Németh Szilárd hamvai

Németh Szilárd kirakott az asztalra egy keresztet, egy tálka hamut, és meghirdette a hamvazószerdát a közösségi oldalán. Valamint az ebből fakadó negyven napos böjtöt. Sok minden volt már Németh elvtárs: rezsiguru, honvédő, de leginkább a pacalja híres a  velővel elegyeset. Jobb napokon reggeltől napnyugodásig tudjuk, miket fal be a rezsibiztos, szinte beleégett a retinánkba a fakanala, ahogyan öblös üstök vagy bográcsok mellett lengeti akárha kardot, és mindent belep a zsír. Németh elvtárs főzős képeiből szinte árad a tömény zsírszag, amit viszont nem róhatunk fel neki, a magyari embernek ez a konyhaművészete.

Most viszont, amikor a jelek szerint hittérítő is lett, a zsíros fazokak vs. tálka hamu olyan ellentmondást generál mibennünk, amit föloldani szinte lehetetlen, de kísérletet teszünk azért rá. Ez okból nyomogatjuk a billentyűket a megfelelő sorrendben, és csak néha ütünk mellé. No most, elsőként nem hiszünk Németh elvtárs őszinte hittérítésében, képei és megnyilatkozásai alapján az ő hite alkalomszerű, és addig buzog, ameddig fényképezőgép van a közelben. Szenteltette ő már föl az irodáját nem önszántából, hanem Orbán nyomán, mintegy őt utánozva, hogy megkapja a pirospontjait, illetve a lecsorgó morzsákat.

Németh elvtárs hite őszintétlen és hazug, mi több, megengedjük, a felszínt súrolgatja csupán, a kultuszt úgy oldalról, amire utalnak az eszement keresztény kultúráról előadott hajdani tézisei is. A kultusz része a hamvazószerda és annak kellékei (tálka hamu az asztalon), így Németh elvtárs azt gondolja, hisz, holott csak bohóckodik és hazudik. Talán magának is. Itt érdemes megjegyezni az egész Fidesz bagázs, de a cimbora papságuk hókuszpókuszait is, amelyeknek az ég egy világon semmi közük nincsen az ősmítoszhoz (vö.: Spengler), ahogyan Jézus mágikus hitéhez sem. De ez évezredes történet, és valószínűleg Németh elvtársnak fingja sincs róla.

Ilyképp böjti felhívása az, ami, amit már nem is lehet és fölösleges kimondani. Elindulunk tehát a profán irányba, ahol is azt találjuk, nem hiszünk a böjtjében, mert eddigi életútja erre egyáltalán nem predesztinálja, mi több, a velős pacallal egyenesen lehetetlenné is teszi. Viszont látjuk a szervilizmus – ami most a vallásos buzgalmat követeli meg – nyílegyenes útját, amiből, ha Németh elvtárs kicsit is következetes, az fakad, hogy hamarosan szerzetesi ruhában járul elénk a Facebookon, és várja a gazdája felszólítását, ami valaha ez volt: csuhások, térdre, imához. Emlékszünk erre is, és ezen a szemüvegen keresztül nézzük a tálka hamut.

Ám, mint a fentiekből kitetszik, látjuk a jövendőt, mégpedig felettébb éles szemmel. S ha az abszurdnak, mi több, szürreálisnak tűnik, akkor tessenek abba belegondolni, kiinduló tételünk, helyzetünk mintegy, ugyanilyen valóságon túli és illékony, mint annak folyománya. Mindettől azonban kétségbe esni egyáltalán nem kell nekünk így együtt és magunkban, mert ugyanez az álomszerű jövő másféle kimeneteleket is mutat nekünk. Feltéve, ha nagyon akarjuk. És mért is ne akarnánk. Feltesszük ugyanis továbbgondolásunkban a Németh elvtársban buzogva hazudott hit félelmetes erejét, és a kultusz pincsi-követését.

No most, ha ez így van, akkor a hamvazószerdához híven Németh elvtárs momentán egy, a homlokára rajzolt hamukereszttel jár és kel ebben a kajla világban, amit, ha olvasott volna Marquezt, egyáltalán nem tenne, mert tisztában volna a veszélyekkel, amelyek emiatt reá leselkednek. Tudjuk, hogy Aureliano Buendia ezredes mind a tizenhét kézen-közön született fiát is ekképp jelölték meg, hogy számon tudják tartani őket, és ez az alaposság lett aztán a vesztük. Ugyanis erről ismerték meg őket rájuk vadászva, és végezték ki mindahányat egy golyóval pont a hamukereszt közepébe bele.

Így megy, ez ilyen. S legfőképp olyan, hogy tombol bennünk az asszociációs bázis, és mindenről állandóan mindenfélék – olykor illetlen dolgok – jutnak az eszünkbe. Mentségünkül szolgál azonban a tálka hamu. Nem mi kezdtük tehát, mint ahogyan semmit nem mi kezdünk, csak áldozatok vagyunk. Akkor legfőképp és mindig, amikor tolják a képünkbe bele a hülyeséget, a permanens pátoszaikat, amelyeknek alapja és igazságtartalma nincsen. És ezért van az is, hogy az ember fölhorkan ilyeneket látván, mert már annyi sarat törölt le magáról, hogy azt is unja. És érzi, hogy növekszik benne a fenevad, ami egyszer elbődül. (Lárifári – így.)

Novák elnök regimentje

Novák kijelölt köztársasági elnök annyira büszke volt a férjére a szombati napsütésben, hogy által ölelte őtet, és szerelmetes pillantásokkal nézett fel a katonaruhás urára, aki a verőfényes napsütésben – plusz madárhang – katonai esküt tett. A kép tanúsága szerint férjuram szintúgy hatalmas büszkeséggel nézett a kamerába bele, olyan stramm boldogság iramlik kifele a képből, hogy majd’ kiszakítja itt nekem a monitoromat a nagy, Neria-béli családi idill. Sok ilyen párok vannak szerte a tépett hazában, dacos katonák, akiket nem rúgtak ki, és az ő szerelmes arájuk, egy heppi az egész rohadt ország. Csak azt nem tudni miért.

Novák kijelölt elnök kommentálta is a képet a közösségi oldalán, és bár, ne tette volna, mert a széles jókedvünk, ami épp kerekedni készült, huss, úgy elillant mint a bátor kisnyúl a mesében a francba. „A hazáért mindhalálig!” – ezt írta a képhöz a kijelölt elnök, mintha épp indítaná a frontra a hites urát, mint Svejk részeges tábori lelkésze a csapatokat. Olyan militáns lett ettől az idill, olyan Horthy-fasiszta szagú, hogy csavarta az orrunkat. Mért nem bírta azt búgni a fülébe a hites uramnak, hogy gyere Pista, vár a tyúkleves meg a kirántott hús, vagy valami ilyet, hogy mért akarja megdögöleszteni a szegény embert, ez a titok.

