti Rendőrség jogszabályi felhatalmazás alapján megteheti”.

Megdőlt tehát az a feltevés, aminek mi is bedőltünk, miszerint bírósági határozat van arról, hogy jogtalan a kerítés felállítása. Mert ugyan ez a határozat megszületett, de, mint kitetszik, nagyjaink ezt kicselezték, túljártak mintegy a törvény eszén, és magasabb szempontokra hivatkozva barikádozzák el magukat a pórnéptől. Mintha lenne tőle félnivalójuk, bár eddig nem volt. Ellenben szégyellik a beszariságukat, mert más nem indokolja, hogy egész eddig hazudtak a kordon felállításának igazi okáról. Kitartóan mondogatták a nemlétező építkezést, hogy azért kell a rács, mert a gyanútlan járókelők fejére esik netán egy tégla.

Erről szó nem volt soha. Mégis, még 2021-ben lezárták az Orbán dolgozója előtti utcát, s azóta is úgy van, a következő magyarázattal: „Érdemben megkezdődött a Honvéd Főparancsnokság megújításának daruállítással is járó szerkezetépítési szakasza, ezért a kivitelező kérte az organizációs terület módosítását”. Ez az organizációs terület ez olyan szép duma, hogy ezt megjegyezzük, ahogyan azt is, hogy építkezésnek nyoma sincs, és mint mára kiderült, nem is volt, hanem csak védett személyekről, akik nem akarnak semmiféle pórnéppel vegyülni. Olyanokkal, akiknek nincsenek fideszes pedigréjük, mert nem bírják a szagukat.

Szánalmas ez a hatalomjátszás, röhejes az igény, hogy amikor érkeznek a kormányülésre a töketlen és alkalmatlan miniszterek a fekete szolgálati autójukkal, semmi se zavarhassa meg az önmaguk fontosságába vetett hamis illúziójukat. Orbánról nem is beszélve, akiről tudjuk, hogy mint minden diktátor, retteg, de ez legyen az ő nyomora. Pontosan nem lehet behatárolni, mikor fogta el a méltóságos urat a félelem és rettegés, de valamikor sok évvel ezelőtt, amikor a nagygyűléseit kezdték el elkeríteni, hogy oda csak válogatott, neki csápoló közönség juthasson be, akinél nincsen síp. Mint emlékezhetünk.

Igazából nem is félelem ez, illetve nem a test, hanem a lélek iszonyata volt ez még hajdan, mégpedig attól, ne kelljen szembesülnie azzal, a társadalom túlnyomó része rühelli őt. Kellett ez a szeretve élés hamis ábrándjához, később aztán és persze, a kevlármellénnyel már a nyüves élet féltése is megjelent, de ez – mint tudvalévő – a diktátorlét természetes velejárója. Nem volt még olyan despota a történelemben, aki ne ekképp tengette volna a mindennapjait. Egy idő után aztán a kormányát is belekeverte ezek szerint ebbe, akiknek szintén nem tenne jót, ha szembesülnének a valósággal. Tényleg szánalmas, viszont megvetendő.

Innen nézvést tehát igaza van Hadházy képviselőnek, aki a kordont a rendszer szimbólumának tartja, annak lebontását pedig a jelen állapotban a lázadás egyetlen lehetséges kifejezésének. És innen magyarázható a rendőrség megvetendő könnygázazása is, akik ezek szerint nem a malteros vödröket, hanem a hatalmat önmagát óvják a tömegektől, akik kicsik, olykor fiatalkák, de a miénkek ők egészen. Már azoké, akik velük együtt óhajtjuk és reméljük az élősködő és basáskodó brancs eltakarodását, akik ím, ketrecben élik le az életüket, frakcióülések, ünnepek és egyebek során egyfolytában.

A karmelitai kerítés, a buszok mögé rejtőzés, a fóliával letakart rácsok mögötti élet a fideszes létforma maga. Az önmagát ketrecbe záró hatalomé, amelyik a sarokban gubbaszt, és pénzért lehet megtekinteni, de ingerelni nem szabad. Ilyképp, ami van, az röhejesés szomorú, ezek önmaguk rabjai, a kényszerképzeteiké és a hazugságaiké, ami egyszer majd rájuk omlik, amikor összedől az épület. Azonban ehhez sem Hadházynak, sem a diákoknak, se nekünk semmi közünk nem lesz, csak ki kell várni, hogy önmaga súlya alatt roskadjon össze, Ám az a sajnálatos kérdés, lesz-e akkor még olyan, aki emlékszik arra, milyen is a nélkülük megélt szabadság.