blogin.hu

Tegnap kitüntették Orbán Viktort. Szerbiában tüntették ki, ami az ő és Vucic közös nyomora. Főleg az időzítés volt sikeres, mert előző nap az Európai Parlament kimondta, megállapította és több mint kétharmaddal megszavazta, hogy Magyarország immár nem demokrácia, és ez azért mellbevágó bír lenni. Rossz, ha ki is mondatik, amiben élünk, ezzel olyan visszavonhatatlanság érzete van a dolognak. Ami nevet kap, az van. S bár éreztük a bőrünkön, mégis más ez így. Ez szégyen, ami Orbánt is túléli, de ránk is vetül. Vucic országa az Unióba sündörög, ráadásul a mi segedelmünkkel, és ez a kitüntetés nem tesz jót az ügyüknek, de ez meg az ő bajuk. A miénk nagyobb.

Orbán kitüntetésének átvétele miatt ma elmaradt a rádiós büfi is, helyette ott, Szerbiában, nyakában egy lánccal, hogy hadvezérnek érezhesse magát, szidta az Uniót, és nekilátott migránsozni. Nagy lehet a baj, ha ismét ez a fő téma, csak egy dolgot nem ért az ember, hogyan lehet, hogy nem unja. Sem ő, sem a Fidesz gyalogjai. Miért nem érzik azt, hogy addig mentek egy bizonyos szint alá, hogy úgy maradtak. Jó, sokuknak nem kellett nagyon erőlködni, hogy a bávatagok szintjét hozzák, de ez így akkor is elég nevetséges. Ami az érdekes, hogy miközben Orbán Vucic-csal bohóckodott, azidőtájt került fel a Facebook oldalára egy bejegyzés, amelyben megemlékezett a röszkei csatáról, így történelemmé téve a saját alávalóságát.

Ha nem tudnánk, a röszkei csata 2015-ben zajlott, amikor a haza majdnem elveszett a migránsok rohamától ott, a határon. Tudjuk, hogy az egészet Orbán generálta azzal, hogy nem hagyta ezeket a szerencsétleneket átgyalogolni az országon, szépen tömeget gyártott belőlük, hogy lehessen riogatni, amiből a jelek szerint máig merítkezik. Mindent tudunk, 2006-ot is tudjuk a vezénylettel, az összes alkalmat, amelyekkel a hatalom megragadása vagy megtartása miatt emberéletekkel játszott. Az ilyesmi neki túl sokat nem jelent, a pszichopatáknak nem nagyon vannak érzelmeik, most mégis inkább ehelyett azon merengünk, meddig lehet ezt csinálni. Nem létező dolgokkal harcolni szüntelen függöny mögé bújva.

Kiderült aztán, hogy a röszkei csatáról való megemlékezés központi direktíva volt, Orbán után sorra szólaltak meg a hiénák és a sakálok mutatva azt, nincs az a mélység ahová ne mennének a vezérük után, és ez sok jót a jövőre nézvést nem jelent. Hogy röszkei csatának neveznek egy mesterségesen gerjesztett határincidenst, ahol a legütősebb fegyver maximum a kavics volt, nem egy hadtörténeti esemény, de a tegnapi tálalásban már az volt, a történelem során kevés megnyert csatáink egyike. Valamivel táplálni kell a nagy nemzeti öntudatot, ahogyan az fasisztáéknál szokás, de, hogy ez bír lenni a büszkeség, az mindent elmond a pitiánerségükről, de a mellüket azt bírják verni, majd beszakad.

Ha megemlítettük azt a bizonyos szintet a béka segge alatt, ahol ezek leledzenek már mindannyian, eljött az ideje, hogy megszegjem a szavamat. Meggondolatlanul azt ígértem ugyanis annak idején, egy árva szót nem írok arról, Orbán miket delirált össze Kötcsén, de elképesztő részletek szivárogtak ki, amelyek közül az egyik az a képtelen állítás, hogy a Fidesz új nemzedékével gond nélkül kormányozni fogja az országot egészen 2060-ig. Merész, és elgondolva a fentebb emlegetett nívót, el lehet képzelni, mit jelentene ez az ország számára, ha egyáltalán lehet rosszabb, mint amilyen most van.

Ami viszont iszonytatóbb, hogy újólag előkerült a Nyugat és az Unió, amely Orbán lázas víziójában 2030-ban szétesik, és még ezzel sincsen olyan nagy baj, bolond lukból bolond szél szokott fújni ugyanis. Hanem a folyományok Orbán fejében, amikor mindezek után kijelentette: „El kell majd gondolkodni az EU-tagság értelmén, azon, hogy ilyen körülmények között mit ad nekünk a tagság, és ha nem tudunk pozitív választ találni, le kell vonni a következtetéseket.” – Ennek a fele sem tréfa, az első jele annak, az első utalás arra, ha nem tudja pénzautomataként használni a közösséget, akkor inkább hátat fordít neki. Ez, nyájasaim, az Unióból való kilépés belengetése, és erre azt kell mondanunk: nem.

Nagyon határozottan nem. Erre, mint arra példa van rengeteg, amikor ez ember a mindennapjainkat lenullázó dolgokról ír, de a nagyérdeműt közvetlenül nem érinti, rengetegszer kapja azt a kétségeit és aggályait megfogalmazó íródeák, hogy ez csak terelés a még nagyobb aljasságokról. Viszont kéretik ehhez most másképp viszonyulni, ha nem akarnak egy olyan országban élni, ahol a jelenleginél is hülyébb garnitúra dirigál, ahol majd nemzeti ünnep lesz a diadalmas röszkei csata napja, és nem sorolom tovább mindazokat, amelyekről már kilenc hosszú éve írok nap mint nap. Ez az ember minden nap módszeresen cseszi szét az életedet, most pedig meglengette a kalapácsot a koporsó utolsó szögéhöz. Gondoltam, szólok.

No most, az van, hogy régebben is, amikor a proletár szót emelt azért, mert aprónak találta a múltbélihez képest a zsömléjét, akkor megkapta, nem a zsömle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy.