Illetve persze, hogy nem is az. Itt tartanánk lényegesnek leszögezni, hogy nem a magunk örömére elmélkedünk ezen a katonsádin. Nem, hogy mert esetleg pikkelnénk a kijelölt elnökre – dehogynem -, hanem az ok és indok, hogy miként egy nappal ezelőtt bátorkodtunk kifejteni, mily hatalmasan unjuk már azt, hogy nagyjainknak Marquezzel szólván még a seggéből is böjti szelek fújnak, akként irritál, mit irritál ordítóan idegesít és aggaszt az ugyane nagyokat megülő, és belőlük előpuffogó militáns maszlag. És itt szintén utalnánk nagy szeretettel Svejkre és a frontra indulóknak tartott tábori misére mosolygás végett.

A hazáért mindhalálig – citáltuk már egyszer kijelölt elnökünk bájosan ostoba szavait, mintha valami romantikus regényben lennénk, de volt folytatása is ennek az egésznek. Mégpedig ez: „Büszke feleségként voltam szemtanúja annak, hogy férjem, István szakasztársaival együtt, a kiképzést követően letette az önkéntes tartalékosok esküjét. Szükségünk van az erős tartalékos haderőre is!” A szóhasználatot nézzük, a szókészletet, a büszke feleséget, a szemtanút, a szakasztársakat, ahogyan Novák belehelyezkedik a divatossá tett militáns dumába, és ad egy kis fejtetős macsót, az egyenruháért állva pisáló fehérszemélyét.

Hát, ha erre telik, akkor ennyit kapunk, de ez nem semmi. Szőhetjük a pátosztól elemelt történetet tovább úgy is, hogyha Novák kijelölt elnökként a hadsereg főparancsnoka, akkor ki fogja hordani a gatyát a Sándor-palotában, ki mosogat vagy ki csinál szódát. De el lehetne merengeni férjuram karakterisztikáján is, belelátni a fejébe neki, hogy vajh, mi késztette a kiképzésre meg a bokacsattogtatásra, hacsaknem az, hogy az angol királyi családban is divatban van az unatkozó hímek között a katonásdi. Akár ez is lehetett a késztető erő vagy a kényszerítő parancs. Csak pocakos tábornok ne váljék belőle, mert az veszélyes.

Az irányt ismerjük, értjük, viszont egyáltalán nem szeretjük. Látjuk férjuram bárgyú mosolyát, a reá vetülő szerelmetes elnöki szemeket, ahogyan csak a végvári vitézekre lehetett nézni annak idején, és ezen a ponton valahogyan benyomul a képbe, vagy eltakarja mintegy egy másik. Az jelesül, amikor Novák még nem kijelölt elnök volt csak családügyis lótifuti a színház alagsorában, és átszellemült képpel pucolta az ablakot a popsitörlőjével. Emlékszünk ugye, ahogyan a magyar anyát játszotta, most meg ugyanezzel a lendülettel a katona férjére szügyig büszke feleséget. Ilyképp fölvetül, mi volna az, amit nem lenne hajlandó álcául magára ölteni.

Ilyet azonban nem lelünk, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, amiből az fakad, az vonódik le nem is tanulságul, hanem kiábrándító józanságként, ami kétszer kettőként hull reánk, hogy Novák kijelölt elnök vagy az eszméért, vagy annak kelyhéért, ami Orbán Viktor maga, mindenre képes lenne. Tudtuk ezt, láttuk is, csak elszomorító azt tapasztalni, ahogyan Orbán körött nincs egy ember sem, akinek önálló arca vagy gondolata volna. Mondják, szajkózzák, amit a legfőbb idióta valami okból kitalál, aminek ékes és hányni való bizonyítéka Novák fényképe és alatta a felirat a férjének: „A hazáért, mindhalálig! – Míg el nem feledjük, a mondatba az odaillő vesszőt mi tettük bele, elnök asszonynak erre sem futotta. De ez a legkevesebb.

Télbe zárva – Farsangi kiállítás a Dési iskolában

A Dési Huber István Általános Iskolában ismét megnyitotta kapuit a „Télbe zárva” elnevezésű kétfordulós, hagyományos városi rajz- és képzőművészeti verseny. A városi szintű alkotói pályázat óvodások és általános iskolás gyermekek számára került meghirdetésre.

Az I. forduló részeként az iskola az óvodások számára online hozzáférést biztosított a kisdiákok előadásában zajló, farsangi témakörhöz kapcsolódó, digitalizált meseelőadás megtekintéséhez, amelyről a történethez kapcsolódó illusztrációt készíthettek az óvodások.

A II. fordulóra óvodás és általános iskolás versenyzők által készített farsangi álarcokat, maszkokat, képzőművészeti alkotásokat várt az iskola. A két fordulóra beküldött műveket az intézmény rajz szakos kollégái zsűrizték.

A nagy érdeklődésnek örvendő versenyre 16 városi intézményből 174 pályamunka érkezett, ebből közel 50 gyermek díjazásban részesült. A pályázat minden résztvevője emléklapot kapott, a díjazottakat pedig kreatív ajándékcsomagokkal és oklevéllel jutalmazták.

Az apró kezek munkáiból 2023. február 21-én tárlat nyílt az iskola aulájában. A díjazott alkotások mellett minden beküldött pályamunka is a kiállítás része volt.

További fotóim a kiállításról és a díjazottakról a képekre kattintva láthatók.

A KDNP és az ima ereje

Ki-ki a tehetsége szerint küzd a békéért. Orbán óbégat, a KDNP imádkozik. Az orosz-ukrán háború kitörésének évfordulóján a KDNP parlamenti imacsoportot alakított, amelynek tagjai váltásban huszonnégy órán át imádkoztak megszakítás nélkül, mert hisznek ennek erejében. Csütörtökön éjfélkor indult útjára a gyönyör, és ezek szerint akkor pénteken éjfélkor véget is ért. Most, szombaton reggel kíváncsian nézzük a tajtékos eget, vajh, történt-e valami előrevivő, de nem fedezünk fel különbséget a tegnap és a ma között. Innen nézvést tehát a kísérlet elbukott, az imának mégsincs mindent elsöprő ereje, vagy más gond akadt.

