blogin.hu

Nem mintha jobb dolgunk nem akadna, de ha már korábban nekiláttunk, csak figyelemmel kísérjük, mi zajlik a Ryanair légitársaság és a kormány között extraprofitadó ügyben. Mert, ha épp nem a mi bőrünkre menne ez az egész, hatalmasan jól szórakozhatnánk rajta. De egy kicsit így is. Ismeretes, és mi is tudjuk, de azért idézzük meg, hogy pártunk és kormányunk extraprofitadóval sújt jónéhány ágazatot a gazdaságban, köztük a légitársaságokat is, hogy tömnék be azt a méretes lukat a költségvetésen, amit Orbán választások előtti eszetlen pénzszórása, valamint az ütött, hogy az Unió nem utal kies hazánknak apanázst arra hivatkozva, hogy azt itt ipari mennyiségben ellopják.

Ennyit az indokokról és kormányunk rablóbanda jellegéről, amely látens állapotból átfordult mainfesztbe, azaz, egészen látványosan fosztogatnak, mert mindenkit hülyének néznek maguk körül, de ez nem megy a végtelenségig, és a jelek szerint most érkeztünk el a határhoz. A Ryanair ugyanis – mint már arról is elmélkedtünk – nagy hangon kijelentette, hogy ő az utasonkénti uszkve tíz eurót tovább passzolja annak, akinek tudja, azaz reánk. Kormányunk azonban ilyen nergőzös és fostos karikás ustoros lendülettel ráküldte a fogyasztóvédelmet a röpcsisekre, illetve vizsgálják az árképzésüket is, hogy mennyire dolgozó népünk ellenségei, amit viszont végképp nem tehetnek. Mindenki olyan árat szab meg, ami neki jó.

Illetve, amennyiért az árut – esetünkben a röpülést – el tudja adni. Ahhoz semmiféle államnak semmiféle köze nincsen, s hogy mégis megtették ez udvariatlan lépésre késztette a Rynairt, jelesül, hogy lehülyézte Nagy Márton a valagán tojáshéjat hordó gazdaságfejlesztési minisztert. Erről az új fejezetről beszélgetünk máma, és a végén nagyon jól fogunk szórakozni, erről kezeskedem. Vagy pedig sírdogálunk kicsit kínunkban, illetve együtt a kettőt, ami maga a groteszk. A Ryanair ráhozta a döbbenetet az egész NER hóbelevancra, amelyik meg van győződve a saját zsenijéről és tévedhetetlenségéről, ami valahonnan onnan eredhet, hogy még Mészáros is okosabb mint Zuckerberg. És akkor innen nézvést képzeljük el a többit.

Látjuk őket? Köszönöm. Nos, nekik, illetve név szerint a tojáshéjas Nagy miniszternek üzente azt a Ryaniar, hogy: „Küldeni fogunk neki egy új könyvecskét, a Közgazdaságtudomány a hülyéknek címűt, reméljük, hogy tanulmányozni fogja, és meg tudja magyarázni, miért vetettek ki extraprofitadót egy olyan veszteséges iparágra, mint a légitársaságoké”. Delikát, Nagy miniszter minden bizonnyal azóta is kapkodja a levegőt, mert ilyenhez ők szokva nincsenek, de még ezt is lehet fokozni. Michael O’Leary, a Ryanair vezérigazgatója ugyanis egy interjúban nem kevesebb, mint ötször hülyézte le ezt a mi miniszterünket, ráadásul akkor, amikor az angolok legyőzésével nemzeti öntudatunk kiverte a plafont a hold felé haladva.

Viszont O’Learyt hallgatva el is múlik teljesen, aki ilyeneket mondott Orbán egyik jobbkezére: „Ennek az idióta miniszternek csak az jutott eszébe, hogy a légitársaságok extraprofitot termelnek, amikor az elmúlt két évben rekord veszteséget halmoztak fel.” „És ez az idióta miniszter azzal érvel, hogy megvédi a magyar családokat? Ugyan már.” „Persze, hát indítottak már egy fogyasztóvédelmi eljárást, azt a mindenit! És az idióta miniszter azt is próbálja nekünk elmagyarázni, hogyan árazzunk.” „Nem fecséreljük arra az időnket, hogy egy olyan kormánnyal tárgyaljunk, amelyiknek ez az ostoba miniszter is a tagja.” „Nem ez a hibbant miniszter fogja nekünk megmondani, hogyan árazzunk, nem ő fog kritizálni minket az árazásunk miatt.”

Ilyenhez tényleg nincsenek szokva a NER-ben és a Kárpátok alatt, így a magyar kormánynak arra futotta, hogy a stílust kifogásolja egy közleményben, amin viszont mi – valljuk be őszintén – egészen jól szórakozunk. Már csak a szerepek felcserélődése okán is, hogy míg eddig a fideszisták beszéltek úgy mindenkivel, mintha a seggükből rángatták volna elő őket, a fagylalt pedig most visszanyalt. Nem tisztünk most abba belemenni, hogy komilfó-e az ilyen, vagy kinek van igaza, hanem konstatáljuk, amit ennek az ügynek kapcsán már korábban is hangsúlyoztunk, hogy ilyen díszletek közt megy szarrá az életünk. Nagynak mindegy, O”Learynek is, viszont a Ryanair elkezdte csökkenteni magyarországi járatai számát. Innen pedig tessenek tovább mélázni az egészen.

Megemelték hát a kedves vezető fizetését végre. Rendezték a bérét. Mert ő is – ahogyan volt szíves nyilatkozni – bérből és fizetésből él, ehhez a társadalmi réteghez tartozik, és az nem járja, hogy szerte a birodalomban mindenki kapja a nagy pénzeket, a KSH alig győzi számolni, ahogyan hetente keres többet mindenki, sőt pláne a párnacihában is őriz még az utolsó csecsszopó is tízmilliót. Ráadásul Feri bátyámnak is ment novemberben nyolcvan, meg a tizenharmadik havi, meg az anyám valaga. Mindenki lubickol a bankókban, csupán a kedves vezető volt ilyen kegyetlen árva, hogy rá senki soha nem gondolt, mint a Red Bull reklámban a rénszarvasok: kérdezgette, hogy hát vele meg mi lesz. És akkor gondoltak rá.

Egy ilyen béremelésről szokásban van demagóg-népies hangon beszámolni, aminek a veleje az, hogy elmennek ezek a retkesbe és a kedves vezető is az édes anyukájába. Mi azonban igyekszünk nem ezt a könnyű utat bejárni, elmenni a könnyebb ellenállás irányába, hanem mintegy ontológiailag járjuk körbe a problémahalmazt, s ha ennek végén magunk is ugyanarra jutunk, mint a többség – retkes és anyuka -, akkor is cizelláltan adjuk elő. Mert hová vezetne az, ha mindenki csak nekilátna óbégatni meg kelteni a feszkót, még kitörne valami forradalom, azt pedig nem akarhatjuk, mert a mimagyarok nem is olyan. ’56 valami kisiklás volt, ott valahogyan megbicsaklott a néplélek, de a rend azóta teljesen helyreállott.