És ezzel minden le is volt rendezve. Mert ki emlékszik arra, mekkora volt a pofája hajdan, lehet, hogy az évek múltával az is úgy nő, mint a Borsoditól a gyomra, egyáltalán, a beszélő szerszám ne gondolkozzon zsömléken, hanem építse a hazát. Hanem a hideg. Az összetettebb valami, mint a zsömle és a pofa, de majd meglátjuk, hogy mégis ugyanaz, ha a hatalom akarja.

Most, hogy ugyan szintén építjük a hazát, illetve már a nemzetet egyenesen, a világpiaci folyamatok és borzalmak, a nyugati, de még inkább a keleti árak ugyanúgy begyűrűznek, mint annak idején minden január elsején, amikor kiderült, az elkövetkező egy évben mi mennyibe fog kerülni. Maximum annyi izgalom maradt nyár elején, lesz-e elég sör a meleg napokra.

Mint emlékezhetünk.

Sokan azonban nem, mert friss húsok, sőt, akad olyan is, aki annyira új, hogy másra nem is emlékszik eszmélése után és óta, mint hogy amióta az eszét tudja, Orbán van. Aki ilyképp annyira öröknek tűnik, mint Kádár apánk annak idején, pedig neki már a csontjait is ellopták, és a krumplileves sem az igazi. Ha ebbe belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy semmi nem örök, Orbán sem, csak egyetlen bizonytalansági tényező maradt, ki éli túl.

Forradalmi hevületek helyett ma ott tartunk, hogy leginkább mindenki alámerül és kibekkel, mint Antall miniszterelnök, amikor még nem volt az, és a komcsik kimúltával remélte a jobb napok eljövetelét, amiket aztán azonmód el is cseszett. A helyzet annyival bonyolultabb, hogy túlélési játékunk már nem eszmei, hanem húsból és vérből való, azaz, rohadtul komoly. És más is annyiban az emberöltönyivel ezelőttinél, hogy míg annak idején legalább azt hazudták az olajtól iszamos kezű jómunkásembereknek, hogy övék az ország és maguknak építik, máma ilyen ábrándos ködök nincsenek.

Amióta a fiatalok és demokraták, akik mára öregek és fasiszták lettek, és nem népben, hanem nemzetben gondolkodnak, amelynek alanyai pitykés dolmányban járnak misére. A zsömle mérete miatt hajdan netán szót emelő népség egyszerűen panelproli, ahogyan Kövér pedellus már jó régen elvégezte az osztályba sorolást megvetően, és elfeledve honnan jött, igaz, azt sem tudja, hová megy. (Mi tudnánk neki kéretlen irányt szabni, de nem figyel a hangunkra.)

És most, hogy elmeséltem a nyomorult életünket, ahol tartunk, illetve minőségében ahol egyáltalán nem, arra térünk rá, hogy a zsömlék, egyebek ma is egyre kisebbek, már nem tíz deka parizert veszünk, hanem nyolc grammot, kilós kenyér nincsen, maximum nyolcvan dekás, és a cigiben is tizenhét szál van a húsz helyett, hogy más átverős megszépítésekről ne is beszéljünk.

De így az ábrándok azért megmaradnak, hogy ér valamit a pénzünk, holott rossebeket.

Hanem a hideg újólag, és most már egészen komolyan. Hiszen egészen könnyen belátható, és nem kell ahhoz Németh Szilárdnak lenni, hogy míg a zsömlét lehet próbálgatni, pontosan hány darab fér a proli pofájába, ám, ha az ember panelproli, és a fűtéssel játsszák el ezt a kisded játékot, hogy, amint tegnap kiderült, kevesebb hőt adnak ugyanannyi pénzért, hogy a látszat fennmaradjon, akkor az embernek (aki panelproli) legfagy a bütyke vagy a veséje, és ez egyáltalán nem tréfadolog.

Pedig ez van, ezt tudtuk meg nagy nyomorúságunkban.

Megakasztva itt elbeszélésünk hömbölgő folyását, annak hangulatából ugyan kikacsintva de a történeti hűség kedvéért azért idézzük az ítéletet, hogy pártunk és kormányunk erre készül, mégpedig miszerint: távhőtrükkel próbálja meg a rezsicsökkentés látszatát fenntartani a kormány, azaz, a panelproli többet ugyan nem fizet, de kisebb lesz a hőmennyiség, akárha a zsömle Kádár apánk idején. Viszont a kettő nem mérhető egy eszközzel, nem ugyanaz a mérlege ugyanis.

Mindmegfagyunk.

Mert amíg a gázasok, szenesek, fások abban a hiú ábrándban ringatják magukat, hogy befűthetnének ők, ha nagyon akarnának, ámde mégsem tudnak, mert nem telik rá, ugyanúgy az Isten megvevő hidegétől szenvednek, mint a távfűtöttek, akik ugyan kifizetik, amit eddig, mégis reszketnek a betonfalak között.

Kurva egy tél lesz. Ám vigasztaljon mindenkit az a tudat, hogy míg pár napja azt javallottam, éljünk macskakaján, mert az olcsó, finom és zaftos, hasonképp a doromboló jószágoktól tanulva, hideg téli estéken a fűtőtestre kuporodhatunk, s ahogyan élvezzük a langyos radiátort, teljes szívünkkel kívánhatunk minden kitalálhatót jótevőnknek, aki nem más, mint Orbán Viktor maga.

Meleg napokat, elvtársak, melegeket.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit? De senkise tutta, hogy micsinálunk, mert nem mondta az Ibojnéni, ezér a Kisböske, a Pityu is, meg mind az összes gyerekek is nészték, hogy na mit. Láccott az Ibojnénin, hogy mondaná, de nem tudja mondani, hogy mit is fogunk csinálni holnap, asztán egyszer csak nagy nehezen kibökte, hogy öltözködni fogunk gyerekek, tanulunk melegen öltözködni, mer jön az ősz meg jön a tél, és hideg lesz nagyon, de legalábbis bisztosan, mer télen mindig hideg szok lenni rend szerint.

Kérdeszte a Pityu akkor, hogy mit hozzunk magunkkal az öltözésre, miféle ruhákat, és az Ibojnéni montaneki, hogy meleg ruhákat sokat, hogy tuggyuk gyakorolni az öltözést rétegessen meg vastagon, ha majd jön a tél, hogy akkor már menjen, mer füttés az nem bisztos, hogy lesz az oviba, úgyhogy gyerekek, tapsolt a kezével vidáman meg boldogan, hozzatok sok meleg ruhákat. A dadus furán nézett erre az ajtóba, ahogyan törölt el egy tányérot, de nem monta neki most mint a múltkor, hogy nem lesz ez kicsit korán Iboj?