Ha úgy vesszük, ez az akció egyben kísérlet volt Isten létének bizonyítására, mert, ha az ima miatt Putyin tegnap kitakarodott volna Ukrajnából, bizonyítva látnánk a mindenható létezését, ilyen azonban nem történt. Vagy pediglen Isten nem szereti a magyar keresztényeket – aminek tudnánk az okát -, esetleg hiba csúszott a kivitelezésbe, mert a magyar KDNP-s esetleg csukott szemmel imát imitált, közben pedig valami kurvára gondolt. Borkai óta nem elképzelhetetlen a dolog, sőt, cifrább példákat is hozhatnánk, de nem vagyunk mi perverz pornóoldal, ám, ha sokat tépelődünk a mi keresztényeinken, még lehetünk.

Még továbbá, miközben most netán érzékeny és lányos lelkek most kezdenének engemet elküldeni a rég halott anyukámba abból a tévéképzetből kiindulva, hogy ilyesmikkel, hit, vallás, egyház és társaik nem viccelünk, Bödőcs nyomán azt tudjuk mondani: de. Illetve kiegészítve őt: dehogynem, mert az ember röhög azon, ami röhejes, és jelenleg a KDNP akciója, illetve az a trutyi, amivel előadják fennakadt szemekkel és tömjénszagúan, erősen nevetséges. Főleg, ha belegondolunk, hogy a haverjuk, a Kirill pátriárka meg épp a háborúért imádkozik, és ezek szerint akkor ő jobban teszi, őt jobban szereti az Isten, etc.

A parlamenti imacsoport vezetője, bizonyos Vejkey Imre adta elő ezeket, amit tudunk, de egyben azt is, hogy bárki, bárhol az országban csatlakozhat hozzájuk egy-egy órácskára, ám, ha az eredmény felől közelítünk megint, akkor erről is csak azt tudjuk megállapítani: nem jött össze. Nincsen különösebb bajom nekem ezzel a Vejkey nevű úriemberrel, hacsak nem az, hogy széllel szemben pisál az ipse, bár ez az ő nyomora. Viszont ez az akció is megmutatja, hogyan szemlélik ezek a világot, amihez szintén semmi közünk nincsen egészen addig, amíg nem vélik úgy, hogy nekünk is azt kellene gondolnunk, mint nekik.

Hogy úgy kellene hinnünk, mint ők, olyan örömeinknek, bánatainknak kéne lennie, mint az imacsoportnak, ami nem megy. És ami még efölött lebeg az egészben, ha az imacsoport megalakul és csendben teszi a dolgát, közünk nincsen hozzá, ha és azonban hangosan reklámozzák a saját kétességüket csatlakozást kérve hozzá, akkor azt mondjuk nagy kegyesen, hagyjanak békén, és csöndesen a fal felé fordulunk a dunna alatt. Unjuk a permanens áhítatot, az uszító papokat, sőt, unjuk a KDNP-t is Vejkeystül, mert nem győzzük újólag hangsúlyozni Ursula igazát, aki azt mondta az urának, ha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának.   

A Száz év magányról és José Arcadio Buendiáról van szó, aki annak idején szintén kereste Istent, illetve annak bizonyítékát a szarrá exponált dagerrotípia lemezeken, de sehol sem találta. Nicanor atya pedzegette azért, amikor a forró csokoládétól sikerült úgy tíz centire elemelkedni az anyaföldtől, így az a javaslatunk Vejkey úrnak, ha ilyet előad, beszállunk az imakörbe, sőt, újat alakítunk magunk. De ilyesmire kilátás nincsen, halovány remény sem Vejkey úr levitálására, részünkről tehát az ügye elveszett. Bár amúgy is, mert, mint már említettük, nem változott meg a világ folyása, egyszerűbben: az ima elbukott.

Lett volna más módja a békéért való tevésnek, ha az ember parlamenti képviselő, pláne, ha KDNP-s a Fidesz farvizén, de ilyen cselekményekről tudomásunk nincsen. Éppen ezért értékeljük úgy az imaláncot vagy maratoni imát, ahogy, mindez megint nem egyéb, mint minden más szakralizálása az adventi szent szánkókból kiindulva, aminek oka csak egy van, azok a remények, hogy a földtől így elemelt témák tabuk lesznek, mert ezekről nem lehet viccelődni, beszélni sem, csak sóhajtozni a meghatottságtól. Még egyszer el kell mondjuk, nem, amivel így van kies hazának lakosságának hitetlen része is. És ők a döntő többség.

Orbán ellenségei és a dolce vita

Balatonfüreden ülésezett a Fidesz-frakció. A bátrak, akik hétfőn nem mentek el a parlamentbe a rendkívüli ülésre az aksigyárakról diskurálni. A Fidesz hősei a nép gondjával foglalkoznak – értük harcolnak minduntalan – előadásuk szerint, s ezt a gondot most nem az ellenzék által összehívott aksigyűlésben látták, hanem Balatonfüreden vélték meglelni. Szeretik az országjárást a Fidesz-sáskák, nem is oly rég a kormány töltött három napot Sopronban, most ezek a százharmincvalamennyik Balatonfüreden, ami bulikat mind mi fizetjük a közpénzből, és még csak el sem tudjuk képzelni mennyit. Legutóbb ezekből néhány egy repülőúton pár óra alatt csinált ötmilliós kajaszámlát, mert élni tudni kell.

Dolce vita, és hullaszag. De ha már repülő és édes élet, épp akkor, amikor ’Füreden gyülekeztek a maffiatagok, jelent meg egy lehangoló vallomás arról, mennyit fizetett Orbán azért, hogy a honvédség nem is kormánygépe a kedves családját fuvarozza. Illetve nem vallomás volt, hanem lebukás és per. Minden onnan kezdődött, hogy egy római vakációról készültek kéretlen képek, és vallani kelett. A vallomás pedig azt mutatja, hogy doktorminiszterünk 2015 és 2022 között uszkve kétmillió forintot fizetett bőséges családja nem is kormánygéppel röptetéséért, amiben az volt a csont, hogy a lebukás után közvetlenül azt nyilatkozták, Orbán akkor is úgy fizetett, mint eddig, most azonban kiderült, hogy addig sehogyan sem.

