A nagylányom 9 éves. Pontosabban annyi lesz. És mostanság egyre nehezebb vele. Megdöbbentő módon viselkedik, mint aki teljesen kifordult magából. Néha majdnem felrobbanok, néha kiabálok, néha meg csak pislogok értetlenül. Te jó ég, mi lesz majd ha kamaszodik – sóhajtott az apa nemrégiben, s akkor úgy éreztem, megvilágosodtam.
Merthogy létezik a kamaszkornak egy előszobája, az un. kiskamasz kor, amit tapasztalataim szerint akár a második dackorszaknak is lehetne nevezni, s ez bizony illene a jelenlegi tünetekre. De hát az még odébb van, nem? – hitetlenkedik az apa, anya meg gyorsan böngészni kezd és kiderül, hogy nem.
A szakirodalom hivatalosan ugyan 10 éves kortól számítja a kiskamasz kort, de a tapasztalat azt mutatja, manapság, ebben a felgyorsult világban, korábban érnek a gyerekek, így könnyen lehet, hogy jó a diagnózisom. És olvasom a „tüneteket” és csak bólogatok, akkor tehát megvan a magyarázat.
Merthogy az én lányom is egyre gyakrabban mond ellent, dacol, tiltakozik, sértődik, tagad és szemtelenkedik. Eddig mindig olyan tisztességesen betartotta a megállapodásokat, most a két meséből több lesz, aztán pimaszul beszól, hogy ha már elkezdte nézni a harmadikat, akkor be is fejezi, szó se lehet róla, hogy leállítsa. Megrúgja a tesót, aztán tiltakozik, hogy dehogyis.
Kiabál velem, hogy folyton dolgoztatom – „ágyazz be kislányom” – , ugyan már mi ő itt, egy szolga???
A mesével zsaroló családfőt kineveti, hogy ugyan már nem érdekli őt ha akár egy hétig nem ülhet gép elé. És folyton elégedetlen a világgal, egész napos gyerekbuli után sírógörcsöt kap, mert este 8-kor már nem engedem át a falubeli haverhoz.
Kiabál, flegma, káromkodik. Úgy használja a szlenget, hogy maga sem érti, vicces, ahogy néha megkérdi, mit is jelent ez. Egy apró viccen képes megsértődni és elrohanni, természetesen bevágva maga mögött a szoba ajtaját. És elvárná, hogy kérjünk tőle bocsánatot, miközben persze ő a hunyó. Egyik pillanatban cuki, segítőkész és és kedves amikor már-már elkezded élvezni ezt a kis félórácskát, robban a bomba, kitör a hiszti – de miért is?
Önállósodik: boltba megy és intézi az uszodát – ami szuper – viszont ezzel az öntudattal már egyedül vinné a tesót játszótérre is, sőt szülői érdektelenség híján elmenne ő maga is az esti koncertre. És persze újabb durci, harag és kiabálás amikor nemet mondunk. Szóval kibírhatatlan.
Máskor meg bezárkózik a kis kuckójába és szigorúan meghagyja, hogy ne menjünk be hozzá. Titkos rajzokat készít, titkokat ír egy füzetbe, és őriz a társai titkát. Fontos, már hogy mit mondanak a lányok a suliban, nem lehet kilógni a sorból: legyen feliratos a póló, szalagos a copf, és ismerjük meg Violettát is, mert a barátnők nagy rajongók.
Másrészről meg olyan kislány még.
Reggel, este még kell az összebújás, a szeretlek-szeretlek, a puszihegyek. Meglepit készít és boldog, hogy örülök. Sütit süt a vendégeknek, melegszendvicset vacsira apának. És a nagy Star Wars rajongó, esténként „megelégedik” a kistesó dedós meséjével, sőt még a hugica Tesz-Vesz városát is szívesen lapozgatja. Ráadásul fel is olvassa… Fára mászik, homokozik, csúszdázik – szóval mint egy kicsi gyerek. Olyan jó ilyenkor, néha adódik belőle legalább fél óra.
Mit mondanak tehát az okosok? Hogyan éljük túl komolyabb megrázkódtatás nélkül ezeket az éveket?
Vekerdy tanácsa nagyon tetszik: vegyünk egy nagy levegőt és ki se engedjük néhány évig.
Konkrétabban? A tekintélyelvű nevelést már sutba vághatjuk. Ha tiltunk, neheztelünk, mindig beszéljük meg, miért gondoljuk ezt így. Lehet vele már kicsit „felnőttebben” beszélgetni, kompromisszumokat kötni, ezt már ebben a korban megértik. Legyen több olyan közös tevékenységünk, amit ő szeretne és az sem árt, ha van valami hobbija, amit örömmel végez. Figyeljünk rá, csak rá többet, jobban, próbáljunk meg gondolkodni „kamaszul”. Így mondják.
+Mindenesetre amióta kiműveltem magam igyekszek türelmesebb lenni, nagy levegőket venni és minden akciónál szorgosan mantrázom, hogy: „Tudod miért van, tudod miért van, tudod miért van…” Néha segít is 