Otthon mondtam az anyunak, hogy meleg ruhát kell vinni sokat holnap az oviba, mer a téli öltözködést tanuljuk már most, és az anyu, bár régebben ilyet nem nagyon csinált, monta, kiáltotta az apunak, hogy Lajos, gyere be, és az apu bejött, hogy mi a bajj már megin, és az anyu elmonta nekihogy, eszt hallgasd meg Lajos, a gyerek öltözködni tanul holnap az oviba, mireaszt hittem, hogy az apu csúnyát mond, ahogy szok, és az anyu mondja nekimajd, hogy ne a gyerek előtt Lajos, de az apu semmit nem mondott, hanem sarkon fordult és kiment.

Reggel mentünk az oviba, az anyu egy nagy szatyorba rakodott meleg ruhát, pulóvert meg ilyeneket, de a kapuba láttuk, hogy mások sokkal többet hosztak, volt, aki kullóval húszta maga után a sok ruhát, hogy az emberek az utcán az ablakokhoz jöttek, hogy mi van itt, zsibvásár, vagy ki költözik meg hova, de montuk nekik, hogy öltözködni tanulunk, ha jön a tél, mer ki tuggyahogy lessz e füttés az oviba, meg mennyi és hány fokok, aszt senkise tudja, tehát nem árt a gyakorolás. És az emberek bólogattak, hogy az sose árthat.

Bevittük mind a gyerekek a sok ruhákat a szobánkba, hogy alig is lehetett mozdulni tölle, mer minden tele volt, a fogasok, a székek, még a földön is csak a ruhák hevertek mind, lépni se lehetett egyáltalán. A dadus benézett és fogta a fejét, hogy mi van itt Iboj, mire az Ibojnéni montahogy semmise, nincsen itt baj semennyi, de láccott, hogy kezd baj lenni, mer a gyerekek nekiátak dobálni szét a sok ruhákat, hogy csak úgy röpűt, hogy az Ibojnéni kiabáthogy csönd legyen, de a dadus monta nekihogy csak te kiabálsz Iboj egyedül magadba.

De lett egy kis rend azér, hogy az Ibojnéni is elnyugodott, és tutta mondani, hogy na, akkor őtözzünk, gyerekek, hogy ki tud mihamarabb sokkal több meleg ruhát fölvenni, hogy aki győz, az kap egy kakaót, ugye dadus? Eszt kérdeszte, de a dadus már seholse volt, úgyhogy nem tuttuk, hogy kape kakót, aki győz, de mégis mindenki úgy nekiát őtözni, mintha hajtaná őket valaki. Vették a sok ruhákat sorba föl, sokuknak már lilult a feje, és látszott, hogy nem lesz ennek jó vége, de az Ibojnéni csak tapsóthogy gyorsan sokat, gyerekek.

Gondoltam, hogy a Kisböskével lesz a baj, mert vele mindig szok lenni, nomeg azért, mert neki volt lila a feje a legjobban. Úgyhogy neikát lecibálni a sok ruhát magáról gyorsan, hogy beakadt a feje neki az egyikbe és sikoltozott, hogy elkapta őtet a pulóver, a gyerekek meg azér, mer ott rohangát a kisböske fej nélkül és mégis sikittott, tehát nekiát mindenki ordittani meg futkorászni, hogy csak a dadus nevetett az ajtóba, de úgy, hogy csapkotta a térdét meg potyogtak a könnyei is neki, tehát gondótam énis hogy na, vára dömperemmegyek

Pintér Sándor rendeletet alkotott arról, hogy Magyarországon csak akkor végezhető el az abortusz, ha előtte a nő meghallgatta a magzat szívhangját. A rendeletet megértve, de tudomásul nem véve az első kérdés, ami ilyenkor fölvetül: milyen jogon? Tudjuk a választ, a hatalom jogán. Ámde kérdésünk az volna, ha már Pintér, mint röneszánsz ember annyi mindenhez is ért, ez az irányítása alá tartozó területek melyikébe tartozik. Mert és ugyanis belügynek nem tűnik, oktatásinak sem, s habár egészségügyinek látszódik ugyan, de ez leginkább morális kérdés, nem egyszer egzisztenciális megfontolásokkal fűszerezve. És nem ismerünk olyan hatalmat, amelynek ezek fölött rendelkezési joga volna.

Továbbra is fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy az ilyen legbensőbb, amúgy is tragédiákkal övezett döntésekhez semmilyen Pintér Sándornak és örvendező Dúró Dórának az ég egy világon semmi köze nincs. Megpróbáljuk mégis az indulatokat félre téve higgadtan felmérni a helyzetet, és elmondani azt, mit gondolunk erről az egészről a magunk egyszerű, barlanglakó módján. Olybá tűnhet, ez a Pintér által jegyzett rendelet nem egyébről szól, mint a nők lelkére hatni kívánó, őket megalázó és meggyötrő módon mintegy gyilkosnak kiáltva ki őket, vagy ezt a tudatot erősíteni kívánva bűntudatot kelteni bennük, amikor amúgy is tele vannak azzal. Mert nem határtalan jókedvében és boldogságában jelentkezik valaki egy ilyen beavatkozásra.

S bár így tűnik, hogy ehhez sincsen semmiféle joga Pintérnek a már emlegetett hatalmon kívül, a helyzet mégis az, hogy ez az egész ennél jóval agyafúrtabb és cifrábbul aljas, mint első látásra és felindulásra tűnik. Ránézésre, látszólag és a bávatagoknak kiszerelve ez nem egyéb a fiedesztálibok előadásában, mint érzelmi ráhatás a nőkre, akik magukat kétségek közt cafatokra szedve, hétszer meghalva és éjszakákat átzokogva döntöttek úgy, nem akarják megszülni azt a gyereket, mert valami ok miatt – amihöz senkinek semmi köze – nem lenne jó vége annak, ha ezt megtennék. Sem nekik, sem a születendő gyereknek, mindkettejüknek vagy még netán a leendő apának sem. Ezek nem fütyörészős elhatározások.