Kitetszik, hogy benyögtek egy számot, amit semmiféle papírokkal alá nem támasztottak, viszont, ha azt nézzük, hogy utak voltak Madridba, Bukarestbe, Párizsba, Dohába és Tusnádfürdőre (a vallomás szerint), akkor az jön ki, a nem is kormánygéppel utazni szinte olcsóbb, mint a mindjárt bevezetett vármegyebérlet, de ez a kisebbik a baj. A nagyobbik az, hogy mindeme nyilatkozat, a kedves vezető fizeti a família útjait, azt tételezi nem is mellékesen, hogy megrendelésre használja a honvédségi gépeket a családtagok utaztatására, amely luxusgépek a lajstrom szerint nem privát utakra vannak raktáron. Ebben az egy mondatban van egynéhány büntetési tétel, ami azonban a NER-ben nem érdekes.

Hogy mindezek után fizetett-e vagy sem – ráadásul közpénzből, mert minden fillérje az – oly tök mindegy ma már. A lényeg a dolce vita, ami van. Nekik. Kijár biztosan, hiszen a harc szüntelenül zajlik. Ott, Balatonfüreden a közpénzen héderező bátraknak Orbán azt is előadta, kik az aktuális ellenségek, mégpedig Soros, Gyurcsány és Biden, illetve kompletten az egész Nyugat. Bidenhez a Katikát küldte tárgyalni doktorminiszterünk, amíg ő ’Füreden harcolt, ez is egy üzenet a világnak, illetve ellenpontként az a bejelentés, Orbán ráismerése mintegy, hogy Putyin nem győzhet, mert a komplett Nyugat Ukrajna mögé állt. És akkor gondolkodjunk el ezen a két utóbbi kijelentésen, amelyek egy nap alatt keveredtek egymás mellé.

Ez egy beismerő vallomás, de mindez is már oly kevéssé érdekes. Annak a tükrében mégpedig, hogy jól kivehetően látszik az, doktorminiszter urunk lába alól kezd kicsúszni a talaj. Látjuk ám, ahogyan ő és az országa áll a vérzivatarban az ellenséges Nyugat ölelésében, ami világérzés az orosz néplélek sajátja Nagy Péter óta. Mert Spengler ide vonatkozó passzusából tudjuk, hogy a cár annak idején a formálódó, kultúráját kereső orosz néplélekre rászabadított egy másik (nyugati, fausti) kultúrát, amit az fölfogni nem tudott, meg nem értett, következésképp gyűlölte. Ez Szentpétervár és Moszkva, Tolsztoj és Dosztojevszkij ellentéte, viszont némi támasz és útmutatás Putyin világképéhez is. Orbánéhoz azonban nem.

Ott tartunk, hogy egy rejtély doktorminiszter urunk fölfogása az őt körülvevő Univerzumról, nem tudjuk miben látja az elejét, vél-e a működésben célt felfedezni, és azt sem tudjuk, hová tart. Ha tart valahová egyáltalán. Mert momentán ilyesmi nem látszik. Napraforgószerű létezésében megtekeredett már a szára, és beszél össze-vissza minden zöldségeket, amiben a fix pontok immár több mint egy évtizede Soros és Gyurcsány. Mi marad tehát, ha csak ennyi van? Mik lehetnek a célok, ha minden eltűnt vagy elveszett. Élni, és mindenképpen jól élni. A leigázott ország minden erőforrása rendelkezésre állván a família és a bővebb maffia kistafírozása addig, amíg lehet. Ez a NER lényege ma már. Csorba, aljas és lehangoló.

Vetítés

Miközben a Pegasus ügyeket vizsgáló eus bizottságnak méretes fityiszt mutatott jó Varga Judit miniszterasszony a jogállam védelmében, filmnézést rendelt el az alkalmazottainak. Egészen pontosan a minisztériumban megtartották az első Filmklub estet, a Blokád című filmalkotást nézette meg a beosztottakkal jó miniszterasszony. A Blokádot ismerjük. Szar film. Hogy miért kellett ezt megnézni, az a múlt homályából érthető, amikor a munkásosztályt és a vele szövetséges parasztságot ideológiailag képezni kellett, hogy esetleg megtudják, mi a franc lehet az a Duma bojkottja.

Hogy teljes legyen az élmény, a szerencsétlen minisztériumi dolgozók beszélgetést is meghallgathattak az alkotókkal plusz Gulyás miniszterrel, aki jó miniszterasszony Facebook-bejegyzése szerint „kötetlen légkörben mesélt a közelmúlt történelméről, a rendszerváltozás eseményeiről, Antall József történelmi és józan karakteréről”. No most, a cukipofa Gulyás 1981-ben született, így érthető, ha kiskölökként akkora benyomása volt Antall Józsefről, amit ma elő is bír adni. Illetve nem tudjuk, honnan szerezte az ismereteit, amelyek ezek szerint józanok, mérvadóak, Gulyás Gergely ma már a történelem maga.

De nem erről lenne szó ma mégsem, mert minek kötözködjünk azzal, amivel fölösleges. A történelem, az csak valami cafrang, amit alakítani lehet kények és kedvek szerint, s ha ebbe a cirkuszba Gulyás is beszáll, mint a kisúttörő vagy cserkész, tökmindegy, aki látta a tévében a romlásunkat megalapozó Antallt, ezért már hiteles és autentikus forrás, akkor miről beszélünk. Nem is kell, hiszen, mint kitetszik, itt a minisztérium dolgozóinak ideológiai megpuhításáról volt szó, még hálát adhatnak Istennek, hogy jó miniszterasszony nem az Elkúrtukat nézette meg velük. De még az is lehet, ha így folytatják.

És ezen a ponton Varga Judit agyán gondolkozunk, hogy mi lehet abban, illetve, hogy mi nem. Mi lehetett benne ifjú korában, amit a szervilizmus kikoptatott onnan, avagy már akkor is így, a múlt század ötvenes éveinek módján volt huzalozva, leöntve a horthyfasizmus műkereszténységével. Tehát hol romlott el a nacsasszony, estleg gyári hibás volt, ezt nagy valószínűséggel meg már soha nem tudjuk, de egyébiránt nem is érdekes. A gép forog, az alkotó nem pihen. Hanem a dolgozók. Férfiak és nők, ifjak és éltesebbek, hogy mindezt ők hogyan viselik, nos, az volna csak a delikát ismeret, de ez is titok.