Magyarán kuss van. És egy kis hullaszag is. De mindezek után, hogy könnyű ecsettel leföstöttem a bús magyari sorsot, induljunk el a megoldásban Camus legnagyobb kérdésével, ami az: miért? Választ, ha nem is magától a kedves vezetőtől, hanem egyik szájától (vö.: csinovnyik) kapunk, amikor Fürjes B. álomtitkár magyarázza el nekünk, hogy szerte az Unióban négy kivételével mind az összes miniszterelnökök jobban keresnek ennél a miénknél, ez pedig nem járja. Hogy miért, azt mi gondoljuk hozzá, mikor is rámutatunk arra, amit maga a kedves vezető maszatolt a képünkbe személyesen, hogyaszongya az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike van mögöttünk az ő dirigálásával. Tehát szüret.

Az uniós viszonyok tehát a mérce. Itt és most nagyvonalúan engedjük el a kedves vezető viszonyát hozzá, ami leginkább a szétverés óhajtásában mutatkozik, és írjuk alá, hogyan is néz már ki, ha az az ország, amely mindenben hasít, amelyről mindenki csak ábrándozik, hogy de jó is lehet abban élni, éldegélni szépen, békességben csöndességben, hogy az a vezető, aki népének ekképp elhozta a Kánaánt, semmi megbecsülést és megfelelő ellentételezést nem kap. Hogy amkor ott a miniszterelnökökkel hasonlítgatják össze a fizetési papírokat, ő szégyenkezni kénytelen, akárha Tiborc panasza (nem vőmuram), hogy mit is rak az ő kezébe vénségére a hazája. Láthatjuk, hogy mindez tarthatatlan egészen.

De részleteiben is. Mert és ugyanis miközben a kedves vezető türelemmel viselt hosszú kolduslét után immár fölzárkózik az európai szinthez, ugyanez az alattvalók számára évente van tíz éves távlatban beígérve. Ezt pedig úgy lehetne lefordítani, hogy a magyari jómunkásember a burgenlandi traktoristához képest lófüttyöt keres, és ahogyan a dolgok kinéznek, nem is fog annyit keresni soha. Legalábbis a kedves vezető országlása alatt. Innen nézvést pedig olybá tűnik, mintha a kedves vezetővel kivételeznének, hogy arányosan többet kap, mint az alattvalók, és pláne, mint amit megérdemelne.

És itt el is jutunk a jelen vészterhes időkig, a nem is megszorításokig, amikor viszont mégis mindenki spórolásra van kényszerítve és utasítva. Sőt, azt is mondták nekünk – ami már most lódításnak tűnik -, hogy a kormány magán kezdi a koplalást, a spórolást, és nos, ehhez képest száznyolc államtitkárhelyettes van a brancsban, és az is csöndesen bevallott dolog, hogy sportra és propagandára is több jut, míg a kedves vezetőnek meg jóval több. A több mint száz százalékos emelés már döfi, a másfél milliós többlet az igen, ha arra gondolunk, hogy Feri bátyám a feltett százezrére kap uszkve kilenc százalékot, ami havi kilencezer többletnek mutatkozik, és Feri bátyám ezzel kitörölheti az aszott valagát.

Hogy a munkásosztályról, tanárokról, pedagógusokról és utcasöprőkről ne is beszéljünk, akiket fölzabál az infláció, de ők nem is kedves vezetők. Jegyezzük meg csöndben, egyetlenünk emelésének mértéke és ideje is vérlázító, de ez van, ezt kell szeretnünk, mint ahogyan azt is, ha mindezek után is az jelenik majd meg a vagyonbevallásában, hogy neki nincsen semmije, mert a fizetése mind egy szálig elfogy a háztartásra. Mindennek ellenére a puritán és templom egere imázst nehéz lesz fenntartani a havi négy és félmillió bruttónál, de neki talán sikerülni fog. Ennek ellenére egy határ átlépődött, egy álca lehullt, de ez a bávatag mimagyarokat nem érdekli egyáltalán, mert ők jól élnek szemetes kannákból (by: Ginsberg).

Végezetül egy dilemma, ami az elmúlt tizenkét év után óhatatlanul felvetődik, mégpedig az, hogy I. Orbán nagy királynak egyáltalán szüksége van-e pénzre a közemberi értelemben, amikor mindent, fuvart (páncélautó, nem is kormánygép) a köz fizet, boltba ő nem jár, kinézetre szabóhoz sem, meccsjegyre nem költ, mert megtiszteltetés, ha kilátogat akármely falábúakhoz, disznóölésekből viszi a toroskáposztát, a parlamentben pedig a tüntetők csokiját zabálja föl. A fizetség tehát csak egy bukolikus dísz a köznapokban, szerintem bankkártyája sincs a manusnak, lévén, az egész ország az övé. Innen nézzük a mostani emelést, és ítélkezzen mindenki habitus és gusztus szerint. Köpni is ér.

Budai Gyula az ő egyszerűen keresetlen (faék) stílusával jelentette ki, a maga részéről úgy bünteti az imperialista Rynairt, amely cég a mimagyarokra hárítja tovább a rá kirótt sarcot, hogy nem fog röpülni velük soha többé ebben a földi életben. Delikát. Már sejtjük, hogy a Rynair ettől a kardjába dől, meghasonlik mintegy, önmagát pedig kékszegélyű kistányéron adja át Mészáros Lőrincnek további szíves használatra. Mert ő egyrészt bátorak, másrészt okosabb mint a Cukorhegyi, és még Istennel, illetve „az” Istennel is jóban van. Nem utolsó sorban pedig azért, mert, ha ő tulajdonolja a dolgokat, valami fura módon nem köteles fizetni extraprofitadót.

Közzé tehetnénk tehát a felhívást: multik, ha jót akartok, iramodjatok a magyari nemzet gázszerelőjének kebelére, ahol Andikának megpihenni oly jó, mint az ismeretes. A dolgok azonban nem ilyen meseszerűek, és jó végük sem lesz egyáltalán. Mi több, nagyon rossz végük lesz, ahogyan a Fidesz hülyéi az ügyben habzanak, mert a Rynairből, mint kitetszik, közellenség vált. Ő, úgy is mondhatjuk, az új idők prototípusa, próbapert, vagy ha úgy tetszik, esküvői próbavacsorát folytatnak rajta és vele, hogy föl tudják-e zabálni, illetve ha ez nem megy, kifosztani, vagy elüldözni az országnak még a tájékáról is. Ilyen vágyak habzanak a fideszistákban.

Nem ismerjük a Rynair lelkivilágát, aki most vagy kuncog magában vagy kurvaanyázik. Mert a csürhe úgy ráröpült, mint annak idején a Heinekenre, akit szintén nyektettek és nem fogyasztottak a Csíki sör érdekében, mint valami duzzogó degeneráltak. És ugyan a Heineken él és virul, sőt, a vörös csillagját is megtarthatta, ami alapján szintén ki akarták tiltani, de az egész cirkusz nem volt tanulságok nélkül való. A legnagyobb, hogy a nemzeti Csíki sör döglődik, folyamatosan veszteséges a gyártója, ami azt mutatja, hogy Kósa Lajos és Lázár János igyekvése, reklámjai ellenére, hogy ők Csíki sörrel kelnek és fekszenek, hatástalan, mert akik a jó sört szeretik, nincsenek ezen a véleményen.

Budai Gyula a Raynair esetében még azzal a hendikeppel is rendelkezik, hogy az imperialisták helyett nem tud magyari röpcsis társaság fogyasztására buzdítani, mert ami volt (MALÉV) szétkúrták a kollégisták, már a romjai sincsenek meg. Úgyhogy a nemzeti magyarok vagy másik elfajzott multival röpködnek, vagy marad nekik az ekhós szekér, mert nem minden porbafingónak van nem is kormánygépe. Különös viszonyaink vannak, különös ez az egész extraprofitadó, aminek a következményeit, mint a föntiekből előtűnik, a probafingók, azaz mi magunk fogjuk viselni, mert nem minden multi olyan hülye, mint a Rynair, hogy nagydobra veri az áremelést. Viszont mindegyik megteszi.