Komoly, megfontolt döntések, mert hiába óbégatja a könyvdaráló Dúró örömében, hogy a gyerek szent és a legnagyobb érték, fölmondva a Fidesz hamis mantráját, csak azt feledik el, nagy valószínűséggel azok a nők is így gondolják, akik mégis úgy határoznak, hogy ennek a szentségnek most nem kellene megszületnie, mert életen át tartó szenvedés fakadna belőle. És sokszor ez, hogy inkább ne jöjjön a gyerek arra a világra, ahol iszonyú élete lenne, humánusabb, bölcsebb és szeretettelibb döntés, mint a mindenáron való szülés. Ez az érzelmi és logikai oldala ennek az egésznek, a társadalmi pedig annyi, hogy senkinek nincs joga rendelkezni a nők testével, mint ahogyan a bugyogójukban matatni sem.

Sem Pintérnek, sem a Fidesznek és sem az egyháznak, hogy az ebben az ügyben legbűnösebet említsük, ki sem fejtve annak abszurditását, hogy állítólag szűz, a női testről mit sem tudó vén faszik, kujonok és egyebek szólnak bele ebbe, ahogyan az is mókás, hogy ők adnak házasság előtti tanácsokat a leendő ifjú párnak. Ez egy másik mezsgye azonban, és a történelmi kontextusból visszatérve Pintér rendeletére, egyszerű számolással, és a magyar egészségügy siralmas állapotának képletbe vonásával mutatjuk meg azt, hogy ez az egész nem egyéb, mint az abortusz bújtatott és adminisztratív tilalma. És ez a módszer még alávalóbb annál, mintha tisztán, szó szerint kimondva egyszerűen tiltanának, de ezt nem merik megtenni.

Sunnyognak tehát, illetve Pintér sunnyog rendeletében Orbán – és az összes többi keresztényfasiszta – nevében. Minden további ragozás helyett ugyanis elég abba belegondolnunk, hogy a szívhang legkorábban hét-nyolc hetes magzati korban hallható, a terhességmegszakítás légkésőbbi ideje a tizenkét hét, nagyon könnyen előfordulhat tehát az, hogy a terhesség megszakítását kérő nőnek abban a szűk, három, négyhetes intervallumban nem sikerül időpontot kapnia az előírt hallgatózásra, és akkor egyszerűen úgy járt. S mielőtt nekilátna a nagyérdemű élénken tiltakozni, hogy ilyen nem lehet, elmondom mindenkinek: dehogynem. Minden lehet, olyasmi is, amit eddig el sem tudott képzelni.

Mint ahogyan eddig ilyen rendeletet is nehéz lett volna. Olyat, amely állítólag arra alapoz, hogy a terhesség megszakítását hosszú lelki tusa után elhatározó nő a szívhangot meghallva módosítja döntését. Jelezném, hogy ilyesmi csak a mesékben van, ahol a jó mindig győz, és az élet a végén mindig gyönyörű lesz. Magyarország azonban nem ez a hely, hanem olyan, ahol egy rendőr alkot rendeletet voltaképp a nők testük felett való önrendelkezéséről, és az ilyen országokat, ahol ez megtörténhet, egészen fura nevekkel szoktuk illetni. Innen nézvést az is mindegy, hogy – amint sokan felhozták – Pintér ezzel a Horthy-korba álmodja vissza magát. A mi korunk Orbán kora, ahol egyet tehetünk, azt javasoljuk, Pintér hallgatgassa a saját elhamvadt szíve hangjait.

De tovább is megyek a végére érve, megmutatom Füst Milánnal (Hábi Szádi), milyen bonyolult is ez az egész: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.” – Persze nem kell ebből túl messzeringó következtetéseket levonni, hanem csak azt, ennyi az egész, amihöz senkinek semmi köze.

A téren, ahová le szoktam járni, hogy ötszáz méter hatósugarú életteremet jól belakjam, és sütkérezzek ott, meg bámuljam a felhők folyását, nyaranta, mindeddig egészen október végéig megnyugtató hangon csobogott a szökőkút. Ettől olyan élethangú lett az egész, kiegészítve a kiskölkek műanyag, lökködős közlekedési készségeinek surrogásával, a levelek zizgésével és a népek halk vagy hangosabb beszédével, ami egységbe olvadva megadta a tér alapzaját már hosszú évek óta. Egyik nap azonban ebből a megszokott harmóniából valami hiányzott, mintha a zenekarból szabadságra ment volna egy szekció, és a szimfónia csonkán hangzott volna fel és el, hogy az ember jó darabig nem is tudta, mi a baj, csak azt, hogy valami van.

Tehát a baj. Ez talán ott kezdődött, amikor Orbán Viktor úgy határozott nagy gonosz hatalmában, hogy a járvány örve alatt, arra mutogatva kivérezteti azokat a városokat, amelyek az önkormányzati választások során számára elvetemülten úgy határoztak, hogy nem fideszista irányítás alatt képzelik el a jövőt. Vannak még ilyen népek az egyensárgának képzelt országban, magukat önállónak álmodó szigetek, szigetecskék, foltok, akik szabadságot álmodnak a hatalom számára elviselhetetlenül, akiket szintén a hatalom logikája szerint meg kell büntetni keményen. Így hát, ami pénzt lehetett, azt elszedett tőlük a rezsim ocsmányul mutogatva a kórságra, amiből viszont köreikből sokan gazdagodtak, mégpedig cefetül.

Mindez azonban csak a bevezető volt azzal az Orbán számára nem várt folyománnyal, hogy a szakadár és ellenálló városok mégis működtek annak ellenére, hogy a földdel tette volna egyenlővé őket a legszívesebben, ahogyan puszipajtása teszi, illetve tette azt az ukrán településekkel, amelyek nem neki tetszően fütyöltek. Orbánnak – hála Istennek – működő hadserege nincsen. Bár egy-egy liberális fészek legyalulására, pláne azok fegyvertelensége miatt, még alkalmas volna a nagy honvédő haderő, de ettől – egyelőre – megvéd minket, hogy mégis csak Európa közepén adatik élnünk, ha néha már olyan minőségben is, akárha a csendes Donon túl volnánk, ráadásul száz évvel ezelőtt. Vagy korábban.