Nem ismerünk minisztériumi dolgozót. Lehet, ők már eleve úgy vannak válogatva és kitenyésztve a NER hosszú évei alatt, akik mindezt nem csak elviselik, hanem netán igénylik is. Hogy már a keltetőkből érkeztek, vagy megtörték őket kellően, hogy passzoljanak a dunsztosüvegbe, ezt volna jó tudni. Hogy hogyan válik alattvalóvá az ember, arctalan csinovnyikká, s legfőképp, hogy mindeközben mit érez az egyed. Boldog-e vagy boldogtalan, meglapul vagy lelkesedik, mind-mind olyan lényegi dolgok, amik közelebb vinnének ahhoz, hogy megértsük a NER-lélek lényegét, amit nagy valószínűséggel a Csótány adott elő.

Mégpedig a nagyvezír évértékelőjéről delirálván, mikor is az alattvaló lét esszenciáját adta nekünk ezzel: „mindegy, hogy nem jó az irány, amit a Viktor mond, ha elhisszük, akkora az a jó irány”. Nem akarnánk Csótány elvtárssal újólag foglalkozni, csak köszönetet mondunk neki szordínósan, hogy megvilágította a lényeget, sokkal plasztikusabban és érthetőbben, mint akármely tanulmány, publicisztika vagy kisregény. Ebben benne van a NER szellemi és erkölcsi foglalata, a homokos, füves, vizes sík, a horizonton valami mahomet bálványalakkal, aki előtt le kell borulni. De legalábbis ajánlatos, hogy legyen rétes estére.

Ebbe a nevelési kódexbe tartozik a minisztériumi dolgozók nagy, közös filmnézése Gulyás miniszter szellemi útmutatásával, de még régebben ilyen volt az is, amikor egy másikban megszabták a dolgozóknak, milyen szavakat használhatnak, melyeket nem ajánlatos vagy egyenesen tiltott. Így néz ki Magyarország-átnevelőtábor, ahol a legkisebbektől a legnagyobbakig, a leghülyébbtől a legostobábbig mind-mind belekerülnek a nagy agymosógépbe, hogy a szárogatóhoz érkezve már csak az Orbán illat maradjon meg bennük, hogy hajtogatás után mindörökre megőrződjék. Veszünk elfele.

Orbánt megkérték: húzzon el a faszba

Kinél így, kinél úgy telik be a pohár egyszer csak, illetve más-más módon fejezzük ki legjobb meggyőződésünket. De annak azért van egy diszkrét íve, amikor az ember (Orbán) eljut a gyurcsányi lárifári miniszterelnök úrtól a szlovák külügyminisztertől megkapott „igyí na huj” bejegyzésig, ami, bárhogyan is forgatjuk, azt jelenti, amit. Húzz a faszba. Rastistav Káčernek híjják a derék úriembert, aki a magyar néplélek közkívánatát öntötte keresetlen formulába, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, mindenki más jobban tudja, mit akar a magyar, vagy, ha nem is ez, de legalább nem okoz gondot kimondani, ami a szívükön van.

Káčer úrral volt már baj pár hete. Akkor sem szerette Orbánt, és a külügy egy igazán nagy vadat küldött ellene Menczer államtitkár személyében, ám ez nem hatotta meg őt. De valljuk meg, Menczer oly kevesünket tudna sarokba szorítani intellektusával és maró humorával, hogy a szlovák csak megrázta magát, és mint látjuk, szórja tovább az átkait, mint valami kócos bibliai próféta. A nyelv, amit használ, nem a diplomácia nyelve. De erre neki szüksége nincsen egyáltalán, ugyanis az ellenérdekelt félnek, ami kompletten Magyarország, sincsen ilyen lingua franca-ja. Maga Szijjártó is tudja, hogy szaralaknak tartják, és büszkén vállalja is.

A terminus technicus is tőle való, ezért merészeljük használni, mert amúgy kik volnánk mi, hogy Szijjártó urunkat saját kútfőből szaralaknak nevezzük. De innen is látható az az ördögi kör, ami végül oda vezetett a nagy csatározásban, hogy valaki végre kimondta tisztán és érthetőan ezt az „igyí na huj”-t, ami magyarul egészen másképp hangzik. Mégpedig úgy, hogy húzz a faszba. No de, hogy jutott, fajult mintegy idáig a helyzet, hogy Orbán és Magyarország kapcsán a közbeszéd annyira kezd eldurvulni, mint valami magyar – vagy szlovák – csehóban, ami tényleg nem volt jellemző eddig, így azt mutatja, hogy valami elromlott, de nagyon. Az a kérdés tehát, hogy mi lehet az, ami beszorult az idő kerekébe.

Ez pediglen a jelen felállás szerint kies hazánk – illetve, hogy túl nagy tévedés ne essék, mert ezt már első alkalommal is hangsúlyozta Káčer úr, illetve mind a többiek is, nagykövetek EU képviselők, i tak dalse, hogy bajuk nekik nem népünkkel akad, hanem csak fura urainkkal, akikkel viszont beszélni másképpen már nem lehet. Mert nem értik, vagy pofán röhögik a civilizált nyelvet használókat. Olyan ez, amit szintén tudunk, hogy a Fidesz csak az erőből ért, és az erőnek is megvan a maga szókészlete. Legalábbis az, amely világosan fejezi ki, hogy most már tényleg nagyon unják, amit ezek évtizede tesznek. Sorra telik ki a becsületük a világ minden táján, kivéve Trump, Putyin és maximum Azerbajdzsán.

Vagy más hasonló állami entitások az Urálon túl, illetve egyéb vidékeken, ha arrafelé is az illiberália dívik. Egyébként momentán Káčer úrnak az a gondja, hogy Orbán miért nyalja Putyin valagát, ezért idézett is tőle, egyben kétségbe is vonva keresztény voltát: „Szerinte (Orbán szerint, a szerk.) hagynunk kellene, hogy az oroszok mihamarabb irtsák ki az ukránokat, hogy legalább ne szenvedjenek. Milyen visszataszító, milyen szánalmas és mennyire nem keresztényi”. No most, csak ezt az egy állítást figyelembe véve a magunk részéről jogosnak tartjuk az „igyí na huj” felszólítást, és akkor a többi okról és indokról nem is beszéltünk. De annyi megjegyezhető, így jár az, akiről lehull a lepel. Amikor kivillan a foga fehérje.

Innen nézvést Orbán már egy méretes fogpasztareklám, világít a sötétben az agyara. Ha nehezen is, de azért eljutott az amúgy jámbor és diplomatikus világban eddig a pontig. Illetve odáig, hogy nemrég is, amikor Zelenszkij mellé sodorta a sors, és viselkedni az alkalommal sem tudott, rajta röhögött a fél világ. E kettős viszonyulást hozzá, amely egyfelől a röhögni való bohóc, más szemszögből pedig a faszba kívánt pária, nagyon nehéz elérni, de neki sikerült, s ekképp áll előttünk a hatalmas államférfi a regionális középhatalom élén, ami a mi országunk volna, benne szegény magunkkal. Nem tudható, hogy van-e lejjebb, mert a Fidesznek mindig sikerül a béka segge alatt még gödröt találni, de momentán ez a helyzetünk.