Így vagy úgy, előbb vagy utóbb. A Fidesz egy másik haszontalan hülyéje, Hollik István tudatta velünk nagy hangon, hogy a Rynair lépése azért okoz köreikben lincshangulatot, mert más társulatok, például a bankok, nem tudnak, de nem is akarnak árat emelni. Mindeközben viszont látjuk, dehogynem. Már érkeznek a hírek arról, hogy például a K&H hatezerről tízezerre emeli az ügyfél által fizetendő egyszeri tranzakciós illetéket, aztán jön a többi is mindenféle furfangokkal, hogy bepótolják azt a pénzt, amit Orbán elszed tőlük. És innen csókoltatjuk Kocsis Mátét is, aki pedig azt mondta, mindez egyszerű fogyasztóvédelmi kérdés, a politikának nincsen dolga vele.

Hogy lefordítsuk, aki ugrál, arra valamelyik hatóságot uszítják rá, a rendelet – a rendeleti kormányzással – megszületett, jöhetnek a végrehajtók. Innentől kicsit messzebbre tekintve azon is elmélázhatunk, ezeket látva melyik cég lesz olyan hülye, hogy valami szolgáltatást ide telepítsen, illetve a másik oldalról melyik lesz az első, aki azt mondja, Orbán bekaphatja, és odébb áll. Nincs jó hírünk a világban. Több országban arra intik a hozzánk utazni szándékozókat, számítsanak arra, hogy tájékunkon homofóbiával, rasszizmussal és ilyesmikkel találkoznak, ezen kívül a leleményes magyarok előszeretettel meg is lopják a látogatót. Ilyen történeteket ismerünk dögivel (taxik, éttermi számlák és egyéb nyalánkságok).

Most pedig a gazdasági élet szereplői látják, hogy a magyarok elszedik a pénzüket, ha jószerivel nem adják, akkor hatóságot uszítanak rájuk, mert a Rynair története, mint egyesben az általános, erről szól. Hogy így járhat mindenki, aki sokat ugrál. A most említett két momentumból kitűnik, hogy köpedelem ország köpedelem polgárai vagyunk, akiktől és amitől lehetőleg tartózkodni kell. A Heineken példája, és az ellene indított aljas lejárató hadjárat azonban az igazolja, hogy aki a piacon szocializálódott, az túlél, míg a haveri ösztökélések és állami segítés ellenére a Csíki sör meg haldoklik, ami olyan intő példa, amire nem ártana figyelni. Hogy nem ők fognak megdögleni, hanem mi. Köszönjük, Orbán Viktor.

Hogy tudjuk: „Magyarországon a rezsicsökkentés minden rezsifizető magánszemélynek törvényesen biztosított jogon jár, azt senki nem sértheti meg büntetlenül”. Ez Németh Szilárd rezsibiztos axiómája, amire mostanában a nyomorult életét felfűzi. A tételmondatból nem tűnik ki, mire számíthat az, aki megsérti a rezsicsökkentés jogát, de feltételezzük, hogy apukával példát akarnak statuálni, aki apuka esetünkben és momentán Karácsony Gergely főpolgármester volna. Hogy miért, az nehezen érthető, de az a zsugorított módú agyi működés lehet az alapja, amely a fideszisták sajátja, és amivel mindenhonnan és bármikor képesek eljutni Gyurcsányig, Sorosig, esetünkben pedig Karácsonyig.

Arról már elmélkedtünk, hogy a rezsibiztos Csepelt a saját feudumának tartja annak ellenére, hogy azt senki nem akarja, legfőképp a helyiek nem. Németh Szilárd azonban arról nem vesz tudomást, hogy őt errefelé nagy valószínűséggel utálják, így a csepeliek nevében beszél és tutul, holott erre őt senki meg nem kérte, fölhatalmazást meg pláne nem adott neki senki. Ha úgy vesszük, Németh Szilárd a csepeli dolgokban önmagában és önmagáért óbégat, viszont ezt nagyon hangosan teszi. Most azért zajoskodik épp, mert két csepeli panelban élő panelprolik százezres fűtésszámlát kaptak valami adminisztrációs hiba folytán, és ebből jutott odáig a rezsibiztos, hogy Karácsony Gergely szabotálja a rezsicsökkentést.

Karácsony Gergelyt tehát karóba kell húzni, vagy más módját kell találni a megrendszabályozásának, aminek mindenképpen be kell következnie, mert emlékezhetünk az axiómára: „…azt senki nem sértheti meg büntetlenül…”. Németh Szilárd azonban a hozzá fogható (csakis és kizárólag) bölcsességgel még ezen is túlmegy, és utasít, mint akárkinek az atyaúristene, miszerint „fölszólítom a főpolgármestert a jogtalan csepelin számlák azonnali stornójára”. Delikát, midőn elképzeljük Karácsony Gergelyt ahogyan könyökvédős csinovnyikkét stornóz, mert ő egy szomorú irodista. És ezen a ponton ötlik eszünkbe a NER egyik nagyasszonya, aki arra intette kislányát, azért kell sokat tanulnia, hogy ne legyen bánatos szemű hivatalnok, akinek pokol az élete.

Mert, hogy el ne feledjük, a százezres számlát, a sárga csekket mintegy egy szétszórt és szétzuhant FŐTÁV alkalmazott állította ki, akit szegényt már el is bocsátottak az állásából, holott szegényt lehet, csak elhagyta a felesége egy daliás nerhuszárért, és bánatában szétitta az agyát. Hanem a csekk, a sárga papír, ha esetünkben csak szimbolikusan is, amelyen már évtizede szerepelnie kell, mennyi jót tett a panelprolival Orbán Viktor, mennyit hagyott a zsebében vagy enkezével egyenesen belegyömte a bankókat. Az ilyen százezres számlákkal az ilyen képzetek és tanítások csorbát szenvednek, mert azt senki nem gondolta komolyan, hogy a csepeliek szaladtak a sarki postára haladéktalanul befizetni a pénzt. Adminisztrációs hiba történt, a bűnöst kirúgták, és a bajt helyrehozzák.

No most, ettől a tényállástól eljutni oda, hogy Karácsony Gergelyt föl kell kötni, nem csekély szellemi teljesítmény, de a fideszisták így vannak huzalozva. A kedves vezető is arra jutott pénteken, hogy Soros a háborús uszító, és Brüsszel felel az inflációért. Ilyen irányok mellett nem meglepő, ha Karácsony akarja megkárosítani a jó csepelieket, mert mindig van bűnös, és mindig valaki más. Viszont így élni nem érdemes, vagy legalábbis bajos. Karácsony Gergely ugyan nem mondta ki és nem is mutatta, de érezzük a megnyilatkozásán, milyen jól szórakozik – tegyük hozzá velünk együtt – a saját hülyeségében pörgő rezsibiztoson. Igaz, hogy az ember kínjában röhög, midőn őt olvassa. Van min.