Szóval a háború most meg. Amikor ez kitört, ahogyan Putyin lerohanta Ukrajnát, még nem gondoltuk volna, hogy ez is Orbán malmára hatja a vizet, de megtörtént. Igaz, nem is maga a háború, hanem annak aljas tálalása hozta el Orbán újabb kétharmadát, és azt is, hogy a háború folyományait is a maga javára akarja fordítani. Nem véletlenül született meg a sokadik veszélyhelyzet, ezúttal energia névre keresztelve, ami szintén nem azt a célt szolgálja, hogy a dolgok megoldódjanak, hanem, hogy legyen újabb indok a zavarosban halászni, és azt tenni, amit csak akarnak. Tesznek is. Nem engednek belelátni a kártyáikba, de semmi nem indokolja a világ híreit elnézve, hogy hét-, tízszeres áron adják a gázt, áramot.

Pedig annyiért adják. Ez pedig olyan Magyarországnak, mintha bunkósbottal verték volna fejbe, és nem csak a lakosságot, hanem önkormányzatokat, cégeket, mindenkit, hogy kies hazánk most épp készül működésében leállni. Cégek szűnnek meg, színházak, fürdők, mozik etc. zárnak be, mert képtelenek kifizetni az energia árát, amit úgy vágott oda nekik Orbán a nagy tavaszi rezsimegvédő hazugság után, mint Kövér annak idején az akasztós kötelet a neki nem tetszőknek. Csakhogy most nincs kivétel, s míg két éve csak a szakadár városok, most már a sajátjai is rohannak a csőd felé, mindannyi, és nincs kegyelem. Az ország tényleg készül összeroppanni és működésképtelenné válni.

Nem kellene ennek feltétlenül így lennie, ha a propaganda szerint az elmúlt évszázad tíz legsikeresebb éve nem úgy zajlott volna le, ahogy. Ha a pénzt nem ellopták, egyházaknak adták, stadionra, templomépítésre és futballra fordították volna, ha netán fölhagyva az árfolyammal való játszadozás és nyerészkedés lehetőségével, bevezették volna az eurót. Ha leszakadtak volna az orosz energiacsöcsről, s ha nem utolsó sorban működő, nem összeszerelő üzem jellegű, a dolgozót a multinak kékszegélyű kistányéron fölkínáló gazdaságot építettek volna, s ha a bérek közelítenének az európaihoz. Ha benne lenne az országban a tíz évig ömlő uniós pénz – ami nincs -, most nem állna összeomlás előtt az egész.

De ott áll a fentiek miatt. Ezért lett – és semmi másért – a tér szimfóniája hiányos, ezért álltak le a szökőkutak még a nyárban, mert nincs pénz működtetni őket. S bár ez amúgy apró dolognak tűnik, mint amitől még vígan lehet éldegélni, de szimbolikájában mégis hatalmas. Mert mutatja a telet, a visszavett fűtést, a lekapcsolt közvilágítást, hogy a karácsonyi díszekről ne is beszéljünk keresztényi kipcsak honunkban, s mindez arra utal és mutat, hogy előbb-utóbb nem csak életünk külső terei, az azokat komfortossá és meleggé tevő kellékei fognak megszűnni, hanem maga az élet is. A civilizáció maga. Ilyen szintű romlás pedig sehol a környékünkön nincs és nem is lesz. Tessék ezt megköszönni Orbánnak és a rá szavazóknak.

Pár hete az egyik honatyánk, rajta tartva kezét napjaink üterén, s gondjaink közül a legfajsúlyosabbat megragadva azzal a javaslattal élt, ki kellene vonni az ötforintosokat a forgalomból, mert többe kerülnek, mint az előállításuk. Csudálatos idea, amit a magam részéről azzal toldanék meg, az ötforintosokkal nem is ez a legnagyobb baj ma már, hanem az, lószart sem érnek Gyurcsány kedvenc kifejezését használva, bár ő a mamájának címezte a mondanivalóját a vérbő magyari szóval. Ötforintosainkat fölzabálta az infláció, és annyit sem érnek, mint J. A. polgártárs háborúból visszamaradt húszfillérese, a vashatos.

Mindezeken is túl, még az is lehet, nincs is ötforintos sehol, mert, mint emlékezhetünk, Bayer Tagkönyv ilyen címletekben akarta megfizetni a rá kirótt büntetést Hadházy képviselő számára, de a történet úgy elült, ma sem tudjuk, még mindig gyűjti-e az érméket, vagy az egész feledésbe merült. Mindez csak mellékszál azonban, mert a rosseb se akarja elképzelni, ahogyan Bayer Tagkönyv kitüremkedett sérvvel húzgálja az ötforintosokkal telt mázsás zsákokat. Azonban, ha még mindig ilyen fémpénzes kifizetésben gondolkodik, Matolcsy bankár a segítségére siet neki, mert aranytallért bocsát ki ötvenezres névértéken.

Ennek az az egyik vezérlő ideája, hogy értékálló lesz. No most, ebben azért nem volnék annyira biztos, mert az csak egy dolog, hogy netán ma még ötvenezret érő arany van benne mint matéria, de, ha így folytatjuk tovább, nagyon gyorsan úgy járhat ez is, mint az avítt, ma már szart sem érő ötös, az aranytallér is elveszíti értékét, és nem adnak vissza belőle a boltban, ha vásárolunk egy nyolcvan dekás kilós kenyeret. Már ebből is látszik, hogy gondjaink, és így ezzel együtt Matolcsy elvtárs gondjai is nagyobbak annál, mintsem, hogy aranytallérok veretésével azokat orvosolni lehetne, nemzeti bankunk elnöke mégis ezzel tölti az idejét.

Az inflációval kellene tennie valamit, azzal azonban nem tud. Orrba-szájba emelgeti a kamatot, hogy ne rohadjon le a forint teljesen. Ez az egyetlen fegyvere, amely azonban hatástalan, ugyanis a forint azért zuhant bele a szakadékba, mert az eltelt tizenkét év gazdaságpolitikáját elkúrták, nem kicsit, nagyon. Sőt, mivel Matolcsy gazdája lop, az Unió nem folyósítja az apanázst. Erre emelgeti a kamatot az unortodox zseni, amivel szerencsésen gerjeszti ő is tovább az inflációt, így nem marad más, mint aranytallért veretni, ami majd megőrzi az értékét. Ám, mint a fentiekből látszik, ez heroikus és egyben teljesíthetetlen feladat.