Az mégpedig, hogy Menczer államtitkár újra bekéresse a szlovák nagykövetet, mert Szijjártónak erre ideje nincs, lévén, hogy kínai, komcsi kollégájával lángosozik épp. S ha csak ennyit teszünk hozzá, már nem árnyalódik a kép, hanem éji homályba borul. Minden további tépelődés helyett annyit azért jegyezzünk meg, ha trágár és illetlen is Káčer úr nyelvhasználata, ám legalább világos és egyértelmű, ami ihletet adhatna a magyar ellenzéknek, népnek és minden háziállatoknak is. Mert van az a pont, amikor a píszí káros, és van az a helyzet, amelyben finomkodni nem lehet, és ez Magyarországon már rég elérkezett és adott. Tán utoljára Gyurcsány lárifárija idején lehetett abban reménykedni, hogy így is lehet beszélni. Azóta kiderült, nem.

Pártképviselet

Szép, áprilisi-február volt tegnap, a nap pedig majdnem olyan tüzesen sütött le a fideszistákra, mint Kukorica Jancsira, amikor még juhászbojtár volt. Ilyenkor csalogat az erdő, a mező, a rét. Meg a kolbásztöltés vagy a busójárás, parlamentbe ilyenkor jóérzésű ember be nem megy, csakis a dollárbaloldal, amelynek fogalma sincs a nemzet lelkéről. Mindez így együtt okozhatta, hogy szinte cukkolásként hívott össze rendkívüli parlamenti ülést az ellenzék az akksigyárakról – előtérben Debrecen -, és magára maradt az ódon falak között. Még egy árva miniszterelnök sem volt a függöny mögött, a pulpituson sem Kövér pedellus ült szúrós tekintettel. Reménytelen volt az egész.

Mindeközben, amikor a naiv ellenzék reménytelenül várakozott a fideszista képviselőkre, akárha egy rossz szerelmes virágcsokorral a kezében az utcasarkon, éppen akkor jöttek a képek arról, ki, hol van épp szívesebben, mint a parlamentben. Gulyás miniszter kolbászt töltött például. Semjén miniszterelnök-helyettes busónak öltözött, Varga J. jó miniszterasszony pedig menekülésben volt az eu-s küldöttség elől azzal az indokkal, hogy dupla bujkálása a jogállam védelmében történik, de erről majd később ejtünk pár keresetlen szót. Ma ugyanis a démoszról beszélgetünk, a népről, amely te vagy én nyájasom, valamint a nevéből fakadó demokráciáról. Pedig nem is politológia órán vagyunk. (Vagy tudszoc.)

Ha jól emlékszünk 135 fideszista képviselő csücsül a parlamentben, akiket a nép küldött oda a szavazatával – és a megbuherált választási rendszerrel, de erről máma nem ejtünk szót -, és azért delegálta oda őket, hogy az ő érdekében (nép) tevékenykedjenek ott. Minden erejükkel, teljes szívükkel és alázatukkal. S ha jól emlékszünk, márpedig miért ne emlékeznénk jól, a Fidesz maga hangoztatja azt elég harsányan tutulva, hogy a dolgokhoz (aljasság), amiket rend szerint végbevisz, a néptől kapott felhatalmazást. Mégpedig soha nem látott mértékben, és már négyszer is. Ebből pediglen olybá tűnik, hogy a képviselők és a választók együtt élnek Neriában, nem láthatóan soha nem volt hatalmas szerelemben.

Ám meglátjuk, ez nincsen így, mégpedig egyáltalán. Hogy kinek az érdeke – ki találta ki, és akarja bármi áron – az akksigyárakat, az a Fidesz homályába vész, ahogyan az is, hogy kinek lesz ettől jó. A nép úgy érzi azonban – aki a jelek szerint nem tudja, mi neki a jó, tehát helyette és ellene kell dönteni -, hogy ő nem akar akksigyárat, aminek hangosan és morcosan hangot is ad. És ekkor itt keletkezik az antagonisztikus ellentmondás, mi legyen azokkal a rohadt gyárakkal és hogyan. A dollárbaloldal gondolt egy nagyot, hogy akkor beszéljék meg ezt a parlamentben, ami állítólag ennek a helye és a terepe volna, és itt jutunk el kiinduló képünkhöz, ahol azt láttuk, ezek a naivak lukra futottak a randin.

Nem jött el az ő kedvesük. Halaszthatatlan más dolgokat hoztak fel indoklásul, hogy máshol szolgálják a népet minden tehetségükkel, így jött elő Gulyás miniszter jól táplált óvodás képe, amint tekeri a kolbásztöltő gépezetet, és Semjén miniszterelnök-helyettes, ahogyan a busókkal kokettál azzal az indokkal, hogy így őrzi meg a nemzet lelkét. Ez a lélek azonban az akksigyárak savában fog szétmállani, ez azonban nem érdekli sem Semjént, sem Gulyást, és Varga J. jó miniszterasszonyt sem, akit azért nem látunk, mert momentán az eu-sok elől bujkál. Rejtekezik mintegy, ha már néplélek és nemzeti identitás. És akkor a többi százharmincvalamennyirről nem is beszéltünk, hogy merre ette őket a rosseb.

Ők a jelek szerint annyira bátorak voltak Mészáros L. szavajárásával, hogy még képet sem készítettek magukról, mit dolgoznak épp abban a pillanatban a népükért, konkrétabban választóikért. A debrecenieknek épp a szájába szartak, mint tőlük kapott erős felhatalmazás, így az elkövetkező időkben arra leszünk majd kíváncsiak, ezek a cívisek kire voksolnak majd, kitől és mit várnak szavazatukkal. De, ha Borkai példájára gondolunk, aki a lottyadt seggét mutatta a győrieknek, ám nekik így is épp jó volt, akkor a jövő az ottani lapos vidéken sem kétséges. Ez a választópolgárok nyomora, akiken nem segíthetünk, ilyképp csak annyit állapítunk meg már nem is szomorúan: nem megy ez nekünk.