„Azt tudtam, hogy a baloldal, köztük a FŐTÁV tulajdonosi joggyakorlója, Karácsony Gergely a kezdetektől folyamatosan fúrja-faragja és megszüntetné a rezsicsökkentést. Viszont azt nem gondoltam, hogy egy ekkora, a csepeli családokat és nyugdíjasokat megkárosító törvénytelenségbe botlok.” – Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, nagyon nehéz ezt az egészet komolyan venni, pedig annak szánta a rezsibiztos, akinek a saját kis nyomorult világában valószínűleg igaza van, és látja magát, hogy midőn a gazda áll a vár fokán kivont karddal, és kaszabolja a brüsszeleket, sorosokat, hasonképp ő is úgy bánik el azzal, ami neki jutott, és ez Karácsony főpolgármester. Akinek egyébként elég sok hibája és bűne van, de annyi azért soha nem lehet, hogy a rezsibiztossal egy lapra kerüljön, és ezen a ponton fel is fedezzük kies hazánk tragédiáját.

Hogy a hülyék ülnek a nyakunkon. Minden szinten a kontraszelektált egyedek uralkodnak, mert őszintén megvallva Németh Szilárd másutt – kivéve hasonló diktatúrák, amelyekben szintén a hűség az egyetlen mérce a kiválasztásánál – labdába sem rúghatna, más vidéken nem tudjuk mi lenne a sorsa, míg minálunk pedig az uralkodó párt alelnöke, és ilyen számlák miatt pattogó fontoskodó szerencsétlen. Ez az egész valahol végtelenül szomorú, amivel viszont semmi újat nem mondok a nyájas olvasóközönség számára. Mert így zárásképp és elgondolkozásiul idéznék még a rezsibiztostól, hogy mivel zárta a főpolgármesterhez intézett fenyegető sorait: „…felszólítom…a sértett lakóktól való bocsánatkérésre…” Nem tudok ehhez mit hozzá tenni. Sírdogálok kicsit a zsepimbe hullatva könnyeimet.

Reggel volt és álmos idő, amikor I. OV nagykirály, utcai harcos, influenszer és valamint ült a páncélozott géperejű járműben, a sötétített ablakok mögül nézte a bűnös várost, benne az embereket, akik egyáltalán nem szerették őt. Mentek a járdán fülükön telefonnal, iramodtak le az aluljárókba, fürtökben lógtak a villamoson vagy rákönyököltek az autó dudájára szidva a másik kurva anyját. Ettől I. OV nagykirály és a többi elérzékenyült, mert meglátta bennük önmagát, aki egyfolytában könyököl azon a rohadt dudán, és mondja-kiáltja, hogy a Brüsszel kurvaannyát. Ettől egynek érezte magát a sofőrökkel, de ő volt az is, aki fürtökben lógott, és ő telefonált az aluljáró gyomrába haladva lefelé.

Ha gyerekek voltak a kintiek, akik ordítottak az anyjuk kezét fogva, ők sem szerették őt. I. OV nagykirály és a többi azonban ezt nem tudta egyáltalán, aki válogatott példányokkal találkozott, a kezét csókolgatták vagy szelfiztek vele, mosolyogtak rá, és azt mondták neki, hogy az Isten áldja meg őt, illetve ilyenek. Tapsoltak neki, meg boldogak voltak, ha a ruhája szegélyét érinthették. Ettől valami elterült bizonyosság születetett meg benne, hogy a gyerekek is ők meg az anyukájuk is, és ahogyan nézett kifelé az álmos reggelen, rádöbbent arra, amit már régóta érzett, de nem tudott kimondani, hogy ő a magyarok. Mindahány. Hogy magyar rajta kívül nincs, mert nem is lehet. Kívülről látta önmagát.

Egy testben tizenöt milliót, és valami fura változást érzett, állni látszott az idő, bár a páncélozott géperejű jármű haladt. A rádióba tartott a sötétített üvegű, páncélozott géperejű jármű, ahol kedves riporterkisasszony fogadta őt mint régi ismerős. Évek óta minden pénteken ott hümmögött neki és helyeselt, annyira egyetértett vele, hogy tényleg ő volt, most is a kezében a papír, amire tegnap este fölskiccelte a témákat, hogy miről fog beszélgetni önmagával. A nagy földgömb mellett, ahol a vázlatot enkezével papírra vetette a riporterkisasszonyra gondolva, benne is önmagát látta, mert a saját gondolatait adta vissza, és reggel a sofőr is ő volt, aki saját magát vitte, miközben magára gondolt.

Ott ült hát a stúdióban önmagával szemben, előtte a kávéja, amit az előbb hozott be magának, szétszórtságában olykor elbóbiskolt, álmában két magyar volt, és játszott egymással. Aztán fölriadva ült magával szemben, és először mondta ki önkéntelen a félmondatot, aminek az érzése már oly régóta motozott benne, de alakot eddig nem öltött, amit nem bírt megfogalmazni, de ezen az álmos, különös reggelen mégis testté vált az ige, hogy aszongya „rajtam, magyarokon kívül”. A szöveg többi része mindezek után érdektelenné vált, megtörtént ugyanis a csoda, ez nem királyi többes volt már, hanem isteni egyes, Jákob dilemmája az Élohimról, vagy a vele szembe jövő három férfialak, aki az egy Isten.

A bólogató kisasszonynak nem tűnt fel az alany számának megkettőződése, az átváltozás úgymond, amikor I. OV nagykirály, etc. szája szélét nyalogatva, busa fejét oldalvást biccentve kicsit a táskás szemeivel magyarokká vált. Ahogyan idefelé is megvolt az érzés, hogy ő a dudára könyöklő kurvaanyázó és az anyja kezét bömbölve cibáló magyar, tehát a gyerek is ő, de a bunkó felnőtt is egyszemélyben, ami maga a misztikum, illetve már majdnem szentháromság, ahogyan Jákob dilemmájával erre utalni már szándékunkban volt. Tehát teljes lett a káosz I. OV nagykirály valamint fejében, de nem lennénk hűek teljesen az igazsághoz, ha azt sugallnánk, hogy mindez váratlan volt és hirtelen.

Nem, egyáltalán nem, és mégis felkészületlenül érte az ő lelkében I. OV nagykirályt valamint, hogy meg is fogalmazódott az ige, miszerint rajta kívül nincsen semmi se, hogy ő a kezdet és vég, az alfa és az omega, amitől megtörtént, aminek meg kellett történnie, hogy az ego elkezdte szétfeszíteni a testet, hogy amint kimondatott a varázslat – mint emlékezhetünk, „rajtam, magyarokon kívül” -, I. OV nagykirály nekilátott lufiként fúvódni fel, hogy kifeszítette a nyomorult stúdió falait, romba dőlt a rádió nyüves épülete, és I. OV nagykirály valamint ott lebegett bazi nagy felvonulási bigyóként ég és föld között, de hopp, arra járt épp egy békemenet, aki megfogta a zsinórját, és most horcolássza magával. A tömeg pedig ujjal mutat rá, amerre viszik magukkal: ott van ő, a magyarok.

Miután pártunk és kormányunk extraprofitadó címén arra kötelezte a légitársaságokat, hogy utasonként uszkve tíz eurót utaljanak át Orbán Viktor számlájára, a Rynair azonmód jelentette be, hogy ezt megfizetteti az utasokkal, mert másképp nem is tehet. Amikor jegyet vesz az utas a Rynairtől, utazási szerződést köt vele, amely szerződésben az szerepel ennél a légitársaságnál, hogy minden új kormányzati adót áthárítanak a nyájas utasokra, a Rynair tehát nem akarja megszegni a saját szerződését, mert nem hülye. A kormány viszont annak tartja, és veszteségbe akarja kényszeríteni a társaságot, ami viszont a kapitalizmusban nem megy.