És most, hogy így elmeséltem az egész nyomorult életünket, vessünk egy pillantást erre a mi pénzérménkre, amely a „Hunyadi János aranyforintja” nevet viseli, de a fentiekből fakadóan lehetne a kiskakas aranytallérja is, vagy gyémánt félkrajcárja, hogy elmerüljünk teljesen a mesék csudálatos világába. Hogy mért Hunyadi János, arra van hivatalos magyarázat, vélekedésünk szerint azért, amiért Kásler meg a fia csontjaival legózik, ez a nemzeti nagylétünk igazolásának fideszista ideológiája. Matolcsy a nagy törökverő emlékének adózik, amivel az a baj, hogy Nándorfehérváron kívül Jánosunkat orrba-szájba verték a törökök.

De erről nem szól a nemzeti legendárium, mint ahogyan arról sem, hogy a déli harangszó sem a nagy diadal emléke miatt van, mert már előtte elrendelte a pápa, de jó erről megfeledkezni. Lehetne még elmélkedni ennek a Hunyadi Jánosnak a bizonytalan származásáról, a megszerzett földjeiről, akárha ma Mészáros milliárdjai, hogy a királyától kapta, de ebbe azért nem kötünk bele, mert akkoriban ez bevett szokás volt, mára azonban túlhaladottá vált. A Fidesz mégis alkalmazza a nagy, hűségért való osztogatás módszerét. De az aranypénzünktől indultunk el, térjünk is vissza oda, mielőtt túl messzire jutnánk.

Hogy el ne feledjük, aranytartalomtól függően nem csak ötvenezres, hanem kétezres is készül, és vélekedésünk szerint már itt áll az a veszedelem, hogy nem ér annyit, mint amennyi anyag benne van. De ez sem olyan nagy baj. A gond az, hogy nagyon szép ez a köldökvakarás, de elnézve az ország és lakóinak állapotát, nem igazán most volna itt az ideje ennek. Bár tudjuk, a nemzeti büszkeség jóllakat, és amúgy is meg kell mutatni a világnak, ki a faszagyerek, hát, mi. Lukas nadrágunkat kézzel takarjuk, zsebünk rongyosan lukas, és hiába tesszük bele az aranytallért, kipotyog. Aztán jön a Lőrinc, és fölszedegeti.

Nem volt tervbe véve, hogy Kötcséről írjon az ember, mert nincs mit. Tegnap délelőtt, ahogyan jöttek a tudósítások és fényképek a polgáriról és piknikről, ahogyan Orbán készülődik az övéihez, és az övéi érkeznek szorgalmasan, átütött a képernyőn a pállott Fidesz-szag, amely a műpátoszból, a hamis mosolyokból és annak a tudatából áll, hogy ők valami felemelő és nagyon fontos dolog résztvevői (Ennek oly jó része lenni – by: Balázs P. fideszista színész), olyan undor öntötte el az embert, akárha Bouville kocsmájában ülne egy Calvados mellett, és nézné a pincér lila nadrágtartóját.

Kötcse, ahogyan Tusványos, és minden hely, amit ezek tartósan kisajátítanak, ahová csapatostól összegyűlnek, ha valaha bírt is önálló léttel, az eltelt tizenkét év után megszűnt önálló entitás lenni, és valami olyat jelent már csak, ahol rendre megjelennek Magyarország kizsigerelői, és azok, akiknek a számára ez a kibelezés és kifosztás megtörtént és megtörténik. Mindenki, aki büntetőjogilag bűnös, és ugyancsak azok, akik ebből akként profitálnak, hogy a lelküket adták el az evilági jólétért, s ráadásul erre büszkék is. Sőt, lenézik azokat, akik megőrizve személyiségük morzsáit ma miattuk éheznek.

Az ember még akkor írja ezt, hogy Orbán elkezdte volna a beszédét, amire a sok polgárok összegyűltek piknikezni, és megengedi magának azt, ne foglalkozzon vele, miket beszél majd össze a manus, aminek tudatában lesznek majd az ő nyájasai, amikor ezt olvassák. De érdektelen, hogy Orbán aktuálisan miket handabandázik, mert beszédei ma már nélkülözik a valóságot, az igazat pedig már nagyon rég. Ezek a beszédek ma már alig többek böfögésnél, amit majd (illetve ma már múlt időben) elalélva vagy úgy téve hallgatnak majd, akik ott vannak, abban a tévedésben, hogy a kiválasztottak közé tartoznak.

Kellene itt beszélni (írni) a piknik fogalmáról, a polgár tartalmáról, de immár semmi értelme, mert ahogyan minden más szó is kiüresedett vagy egészen mást jelent, mint azelőtt, hogy a Fidesz a magyar nyelvre, mint a kultúra hordozójára mért csapást, ezek sem jelentenek semmit már. Kötcsén se nem piknik zajlik, se nem polgárok részvételével, mert az a pénzéhes csürhe, aki ott javak reményében – vagy már annak birtokában – megjelent, annyira messzire került a polgár fogalmától, amennyire imádottjuk a kezdetekkor hazudott liberálistól a nácizmusba hajló fasizmusig jutott, amit ünnepelni ezek szerint a csürhe összegyűlt.

Nincs gondolat, nincs érzet, érdekek vannak Kötcsén, és a vallásos rajongás, vagy ezek keveredése, aminek a leföstéséhez éppen elég annyi, hogy mint a tudósításokból megtudjuk, ahogyan Nagy Ferenc csótány érkezett piknikezni, és a bejáratnál megkérdezték tőle, milyen Orbán seggét nyalni, erre ő azt a delikát választ adta, hogy „imádom Orbán seggét nyalni”, és máris előttünk áll a polgár maga. Arra volnánk azért kíváncsiak csupán, hogy legalább az unokái előtt szégyelli-e magát emiatt, mert amit Nagy Ferenc művel, az maga a legalja. Lehetne ezt elegánsabban is, de ahhoz kellene valami kognitív készség.