Nem megy ez a demokrácia – mint népképviselet -, a népeknek erre semmi igénye nincsen. Ha volna valamennyi, azt elhallgatják, mint tegnap is, majd elmagyarázzák neki, hogy így épp jó, a nép nem értheti az ő magasztos céljaikat (gondoljunk Virág elvtársra). A nép pedig szájtátva nézi, hogy népképviselet helyett pártképviseletet kap a pofájába, meg egy kis szenteltvizet zacskó krumplival. Ha a démosznak szava nincs, az nem demokrácia, és itt csatolunk vissza jó Varga J. miniszterasszonyhoz, aki azért menekül az eu-sok elől, mert – és ezt ő mondta a szájával – a jogállamot védi. Mindezt nevezhetnénk delikátnak is, de ennek olyan megengedő hangulata volna. Ez inkább ganyé.

Ahogyan a fideszisták által saját magukon kívül minden és mindenki le van szarva, viszont éppen ez üdvtörténetként előadva, nos, ez már majdnem művészet, de a jelek szerint nekünk így is jó. És mindehhez hozzá téve és belegondolva abba, hogy az ellenzék a tegnapi rendkívüli ülés összehívásával már tizenhatodszor esett pofára, hogy ennyiszer köpte képen rajtuk keresztül a Fidesz a választókat, de még ebből sem tanulnak, ez az igazi kunszt. És az még inkább az, hogy tegnap is, mintha mi sem történt volna, mintha valami értelme lenne, az üres széksoroknak mondták el a saját és a választók nyomorát. Leginkább ez az érdekes az egészben, ami jelenséget a magunk részéről nem tudunk mire vélni.

Feri bátyám lapot kap

Mint az ismeretes, Orbán doktorminiszter nagy általánosságban falusi kocsmákban szokott iddogálni, ott szóba elegyedni nyugdíjas korú választóorganizmusokkal, hogy személyesen közölhesse velük az örömhírt. Az evangéliumot, miheztartás végett, ha már és ugye. Azonban más ez az attitűd, mint a Kásler által épp csontilag legózott Mátyás királyunknak, aki a legendáriumok szerint álruhában vegyült el a pórnépek között, hogy azok véleményét igazából megtudja. Nem, Orbán doktorminiszterünk nem ilyen, őt nem ebből a fából faragták. Ő teljes, igazi valójában megy kocsmázni, akárha boldogult úrfikorában.

Az ajtóban a TEK, a tehenek a jászolhoz kötve, a népek a függöny mögött, és előadja annak, akit épp talál, mennyi jót is tesz vele. (mindigegyfolytában.) Feri bátyámat (bátyámtípust) szokott kapni doktorminiszter úr társalkodóul az ivóban, akivel közli, hogy utal neki nyolcvanat. Remélem érezzük a helyzet drámaiságát, mert Feri bátyám erős késztetést, hogy úgy ne mondjuk, lökéstolási ingereket érez ahhoz és abba az irányba, hogy kezet csókoljon az ő jótevőjének, majd áldassék a kegyelmes úr neve felkiáltással hugyozza össze magát egy ültő helyében. Egyrészt az örömöktől, másfelől pedig a félelemreszketéstől a’la Kierkegaard.

De ne dicsekedjen az ember a ganyészagban, ami szintén alapeset, ha a helloröfis afférra gondolunk. De mindezekből is világosan kitűnik, doktorminiszterünk válogatott és idomított egyedekkel találkozik rend szerint és kizárólag, hogy flottul menjenek a dolgok. De másfelől pedig azért leginkább, hogy még véletlenül se tudhassa meg, mit is gondol róla az ő amúgy semmibe sem vett népe, mert még nagyon elkeseredne széles jókedvében és a rózsaszín szemüvegében. Bízvást állíthatjuk ugyanis, hogy egészen elképesztően penetráns dolgokat gondolnak nagyon sokan felőle, róla és általa. Lehangoló volna az úgy.

No de, a személyes nexus nem elég, nem lehet minden Feri bátyám hátát lapogatni, és nem lehet az összes esernyővel kardozó matróna kézcsókba torkolló hódolatát fogadni. Ez bizonyos egészen. Előre megyünk és nem hátra, ebből fakadóan doktorminiszterünk megismerte az írás-olvasás misztériumát és hatalmát, így levelez a feribátyámokkal, s leveleiben rendre be is számol az érettük vívott küzdelmekről, és a győzelmekről is, naná. Mi más egyébről, hová is vezetne az, mint azt a mylord, aki csenget, alagsorából tudjuk jót röhögve rajta, de voltaképp nem csak bámulásakor, hanem írva róla is. Szép a világ, ha nem törődünk vele.

De sosem jutunk oda el, ahová indultunk, csak elsztorizgatjuk itt az időt, tehát elővesszük a legújabbat, hogy nem elég a közös iddogálás, a levelezés, most meg külön neki nyomtatott lapot is kap Feri bátyám (mind az összes) a nagyon leleményes JóKor címmel. Ennek oka a törődés, és az a kényszer, hogy a propagandából, soha és semennyi sem elég. Mint kiderült, a lapra doktorminiszter urunk szempontjából azért volt szükség, „hogy az időskorúak értesüljenek minden őket érintő intézkedésről”, tehát nyomtatásban írják le, ha doktorminiszter úr személyesen akadályozva van a nyolcvan utalását Feri bátyámnak közölni.

Viszont nem tudom, látjuk-e az indoklásban megbúvó öngólt, mert okkal tehetjük föl a kérdést: miféle intézkedés az, amit ab ovo látunk benne csuklyás szemeinkkel, hogy tehát ha nem érzi az intézkedést az, akiért intézkedve van, akkor intézkedve van-e egyáltalán. Tehát, maga az intézkedésről való értesítés nem csak káprázat és szemfényvesztés, ugyanis Feri bátyám azt érzi, éhes, miközben arról győzködik, hogy degeszre zabálta magát. És máris itt vagyunk az igaz-hamis, látszat és való dichotómiájánál, azaz, a propaganda lényegénél, hogy Feri bátyámat hülyítik, és módszeresen verik át.

És mindettől doktorminiszter urunk elégedett. Meg van győződve arról ugyanis, hogy ugyan kormányozni nem tud, de azt hazudni nagyon, illetve még továbbá az szintén megnyugvással töltheti el, hogy a bávatagok, megalázottak és megnyomorítottak akkor is dicsérik őt, amikor nem is hallja. Illetve még inkább, hogy azt nem hallja, ahogyan rekedten szakadnak fel a cifra keservek. Ám így is, ennek ellenére és ennyiből is előttünk áll az egész nyomorult, cifra kép, hülyítő és hülyített végezetes és végleges egymásra találása az aljas nyomorúságban, ami a hazánk. Ez a két szereplő kell a vesztünkhöz, akik viszont virulnak nagy szerelemben.