Viszont azt elfelejtettük, hogy ezek mocskos imeprialisták, akik örüljenek, hogy nem vasvellával kaszabolja le őket pártunk és kormányunk. De még az is lehet, mert amikor kiderült, hogy ilyen fennforrgás van, percek alatt küldték rá a Rynairre a fogyasztóvédelmet, hogy vizsgálná meg a cég jegyárusítási gyakorlatát, és ezen kívül, hogy érezzék a törődést, az árképzési gyakorlatukat is, hogy mennyire mocskos imperialisták ők. Minden külön értesítés és további cécó helyett rezignáltan utalnánk a kedves vezető apukájának bányacégére, amely brutálisan magas szorzókkal dolgozik.

Pláne állami megrendelésre, amiből iszonyatos extraprofitja keletkezik, amit viszont nem visz ki az országból, hanem zsebre rak. Vele viszont olyan gondok nincsenek, mint a Rynairral, de a légitársasággal sem sokáig lesznek, ha kormányunk így folytatja. Mert ahogyan egy perc alatt lehetett a nyakukra küldeni a fogyasztóvédőket, hasonképp egy perc alatt törölhetik ők a budapesti járataikat integetve Orbánnak, hogy pá, kisaranyom, pá. Feltesszük, nem ez a cég lesz az egyetlen, amelyik morcos lesz kies hazánkra meg benne ránk, és a végén úgyis mi szívjuk meg, mert mi nem tudunk olcsón röpülni. Már aki akar, és akinek telik erre.

Mielőtt azonban ránk omolna a mázsás, szörnyű mennybolt, vigadjunk egy csöppet sírva, amikor meghallgatjuk Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter szavait, aki májusban még azon elmélkedett, hogy valószínűleg a légitársaságok ráterhelik az utasokra az extraprofitadót, de ők – mármint az utasok – „akik miután ide megérkeztek, majd el is akarnak menni innen, így ki fogják fizetni a díjat.” Ha jól értjük, és jól értjük, úgy okoskodott a friss és zamatos miniszter, hogy a kies hazánkba érkező külföldi beleszagolva az itt terjengő szarszagba, mindenképpen menekülni óhajt, és akkor annak borsos ára lesz.

Érdekes megközelítés, főleg a külföldiek szemével, akik azt tapasztalják, ha retúrt vettek a Rynairre, akkor, ha távozni óhajtanának innen, még fizessenek, mert különben itt maradnak rabszolgának. Az ilyesmi öregbíti kies hazánk jó hírét a világban, bár annyira elrontani már nem lehet, miután az hír is bejárta a földtekét, hogy nálunk csecsszopók pfujolják tömegesen a stadionban térdeplő focistákat. Ehhez képest az, hogy államilag elszedik a pénzed, mint valami útonálló haramiák, ha tovább akarsz állni, már csak hab a tortán, a hátrafelé nyilazásunk újabb fejezete, amit nem szégyellünk, mert kipcsakok vagyunk.

Visszatérve azonban még erre a ropogós miniszterre, míg májusban így gondolkozott az érkező és menekülő külföldiekről, és nem tartotta akkora bajnak, ha a légitársaságok az utasokkal fizettetik meg Orbán elcseszett politikáját – mert mindig más fizeti -, most, június elején mégis ő uszította a fogyasztóvédőket a Rynairre, mondván, „akadályozzák meg a légitársaság tisztességtelen eljárását”. A fogyasztóvédelem legyőzi a Rynairt, aki pedig tovább fog állni, és az is lehet, hogy ez a nem is annyira titkolt cél, amikor persze teljesen mást hallunk. Azt halljuk, hogy rezsivédelem, és ebben a kontextusban nehezen tudjuk értelmezni.

A kedves vezető azonban segít nekünk, mert a ma reggeli kossuthoson elmesélte a lényeget, hogy aszondja, és most tessenek figyelni erősen: „a kormány nem mulya”. Ezt mi nem is hittük, hogy viszont aljas, azt nagyon is, és egy percet sem hagynak ki, hogy ezt a tapasztalatunkat újólag és mindig alátámasszák plusz megerősítsék, pedig nem kellene annyira. Mert ugyan lehet nyektetni a multit, csak nem érdekli, maximum elmegy. Vagy velünk fizetteti ki a bajait. Mindenképpen mi járunk rosszul, mindent mi fizetünk, és még távozni sem tudunk. Mert vagy öregek vagyunk, vagy nincsen ahhoz nekünk moslékunk.

Tegnap esősiten szarrá áztatta a bűnös Budapestet, leállt a közlekedés és utcák szakadtak be a víz súlya alatt, ami biztosan büntetés azért, ahogyan viselkedtek április harmadikán a helyiek. Ez a vízözön kezdete, illetve még Jerikó sorsa is kinéz, ha valaki rendbe nem teszi a dolgokat, utat nem mutat, jelöli ki a sövényt jelzőkarókat gátakat. Németh Szilárd örvendezett nagyon, hogy a birkózóakadémiája fölé, mellé és hozzá is megérkezett a brutális eső. Hogy miért, azt nem tudni, de videót abszolvált róla, miszerint „Medárd után egy nappal megjött az égi áldás ide a Kozma István Magyar Birkózó Akadémiára is. Woohoo!”

Nem tudjuk, miért boldog az özönvíztől hősünk, az viszont feltűnő nagyon, hogy nem népi-nemzethy, senem zsidó-görög-római módon fejezi ki boldogságát, hanem, mintha Coca-Cola mámorban fetrengene a múlt század ötvenes éveiben. És amit itt most előadunk róla, az megmutatja, valóban ott is van, illetve még távolabb, valahol a feudumok világában, ahol Csepel szigete, az ott lakó jobbágyok, a földek, rétek, birkózó akadémiák és mindenféle más jószágok az övé volnának, amelyek felett ítélhet, javaik fölött rendelkezhet, és még pallosjoga is lehet, mert ő a Párt választókerületi elnöke arrafelé.

Az egész zavaros birtokviszonyt és jogokat nézve olyan ájer üli meg lelkünket, mintha Németh Szilárd régi idők kerületi (vagy falusi) párttitkára lenne azok minden szellemi képességével és mindenható hatalmával, ám mindehhez hősünk még valami misztikumot is hozzá illeszt, mint aki ebbéli hatalmát nagyobb erőktől kapta volna, uralma a sziget fölött Istentől eredeztethető. Mástól egyébként nem is lehet, mert és ugyanis a helyi népek már többször kifejezték abbéli óhajukat (lásd választás), hogy nem őt szeretnék képviselőjüknek, hősünk viszont mégis annak képzeli magát, sőt, mint majd kiderül, még ennél is többnek.

Mielőtt azonban erről festenénk képet Némethről glóriával a fején és lángpalossal a kezében, emlékezzünk másikakra is, ahol Németh Szilárd másfajta szerepekben mutatkozik. Mégpedig abban, hogy tövig nyalja a kedves vezető valagát. E célból születtek azok a képek, amelyeken szocreál stílusban tölti ki a nemzeti konzultációt, vagy a kedves vezető után fél órával áldatja meg a saját irodáját is mindenféle csuhásokkal (by: I. Orbán Viktor). Németh Szilárd tehát egy szervilis féreg, akinek másból sem áll az élete, mint hűsége bizonyításáról, más irányban viszont, tehát lefelé azt tesz, amit csak akar. Legalábbis így gondolja az életet.