De az nincsen egyáltalán. Ugyanitt és ugyanekkor megkérdezték ötös számú tagkönyv Bayer Zsoltot is, aki balladai tömörséggel csak azt felelte: „anyád”. Ebben benne van Bayer egész elcseszett életműve, egész jelleme és személyisége, mert kitetszik – mint ahogyan egyéb írásműveiből is -, hogy míg Nagy Ferenc a butaság bátorságával nyalja azt a valagat, Bayer megpróbál mindehhez észérveket is keresni, de azt nem találván egyebet nem tehet, szidja a kurva anyját a tegnap Kötcsén kívül álló világnak. Mindkét alak minimalista a maga módján, Nagy Ferenc jámbor-egyszerűen, míg Bayer valószínűleg már magát is utálja.

Sokan jöttek még Kötcsére polgárkodni a holdudvarból, nem egyről láttunk fotót, amint akárha misére, azzal a buta elszánással, és azzal a tudattal érkeztek, hogy jó volna, ha a pap, aki Orbán-hoppmester, látná, ott vannak, hűségük töretlen, mert meg kell szolgálni a milliókat. Mindahányukról regényeket lehetne írni, de egyrészt nem érdemlik, másrészt minek. Azon sem gondolkozunk már, hogyan lehet ennyire mélyre süllyedni úgy, hogy kiválasztottnak érzik magukat, hogyan lehet ennyire végtelenül üresnek, alávalónak lenni. A legnagyobb baj mégis az, hogy az egész népes csürhében egy darab gondolat nem volt és nincs. Ők Orbán rajongói.

Orbán Viktor határvadászokat avatott. Szép volt az ünnep lovakkal, szúrós tekintetű ünnepeltekkel, az emelvényen nemzetünk nagyjaival, doktorminiszterelnök urunk mellett Pintér belügyessel, és Rétvári kádéenpéssel. Ez utóbbi szerepét nem látjuk a képletben, hacsak nem a jóistent hozta el a zsebiben, akárha Svejk tábori lelkésze, aki a csatába indulókat részesítette a malasztban. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat, mi nem kedveljük a potrohos miniszterelnököket, sem a sleppjét, akik megint abban a tévképzetben leledzettek, hogy valami fontos dolognak a részei, pedig csak árnyképek a falon.

Nagyon régen ültem én kettesben egy presszó asztalánál Orbán Viktorral, hogy interjúilag beszélgessünk, de megkért, hogy még hadd farigcsáljon a beszéden, amit utána készült elmondani a téren rá váró, még nem elhülyített embereknek. Így az a beszéd sem volt akkora ökörség, mint amilyenekkel mostanság előáll. Tehát vagy a nép hülyült el, vagy Orbán, de a nívó meredeken zuhant le a mostani szintre, amikor már csak jelszavak vagy azok foszlányai maradtak. Amikor viszont doktorminiszterelnök urunk emelkedett szeretne lenni, akkor fogalmazványaiban képalkotáshoz folyamodik, akárha alanyi költő.

A határvadászok, hogy elszántságuk növekedjen, fontosságérzetük fokozódjék, megtudták egyetlenünktől, hogy a haza olyan határ nélkül, mint a tojás héj nélkül, és máris előttünk volt egy komplett, tyúkszaros baromfiudvar. Ennél többet határvadásznak tudni nem kell, valószínűleg nem is tud, ezért doktorminiszterelnök urunk elmagyarázta a reájuk váró tengernyi, s emellett ménkű nagy feladatot, mert mint megint csak képileg leföstötte, a magyar határvédelmi rendszer „ellenáll az illegális migráció legmagasabbra felcsapó hullámainak is”. Látjuk ím a tojás körül háborgó migráncstengert a tajtékaival mind.

De ez nem elég. Ha a határvadász nincsen megáldva képi látással és gondolkodással, hogy ez az óceán felkeltse benne a tettvágyat, receptet is kap a mindennapokhoz, illetve kapott egyetlenünktől, ekképp: „A migránsoknak meg kell érteniük, hogy itt úgysem jöhetnek át, és önök azok, akiknek ezt meg kell értetni velük, mert önök határvadászok feltartóztatják, ha kell megkeresik, megtalálják, elfogják és határozottan ki is tessékelik őket Magyarországról. Egytől egyig. Nincs kivétel.” Hát, én nem tudom. Ha a migráncs nem érti a magyari szót, hogy mennyé migráncs haza, akkor lehetnek még bajok. Főleg, ha bent vannak már a tojásban.

Ugye. Mindeközben egy határvadász sem röhögött fel, amiből az fakad a formállogika alapján, hogy ezt ők komoly dolognak tartják, és ím, itt áll előttünk az egész cirkusz, amihöz képest egy dedó kutyatöke magunk közt szólván. Ilyen tyúkszaros pörformanszok sorozata Orbán világa most már, telis teli veszedelmekkel, háborúkkal és harcokkal. Véget nem érő csata az élet. Mindeközben azonban, amidőn a határvadászokat látta el szellemi motyóval, megjelent egy új elem a permanens háborúban, ami talán reánk vonatkozik. Azt lehet kiolvasni belőle, hogy ne nagyon ugráljunk, mert jönnek a rendőrök. De idézem azért.

A vadászoknak azért kell a tojáshéjhoz iramodni, mert „A belső rend fenntartása megköveteli rendőreink visszavezénylését. A szomszédban dúló háború pedig szükségessé tette, hogy a honvédség harckészültségét és bevethetőségét megnöveljük.” Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a belső rend fenntartása azért izgat. Hogy már rosszalkodik valaki, vagy információk vannak arról, hogy rosszalkodni fog, ez nem tudható, de, ha a rendőröknek kell a rendre ügyelni, s emiatt sietni vissza az ország belsejébe, az az álmoskönyvek szerint egyáltalán semmi jót nem jelent. Vagy legalábbis így szokott lenni.

Orbán, doktorminiszterelnök urunk sejt vagy tud valamit, illetve igazabbnak tűnő opcióként megint csak jár a szája kontroll nélkül. Mert elnézve dolgos népünket, amely nem fog győzni soha, ők nem az a fajta, amelyik fölemelné a seggét, még ha fát vágnak is a hátán, miközben beleszarnak a szájába. A legenda oda, mi nem az a típus vagyunk, amelyiktől egyetlenünknek tartania kellene, elvagyunk itt a tojásban, ha megzápult akkor is. Csak gondoltam, azért erről is beszámolok, hogy kerek legyen a történet, amely amúgy semmi nem volt. Parádéztak egy kicsit Orbánnak, hogy rendben legyen az egója a nyaralás után. Lehet oszolni.