Buszbérlet

Mókázott doktorminiszter úrelvtárs a nagy nap előtt. Fölmérte a terepet. Fotózkodott a helyszínen lazán nyakára tekert sállal, a beszédét kereste másokon, oldott hangulatban volt, ha szabad ezt a jelzőt használni egy kupac molekulára. A fosszínű sál előnyösen takarta öblös tokáját, a sajtó pedig, ó, a sajtó tette, amit tennie kell, és fokozta mind a várakozásokat, hogy doktorminiszter úrelvtárs valami nagy dologra készül. Hogy olyat mond, jövőbe vivő biztos utat, amibe beleremeg a nemzet apraja és nagyja mind a bérceken innen és túlnan egyképpen. Így folytak a készületek elő, így ment a nagy, nagy várakozás.

A Csótány is nyilatkozott, mint mérvadó vélemény, és nyilatkozatában kifejtette, doktorminiszter úr látomásaiban évekkel mindenki előtt jár, hogy tisztán látja a jövőt az üveggömbjében (a sarokban fekete macska). Sőt, a Csótány kifejtette a filozófiát is mindehhez, hogy mért kell ott lenni az első sorbán csápolni doktorminiszter úrnak. Első ősokként azt tudatta velünk a Csótány, hogy doktorminiszter úrelvtárs most végre rendet tesz a fejében az útmutatással. Következésképp, de ezt csak mi tesszük hozzá nagy gonoszan, akkor mindeddig rendetlenség uralkodott abban (pormacskák a sarokban), s ebben lehet is valami.

Tohuvabohu, őskáosz a teremtés előtt. És valljuk meg nem élcelődve, hanem a józan kimértség hangján, a Csótány vizenyős szemeiből ez is mutatkozik. A feneketlen és parttalan mélység. De még ez sem elég, mert ez nem filozófia, ez csak a seggnyalás minősített esete, mert azt is megtudtuk ettől a Csótánytól, hogy doktorminiszterelnök úrvelvtársat hallgatni, s előtte térdre rogyni azért szükséges és elengedhetetlen, mert, és most tessenek megkapaszkodni a hanyattesés ellen, nem baj, ha az irány, amit doktorminiszter úr fölskiccel az ő beszédjében, nem jó. Mert ha elhisszük neki, akkor azonmód jóvá válik, és életünk fényre derül.

Legalábbis a Csótányé, és a hasonszőrűeké. Mert ez, amint tetszenek látni, maga a tiszta hit. Ilyképp kiderült, a Csótány azért indul a jeles eseményre, hogy rend kerekedjen a lucskos agyában, és ez az egy. A kettő pediglen az, hogy elhiggye, amit hall. Mindegy mi az, de megkérdőjelezni nem szabad, s ezért van az, hogy a jeles eseményt immár nem is szeánsznak látjuk, vagy előadásnak a színpadon Cipollával, hanem ez kedveseim, zsinat, ahol a hittételeket lefektetik, és innen nézvést – és ez most már nem tagadható – jogos volt a sajtó várakozása, miszerint itt valami baromi nagy dolog lesz. Legalábbis bejelentve.

És ehhez képest, illetve ennek megfelelően érkezett a közönség is. Aki, hogy mindenképpen jó irányba haladjon, kordonok közt érkezhetett a zsinatra, mint futóversenyeken a bávatag futók, hogy elborult aggyal célba érjenek, és ne a szomszéd faluban kössenek ki. Szóval ott haladt a kijelölt közönség a ketrecek között a cél felé, ami maga doktorminiszter úrelvtárs volt, és néztük mi, kívülállók, hozzájuk fel nem érő halandó jobbágyok, ahogyan voltaképp ketreccel terelve visz az útjuk, ami így fizikailag is determinált. A lelkekről meg nem érdemes beszélni, mert rájuk volt írva. Lerítt róluk úgymond, hogy olyanjuk ezeknek nincsen.

Érdekes volt azonban így a ketrecbe betekintve, ahogyan vonultak ott jól láthatóan abban a hitben, hogy a doktorminiszter úrelvtárstól leszivárgó hatalommorzsákból nekik is jut. Lefiggyedt, lenéző ajkak vagy lesajnáló mosolygás jutott a rácsokon túlnani magunknak. A nehéz parfümszagok, arcvizek mögül néztek mireánk a kiválasztottak, akikhöz mi föl nem érhetünk, amit legfőképpen abból érezhetünk, nem vagyunk meghívva a zsinatra. Oda mi be nem tehetjük a poros lábunkat, mert nem vagyunk hozzá méltók, így összefoglalva végül apró kis segdugasz voltunkat az óriásokhoz képest, akik a lefiggyedt ajkúak mind.

Tóthgabik, csótányok, győzikék, nemzetünk krémje és nagyjai. Akiknek a lába nyomát nem csókolhatjuk, doktorminiszter úrelvtársat pediglen még látnunk sem lehet, mert még kiégetné a retinánkat a belőle áradó földöntúli fény. A kurva sok fotonok, amiket sugároz kifelé az Univerzumba a kisnagy testéből. De ez is mindegy nekünk, akinek van ársapkás farhátunk, ha az ige azért eljut hozzánk végül. No most, tessenek elképzelni, ahogyan az ilyen előkészületektől állapotba kerül az ember, hogy akkor most jön a soha nem volt bejelentés, Csótányra fordítva rend lesz az agyunkban, illetőleg megtudjuk (hisszük) a helyes utat.

Ehhöz képest cseszmeg, mit kaptunk, cseszmeg? Buszbérletet, cseszmeg. Mert ahogyan doktorminiszter úrelvtársról lekerült a sál, előbukkant öblös tokája, hozzá a középen választott hülyegyerek séró, aztán akárha útszéli kocsma félrészeg kötözködő alakja rángatta elő seggéből szavaiban az egész, rajta kívül álló világot lekezelve és száját nyalogatva, mindezeken túl egy konkrétum jött ki a száján. Mégpedig, hogy majd a bávatagok vehetnek vármegyés meg országos busz-, és vonatbérletet. Hogy állva kezdtünk tapsolni mi is, a ketrecen kívül élők, ujjongtunk, miszerint ez ám a fényes jövő, cseszmeg. Elképesztő. És biggyesztett szájú parfümszag. Cseszmeg (most már zárásképp).