Voltaképp itt érkezünk el mondandónkhoz, ami nem lesz új, ellenben legalább megdöbbentő. Mert tudtuk azt, hogy a NER berendezkedése ilyen, láttuk és éreztük a bőrünkön az iszonyt, node ennyire penetránsan még nem maszatolták a képünkbe, mit gondolnak a világról, benne magukról és rólunk, de ebben a konkrét esetben, hogy Németh Szilárd mit képzel önmagáról. Hát, fura dolgokat, mit ne mondjunk. Ezt megtudni és megérteni nekünk Ábel Attila, Csepel fideszes alpolgármestere segít, aki interjút adott a Népszavának, mert nem tudta, mit cselekszik. (Béke poraira, látjuk a dicstelen véget.)

Nos, azt mesélte a lapnak ez a halálra ítélt, hogy “A Fideszben ő áll magasabban a ranglétrán, és meggyőződéssel vallja, hogy választókerületi elnökként joga van akár megbuktatni is a polgármestert. Akkor is, ha sikeres, és ha ebbe a helyi Fidesz belebukik. A képviselő úrnak ugyanis valójában az volt a baja, hogy nem ő a polgármester. Összeférhetetlenség miatt nem is lehetett volna, de ezt képtelen volt elfogadni és elviselni. Évről évre egyre durvább vádakkal támadta Borbély Lénárdot”. – Lennének önök mindezek után Ábel alpolgármester helyében? Ugyehogy nem, de, ha már feláldozta magát, még idézzük őt.

“Ha így folytatódik, garantáltan meg fogja buktatni a Fidesz alelnöke a Fideszt Csepelen. A képviselő úr párton belül sem titkolja, hogy erre készül, és ezzel lényegében ellenzéki kézre akarja adni Csepelt. Nekem ebből személyes okokból lett elegem. Senkiben sem bízik, ezért próbál minden lehetséges pozíciót maga betölteni.” – Idáig semmi különös nincs a dologban, ez a történet lejátszódhatott volna akármely pártirodán Kádár alatt valami füstös kisvárosban, és tudtuk is, hogy a gauleiterek már csak ilyenek. Az összes fideszes így viselkedik a maga kis szemétdombján, mindenki ott mindenható, míg felfelé csicska.

Ettől elég undorító ez az egész, és ettől van hányingerünk tizenkét hosszú éve, de Németh Szilárd még egy szintet meglép. Ábel alpolgármester még azt is előadja, hogy “van egy zavaros elmélete, amely szerint az Alaptörvény leírt szövege felett áll egy láthatatlan, élő alkotmány, amit a Fidesz választókerületi elnökei testesítenek meg. Mivel ő az alkotmányozó többség tagja, ő saját magát az Alaptörvény feletti élő alkotmánynak tartja, aki szóban törvénykezik. Erre vezeti vissza, hogy nem a megválasztott polgármester a polgármester, hanem a választókerületi elnök… álláspontja szerint övé a hatalom, nekünk nincs jogunk semmiben sem vitatkozni vele”.

Ezt az egészet nem igazán kommentálnánk. Megköszönjük Ábel alpolgármesternek az értékes információkat azzal az intéssel, hogy vigyázzon a kedves egészségére mindezek után. Viszont, hogy megtudtuk, miszerint Németh elvtárs valami helyi félistennek képzeli magát, mindjárt más szemmel nézzük a velőspacaljait, amelyek nem a józan gasztronómia szavára, hanem valami égi sugallatra születhettek. Mert kiderült, hogy Németh Szilárd a kiválasztott. Vagy csak hiszi, ez voltaképp lényegtelen. Mert ezzel a tudattal jár kel a kajla világban, míg viszont a Lipót meg zárva van, és más elmeorvosok sem rendelnek

Németh Szilárd a minap, amikor hivatalából fakadóan életre keltette a rezsidémont, szúrós szavakkal mondta el, ki mindenki lesz köteles sarcot fizetni, hogy ez át ne harapja a Mari néni torkát. Elsőként a háborúból hasznot húzó imperialistákat, másodjára pedig a politikai pártokat említette meg. A Fideszre nem gondolt mindeközben, és nem azért, mert mint ahogyan mi tudjuk, a Fidesz nem párt, hanem egyház, de leginkább szekta, így nem esik a fizetni köteles tömörülések közé, hanem, mert arra régóta kínosan ügyelnek, hogy mindig mindenért más nyúljon a pénztárcájába, míg ők viszont zavarok nélkül gyarapodnak.

Tegnap sok minden kiderült. Az is, hogy a pártok valóban perkálnak, míg a Fidesz tényleg nem. Mert mit mutathatna mást az az adat, miszerint a Fidesz és alapítványai ebben a háborús évben ezernégyszáz millió magyari forintokat kapnak az adófizetőktől, míg az ellenzékinek mondott nyomorultak meg ennek a töredékét. Megtehetik ezt a törvényre és a választási eredményre mutogatva, de a törvényeket ők hozzák, a választók pedig felhatalmazták őket arra, hogy ilyen pofátlanok legyenek. Úgy is mondhatnánk, hogy a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, tessenek majszolgatni a rohadt narancsot.

Kies hazánk költségvetésével – is – foglalkozott tegnap a ház, ebből pedig kiderült, hogyan képzelik ők a közös teherviselést, amit culágerkörökben úgy szoktak mókásan megfogalmazni, hogy fogjuk meg és vigyétek. Ezen a culágerek eltelten szoktak göcögni, míg mi viszont nem vagyunk ilyen széles jókedvünkben, mert a dolgok ennél jóval komolyabbak, úgy is mondhatnánk pátoszokkal telten, hogy életre-halálra játszódnak, és nem is esnénk annyira nagy túlzásokba. Most derül ki majd, ki döglik meg és ki nem, ám látszik, nem Mészáros Lőrinc és a hasonszőrűek lesznek azok, ugyanis náluk a Fidesz nem vél felfedezni extraprofitot.

Minden máshol és mindenki másnál viszont igen, sőt, ott is, ahol egyáltalán nincsen is. Hogy az ellenérdekelt pártok pénzügyi megfojtásának most érkezett el az ideje, azon egyáltalán nem csodálkozunk. Az ÁSZ eddig is emiatt létezett, ezen buzgólkodott szuszogva, de az nagyon babramunka. Most a „rezsicsökkentés megvédése” szlogennel viszont zavarok nélkül foszthatók ki, rendeletileg törvényesen, hogy ugyan hápoghatnak nyomorúságukban, de semmire sem mennek vele. Nekünk viszont a pártok sanyarúsága most már egyáltalán nem fáj. Az csak egyszeri sarc a zsebünkből, azt már elszedték, míg minden más később fog ütni.

És nagyon. Az imperialistákról beszélek, multikról, bankokról és minden egyébről, akik eddig a delír szerint kivitték a hasznukat az országból, ezek után viszont nem fogják. Hogy kormányunkat mennyire nem érdekli állampolgárainak sorsa, ebből is látszik, hiszen amit elszed tőlük Orbán, azt ránk fogják továbbterhelni és hárítani, mert kapitalisták, ezért nem veszteségre dolgoznak. Ha jól emlékszem, a rendszerváltáskor erre szavaztunk Kádár ellenében, és most, hogy visszatérünk ugyanoda, újra meg kell fizetni, hogy ne a cég, hanem Orbán tehesse el a hasznot. Erről van szó voltaképp.