Azt a tizennyolc fokot, azt nem kellett volna kimondani Gulyás csinovnyiknak, mint amire bölcs vezérünk, népünk nagy barátja ezen a télen a közintézményeket engedi felfűteni, bennük a rengeteg kilátástalan sorsú irodistával és a többiekkel. Főleg éppen abban a pillanatban nem kellett volna ezt bejelenteni, amikor bölcs vezérünk előadta nagy közönség előtt, hogy a Nyugat ezen a télen en bloc meg fog fagyni. Nem lesz neki energiája semmi, a sok imperialista egymást fogja fölzabálni nagy nyomorúságában, míg azonban mi, kipcsakok farháttól zsíros kézzel és böfögve feredőzünk a sok-sok energiában, teli hassal ücsörgünk a langymeleg szobáinkban őt dicsérve csudálatos sorsunkért.

Ez egy alávaló történet, ami viszont nem tegnap kezdődött, csupán ez volt az a nap, amikor kiteljesedett mintegy. A gáz-, és olajpara nem most indult, hanem akkor, amikor Orbán bölcs vezér kebelbarátja, a fasiszta Putyin lerohanta Ukrajnát, nálunk pedig zajlottak a választási cirkusz és színjáték előkészletei, amit jobb híján kampánynak hívnak. Ekkor történt az, hogy az ellenzék – ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán – olyan ötlettel állt elő, hogy az energiával úgy lehetne takarékoskodni, hogy talán kevesebbet fogyasztunk belőle. Az ellenzék ekkor teli pofával képen lett röhögve, mi több, el lett hajtva az édes anyukájába, mint szorgos népünk ellensége, aki a háború árát Mária nénivel fizettetné meg.

Orbán bölcs vezérünk a Kossuth rádió akolmelegében jelentette ki, legszívesebben kurvaanyázna, ha azt hallja, a baloldal beleszólna abba, ki mennyi áramot és gázt fogyasszon. Tavasz tájékán Orbán bölcs vezér látomásaiban a magyari jómunkásember, miközben az egész világ reszket a hideg és sötét szobákban, idvezülten szopogatja a farhátját a melegben, és hálaimákat zeng jótevőjéért. Sőt, ugyanekkor volt az is, hogy teli pofával ordítva és röhögve figurázták ki az élhetetlen Nyugatot, ahol már akkor azon gondolkoztak, hogy a hideg beálltával hogyan lehetne spórolni a gázzal. Például úgy, hogy csak tizenkilenc fokra fűtik fel a középületeket, intézményeket, egyebeket.

Orbánnak van kiépített médiabirodalma. Beletartozik ebbe a szabadszájú és legelvetemültebb influenszerek és Facebook hülyegyerekek hadserege is. Ezek közül az egyik nagy szellemességében, megmutatva az imperialistáknak, akiknek nem lett volna a helyében éppen, kifigurázva mintegy a liberális csürhét, úgy jellemezte a takarékossági intézkedéseket: „Spórolj a gázzal! Fingjál befőttesüvegbe!” No most, tegnap Gulyás csinovnyik nemcsak azt jelentette be, hogy nem mint a Nyugat, tizenkilenc, hanem tizennyolc fok lesz minálunk a maximum, hanem azt is, hogy kormányunk valószínűleg bölcs vezérünk útmutatásait követve huszonöt százalékos gázmegtakarítást írt elő.

No most, ugyan szintén a Nyugat tizenöt százalékos gáztakarékosságot kért volna a klub tagjaitól, mi viszont szó sem lehet róla, nem a magyar emberek fizetik meg a háború árát felkiáltással küldtük el őket szintén és újra az anyjukba. Föl kell tennünk tehát a mindenképpen ide kívánkozó kérdést, akkor most ki fingott a befőttesüvegbe, tán nem a kedves vezető, bölcs vezérünk? Az ilyen tények és kínok azonban úgy pörögnek le ezekről, akárha ruha másról a boldog szerelemben. Egyébiránt lehetne folytatni a fölsorolást, ki mindenki és hányszor lett lehülyézve és a nép ellenségének kikiáltva, ha takarékosságra intett, ami a tegnapi bejelentésekkel már nem is röhejes, hanem alávaló lett.

Viszont ezek tényleg nem foglalkoznak vele, böfögnek tovább. Más nem is várható azonban, kívánságunk már csak annyi, ücsörögjenek a szerkesztőségeikben nagykabátban, pokrócba burkolózva, és fagyjon az arcukra a nagyképű mosolyuk. De ha már a befőttesüvegbe fingás szimbolikájánál tartunk, ez az egész gáz és olajügylet az árakkal, mennyiségekkel bűzlik, mint a tyúkszar Orbán gyerekkori udvarán. Elméletileg mindenből olcsón kapunk és sokat, akkor nem értjük a megszorításokat. Szijjártó kijelentette, arról ne is álmodjunk, megtudjuk, mennyiért veszik a naftát, amitől az embernek az a képzete támad, hogy itt valami nagyon sötét üzelmek folynak, ami már tényleg a bőrünkre megy.

Ám Mária néninek így is jó. Arra volt ugyan példa eddig, hogy délelőtt mást hazudtak, mint délután, de, hogy szinte egy időben, ugyanabban a percben mondjon homlokegyenest ellenkező dolgokat bölcs vezérünk és a kancelláriaminisztere, az már delikát, és még sem a mennybolt nem szakadt le, sem a kaszák nem kerültek elő kiegyenesítve. Értem én, hogy a mimagyarok leszarják, ha éhen döglenek és megfagynak, de, ha a szemükbe nézve nézik komplett hülyének őket, hogy ez se fáj, az már tényleg nehezen érthető. Fogják magukat, bemennek a tizennyolc fokos irodába, lefagy a veséjük, és röhögnek a Nyugaton, ahol befőttesüvegbe fingva spórolnak. El vagyunk veszve, azt hiszem.