Mert tegnap az OLAF is megnyilatkozott – minő szerencsés egybeesés -, és elmesélte nekünk mennyire súlyosan lopnak a NER-ben, ami ellen tehetetlen, mert Polt ügyészsége nem tesz az ügyekben semmit. Egyébként ezért nem ad az Unió pénzt és nem a kisfiúk levágott fütyije miatt, és ezért van a NER költségvetése marha nagy bajban, a lukakat pedig be kell foltozni, különben összeomlik a rendszer. Ha nem ad az Unió, akkor elszedjük a multiktól, a rezsicsökkentés védelme erről szól, amit látnak a művelt világban is, amikor Orbánt valami Robin Hoodnak állítják be, aki a gazdagoktól elszedi és a szegényeknek adja.

Kedveljük a művelt nyugatot, de tévednek, Orbán ugyan elszedi, de nem adja a szegényeknek, hanem megtartja magának, nem Robin Hood tehát, hanem egy közönséges útonálló a bandája élén. A multik egyébként régóta böki a csőrét, akiket legszívesebben elüldözne vagy elüldözött volna, de szintén az Unió miatt ez nem ment. Azt viszont ők sem tudják megakadályozni, hogy kirabolja őket, aminek az lesz a folyománya, hogy maguktól mennek el, vagy olyan árakkal dolgoznak, hogy a magyari jómunkásember attól koldul. Mindenképpen a választópolgár jár rosszul, mert vagy a munkahelye vész el, vagy éhen döglik.

Amit itt Orbán és rablóbandája a rezsire mutogatva előad, az az ország gazdasági fulladását is eredményezheti, amit viszont a cimborák egyáltalán nem éreznek meg, mert valahogyan ők kimaradnak a sarcolásból. Azt nem lehet megjósolni és előre látni, ettől mikor fog fejre állni kies hazánk, de fejre fog, robogunk a csőd felé, ahonnan minden jóérzésű és a piacra érzékeny szereplő menekülni fog oda, ahol az állam nem útonállóként vesz részt a gazdasági folyamatokban. Addig is azonban örvendjünk a rezsicsökkentés megvédésének, amiről kiderül majd végképp, mennyire halálos.

Az egyik budapesti iskolának az egyik budapesti tankerület (nem az egyes fontos, hanem az általános) egy darab cserepes virágot küldött pedagógusnapra, így fejezve ki megbecsülését a nemzet napszámosai felé. A hírek szerint az iskolában hetven napszámos tanít, így mindegyikük kapott egy hetvened cserepes virágot jutalmul, igaz, hogy orchideát, ami nem olcsó. A napszámosok ha a megbecsülést nem is, legalább a törődést érezhetik, különben is, ezt se nagyon érdemlik meg. Tudvalévő, hogy a tanárokkal mindig csak a baj van, egyfolytában pénzért nyüszögnek, sztrájkkal fenyegetőznek, hogy a szelíd, csontokkal legózó onkológus nem is bírt velük, a kedves vezető ezért kénytelen volt egy rendőrt ültetni a nyakukra.

Ő pedig azt mondta, hogy kuplerájban nem lehet tanítani, és a tankerület az ajándék kiválasztásakor valószínűleg figyelembe vette az új irányt. Mihöz kezdett volna egytelen iskola hetven cserép virággal, hová vezetne ez, sokkal jobb, ha azt az egyet körbeülik, és csendben elimádkozgatnak. Máris kész a rend, amit Pintér megálmodott, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. A fő megbecsülést úgysem a tankerülettől kapják a napszámosok, mert maga a rezsibiztos üzent nekik krétával a táblára rajzolva, hogy az isten áldja meg őket, és ennél többet tanerő óhajtani nem tud. Az egy hetvened orchidea már csak a ráadás, olyan plusz, amire egy életen át emlékezni lehet és kell is, mesélni róla a kisonokáknak.

A napszámosok egyébként púp a tankerület hátán, nem tudnak mit kezdeni velük, ahogyan mi pedig a tankerületekkel vagyunk így, mert nem tudjuk, mivégre vannak a világon. Most azonban nem a magyar oktatás szervezeti felépítésről beszélgetünk, nem azt óhajtjuk elküldeni az anyukájába, hanem általános hangulatképet adunk a tanárokról, az életükről annak fényében, hogy Németh Szilárd írt nekik a táblára, egy iskola kapott egy cserepes virágot, egy másik pedig kicsivel korábban, hogy ezt se feledjük, tanerőnként, magyarán per kopf, kemény ezer magyar forintokat, hogy abból bulizzanak méltóképpen, és érezzék megbecsülve magukat. Különben sem értjük, mi a bajuk.

Nekik még napjuk is van, a pedagógusnap, amikor mindenki rájuk figyel, de kérdem én, van-e napjuk például a suszteroknak, küld-e valaki nekik orchideát vagy egy ezrest, hogy abból szopják le magukat. Nekik még a rezsibiztos sem üzen, így és ezek után nem csodálkoznánk, ha az összes magyari suszterok kollektíven kötnék fel magukat, ehhöz képest a kocsmák velük vannak tele, és láthatóan jól érzik magukat a világban. Egy suszternak nem parancsol senki, egy tanárnak viszont mindenki, nem véletlen, hogy ma már alig akar valaki nemzet napszámosa lenni, és elnézve a most velük történteket, ezen olyan nagyon csodálkozni sem lehet. Viszont visszapillanthatunk kicsinyég az orchideánkra, ami az aktuális origónk volt.

Azt hihetnők, hogy a tanárnépek az őket érő csapások után (Kásler, Pintér meg a többi) elveszítették az életkedvüket, vagy ha azt nem, legalább a humorukat, de téved az, aki ilyenre gondol. Ezek az orchideás tanárok is, ahelyett, hogy a tankerület fejéhez vágták volna cserepestül az ajándékot, nevet adtak neki, elnevezték Vándorvirágnak az ő orchideájukat, és úgy döntöttek, hogy mindenkinél lehet egy napot, mindenki gyönyörködhet benne csak maga, és gondozhatja saját gusztusa szerint. Mint az elvált szülők kölke a megosztott felügyelettel, kiüresedett szívvel, ilyenek, ekképp nem tudjuk, egy orchidea szereti-e, ha naponta cipelik ide meg oda, és már látjuk a szomorú, hervadó véget.

És halljuk a vádaskodásokat is, kinél konyult le először az a virág, ki adott neki kevesebb vizet, ki túl sokat. Baj lesz ebből az egészből, a napszámosok egymás torkának esnek az orchidea miatt. Igaz, addig se a sztrájkkal foglalkoznak, meg siránkoznak, hogy éhen készülnek veszni. Akinek van egy hetvened orchideája, az felelősséggel kell éljen, már csak ha a kis herceg rózsájára gondolunk is, de, ha ezt a vonalat is bevonnák az elmélkedésbe, az nagyon messzire vezetne, hogy tán soha vissza sem érkeznénk onnan. Azaz, jobb bele sem vágni. Egyébként igazságtalanok vagyunk, mert a virággal egy levél is érkezett a tankerülettől, és nem használati útmutató volt az orchidea gondozásáról, hanem köszönő szavak állottak benne.

Ilyenekkel viszont tele van a padlás. Köszönő szavakkal Dunát lehet rekeszteni, köszönő szavakból több is van, mint kellene, de azokat megenni nem lehet, se a csökkentett rezsit befizetni belőle. És itt, ezen a ponton vág pofán minket újólag a valóság, ami a tankerület számára valahol elveszett, ezért már azt sem érdemes kérdezni tőlük, hogyan gondolták ezt az egészet, mert már nem is érdemes. Sőt, így igazából utána merengve a dolgoknak, az is örömmel töltheti el a pedagógusok (vö.: napszámos) szívét, hogy a párt nem vél felfedezni náluk extraprofitot, amit kénytelen volna elrekvirálni. Egy pedagógusnapi jutalom például eshetne ennek hatálya alá, úgyhogy ezzel a virággal jól jártak nagyon. Szavuk se lehet.

Hömbölög a rezsidémon. Kormányunk rendeletileg (tehát O. V.) megszabta az eljövendő irányt, miszerint a rezsicsökkentés áldásait ezentúl kizárólag a lakosság élvezheti, nehogy találkozzon kicsit is a valósággal. A lakosság (választópolgár, Mária néni, azaz a bávatagok) hatósági áras farháttal, ilyesféle benzinnel, gázzal miegyébbel szembesül Orbán nevét áldva a jótéteményekért, miközben nem érti, hogy minden mást miért nem tud megvenni. Miért ér szart sem mégis a nyugdíj, amiből oly jó volt duplát kapni az év elején. A lakosság (az olajtól iszamos kezű jómunkásember, a lesajnált csinovnyik) nyüszít a gondjaitól, és keresi azt, akit emiatt szidni és hibáztatni lehet. Vagy gyűlölni. Kitekerni a nyakát. Ők pedig a multik és Brüsszel, akik a háború haszonélvezői Németh Szilárd rezsibiztos szerint.

Örömmel látjuk, hogy Németh Szilárd megtalálta hajdani önmagát, szinte lubickol a régi-új feladatban. Mióta megint rezsifelelős lett, fontos ember nagyon, nem posztolt egy zsírtól tocsogó ételt sem, nem táncolt villanypóznákon és nem pózolt puskákkal a kezében. Úgy is mondhatnánk megnyugodva, Németh Szilárd hazatalált, ami nagy valószínűséggel minekünk egyáltalán nem lesz jó. Az új rendelet miatt, ami szerint a rezsicsökkentés hatálya alól a népeken kívül minden és mindenki (cégek, vállalatok, önkormányzatok) kikerül, különösen sötét jövőt vetít előre, és nagy valószínűséggel már nem csak képletesen. Azzal most nem foglalkozunk, hogy a brutális energiaárak hogyan fognak megjelenni az inflációban, ami ellen a farhát árának limitálása a sugallatok ellenére kevéssé véd.

Viszont az lesz, hogy teli gyomorral és a kormány iránt hálával telt szívvel sétálgató bávatag egyszer csak arra riad, illetve azt tapasztalja, hogy alkonyat után sötétben jár és kel az utcán, hogy nincsenek fények. Már ami Tiborcz vőmuram áldásos tevékenysége után egyáltalán eddig is megmaradt. Nem is oly nagyon sokára ugyanis eljön az az idő, amikor az önkormányzat nem tudja fizetni a villanyszámlát, s mivel a járványra hivatkozva már eddig is kifosztották, járdát felújítani nem tud, így az Orbánt éltető bávatag a sötét utcán töri ki a bokáját. Mehetnénk tovább is, hogy mi minden fog bekövetkezni a rezsicsökkentésnek köszönhetően. Hogy víz sem lesz, mert a vezeték szétrohad, tömegközlekedés sem nagyon. És így tovább haladhatnánk tovább elmélkedve azon, mi fog hiányozni a bávatagok életéből.

Miközben – és ezt el ne feledjük – a Kossuthon hallgatják a diadalmi jelentéseket arról, hogy a kormány nem rajtuk veri le (dehogynem) a saját töketlenségét, hanem a háború vámszedőin. A multikon és a gazdag önkormányzatokon, mert Németh Szilárd mint rezsifelelős ilyet is képes volt mondani. Elintézhetnénk egy legyintéssel, miszerint olyan mindegy, hogy a rezsifelelős miket delirál, de most tényleg az életünkről van szó, aminek a nyomorát most sózza rá másokra Orbán. Hogy ez aljas? Hát persze, hogy az, de mást várni ezektől nem nagyon lehet, és jó, ha előre tisztázzuk, ki a felelős azért, ha, mint említettem, a vaksötét utcában törjük ki a bokánkat a befoltozatlan gödrökben. Ilyen szépen fog lerohadni a környezetünk, míg viszont a fideszisták győzelmi vacsorákat ülnek.

Német Szilárd stílusa egyébként rákosista módon bicskanyitogató, s hogy nem a levegőbe beszélek, hallgassuk meg őt magát: „Karácsony a baloldallal együtt a multik oldalán áll, a magyar családokkal szemben a multik és Brüsszel érdekeinek kiszolgálója. Ha ők lennének kormányon, megszavazták volna az orosz olajembargót is, ami nemcsak megfizethetetlen, hanem teljes energiaválságot idézett volna elő Magyarországon. Az Orbán-kormány viszont világossá tette, hogy a háborús körülmények és az elhibázott brüsszeli szankciós politika ellenére biztosítani fogjuk a magyar családok részére a rezsicsökkentés eredményeit, s ebből nem fogunk visszalépni.” – Nem kommentálnánk különösebben mindezt, hiszen ez az életünk már több mint egy évtizede, és most már ez is marad.

Karácsony azért került célkeresztbe újra és megint – vagy nem is került ki belőle soha -, mert megemlítette, hogy az lesz, amit föntebb vázoltam a kitört bokákkal. Nem maradt azonban egyedül, fideszista polgármesterek is nyüszítenek, az ő városaik azonban valami különös okból szoktak kapni kompenzációkat. Sejtjük, hogy ezúttal sem lesz másként. Érdemes még a rezsibiztos elbocsátó szép üzenetét is idézni, mert ezt sem árt tudnunk, ha megjegyeznünk már nincs is miért: „Karácsony Gergelyt, a messze leggazdagabb önkormányzat vezetőjét, no meg a baloldali pártokat is arra biztatjuk, hogy járuljanak hozzá a rezsicsökkentés védelméhez ahelyett, hogy a frakciók alakításával trükköznek, hogy milliárdokat tegyenek zsebre”. – Nem fűzünk hozzá cinikusságokat, mert minek.

Remélem látjuk, hogy nem igazán túloztam a rezsibiztos rákosista stílusáról elmélkedve. Nem akarnék újólag és igazolásomul most megint A tanúból hozni idézeteket, mert azok annyira idejétmúltak már, és főleg azért leginkább, mert mint látjuk, életünk immár túltesz rajta, a tébolyda teljes kapacitással üzemel, és sosem lesz vége. Mindez is sejthető volt már április harmadika után, amit azonban azzal a lemondó legyintéssel lehetett tudomásul venni, hogy pofázzanak csak, esetleg nem figyelünk oda. Igen ám, de az élet zajlik, a valóságban történnek a dolgok, amit ugyan a Fidesz (Orbán) el akar fedni a hívei elől, de egyre kevésbé képes rá. Sötét lesz meg hideg, kitörik a bokánk, és nem lesz orvos, aki begipszelje. Mégis boldogok leszünk, mert mi szavaztunk rájuk. Voltaképp ezt akartuk.